cuando los lobos se encontran

Anna épp hazaért. Egy másik lány fogadta- egy ugyanolyan, mint ő. Annyi eltéréssel, hogy neki nem volt szemüvege, ruhája vörös volt, viselkedése pedig határozottabb, keményebb:
-Na mi újság? Milyen volt a nap?- kérdezte. A tudós megfogta társa kezét, és az ablakhoz húzta:
-Megint hazakísért. Látod? E szavakkal a háztól lassan elsétáló Blando felé mutatott, akinek ezúttal ki volt engedve a fehér sörénye. A hasonmás elvigyorodott:
-Húúú, szép példány- majd sunyin Anna felé nézett- nem akarsz neki bemutatni? A fiatal tanár nevetett, és enyhén vállba verte:
-Dora, maradj már!- teljesen elvörösödött. Salvadora alaposan végigmérte társát, és elmosolyodott:
-Jó látni, hogy végre túlléptél a rémálmodon. Ugye, hogy nem vészes? Anna Lisa sóhajtott:
-Sokkal inkább az bántott, amit tettünk... aminek a részei voltunk.

Ekkor egy 5-6 éves forma kis srác futott be hozzájuk, szőke hajjal, nagy kék szemekkel... rókafülekkel, és farokkal. Salvadora elmosolyodott, és felkapta:
-Szia Kitsu! Megcsináltad a házit? A kis srác megszeppenve bólogatott. Dora visszamosolygott:
-Rendben. Anna mindjárt leellenőrzi. De ha azon kaplak, hogy nem csináltad meg, akkor HAMM!- úgy csinált, mintha le akarná harapni a kis srác orrát, aki erre felnevetett, majd a vállához bújt. A szőke amazon aztán megsimogatta a fejét és a hátát. A gyerek azóta velük van, mióta azon a bizonyos éjszakán megmentették az életét, úgy úgy döntöttek, hogy új életet kezdenek. Szerencsére, pártfogoltjuk nem emlékszik a történtekre... és úgy tűnik, nem zavarja különösebben, hogy nem a fajtársai vigyáznak rá.

Anna elmosolyodott:
-Édesek vagytok. Salvadora bólogatott:
-Igen, tudom, ez elmondtad párszor. De ti is. A tudós átvette a kis srácot, megpuszilta a fejét:
-Szia, Kitsu! A gyerek ugyanúgy odabújt hozzá is, majd Anna visszanézett Dorára:
-Nem gondolod, hogy elvidd az övéihez? A szőke amazon kissé elbizonytalanodott:
-Miért vinném? A fiatal tanár folytatta:
-Ja, ne érts félre- simogatta a kis srác hátát- csak azért kérdezem, mert bizonyos dolgokat csak tőlük tanulhat meg. Tőlünk nem tudná elsajátítani azokat a képességeket, amiket a társaitól igen. Salvadora sóhajtott, majd merengve nézte a padlót:
-Nem tudom...- majd visszapillantott a hasonmásra- nem fogják bántani? Tudod, hogy megy a természetben is, a vadállatoknál... Anna kinézett az ablakon:
-Nem hiszem. Blandót is szívesen fogadták vissza egy másik zoolookkal együtt. Dora komolyan elgondolkozott... mindketten a legjobbat akarták Kitsunak.

Az egész estén tartó mérlegelés után végül úgy döntött, hogy mégis elviszi a zoolook-ok negyedébe. Némi fenntartása még így is volt feléjük, de ő, mint anno az elit katonák egyik tagja, készen állt arra, hogy szétcsapjon a bestiák között, ha netán mégis bántanák a rókakölyköt. A negyedbe beérve elsőként Grey Wolfot pillantotta meg. A farkas ott ült a tér közepén, a kialudt tábortűzhely mellett. Salvadora intett neki:
-Hello! A farkas felpillantott. A látvány azonnal elbűvölte... nem elég hogy egy erős, magabiztos nővel találta magát szembe, de mint toteménél fogva család centrikus, külön bónuszpontnak számított az erős, magabiztos nő melletti kíváncsi kiskölyök, aki már izgatottan fürkészte a környéket. Elvigyorodott, majd odalépett hozzájuk:
-Sziasztok! Segíthetek valamiben? A lány intett:
-Salvadora vagyok- majd a kis srácra mutatott- ő pedig Kitsu. A srác kezet csókolt neki:
-Én pedig Grey Wolf- majd a kölyökre nézett- hello, kis krapek! Mi újság? Úgy tűnt, megnyerte magának a gyereket, ugyanis nagyon lelkesen figyelt rá.
-Te aztán egy okos kis srácnak tűnsz- folytatta- mit tanultál Salvadorától? Kitsu pedig teljes önfeledt örömmel válaszolt:
-Azt, hogyha megtámadnak, akkor mindig célozzak öv alá!

