Mao Lin 2

Midori a tűzherceghez igyekezett. Egy ideje megváltozott alaposan az asztaltársaságuk: eddig ők, a Harcos Akadémia tanárai mind összegyűltek a nap végén, és remekül mulattak. Azonban ahogy múltak a hónapok, társaságuk is lassan módosult: Arklan kevesebb órát tartott, és ritkábban ült be közéjük, miután Shahtól átvette a szultáni trónt. Phylox néhány hétre kimaradt, miután egyik testvére meghalt. A híres 13-ból márcsak 12-en maradtak. Ursanert megtámadták az övéi, mint árulót, mert el merészelte hagyni a törzsüket, és nem segített a Vér-tő indiánjai elleni harcban. És ott volt ő... a démon íjász... az egyetlen női tag. Csak ült tehetetlenül, ahogy látta változni férfitársait. Egy ideje azt tapasztalta, hogy Mao Zhu nem jár be. Talán megutálta volna őket?

Ezt akarta kideríteni. És amint ezen elmélkedett, meg is érkezett a palota hercegi szárnyához. Bekopogott, és némi feszültséggel várt. Ha tragédia vagy antipátia áll a háttérben, akkor semmi jóra nem számíthat. Deghyom és Nixa kapcsolata még mindig törékeny, és a vérvörös ég alól ismét hallani mozgolódásokról. Remélhetőleg csak szóbeszéd...

Az ajtó nyílt... és a kék macska előbb közömbösen, majd meglepetten nézett vissza rá. Mintha csak fáziskéséssel ismerte volna fel:
-Midori? Az ezüstfehér hajú démon zavartan elmosolyodott:
-Szia...Nem zavarok? Mao Zhu szélesebbre tárta az ajtót, jelezve, hogy fáradjon be. Ahogy az íjász befelé lépdelt, hozzátette:
-Minek köszönhetem a látogatásod? Már régóta nem fogadtam látogatót. A hölgy végignézett az előszobában uralkodó őskáoszon: sminkes dobozok felborítva, szanaszét heverő selymek, néhány játék...
-Meglátszik- mormolta el lopva, majd a herceg felé fordult, egyből a tárgyra térve- Igazából kezdünk hiányolni az asztaltársasággal. Talán ránk untál, vagy nem tanítasz többé?

Mao Zhu elkomorodott, majd enyhén fejet hajtotta:
-Nem akartam megbántani senkit- elmagyarázta- A helyzet az, hogy valóban abbahagytam a tanítást. Midori ezüstszínű szemei elkerekedtek, ahogy elképedt:
-Hogy mondod?- lépett hozzá közelebb- A nagy Mao Zhu, a magányos harcos, aki Nixa trónörökösét is tanította, most abbahagyja a tanítást? Mégis mi okból?

Kérdésére azonnal választ kapott, de nem egyenesen a macskától, hanem hátulról, ahogy nyílt az egyik ajtó. Odakapta fejét. Egy 2-3 éves forma, egészen kicsi, fehér macskafülű kislány lépett ki. Hosszú fekete haja be volt fonva, és koronaszerűen a feje köré tűzve, ruhája pedig vörös-arany színekben pompázott, akár egy ünneplő. Midori nem volt az a tipikus nőies személyiség... de a látványtól elszélesedett a mosolya, és a gyermek felé hajolt:
-Szia drága... Hát te ki vagy? Mao Zhu finoman utasította kislányát:
-Mutatkozz be szépen. A hercegkisasszony udvariasan meghajolt:
-Mao Lin vagyok. A démon szemei csillogtak a jelenettől:
-Jaj, de kis drága- meghajolt neki- én pedig Midori vagyok. Mao Lin szégyellősen a szájára helyezte mindkét kezét. Apja szólt neki ismét:
-Kicsim, megmutatod a vendégünknek, hogy mit kaptál ajándékba? Lányába visszaköltözött a bátorság. Lelkesen bólintott, majd kecsesen távozott.

Az íjász meglepett mosollyal fordult a herceg felé:
-Ezek szerint... ő...- mutatott abba az irányba, ahol a hercegkisasszony eltűnt- a te lányod? Mao Zhu megejtett egy szomorkás mosolyt:
-Igen. Sajnos az anyja belehalt a szülésbe. Azóta minden időmet neki szánom. Midori bólintott:
-Tehát ezért nem jössz. Miatta áldoztál be mindent. A tűzherceg mosolya melegebbé vált:
-Igazán nem nagy áldozat érte. Ő a mindenem.

Ekkor érkezett ki Mao Lin... tipegett, mint egy jól nevelt udvarhölgy, díszes, kitárt legyezőjével félig takarva arcát. A démon ismét csodálattal elmosolyodott:
-Milyen kis drága! Akár egy igazi úrhölgy... Mao Zhu sejtelmesen elmosolyodott, majd lányára pillantott:
-Megmutatod azt is, hogy a legyeződdel mit tanultál? Mao Lin bólintott... majd leírt a legyezővel egy blokkoló és egy támadó mozdulatsort. Ettől viszont Midori már elképedt. Elhűlten fordult a herceg felé. A macska elégedetten elmosolyodott:
-Veszélyes világban élünk, Midori. Meg kell tanulnia mindent- kissé elkomorodott- te is hallottad a rémhíreket, nemde? Az íjász sóhajtott, majd bólintott. Mao Lin odatipegett apjához. A herceg felemelte és a karjaiban tartotta:
-Ügyes voltál, kincsem- homlokon csókolta- Ezzel a bálon mindenkit leveszel a lábáról. A démonhölgy felkapta fejét:
-Bálon? Milyen bálon? Mao Zhu türelemmel válaszolt:
-Az öcsémék heteken belül tartanak egy bált a palotában- megsimogatta közben lánya fejét- biztos, ami biztos, megkettőzzük a testőrséget. Midori elmosolyodott:
-Rám számíthatsz, ha segítségről van szó...

