2015. január 8., csütörtök

reunite with your totem

Bár a zoolookok nem fűztek hozzá sok reményt, de a Zitana által ajánlott személy végül megérkezett a negyedükbe. Amint belépett, a társaságban azonnal megfagyott a levegő: elhűlve néztek végig a rongyos, kék palástos, kék szemű máguson, aki sisakként egy arcába lógó szarvaskoponyát viselt. Vehemensen belibbent a körükbe, végignézve rajtuk:
-Hol van? A szárnyas macska alakban lévő Deen mutatta az utat. A zoolookok körében, az égő tűz mellett feküdt eszméletlenül Maurizio. Nem nézett ki túl jól. Nekromágus közelebb lépett hozzá, majd ismét végig a társaságon:
-Zitana azt mondta, spirituális lehet. Ennek komolyan meg fogom kérni az árát. A matriarcha nyugodt maradt:
-Egy életért semmi sem drága. Mondd, mit akarsz! A varázsló ismét körbenézett, ezúttal lassabban, figyelmesebben. Végül tekintete megakadt a skorpióemberen:
-Te, ott! Spike épp csak megrezzent:
-Ki, én? A deghyomi intett:
-Négy fiolával kérek a mérgedből. Spike először zavartan nézett végig társain. Miután igenlő tekinteteket kapott viszonzásul, rábólintott a kérésre:
-Megkapod. Mire végzel, már kézhez kapod mind a négy fiolát.

Bár az arca nem látszott a szarvaskoponyától, látszott a mágus szemein, hogy elégedetten mosolyog. Letérdelt végül Maurizio mellé:
-Kész csoda, hogy még életben van- morogta, ahogy két kezével megfogta a srác fejét- talán menthető lesz, de alaposan el fog húzódni. Azzal ő maga is lehunyta szemeit...

Átrévült az asztrál síkra. A szinte üres térben, valahol a távolban észlelte a mozgást. Maurizio teljesen el volt ernyedve, és egy oroszlán hol cibálta, hol marcangolta. Meg is van a probléma forrása, kár is teketóriázni. Nekromágus azonnal betámadta egy erőteljes sötét támadással. A vadállat szép ívben elrepült, távol a szőke sráctól. Épp csak annyi ideje maradt, hogy feleszméljen, már kapta is az újabb sötét csapást, és ismét repült. A varázsló fenyegetően közeledett felé:
-Zitana nem sokat mesélt a zoolookokról- mondta- csak hogy állati totemjük van, amivel harmóniában élnek. Úgy látom, te fellázadtál a saját társad ellen. Az oroszlán remegő tagokkal feltápászkodott:
-Nem a te dolgod, halandó!- bömbölte fenyegetően- jobban teszed, ha ebből kimaradsz, ez csak rám, és erre a mihasznára tartozik! A szarvaskoponyás újabb támadást készített elő:
-Épp remekül megfizetett a többi zoolook, hogy visszahozzam- hangja mézesmázossá vált- de ha ehhez az kell, hogy eltakarítsalak az útból, semmi akadálya! A bestia bömbölt, majd a mágusnak rontott. Amaz ugyan szerzett tőle egy harapást a vállba, de cserébe eltörte az állkapcsát, és a bordái közé csapott. Az oroszlán kissé megtántorodott, majd ugrott ismét: ezúttal ellenfele lábát kapta el, majd nekiállta cibálni. Nekromágus elesett, ahogy elvesztette egyensúlyát a vadállattal szemben, de újabb mágikus találatot vitt be, amitől a bestia most alaposan meghátrált.

Nekromágus felállt, és leporolta köpenyét:
-Te aztán makacs vagy, nem mondom. Az oroszlán végül támadóállást vett fel:
-Nem tudod, mire vagyok képes! E szavakkal sörénye fellángolt, eleven tűzzé vált, és méretre is nagyjából másfélszeresére nőtt. A varázsló szemei meglepetten elkerekedtek, ellenfele pedig folytatta:
-Mióta nincs magánál, rengeteg erőt vettem el Mauriziótól. Hisz ez a dzsungel törvénye: az erősebb marad életben. Ezt ez erőt most mind ellened fordítom! Irdatlan tűzvihart idézett meg, amit a varázslóra irányított. Az utóbbi először a palástjával védte magát a lángok elől.... végül egy halom hatalmas tövist idézett meg, amiket a fenevad felé hajított. A tövisek mélyen az oroszlán testébe fúródtak, fájdalmasan felordított. Még a lángok a sörényén is eltompultak. Nekormágus ekkor megrohamozta egy többszörös sötét támadással... egy csapás... még egy csapás... még egy csapás... és az oroszlán a földön terült el. Sörénye visszaállt, akárcsak eredeti mérete... de még mindig makacsul próbált talpra állni. Erősen küzdött remegő tagjaival. A szarvaskoponyás lenézően pillantott rá vissza:
-Szánalmas... ezen a ponton már úgyse tudod megváltoztatni a harc menetét. Kezében megjelent egy energiagömb, ami készen állt arra hogy elhajítsák, és becsapódjon:
-Viszlát, cicus!