Attól a farkasember kissé elhűlt. Majd a lányra nézett. Dora elvigyorodott, és megsimogatta a kölyök fejét:
-Tanulékony a kis srác. Majd némi hatásszünet után folytatta:
-Ja igen... van rá lehetőség, hogy tanuljon köztetek? Van nálatok tanár? Grey Wolf meglepődött egy pillanatra, majd a kis srácra nézett. A gyerek kíváncsiságtól csillogó szemei mindent felülmúltak. Hogy tudott volna neki ellenállni? Visszanézett a lányra:
-Ha gondolod, én taníthatom. Nagyjából azonos a totemünk is, úgyhogy könnyű lesz szót értenünk. Salvadora teljesen lázba jött a hírtől:
-Ő, de hisz ez csodálatos!- mondta mérsékelve. Aztán ismét Kitsura nézett. Úgy tűnt, levágta, hogy mi folyik körülötte, és alig várta, hogy a mosolygós farkastól tanuljon. Dora visszanézett a srácra:
-Lenne még valami- fogta halkabbra.

A farkasember kicsit arrébb húzta, mert látta a lányon, hogy valami bizalmas dolgot szeretne mondani. Salvadora aztán folytatta:
-Ugye nem fog baja esni vagy valami? Csak mert a vadállatoknál az új kölyköket....
-Nem lesz baj- nyugtatta Grey Wolf, ahogy megfogta a kezét- lehet, hogy mi félig állatok vagyunk, de a másik felünk mégiscsak ember. Úgyhogy ne félj, vigyázni fogok rá. Dora elmosolyodott:
-Kösz. Sokat jelent, ha tanítod. A farkas ismét kezet csókolt neki:
-Számíthatsz rám...

emotions over faith

Véget ért egy újabb tanítási nap. Anna lelkesen igyekezett a közeli parkba. Oda beszélt meg vele találkozót az újonnan megismert fehérhajú lovagja. Kicsit izgult... nem tudta, mire számíthat a Zitanával való beszélgetés után. Akkor jól esett kimondania mindazt, ami a lelkét nyomta, és a varázslónő is a lehet legnagyobb diszkrécióval kezelte... már eleve ő ajánlotta fel, hogy beszéljen neki. Aztán ki tudja... talán azért ment olyan könnyen, mert a hite szerint minden angyal jóságos és nagyhatalmú... függetlenül attól, hogy deghyomi-e vagy nem.

Meg is érkezett a megbeszélt helyre. Blando csakugyan ott volt már: a szamurájfelszerelésben, katanával, és állati alakjában. Épp edzett. Láthatóan belemélyedt a mozdulatsorokba. De furcsa... Annát most egyáltalán nem zavarta a látvány. Eddig nem a kinézete miatt idegenkedett tőle, hanem a bűntudat miatt... de most, hogy ez végre megtört, úgy vele együtt az bestiától való félelem is. Elmosolyodott, és elindult felé:
-Szia... Blando kissé megriadt ahogy váratlanul félbeszakították. A lány felé nézett. Tett egy fél lépést hátra:
-Ne haragudj, nem láttam, hogy jössz... A fiatal tanár felemelte a kezét:
-Semmi gond, maradj csak- mosolygott. Ahogy jobban megnézte, valahol kifejezetten tetszett neki a srác bestiális oldala. A kígyó elmosolyodott:
-Hogy telt a napod? Anna nevetett:
-Az egyik diákom sikeresen felrobbantotta a kísérletét. Ekkor végigmért a harcoson:
-Te meg mi jót csinálsz? Mi ez a szerelés? Blando halkan nevetett:
-Ez egy különleges harci technika... de egyben életérzés is.

Eltette a fegyvert, majd a hátizsákjához hajolt:
-Szeretnél nassolni valamit? A lány bólintott:
-Persze, örömmel venném. Mid van? A kígyó elővett egy almát:
-Friss- vigyorgott- Kita unokatesóm tudja, hol szerezze be az ilyesmit. A tudós elmosolyodott, átvéve tőle az almát. Kicsit méregette... aztán a bestiát is:
-Hmmm... ez olyan ismerős történet. Blando visszanézett:
-Valóban? Honnan? Anna Lisa végül legyintett:
-Lényegtelen. Már hosszú és lezárt.