Mao Lin

A kettős birodalom kastélyának hercegi szárnyába gyász költözött. Mao Zhu fogta szorosan felesége kezét, bújt hozzá, némán hullajtva érte a könnyeket, Mei pedig csak feküdt élettelenül. Sápadt arcával, kibontott, hosszú fekete hajával még mindig olyan volt, mint egy porcelán baba. A tűzherceg megpuszilta az apró kezet, majd félig felpillantott. Testvére állt ott, tartva valamit a kezei között- most nem bírt róla tudomást venni. A másik pedig Zitana, a jól ismert madár maszkjában. Mao Zhu sóhajtott:
-Biztos nem tudtad volna megmenteni? Nem tudtál jobb orvosságot? Hangja remegett, de inkább gyásszal, mind dühvel telt. A varázslónő szomorúan lejjebb hajtotta fejét:
-Bocsáss meg, felség. Mindent megpróbáltam. De már egy ideje tudtuk, hogy veszélyeztetett állapotban van. A felírt kúra ellenére sem volt biztos, hogy életben marad...

A harcos visszanézett halott feleségére. Gyászosan, de még gyönyörködött egy ideig abban az angyali arcában. Gyengéden végigsimította... mígnem a kép a könnyektől teljesen el nem homályosult. Nincs mit tenni... be kell látnia, hogy a szeretett lényt már elvesztette. Ismét összeszedte magát néhány szó erejéig:
-Szeretném, ha pillangó maszkja lenne... a legnemesebb fehér porcelánból, minden különösebb díszítés nélkül. Az lenne az igazán hozzá méltó... hisz, szerény volt, törékeny és kedves. Elhúzta lassan kezét, majd igencsak lopva végignézett a jelenlévőkön:
-Bocsássatok meg, kérlek....- azzal kiment.

Zitana a fejét csóválta:
-Ezt a veszteséget... ilyen fiatalon.... Pedig helyes lány volt. Tom Focus visszanézett rá:
-Valóban- bármi is volt a kezei közt, enyhén magához szorította- De meg kell értenie a bátyámnak, hogy nem vesztett el mindent. Nevelőanyja rá emelte tekintetét:
-Beszélni akarsz a fejével?- kérdezte halkan- Nehéz lesz. Most más se lát, csak a feleségének az elvesztését. A macska bólintott:
-Márpedig kénytelen leszek. Azzal határozott léptekkel megindult kifelé.

Testvérét a nappaliban találta. Az egyik hatalmas ablakon bámult kifelé, gondolatai valahová a távolba kúsztak, a régen múlt szép napok közé. Hallotta, hogy öccse is belépett. Sóhajtott:
-Ő volt a legcsodálatosabb nő a világon... Valahol neked köszönhettem, hisz ha nem adsz nekem rangot, és nem kéred, hogy költözzek ide, talán sosem ismerem meg. Hátulról is látni lehetett, ahogy megtörli a szemeit:
-Olyan kis félénk volt. Épp ezért mindig az az érzésem támadt, hogy mint lovagnak, mellette kell lennem... az én kis pillangó kisasszonyom mellett... Tom közelebb sétált lassan, lépésről-lépésre, és nyugodtan, árnyalatnyi határozottsággal a hangjában szólt:
-Valóban, magam se hallottalak ilyen szépen beszélni nőről. Látom is, hogy milyen érint téged az elvesztésének fájdalma. De nem vesztettél el mindent. E szavakkal oda tartotta egyik kezével azt, amit eddig tartott:
-Nézd csak... van itt egy másik kisasszony, aki mellett kell légy.

Mao Zhu ekkor eszmélt rá arra, amit a gyász könnyei elhomályosítottak előtte: az öccse már bepólyálta, és most elhozta neki a kislányát. A csöppség a fehér pofikájával és fekete hajával úgy festett, mint Mei macska alakban. A tűzherceg teljesen ellágyult a látványtól... sőt, új remény költözött belé, ahogy átvette a kicsit. Lassan vörös szemei kitisztultak, és boldogságtól csillogtak. Már láthatta, hogy feleségét nem teljesen vesztette el, hisz a kislányában ott él tovább. Még a hangjába is belopta magát az atyai büszkeség:
-Tom... de hisz ez a legtündéribb gyerek, akit valaha láttam... Testvére halkan nevetett, majd átkarolta vállát, másik kezével pedig hátba veregette:
-Üdvözöllek a klubban! Látod, ilyen érzés, ha családod van. Akkor a te gyerekedet látod a legszebbnek mind közül. A tűzherceg tovább mutatta:
-De hát nézz csak rá- mondta gyermetegen- olyan kis törékeny, mint Mei. Az én kicsi pillangó kisasszonyom... E szavakkal megsimogatta a kislány fejét, aki így észlelte észlelte őt, és bújt hozzá fejével.

Aztán - mint derült égből a villámcsapád - Mao Zhu észbe kapott:
-Magasságos egek, de hiszen apa vagyok! Tom Focus értetlenül nézett rá:
-Nem értem, miért vagy úgy kiakadva, hisz hónapok óta erre készültél.... Testvére intett:
-Csak elméletben! És nem is gondoltam végig rendesen! Erre a csöppség először halkan, majd egyre hangosabban elkezdett sírni. A tűzherceg egészen megriadt. Magához ölelte finoman, majd megindult vele a konyha felé:
-Ne sírj, kicsi Mao Lin, itt az apa...- majd a királyra nézett- Ez így nem fog menni. Fel kell adnom a tanítást. Öccse egészen ledöbbent:
-Hogy mondod? Mao Zhu megismételte:
-Ott kell hagynom a Harcos Akadémiát. A lányomnak szüksége van rám. Ő élvez most elsőbbséget. Azzal belépett a konyhába, és bezárta maga mögött az ajtót...

alle tombe

Mao Zhu a Háromtornyú Vár kertjében cirkált, mikor meglátta öccsét az egyik fa alatt. A jelenségre felkapta a fejét, és lassan elindult felé. Ahogy közeledett, látta, hogy Tom Focus egész pontosan két emléktáblával szemben térdel. A lapok fehér márványból készültek, tökéleresen simára csiszolva, mindkettőbe, a nemesi család jele mellett ősi deghyomi írással egy-egy név volt finoman belefaragva: Shamu Focus és Fazu Aylan.