Azonban, mielőtt bármit is tehetett volna, egy hang félbeszakította:
-Ne bántsd... Mind a Nekromágus, mind az oroszlán a hang irányába kapta a fejét. Maurizio épp csak, hogy magához tért. Az asztrál síkon a karmolás, és harapásnyomokkal még nyomorultabbul festett, mint az anyagi világban:
-Kérlek, hagyd menni... Az energiagömb eltűnt a varázsló kezéből:
-Biztos, hogy ezt akarod, fiú?- kérdezte keményen, minden különösebb érzés nélkül- meg akart téged ölni. Maurizio sóhajtott:
-Ő a részem...- köhögött, majd erőtlenül folytatta- nem adom fel... Az oroszlán szemei elkerekedtek. Bicegve odébb vonult, hogy jobban rápillanthasson a szőkeségre:
-Mit csinálsz, te félkegyelmű?- bömbölt szigorral a hangjában- Miért nem hagyod, hogy harcoljak? Erős vagyok, bátor, és tekintélyt parancsoló. A fájdalom végignyilallt Maurizio testét, és ettől egy pillanatra görcsbe rándult. Igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét, majd folytatta:
-Igen, az vagy... de az is te tanítottad, hogy a gyengék védelmére kel kell, bátorítani másokat, és nagylelkűen bánni a társainkkal. Ismét köhögött, egyre kevésbé tudta tartani magát, hogy szét ne essen a lelke:
-Próbáltam megfelelő oroszlán lenni... meg akartam felelni a jellemednek, és védeni másokat. Nem számított, hogy volt-e bármi gyengeségem... mert magamban mindig tudtam, hogy elég erős vagyok a feladathoz...

Végig se mondta, az oroszlán azonnal ott termett mellette. Nekromágus csodálkozott is, hogy a bestia kijátszotta a figyelmét. Azonban most nem támadott... húzta, és tolta ugyan, de azért, mert próbálta felsegíteni. Csak annyira sikerült, amíg Maurizio a hátára nem borult. Több ereje egyikőjüknek sem maradt: sem a totemnek, hogy tovább erőltesse, sem a srácnak, hogy talpra álljon. De most érezte, hogy a vadállat visszatért hozzá, és annyi év után ismét a társául fogadja. Bújt a sörényébe, lassan, gyengén simogatta. Sóhajtott, és érezte, ahogy a forró könnyek lassan végigfolynak arcán:
-Hiányoztál már nagyon- suttogta gyengén, rekedten.
-Sajnálom...- nyögte az oroszlán- ellentmondtam magamnak. Támadtalak, bántottalak, ahelyett, hogy védenem kellett volna téged. Hisz az én erőm nem a hódítás és a pusztítás, hanem a védés és a bátorítás... Maurizio azonban csak megcsóválta fejét... megbocsátott neki mindent.

Nekromágus ekkor tér vissza az asztrál síkról. Az anyagi világban még mindig köröm sötét volt, a táborűz már alig égett. A zoolookok mind aludtak, csak Phillie és Deen maradtak ébren.
-Na?- kérdezte a másik oroszlán idegesen, tehetetlenül. A varázsló nyugalommal bólintott:
-A totemje támadta meg- megpaskolta a még kábult szőkeség vállát- de most már minden rendben lesz, talán holnapra rendbe is jön. Phillie megkönnyebbülten sóhajtott, de a mosoly luxusát még nem engedte meg magának. A matriarcha viszont átnyújtott négy teli fiolát:
-Spike skorpiómérge... ahogy megegyeztünk. Nekromágus egytől egyik eltette őket az övébe, szemei mosolyra húzódtak:
-Öröm volt veletek üzletelni- miután végzett, ráhajtotta a palástját, és állta Deen tekintetét- úgy vélem, ez mindkettőnk számára egy igencsak előnyös cserének bizonyult. A szárnyas macska sötétkék szemeivel áthatóan pillantott vissza rá:
-Mint mondtam, egy életért semmi sem drága...

2015. január 4., vasárnap

Chanterelle

A galócakalapos róka a palota egyik lakosztályába került. Zavarában kettőt se tudott szólni, csak diszkréten felmérte a terepet, miután rázárták a szoba ajtaját: egy égkék huzatos franciaágy, szolid mahagóni fésülködőasztal, mahagóni ruhásszekrények egész sora, a sor végén pedig egy hatalmas kétszárnyú. ablak, amiből a fél várost látja. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a nyulak birodalmát. Még mindig remegtek a térdei és belül majd felfalta a rémület. Odahaza nem győzték elégszer kikötni, hogy lehetőleg ne menjenek a felszínre, de ha mégis muszáj, akkor ne maradjanak sokáig. A felszín ugyanis veszélyes: ott rengeteg vér folyik, és olyan tömény a levegőben a gyűlölet, hogy tapintani lehet. Ezen kívül nem igen tudott mást a felszínről. Erre most idekerül erre a teljesen idegen helyre... hogy is hívták az itteniek, Usagia?

Alig, hogy végigért a gondolatmenettel, kopogtak az ajtón. Riadtan odakapta a fejét, végül elindult, és félszegen ajtót nyitott. A kancellár állt a túloldalon, mélyen meghajolva:
-Őfelsége teára hívja Önt, kisasszony- háta mögül előhúzott egy smaragzöld-arany színű, matt, elegáns szövetruhát- ezt az alkalomra hoztam. A róka zavarában félig leszegte a fejét:
-Mondja- kezdte halkan megszeppenve- szükség van erre? Nem szívesen válnék meg a jelenlegi ruhámtól. A kancellár pislogott. Még egyszer végigmért e a fehér, galléros ruhát, amiben a jövevény úgy festett, mintha a gombakalapjának maga a szára lenne. Végül vállat vont:
-Őfelsége nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp ezt kell viselnie. Talán nem lesz gond- mutatta maga elé az utat- kérem...