Az egyik fa alatt telepedtek le. A fiatal tanár azonnal a harcos vállának dőlt. Nem volt rajta min gondolkozni, megbízott benne. Blando is boldogan vette a gesztust. Átkarolta a lány hátát, a vállára téve a kezét. Anna ráemelte a tekintetét. Kellemes furcsa érzés vette birtokába... mintha ismét egy hatéves, naiv kislány lenne, aki ismerkedik a világgal. Teljesen máshogy látta a szörnyeteget. Felé nyújtotta kissé félszegen a kezét, majd végigsimította az arcát. Megállapította, hogy kellemes a tapintása.
-Azt hittem a kígyóbőr érdes- jegyezte meg kissé poénkodva. A harcos megfogta a lány kezét, és a tenyerébe puszilt:
-Van kellemesebb meglepetésem is a számodra.

Odahajolt a lányhoz, óvatosan megfogta a szemüvegét, és leemelte. Ahogy az optika eltűnt, már emberi alakjában ült vele szemben. Gyengéden homlokon, majd szájon csókolta a tudóst. Anna Lisa pedig engedett az érzésnek, viszonozva a csókot, hosszábújva Blandohoz.

feloldozás

Zitana kezdett feloldódni az új közegben. Közben talált ismerős arcot is LadyDá személyében, aki a herbalizmust tanította. Az osztállyal viszont még mindig akadozott a kapcsolata, főleg, ahogy egyre több sötét varázslatot tanultak... ugyanis pár ördögfióka előszeretettel használta fel a mágus ellen. Habár a hetek folyamán az ilyen támadások száma csökkent, voltak napok, mikor kék-zöld foltokkal, szédelegve, vagy sérülten távozott a teremből. Legutóbb is, felszakadt vállal. Lehunyta a szemeit, és mormolt:

-Csak nyugalom, Zitana... ezek csak taknyos kölykök... ne veszítsd el a türelmed.... 

Így ütközött bele az alkímia tanárba. Ijedten megragadta a vállait:

-Anna, ne haragudj... A tudós ránézett, és a döbbenettől elkerekedtek a szemei:

-Veled meg mi történt? Tiszta vér a vállad! Az álarcos legyintett:

-Apró kis baleset, semmi komoly- majd jobban végigmérte ő is a lányt- és veled? Egész sápadt vagy... A lány kissé zavarba jött, kerülte is a kolléga tekintetét. Némi huzavonával, de végül beszélt:

-Tettél olyasmit, amiről meggyőződésed volt, hogy jó, és később megbántad? Zitana tekintete meglágyult, és halkan nevetett:

-Mindannyian csinálunk ilyesmit. Ezért vagyunk egyszerű halandók. Anna visszanézett rá:

-Akkor is, ha ez egy eszme vagy hit? A mágus kissé elkomorult, és végigmérte a törékeny lányt. A félmondatok azt sugallták, hogy valami igen komoly dologba ártotta bele magát... amit nem igen tud róla feltételezni, mivelhogy a tudós távolról sem tűnt annak a bűnözőalkatnak. A vállára tette a kezét:

-Akarsz beszélni róla? A tudós félszegen fordult felé:

-Hát.... Nem tűnt biztos válasznak, de a mágus tudta, hogy elkel neki egy segítő kéz:

-Gyere tanítás után a határerdőbe- mondta halkan, bizalmasan. Ezt megerősítette azzal, hogy kicsit megdörzsölte a lány vállát, majd ment tovább. Anna a mágus után nézett. Az első tanítási napon ő volt az, aki nyitott felé, mert látta, hogy nem akaródzik befogadni őt a környezete. És mivel ez a lépést megalapozta köztük a bizalmat, így kétsége sem volt Zitana segítő szándékában.

Amint véget ért a nap, egyenesen el is indult az erdő felé. Már lenyugvóban volt a nap, de egyáltalán nem érzett félelmet vagy aggodalmat. Inkább kíváncsiságot, hogy az álarcos mágus mégis mivel készül. Belevetette magát a sűrűbe. Kellemes környezet, balzsamos levegő.. tündérek játszanak a fák lombjai között. Elmosolyodott. Eszébe jutottak az emberek világában hallott mesék. Az ő népének még bányászmanókról szóló legendáik is voltak. Ezek után még hitelt is tudott nekik adni. 

Az egyik tisztáson épp valami rituálét fejezett be egy angyal. Pont rápillantott a tudósra, és elmosolyodott:

-Már itt is vagy? Pompás! Anna egy hosszabb pillanatra értetlenül bámult a jelenségre, majd a hangja alapján és a maszk hiányában levonta a következtetést:

-Zitana? A varázslónő halkan nevetett:

-Igaz is, olyan ritkán veszem le az álarcot... A lány közelebb lépett hozzá, és igen látványosan végigmérte:

-Ez hihetetlen... azt hittem, hogy valami madár vagy inkább- alaposan körbejárta- ez lenyűgöző! Zitana utána nézett:

-Mi tetszik ennyire? Nem láttál még angyalt? Anna visszanézett rá:

-Mióta itt vagyok, láttam egy s mást. De angyalt ilyen közelről még nem. A mágus nevetett:

-Örülök, hogy ez felvillanyoz. 