A herceg letérdelt testvére mellé, majd végigmérte a síremléket:
-Nagyon szép lett- visszanézett öccsére- ez méltó emlék lesz számukra. Focus bólintott:
-Igen, én is úgy vélem... Szerettem volna valami különlegeset adni, amivel meghálálhatom, amit tettek. Mao Zhu átkarolta a hátát:
-Minden rendben? A király bólogatott:
-Persze, persze...- majd kissé elmélyedten folytatta- csak jól esett, hogy megjelentek álmomban. A lidércnyomás végén tökéletesebb megerősítést nem is kaphattam volna.

A herceg ránézett:
-Szóval igaz? A lelkiismeret-furdalásod csapdájába estél? Testvére bólogatott:
-Igen- majd ránézett- de te is emlékszel, mi történt aznap, ugye? Mao Zhu bólintott:
-Tisztán. Nem nézték jó szemmel, amit tettél, és tapintható volt a feszültség a levegőben. Mindketten éreztük, de mivel voltál értük a felelős, így téged mindez sokkal erősebben ért. Nem is okollak azért, amiket akkor mondtál... Ezután elmosolyodott, és biztatóan megpaskolta a hátát:
-De akkor a békekötés a legjobb dolog volt, amit tehettél. Nemcsak Nixa érdekében, hanem Deghyoméban is. Eddig az állandó háború minden fejlődés elől elvitte a pénzt, mind a fegyverkezésbe, a katonaságba... és nemhogy fejlődni nem lehetett így se gazdaságilag, se kulturálisan, de minden harc rengeteg életet követelt... Tom Focus bólintott:
-Igen, utólag beláttam, hogy jól döntöttem... is ki is használtam a fejlődések adta lehetőségeket.

Mao Zhu elengedte őt:
-Akkor nincs mi miatt szégyenkezned. A néped jól él, és boldog- majd a síremlékre nézett- a szüleink büszkék lennének rád. Öccse visszanézett rá:
-Rád is. Ha nem talállak meg akkor, és állítalak a helyemre, akkor az elfuserált tervemből nem lesz békekötés...

mit Deghyom adhatott

Tom Focus és Mao Zhu párbajozik a Háromtornyú vár udvarában. Mióta a harcművész a tűzvörös ég alatt él, azóta gyakran összejárnak egy kicsit mozogni. Némi különbség viszont adódott, és- természetesen- ezt az idősebb testvér előbb kiszúrta:
-Nagyon látszik rajtad a helyi technika, annak ellenére is, hogy vegyíted bele az arab elemeket. A király halkan nevetett:
-Ennyire? Mao Zhu bólintott, és folytatta két hárítás között:
-Úgy látszik ebben még nem jutottunk közös nevezőre. Én még mindig a nixai stílusra esküszöm. Focus elmosolyodott, és egész egyszerűen kigáncsolta testvérét:
-Még így is? Kezet nyújtott neki. A tűzherceg visszamosolygott a földről, majd megfogta öccse kezét, és felállt:
-Még így is- majd vállba verte, és megjegyezte- egyre jobb vagy. A király visszamosolygott:
-Kösz. A te érdemed is.

Ekkor belibbent hozzájuk Shayla, szelíd mosollyal:
-Sziasztok, fiúk! Már megint kakaskodtok? Mao Zhu azonnal térdre vetette magát a királynő jelenlétében, mélyen meghajolva. Testvére azonnal rángatta fel:
-Te meg mi a frászkarikát csinálsz? Hercegi rangod van, nem kell ennyire alázatosan üdvözölnöd. A harcművész ugyan ismét feltápászkodott, Shayla pedig odalépett hozzá:
-Viszont részemről illik, hogy üdvözöljem a volt tanárom- olyan meghajlással köszönt, ahogy egy diáknak illik, majd visszanézett rá- vicces, hogy már a sógorom vagy. Mao Zhu kissé zavartan megvakarta fejét:
-Igaz is. Még mindig nem tudtam hozzászokni. Tom Focus visszamosolygott:
-Pedig ideje.. Már hónapok óta itt vagy. Bátyja eltette a kardot:
-Ezt is neked köszönhetem. Ha nem hívsz el Deghyomba, hogy tanítsak a Harcos Akadémián, akkor még mindig a remete életemet élném. A király a vállára tette a kezét:
-Én köszönöm, hogy jöttél... és hoztad apánk tőrét.

Ekkor megjelent az ajtóban még egy alak: A fehér kimonós pillangó kisasszony. Már elterelte Mao Zhu figyelmét, ahogy felé nézett, majd odament hozzá:
-Szia Mei- megpuszilta. A szolgáló látványosan zavarba jött, össze is húzta magát. Shayla elmosolyodott:
-Hát a kis hölgy kicsoda? A herceg visszanézett, bemutatva a lányt:
-Ő Chouchouhime Mei. A testvérem bocsátotta a rendelkezésemre, ő szolgálja fel a teát. Úgy tűnt, a pillangó kisasszonyt frusztrálja, hogy ennyi magas rangú közt van, és nem hajolt meg- nem is tudott, mert a harcművész   átkarolta őt. Ezt elsősorban Tom Focus vette észre. Bátorítóan intett neki:
-Semmi gond, Mei. Lazíts egy kicsit. A szolgáló bólintott:
-Igen, felség... Shayla halkan nevetett:
-Helyes lány- majd visszanézett a hercegre- mentek valahová? Mao Zhu bólintott:
-Csak egy kis séta. Megvan ilyenkor a város hangulata.Öccse elmosolyodott:
-Akkor jó szórakozást.