A vendég némán követte a kancellárt, de olykor-olykor körbenézett. Az usagiai palotában túlcsordult mindennemű giccs: az előző uralkodók igenis meg akarták mutatni a nagyvilágnak, hogy ők bármit megengedhetnek, a kis birodalmuk bizony dúsgazdag. A nyúl egy terembe vezette őt, majd behajtotta mögötte a kétszárnyú ajtót. A róka rémülten fordult hátra, apró fekete mancsait a hűs fára szorítva. Félelme alaptalannak bizonyult, pontosan egy hang oszlatta ezt benne szét:
-Örömmel látom, hogy végre megérkeztél, kisasszony...

A gombakalapos róla megfordult.
A terem falain keleti- és arab negyedbeli szőttesek, lámpa helyett ízléses rizspapír lampionok, középen pedig egy alacsony asztal, rajta vörös teáskanna, apró csészékkel. Egyik oldalán egy üres párna, másik oldalán pedig egy, amin ülnek: nem is akárki, hanem a fekete, démoni kinézetű nyúl, akinek ez alkalommal kék bozontja egy uralkodói ékszerre lett kontyba tűzve, valamint elegáns sötét ruhái felett hercegi palástját viselte. Szelíden elmosolyodott, még sárga szemei is, melyek korábban metszettek,  hívogatóakká váltak:
-Nincs mitől félned, csak magunk vagyunk- az asztal felé intett- kérlek, csatlakozz hozzám egy pompás teára. Arab negyedbeli hűs mentatea... A róka habozott egy keveset, majd óvatosan, kimérten odasomfordált az üres párnához, végül lassan elhelyezkedett rajta, kicsit keresgélve a helyét, végül a hercegre emelte tekintetét. Tyx szélesen elmosolyodott:
-Látod, nem harapok- töltött a teából- mesélj, kérlek. Előző életemben majd' száz évig őriztem a harmadik kaput... de sem akkor, sem most nem láttam még hozzád hasonlót. Szeretnék mindent tudni rólad. Vendége felpillantott, és félve, két manccsal vette át a teli csészét:
-A nevem Chanterelle, nagyuram. Tyx elmosolyodott:
-Kedves név. És miféle vagy? Honnan érkeztél?

Vendége összeszedte kicsit a lélekjelenlétét és belekezdett a mesélésbe:
-Róka-gomba vagyok. Párszázan vagyunk a föld alatt, csak néhány család. Őseink körülbelül hat generációval ezelőtt menekültek a föld alá... azt beszélik, hogy a háború elől. Azóta is kerüljük a felszínt. A herceg szemei elkerekedtek... ez sok mindent megmagyarázott, első körben például azt, hogy miért nem látott még ilyen lényt azelőtt. Második körben azt, hogy egy egész faj - a rókák egyik ága így menekült meg a több évezredes háború elől, mert már besokalltak. Harmadik körben... lehetséges, hogy pontosan ezért került bele a jáde szállítmányba, mert az otthonában fúrtak?
-Mondd csak- hajolt közelebb- láttál másokat a tieiden kívül? Usagiaiakat esetleg? Chanterelle  épp csak belenyalt a teába, az forró volt még:
-Igen, láttam- válaszolt kicsit határozottabban- az utóbbi időben rengeteget hallottuk őket. Bontják a járatokat, áttörik a falakat...
-... és bányásszák a jádét- fejezte be helyette Tyx, egy gondterhelt sóhaj kíséretében- így kerültél a szállítmányba, ugye? Beomlott alattad az egyik járat, amit vájtak. A róka ismét megszeppenve bólintott.

Tyx most hátradőlt, egyik karjával hátul tartva magát. Most a protokolláris herceg ismét egy szakadt, démoni huligán benyomását keltette, erre még az is rátett egy lapáttal, ahogy fanyalogva elhúzta a száját. Egy időre csend telepedett a teremre, csak Chanterelle kortyolt bele ismét a teába - hasztalan, még mindig ihatatlanul forrónak találta. Az usagiai uralkodó végül előre dőlt, és vendégére pillantott:
-Hogy is mondtad, hányan vagytok?
-Pár százan, felség. Tyx megcsóválta és lehajtotta fejét... majd ismét felkapta, a rókára pillantva:
-Nincs mese, kislány... Be kell zárnunk a bányát.


soak up the light

Usur mélyen, álom nélkül aludt. Amint felébredt, a tompa fényű Nap már magasan járt. Különösen kipihentnek és könnyűnek érezte magát. Lassan, párszor végighúzta apró mancsait az arcán, kidörgölve szemeiből az álmot, karmaival kicsit rendre fésülve hosszú sörényét, majd kicsúszott az ágyból, és elindult kifelé. Nyugodt csend vette körül... feltételezte, hogy senkit nem talál benn a lakásba.
Az előszobában azonban mégis megpillantotta Elisirt. A nő épp törökülésben ült a egy hatalmas párnán egy csészével, aminek a tartalmát kevergette szórakozottan. Vendégét látva elmosolyodott:
-Jó reggel, kis felség. Jól aludtál? Usur gyerekesen elmosolyodott:
-Igen, köszönöm. Elisir letette a kanalat a kávézó asztalra, és belekortyolt a csésze tartalmába:
-Shakara mesélte, mi történt az este. Biztos nem akarsz visszafeküdni? A gyógyulás sokáig elhúzódhat. A holdfénytolvaj megcsóválta fejét:
-Nem, minden oké- majd végignézett magán, pontosabban a fehér hálóingen, amit viselt, majd visszanézett a nőre- viszont ezt megtartanám... tetszik. Elisir szélesen elmosolyodott:
-Csak nyugodtan.