Megfogta a tudós vállát, az egyik fához kísérte, aminek a tövébe letelepedtek. Zitana a lányra nézett:

-Ha jól tudom, mondani szeretnél valamit... Anna ismét elbizonytalanodott. De valahol megnyugvást biztosított a számára, hogy egy angyalnak beszél az őt bántó gondolatokról. Arra emlékeztette, mikor az ő világában az emberek meggyónták a bűneiket a templomban. Merengve maga elé meredt, és belekezdett:

-Odaát, az otthonomban démonokról beszéltek... olyanokról, akik állati és emberi alakot öltenek, megszállnak vagy megölnek miket, hogy aztán vérünket vegyék. Az egyház meg is indította ellenük a hadjáratot, később különböző civilek is csatlakoztak. Köztük voltam én is... Megbízásra kellett különféle mérgeket kevernem, gázokat előállítanom. Ugyanúgy féltem ezektől a démonoktól, és ahogy a többiek, én is hittem, hogy fenyegetőek ránk nézve. Aztán, egy nap, én és Salvadora elmehettünk az egyik tiszttel, hogy szemtől szembe vegyük fel velük a harcot. Akkor a mieink hatalmas inkvizíciót csináltak a városban, és a környéken...ugyanis tudni vélték, hogy az alakváltó démonok hol tanyáznak. Az egyik lakásba betörtünk, a tiszt előre. Azonnal elénk ugrott egy sakálszerű bestia, akit lelőtt. Viszont ahogy eldőlt, másra terelődött a figyelmünk. Mögötte, nem messze, ott volt egy kisgyerek... egy kétéves forma. Rókafülei voltak, és farka... és sírt. A lelőtt bestia gyereke volt, akit védett. Dora és én akkor döbbentünk rá, hogy ezek nem démonok... hanem ugyanolyan lények, mint mi. És ahogy megláttam, hogy a tiszt arra a kisgyerekre emeli a pisztolyt... én azonnal lelőttem őt. Nem gondolkoztam egy percre se... de aztán szégyelltem, hogy megöltem egy embert. Össze is omlottam a tudattól. Csak Salvadora volt olyan erős, hogy ezek után megőrizze a lélekjelenlétét, és magához vegye azt a kicsit. Attól a pillanattól tudni sem akartunk az inkvizícióról... és jöttünk Nixába, hogy új életet kezdjünk. Én pedig sokáig álmatlansággal küzdöttem... ugyanis nem hagy nyugodni a tudat, hogy részt vettem ebben a tömegmészárlásban. Mindezt azért, mert a hitem úgy diktálta... Sóhajtott, majd valamivel halkabban hozzátette:

-A sors iróniája, hogy most pont egy ilyen fiúval hozott össze a sors. És bármilyen aranyos, én ezek után nem bírok a szemébe nézni. Felelős vagyok az ő fajtájának a tömeges irtásáért. 

Zitana sóhajtott. Látta a lányon, hogy őszintén bánja, amit tett, és habár már nem olyan mélyen, de mind a mai napig bántja a dolog. A fejére tette a kezét:

-Az a baj az emberekkel, hogy amit nem értenek, azt elpusztítják- miközben beszélt, Anna lehunyta a szemeit-   mert a félelem, a pusztítás sokkal könnyebb, minthogy megpróbálják megérteni. Emellett, a zoolook-oknak ez a hatalmuk egy velük született képesség volt, amit a ti vezetőitek irigyeltek. Végigsimította a tudós fejét, majd hozzátette:

-Ez velünk, deghyomiakkal is megesett. Irigyeltünk Nixa hatalmát, és évezredeken át abban a hitben éltünk,  hogy nekünk Nixa leigázása és bevétele a sorsunk. Szerencsére a fiam megmutatta, hogyha összedolgozunk, akkor sokkal többre vihetjük. Ehhez hozzátartozott az is, hogy meg kellett értenünk és el kellett fogadnunk egymást... ami ennyi évezred után nehéz volt, de korántsem lehetetlen. Anna némán bólintott:

-Ez az, amit én nem tettem meg.

-Dehogy nem- mondta az angyal- pontosan akkor, amikor felismerted az igazságot abban a pillanatban, és megmentetted annak a kisgyereknek az életét. 

A tudós sóhajtott, és visszanézett az angyalra:

-De az a sok másik, akik a mérgeim miatt halhattak meg... 