A páros elindult kifelé. Mei még mindig zavarban volt, ahogy kiértek:
-Nem üdvözöltem őfelségét illő módon... A tűzherceg megsimogatta a vállát:
-Ne aggódj. A testvérem biztosított, hogy nincs semmi baj. Ők sem követelik meg mindig olyan szigorúan a protokollt. A lány visszanézett rá. Kicsit már oldottabbá vált.
-És... hogy érzed magad? Felültek a várfalra, nézve körbe a városon... túl a tengerkék ég felé. Mao Zhu átkarolta a szolgáló derekát:
-Már el is felejtettem, hogy az elismerés ilyen jól tud esni- felé fordult- örülök a tanítványaimnak. Mei tovább faggatózott:
-És a rangod? A tűzherceg visszamosolygott:
-A legkevésbé számít. Inkább, hogy mellette van egy testvérem... és egy ilyen ember, mint te. Mei elvörösödött, és kimonója hosszú ujjaival próbálta rejteni arcát. Azonban Mao Zho finoman megfogta a csuklóját... lassan elhúzta a kezét... és megpuszilta az arcát...

a katona kötelessége

Mao Zhu fél év alatt elég szépen kiképzett egy kisebb századot... elsősorban azért, mert rengetegen érdeklődőt vonzott, sokan akartak tőle tanulni. És akik ott voltak, hihetetlen fegyelmet tanúsítottak felé. A herceg is ezt örömmel nyugtázta, és jól esett neki, hogy ennyire figyelnek az utasításaira. Büszke volt az első osztályára. Lassan feledésbe is merült a remete élete, hisz maga is rájött, hogy ezt a munkát sokkal jobban élvezi. Mégiscsak köszönettel tartozik az öccsének.

A nap végén, mint mindig, a tanítványok alázatosan meghajoltak, ő pedig tisztelettel viszonozta. Ez alkalommal hozzátette büszkén:
-És ne feledjétek, tanítványaim: ti, katonák, hazátokat és uralkodótokat szolgáljátok. Ez a legnemesebb feladat, mit bármilyen harcos kaphat. A tanítványok tisztelegtek, majd lassan elindultak kifelé a teremből. Mao Zhu elmosolyodott. Mint a király elit harcosok egykori tagja, nagyon jól tudta, mit beszél... főleg, hogy tanítványai főleg deghyomiak voltak... harcosok, melyek odaadóan szolgálták a katonaállamot.

Lassan ő is megindult kifelé. Viszont az ajtóból kilépve nem találta Meit. Tudta, hogy a lány vele jött, mert nem nagyon akart alább hagyni a szolgáló kötelességével. Körbenézett a folyosón:
-Mei? Ekkor az egyik ajtó mögül sikítást hallott. Azonnal odasietett.

Az öltöző volt az. A fehér kimonós lány a sarokba volt szorítva, egy lila, gyíkszerű, tarajos, négy karú, négy lábú katona erőszakoskodott vele. A herceg azonnal közbelépett, megragadva a tanítvány csuklóját, és leszakítva a lányról. Majd Mei elé állva védelmezően a bestiára rivallt:
-Mégis mit képzelsz, hogy az alattvalómra támadsz? A tanítvány azonnal meghunyászkodott:
-Sajnálom, mester- a földre hajtotta a fejét, és esdekelt- nem tudtam, hogy hozzád tartozik... Mao Zhu azonban félbeszakította:
-Hallgass! A gyíkharcos egészen összehúzta magát az ijedtségtől. Kifejezetten tartott a harcművész haragjától. Amaz folytatta:
-Egy katona feladata nemcsak az uralkodó és a haza szolgálata, hanem a nők tisztelete is. Nincs bocsánat arra a viselkedésre, amit tanúsítottál. A bestia tovább esdekelt:
-Sajnálom, mester! Ígérem, hogy többé nem fordul elő... Méltó tanítványod akarok maradni.

Mao Zhu komolyan elgondolkodott egy pillanatra. Olybá tűnt, hogy a tanítvány őszintén beszél, de ennek ellenére nem bízott benne. Ezért döntött úgy, hogy inkább feladat elé állítja őt:
-Szóval méltó tanítványom akarsz maradni? A bestia bólogatott. A herceg pedig folytatta:
-Akkor bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy rá. Egy hónapra küldelek az arab negyedbe, a holdpapnőkhöz. Ha megfelelő viselkedést tanúsítasz, akkor hajlandó leszek visszavenni téged. A tanítvány hajlongott:
-Igenis, mester! Viselkedni fogok, mester! Azzal elhúzta a csíkot.

Mao Zhu sóhajtott, majd a lány felé fordult. Mei láthatóan szégyenkezett. Nem nézett rá, csak mereven fixálta a padlót. A tűzherceg megfogta a kezét, finoman magához húzta, majd átölelte. A kimonós zavarban volt, habár jól esett neki gazdája védelme.
-Mao Zhu- szólalt meg végül. A macska kíváncsian ránézett, Mei pedig rá emelte a tekintetét:
-Tiszteletben tartom, hogy nem ragaszkodsz a rangoddal járó csinnadrattához. De kérlek, így te is tartsd tiszteletben, hogy ragaszkodom a szolga mivoltomhoz. Ennél nem vagyok több, sem kevesebb. A herceg a lány vállára tette a kezét:
-De jogaid neked is vannak. Különben is, hozzám tartozol. Ennél fogva ragaszkodom hozzád, és mint hozzám tartozó személyt kötelességem megvédeni. Ugye értesz? Mei kissé félszegen, de bólintott:
-Igen, értelek. Mao Zhu elmosolyodott:
-Na, gyere- karolta át a lány hátát- iszunk egy teát erre az ijedtségre...

a tűzherceg

Habár öccse és a körülmények nem kényszerítették látványosan, Mao Zhu mégis nehezen fogadta el a vér szerint megillető helyét. Az Akadémián még ez kifejezetten előny volt, hisz a tanítványai hihetetlen fegyelmet tanúsítottak felé. Tudott is velük haladni, meglehetősen kevésnek bizonyult a javítani való. A csapat ugyanúgy meg akart neki felelni tanítványként és alattvalóként, mint ahogy ő akart nekik tanárként. 