Ezt követően Usur kiment. A háztól remekül rálátott a folyóra és a zöldellő partjára. Úgy, ahogy volt, mezítláb, hálóingestül kiment, bele a zöldbe, egészen a partig, majd elterült a fűbe. Felnézett... a Nap pont felette tetőzött. Nem tűzött erősen, fénye kellemesen tompán pislákolt... pedig egyetlen felhő sem takarta, teljesen tisztán kékellett az ég. Lehunyta szemeit, és hagyta, hogy végigjárja a fény, kitöltse minden porcikáját, simogassa. Nem használt semmilyen jellegű fénymágiát, még a holdfényét se: odahaza csak a holdrituálékat tartotta be, és ami mágikus jellegű volt: a rejtőzés, az áttűnés, mind a sötétségből eredt. Még az első materializációs kísérleteket is az üres sötétségből végezte. Ez most teljesen más élményt nyújtott: a teste megtelt valamivel... ami csodálatos, meleg, és gyengéd. Kinyitotta mancsait finoman, és hagyta, engedte, hogy onnan folyjon tovább ez az éltető és kellemes energia.

Pihenését egy ismerős hang szakította félbe:
-Látom, vége magadra találtál. Usur felpillantott: az ismerős arany-fekete holdmaszkos szellem ott térdelt mellette. Felült:
-Shingo... Úgy értem, Holdpatrónus.... Shingo elmosolyodott:
-Semmi gond. Látom, emlékszel... A holdfénytolvaj sóhajtott, kissé szomorkásan nézett végig rajta. Tekintete egy hosszabb pillanatra ismét tűnt inkább felnőttnek, mint gyereknek:
-Köszönöm.... A halott Sera szelíden visszamosolygott:
-Már megköszönted. Tudod, hogy szeretlek. Usur átölelte, hozzábújva:
-Én is szeretlek. Megmentettél... A holdpatrónus homlokon csókolta a kis holdfénytolvajt, és megsimogatta a hátát:
-Most már minden rendben lesz, sikerült elengedned mindent, ami az előző életedhez kötött- felpillantott egy pillanatra, majd vissza a kölyökre- és nézd csak... Usur felpillantott, majd maga mögé nézett. Ahol feküdt, körülötte virágok nyíltak... pont, ahogy a fény energiáját a mancsaiból irányította. A szemei meglepetten elkerekedtek, még egy kicsit meg is szeppent: Shingo halkan nevetett:
-Igen, ezt te csináltad- átkarolta a hátát- ez vagy te: holdfénytolvaj, építő, teremtő és gyengéd. Nincs már kinek megfelelned. Hagyd, hogy az új lényed átvegye az irányítást, irányítsd a fényt, és szeress őszintén.

A kölyök ekkor szipákolt egyet, majd elkezdte törölgetni az arcát. A holdpatrónus felé fordult, kicsit szorosabban karolva:
-Mi történt, kincsem? Valami baj van? Usur összeszedte magát, nyelt egyet, arcát ugyan szárazra törölte, de szemei még mindig csillogtak:
-Most kezdett el hiányozni anya...- ma elé pillantott- tudom, hogy maradnom kéne, és tanulni, és hálátlan sem akarok lenni... de anya hiányzik. Haza akarok menni a Lumanixra. Shingo átölelte őt, és nyugtatóan simogatta a hátát:
-Minden rendben, megértem. Szólok neki, hogy jöjjön érted, amint csak lehet...

2014. december 28., vasárnap

Tyx has it all under control

Usagiának csak nemrég akadt új hercege, de máris tevékenykedett - nyomában a kancellárral, aki serényen körmölte az intézkedéseit. Az egyik negyedben járta, amit Tyx szigorúan mért végig, majd intett:
-Ezt a lelakott részt dózeroljátok le! Az itt lakók új lakást kapnak a központban, vagy a sziget másik felén. Ide fekete márványból épül tér, obeliszkkel. Az utóbbin felirat: "Szégyenünket sosem feledjük". A kancellár rémülten rándult össze, majd felkapta fejét:
-Parancsol, felség? A herceg ránézett metszően sárga szemeivel:
-Ez lesz a tigris holocaust emlékműve- lépett közelebb hozzá- egyetlen nyúl sem felejtheti vagy rejtheti el ezt a szégyent, amit műveltetek. Intett a kancellárnak, hogy kövesse, amaz pedig ment vele tovább.