-Már megtörtént- mondta Zitana- nem változtathatod meg. De megbánhatod, és leválthatod az akkori életedet, pontosan azért, mert tudod, mi a helyes. Anna bólintott:

-A második fele már megvan- ismét a mágusra nézett- most már csak szeretnék egyenesen annak a fiúnak a szemeibe nézni, lelkiismeret-furdalás és bűntudat nélkül. Az angyal elmosolyodott, és ismét a lány fejére helyezte a kezét:

-Feloldozást akkor nyerhetsz, ha őszintén megbánod. De nem általam... hanem saját magad által. Anna Lisa sóhajtott, és Zitana kezének súlya alatt bólintott:

-Igen, őszintén bánom, amit tettem... és soha többé nem akarok a részese lenni. 

A mágus elmosolyodott, és végigsimította a lány arcát:

-Hogy érzed magad? A tudós felemelte a fejét, és bizalmasan visszamosolygott:

-Köszönöm, jobban- maga elé meredt- igazad volt, tényleg szükségem volt a segítségedre. Zitana elmosolyodott:

-Bármikor... 

kíséret hazáig

Egy újabb tanítási nap vége. Ez most különösen hosszúra sikerült a plusz lapáttal rákerülő tanári értekezlet miatt. Anna Lisa teljesen kimerült. Épp, hogy ki tudott vánszorogni a Mágusképző kapuján, húzva maga után a táskáját. Felnézett az égre. Alig  volt már napfény. Sóhajtott... majd felkapta a táskát. Azonnal potyogtak ki belőle a könyvek, miután rosszul húzta be a cipzárt.
-Spierdalaj, spierdalaj, spierdalaj....- bosszankodott halkan, amint leguggolt, és szedte össze a holmikat.

Az egyik könyvre azonban valaki más is rátette a mancsát. A tudós felnézett. A fehérhajú srác nézett vissza rá, akit az uralkodók megmentettek Andron szigetéről. A szamurájfelszerelés helyett ezúttal civilben volt. A lányra mosolygott:
-Jó estét, kisasszony- segített neki felszedni a könyveket- ahogy elnéztem, elkel egy kis segítség. Anna halkan nevetett, és eltűrte a haját:
-Igen... köszönöm. Jólesően zavarba hozta a nem várt segítség. Visszapakoltak a táskába. Ezúttal ellenőrizte, hogy rendesen be lett-e zárva. Elmosolyodott:
-Remek! Minden a helyén. A harcos viszont nem érte be ennyivel. Ha már belekezdett a játékba, úgy gondolta, hogy tovább játssza:
-Hazakísérhetlek?- majd sejtelmes mosollyal hozzátette- már besötétedett. Illetlenség lenne a részemről magára hagyni egy ilyen kedves hölgyet. Annának kifejezetten tetszett, hogy Blando ennyit bókol neki. Kissé bele is pirult a szavaiba.
-Azt örömmel venném- válaszolta mosolyogva.

El is indultak befelé a városba. A srác tovább tartotta a témát:
-Mit csinálsz itt ilyen későn?
-Most ért véget a tanári értekezlet- válaszolta a tudós- itt tanítok a Mágusképzőben, alkímiát. Majd észbe kapott, és kezet nyújtott kísérőjének:
-Amúgy Anna Lisa Szelina vagyok... örvendek- mondta kissé zavart mosollyal. A fehérhajú halkan nevetett, és kezet fogott vele:
-Blando Vada, kardforgató. A lány azonnal felismerte a nevet. Ő is ott volt a királyi párnak rendezett bulin, látta minden mozzanatát, köztük a három vendéget is. Kissé el is hűlt, majd rákérdezett:
-Te zoolook vagy, ugye? A harcos kissé furcsállta a kérdést, végül válaszolt:
-Igen. Miért?

A tudós ennek a tudatától igencsak hallgataggá és kissé elzárkózóvá vált. Kerülte is kísérője tekintetét. Blando nem értette ezt a viselkedést. Rá is kérdezett:
-Valami rosszat mondtam? Megérintette Anna hátát, mire az megborzongott. Kellemetlen tapasztalatai voltak a zoolook-okkal a múltban. Azért jött Nixába, hogy tiszta lappal kezdjen. De a rossz emlékektől nehezebb volt megválni, mint gondolta. Blandora nézett, és erőt vett magán. Valóban, itt egy kedves, segítőkész srác... ezt kéne szem előtt tartania elsősorban. Sóhajtott:
-Nem, igazán semmi- zavartan körbenézett, majd vissza a harcosra- csak elfáradtam... meg egy kicsit hűvös is van. Kísérője elmosolyodott:
-Ezen könnyen segíthetünk. Leemelte a dzsekijét, és a fiatal tanárnő vállaira terítette. Anna ismét elpirult. A gesztus melegséget lopott a szívébe. Így visszagondolva úgy érezte, könnyen félre tudja tenni félelmeit.

