return to Lumanix

Usur a folyóban állt, az ezüsthíd közepén. Itta magába a Hold fényét. Alba a partról figyelte, és adta az instrukciókat:
-A gyógyulás első forrása a fény. Időről időre a sötétséget is megtisztítja mind attól a rossztól, aminek teret ad, bevilágít, ereje átitat. Ezt követi a víz, amely elmossa a sebeket, kimossa a mérget. Holdfénytolvajként ezt a kettőt kell elsajátítanod, és tökéletesítened. Usur irányította a fényt, mellyel feltöltődött... vele együtt a folyó vízét, maga köré csavarta a hullámokat, az egyiket megfagyasztotta. A hold herceg bólintott, és elismerően elmosolyodott:
-Szép! A holdfénytolvaj elengedte a vonzást, a hullám felolvadt, visszazuhant, és a folyó ugyanúgy folyt tovább.
-Odahaza tárolni szokták a holdfényt- tette hozzá- feltöltődnek, tárolják, nem igazán láttam olyat, aki azonnal felhasználja. Alba elgondolkodott egy hosszabb pillanatra, majd hozzátette:
-Ez a fajotok sajátsága lehet. Minden esetre nem hátrányos, ha a tiszta erő azonnal kéznél van, és bármikor felhasználható. A trónörökös eltűrte a sörényét:
-Azt mondtad hogy a fény és a víz a gyógyulás elsődleges forrásai. Ezek szerint a többi elementállal is lehet gyógyítani? Alba széles mosollyal bólintott:
-Hogyne lehetne! A megfelelő felhasználással mindent lehet. Usur elhallgatott, majd gyanakodva méregette tanárát:
-Sötétséggel is? A hold herceg érezte, hogy ezzel megfogták. Ő nem ismerte a sötét mágiát, Shakara pedig nem sokat beszélt a sötétség erről az aspektusáról. Aztán ahogy méregette a vízben álló Usurt, valami mégis beugrott neki:
-A sötétség inkább elvesz. Elvégre az egy olyan elem ami mindennek teret ad: onnan indul minden, és oda is tér vissza. Ha meg akarsz szabadulni valamitől, ami bánt, azt tanácsos a sötétségnek adni. Usur bólintott:
-Azt hiszem, értem.

Beszélgetüket egy ismerős női hang törte meg, valahonnan a távolból, de egyre közeledett:
-Usur! Merre vagy, Usur? A trónörökös azonnal felismerte, és kapta is utána a fejét. Amint megpillantotta anyját, azonnal rohant ki a vízből, végiggázolva a füvön, a nyakába ugorva:
-Anya! Aluh hercegnő megérkezett... és ugyanúgy ölelte magához a lányát:
-Jaj, de szorítasz, kicsim- nevetett halkan- ennyire hiányoztam? Usur még jobban bújt hozzá, pofája félig eltűnt anyja sörényében:
-Nem is tudod, mennyire... Jó holdfénytolvaj leszek, a legjobb egész Lumanixon. Haza akarok menni... Aluh Manac elhűlt ezeket hallva, riadtan nézett Albára, és a közben besétáló Shakarára.
-Mit műveltetek vele? Mégis mit tanítottatok neki? Shakara szelíden elmosolyodott:
-Csak megértettük vele, hogy valóban hová is tartozik, és a múltja nem befolyásolja többé. Alba bólintott:
-A sötét mágiát el se tudtuk kezdeni. Ez az érdeklődés még előző életéből maradt rá. De miután ezt sikerült lezárni, elvesztette az érdeklődést is. És ha jobban megnézed, a vörös bőre kezd lassan sárgulni.

Valóban... a hercegnőnek most tűnt fel igazán, hogy lánya kezd megváltozni. A két ideiglenes tanár valami egészen mély áttörést végzett. Usur végre lecsúszott a földre, és megfogta anyja mancsát, tekintete csillogott az örömtől. Aluh sóhajtott, majd visszanézett a másik kettőre:
-A holdpatrónus szólt, hogy jöjjek érte. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt ki tudtok belőle hozni ennyi mindent. Alba halkan nevetett:
-Usur érdeme is. Ne becsüld őt alá, felség. Aluh viszonozta a mosolyt:
-Az én lányom. Távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem.
Lassan elindultak a kapu felé. Usur hálásan integetett a másik kettőnek. Ők vissza... és ahogy bezáródott a kapu, a hold herceg sóhajtott:
-Nem gondoltam volna, hogy egyszer pont a fény felé kell terelnünk egy rokont. Te mit szólsz? Shakara megeresztett egy halvány mosolyt:
-Csak örülök, hogy megtalálta végre a helyét. Remek holdfénytolvaj lesz Lumanixon...

soak up the light

Usur mélyen, álom nélkül aludt. Amint felébredt, a tompa fényű Nap már magasan járt. Különösen kipihentnek és könnyűnek érezte magát. Lassan, párszor végighúzta apró mancsait az arcán, kidörgölve szemeiből az álmot, karmaival kicsit rendre fésülve hosszú sörényét, majd kicsúszott az ágyból, és elindult kifelé. Nyugodt csend vette körül... feltételezte, hogy senkit nem talál benn a lakásba.
Az előszobában azonban mégis megpillantotta Elisirt. A nő épp törökülésben ült a egy hatalmas párnán egy csészével, aminek a tartalmát kevergette szórakozottan. Vendégét látva elmosolyodott:
-Jó reggel, kis felség. Jól aludtál? Usur gyerekesen elmosolyodott:
-Igen, köszönöm. Elisir letette a kanalat a kávézó asztalra, és belekortyolt a csésze tartalmába:
-Shakara mesélte, mi történt az este. Biztos nem akarsz visszafeküdni? A gyógyulás sokáig elhúzódhat. A holdfénytolvaj megcsóválta fejét:
-Nem, minden oké- majd végignézett magán, pontosabban a fehér hálóingen, amit viselt, majd visszanézett a nőre- viszont ezt megtartanám... tetszik. Elisir szélesen elmosolyodott:
-Csak nyugodtan.

Ezt követően Usur kiment. A háztól remekül rálátott a folyóra és a zöldellő partjára. Úgy, ahogy volt, mezítláb, hálóingestül kiment, bele a zöldbe, egészen a partig, majd elterült a fűbe. Felnézett... a Nap pont felette tetőzött. Nem tűzött erősen, fénye kellemesen tompán pislákolt... pedig egyetlen felhő sem takarta, teljesen tisztán kékellett az ég. Lehunyta szemeit, és hagyta, hogy végigjárja a fény, kitöltse minden porcikáját, simogassa. Nem használt semmilyen jellegű fénymágiát, még a holdfényét se: odahaza csak a holdrituálékat tartotta be, és ami mágikus jellegű volt: a rejtőzés, az áttűnés, mind a sötétségből eredt. Még az első materializációs kísérleteket is az üres sötétségből végezte. Ez most teljesen más élményt nyújtott: a teste megtelt valamivel... ami csodálatos, meleg, és gyengéd. Kinyitotta mancsait finoman, és hagyta, engedte, hogy onnan folyjon tovább ez az éltető és kellemes energia.

Pihenését egy ismerős hang szakította félbe:
-Látom, vége magadra találtál. Usur felpillantott: az ismerős arany-fekete holdmaszkos szellem ott térdelt mellette. Felült:
-Shingo... Úgy értem, Holdpatrónus.... Shingo elmosolyodott:
-Semmi gond. Látom, emlékszel... A holdfénytolvaj sóhajtott, kissé szomorkásan nézett végig rajta. Tekintete egy hosszabb pillanatra ismét tűnt inkább felnőttnek, mint gyereknek:
-Köszönöm.... A halott Sera szelíden visszamosolygott:
-Már megköszönted. Tudod, hogy szeretlek. Usur átölelte, hozzábújva:
-Én is szeretlek. Megmentettél... A holdpatrónus homlokon csókolta a kis holdfénytolvajt, és megsimogatta a hátát:
-Most már minden rendben lesz, sikerült elengedned mindent, ami az előző életedhez kötött- felpillantott egy pillanatra, majd vissza a kölyökre- és nézd csak... Usur felpillantott, majd maga mögé nézett. Ahol feküdt, körülötte virágok nyíltak... pont, ahogy a fény energiáját a mancsaiból irányította. A szemei meglepetten elkerekedtek, még egy kicsit meg is szeppent: Shingo halkan nevetett:
-Igen, ezt te csináltad- átkarolta a hátát- ez vagy te: holdfénytolvaj, építő, teremtő és gyengéd. Nincs már kinek megfelelned. Hagyd, hogy az új lényed átvegye az irányítást, irányítsd a fényt, és szeress őszintén.

A kölyök ekkor szipákolt egyet, majd elkezdte törölgetni az arcát. A holdpatrónus felé fordult, kicsit szorosabban karolva:
-Mi történt, kincsem? Valami baj van? Usur összeszedte magát, nyelt egyet, arcát ugyan szárazra törölte, de szemei még mindig csillogtak:
-Most kezdett el hiányozni anya...- ma elé pillantott- tudom, hogy maradnom kéne, és tanulni, és hálátlan sem akarok lenni... de anya hiányzik. Haza akarok menni a Lumanixra. Shingo átölelte őt, és nyugtatóan simogatta a hátát:
-Minden rendben, megértem. Szólok neki, hogy jöjjön érted, amint csak lehet...

let it go, little Usur

Usur felkelt az éjszaka közepén. A látott vízió nem hagyta nyugodni. Kiosont a hold herceg lakásából a sötét éjszakába. Magasan járt a hold, pompás ezüsthidat festve a folyóba. Usur óvatosan belecsúszott a partról, majd besétált, hagyva, hogy körbeölelje őt az ezüsthíd. Ő nem gyáva... bizonyítani fogja, hogy rátermett. Akármi is volt az a vízió, ismét előhívja, és megbirkózik vele. Lehunyta szemei, és koncentrált...

Fröccsent a vér, és egy fej nélküli test puffant mellette tompán. Ő zihált, majd lassan elengedte a leszakított fejet, ami halkan koppant, majd eldőlt. A padló, a mancsa, az egész ruhája ázott a vértől. Most először hajtott végre hivatalosan kivégzést, és minden erejét össze kellett szednie, hogy azonnal véget vessen az elítéltnek. Sikerült... talán túl jól is. Azel a trónon ülve bólintott:
-Kitűnő, kislányom- majd felállt- még egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy méltó utódomként kövess a trónon. Usur érezte, hogy végigfut rajta a borzongás, de semmi érzelmet nem volt képes mutatni. Még csak a rosszullét sem fogta el. Ő már eleget készült erre, számított rá, hogy ilyen lesz. Kihúzta magát, mint egy tiszt, és alázatosan meghajolt:
-Értettem, apám. Köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal. Azel intett, hogy elmehet. Lánya kiment a teremből... és a hálók felé vette az irányt. Mancsairól lassan letörölte a vért egy vászonzsebkendővel, amit aztán a zsebébe rejtett. Benyitott öccse szobájába. A kis Shingo nem botránkozott meg a látványon. Sőt, talán fel se fogta, hogy nővére miért ázik vérben. Csak az számított neki, hogy most megjelent, és épp bejött hozzá. Mosolya és csillogó kék szemei minden kinccsel felértek. Usur is elmosolyodott, ahogy átölelte:
-Szia kicsi Shingo... 

Érezte, hogy az emlék szinte szabályosan agyonvágja. Térdre rogyott a vízbe, és csak ömlöttek belőle a könnyek. Rosszat tett... kimondhatatlanul rosszat... és mindezt azért csinálta végig, mert szerette Shingót, és nem akarta ugyanúgy elveszteni, mint az anyját. Keservesen kiáltott ahogy sírt, próbálta a keserű nyomot mihamarabb kiűzni magából.
Lelki csatáját egy hang zavarta meg:
-Nem szabadna egyedül kinn lenned. A Di világ egy mély és sötét hely. Usur felpillantott. Shakara guggolt vele szemben a parton, aggódó tekintettel nézve rá. A kis holdfénytolvaj feltápászkodott, és megtörölte az arcát:
-Te... Te vagy Shingo fia...- szipogta. Shakara bólintott:
-Az lennék. Usur még szipogott párszor, próbálta összeszedni lelkierejét, de az emlék utórengése még mindig rezonált a csontjaiban:
-Az emlékek... az előző életemből...- ismét keserves zokogásban tört ki- Shingo! Shakara becsúszott a partról a folyóba, és odament hozzá. Letérdel a vízbe, szembe a holdfénytolvajjal, és a vállaira tette kezét:
-Ő is szeretett téged. Épp azért tett megfelelő helyre ebben az életben, és küldött téged hozzánk. Usur felpillantott reszketve. Már majdnem hogy egy kisegér benyomását keltette.
-Usur Sera vagyok, Azel Sera és Doroo lánya... és szörnyű dolgokat tettem... A félisten gyengéden megtörölte a kölyök arcát:
-Már nem vagy Usur Sera. Usur Manac vagy, Aluh Manac és Hermes lánya, a Lumanix jövendőbeli trónörököse. Ami történt, már nincs kihatással az életedre. A holdfénytolvaj megcsóvált a fejét:
-TUDOM, hogy én tettem.... Meg akartam felelni apámnak, jó uralkodó akartam lenni... és féltettem Shingót.

Shakara sóhajtott, majd ismét a kölyök vállaira tette kezét:
-Segítek elengedni mindezt a rosszat. De neked is akarnod kell. Mit gondolsz, meg tudod csinálni? Usur állta a felemás szempárt: egyik smaragzöld, máris ezüstösen tompa - a vak szem. Lassan megnyugodott. A félisten lénye, amely előzőleg olyan rémisztő volt, most valami földöntúli nyugalommal és magabiztossággal árasztotta el, ami lassan átjárta a lelkét. Nagy levegőt vett, tekintete egy hosszabb pillanatig elidőzött a Holdon, majd ismét a felemás szempárba nézett:
-Készen állok... meg akarok szabadulni tőle. Shakara elmosolyodott:
-Hunyd le a szemed és engedd el magad- megvárta, amíg a holdfénytolvaj lecsukja szemeit. Egyik hüvelykujját a homlokára helyezte, másikat a torkára:
-Megnyitom a harmadik szem és a tiszta beszéd csakráját. Ne koncentrálj semmire, csak hagyd, hogy az elméd ellazuljon. Hamarosan vendéged érkezik, akinek mindent elmondhatsz, és visszaadhatsz.