Útjuk a kikötőbe vitte. A kereskedőhajók békésen indultak és érkeztek a hullámokon, viszont a hadihajók szilárd merevséggel álltak, akárcsak legénységeik a part mentén, tiszteletet parancsolva. Tyx halkan morgott a sereget szemlélve és megvakarta állát. A kancellár már félve kérdezett rá:
-Valami nem stimmel, nagyuram?
-Valami?- morgott a herceg, majd végigmutatott a hadihajókon és a legénységen- ez az egész nem teszik! Mi ez itt, talán valami bemutató? A kancellár szinte a gallérja mögé bújt, Tyx pedig végigment a mereven vigyázzban állókon:
-Mégis kinek képzelitek magatokat? Usagia hőseinek?- ordított végig egyesével minden katonán- Ti mondjátok meg a tutit a határokon belül, ha az uralkodótok máshogy nem rendelkezik? Erre, mint egy parancsszóra, a katonák egyszerre tisztelegtek és válaszoltak:
-Uram, igen, uram! Tyx eléjük állt, középre, feléjük fordult:
-Pihenj, szánalmas banda! A katonák valóban lazább testtartást vettek fel, a démoni kinézetű nyúl pedig folytatta:
-Már az első nap világossá tettem, hogy a hócipőm tele van mindannyiótokkal. Az egyik oka ez az állandó feszültségkeltés, és hogy minden másik népnek még a tengerkék ég alatt is be akarjátok bizonyítani, hogy micsoda felsőbbrendű istencsászárok vagytok. Megmondom én mi lesz- végigmutatott ismét a hadihajókon- ezeket tüntessétek el. Egyetlen egy maradhat. Az utolsó mondatnál rábökött a legszélsőre. A többi hajó személyzete értetlenül, kétségbeesetten nézett körbe. Tyx folytatta:
-Mit toporogtok, mint a szarógalamb, tubicáim?- vakarta meg egyik hegyes szemfogát- Talán nem voltam elég világos? A kancellér libbent oda hozzá a lehető legdiszkrétebb módon, majd a fülébe súgta:
-Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, nagyuram... de talán amiatt aggódnak, hogy nem lesz más helyük. A katonaság nálunk nem önkéntes, hanem szabadon választott. Tyx halkan morgott, és komolyan, halkan válaszolt neki:
-Tudom. De attól még rájuk fér egy kis nevelés... A kancellár sűrű hajlongások közepette odébbállt, a herceg pedig még mindig a nyugtalankodók felé intézte szavait:
-Elrendezem a dolgotokat. Addig is, jelentkezzetek az építkezésnél. Ti is segíteni fogtok a lelakott negyed lebontásában, és a sötét emlékmű megépítésében. A hajókról pedig távolítástok el a fegyvereket. A méltatlankodók most disszonanciában bólogattak, majd máris mentek a hajóikra, ahogy uralkodójuk utasította.

Végül a nap a határnál ért véget. Usagia szigetéhez uszály vagy komp viszi át az arra járókat, de a szárazföldi szakaszon is állomásoznak határőrök. Most viszont a herceg elé sorakoztak fel. Tyx szánalommal nézett végig rajtuk, majd megmasszírozta orrnyergét, lehunyva két szemét:
-Őszintén... mit csináljak veletek, szánalmas banda?- felpillantott- az elődeim most komolyan ekkora határőrséget tartott fenn? Az egyik összeszedte bátorságát, és megkockáztatta a választ:
-A kereskedelmi monopóliumot féltették, nagyuram. És miután megnyíltak a jáde bányák, úgy megduplázták a számunkat, tartva az esetleges tolvajoktól. A herceg csípősen szólt vissza:
-Gondolom, sok tolvajt fogtatok, nagyokos... Vagy talán csak újabb erőfitogtatásként tettek ki titeket? A határőrök zavartan összenéztek. Tyx végül sóhajtott:
-Négyőtök elég: kettő a szárazföldön, kettő ideát. Okmányokat kérjetek azonosításként, semmi megkérdőjelezés, szigorúbb ellenőrzést csakis a saját parancsomra...

Az őrök épp, hogy elkezdtek bólogatni, mikor az egyik előállt:
-Felség, és vele mi legyen? Tyx odapillantott. A határőr valakinek erősen szorította a karját: egy alacsony, galócakalapos, fehér ruhás, galléros, vörös rókáét. Vagy fele olyan magas volt, mint az usagiaiak, tekintetéből rémület sugárzott. A démoni kinézetű nyúl alaposan szemügyre vette, majd a karját szorító határőrre pillantott:
-Hol találtad? Amaz tisztelgett:
-Jelentem, felség, a mostani jáde szállítmányban. Nem volt túl közreműködő, hát behoztuk. A herceg ismét a jövevényre meredt. A gombakalapos róka látványosan reszketett, de egy árva hang nem jött ki a torkán. Megfogta a jövevény karját, átvéve őt a határőrtől:
-Gondom lesz rá- szabad kezével intett- ti addig intézkedjetek, ahogy utasítottam. A határőrök bólintottak, majd mentek a dolgukra.

A palotába menet a kancellár kérdésekkel bombázta az uralkodót:
-Mit kíván tenni a betolakodóval, nagyuram? A fejét veszi? Netán felakasztja? Esetleg vízbe fojtja? Tyx rápillantott metszően sárga szemeivel:
-Vége a barbár időszaknak, kancellár- átkarolta a kis róka hátát- ez a jövevény a vendégem. Készítsetek neki elő egy szobát. A kancellár szava elakadt, láthatóan a szemei is kidülledtek... végül előzékenyen fejet hajtott:
-Ahogy parancsolod...

2014. december 27., szombat

totem takes over

Hetekkel később megint visszatért a harc. Szerencsére, Mauriziónak sosem lankadt a figyelme. Álmában ismét nekiesett az oroszlán, ő pedig ordítva a földre szorította. Megragadt az állát, hogy a gyilkos fogak nehogy találatot ejtsenek rajta. A fenevad még így is kapálózott, a karmai elől kevésbé lehetett menedéket találni. Maurizio összedte magát, és leszorította az egyik mellső lábát is:
-Elég lesz!- kiáltott rá, közben tovább egyensúlyozva, összpontosítva. Még egy kicsit kellett lenn tartania... csak még egy kicsit...Az oroszlán egész testében megvonaglott, hátha sikerült levetnie magáról a szőke srácot:
-Nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen legyőzz. Maurizio szerencsére csak egy pillanatra billent ki, azonnal ismét visszanyerte egyensúlyát, most már egész testével a bestiára nehezedve, hogy ne fészkelődjön:
-Még mindig nem értem, hogy miért csinálod ezt évek óta. Te választottál engem, és hozzád méltó módon viselkedek... Feladtál. Kicsit enyhített az állkapocs szorításán, csak annyira, hogy az oroszlánnal szemkontaktust létesítsen. Amint a vadállat viszonozta a tekintetét, hozzátette:
-Én viszont nem adlak fel. A kötelék elválaszthatatlanná vált, együtt kell élnünk...