A következő fordulónál már meg is érkeztek. Kedves kis kétszintes, pirostetős ház volt a végállomás. Blando meg is jegyezte:
-Nagyon kis takaros. A lány felé fordult:
-Kösz... Egy régi ismerősömmel osztozunk rajta. A srác bólintott. Anna levette a dzsekit, és visszaadta neki:
-Jó volt téged megismerni. De... lenne még egy kérésem. A srác kissé meglepetten pillogott:
-Mi lenne? A tudós végigmérte őt, majd ismét a szemeibe nézett:
-Szeretném, ha megmutatnád magad. Blando ezt bóknak vette. Azonnal fel is öltötte a fehér kobra alakját.

Anna elszörnyülködött egy pillanatra, és fél lépést tett hátra. Érezte, ahogy végigfut rajta a hideg, és a pulzusa a mennyezetet csapkodja, zihált is. De ökölbe szorította a kezét. Próbálta rejteni a félelmét, hiába állt testközelben egy vérszomjasnak látszó bestia. A kezére nézett... Ennek a kígyóembernek hatalmas karmai voltak. Blando továbbra is éretlenül nézett rá:
-Minden rendben? Jól érzed magad? Azonban a tudós nem figyelt a hangjára. Másra koncentrált. Lassan közelített felé a kezével... Először csak félve érintette meg a karmos mancsot. Meg is rezzent. Másodszorra azonban lassan már rásimult a kis keze a bestiáéra. Amint rácsukódtak az ujjai, stabilan fogta... talán kicsit túl stabilan is. A zoolook halkan meg is jegyezte:
-Ez szorít... Anna felkapta a fejét. Lehet, hogy a kobra nézett vissza rá- de meglehetősen kínosan, és pirosan. Merthogy ő is értékelte a gesztust, de a tudós szorítása erősebbnek bizonyult a kelleténél.

Ezt a felismerést... szörnyeteg, nagyon is emberi reakcióval. Anna Lisa tekintete hirtelen meglágyult. Engedett a szorításon... mire Blando összefonta az ujjaikat. Ezzel, hogy a kezét finoman bezárta az a nagy mancs, kellemes melegség öntötte el a tudóst. Ismét elpirult... állva a bestia tekintetét. A zoolooknak ekkor esett le:
-Te félsz tőlem... A fiatal tanár zavarba jött, majd hevesen magyarázott:
-Nem, nem... nem félek tőled- megragadta a csuklóját. Ettől viszont a srác rezzent meg:
-Mit csinálsz? Anna elbizonytalanodott a kérdés hallatán. Lehajtotta a fejét. Igen, valóban félt tőle... de pontosan miatta akart túl lenni ezen a fóbián. Ismét a karmos mancsra nézett... már tudta, hogy nem jelent veszélyt. Belecsúsztatta megint a tenyerét, ráfonva ujjait:
-Köszönöm, hogy hazakísértél- mondta végül halkan. Lassan elengedte a kezét... Blando viszont utána szólt:
-Várj!

A lány már az ajtóban állt, mikor visszanézett. A srác már az emberi alakjában állt:
-Lenne még kedved... szóval- zavarban volt, ahogy beszélt- szeretnél még találkozni? Anna Lisa nem hallott a fülének. Elhívta! Elég döcögősen indult ez az egész a félelmével, a kínos elfogadással, és a bizonygatással együtt... de úgy tűnik, most már minden aggodalma felesleges. Szelíden elmosolyodott:
-Holnap, tanítás utána? Erre Blandónak is fülig ért a szája, ő is érezte, hogy megkönnyebbül ettől a feszült helyzettől. Bólintott:
-Érted megyek...

a földhöz ragadt tanár

Alkímia óra, még mindig az első tanítási napok egyikén. Anna fokozatosan vette végig az osztállyal a periódusos rendszert, szemléltető feladatokkal körítve. Segédeszközként egy kisebb házi labor állt a rendelkezésére, és egy írásvetítő- ez utóbbi bekapcsolva. Egy csipesszel éppen megfogott, és felemelt egy egészen puha, szinte agyagnak tűnő fémet:
-Íme a nátrium- magyarázta az osztálynak- a hétköznapi életben megtalálható a közönséges konyhasóban, de ezen kívül a Föld mintegy 2,6%- át adja, és gyakori alkotóeleme a csillagoknak. Égetéskor a lángot sárgára festi,  és gyorsan oxidálódik. Ekkor elővett egy vízzel teli mérőpoharat, amit az írásvetítőre tett, majd ismét az osztályra emelte a tekintetét:
-A vízzel is rendkívül heves reakcióba lép. Figyeljétek csak! Azzal beleejtette a mérőpohárba az apró szeletet, mire az oldódva elkezdett vadul cikázni a felszínén. A kivetítésnek köszönhetően az egész csapat láthatta, és nevettek a jelenségen. Anna halkan nevetett:
-Jó pofa, mi?