Usur épp visszakérdezett volna, hogy "ki?" de mintha nem lett volna a torkában rá erő. Mi több, az egész testét furcsán lazának és könnyűnek érezte, a gondolatok pedig csak könnyen kicsúszta a fejéből, akár egy fürge gyík. Mondhatni, kellemesen is érezte magát... már épp megfeledkezett róla, hogy várnia kell valakire, mikor az üres feketeségből felnyílt egy zöld szempár. Még megijedni sem volt ideje, már kecsesen ki is rajzolódott Sötétség alakja, aki odalibbent hozzá, egészen közel:
-Kit látnak szemeim- szólt némi közönnyel, ahogy lehajolt hozzá- családunk újabb egykori tagja, akire nem vagyok túlságosan büszke. Usur mintha elfelejtett volna félni. Nem riasztották meg az istenség szavai. Furcsa módon, mintha tudta volna, mi a teendője, egyfajta fél-automatikán mentek a dolgok. Már a régi, felnőtt, Sera alakjában állt Sötétség előtt, fegyelmezetten, akár egy tiszt. Sötétség körüljárta őt, majd megállt előtte:
-Pontosan erről van szó. Te csak egy katona vagy, aki parancsokat hajt vége... úgy táncoltál, ahogy apád fütyült. Közelebb lépett hozzá, és egészen az arcába hajolt. Hangja nemcsak halkabbá vált, de el is lágyult:
-Viszont nem vagyok hülye, kedves Usur. Pontosan tudom, hogy miért tetted. Usur meglepetten felvonta szemöldökeit:
-Akkor miért nem segítettél?- hangja tisztán csengett- Hagytál aznap engem is meghalni, apámmal együtt. Sötétség a vállaira tette kezét, és sokatmondó komolyságra szűkítette szemeit:
-Ha akkor életben hagylak, más öl meg, méghozzá Shingóval együtt. Csak így szabadíthattalak fel... Ahogy lassan elengedte, Usur csak némán, szomorúan nézett vissza rá:
-Fel...- szinte sóhajként hagyta el a száját. Az istenség ismét felvette a szokásos távolságot, amit a halandókkal szokott tartani. Tartása felséges volt:
-Sajnálom, hogy így kell megtudnod. Viszont ha jól érzem, valamit vissza szeretnél nekem adni...
Usur ismét összes magát. Tartása már a fegyelmezett és katonásból, nőiessé és törékennyé vált.
-Valóban... - bólintott- szeretném, ha visszavennéd tőlem mindazt, ami a tiéd: az előző életem, a sötétséggel való kapcsolataimat, a rémálmokat... Széttárta karjait. Sötétség szemei mosolyogtak:
-Ám legyen. Usur Sera helye üresen marad, és senki más nem teheti oda a lábát. Te már Usur Manacként folytatod az éledet. Intett maga felé... Usur testéből árnyak áramoltak az istenség kezébe. Az egykori Sera bizonyos fokig fájdalmasan élte meg a procedúrát, viszont vele egyidejűleg a jótékony tisztulást is. Ahogy lassan minden árny elhagyta testét, a kép vakító világossággal felizzott...

Shakara elkapta a majdnem vízbe eső kölyköt, majd gyengéden felemelte a karjaiba. A holdfénytolvaj magához tért, bár küzdött azért, hogy nyitva tartsa szemeit. A procedúra rengeteg energiáját felemésztette.
-Jól vagy?- kérdezte a félisten. Usur erőtlenül bólintott:
-Igen...- motyogta- azt hiszem, sikerült...
-Ki vagy?- kérdezett rá Shakara.
-Usur Manac vagyok... Aluh Manac és Hermes lánya... - ásított- Lumanix leendő trónörököse... Shakara elmosolyodott, ahogy vitte hazafelé:
-Rendben. Minden helyreállt. A kölyök még egyszer utoljára felpillantott rá:
-Shakara?
-Hm?
-Az gond, ha már nem érdekelnek a sötét varázslatok? A félisten mosolya tovább szélesedett:
-Egyáltalán nem- válaszolt bizalmasan- sőt, ez csak megerősíti, hogy már nem akarod a régi életed élni, és elindultál a gyógyulás felé...

moonheal

Shakara meditált. Látta, hogy késői éveiben apja hogy csinálta, ugyanúgy követte a példáját. Shingo meg is jelent neki, nesztelenül körbejárva őt:
-Zavart vagy... Fia sóhajtott:
-Megbíztál valamivel- felnyitotta szemeit- és nem tudom teljesíteni. Maga elé meredt:
-Akármi is történt a múltban Usurral, fél  tőlem. A holdpatrónus leírt még egy kört, majd leült vele szemben, szintén lótuszülésbe:
-Adj neki egy kis időt. Jobb is, hogy Alba kezdett el vele foglalkozni elsőként- közelebb hajolt- viszont a te feladatod lesz hogy segíts neki elsajátítani a sötét mágiát. Ha már nem is a családunk tagra, de komoly érdeklődést mutat az elementál iránt. Shakara bólintott:
-Értem, apám. Igyekszem nem csalódást okozni. Shingo a vállára tette mancsát:
-Ne aggódj, fiam. Nem fogsz...

Alba a folyó vizébe vezette Usurt. A telihold békés ezüsthidat festett a vízfelszínre... csak kettejük mozgása zavarta meg az idilli képet, ahogy a víz finoman fodrozódott. Ahogy az ezüsthíd közepére értek, a hold herceg elengedte a kis holdfénytolvaj mancsait, majd lassan kihátrált, egészen a partig:
-Ősidőktől ismert a víz és a Hold kapcsolata: a Hold a vonzásával felelős az árapály tevékenységért, mozgatja a hullámokat. Mind a kettő egyfolytában változik: a Hold fázisai és a víz három formája: a gőz, a folyadék, és a szilárd jég. Azt mondják, hogy Echo és a Vízistennő is egykoron, réges-régen jó viszonyban voltak... Usur félbeszakította:
-Voltak? Mi történt köztük? Alba sóhajtott:
-Egy férfi- majd legyintett- de ez most nem mitológia óra. A lényeg, hogy mindkét elem segít a gyógyításban: a Hold a fogyó fázisban segít megszabadulni a bajoktól, a víz pedig elmossa őket. Próbáld csak ki... gondolj valamire, ami zavar, és hagyd, hogy a víz elmossa.

Usur lehunyta szemeit, fejét a Hold felé emelte. Szinte itta ezüstös fényét, érezte ahogy feltölti, átjárja... a víz kellemesen simogatja bőrét... majd finoman átszivárog  a lelkébe...
Az anyja egy vértócsában fekszik a palota lépcsőjén. Amint meglátja, keservesen felkiált, és rohan hozzá. Ráborul, szólítja reménytelenül, semmi válasz. Viszont apja megragadja, maga felé fordítja, és megrángatja:
-Elég legyen, Usur!- ordította. Szemei fenyegetően villantak. Usur tovább remegett:
-De anya...- torka égett, szólni nem tudott a keserűségtől- Miért? Apja ismét megrángatta őt - a sötét, kék szemű, zöld-vörös-fekete tollú félelem:
-Mert, amit tett, az bűn, és nem maradhat megtorlás nélkül!- kiáltotta, majd még egyszer megrángatta lányát- Egy jó vezető példát statuál! Szeretnél még az örökösöm lenni, ugye Usur? Lánya reszketett mind a dühtől, a félelemtől és a csalódottságtól... de feje engedelmesen igent bólintott...
A vízben négykézlábra zuhant, majdnem elveszett a felszín alá. Alba ugrott utána, és gyorsan kinyalábolta. Ahogy húzta a part felé, Usur felköhögte a vizet. a Holdherceg megveregette a hátát:
-Nah, kucc-kucc, nem történt semmi baj... nagyon elmélyültél valamiben. Kivitte a szárazra és leültette a fűbe. A kis holdfénytolvaj még zihált, eltűrte sörényét:
-Anya meghalt... Alba megfogta mindkét vállát:
-Ne aggódj, nem halt meg. Manac hercegnő remekül van. Usur azonban megcsóválta fejét, és felnézett tanítójára. Tekintete egészen mélyé vált:
-A másik anyám volt az... apa megölte... A Holdherceg végre megértette. Megölelte szorosan a lányt, és nyugtatóan simogatta a hátát:
-Ez a gyakorlat során jött elő: ami láttál, az az előző életed. Úgy látszik, még mélyen magadban hordod ezt az emléket, és gyógyításra szorul. Usur lassan megnyugodott a barátságos szorításban. Sóhajtott:
-Folytathatnánk holnap? Alba bólintott:
-Természetesen, kis felség... természetesen.

Usur's new teachers

Shakara és Alba a folyó parton ültek. A szokásos pasis-baráti-kissé rokoni lógás volt ez, mint olyan gyakran az útjuk során. Együtt nőttek fel, legjobb barátokként, és a kicsit zűrös családjuk miatt testvérekként tekintettek egymásra. A hold herceg egy követ dobott a vízbe, és merengve nézte ahogy a nyomában gyűrűzik a lusta felszín:
-Yuz hogy boldogul odaát? Nem bánod, hogy ilyen korán trónra engedted? A Sera komoran meredt maga elé, és némi morgás kíséretében sóhajtott:
-Néha vannak kétségeim Yuzt illetően. Annak idején túl sok szabadságot adtam neki. - még látta a kő nyomán maradt gyűrűket, amik végül teljesen elvesztek- Viszont miután megláttam, hogy milyen erős benne a bizonyítási vágy, és a küzdelem, hogy kiérdemelje a világban a helyét, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Alba szarkasztikus mosolyra húzta száját:
-Ha rajtad múlna, még egy hullának is adnál még egy esélyt. Barátja szúrón nézett vissza rá:
-Apám ugyanezt tette volna- kicsit enyhébb hangon folytatta- Mindenkiben látott valami jót. Alba bólintott:
-Ezt, látod, alá kell, hogy írjam.

Társalgásukat egy kissé megszeppent, de tiszta női hang zavarta meg:
-Elnézést, uraim. Maguk lennének Shakara Sera és Alba hold herceg? A két barát hátrafordultak, a hang irányában. Aluh Manac állt velük szemben, teljes életnagyságban, oldalán a lányával. A vadvilágiak feltápászkodtak, és illően meghajoltak.
-Bocsásson meg, hölgyem- kezdte Shakara- úgy elmélyedtünk, hogy meg se hallottuk. A holdfénytolvajok hercegnője elnézően elmosolyodott:
-Semmi gond, uraim. Magam is halkan érkeztem, és könnyedén, miután a Holdpatrónus megnyitotta az átjárót. A név hallatán mindkettőjük szeme elkerekedett.
-Azt mondta, Holdpatrónus?- Alba nem habozott visszakérdezni. Ahogy a holdfénytolvaj válla felett elnéztek, valóban láthatták: Shingo Sera éppen nyitvatartott egy világok közti átjárót. Shakarának leesett az álla:
-Apa? Aluh megrázta fejét:
-Parancsol? Azonban rá se hederített. Sőt, ő és Alba előbb a hercegnőt fürkészték... aztán a kislányát: a fekete és bíborvörös tollakkal és ruhában lévő kis keveréket, átmenet a holdfénytolvaj és a kaaelidaschi közt. De ezenfelül volt benne valami gyanúsan ismerős... A hercegnő elmosolyodott:
-A kislányom, Usur. A Holdpatrónus adta a tanácsot, hogy hozzam hozzátok.

A két sárkányember visszanézett a holdfénytolvajra. Hirtelen minden világossá vált. Szinkronban bólogattak:
-Persze... igen...- mondta Shakara némi fáziskéséssel- mi örömmel a rendelkezésére állunk. Alba megejtett egy bizalmas vigyort:
-Ne aggódjon, hölgyem, nálunk jó kezekben lesz. Aluh viszonozta a mosolyt:
-Ezt örömmel hallom. Ezt követően a lányára nézett, és a vállaira tette mindkét kezét:
-Vigyázz magadra, kincsem. És fogadj szót az új tanáraidnak. Usur némán bólintott. Ezt követően nézte, ahogy anyja távozik az átjárón, nyomában Shingóval- ez utóbbi a két barát felé nézett, és jelzésszerűen bólintott, miután átlépett, és bezárult mögötte a világ.

Usur visszanézett a két idegenre. A Holdpatrónussal nem esett nehezére a beszélgetés... de ezzel a két alakkal mégis mit kezdjen? A hold herceg próbálta megtörni első közben a jeget, ahogy leguggolt, és kitárta karjait:
-Szia drága! Alba vagyok! Na, adj egy üdvözlő ölelést! A kislány azonnal elmosolyodott, és odarohant hozzá. Nyakába borult, érezte, hogy kezdeti zavara lassan múlik. Shakara lehajolt hozzájuk, majd kezet nyújtott:
-Szia... Shingo annak idején sokat mesélt rólad.

Usur végignézett rajta: zöld bőr, fekete sörény, a Serákra jellemző vörös-zöld-fekete tollak, valamint a tömény, sötét kisugárzás... ilyet már tapasztalt valamikor... valamikor nagyon régen. És ez félelemmel töltötte el. Érezte, hogy kifut a vér az ereiből, és a jeges rémület a mellkasára telepszik. Felsikított, és félve Albához bújt. A Hold herceg értetlenül meredt a rá... majd vissza barátjára:
-Ez meg mi volt? A Sera elsápadt a nem várt reakciótól, majd lassan elhúzódott. Barátja sóhajtott:
-Nem gond, akkor én tanítom először - felkapta Usurt, és felé fordult- figyelj csak! Bemutatlak Tíának, pihensz egy kicsit, aztán nekilátunk az első óránknak. Jó lesz?

a holdpatrónus látogatása

Aluh Manac a trónra kerülése óta kedvelt uralkodó volt. Igyekezett is figyelmesen bánni a holdfénytolvajokkal, rendszeresen betartotta a protokollt, a Hold szertartásokat, aktívan űzte és támogatta a fénymágiát, ami fajának az egyedi képessége.
Erre mit adnak az istenek... az ő egyetlen lánya Sötétség hívő: a telihold helyett az újholdat keresi, a holdfogyatkozásokért különösen rajong, egyfolytában az éjszaka leple alatt mászkál - ki tudja hol, bár mindig épségben hazatalál, és a fény helyett a sötétségből próbált materializálni dolgokat. Ha még mindez nem lenne elég, hogy fekete haja mellette bőrét és tollait bordóvörös szín ékítette - holdfénytolvajok tán az emlékezetük óta nem tapasztaltak ilyet, hisz jellemzően világos színűek -, mellette pedig kifejezetten kedves sötét ruhákba öltözködni. Usur már most, gyerekként öntudatos különc, és bár a többi holdfénytolvaj több, mint furcsán néz rá, nem vetik meg.

Aluh ennek ellenére aggódott miatta, hogy nem fog tudni megfelelően beilleszkedni. Aznap este is, amikor fésülte lánya hosszú sörényét a kerámia fésűvel, hogy befonhassa. Usur szemeiben a lelkesedés csillogott:
-Ma este két újhold is van. Kimehetek ünnepelni? Anyja sóhajtott:
-Persze, kincsem, csak ne menj túl messzire- lopva visszapillantott rá- tudod, mit mondanak: újholdkor jön Lilith... A kölyök elhúzta a száját:
-Soha nem jön Lilith, egyszer se láttam- kikérte magának- különben is, a holdpatrónus már mondta, hogy nem fog bántani. Aluh halkan nevetett:
-Már megint ezt a holdpatrónust emlegeted. Mindig róla mesélsz, valahányszor kimész az éjszakába. Lánya a fejét rázta:
-Azért mert mindig ő kísér el! Ő tanította meg, miként mutathatok be szertartást az újholdnak... és miként materializálhatok a sötétből. Az uralkodó a komódra tette a fésűt:
-Na jó, elég a meséből...- lányához közel hajolt- holdpatrónus nem létezik, ez mindenki tudja. Usur azonban határozottan kiállt a véleménye mellette:
-Márpedig igen!- majd anyja válla fölé mutatott- Most is, ott áll mögötted!