Alig, hogy végigmondta, erős nyilallást érzett a mellkasában: akár egy vaskos ütés. Egész testén végig futott a fájdalom, a szívéhez kapott. Egy szorítással kevesebb, a fenevadnak ez épp elég volt. Amint Maurizio elkapta a kezét az álláról, ő harapott... a srác vállába mélyesztette fogait. Maurizio nem tudott vele foglalkozni különösebben, a mellkasából nyilalló fájdalom és az agyát elborító sötétség erősebbnek bizonyult. Levegő után kapkodott, most minden energiáját arra összpontosította, hogy ne veszítse el az eszméletét, és nem a fenevad elleni harcra. Így is tompán érezte, ahogy az oroszlán a vállánál fogva cibálja. Felé fordult, szólni próbált... de csak a levegőt kapkodta. A páni félelem kezdett rajta eluralkodni... aztán még egy erőteljes, fájdalmas nyilallás, egész testét megrázta. Az oroszlán erőszakosan megrázta őt a vállánál fogva:
-Pontosan ezért mondtam, hogy nem vagy hozzám méltó!- bömbölte- vesztettél, Maurizio Prezioso...

Phillie szólongatta öccsét, olykor finoman megpofozta. Semmi reakció. A többiek értetlenül állták körbe. Phillie aggódó tekintette pillantott fel rájuk
-Nem válaszolt...- tekintete Casey-n állapodott meg- Mi folyik itt? A fekete denevér komoran megcsóválta a fejét:
-Nem tudom... de spiritálisnak tűnik. Az idősebb Prezioso felállt, és kifakadt:
-Ezzel nem vagyok előrébb!- hangjától még Cez is megriadt, pedig nem volt az az ijedős fajta- Az öcsém nincs magánál, és a totemem se tudja őt elérni! Én meg csak itt állok tehetetlenül és nem tudom mi a baja, és valószínűleg így is fog meghalni! Mert a bátyja, akinek gondoskodnia kell róla, nem képes megvédeni! Deen libbent oda hozzá, megragadva a két vállát, és mélyen a szemébe nézett:
-Kérlek, nyugodj le!- épp csak annyira emelte fel a hangját, hogy magára vonja Phillie figyelmét- Blando barátnője segítségért ment. Hamarosan ideér, nem lesz semmi gond. Jean-Phillippe némileg megenyhült, ahogy a matriarcha fellépett vele szemben. Sóhajtott, kétségbeesése fojtogatta:
-A testvérem, Deen... tudod, hogy milyen... A matriarcha határozottan bólintott, majd bizalmasan megveregette Phillie vállát:
-Nem fogjuk elveszíteni, megígérem.

Anna Szelina érkezett segítséggel: Zitana varázslónő személyével. Rögtön előrerohant, ahogy beléptek a Prezioso testvérek lakásába:
-Bocs a késésért- hadarta, ahogy a helyére billentette szemüvegét- a legjobbat szereztem, akit csak ismerek. Deghyomig kellett érte mennem, de ismerem, rajtam is segített.... A zoolookok egy pillanatra elhallgattak, és mind a madármaszkosra. Zitana komoran körbenézett rajtuk:
-A maszkom marad- mondta tényszerűen, majd a matriarchára pillantott- hol a beteg? Deen az eszméletelen Maurizio mellé vezette. Zitana letérdelt az ifjabb Prezioso mellé, majd két kezével megfogta a fejét. Lehunyta szemeit a maszk mögött, és koncentrált. A zoolookok feszülten figyelték a folyamatot, a térségre feszült csend telepedett, amit szinte tapintani lehetett.

Hosszú perceket követően a varázslónő elengedte Maurizio fejét, majd a többiekre pillantott:
-Olyan, mintha a spirituális síkon rekedt volna. Nem értek ahhoz a területhez... a test gyógyításához és mérgezése a területem. Phillie majdnem kifakadt kétségbeesésében, de Deen megragadta a vállát. Az idősebb Prezioso rápillantott. A matriarcha egy bólintással elhallgattatta, majd a madármaszkos nő felé fordult:
-Esetleg valaki más tudna? Zitana sóhajtott, ahogy felállt:
-Ismerek valakit... egyetlen személyt, aki tudna segíteni. Ő megjárta alaposan a spirituális síkot, istentől lopott, és jelenleg talán elegendő hatalommal is rendelkezik, hogy megmenthesse a társatokat. Komolyan felpillantott:
-Viszont utálja a magatokfajtát. Valószínűleg alaposan megkéri a segítségetek árát. Phillie mordult:
-Az öcsém életéért semmi sem drága. Ki ez az ismerősöd?

2014. december 20., szombat

let it go, little Usur

Usur felkelt az éjszaka közepén. A látott vízió nem hagyta nyugodni. Kiosont a hold herceg lakásából a sötét éjszakába. Magasan járt a hold, pompás ezüsthidat festve a folyóba. Usur óvatosan belecsúszott a partról, majd besétált, hagyva, hogy körbeölelje őt az ezüsthíd. Ő nem gyáva... bizonyítani fogja, hogy rátermett. Akármi is volt az a vízió, ismét előhívja, és megbirkózik vele. Lehunyta szemei, és koncentrált...