Mire a nátrium teljesen feloldódott, az osztály tapsolt. Az egyik srác valahonnan a középső sorból megkérdezte:
-Tanárnő, nem lehetne megismételni a kísérletet? A tudós halkan nevetett:
-Sajnos nem. Haladnunk kell az anyaggal- közben lapozott a jegyzeteibe. Erre jött egy újabb kérdés, egy másik diáktól:
-Tanárnő... miért nem esik szó a nátrium rituális felhasználásáról? A sárga lángnak is van szerepe a mágiába. Anna Lisa elkomorult, de szelíden válaszolt:
-Nem foglalkozom mágiával. Kérdezzétek Zitanát, ő jobban ért ehhez a szakterülethez. Egy újabb kérdés... ezúttal egy lánytól:
-Miért nem foglalkozik mágiával, tanárnő? A tudós felé fordult:
-Azért, mert nem hiszek benne- válaszolta nemes egyszerűséggel.

Ez kisebb zavargást váltott ki a teremben- mégiscsak leendő varázstudók ültek a padokba. Nekik kifejezetten szentségtörés volt, hogy ilyet hallottak. Csak azért nem váltottak ki nagyobb balhét az egyszerű felmordulásnál, mert tisztelték és nagyon szerették a fiatal tanárt. Anna Lisa próbálta lenyugtatni őket:
-Tudom, hogy ez valamilyen szinten a nézeteitekbe ütközik, de ez a megfelelő időpont, hogy megvitassuk ezt a témát.
-De szeretnénk tudni- szólalt meg egy kislány az első sorból- miért nem? Vagy talán istened sincs? Az osztály egyhangúan osztotta a véleményt, tényleg kíváncsiak voltak. Csendbe is maradtak, érdeklődve várva a tanár válaszára.

Anna Lisa elgondolkodott. Ez egy kicsit kényes téma volt a számára. Az emberek világából származott, ahol a hit kérdése elég komoly következményeket vont maga után- mind véleményalkotásban, mind a cselekvések okaiban. Ezt nagyon jól tudta, első kézből tapasztalta meg az egészet, miután ő is mélyen vallásos volt egy időben. Később tapasztalta csak meg, hogy a hit is egy rafinált kétoldalú szablya. Sóhajtott, és az osztályra nézett:
-Nincs- válaszolt végül komolyan. A diákok tovább hallgattak. Várták a további magyarázatot. Anna folytatta is:
-A hit valóban felállít mindannyiunk számára egy morál rendszert, amely a helyes viselkedés felé irányít. Viszont megvan egyúttal a sötét oldala is a maga előítéleteivel, tabuival, és félelmeivel. Az otthonomban megtapasztaltam a hitnek ezt az oldalát, és oly mértékben elborzasztott, hogy megváltam tőle, és egyúttal- Shayla felkérésére- eljöttem Nixába. A csendet egy hátrébb ülő srác törte meg, aki vonakodva, de rákérdezett:
-Egész pontosan mi történt? A tudós felé fordította a fejét:
-Sajnálom, de erről nem szeretnék beszélni- hangja bár nyugodt volt, mégis tiszteletet parancsoló. Az osztály azonnal tudomásul vette, hogy egy kicsit messzire ment, igencsak a tanáruk személyes ügyeibe.

Pont ekkor csengettek ki. A diákság lelkesen vonult ki a teremből, kihasználva a szünet adta pár perces pihenőt. Anna nézte, ahogy távolodnak... és megejtett egy halvány mosolyt.
-Ti ugyanúgy megtapasztaltátok azt, amit én- gondolta- de az uralkodók vezetésének és a birodalmak összevonásának hála, ez már gyökeresen megváltozik...