Aluh Manac arcáról azonnal leolvadt a mosoly, egy röpke pillanatra még a hideg is végigfutott rajta. Hátrakapta a fejét. Valóban, a szoba ajtajában ott állt egy félig arany- félig fekete maszkos alak, egy férfi sárkányember, zöld bőrrel, fekete sörénnyel, palásttal, fekete-vörös-kék tollakkal. A bíborvörös kölyök tapsikolni kezdett örömében. Shingo melegen elmosolyodott, ahogy ránézett:
-Megkeresed a talizmánod, Usur? Azonnal megyünk! Usur leugrott a székről, és már szaladt is lelkesen a szobájába a holdtalizmánért.

Viszont Aluh Manac nem talált szavakat. Csak állt némán, méregetve ezt a természetfelettit, keresve bármiféle épkézláb magyarázatot, hogy miképp lehetséges ez a jelenés a saját palotájában. A holdpatrónus üdvözlően bólintott:
-Felség.... A holdfénytolvaj zavartan felkapta a fejét:
-Parancsoljon! Shingo továbbra is szívélyesen mosolygott:
-Rendkívüli az Ön kislánya, nemde? Nem épp egy hétköznapi holdfénytolvaj érdeklődési körével rendelkezik. Aluh zavartan bólogatott, fél szemmel még mindig a jelenésen, még mindig szoktatva magát a látványához:
-Ó, valóban... Nálunk nem éppen szokás a sötétség követése. Zavartan megvakarta nyakát:
-Sötét testvéreink az RTG-n... náluk sokkal inkább. Shingo bólintott, majd folytatta:
-Megfordult a fejében, hogy hozzájuk küldi, nem igaz? Az uralkodó zavartan elvörösödött... ez a jelenés, akivel most egy légtérben tartózkodik, nem is állt olyan messze az igazságtól. Valóban megfordult a fejében, hogy Usurt az RTG-re küldi, hogy ott folytathassa és tanulhassa a sötétséghez kapcsolódó tanulmányokat. A holdpatrónus a vállára tette kezét:
-Nincs miért aggódni. Viszont én tudok sokkal jobb tanárokat, akik többet tudnának nyújtani Usurnak, mint az egész RTG. Aluh meglepetten pillogott:
-Valóban? És hol vannak ezek a tanárok? Shingo sejtelmesen elmosolyodott:
-A Di világban...

moving on in the Vad world

Argai hamvasztása.

A letakart holttestet lassan emésztették az ezüstszínű lángok. Elisir a holdpapnők rituáléinak megfelelően énekelt egy gyászdalt. Hangja tiszta volt és éles.

Kicsivel arrébb állt tisztelegve, bekötött mellkassal Shakara. A vérszivárgás a blokkoló indák után nem múlt el nyomtalanul. Mellette Yuz... aztán Nina. Végül bekötött fejjel Filandaka. A szőkeségnél eltört a mécses. Társa vállára borult. Az uralkodó átkarolta, simogatta a hátát, aggódva nézve rá. Nina a fejét csóválta:
-Ne haragudj...- szipogta halkan, félsikerrel megtörölve arcát- de anyádnak olyan szép hangja van... Yuz bólintott:
-Ehhez kétség sem fér- visszanézett az égő halotti máglyára- bár azt is be kell ismerni, hogy ez a fazon megmentette az életét. Köszönettel tartozunk neki. Shakara is bólintott:
-Egyszer az enyémet is. Úgy látszik annak idején bölcs döntés volt életben hagynom őt. Félig a fiatalokra bólintott:
-Vannak, akik mégis érdemelnek az élettől egy második esélyt.

Véget ért a kántálás. A lángok tovább emésztették a holttestet. Elisir odasétált Shakara mellé. Férje szorosan átölelte, megpuszilva vállát. A nő a sörényébe túrt, majd sóhajtott:
-Vége van. A félisten lassan elengedte őt:
-Nem, még nincs- visszanéztek a lángokra- viszont tudjuk, hogy minek van a birtokában. Csak idő kérdése, és ismét szembesülünk vele. Felesége határozottan bólintott:
-Részemről rendben van. Várni fogom. Shakara végignézte őt. Megejtett egy halvány mosolyt:
-Tényleg látványosan változtál. Nem is tudom, mikor láttalak utoljára ennyire határozottnak és erőteljesnek. Elisir visszapillantott:
-Talán még az emberek világában. Ezelőtt akkor éreztem magam ennyire szabadnak. A félisten átkarolta felesége hátát, amaz pedig a vállára hajtotta fejét.

A sharkaal kölyök az uralkodóra pillantott:
-Most már mindenre emlékszem. Yuz felé fordult:
-Parancsolsz? Filandaka folytatta:
-Ugyan lezárul a spirituális kapu az előző és a mostani életem között- megérintette a fején lévő kötést- de bevillantak az akkori emlékek... minden tisztán, mintha csak tegnap történt volna. Megrázta hegyes füleit:
-Szóval... én az elődöd voltam... a Sera család tagja... és egy hataloméhes bestia. Yuz bólintott:
-Röviden és tömören ez történt- megsimogatta a kölyök fejét- Visszatértél a palotába, de most már új életet kezdhetsz. A kölyök bizalmasan rámosolygott:
-Köszönöm, hogy segítettél lezárni a karmám. Ígérem, hogy hűséges és odaadó tanítványod leszek. Az ifjú Sera ekkor felkapta a fejét:
-Ha már az odaadásnál tartunk...- szülei felé fordult, és tisztelettudóan fejet hajtott- ha megbocsátotok, rám még vár egy fontos tennivaló. Shakara büszkén elmosolyodott:
-Menj csak. Szükségük van rád. Yuz elmosolyodott, majd Ninával és Filandakával az oldalán távozott.

A városkapu belső tövében árválkodott egy maroknyi yuan-ti, egy részük kisebb-nagyobb sérüléssel. Az uralkodó hozzájuk sietett, társával már vitték az első adag ellátmányt: ételt és orvosi felszerelést:
-Remélem, nem várattunk meg titeket túlságosan. A kígyószerű lények felkapták a fejüket. Egyikőjük, valószínűleg a csatában elhunyt vezér helyettese, odasiklott hozzájuk:
-Az a szellem, aki védett minket, rád hivatkozott. Köszönjük neki a segítséget. Yuz lepakolt, végignézett rajtuk, majd vissza a  helyettesre:
-Mekkora a kár? Amaz sóhajtott:
-Tizedannyian maradtunk... a városunk elpusztult, 22 sérülése még mindig életveszélyes. Az ifjú Sera bólintott:
-Hamarosan érkezik egy kisebb orvosi csapat az ellátásotokra. Én és Nina megkezdjük a munkát. A helyettes felkapta a fejét:
-És az otthonaink? Yuz sejtelmesen elmosolyodott:
-Nemrég kapcsoltunk le egy bandát, akik most a börtönben ülnek. Az ő lakásaikba lesztek elszállásolva, amíg a városotok újraépül. A yuan-ti meghajolt:
-Köszönjük, ifjú Sera. A családod legyen áldott...

show that you're strong 2.

Nekromágus szinte kéjes mámorral itta tekintetével a látványt: egyik ellenfele halott, a másik pedig kétségbeesetten siratja. Elmosolyodott a szarvaskoponya alatt:
-Szegény törékeny Elisir Chiari... Hát megint összetörtél? Felemelte karját:
-Ne búsulj, mindjárt utánaküldelek téged. Más csapott is le. A nő épp csak ésszel betudta a szavakat, és felkapta a fejét, kezében a lándzsával. Azonban nem volt szüksége semmilyen lépést sem tennie. Yuz visszaérkezett, lecsapva a varázsló karját, majd belevágva a nyakába. Ellenfele ordított, és intett. Az uralkodó kitért az útjából, majd védelmezően a nő elé állva tartotta a másfélkezes pallost:
-El a kezekkel az anyámtól, te rohadék! Elisir megtörölte az arcát:
-Yuz? Fia félig ránézett, megejtve egy bátorító mosolyt:
-Gyorsan szedd össze magad- majd visszanézett a mágusra- Ő apa ellensége, mindenre elszánt, hogy elpusztítson minket. Ne hagyd, hogy megtörjön. A holdpapnő sóhajtott. Visszanézett a holtan fekvő Argaira. Ő az életét áldozta azért, hogy megmenthesse. Szorosabban markolta fegyverét, és kilépett fia háta mögül:
-Ne aggódj, nem fogom.

A Nekromágus ismét küldte feléjük a mérgező indákat. Yuz támadása igencsak felpaprikázta:
-Ti semmirekellők! Azt hisztek keresztbe tehettek nekem?- csapásai alatt dörgött a föld- Majd én megmutatom! Anyja és fia kerülték vadul az indákat. Az uralkodó a pallossal kaszabolta őket szüntelen:
-Úgy látom, még időben érkeztem. Elisir kitért az egyik inda útjából, majd ismét megragadta a medált, megidézve a szárnyakat:
-Jobbkor nem is jöhettél volna- majd megrohamozta a varázslót, csípőjébe állítva a lándzsát. Ahogy ordított, próbálta túlharsogni:
-Argai meghalt. Filandaka? A kinőtt növényi kar ismét lecsapni készült a nőre. Az ifjú Sera ismét lecsapta:
-Hívtam érte egy futárt. Rendbe fog jönni, csak eszméletlen. Újabb csapás. Nekormágus egy erős ággal verte le magáról a sárkányt. Yuz szépet repült.

Anyja riadtan nézett utána, majd felvette a kesztyűt. Feljebb repült, a lándzsát többször az ellenfél mellkasába vágva. Az felordított, majd hadonászott a kezeivel:
-Semmi értelme! Nem tudod áttörni! A nő egyfolytában került a hatalmas kezeket - közben az imént levágott újra kinőtt- és folytatta a munkát:
-Nem ismersz engem. Shakaraért bármire képest vagyok! A mágus felkacagott:
-Már elvesztetted! A hatalma az enyém! Sötéten felizzott. A holdpapnő felordított, ahogy a sötét lángszerűen marták a testét. De nem hagyta annyiban. Majdnem leesett, megkapaszkodott az egyik mohás bordában. Lihegett, próbálta összeszedni magát. Egyre jobban zárta ki az őt égető sötétséget... és a zajt, ami tovább kínozta érzékeit. AZ Echótól és Sötétségtől megörökölt hatalmak... Shakaráé... és most a Nekormágus ellene használja mindkettőt.

Ismét belé vágta a lándzsát, ezúttal azért, hogy arra támaszkodjon, és le ne essen. Lehunyta szemeit. Hogy is volt az asztrál síkban, mielőtt Argai átrántotta? Az erő az ereiben... a szenvedély... a küzdelem.... a mély szerelem Shakara iránt... Lassan idézte vissza, érezte, ahogy átjárja a forróság... ahogy a kezeibe összpontosul... és végre kirobban.

Hatalmas durranás hallatszott. A Nekromágus meg is hátrált. Elisir most már a földön landolt... kezeiben ezüstös lángok izzottak. A varázsló épp magát csapkodva, próbálva eloltani az ezüsttüzet:
-Te megátalkodott nőszemély! Yuz visszaért. Meglepve nézte a látványt. Anyja azonnal kiadta neki az utasítást:
-Nyitva van a mellkasa. Keresd a koponyarózsát, és azonnal juttasd el Shanbahachoz. Az uralkodó aggódva nézett rá:
-És veled mi lesz? A holdpapnő felvette lándzsáját:
-Gyengébb lesz. Bízd csak rám. Yuz bólintott, és már repült is. Az ezüst lángok valóban alaposan megrongálták a kérges bordákat. Sokkal könnyebben átütött őket, és kitépte mögülük a koponyarózsát. A Nekormágus kapott utána:
-Ne! Az az enyém!Az ifjú Sera levágta a karját. Ezúttal, a növényi hatalom nélkül, már ott is maradt a jobb kar a földön, erősen vérezve. A mágus kezdett összemenni.

Yuz villámsebességet vett fel, és már el is tűnt. Anyja az ezüstös lángoktól övezve szembenézett az ellenféllel. Nekromágus erősen vérzett a végtag vesztesé miatt. A mellkasán lévő sebek is láthatóvá váltak. Külseje elvesztette a fás-növényes jelleget, palástja is ismét sötétkék volt. Szemei csak azért maradtak épek, mert a növényi állapot alatt begyógyult. Vonszolta magát egy kicsit, majd lassan kiegyenesedett:
-Nem pusztíthatsz el, Elisir Chiari- nézett vele szembe- Shakara erejének jó része még nálam van. Olybá tűnt a tartása, és hanglejtése alapján, hogy ez az egyetlen dolog, ami még életben tartja.
-Akkor visszavenném- mondta a nő, a lángok megélénkültek körülötte, úgy támadt: tűzzel és a lándzsával. Nekormágus  suhintott, egy elektromos dárdával eltalálva a holdpapnő. Azt elég szépen végigfarolt a földön. Ellenfele meg se várta, míg felállt, most egy sötét vektorral találta be. A nő felordított.
-Semmi esélyed, Elisir Chiari- korbácsolta őt a mágus hol sötét erőkkel, hogy szuperszonikussal, hol elektromossal- Te csak egy gyenge kis nő vagy, aki mindig bajba jut, és az is marad. A holdpapnő a következő csapás kivédte, ám ellenfele egy tűzgolyóval találta most telibe. Ezután elindult felé:
-Nem csoda, hogy háromszor is meghaltál... nem is értem, hogy egy olyan félisten, mint Shakara Sera miért maradt ilyen gyenge kis facsemete mellett. Odaért hozzá, megragadta fejét a homlokánál, feljebb emelte. Szemeik elég közel voltak egymáshoz:
-Nézd csak, Elisir Chiari... ez itt a világok hajnala!

Megosztotta az emlékeit. A holdpapnő azt a képet láthatta, mikor még az emberi, feketemágus Shakara harcolt a szarvasember Nekormágussal. Az előbbi úgy nézett ki, mint amilyennek az emberek világából, az előző reinkarnációból emlékezett rá. Az utóbbi pedig... köpeny nélkül, fején maszk vagy álarc helyett halálfejszerű festés. A varázsló folytatta:
-Azóta a pillanattól, hogy láttam, hogy már akkor is Sötétség kegyeltje volt, áhítottam az erejére. Sajnos, akkor megölt, de most új testben véghez vihetem a tervem. Ó, és ami téged illet... látod azt a szemrevaló, ügyes hölgyet Shakara mellett? Mondd meg őszintén... nem ismerős? Elisir láthatta... egy barna hajú, barna szemű tűzvarázsló volt, aki macskával harcolt. Kicsi volt az... az emberi, fekete szárnyak nélküli Kicsi. Elkerekedtek a szemei.
-Úgy van...- folytatta sziszegve a Nekromágus- ők már milleniumok óta ismerik egymást. A sors el is rendezte, hogy ebben az életben találkozzanak. Eltűnt a kép, és ismét a mágus kegyetlen szempárja nézett szembe a nővel:
-Te csak útban vagy neki, Elisir Chiari... mindig is útban voltál... Gyenge vagy!