Fröccsent a vér, és egy fej nélküli test puffant mellette tompán. Ő zihált, majd lassan elengedte a leszakított fejet, ami halkan koppant, majd eldőlt. A padló, a mancsa, az egész ruhája ázott a vértől. Most először hajtott végre hivatalosan kivégzést, és minden erejét össze kellett szednie, hogy azonnal véget vessen az elítéltnek. Sikerült... talán túl jól is. Azel a trónon ülve bólintott:
-Kitűnő, kislányom- majd felállt- még egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy méltó utódomként kövess a trónon. Usur érezte, hogy végigfut rajta a borzongás, de semmi érzelmet nem volt képes mutatni. Még csak a rosszullét sem fogta el. Ő már eleget készült erre, számított rá, hogy ilyen lesz. Kihúzta magát, mint egy tiszt, és alázatosan meghajolt:
-Értettem, apám. Köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal. Azel intett, hogy elmehet. Lánya kiment a teremből... és a hálók felé vette az irányt. Mancsairól lassan letörölte a vért egy vászonzsebkendővel, amit aztán a zsebébe rejtett. Benyitott öccse szobájába. A kis Shingo nem botránkozott meg a látványon. Sőt, talán fel se fogta, hogy nővére miért ázik vérben. Csak az számított neki, hogy most megjelent, és épp bejött hozzá. Mosolya és csillogó kék szemei minden kinccsel felértek. Usur is elmosolyodott, ahogy átölelte:
-Szia kicsi Shingo... 

Érezte, hogy az emlék szinte szabályosan agyonvágja. Térdre rogyott a vízbe, és csak ömlöttek belőle a könnyek. Rosszat tett... kimondhatatlanul rosszat... és mindezt azért csinálta végig, mert szerette Shingót, és nem akarta ugyanúgy elveszteni, mint az anyját. Keservesen kiáltott ahogy sírt, próbálta a keserű nyomot mihamarabb kiűzni magából.
Lelki csatáját egy hang zavarta meg:
-Nem szabadna egyedül kinn lenned. A Di világ egy mély és sötét hely. Usur felpillantott. Shakara guggolt vele szemben a parton, aggódó tekintettel nézve rá. A kis holdfénytolvaj feltápászkodott, és megtörölte az arcát:
-Te... Te vagy Shingo fia...- szipogta. Shakara bólintott:
-Az lennék. Usur még szipogott párszor, próbálta összeszedni lelkierejét, de az emlék utórengése még mindig rezonált a csontjaiban:
-Az emlékek... az előző életemből...- ismét keserves zokogásban tört ki- Shingo! Shakara becsúszott a partról a folyóba, és odament hozzá. Letérdel a vízbe, szembe a holdfénytolvajjal, és a vállaira tette kezét:
-Ő is szeretett téged. Épp azért tett megfelelő helyre ebben az életben, és küldött téged hozzánk. Usur felpillantott reszketve. Már majdnem hogy egy kisegér benyomását keltette.
-Usur Sera vagyok, Azel Sera és Doroo lánya... és szörnyű dolgokat tettem... A félisten gyengéden megtörölte a kölyök arcát:
-Már nem vagy Usur Sera. Usur Manac vagy, Aluh Manac és Hermes lánya, a Lumanix jövendőbeli trónörököse. Ami történt, már nincs kihatással az életedre. A holdfénytolvaj megcsóvált a fejét:
-TUDOM, hogy én tettem.... Meg akartam felelni apámnak, jó uralkodó akartam lenni... és féltettem Shingót.

Shakara sóhajtott, majd ismét a kölyök vállaira tette kezét:
-Segítek elengedni mindezt a rosszat. De neked is akarnod kell. Mit gondolsz, meg tudod csinálni? Usur állta a felemás szempárt: egyik smaragzöld, máris ezüstösen tompa - a vak szem. Lassan megnyugodott. A félisten lénye, amely előzőleg olyan rémisztő volt, most valami földöntúli nyugalommal és magabiztossággal árasztotta el, ami lassan átjárta a lelkét. Nagy levegőt vett, tekintete egy hosszabb pillanatig elidőzött a Holdon, majd ismét a felemás szempárba nézett:
-Készen állok... meg akarok szabadulni tőle. Shakara elmosolyodott:
-Hunyd le a szemed és engedd el magad- megvárta, amíg a holdfénytolvaj lecsukja szemeit. Egyik hüvelykujját a homlokára helyezte, másikat a torkára:
-Megnyitom a harmadik szem és a tiszta beszéd csakráját. Ne koncentrálj semmire, csak hagyd, hogy az elméd ellazuljon. Hamarosan vendéged érkezik, akinek mindent elmondhatsz, és visszaadhatsz.