Viszont ami már sokkal szembeötlőbb volt, az az asztaltársaság. Mióta ő is az Akadémián tanít, a többi tanár asztaltársaságához verődött. Örömmel is fogadták. Bár, a ranghoz járó poénokat meg is kapta. 

-Üdvözlet felség!- kiáltotta Soot, a többiekkel poharat emelve. Mao Zhu viszont ugyanolyan visszafogott maradt, mint eddig. Leült Arklan mellé, és üdvözölte ő is a társaságot.

-Mit szerénykedsz?- nevetett Ursaner- adj már kicsit nagyobb hangot a rangodnak. A harcművészen mosolyogva csóválta a fejét:

-Igazán nem. Nem akarom, hogy ez megváltoztasson. 

-Pedig már megváltoztatott- vigyorgott Midori- mostantól kezet foghattok Arklannal. Ugyanazon a szinten vagytok. A szablyaforgató mesternek erre fel is csillantak a szemei:

-Jé, tényleg!- majd a kék macska felé fordult, és alaposan megveregette a vállát- olyan jó látni azt a nemesi pofád, öregem! A másik oldalról aztán Phyloxtól is megkapta a vállveregetést:

-De ne aggódj... ettől még továbbra is szeretni fogunk. Végre a herceg is- bár halkan- elnevette magát. Végignézett a társaságon:

-Jófejek vagytok. Nem is adnám másért ezeket a tanítás utáni összeüléseket. Soot feltartotta a hüvelykujját:

-Ez a beszéd, öreg harcos!- vigyorgott- büszke vagyok rád!

Arklan visszanézett rá:

-De látom, nem teljesen hagy hidegen a dolog- majd a harcművész kontyába lévő kicsi királyi ékszerre mutatott- különben ezt miért viselnéd? Mao Zhu kissé kínosan elmosolyodott:

-Az öcsém ragaszkodik hozzá. Azt mondja, hogy ez a ranggal járó kötelezettséghez tartozik. Abból a szempontból jó, hogy a tanítványaim hihetetlenül fegyelmezettek. 

-Hát...- mosolyodott el Ursaner- a helyükben én sem mernék lebőgni a herceg előtt...

Miután az asztaltársaság feloszlott, és a harcművész kilépett az ajtón, nyomban megpillantotta Meit. A fehér kimonós lány ott állt az ajtó mellett, mintha egész eddig a nyomában lett volna, és csak most csak arra várt, hogy kilépjen. Meghajolt:

-Merre kívánsz menni, felség? Mao Zhu sóhajtott:

-Mei, kértelek, hogy ne kísérgess... A lány értetlenül nézett vissza rá:

-De ez előírás, felség... A kék macska átkarolta Mei hátát, és elindult vele visszafelé a Háromtornyú várba:

-Nincs szükségem kíséretre- mondta kissé bosszúsan- Nagyon kérlek, hogy ne gyere utánam. Nem akarok felesleges feltűnősködést. És ha már itt tartunk, hanyagold ezt a felségezést, vagy bármiféle protokolláris megszólítást. A nevem Mao Zhu. A hölgyemény lejjebb hajtotta a fejét:

-Értettem...

A várban ő szolgálta fel a harcművésznek a teát. Ez volt az elsődleges rendeltetése. A herceg, aki egyébként ilyenkor a teázóasztalnál térdel, néha meditál, most mélyen a gondolataiba meredve terült el az ágyon. A kimonós adott szertartás szerint készítette el és szolgálta mindig az italt, hozzá illó porcelán készletben. A zöld tea illata kellemesen kacskaringózott a szobában. Amint elkészült, a hercegre pillantott:

-Felség... Azonban nem reagált. A lány sóhajtott:

-Mao Zhu... A harcművész felült. Mei pedig fejet hajtott:

-Elkészült a tea. Mao Zhu elmosolyodott:

-Köszönöm, Mei. Leült hozzá, majd ránézett:

-Szeretném, ha ezentúl csatlakoznál hozzám. A lány kissé zavartan bólintott:

-Megtisztelsz. A herceg végül a felszolgáló vállára helyezte a mancsát:

-Ha az zavar, hogy kiabáltam veled, akkor ne haragudj. Csak nem akarom a felesleges felhajtást. Szeretném, ha úgy állnál hozzám, mint egy átlagos polgárhoz. Ugye értesz? Mei bólogatott:

-Igen- majd ismét a hercegre nézett- de nem akarok tiszteletlen lenni. Mao Zhu barátságosan rámosolygott:

-Nem leszel az. Átadta neki a teával teli kis csészét, majd kézhez vette a sajátjáét, amit megemelt:

-Egészségedre, Mei. A lány visszamosolygott, és szintúgy megemelte a csészét:

-A tiedre is, hercegem. 

vérszerint megillető jog

A királyi orvos alaposan szemügyre vette a lencse alatt a mintát. Akárhogy is nézte, mindkét vércsepp nyilvánvaló hasonlóságokat mutatott. Meg is fordult, a két macska felé:
-Ez már bizonyos, felség- mondta- maguk ketten testvérek. Tom Focus elmosolyodott, és a harcművész nyakába ugrott lelkesen. Mao Zhu osztotta ezt az örömöt. Szorította magához öccsét... meg is veregette a hátát:
-Ezt el se hiszem... A király halkan nevetett:
-Én is alig. Majd ahogy elengedték egymást, az orvosra nézett:
-Teljes diszkréciót kérek. A doki meghajolt:
-Értettem, felség. Ezután az uralkodó visszanézett a harcosra, és a vállára tette a kezét:
-Nekünk viszont rengeteg dolgunk van. Mao Zhu értetlenül felvonta a szemöldökét:
-Mifélék?