A holdpapnő valóban elkeseredett a képek láttán. Olyan érzése támadt, hogy elveszti a lelke felett az irányítást, és az lassan elhagyja a testét. Minden csak átverés volt... felesleges próbálkozás. Amint a megosztott emlékek azonban véget értek, és ismét a kék szempárral találta magát szemben, valahogy ismét feleszmélt. Mintha fellobban volna ereiben ismét a tűz. És ezt a tüzet szabadjára is engedte. hatalmas robbanás... A Nekromágus hatalmasat repült, majd faralt a földön. Elisir felállt, részben fegyverére kellett támaszkodni hozzá. Azonban a lángok ismét felélénkültek körülötte:
-Na idefigyelj, te utolsó megátalkodott gazember!- még a hangja is visszatért, teljes erővel- Sötétség a maga teljes életnagyságában már halálra fenyegetett. Azután döntöttem úgy, hogy rohadtul elegem van! Ismét felé irányított egy testes tűzlabdát, ami becsapódáskor robbant. A mágus ordított, a fejéhez kapva, Elisir pedig közeledett felé, és folytatta:
-Úgyhogy SOHA, de SOHA ne merészelj gyengének hívni! Megfordította a lándzsát, botos végével gyomron vágta.
-És SOHA nem erészeld azt állítani, hogy felesleges vagyok!- most olyan szinte csapott a fejére tüzes ököllel, hogy a szarvaskoponya egy része betörött.
-És SOHA ne merészelj többé sem a közelembe, vagy a családom közelébe jönni! Képen rúgta. A sisak leesett a fejéről. A koponya alatt ember volt. Egy kékszemű, fehér hajú ember. Vérző szájjal, foghíjasan nézett rá:
-Légy átkozott Elisir Chiari- megragadta a szarvas koponyát- az előző életem feje, ez tartja bennem a bosszút. Azzal sötét füst kíséretében eltűnt. A holdpapnő térdre rogyott. Érezte, hogy komolyan erejét vette a harc. Kellett neki egy kis idő, hogy indulás előtt kissé összeszedje magát...

Nina fenntartotta a fénygömböt, az öntudatlan Shakarát pedig elixírekkel itatta. Minden ital a félistent tartotta életben. A lány Shanbahacra nézett. Az istenség magánál volt, de nem úgy tűnt hogy aki képes elhagyni a fénygömböt. Odament hozzá, kissé odahajolva, tartva annyi távolságot, hogy ne mutatkozzon tiszteletlennek:
-Hogy érzed magad? Shanbahac szemei fájdalmasan, de hálásan csillogtak. Hang nem jött ki a torkán. Nina bólintott:
-Ígérem, mindent megteszek, amíg a többiek vissza nem érnek. Egész biztosan sikerrel járnak el.

Amint kimondta, Yuz beszáguldott. Magasan tartotta kezében a rózsát, mely félig hervadt volt, így úgy nézett ki, mint egy szirmokból összeállított koponya:
-Itt vagyok!- azonnal Shanbahac elé repült, átnyújtva a virágot- megszereztük. Nina szemei elkerekedtek, ahogy végignézett társán:
-Magasságos egek... Tiszta vér vagy! A hősies sérülésekkel teli Yuz megejtett egy gyenge vigyort:
-Harcban megesik, hogy a csiga is elesik. Közben Shanbahac átvette a koponyarózsát. A virág eltűnt a testében, ő pedig ismét felöltötte jól ismert magasságát, újból régi fényében pompázott. Végignézett a fiatalokon:
-Köszönöm, gyerekek. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélkületek.

Elisir ekkor ért be. Egészen elvolt gyötörve. Ám ez csak a külső látszat. Belül egészen megújult. Az ő nagy ellenségüket győzte le, szinte egyedül, belső félelmeivel együtt. Nem sikerült őt megtörni. Letérdelt Shakara mellé. Shanbahac ekkor kapott csak észbe:
-Milyen modortalan vagyok. Suhintott szárnyával, mire az indák leszáradtak a félistenről. Az átütött sebek még szivárogtak, de már fellélegzett. Elisir végig simította két kézzel férje fejét, szólítgatva őt:
-Shakara... hallasz, életem? A félisten lassan felnyitotta szemeit, és felesége egyik karjára tette mancsát. Lassan végigsimította:
-Elisir... édesem... A nő szemeibe a meghatottság könnyei csillantak. Viharosan átölelte férjét, ölelve szorosan, simítva hosszú sörényét, puszilva fejét:
-Úgy aggódtam... Annyira örülök, hogy magadnál vagy... Azt hittem, hogy... Shakara ügyetlenkedve felült, és magához szorította feleségét:
-Most már minden rendben, drágám- fúrta fejét a vállához- megmentetted az életemet... Elisir úgy érezte, hogy a szívéről is lepattannak a láncok. Shakara szeretete mély volt és őszinte, minden kétséget lerombolt. Még a harci sérülésekből származó fájdalom és tompult az ő ölelésében...

fearful return of the Necromage

Argai és Elisir az asztál sík elvadult dzsungelében haladt. A rohadás szaga egészen áthatóvá vált, az úton egyre több rémisztő teremtményt jelent meg: egytől-egyik úgy néztek ki, mint lények csontvázai, de száraz ágakból, némi mohából és rohadó levelekből. Az egyik ilyen kisebb alak épp megragadta a nő bokáját, és fenyegetően tátotta tövisfogakkal teli pofáját. Elisir visszakézből leszúrta, és rátaposott, összetörve ágtestét:
-Mindig is tudtam, hogy Shanbahac a növényi élet, a méreg, és a halál ura... az viszont nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen lényeket össze tud kombinálni.
-Mert talán nem is ő teszi- mondta a vöröshajú férfi miután karmaival kettészelte egy vele azonos magasságú lény fa fejét-mint említettem, erős a gyanúm, hogy valaki a hatalmával babrál. A holdpapnő körbenézett. Nyugtázta, hogy egyelőre tiszta a terep... nem jött újabb támadó.
-Mégis miből következtetsz erre? Argai még egy ágkoboldot rúgott szét, csak azután méltatta válaszra vendégét:
-Nyomozok egy ideje- félig felé fordult- bizonyos jeleket a földistennő kegyeltjei is észrevesznek.

Visszatértek az ösvényre, sétálva tovább az úton.
-Ismered a földistennő és Shanbahac kapcsolatát, nem? A nő komoran nézett maga elé:
-Sok köztük a hasonlóság. De a földistennő eggyel magasabb szintű entitás. Argai megejtett egy halvány mosolyt:
-Valóban- visszanézett az útra- a teljes igazság az, hogy ők édes testvérek. Shanbahac a földistennő másik fele. Míg az úrnőm a materiális, tiszta anyagi élet képviselője, a köveké, a szikláké, addig Shanbahac már a növényeké, és az anyagi élet lebomlásáért, végéért. Ők ketten kiegészítik egymást, mint az érme két oldala. Elisir elgondolkodott:
-Valahol furcsa- félig az oroszlánszerű férfira pillantott- megjártam egy olyan világot, ahol a halált a Sötétség számlájára írták. Itt viszont egy olyan isten fele érte, aki a növényekért is. Argai bólintott:
-Annyiből valóban igaz, hogy minden a Sötétségtől indult, és oda is zuhan vissza. Ő az állandó létező, az örök, a változatlan, mindennek a kezdete és a vége. Viszont Shanbahac... ő az anyagi halálért felel: a földbe temetett testek elbomlanak és más lényeket táplálnak, a növények elszáradnak és elrohadnak, új helyet adva a következő generációjuknak. Visszapillantott a nőre:
-Amit ő képvisel, az a körforgásnak egyetlen állomása. Elisir a hajába túrt:
-Azt hiszem, értem.

Ekkor újabb ág-csontváz lények ugrottak eléjük. Közös vonásukként mindegyik fején agancsszerű képződmények díszelegtek. A holdpapnő felvette a támadóállást:
-Ó, már megint ti? Argai elvigyorodott, és már ugrott is:
-Banzáj! Ahhoz képest, hogy nem volt már oroszlán, csak oroszlánszerű jegyekkel rendelkező ember, a mozdulatai, a karmai még mindig magára a nagymacskára emlékeztettek. Kecsesen, fürgén mozgott a lények közt, hol a fejüket, hol a bordáikat széttörve. Elisir sem ült a babérjain. Az új, ezüstszín lándzsája úgy szólt, akár a kisangyal: ügyesen forgatta, könnyen áthatolt a vastag törzs-testeken, hangos ropogással zúza össze ellenfeleit. Amióta az asztál síkon harcolt, érezte, hogy elárasztja a magabiztosság... sőt, kifejezetten azon kapja magát, hogy élvezi a harcot. Valamiért ebben az életében eléggé pacifista volt. Most látta igazán, hogy ennek nincs sok értelme. Az élet állandó harc... és ő bizonyítani fog, hogy igenis érdemes. A lények szanaszét törtek a kezeik között, a lábuk alatt, a környező fáknak esve. Egész jól összedolgoztak ők ketten.

Ahogy végigértek, újabb mozgásra lettek figyelmesek az egyik bokorból. Felvették a támadóállást... de ahogy a kis alak lassan kibontakozott a ködből, látták, hogy félelmük alaptalan. Elisir szemei elkerekedtek:
-Shanbahac? A félelmetes kinézetű istenség most egészen kicsi volt... ágszerű teste megtörve, levélszerű szárnyai megszaggatva. Épp csak vonszolta magát. A holdpapnő letérdelt hozzá, és óvatosan felemelte:
-Jóságos egek... mégis ki képes ilyesmire? Argai a jelenetet elnézve egészen elsápadt:
-Az úrnőmnél láttam ilyesmit- mondta komoran- amikor megsebezték a villámisten lándzsájával. A nő hagyta, hogy az istenség hozzábújjon, egyik kezével fedte a hátát:
-Gondolod, hogy ugyanazzal a fegyverre támadták meg? A férfi megcsóválta a fejét:
-Azt éppenséggel nem... azt viszont igen, hogy ez újabb elvetemült halandó keze lehet a dologba.

Elisir visszanézett az ösvény elejére... és rémületében felsikított. Argai is felkapta a fejét. A tövises indák az orruk előtt fogtak közre valakit, szorítva, több helyen átütve kábult testét. Shakara volt az. A holdpapnő azonnal odarohant hozzá, megfogva két kézzel a fejét, pánikolva szólongatni kezdte:
-Shakara... Shakara... édesem, hallasz engem? Shakara! Simogatta arcát, haját... semmi reakció. Olyan petyhüdt volt, akár egy bábu. Látva, hogy minden próbálkozása hasztalan, Elisir megfogta férje arcát mindkét kezével... szemei pedig lassan könnybe lábadtak. Keserűségéből Argai zökkentette ki, aki finoman megkopogtatta a vállát:
-Ne haragudj... de nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom... Valami vészjósló volt a hangjába. A nő érzékelte. Felemelte a fejét.

Velük szemben az ismerős szarvaskoponyás maszk köszönt vissza, kéken ízzó szemekkel, méregzöld és fekete palástban:
-Nicsak... a felmentősereg! Elisir ismerte ezt az arcot. Azonnal visszanyerte bátorságát, féltve szorítva férje testét:
-Nekromágus... A feléjük magasodó alak gonoszul felkacagott:
-Milyen édes- lejjebb hajtotta fejét- a drága feleség eljött az asztál síkra, hogy megmentse az ő szeretett férjét. Összefonta karjait:
-Rossz hírem van, szépségem. Most már végleg megszereztem Shakara hatalmát. Végre, a bosszúm kiteljesedhet.

Argai eléjük ugrott, majd lopva odasúgta a nőnek:
-Menekülj vele, én addig feltartom. A holdpapnő felkapta a fejét:
-Nem hagyhatlak itt. A vöröshajú fajtatta:
-Beérlek majd, csak mentsd Shakarát, és Shanbahacot- kitolta a karmait, ahogy felvette a támadóállást- menj már! Elisir bólintott. Lándzsájával kecsesen elvágta a férjét fogjuk tartó indákat, majd a vállával támasztotta. Shanbahac közben megbújt a pólója alatt. A Nekromágus szemei dühödtek kigúvadtak:
-Micsoda? Argai ordított:
-Fuss már!- majd visszafordult ellenfele felé, és nekiesett. A nő azonnal rohant, húzva magával a félig rajta lógó félistent. Futólag hátrapillantott még. Argai vadul a Nekromágusnak csapott... úgy tűnik, kézben tartja a dolgokat...

cutting off from previous stuff

Elisir úgy kelt egyik reggel, hogy neki elege van.

Elege van a bajbajutott hölgy szerepéből, hogy háromszor is meghalt egy emberöltő alatt, hogy úgy viselkedjen, ahogy elvárják tőle: a Holdudvarban alázatosan, a kék fővárosban szolidan, Sötétséggel szemben pedig meghunyászkodva. Elege van a szabályokból, elege van az állandó félelemből... most Sötétség fenyegetéséből, előtte a lidércekből, részben Argaiéból és abból is, hogy félt, hogy megbántotta Gatét - még ki is derült végül, hogy egykori csatlósa nem is haragudott meg rá, és mind a mai napig szeretettel gondolt rá vissza.

Párszor visszagondolt arra a jótékony álomra, közvetlenül az előző életéből, az emberek világából. Akkor csinálta jól: tett magasról mindenre, kijátszotta a szabályokat, és teli vigyorral röhögött bele a a mindenségbe. Mégis kit érdekelt, ha tiszteletlen? Istenien érezte magát... még soha úgy.

Azt a napot egyből a fürdőben és a gardróbban kezdte: kiszórt egy csomó ruhát, vadul válogatott köztük. Szinte mind konszolidált vagy elegáns - mily meglepő. Túrta őket félre és minél lazábbat próbált elővakarni a kupac aljáról. Hosszas bogarászás után talált egy szakadt farmert, egy enyhén bő szürke pólót, és egy pár fekete, enyhén magassarkú cipőt. Felöltötte, megfordult benne párszor, végigmérte magát. Határozottabban más érzés. Ez elégedett mosolyt csalt az arcára.

Aztán a tükörbe nézett...
Fekete haja göndör afro frizurában. Ebben az életében, mióta az eszét tudta, ez semmit nem változott...
Mostanáig! Kapta a fésűt, és a hajkenőcsöket. Nem lesz többé az ijedt, és folyton segítségre szoruló Elisir Chiari... sokkal inkább a tökös és "ne merj velem kekeckedni" Elisir Chiari. Tud harcolni, ismeri a holdmágiát... és most olyan külsőt varázsol magának, amiben határozottabbnak érzi magát. Ami nem csak belülről, de kívülről is új embert varázsol belőle. Kiegyenesítette a haját. A hajzuhatag súlyosan omlott a vállára, mintha csak fekete márványból faragták volna. Frufrut is varázsolt magának, ajkait élénk mélyvörössel kikente, szemeit pedig fekete tussal.