Usur épp visszakérdezett volna, hogy "ki?" de mintha nem lett volna a torkában rá erő. Mi több, az egész testét furcsán lazának és könnyűnek érezte, a gondolatok pedig csak könnyen kicsúszta a fejéből, akár egy fürge gyík. Mondhatni, kellemesen is érezte magát... már épp megfeledkezett róla, hogy várnia kell valakire, mikor az üres feketeségből felnyílt egy zöld szempár. Még megijedni sem volt ideje, már kecsesen ki is rajzolódott Sötétség alakja, aki odalibbent hozzá, egészen közel:
-Kit látnak szemeim- szólt némi közönnyel, ahogy lehajolt hozzá- családunk újabb egykori tagja, akire nem vagyok túlságosan büszke. Usur mintha elfelejtett volna félni. Nem riasztották meg az istenség szavai. Furcsa módon, mintha tudta volna, mi a teendője, egyfajta fél-automatikán mentek a dolgok. Már a régi, felnőtt, Sera alakjában állt Sötétség előtt, fegyelmezetten, akár egy tiszt. Sötétség körüljárta őt, majd megállt előtte:
-Pontosan erről van szó. Te csak egy katona vagy, aki parancsokat hajt vége... úgy táncoltál, ahogy apád fütyült. Közelebb lépett hozzá, és egészen az arcába hajolt. Hangja nemcsak halkabbá vált, de el is lágyult:
-Viszont nem vagyok hülye, kedves Usur. Pontosan tudom, hogy miért tetted. Usur meglepetten felvonta szemöldökeit:
-Akkor miért nem segítettél?- hangja tisztán csengett- Hagytál aznap engem is meghalni, apámmal együtt. Sötétség a vállaira tette kezét, és sokatmondó komolyságra szűkítette szemeit:
-Ha akkor életben hagylak, más öl meg, méghozzá Shingóval együtt. Csak így szabadíthattalak fel... Ahogy lassan elengedte, Usur csak némán, szomorúan nézett vissza rá:
-Fel...- szinte sóhajként hagyta el a száját. Az istenség ismét felvette a szokásos távolságot, amit a halandókkal szokott tartani. Tartása felséges volt:
-Sajnálom, hogy így kell megtudnod. Viszont ha jól érzem, valamit vissza szeretnél nekem adni...
Usur ismét összes magát. Tartása már a fegyelmezett és katonásból, nőiessé és törékennyé vált.
-Valóban... - bólintott- szeretném, ha visszavennéd tőlem mindazt, ami a tiéd: az előző életem, a sötétséggel való kapcsolataimat, a rémálmokat... Széttárta karjait. Sötétség szemei mosolyogtak:
-Ám legyen. Usur Sera helye üresen marad, és senki más nem teheti oda a lábát. Te már Usur Manacként folytatod az éledet. Intett maga felé... Usur testéből árnyak áramoltak az istenség kezébe. Az egykori Sera bizonyos fokig fájdalmasan élte meg a procedúrát, viszont vele egyidejűleg a jótékony tisztulást is. Ahogy lassan minden árny elhagyta testét, a kép vakító világossággal felizzott...

Shakara elkapta a majdnem vízbe eső kölyköt, majd gyengéden felemelte a karjaiba. A holdfénytolvaj magához tért, bár küzdött azért, hogy nyitva tartsa szemeit. A procedúra rengeteg energiáját felemésztette.
-Jól vagy?- kérdezte a félisten. Usur erőtlenül bólintott:
-Igen...- motyogta- azt hiszem, sikerült...
-Ki vagy?- kérdezett rá Shakara.
-Usur Manac vagyok... Aluh Manac és Hermes lánya... - ásított- Lumanix leendő trónörököse... Shakara elmosolyodott, ahogy vitte hazafelé:
-Rendben. Minden helyreállt. A kölyök még egyszer utoljára felpillantott rá:
-Shakara?
-Hm?
-Az gond, ha már nem érdekelnek a sötét varázslatok? A félisten mosolya tovább szélesedett:
-Egyáltalán nem- válaszolt bizalmasan- sőt, ez csak megerősíti, hogy már nem akarod a régi életed élni, és elindultál a gyógyulás felé...

2014. december 17., szerda

lion totem

A zoolookok maréknyi csapatában a Prezioso testvérek töltötték be a védelmező szerepét. Mind a kettő oroszlán totemmel rendelkezett, és mind így, feladatukként érezték a csapat védelmét, a végsőkig való küzdelmet, hogy bátorítsanak és maguk is bátran álljanak ki, valamint a nagylelkűséget.

Maurizio azonban tinédzser évei óta küzd a saját totemével. Minden egy rohammal kezdődött, és hogy az orvosok kivizsgálták. Megállapították nála a szívgyengeséget. Onnantól kezdve a toteme időről időre fellázadt, és álmában rátámadt. Maurizio folyton harcolt ellene, és ha bár rengeteg idejét és energiáját felemésztette minden alkalommal, de maga alá gyűrte az oroszlánt. Mindig minden erejét latba vetette, és bátran kiállt... viszont ezzel egy időben félt, hogy mi történik ha a toteme akkor támad rá, ha éppen rájön egy roham.

Volt már rohama többször, szép sorban követték az elsőt. De a szerencse mindig mellé állt, és a totem nem járt arra. De mi lesz legközelebb? - tette fel mindig magában a kérdést. Minden esetre igyekezett, hogy ne verjen belé gyökeret, és ne növekedjen róla félelem, ami megbéníthatja.

Ezen az éjszakán ismét legyőzte a totemét. Alaposan maga alá szorította, és zihált:
-Nem adod végre fel?- kiáltott- Tudod, hogy sosem fogom hagyni, hogy legyőzz! Az oroszlán kissé megalázottan morgott:
-Már egy jó ideje nem vagy méltó hozzám. És csak idő kérdése, hogy be is bizonyítsam. Maurizio még jobban ránehezedett teljes testével:
-Annak idején te választottál engem. És tetszik vagy nem tetszik... már kialakult köztünk az elválaszthatatlan kötődés. Ezzel neked is együtt kell élned. A bestia ismét morgott, majd egész egyszerűen elillant.

Maurizio pedig felriadt. Sötét volt... talán kora hajnal lehetett. Ázott a verejtékben. Ilyenkor csak egyetlen dolgot tehet, ami már rutinná vált nála: felvette a melegítőjét, a csuklyás felsőt, a sport cipőt, és kiment futni. Erőnléti edzés, pár kör a zoolook tábor körül.
-Akkor is megmutatom, hogy méltó vagyok hozzád- gondolta- lehet, hogy te már rég feladtad felém a reményt, de én feléd még nem...