Megindultak, rótták együtt a Háromtornyú vár folyosóit, közben Focus részletesen elkezdett magyarázni:
-A bátyám vagy! Innentől kezdve már hercegi ranggal rendelkezel, és vele együtt sok más egyéb kiváltsággal és kötelezettséggel. Tudod te, hogy ez mekkora buli? Mao Zhu kicsit elbizonytalanodott:
-Ha lehet, mégsem verném nagy dobra. Öccse értetlenül nézett vissza rá:
-Mégis miért nem? A harcművész nyugodtan elmagyarázta:
-Sose szerettem a nagy felhajtást. Annak idején ezért vonultam el, miután a királyi elit hadsereg feloszlott. Már abban épp elég nagy volt a forgolódás, hogy mégis hogy kerültem oda. Igaz, közben elvállaltam Shayla kiképzését, de azt se hírnévért vagy a rangért. Egyszerűen csak kötelességemnek tartottam... Tom Focus bólogatott:
-Értem... Majd némi hatásszünetet követően ismét szélesen rávigyorgott:
-Rendben, nincs felhajtás. De bizonyos javak akkor is megilletnek.

Ekkor értek az egyik szobához. Kinyitotta az ajtót, bevezette testvérét, és körbemutatta:
-A szobád. Úgyis tanítani fogsz az Akadémián, innentől kezdve fel is út, le is út... üdvözöld a deghyomi rezidenciád. Mao Zhu körbenézett. Szép tágas szoba volt, hatalmas ablakokkal, amik beengedték a fényt, középen ággyal, az egyik sarokba íróasztallal... a falon vörös faliszőnyegek lógtak, és egy vörös-sötétzöld terült el a földön. Egyszerű, mégis nemesi berendezés jellemezte a szobát.
-Az arab negyedből?- kérdezett rá.
-Igen- válaszolta a király- megtetszett egy s más.

Ekkor belépett egy fehér ruhás, mandula vágású szemű alacsony fiatal leányzó a képbe, akinek a fekete haja nemcsak be volt fonva, de két oldalt egy-egy karikába is lett rögzítve.
-Á, remek!- mosolyodott el Focus, majd a vállára tette a kezét, és bemutatta a bátyjának- Mao Zhu, ő itt Mei. Ő szolgálja fel a teát. A harcművész odalépett hozzá, és kezet csókolt:
-Tiszteletem, kisasszony! Mei alázatosan meghajolt:
-Uram... Mao Zhu ekkor kissé gyanúsan nézett vissza rá, majd öccse felé fordult:
-Várjunk csak, ő nem egy szolga? A király ártatlanul széttárta a karjait:
-Megmondtam, hogy bizonyos javak megilletnek. Nincs kibúvó. A hölgy a rendelkezésedre áll. Kicsit komolyabban folytatta:
-Csak annyit kérek még tőled, hogy a protokolláris eseményeken öltözz ki. Külsőség, de mivel családtag vagy, így ahhoz méltóan is kell megjelenned. Ez persze még arrébb van. Mao Zhu szerényen elmosolyodott, és bólintott:
-Rendben. Számíthatsz rám.

Tom Focus halkan nevetett, és testvére vállára tette kezét:
-Üdvözöllek a családban! Remélem, jól fogod érezni magad. Mao Zhu visszamosolygott:
-Viccelsz? Már most jó. Azzal megölelte öccsét.

tea őfelségénél

Tom Focus mindent alaposan előkészített a Háromtornyú Várban lévő irodájában: teáskészlet, füstölők, ülőpárna, sütemény... amihez az ilyen elvont harcos remeték is hozzászoktak. Közben elgondolkozott: az utolsó találkozás meglehetősen viharosra sikerült.

Ő csalódottan, dühösen tért haza Nixából... a népe értetlenül meredt rá, hogy mégis mit jelentsen ez az egész. Szinte megvetették azok a tekintetek. Mao Zhu pedig lefutott elé a várból, miután hallotta a szerződésről szóló pletykákat. Láthatták mindkettőjüket... és megvolt a döbbenet visszhangja. Focus odalépett a harcoshoz, dühödten lecsapta a fejéről a koronát, leszaggatta róla a palástot, majd megragadta a karját, és a nép felé fordult:

-Igen, átvertelek titeket!- kiáltotta- Ez itt csak egy hasonmás! Egy nixai! A deghyomiak alapból morogtak a békeszerződés miatt. Ez a kijelentés már csak olaj volt a tűzre. A megvetés, a felháborodás ereje hajszálnyira volt egy forradalom kirobbanásától. Mao Zhu azonban nem tett semmit. Neves harcos lévén lefegyverezhette volna őfelségét, de nem tette. Egyszerűen nem látta értelmét. Viszont halkan, bizalmasan rákérdezett:

-Tehát igaz? Aláírtad Nixával a békeszerződést? Hangjában kellemes csalódás és a büszkeség vegyült. Amilyen gyanakvó és távolságtartó volt először a királlyal szemben, akkor kifejezetten szimpatikusnak tartotta. Azonban Tom Focus dühödten ellökte:

-Takarodj a szemem elől!- ordított rá, mérgét és csalódottságát vezetve le rajta- Soha többé ne lássalak a birodalmamban! Hogy az istenek átkoznának meg! A hasonmás ismét csalódott, de most sem támadott. Látta, hogy a király milyen helyzetbe került, és sajnálta. Csendben odébb is állt. 

És most mégis itt van ismét. Mao Zhu is visszaemlékezett minden mozzanatra, ahogy baktatott lassan felfelé a lépcsőkön, egyszer idegesen megszorítva az övében lévő tőrt. Nem is járt itt azóta. Pontosan azért, mert félt, hogy a király haragjának kivívásával egy újabb háborúért lenne felelős. De, a sors úgy hozta, hogy Tom Focus visszahívta... nem is akármilyen céllal. 