Visszamosolygott a tükörképére, végigmérve magát. Igen... ez már egy teljesen új nő. Határozottan elégedett a végeredménnyel. Gyönyörködött is egy ideig a látványban, szokta az új külsejét. Nem is vette észre, mikor Shakara elhaladt az ajtó előtt... amaz se egy pillanatra, hogy valami nem stimmel. Épp csak futólag látott be. Aztán némi fáziskéssel leesett a tantusz... biztos, hogy Elisirt látta a szobában? Visszafordult, és alaposabban megnézte a tükör előtt ácsingózó nőt. Mi a manó? Házszámot tévesztett volna? Bár a Di világban erre elég kicsi az esély. Közelebb sétált lassan, majd vonakodva rákérdezett:
-Elisir? A nő azonnal felkapta a fejét. Szemei a csodálkozástól elkerekedtek - olybá tűnt, nagyon belemerült saját átváltozásába. Észre se vette, hogy férjura belépett.
-Hello...- szólt vissza végül, majd szélesen elmosolyodott, és teljes testével felé fordult- Na, tetszik, amit látsz? A félisten alaposan végigmérte feleségét. Igaz, ami igaz... nem éppen a megszokott látványt nyújtotta. Ezzel persze nem volt semmi gond, sőt...

Ahogy tekintetük ismét találkozott, meglepetten kérdezett rá:
-Hát ezt meg hogyhogy?- majd észbe kapott, és nekiállt magyarázkodni- nem, mintha nem tetszene... nagyon is tetszik... mi több, csodálatos... A sörényébe túrt, ahogy ismét végigmérte a nőt:
-Csak hát... hatalmas változás. A tengerkék ég alatt nem ilyennek ismertelek meg. Elisir elmosolyodott:
-Tudom. Épp ezért is akartam más lenni... olyasvalaki, mint például amilyen Coritoként voltam. Shakara felpillantott. Hogyne emlékezett volna az emberek világában lévő találkozóról. De mindketten jóval fiatalabbak voltak... kiváltképp a szeretett lény. Jóformán egy pimasz gyerek, nem több. Viszont most, ahogy így áll előtte... nem éppen pimasz gyerek. Inkább egy belevaló, határozott, mindenre elszánt nő. Halkan nevetett, majd összecsapta mancsait:
-Holdsugaram... egyszerűen csodálatos vagy!- fakadt ki örömtelien végül. Nem látta értelmét ragozni, hogy mindig is szépnek tartotta, de a régi önmaga milyen félénkséget és magabizonytalanságot sugárzott, a mostani meg... hát... mind a kettejük számára világossá vált a változás miértje.

Bónuszként Elisir ment oda hozzá, és átkarolta a nyakát. Érezte, hogy feleségének mintha az egész lénye megváltozott volna egyfajta pozitív irányba... és ez neki is tetszett. Átkulcsolta a derekát, és megcsókolta...

Elisir with the medals

Shakara visszatért a Di világba. Lányának igazat kell adnia, tényleg érdemes volt elmennie erre a kis összejövetelre. Maradtak még a távoli múltból lezáratlan dolgok. Most már az ő lelke is könnyebb... Kicsi miatt sem aggódik, hogy netán ismét komolyabb érzéseket táplálna felé. Így jó minden, ahogy történt... mind a helyükön vannak. Talán nem is kellett szükségszerűen úgy történnie, hogy ismét ugyanolyan család legyenek, mint annak idején. Kicsi is egy másik férfi mellett találta meg a boldogságot... ő pedig Elisir mellett...

Körbenézett. Igaz is, Elisir visszatért már? Leírt egy kört a ház körül,keresve őt némán tekintetével. Ahogy körbeért, akkor látta feleségét visszatérni... ám meglehetősen rossz bőrben volt. Nyúzott, sápadt mint a hamu, remegett.. és valamit görcsösen szorított a markában. Odasietett hozzá, és megragadta vállait:
-Édesem... A nő rá se nézett... Csak viharosan hozzábújt, és rémülten zokogott. Shakara az idejét se tudta, hogy mikor látta a szeretett lényt ennyire riadtnak. Magához szorította, gyengéden ráterítette szárnyait is, finoman az arcához bújt, hogy nyugtató szavait a fülébe súghassa:
-Semmi baj, holdfényem. Bármi is történ, már vége van. Ha pedig követ téged, akkor én itt vagyok, és vigyázok rád. Homlokon csókolta, simogatta a hátát. Elisir nem tűnt nyugodtabbnak.

A félisten egyik kezével simogatta finoman felesége fejét:
-Akarsz beszélni róla? Jobban esne? Tudok valamiben segíteni? A holdpapnő némileg összeszedte magát, remegő hangon válaszolt, ahogy kétségbeesett nézett fel férjére:
-Azt hiszem, hatalmas hibát követtem el- felé tartotta a görcsösen zárt öklöt- kérlek, bocsáss meg. Ahogy kinyitotta tenyerét, Shakara akkor látta, hogy felesége mit szorongat. A három medál... az ő egykori három medálja. Óvatosan kihúzta őket a tenyeréből és ámulattal vette őket szemügyre:
-Ezek... még az enyémek voltak... egy korábbi életben. Csodálkozva nézett vissza a holdpapnőre, ahogy kezét bátorítóan a vállára tette:
-Hol találtad őket? Elisir még mindig szipogva igyekezett választ adni:
-Álmot láttam... Tudtam, hová kell mennem. Kiástam mind a három medált. Shakara két kézzel megfogta a nő arcát, majd szájon csókolta:
-Semmi baj, drágám! Ezzel szívességet tettél nekem.


Kézhez vette a medálokat, és egyenként végigmérte őket:
-A sötétség medálját Gabinak ajándékozom, a dupla félholdat pedig Ninának- ezeket zsebre vágta, majd a harmadikat felemelte, készülve Elisir nyakába aggatni- a felsőbbrendű szárnyakat pedig neked. Szeretném, ha méltósággal viselnéd. Azonban felesége elhúzta magát tőle, és makacsul csóválta a fejét. A félisten mosolya leolvadt:
-Mi a gond? A nő sóhajtott:
-Nem lehet... Férje közelebb lépett hozzá:
-Miért nem? A holdpapnőn lassan ismét úrrá lett a pánikszerű remegés... a rémült sírás újonnan kitört belőle:
-Sötétség megfenyegetett... Én nem...

Ezt hallva Shakara újból a karjaiba zárta őt, fejét a vállának döntötte és simogatta:
-Nem bánthat. Amíg itt vagyok, addig egész biztosan nem. Nincs mitől félned... fenyegethet az Ősatya, de amíg a védelmemet élvezed és a család része vagy, nem tehet veled semmit. Elisir lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy próbálta összeszedni magát:
-Sajnálom, életem... A félisten biztatóan megdörgölte a hátát:
-Nincs mit sajnálni, tényleg ne aggódj. Homlokon csókolta, majd elővette a nyakláncot:
-Ami pedig a medált illeti... Mivel ez egy korábbi életben is az én tulajdonom volt, így szabadon rendelkezhetek felette. Én kitartok a döntés mellett, hogy ezt rád ruházom. Finoman felesége nyakába akasztotta majd megfogta arcát mindkét mancsával:
-Te vagy ezentúl a felsőbbrendű szárnyak törvényes birtokosa. Elisir kétségbeesése lassan csitult. Férje hatalmas mancsaira tette kezeit, majd visszanézett rá, egyenesen abba a felemás szempárba. Sóhajtott, és vele egyidőben megkönnyebbülten elmosolyodott. Shakara viszonozta a mosolyt, ahogy ujjával cirógatta:
-Jobb már? A nő bólintott:
-Igen... jobb. Köszönöm...

revoke long distant memories

Csend honolt az esti határerdőben. Csak néhány tündérfény pislákolt a sötétben. Shakarát nem zavarta különösebben a szinte teljes fénytelenség. Ő Sötétség leszármazottja... tökéletesen tájékozódik a vak feketeségben. És olybá tűnt, lánya ezzel ugyanígy van.

Kicsi viszont már kevésbé. Az egyik tisztáson ülve vált rájuk, előtte barátságosan pislákolt egy általa idézett kék démonláng. Fénye sejtelmesen világította meg az arcát, mikor meglátta a jövevényeket, megeresztett egy üdvözlő mosolyt:
-Sziasztok... Jena visszamosolygott:
-Nem volt egyszerű dolgom, de mint látod, sikerült. Helyet foglaltak ők is, úgy ültek, mint a szabályos háromszög három csúcsa. Jena végignézett rajtuk és szelíden elmosolyodott:
-A Spia elleni harc óta nem is láttalak titeket együtt. Ez így most jó... valahol hiányzott már egy ilyen hármas együttlét.

Kicsi futólag a félistenre nézett, majd vissza lányára:
-Haragszol ránk a történtekért? A legifjabb Sera kínosan elnevette magát:
-Miért haragudnék?- végignézett rajtuk ismét- Itt vagytok nekem mind a ketten, és csak ez számít. Annak idején is ott voltatok egészen a végsőkig. Apja bólintott:
-Helyesen jártál el, amikor annak idején elmentél onnan. Azt akartuk, hogy biztonságos helyre kerülj... hogy aztán erős és határozott nőként térhess vissza oda, ami jog szerint a tiéd. Jena elmerengett:
-Tudtál róla, hogy anya végül utánad ment? Shakara bólintott:
-Hogyne tudtam volna- majd Kicsire nézett- Te voltál az utolsó dolog, amit abban az életemben láttam. Annak ellenére jöttél utánam, hogy utasítottalak, hogy hagyd el a várost. Sóhajtott:
-Nem is tudom már, hogy jó volt-e így, vagy ha máshogy történt volna. A démonmágus sóhajtott:
-Szerettelek, te lökött- hangjában enyhe játékosság is csengett, de épp csak annyi, amennyi nem rontja el a beszélgetés komolyságát- Természetesen mindkettőtöket meg akartalak menteni. És mivel már a városból kijutottunk Jenával, azt hittem marad még esély, hogy téged is kihozzalak. Sajnos tévedtem.

Némi szünetet tartott. A gondolatok, a feltörő emlékek kicsit ülepedtek mindenkiben. Aztán a félisten felé fordult:
-Igaz is... soha nem árultad el, hogy honnan érkeztél. Ideje, hogy ezt megtedd. Ha volt is súlya, már rég elmúlt. Shakara lehunyta szemeit. Már alig tudta megragadni azt az emléket. Így is folyamatosan törlődött a fejéből, miután anno megérkezett Nixába... az itteni élményeknek engedett csak teret. Minden más, ami előtte volt, annyira nem számított. Mégiscsak sikerült megragadnia a fonalát... és lassan jöttek vissza az élmények:
-Egy olyan világból jöttem, ahol az emberek sokáig tisztelték a természet lényeit, olvastak a szél táncából, a víz fodrából, a csillagok járásából... Aztán egy nap az egyik csillag lehullt az égről, és becsapódott hozzánk. Az emberek meg voltak győződve arról, hogy ezt egyetlen nagy és mindenható entitás küldhette. Onnantól kezdve minden más lénytől elfordultak, és ezt az entitást keresték. Én viszont esténként kiszöktem a városból, és a sivatag homokjában elfekve néztem tovább a csillagokat és a Holdat. Ők nem léteztek az éjszaka sötétje nélkül... a sötétség volt a közös barátunk. Felnyitotta szemeit, és Kicsire nézett:
-Echo is ezt látta bennem. Azért barátkozott velem olyan fiatalon. Neki társaságra volt szüksége, nekem pedig egy vezető istenségre. Ő mutatta végül az utat Nixába is.

Kicsi bólintott:
-Ez sok mindent megmagyaráz. Ekkor vette észre, hogy lányuk szokatlanul csendes, és mereven bámul maga elé. Viszont mielőtt bármit szólhatott volna, Shakara megelőzte:
-Minden rendben? Jena felpillantott rájuk:
-Aznap, amikor megláttam, hogy már nem éltek... amikor eltemettelek titeket... megjelent Echo. És szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Ismét lejjebb hajtotta fejét:
-Nagyon dühös voltam, és tehetetlen... és ráöntöttem minden haragom. Nem is tudom, hogy meg tud-e bocsánati... Apja megválaszolta a kérdését:
-Szerintem megtette. Jena kérdően feljebb pillantott, a félisten pedig folytatta:
-Ha nem így lenne, nem lennél most az unokája. Családtagjává tett, és ezután is rengeteget segített neked. Kicsi bólintott:
-Úgy látszik, bizonyos dolgok mégse változnak. Lányuk nyugtázva eresztett meg egy mosolyt:
-Én személy szerint örülök, hogy mi megmaradtunk ilyen formában...

invitation to relive the lost times

Jena úton volt a Di világban. Vele szembe épp kifelé ment Elisir. Még futólag üdvözölték egymást, de nem tudta mire vélni a dolgot. Nem is kerített nagy feneket az egésznek. Elvégre más célja volt....

Ismét az apjához ment. A Semifar jégpalotájában látott álom nem egészen hagyta nyugodni. Valahol az sem, hogy a szülei- a második életben is vér szerinti apja és anyja- szinte drasztikus élességgel tartják egymástól a távolságot. Mindkettőjüket szerette... és nem látta a házasság szentségét, mint akadályt, inkább úgy fogta fel, hogy ettől függetlenül ők ketten még tarthatják a kapcsolatot. Különben is, ő, mint rocker, tesz magasról a korlátokra és a szabályokra. Lám, mégsem válik vízzé Sötétség vérvonala...

Shakara örömmel fogadta őt, mint mindig. Szorosan a karjaiba zárta. Jena arca szinte elveszett abban a hosszú, bestiális sörényben. Néha játékból bele is fújt.
-Ezt hagyd abba- nevetett az apja, és elengedte őt. Érdeklődve végigmérte:
-Mi járatban? A legifjabb Sera belé karolt:
-Szeretném, ha kimozdulnál. Már előkészítettem mindent- mesélte sokat sejtető mosollyal. A félisten halkan nevetett:
-Mégis hová? És mire készülsz? Lánya vigyora sejtelmesebben tovább szélesedett:
-Te, én és anyám. Még ma. Senki más nem lesz.

Shakara ezt hallva elkomorodott, és kihúzta karját lánya szorításából:
-Nem tartom jó ötletnek. Tudod, hogy Kicsi és én... Jena enyhén vállba ütötte őt:
-Jaj, ne csináld már! Nem lesz semmi vérengzés. Csak beszélgetünk. Kissé halkabbra vette, tekintete mélyebbé, titokzatosabbá vált:
-Te is emlékszel, mi történt a világok hajnalán, nemde? A félisten sokat mondóan felpillantott felemás szemeivel. Hogyne emlékezne... viszont olyan rég történt minden. Mostanra már olyannak hat, mint valami távoli, ismeretlen helyről származó álom. Hogy is talált oda? Mi is történt? Előtte honnan is jött? Milyen is volt a már idők kezdetén lévő háború? Érezte, hogy végigfut a hátán a hideg...