nem épp zökkenőmentes beilleszkedés

Vonakodva bár, de Zitana elfogadta a felkérést, hogy a Mágusképző egyik tanára legyen. Megkapta a 'sötét mágia' tárgyat, és rögtön az első napján ő kezdett. Sietve bár, de még időben belibbent az osztálya, a jegyzeteivel együtt. Amint becsukódott mögötte az ajtó máris az osztály fogadtatásában részesült.... ami nem volt épp szívélyes. A múltbéli allűrjei után és a kölcsönös érzés miatt a nixaiak és gyűlölték őt- márpedig az osztály nagy részét ők képezték. Ennek megfelelően mindennel megdobálták, ami csak a kezük ügyébe került... vagy amit kezdőként elő tudtak varázsolni. A mágus takarta karjával a fejét, majd milyet a katedrához ért, felemelte mindkét kezét. A tárgyak mozdulatlanul lebegtek a levegőben, ő pedig az osztályra nézett:
-Úgy látom, már tudtok tárgyakat megidézni. A diákok leblokkoltak a váratlan fordulattól. Arra számítottak, hogy sikerül elvenniük Zitana kedvét a tanítástól. De az álarcos varázslót keményebb fából faragták. Folytatta is:
-De vajon erre képesek vagytok? Erre a lebegő tárgyakat mind nyilakká változtatta, amik a diákok felé irányultak. Az osztály elsápadt az ijedtségtől, és a padjaik alá bújtak, ahogy a nyilak mind a padok lapjaiba fúródtak.

Végre rá figyelt a csapat. Zitana folytatta:
-Akkor van még mit tanulnotok- mondta tekintélyt parancsoló hangon, majd a tábla felé fordult, és belekezdett a napi pontok írásába- épp ezért vagyok itt. De kezdjük az alapokkal. Az első órán belekezdünk  a sötét mágia elméletébe... Ekkor a sorok közül beordibált egy nagypofájú kamaszcsávó:
-Hé, boszorkány! Miért nem takarodsz haza a saját fajtádhoz? Épp eleget szívóztál már velünk, büdös deghyomi! Ez kezdett túl sok lenni tíz percen belül. De a varázslónő próbálta megőrizni a hidegvérét. Lassan megfordult... szúrón az emberkére nézve... majd halkan, komoran válaszolt:
-Nem kötelező itt lenni az órán. Ha valami nem tetszik, kívül tágasabb. Azzal a ficsúr levágott egy grimaszt a mágus felé, felkapta a táskáját, és kivonult a teremből. Zitana nézte, ahogy távozik, majd végignézett a termen, figyelve, hogy nem-e követi valaki a szószóló példáját. Szerencsére, a többieket érdekelte az anyag. A hatásszünet után tehát visszafordult a tábla felé, és folytatta...

Eléggé megkeserítette a napját ez a kezdés. Viszont a nap további része se telt valami fényesen. Ott volt az ebédszünet... amivel nem számolt. A kollégák mind hoztak otthonról ebédet... csak épp ő nem. Lefáradtan végignézett a tanári szobán, és megvakarta a fejét:
-Ezt aztán jól benéztem- gondolta morcosan- kellett nekem idejönnöm. Ez életem legrosszabb napja. Azzal csendesen elvonulta saját kis sarkába, és inkább tovább tanulmányozta az éves anyagot.
-Hülye nixaiak- forrongott tovább magában- És én voltam olyan hülye, hogy idejöjjek, az oroszlán barlangjába...

Ekkor valami egészen meglepő történt. Valaki odatolt elé egy fél adag tonhalsalátát. Felnézett. Egy egész fiatal, szöszi, kékszemű, szemüveges kiscsaj ült vele szemben, zöld ruhában... és a tonhalsaláta másik felével. Merthogy úgy döntött, hogy megosztja vele az ebédjét. A varázslónő úgy megilletődött a gesztustól, hogy hirtelen szólni se tudott. Megvolt a fenntartása az itteniekkel szemben, főleg a mai nap után.
-Köszönöm- mondta végül. A lány elmosolyodott:
-Remélem, szereted. Eddig még nem volt szerencsénk egymáshoz. Az álarcos mágus végigmérte a szőkeséget, majd gyanakodva rákérdezett:
-Te egy tanársegéd vagy?
-Nem, tanár vagyok. Alkímiát tanítok- mondta kedvesen a jövevény, majd kezet nyújtott neki- Anna Lisa Szelina. A varázslónő csodálta, hogy ifjú kollégája ilyen közvetlen vele. Talán még nem hallott volna róla? Vagy nem tapasztalta a hatalmát? Már nem is érdekes. Kezet fogott vele:
-Zitana, Deghyomból. Sötét varázslatok... Anna bólintott:
-Az érdekes lehet. Sokan emlegetik előszeretettel- majd akkor látta, hogy a mágus nem nyúlt még az ebédhez. Kissé aggódva rá is kérdezett:
-Minden rendben? Zitana észbe kapott, majd válaszolt:
-Ja nem, semmi- majd nyugodtan elmagyarázta- Csak ragaszkodom a maszkomhoz. Régi szokás... A lány ismét bólintott:
-Értem- majd felállt, és bizalmasan rámosolygott- ez esetben odébb állok. De ha bármire szükséged van, csak szólj... A varázslónő elmosolyodott a maszk alatt:
-Köszönöm Anna Lisa. Már megkaptam...