Belépett az irodába. Őfelsége már várta. Sőt... fel is állt a helyéről, mikor látta belépni:

-Üdvözöllek, Mao Zhu- a mozdulatsor, a hanglejtése kellemesen bizalmas volt... mintha csak egy családtagot fogadna- jó téged újra látni. Azonban a harcos szigorúan tartotta a protokollt, ahogy tiszteletteljesen meghajolt:

-Felség... A király azonban intett:

-Hagyjuk ezeket a formalitásokat- mosolyodott el- érezd inkább otthon magad. Próbált ismét nyitni a harcművész felé, de ez utóbbi nehezen akart feloldódni. Azon gondolkozott, hogy miért gondolhatta meg magát az uralkodó... 

Ahogy leültek, Tom Focus rendhagyó módon nem egyből a tárgyra tért. Helyette egy személyes kérdést rendezett:

-Szeretném a bocsánatodat kérni- mondta kissé zavartan. Mao Zhu erre nem számított. Azonnal fel is kapta a fejét, és lökte félre a protokollt:

-Tessék?- meglepetésében még a hangját is felemelte. A király elmosolyodott, és folytatta:

-Annak idején alaposan kihasználtalak, átvertelek, és megszégyenítettelek a népem előtt- felpillantott rám- ezért szeretném a bocsánatodat kérni, és egyben ismét szívesen látni köreinkben. A harcos elmosolyodott. Jól estek neki ezek a szavak egy ilyen magas méltóságtól. Hogy is tudott volna nemet mondani ezek után? Bólintott:

-Megbocsátom, felség. 

Az uralkodó visszamosolygott. Érezhetően oldottabbá vált köztük a légkör. Már a harcművész is ugyanolyan bizalommal viszonyult felé. Remek helyzet ahhoz, hogy most valóban rátérjen a témára:

-Ha jól tudom, már tanítottál, ugye Mao Zhu? A másik macska felpillantott a csésze mögül, amit aztán lerakott, és válaszolt:

-Igen, felség. A hercegnőt volt alkalmam tanítani. De ő volt az első és egyetlen tanítványom. Tom Focus sejtelmesen elmosolyodott:

-És mit szólnál, ha most egy egész birodalmat taníthatnál? Mao Zhu a csészébe pillantott. A válasz olyan egyértelmű volt... mégis olyan nehezen jött a szájára. Azzal kombinált, hogy milyen furcsa is lesz otthagyni a magányt, és oly sok év után ismét szocializálódni. Talán most több sikerrel jár, mint a háborúk idején. De hogy az ajánlat érdekelte, ahhoz kétség sem fűződött. Felpillantott:

-Megtisztelne vele. A király visszamosolygott:

-Remek... igazán remek- halkan nevetett is, majd átnyújtott egy lepecsételt dokumentumot- Akkor üdvözlünk a Harcos Akadémián. Holnaptól már kezdhetsz is. A harcművész örömteli mosollyal vette át az iratot, és fejet hajtott. 

Akkor megpillantotta a nála lévő tőrt. Eszébe jutott még valami... fel is kapta a fejét:

-Felség... Tom Focus épp letette a csészét:

-Igen?- nézett vissza kíváncsian. Mao Zhu elővette a tőrt, ami arany- és elefántcsont berakások dísztettek, mind a nyelét, mind a hüvelyét:

-Ez még akkor került szem elé, mikor a helycsere után hazaértem. Ismerős volt a név, de nem mertem elhozni. Azt hittem, hogy a jelenlétemmel ismét kivívom a dühödet. Az uralkodó megpillantotta a fegyvert. Kétségkívül nemesé lehetett. Átvette a harcostól, majd óvatosan kihúzta. Csodálatosan  csillogott az éle, ugyanolyan éles volt, mintha csak most készítették volna... és benne gyönyörű cirádákkal a következő név állt: Shamu Focus. 

Amint a király felismerte a nevet, elszorult a szíve. Finoman visszahelyezte a tőrt:

-Ez honnan van?- kérdezte halkan. Mao Zhu felpillantott:

-Nem tudom. Azt mondták, hogy az apámtól. Tom Focus szemei elkerekedtek a döbbenettől:

-Az... apádtól?- majd izgatottan rákérdezett- emlékszel rá? Azonban a harcos a fejét csóválta... és alázatosan válaszolt:

-Nem. Az első dolog, amire emlékszem, azok az elit katonák. Ők találtak meg, és képeztek ki. Ekkor érzékelte, hogy kicsit gyanús ez a informálódás, és ugyanúgy visszaszólt:

-Miért kérdezed, felség? Az uralkodó nem egészen hitt a fülének... lehetséges volna? De hát... minden egybevág. És úgy érezte, hogy ezt a harcművésznek is jogában áll tudni:

-Azért... mert Shamu Focus az apám... 

Kínos csend követte ezt a kijelentést. Mao Zhu úgy érezte, hogy most alaposan kiborította a bilit, és legszívesebben felpattanna, és elfutna Deghyom húsz kilométeres körzetéből. Tom Focus viszont vegyesen élte meg mindezt: keveredett a szégyen, amit a harcos kihasználása miatt érzett, de egyben az öröm is, hisz a jelek arra engednek következtetni, hogy nem ő a családjának utolsó tagja. Feszült volt a hangulat... amit végül a harcművész tört meg, ahogy mégiscsak felpattant, és sűrű hajlongás közepette kért elnézést. Ekkor viszont a király megragadta a vállát:

-Mao Zhu... A harcos felkapta a fejét. Amint látta az uralkodó tekintetét, megnyugodott... hisz az azt sugallta, hogy nincs miért bocsánatot kérnie. Folytatta:

-Lehetséges, hogy testvérek vagyunk? Mao Zhu Tom Focus mancsára tette a kezét:

-Furcsa lenne. Túl sokáig jártunk külön utakon, egyedül- majd ahogy jobban szemügyre vette a királyt, hozzátette- nem, mintha nem örülnék neki. Sőt...  Őfelsége elmosolyodott:

-Legalább próbáljuk meg. 