-Nos? Jena érdeklődve nézett rá. Mind tartásában, mind a tekintetében látszott, hogy nem fog ellentmondást tűrni... még tőle sem. Talán nem lehet olyan rossz, ha felelevenítenek néhány emléket. Shakara megejtett egy enyhe mosolyt:
-Mehetünk...

világok hajnala, második évezred kezdete 6.

Az ördögi kör ismét beindult, ahogy a szélisten pusztítása utána a két város talpra állt. A deghyomiak vadak voltak, Nixa teljes lakossága pedig nem tért vissza... sokakat az istenség pusztítása is akkora sokként ért, hogy inkább máshol próbáltak szerencsét.

Kicsin és Shakarán is idővel lassan kezdett eluralkodni az aggodalom. Minden napot úgy éltek, mintha az utolsó lenne. Bár teljes erővel harcoltak, védtek, és túléltek, a győzelem nem adott elég okot a nyugalomra... tartottak a deghyomiaktól.

Este is, lefekvés előtt is szóba került a téma, a nyugtalanság odáig kísérte őket. A tűzvarázsló a párjára nézett. Egy ideig csak némán figyelte vonásait, ahogy olvasott... vajon mi történik, ha ő már nem lesz? Egy fél életet leéltek már együtt. Ha ő nincs, akkor...
-Shakara...- buggyant ki belőle váratlanul. A fekete mágus letette a könyvet, és figyelmesen felé fordult:
-Mondd, kicsim. A nő hirtelen elakadt. Nincs sok ideje, hogy megtanultak beszélni. Viszont a szavaknak még mindig hatalmuk volt... nem szabadott őket fecsérelni... jól meg kellett őket válogatni. Nem akart rosszat mondani, vagy túlragozni bármit... de az őket körülvevő állapotok már egy jó ideje frusztrálták. Szerette volna kimondani mihamarabb... és úgy is tett:
-Én félek... Shakara megfogta a vállait, nyugtatóan simogatta:
-Ne mondj ilyesmit- még a hangja is megőrizte a melegséget- tudod, hogy nem igaz. Megfogta gyengéden az állát, és finoman feljebb emelte fejét. Az a mézbarna szempár... jól esett elveszni abban a tekintetben... kellemes, édes, barátságos szín. És így, hogy tudja, hogy lelki társa észleli őt, a helyén tudja őt, szavai még meggyőzőbbek lehetnek:
-Amikor legelőször láttalak, az elemekkel és a magánnyal dacolva próbáltad újraépíteni ezt a várost. Te vagy a legbátrabb, legelszántabb nő, akit valaha láttam. Szavai megerősítve elmosolyodott.

Kicsi érezte, hogy viszonozza a mosolyt. Hogy is tudott volna neki ellenállni... Viszont hamarosan leolvadt, ahogy az aggodalom kezdte visszafészkelni magát a szívébe. Sóhajtott, és férje csuklójára fonta ujjait:
-Dúl a háború... nap, mint nap küzdünk az ellenségeinkkel. A tenyerébe bújt:
-Mi lesz, ha egy nap elveszítelek? Ezt hallva, Shakara is megrémült. Végigsimította felesége arcát, majd szelíden magához ölelte. Megcsókolta homlokát, arcát enyhén a hajába fúrta. Az érintése... az illata... ennél valóságosabban nem is tudhatta a szeretett lényt a karjai között. Lehunyta szemeit:
-Az nem történhet meg. Végigsimította hátát, a csípőjét. Igen... megbizonyosodott róla még egyszer, hogy teljes lénye vele van. Folytatta:
-Soha nem hagylak magadra... Mindig, mindig melletted leszek.Végigsimította a tűzvarázsló fejét, és ahogy az felnézett rá, tekinteteik ismét találkoztak, hozzátette lezárásul a legbizalmasabb szót, amit ésszel akkor betudhattak:
-... ígérem.

Ígéret. Shakara most szórt el egy varázslatot. Kicsi szemei elkerekedtek. Érezte, hogy lelkét egyszerre rázza meg a félelem és a bizalom: ezzel a szóval a fekete mágus az ő kapcsolatukat adta zálogba, és a saját lelkét. Önző lenne, ha ő nem így tenne. Végigsimította két kézzel férje arcát, és elmerült a smaragzöld szempárba:
-Én is ígérem. Megpecsételte hát szavával ő is, hogy együtt maradnak...

A légkör máris érezhetően barátságosabbá vált. Shakara ismét feleségére mosolygott. Kicsit is lassan átjárta a békesség. Minden rendben lesz... mindketten tudják. A fekete mágus eltűrt finoman néhány tincset a szeretett lény arcából... szemeivel egy ideig itta a látványt... végül ajkaik szelíden összeforrtak. Szinte itták egymásból a csókot, mint a hűs vizet a kánikulában...

Kicsi félelme azonban nem volt alaptalan. Napokon belül hatalmas rombolás vette kezdetét. Azonban ezt nem Deghyom népe indította el... hanem egy óriási, vörös-fekete csíkos méhkirálynő. Erre senki sem volt felkészülve, nem volt stratégia, sem menekülési útvonal. Mire észbe kaptak, addigra a bestia elkezdte szórni átkait, amikkel átalakította vörös-fekete csíkos alattvalóivá a népeket, akik aztán engedelmeskedtek neki, és igyekeztek befogni a többieket is. Az uralkodói család menekült. Jena akkor már 17 évesen. Shakara az egyik épületnél előrelökte szeretteit, majd lezárta maga mögött a járatot. kicsi hisztérikusan kiáltott utána, még a torlaszt is próbálta elvakarni. A fekete mágus egy kis résen keresztül még visszanézett rájuk. Smaragdzöld szemeiben megcsillant a félelem, de igyekezett bátorítani elkeseredett feleségét:
-Menjetek csak!- kiáltott- Feltartom őket, amíg biztonságba vonultak!
-De...- Kicsi kezdte volna, de Shakara folytatta:
-Ne aggódj, ha végeztem, beérlek titeket. Csak menjetek! Azzal eltűnt... a harc mélyére vetette magát.

Jena megremegett. Tehetetlenül nézett a tűzvarázslóra:
-Anya... Kicsi teljesen letört. Nem tudott bízni Shakara szavaiba. Tudta jól, hogy őket menti, és viaskodott benne a kényszer, hogy visszaforduljon érte. Aztán ahogy egy másik utcából megjelentek a vörös-fekete csíkos szolgák, észbe kapott. Megragadta lánya karját, és már rohantak is. Ekkor érezte Jena, hogy elejt valamit. Fordította hátra a fejét, hogy lássa, mi az. Az alabástromlámpás volt... amit Echótól kapott. Fordult volna vissza, de anyja erősen megragadta:
-Mégis mit művelsz?- fakadt ki rá. Lánya kiáltott:
-A lámpás!- mutatta- A lámpás segíthetne! Alig, hogy végigmondta, látta, hogy a varázslatos tárgy eltűnik az óriási méhkirálynő szolgáinak rengetegébe... az ellenség vadul közeledett feléjük. Kicsi lőtt feléjük pár tűzgolyót, hogy megtántorítsa őket, és időt nyerjenek, majd ismét megragadta gyermeke karját, és rohantak:
-Felejsd el a lámpást! Meneküljünk!

Rohantak egész a városhatárig. A tűzvarázsló kisegítette lányát a falakon túlra, azonban ő nem mozdult. Jena megriadt:
-Anya... te mégis mit csinálsz? Kicsit azóta kerülgette a sírás, hogy Shakara hátramaradt... hogy megvédje őket. Döntött hát végül. Nyelt egy nagyot, hogy leplezze a keserűségtó elcsukló hangját, és válaszolt:
-Menj a tengermellékre... Shaiola partjaira. Én... és apád... majd utánad megyünk... Gyermeke megriadt, és próbált visszamászni a városba:
-Ne! Nem hagylak titeket magatokra!- kiáltotta- Nem hagyunk senkit se hátra, emlékszel? Mi egy család vagyunk! A tűzvarázsló ismét nyelt egyet. Ez a legjobb Jenának... ha ő megmenekül. Ő Nixa jövője, a trónörökös. Most visszamegy Shakaraért... de ha mégse sikerülne...

Kicsi három nyakláncot viselt, akár a fekete mágus. Az övé a holdköves ankh, a lyukas érmék, és a bagoly volt. Levette a nyakláncait, és lányának adta:
-Viseld őket méltósággal- rászorította gyermeke kezeit- és biztosítsd nekünk a helyet a tengermelléken. Mélyen Jena szemeibe nézett, ellenmondást nem tűrően:
-Megértetted, amit mondtam? A lány csak egy ideig habozott. Szeretete és tisztelete a szülei iránt mindennél nagyobb volt. Rászorított a talizmánokra, és határozottan bólintott. Kicsi homlokon csókolta őt:
-Akkor menj! Azzal megfordult, és lángokat idézve futott vissza a városba. Jena azonnal a másik irányba, a tengermellék felé. Shaiola annak idején nemcsak egy sziget volt, hanem egy hatalmas, part menti város. Azok, akik a szélisten támadása után nem mentek vissza többé Nixába, oda települtek le, és folyttaták az életüket. A város hatalmasra nőtte ki magát annak idején... itt még volt remény...

világok hajnala, második évezred kezdete 5.

Deghyom egy időre ismét visszavonulót fújt, ahogy serege megritkult. Nixa lakóira újabb békés napok köszöntöttek. Shakara és Kicsi lassan elsajátította a beszédet, és elkezdték tanítani a tengerkék ég alatt. A nixaiak féltek az első szavaktól, még hatalmas erővel bírtak. Nagyon megfontoltan használták őket, szükség szerint.

Más is változott az évek során a városban... pontosabban a palotában, ahol a lakók száma eggyel nőtt. A mágus házaspárnak volt egy kislánya, Jena. Már korán elkezdték neki tanítani a varázstudományt, és a vele járó felelősséget. Ám nem tartották rövid pórázon: hagyták, hogy kísérletezzen, kitapasztalja a határait, próbálgassa erejét.

Még csak 10 éves volt, de remek mágikus érzékkel rendelkezett a szüleinek köszönhetően. Ezen kívül abban a kiváltságban részesült, hogy Echo őt is ugyanúgy meglátogattak. Bár az isten már megvolt pár száz éves, kinézetre és viselkedésre egyidősnek tűntek.

Aznap is a kertben játszottak. Az istengyermek épp próbálta előkeríteni társát, aki elbújt előle. Jena az egyik fa mögött lapult. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Nem tudta, de Echo mindig tudta merre fog bújni. De nem akarta azonnal tönkretenni a játékot... mindig megjátszotta, hogy keresi a másik lányt, hogy fogalma sincs, merre lehet. Nem látott abban semmi örömet, ha folyton azonnal nyerne... tisztában is volt a képességeivel az egyszerű halandókkal szemben, és épp azért, mert annyira szerette őket, nem akarta az éreztetni velük, hogy ő maga több lenne náluk bármivel is. Néhány perc cicázás után végül mégiscsak az ominózus fa felé vette az irányt.

Jena látta, hogy az istenség közeledik. Most lebukott! Azonnal kipattant a fa mögül, és futásnak eredt. Echo pajkosan utána kiáltott:
-Hé, ez nem ér!- majd a nyomába eredt- Ne fussál el, megtaláltalak! Azonban a mágusgyermek futott tovább. Nem akarta, hogy az isten utolérje. Echo elől azonban nincs menekvés. Ugrott, rávetette magát, majd mindketten végiggurultak a pázsiton. Az istenség nevetett, és ököllel megborzolta barátnője haját:
-Most megkapod a magadét!

Jena elhúzta magát, majd az arcára szorította kezét:
-Fáj...- mondta halkan, egy csipetnyi duzzogással a hangjában. Halhatatlan barátnője elkomorodott, majd megfogta a csuklóját, és lassan elhúzta arcáról a kezet:
-Mutasd csak... Közelebb hajolt, alaposan szemügyre véve a másik lány arcán lévő hatalmas horzsolást. Az esés közben szerezhette. Lelkesen elmosolyodott, majd ujjai ezüstösen felizzottak, és a horzsolásra helyezte:
-Ne haragudj, kicsit elszaladt velem a ló. De most meggyógyítalak. A mágusgyerek szemei elkerekedtek. Valóban érezte, hogy a kellemetlen égető érzés elmúlik az arcáról. Amint Echo végzett, maga is kitapogatta... valóban eltűnt a seb. Ámulattal nézett vissza az istenségre:
-Köszönöm! A halhatatlan barátnő szélesen visszamosolygott:
-Igazán nincs mit!

Ekkor, mintha eszébe jutott volna valami, szemei elkerekedtek, majd elkezdett a derekára kötött kendő redői közt turkálni:
-Majd elfelejtettem... Jena közelebb hajolt kíváncsian. Nem tudta mire vélni az istenség különös viselkedését. Végül Echo egy alabástrom lámpás emelt elő mind a két kezével, majd széles mosollyal átnyújtotta:
-Ezt én csináltam!- jelentette ki lelkesen- Neked! Szeretném, ha elfogadnád? Barátnője értetlenül nézett rá. Nem tudta mire vélni az ajándékot. Echo közelebb hajolt a lámpással:
-Vedd már el, te kuka! Na.... A mágusgyermek alaposan szemügyre vette a varázstárgyat, majd kérdően nézett vissza az istenre, mintha csak választ várna tőle a "Mit tud?" kérdésre. Echo szívélyesen mesélt:
-Van benne egy dzsinn is. Ha nagy bajba kerülsz, és igazán szükséged lesz segítségre, akkor dörzsöld meg.

Jena ismét végigmérte az alabástromlámpást... majd széles mosollyal, hálálkodva az istenség nyakába ugrott.

világok hajnala, második évezred kezdete 4.

A szélisten pusztítása után a két város végre elmondhatta magáról, hogy stabil lábon állnak. A deghyomiak ekkor épp elég erősnek érezték magukat a támadáshoz... és éltek is a lehetőséggel.

Shakara és Kicsi egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy az ellenség már az épületeik között rohangál: nyilas és szablyás szürke macskák, hatalmas pusztakezes bestiák, és álarcos varázslók. A csíkos macskák, lovak és pár ember próbálta velük felvenni a harcot. A pár habozás nélkül csatlakozott az ellenálláshoz, és minden erejükkel próbálták visszaszorítani a deghyomiakat.

Kicsi azonnal egy szürke macska hölgyet fogott ki. Ellenfele egyetlen fegyvere a karmai és a gyorsasága volt. A tűzvarázsló a lidérclángokkal tüzelt felé többször, de be kellett látnia, hogy opponense igencsak remekül cselez. Oda kellett figyelnie, nehogy túl közel merészkedjen, és találatot vigyen be azokkal a karmokkal.

Ugyanakkor Shakarát hátba találta egy igen erős csapás. Hasra vágódott a földön, majd ahogy lassan feltápászkodott, hátra fordult. Támadója egy szarvas varázsló volt, sötétkék köpennyel, melyen egy egérkoponya díszelgett, és sötétkék szemekkel. A többi mágustól eltérően, akiknek álarc fedte az arcát, az övé a felismerhetetlenségig ki volt kenve: sötétkék alapon fehér foltok, amely olyan hatást keltettek, mintha nem a feje, hanem egy csupasz szarvas koponya volt. A mágus ordított és rámutatott. Kihívta... méghozzá azzal, hogy minden az ő hibája. Shakara támadóállást vett fel. Nem tudta hová tenni ennek a nekromágusnak az érvelését.

Ellenfele azonnal suhintott madárkoponyás-tollas botjával, egy átkot idézve. Shakara a sötétség erőit hívta, amivel elnyelte a varázslatot, majd megrohamozta ellenfelét egy hangágyúval. A szarvas ordított kínjában, mindkét kezét a füleire tapasztotta, majd lassan hátrált. A fekete mágus rárivallt:
-Elég! Erre a nekromágus felkapta meglepetten a fejét, sötétkék szemei elkerekedtek, ahogy az irigységtől és a döbbenettől vicsorgott. És bár egy hang nem jött ki a torkán, szinte hallani lehetett, ahogy döbbenetében sziszegi: "úgy... szóval tudsz beszélni, akár az istenek..." Ismét támadóállást vett fel, tekintete elszántabbá vált, szabad keze markolásra készen: "Akkor te nem lehetsz mindennapi halandó" Felemelte kezét: "Az erődet akarom!" Shakara megőrizte a hidegvérét, majd intett ellenfelének, szinte provokativan "Akkor, mire vársz?".

A nekormágus ordított, majd a bottal célozta meg ellenfelét. A fekete mágus félreugrott az útból, viszont a szarvas fejét elkerülte a figyelme. A csontos homlok csak úgy dörrent a vállán. Kihasználva, hogy elterelte ellenfele figyelmét, a nekromágus ujjai kéken felizzottak, és Shakara mellkasába kapott. A mágia hatására az idegen teste látványosan megégett, ruhája az érintett ponton szétfoszlott. A szarvas ezután, ha már a kezében volt, lendülettel elhajította a másik varázslót. Shakara hatalmas puffanással vágódott az egyik ház falának, mely a becsapódás erejétől meg is repedt. Lecsúszott a földre, feje zsongott. Nem tudta, mennyi ideje lehet a nekromágussal szemben... össze kell szednie magát.

A szarvas valóban elindult felé. Szabad kezének ujjai ismét kéken felizzottak. A fenyegető aurát már a távolban érezni lehetett. A fekete mágus nagy levegőt vett... és mielőtt ellenfele odaérhetett volna, egy sötét vektort hajított felé. A becsapódás okozta fejzsongástól igencsak duplán látott, így a célzás is pontatlanul sikerült: nem mellbe, hanem oldalba találta a nekromágust. Viszont támadása mélyen végigvágta. A szarvas ordított fájdalmában előre görnyedt, és a sebre szorította kezét. Felnézett, kék szemei lángokat szórtak. "Ezt mocskosul megbánod". Shakara éppen talpra került ismét, majd ökle sötéten felizzott, és állba vágta ellenfelét. A szarvas megtántorodott, hátrált pár lépést, majd ismét kapta a botját. A madárkoponya vörösen felizzott, majd suhintott. A fekete mágust erőteljes találat érte, a varázslat azonnal felszakította karján és vállán az izmokat, ömlött belőle a vér. A hirtelen erőveszteségtől erősen megremegett, úgy kellett parancsolnia a térdeinek, hogy fel ne mondják idő előtt a szolgálatot. A harc ugyanis még mindig tart.

A nekromágus persze úgy döntötte, hogy intermezzoként mesél egy kicsit. Nyers gondolatai olyan tisztán jöttek át, mint a kimondott szavak. Undorodott Shakarától, amiért sötét mágiát használ, és őt okolta a történtekért... azért ami még jóval korábban történt, a fényáldozat alatt. Amikor a nixaiak feláldozták a fényt, és megjelent Sötétség, ő kegyetlenül megtizedelte Deghyom lakosságát, épületeit porrá zúzta. A deghyomiak ezért félik a mágiát, és minden varázshasználó ezért köteles maszkot viselni: ez a tevékenység ugyanis tabu és gyalázatos. Aztán ismét támadóállást vett fel, készülve lecsapni "Viszont ha elveszem az erődet... nemcsak, hogy én leszek a legnagyobb mágus mind a tűzvörös, mind a tengerkék ég alatt, de a varázshasználók jóhírét is visszaállítom! Többé nem alázhat meg senki!" Egy átkot szórt Shakara felé.

Ő az utolsó pillanatban elugrott, a sugár haladt tovább... Egészen Kicsiig, és ellenfeléig. A tűzvarázsló az utolsó pillanatban vette észre a csóvát. Félreugrott, az átok pedig a szürke macskát találta el. A hölgy kínokkal teli ordítással zuhant a földre, karmait a földbe vájta, hogy valahogy elviselhesse a fájdalmat. Mind Kicsi, mind Shakara elborzadtak.

Utóbbi visszanézett a nekromágusra. Amaz nagyon dühös volt, karmai ismét kéken felizzottak, és már suhinott is. Shakara kétszer kicselezte, harmadszorra meghátrált kissé, és olyan mozdulatot tett, mintha egyik kezében egy kardot szorítana, másik kezével pedig végighúzná az élét:
-Szólítalak, sötétség pengéje! Légy társam a harcban! Megjelent az idézett fegyver... matt sötét volt... egyszerre nemesi és félelmetes. A szarvas morgott. Az irigység, hogy Shakara beszélt, mint az istenek egészen az őrületbe kergette az irigységtől. Megiramodott ismét, kezében a madárkoponyás bottal. Azonban a fekete mágus ismét cselezett... és a pengét átdöfte ellenfele testén. A nekromágus lélegzete elakadt... szemei fennakadtak... végül alárogyott, és elterült a földön. A megidézett fegyver, ahogy bevégezte, fekete füst formájában eltűnt a testéből.

A harcok lassan alább maradtak, és a deghyomiak kezdtek visszavonulni. Kicsi viszont ellenfele mellett maradt. Egyfolytában olvasta rá a varázslatot:
-Gyógyulj! Gyógyulj! Gyógyulj! Azonban nagyon nehézkesen akaródzott hatni. A szürke macska ugyan túlélte, életveszélyes sérülései jelentéktelen méretűvé zsugorodtak, viszont arca bal felén, bal vállán és karján végig megmaradt a varázslat okozta sebhely. Úgy nézett ki, mint egy égési sérülés, de nem vörös színben, hanem ezüstben és halványkékben tetszett. Dühös volt... Ordított Kicsivel amikor felült. Mindenért őt okolta, és most már sehol nincs helye: Nixába az életbe nem tenné a lábát, Deghyomba viszont így nem fogadnák vissza a társai.

Shakara pont akkor lépett oda hozzájuk. Érezte a macska elkeseredettségét. Segítségül hívta Echót. A gyermekisten lelkesen jött is hívó szavára, és érdeklődve nézett rá:
-Szia, rég nem hívtál. Miben segíthetek? A fekete mágus a szürke macskára mutatott. A sérült haragja alábbhagyott addigra. Most már csak szégyent érzett. Elfordította fejét. Echo odament hozzá és karon ragadta:
-Szeretném, ha velem jönnél, és teljesítenél nekem egy feladatot- bizalmas mosollyal hozzátette- Ígérem, ha segítesz, meghálálom. A macska hölgy bizalmatlanul nézett a két varázslóra. Shakara nyugtató mosollyal bólintott, jelezve, hogy bízhat benne. A szürke macska pedig Echóval ment.

Így történt az, amelyről csak az arab negyedben beszélnek, hisz oly hihetetlen: a jelen napokban álló Holdudvart egy Chomuu alapította: Nefartir Chomuu, Deghyom szülöttje, akit Echo felkarolt, az istennő kérésére állította a szentélyt, mely kezdetben fele akkora volt. Az volt az istennő első szentélye a tengerkék és tűzvörös ég alatt, oda mehettek az első hívek. Nefartir a szolgálataiért ott lakhatott, az istennő pedig hosszú és egészséges élettel ajándékozta meg...

világok hajnala, második évezred kezdete 3.

Az ismét felépült városba igen lassan tért vissza az élet: nehezen merészkedtek vissza az egykori lakók. Viszont Shakara és Kicsi egyre inkább egymásra találtak, leginkább a közös vadászat során. A kék főváros mellett annak idején egy hatalmas erdő terült el. Kiderült, hogy mind a ketten kiváló íjászok. Ugyan hordtak maguknál tőrt, de ezt a távolsági fegyvert részesítették inkább előnybe. Még versenyeztek is, hogy melyikőjük a gyorsabb, a pontosabb. Szerették ezt az egészséges rivalizálást egymás között. Néha csitult, amikor Kicsi megnyújtotta a nyílhegyeket. Társa tudomására juttatta, hogy így a találat sokkal végzetesebb. A fekete mágus megfogadta a lány tanácsát. Viszont a gyújtást, mint tűzvarázslóra, rá bízta.

Minden nap egyre kellemesebbé vált ebben a világba. Akárhonnan is jött Shakara, azon kapta magát, hogy már egyáltalán nem vágyik el. Azonban dolgavégezetlennek érezte a feladatát. Nixa ugyan ismét állt, szinte a régi pompájában, Kicsivel is szépen összeboronálódtak, ráadásul teljes életet élhet, bátran hódolhat akár a Sötétség imádásához, akár az Echóval való játékhoz, akár ilyen hétköznapi tevékenységhez, mint a közös vadászat szeretett íjával és nyilával...

Aztán rájött, mi zavarja. Deghyom a határsivatag túloldalán még mindig romokban állt. Sehol egy teremtett lélek a város maradványai közül. A lány soha nem mesélt a helyről, csak futólag említette, hogy a szélisten egyszerre rombolta le a két várost. Nem érezte frusztrálónak a tűzvörös eget... sem a helyenként gyanúsan figyelő szürke macskákra, vagy álarcosokra... Odament azon a bizonyos napon Deghyom romjai közé, és ugyanúgy hangmantrákkal kezdte újjáépíteni.

Nagyon szépen is haladt a munkálattal, nem akadt zavaró tényező órákon át. Csak mikor a nap átlépte a déli tetőpontot, akkor zökkentette ki őt Kicsi... egész pontosan megragadta a karját, maga elé rántotta, és ráordított. A fekete mágus egészen megrettent. Értetlenül nézett rá, hogy mi a gond, a romokra mutatva próbálta megmagyarázni, hogy segíteni akart. A tűzvarázsló teljesen ki volt akadva. Idegesen hadonászott, fogai összeszorítva. Azok ott ellenségek voltak mind, egytől egyig. Deghyomnak nem tehetnek szívességet. Így is, amíg ők, saját maguk építik újra a városukat, addig a nixaiak időt nyerhetnek, és addig se dúl háború. Shakara nem értette társa gondolatmenetét. Próbálta értésére adni, hogy csak azért is helyrehozza ezt a várost is, és talán a deghyomiak megtanulják, hogy a békés út kifizetődő, miután látják, hogy egy nixai segített nekik.

Épp visszafordult, hogy folytassa a hangmantrás építést, amikor több szürke macska is megjelent a félkész épületek között, felajzott íjjal. Shakara elsápadt. Emelete is már fel a karját, és kimondta a legelső szót, ami halandó szájából elhangzott a tengerkék és tűzvörös egek alatt:
-Állj! A kiáltás hatására valóban leblokkoltak a szürke macskák. Egyet kivéve, aki még a szó elhangzása előtt elengedte a pattanásig feszített ideget. A nyíl a fekete mágus szívébe fúródott. Először csak egy erős ütésnek hatott... aztán érezte, hogy elakad a lélegzete... végül térdre rogyott... majd összeesett. Fokozatosan járta át a mély fájdalom.

Kicsi a rémülettől felsikított, majd dühében társa elé ugrott védelmező, és tűzgömböket lőtt a deghyomiak felé. Azok megrettentek, és eliszkoltak. Kicsi végül egy tűzfalat emelt, majd letérdelt társa mellé. Shakara még élt, iszonyatosan remegett. Egész különös életerővel bírt, hogy a nyíl még így se végzett vele azonnal. A tűzvarázsló elporlasztotta a nyilat, majd a sebre szorította egyik kezét, sebforrasztó varázslatot alkalmazva. A másik kezével simogatta Shakara fejét, biztosítva arról, hogy nem lesz semmi baj, és meg fogja őt menteni. A fekete mágus nem reagált. Ő maga is erősen küzdött az életben maradásért. Kicsi a sebre meredt. Nagyon kínkeservesen akart begyógyulni, és a vérveszteség is minden pulzussal rohamosan nőtt. Iszonyat aggodalom fogta el. Másik kezét is a sebre szorította, és lelke legmélyéről feltört belőle legőszintébb vágy, és szót öltött:
-Gyógyulj!

A seb azonnal beforrt egy határozott lobbanással. Shakara már határozottabban vette a levegőt, viszont a vérveszteség legyengítette. A lány nem egészen értette, hogy mi történt... ahogy a mágia szavak öltött mindkettejüknél, hisz olyan erősen koncentráltak külön-külön egy-egy dologra, hogy kiszaladt a szájukon. Aztán megsimogatta a fekete mágus fejét, és érdeklődve, aggódva pillantott rá. Sok visszajelzést nem kapott, viszont társa nyugodt légzése, és kisimult vonásai arról árulkodtak, hogy minden rendben.

Így kezdődött a beszéd a tengerkék és a tűzvörös egek alatt: az akkor Shakara és Kicsi mondták ki a legelső szavakat, amik akkor még olyan erősek voltak, hogy mágikus erővel bírtak.

világok hajnala, második évezred kezdete 2.

Bár Nixa épületei ismét álltak, a város még mindig pangott az ürességtől: az egykori lakók nem tértek vissza. Ezen kívül rengeteg tennivaló akadt, hogy a hely nemcsak a régi fényében pompázhasson, hanem még szebbé váljon.

Shakara és Kicsi önkényesen elfoglalták a palotát - az a hely maradt meg a legjobban, minden berendezésével együtt. Javításokra ugyan itt is szükség volt, de így is kevésbé rongálódott a hatalmas mérete és vastag falainak köszönhetően, mint a többi épület. Itt töltötték az éjszakákat. A sötétség beköszöntésével a lány kifejezetten rettegett ebben az üresen álló szellemvárosban. A fekete mágus a karjaiba zárta, biztosítva őt afelől, hogy nincs mitől tartania. A tűzvarázsló mindig ódzkodott a sötétségtől. Elevenen éltek benne azok a mondák, hogy maga ez az isten milyen kegyetlenül lerombolta hajdanán Deghyomot, miután Nixa feláldozta neki a fényt.

Viszont Shakara fokozatosan megbarátkoztatta vele az éjszakát, a fénytelenséget. Lassacskán már ő sem úgy tekintett rá, mint a mindent elnyelő ürességre, a pusztítóra, hanem mint valami hatalmas, barátságos árnyra, mely védelmezően ráborul. Ahogy ez a gondolat átvillant az agyán, társára nézett. Sötét ruhát hordott, félhosszú haja és körszakálla fekete, szemei zöldek... akárcsak Sötétség. Egy pillanatra szöget ütött a fejébe, hogy talán maga az istenség jött le emberi alakban... hisz ez a mágus is csak úgy feltűnt a semmiből, és megválaszolni sem volt hajlandó, hogy honnan érkezett. Jobban belegondolva azonban... látta valaki egyáltalán Sötétséget emberi... vagy akár egyéb alakban? Halandó emlékezet óta mindig zöldszemű fekete árnyként jelent meg, akinek az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Ismét Shakarára pillantott. Társa már elaludt mellette. Az ő arcáról tisztán lehetett olvasni, méghozzá egyfajta jóleső fáradtságot és az édes álmot. Kicsi elmosolyodott, majd elkényelmesedett mellette. Alig pár napja ismerte ezt a jövevényt, de máris megkedvelte...

A város körüli munkálatok a reggel virradatával folytatódtak. A hangmantrákkal nagyszerűen lehetett köveket mozgatni, viszont a fák visszaültetéséhez nem tudtak semmilyen mágiát... saját erejükből kellett kivitelezniük. A szélisten olykor gyökerestül csavarta ki őket. Ezeket még könnyűszerrel vissza lehetett ásni. Viszont amelyeket megtépázott és széttört, azok menthetetlenek voltak. Helyükre a közeli erdőből ültettek át pár kisebbet.

Munkájukat gyerekzsivaj szakította meg. Mindketten felkapták a fejüket, egyenesen a hang irányába fordulva. Váratlanul, az egyik ház mögül megjelent egy 10 éves forma, fekete hajú, fekete szemű, lila ruhás kislány. Az akkori gyermek Echo volt. Megismerte Shakarát, és máris nagy örömmel rohant hozzá. Kegyeltje is hasonlóképp üdvözölte, és egymás nyakába ugrottak. Az istengyermek ezután körberohangálta, és kérte, hogy kapja el, a fekete mágus pedig örömmel beszállt a játékba: kergetőztek az épületek között, mint két testvér, Echo néha játékosan sikítva, próbálta kicselezni a férfit. Végül Shakara az egyik saroknál csak elkapta őt. A gyerek nevetve kapálózott, hogy tegye le.

Kicsi elnézte őket a távolból. Először értetlenül, hisz soha nem tapasztalt efféle viselkedést tanúsítani istenek jelenlétében. Jobban belegondolva... istentől sem látott még ilyen viselkedést. Ezek ketten olyanok voltak, mint két rosszcsont testvér. Vagy talán vendége mégiscsak végig egy isten lett volna? Akár mégiscsak az emberi alakot öltött Sötétség?

Ekkor véget ért a játék. A kegyelt letette az istengyermeket, és lehajolt hozzá. Echo pedig szorosan átölelte őt, hozzábújva:
-Úgy szeretlek, Shakara! Te vagy a legjobb barátom. Hallották az istenség szavait... hogyne hallották volna. De csak a hozzá kapcsolódó érzéseket értették, ahogy ők is kommunikáltak egymás közt. Azt istenek képesek voltak a beszédre, ami akkoriban egy sokkal magasabb szintű kommunikációnak minősült. Maga a látvány, hogy Echo mennyire közvetlen, és úgy bújik a fekete mágushoz, mint akármelyik halandó kisgyerek tenné, egészen meghatotta Kicsit. Részben azért, mert soha nem látott még ilyen kapcsolatot halandó és isten között, másrészről pedig, hogy az utóbbi időkben nemcsak a szélisten kegyetlen rombolását, hanem előtte a két város háborúját is megtapasztalta.

Echo lassacskán elengedte kegyeltjét. Megpillantott a tűzvarázslót. Kérdően fordult vissza Shakara felé:
-Ő kicsoda? A fekete mágus elmosolyodott, és ahogy lopva párszor társára nézett, majd a környékre, úgy az istennő értésére juttatta idekerülését, és hogy Kicsivel újjáépítik a várost. A gyermek elmosolyodott lelkesen:
-Ez csodálatos! Akkor most ő vigyáz rád! Shakara zavarba jött, a lány pedig értetlenül pillogott. Echo végül odament hozzá széles mosollyal:
-Kicsi, ugye? A tűzvarázsló egészen megilletődött. Letérdelt elé, ahogyan a tűzisten elé is szokott, amikor fogadja. Úgy tűnt, hogy az istengyermeket hidegen hagyják a formalitások. Mint ha mi sem lenne természetesebb, úgy ugrott a lány nyakába:
-Kösz, hogy vigyázol rá! Tudod, milyen sokat kóborol? Olyan nehéz őt nyomon követni! Kicsi ha tudott volna beszélni, akkor se tudott volna mit szólni erre. Hihetetlenül zavarba jött. Az eddigi etikettet, amit istenek jelenlétében kellett alkalmazni, most fejben dobhatta is ki a kukába... és fogalma sem volt, miként járhat el udvariasan. Amíg ezen töprengett, Echo folytatta:
-Ő a legkedvesebb kegyeltem, szeretek vele lenni, mert tudunk játszani. A többiek sokkal komolyabbak. Ezt követően jobb hüvelykujját a lány homlokára helyezte, és leírt vele U-alakban egy félholdat:
-Te is a kegyeltem leszel... a Holdé. És akkor téged is meglátogatlak, és jó barátok leszünk! Ekkor viszont Kicsi ölelte meg viharosan az istengyereket. Hihetetlen jóérzéssel töltötte el a tőle kapott áldás.

Shakara lassan odasétált hozzájuk. Mosolyogva fogadta magába a látványt, hisz társa bár vonakodva, de megbarátkozott a ténnyel, hogy Echo szokatlanul közvetlen. Ő is annak idején némi fenntartással fogadta, de a kislány addig nyúzta őt, halandó gyermeki lelkesedéssel, hogy könnyen szemet hunyt az etikett felett. Teljesítette, amit az istenség kívánt tőle... és némi játékot hogy tudott volna tőle megtagadni? Fejben mégiscsak egy kölyök, nem számít, hogy milyen szférából érkezett.

Echo elengedte Kicsit, majd visszafordult a fekete mágus felé:
-Holnaptól telihold lesz. Áldás szórok a fákra, hogy szép nagyra nőjenek. Shakara hálásan fejet hajtott, Echo pedig a megszokott gyermeki vidámsággal folytatta:
-A legutóbb apa megint rajtakapott, hogy veled lógok- mosolygott naivan- Megint kioktatott, hogy ne mászkáljak a halandókhoz. Nem tudja, miből marad ki, hogy ő nem jön velem... Végignézett mind a kettőjükön:
-Pedig olyan aranyosak vagytok! Főleg, amikor táncoltok- egészen belelkesedett- Annak annyira örülök! Szeretem látni, hogy így fogadjátok, amikor megszólaltatom a hangokat...

new place for Usur

Az isteni sík egy rejtélyes, és elzárt világ. Igen nehéz oda eljutni, és ha halandónak sikerül is, különös kiváltsággal vagy keggyel kell rendelkeznie. Eleinte Shingo Sera is nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy ő már ennek a világnak a lakója - mint a holdpatrónus, Echo nagykövete. Épp egy tündér járult elé könyörgésével. Azonban ő hozta magával a halandó életéből származó uralkodói vonásokat: betartotta a szabályokat, nem személyeskedett, igyekezett igazságos lenni.
-Értsd meg, kérlek, hogy amíg a feltételek nem teljesültek, addig Echo nem részesíti kegyben az otthonotokat- magyarázta kimérten- Az istenek nem szórják csak úgy az áldásukat bárkire. A halandó oldalról is meg kell lennie bizonyos kritériumoknak. Lejegyzetelt valamit egy pergamenre, hatalmas arany toll pennával, közben hozzátette:
-Törődni és törődve lenni, ez az istenek igéje- visszapillantott a tündérre- Lehet bármekkora egy szentély, ha nem szívből adják. A lényeg, hogy ti is akarjátok, és őszintén adjátok. Sikerült megértenünk egymást? A tündér szégyellősen bólintott:
-I...Igen... A holdkövet bólintott:
-Rendben. Akkor, ha nincs több kérdésed, végeztünk mára. A tündér ismét bólintott, majd tovalibbent.

Shingo felállt az asztaltól, és a sörényébe túrt. Elfordult, kissé eltávolodva a sok kramanctól. Mikor leemelte mancsát a kezéről, szeretett felesége állt vele szembe. A látvány üdítően hatott rá, azonnal elmosolyodott, és csókkal üdvözölte őt:
-Szia, édesem...- szelíden rámosolygott- merre jártál? Echo vállat vont:
-A szokásos... tudod, hogy megy ez... valahol teliholdat ünnepelnek, máshol zene van... a Holdpapnők a fogyó hold rituáléját mutatták be... Férje sóhajtott, ahogy végigfésülte ujjaival az istennő haját:
-Naiv halandó fejemmel mindig azt hittem, hogy az istenek dolga könnyű... Bocsáss meg a könnyelmű előítéletemért. Felesége azonban tovább mosolygott és vállat vont:
-Törődni és törődve lenni, tudod. Felelősek vagyunk irántuk. Ezután hozzábújt urához, fejét kissé a vállához dörgölve. Shingo szorosan a karjaiba zárta:
-Te pedig azt a sok időt mind rám szántad... Echo halkan nevetett, majd felnézett rá, és megsimogatta az arcát:
-Bolond... -beletúrt a sörényébe is- hisz szeretlek. Olyasmit adtál nekem, amire egy halandó sem volt képes. Sőt... talán többet is, hisz azzal, hogy Lilithként elfogadtál, a többi halandó is elfogadott lassan. Shingo szívből jövően mosolygott vissza rá, majd megfogta a kis kezét, és a tenyerébe csókolt:
-Hogy tagadhatnék meg tőled bármit is. Láthatod... még a halálom után is a tiéd vagyok. Az istennő megcsókolta őt, majd lassan kilibbent a karjai közül:
-Lenne egy vendéged... személyesen kéne vele foglalkoznod. Férje értetlenül nézett rá:
-Valóban? Mégis ki lenne az?

Alig csúszott ki a kérdés a száját, Echo már el is tűnt. Helyében egy ismerős sárkányember alakja tűnt fel. Shingo még a vörös árnyalataiban tetszelgő álarc mögött is felismerte őt. A felismerétől örömében felkiáltott:
-Usur! A másik Sera bátortalanul mérte őt végig:
-Shingo? Te vagy az, kisöcsém? Válasz helyett azon kapta magát, hogy testvére a nyakába ugrik, és erősen szorítja őt magához. Szemeiből patakzottak az örömkönnyek:
-Drága Usur...- hangja elcsuklott- annyira hiányoztál, szeretett nővérem! Testvére hozzábújt, és ahogy a hátát simogatta, egyben valahogy nyugtatni is próbálta. Régi, beidegződött mozdulat volt ez, még Shingo kiskorából, amikor még ő is élt:
-Kistesóm...- majd halkan nevetett- már nem is vagy annyira kistesó... Ránézett, megtörölte az arcát, és szeretetteljesen rámosolygott:
-Láttam minden mozdulatod. Olyan uralkodóvá váltál, amilyet a Vad világ még csak nem is álmodott. Végigmérte őt:
-És most nézzenek oda... A feleséged, Echónak vagy a nagykövete? Már-már olyan vagy, mint egy isten... Shingo egy pillanatra a szája elé emelte a kezét, mintha csak letörölt volna valamit:
-Ne hozz zavarba, kérlek...

Jobban végigmérte őt. Tényleg, ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékezett rá. Mégis a viselkedése...
-Sokkal önfeledtebb vagy, nővérem. Pedig annak idején merev voltál, szigorú... nem tűrtél ellentmondást. Usur mosolya lassan leolvadt... majd sóhajtott:
-Én voltam az esélyes a trónra... az utód, akit apánk méltónak látott. Be akartam neki bizonyítani, hogy ez így is marad, és nem fog bennem csalódni. De... Elharapta a végét. Mindketten tudták, miként folytatódott ez a történet. Shingo odalépett, és homlokon csókolta testvérét, vállaira téve két kezét:
-Már semmi gond...- egész közel hajolt az arcához- Echo azért küldött hozzám, hogy keressek számodra egy jobb helyet, igaz? Usur felpillantott, bólintott... majd némi hezitálás után hozzátette:
-Olyan helyre akarok kerülni, ahol nem kell senkinek megfelelnem... és azért szeretnek, aki vagyok.

Shingo elmosolyodott, majd megfogta a kezét, és arrébb vezette. Másik kezét az ég felé emelte. A sötét kékség kavargott, majd megnyílt előttük egy fényes világ képe, mintha egy üveggömbből nézték volna. A holdkövet kissé felnagyította a képet, beljebb ment, pontosan ráközelítettek az egyik párra. Usur ismét elbizonytalandott:
-Egy újabb uralkodói család?- öccsére nézett- biztos, hogy jó ötlet ez? Shingo nyugodt hangon válaszolt:
-Meglesz mindened, amire szükséged lenne... Nővére ismét a képre nézett, jobban fürkészve az alakokat, a tájat...
-Ezek fénnyel dolgoznak. Mit fognak szólni, ha meglátják, hogy hű maradok az Ősatyánkhoz? Testvére megfogta a kezét:
-Ezeknek a népeknek vannak rokonaik egy olyan helyen, ahol Sötétség kultusz van. Úgy hívják őket, hogy a sötét testvéreik - ismét a képre mutatott- nem fognak elítélni, bár kicsit különc leszel. Itt azért fognak szeretni, aki vagy. Csak merj nyitni feléjük, és bízz bennük... főleg az új anyádban. Elhallgatott, és ismét Usur felé fordult:
-Ő fog a legjobban szeretni. Úgy fog bánni veled, mint egy kinccsel, hisz csak te leszel neki. Nővére megborzongott mélyen belül:
-Nem lesz apám? Visszanézett a párra. Szinte már sajnálta a férfialakot. Úgy tekintett rá, hogy az ő napjai már meg vannak számlálva. Shingo szomorúan sóhajtott:
-Sajnos nem. Még megéli a születésed, de nem sokkal utána... Testvére határozottan szusszantott egyet:
-Talán nem is gond. Annak idején anyám nem volt...- visszanézett öccsére- különben is, bízom benned, hogy jó helyre teszel. Shingo visszamosolygott rá:
-Akkor már csak egy kérdésem maradt: szeretnéd a régi neved? Usur bólintott:
-Igen, szeretném. Súgd meg kérlek az új anyámnak. A holdkövet bólintott. Azonban mielőtt útjára bocsátotta volna testvérét, amaz megragadta a csuklóját:
-Azért néha meglátogatsz, ugye? Láttam, hogy sok hold van ott... Shingo szelíden visszamosolygott, majd ismét homlokon csókolta őt:
-Persze, hogy meglátogatlak. Figyelni foglak, ahogy te figyeltél rám...