Mao Zhu visszamosolygott... és megölelte testvérét. 

nem épp zökkenőmentes beilleszkedés

Vonakodva bár, de Zitana elfogadta a felkérést, hogy a Mágusképző egyik tanára legyen. Megkapta a 'sötét mágia' tárgyat, és rögtön az első napján ő kezdett. Sietve bár, de még időben belibbent az osztálya, a jegyzeteivel együtt. Amint becsukódott mögötte az ajtó máris az osztály fogadtatásában részesült.... ami nem volt épp szívélyes. A múltbéli allűrjei után és a kölcsönös érzés miatt a nixaiak és gyűlölték őt- márpedig az osztály nagy részét ők képezték. Ennek megfelelően mindennel megdobálták, ami csak a kezük ügyébe került... vagy amit kezdőként elő tudtak varázsolni. A mágus takarta karjával a fejét, majd milyet a katedrához ért, felemelte mindkét kezét. A tárgyak mozdulatlanul lebegtek a levegőben, ő pedig az osztályra nézett:
-Úgy látom, már tudtok tárgyakat megidézni. A diákok leblokkoltak a váratlan fordulattól. Arra számítottak, hogy sikerül elvenniük Zitana kedvét a tanítástól. De az álarcos varázslót keményebb fából faragták. Folytatta is:
-De vajon erre képesek vagytok? Erre a lebegő tárgyakat mind nyilakká változtatta, amik a diákok felé irányultak. Az osztály elsápadt az ijedtségtől, és a padjaik alá bújtak, ahogy a nyilak mind a padok lapjaiba fúródtak.

Végre rá figyelt a csapat. Zitana folytatta:
-Akkor van még mit tanulnotok- mondta tekintélyt parancsoló hangon, majd a tábla felé fordult, és belekezdett a napi pontok írásába- épp ezért vagyok itt. De kezdjük az alapokkal. Az első órán belekezdünk  a sötét mágia elméletébe... Ekkor a sorok közül beordibált egy nagypofájú kamaszcsávó:
-Hé, boszorkány! Miért nem takarodsz haza a saját fajtádhoz? Épp eleget szívóztál már velünk, büdös deghyomi! Ez kezdett túl sok lenni tíz percen belül. De a varázslónő próbálta megőrizni a hidegvérét. Lassan megfordult... szúrón az emberkére nézve... majd halkan, komoran válaszolt:
-Nem kötelező itt lenni az órán. Ha valami nem tetszik, kívül tágasabb. Azzal a ficsúr levágott egy grimaszt a mágus felé, felkapta a táskáját, és kivonult a teremből. Zitana nézte, ahogy távozik, majd végignézett a termen, figyelve, hogy nem-e követi valaki a szószóló példáját. Szerencsére, a többieket érdekelte az anyag. A hatásszünet után tehát visszafordult a tábla felé, és folytatta...

Eléggé megkeserítette a napját ez a kezdés. Viszont a nap további része se telt valami fényesen. Ott volt az ebédszünet... amivel nem számolt. A kollégák mind hoztak otthonról ebédet... csak épp ő nem. Lefáradtan végignézett a tanári szobán, és megvakarta a fejét:
-Ezt aztán jól benéztem- gondolta morcosan- kellett nekem idejönnöm. Ez életem legrosszabb napja. Azzal csendesen elvonulta saját kis sarkába, és inkább tovább tanulmányozta az éves anyagot.
-Hülye nixaiak- forrongott tovább magában- És én voltam olyan hülye, hogy idejöjjek, az oroszlán barlangjába...

Ekkor valami egészen meglepő történt. Valaki odatolt elé egy fél adag tonhalsalátát. Felnézett. Egy egész fiatal, szöszi, kékszemű, szemüveges kiscsaj ült vele szemben, zöld ruhában... és a tonhalsaláta másik felével. Merthogy úgy döntött, hogy megosztja vele az ebédjét. A varázslónő úgy megilletődött a gesztustól, hogy hirtelen szólni se tudott. Megvolt a fenntartása az itteniekkel szemben, főleg a mai nap után.
-Köszönöm- mondta végül. A lány elmosolyodott:
-Remélem, szereted. Eddig még nem volt szerencsénk egymáshoz. Az álarcos mágus végigmérte a szőkeséget, majd gyanakodva rákérdezett:
-Te egy tanársegéd vagy?
-Nem, tanár vagyok. Alkímiát tanítok- mondta kedvesen a jövevény, majd kezet nyújtott neki- Anna Lisa Szelina. A varázslónő csodálta, hogy ifjú kollégája ilyen közvetlen vele. Talán még nem hallott volna róla? Vagy nem tapasztalta a hatalmát? Már nem is érdekes. Kezet fogott vele:
-Zitana, Deghyomból. Sötét varázslatok... Anna bólintott:
-Az érdekes lehet. Sokan emlegetik előszeretettel- majd akkor látta, hogy a mágus nem nyúlt még az ebédhez. Kissé aggódva rá is kérdezett:
-Minden rendben? Zitana észbe kapott, majd válaszolt:
-Ja nem, semmi- majd nyugodtan elmagyarázta- Csak ragaszkodom a maszkomhoz. Régi szokás... A lány ismét bólintott:
-Értem- majd felállt, és bizalmasan rámosolygott- ez esetben odébb állok. De ha bármire szükséged van, csak szólj... A varázslónő elmosolyodott a maszk alatt:
-Köszönöm Anna Lisa. Már megkaptam...

Mao Zhu

Az akkori békekötés Nixa és Deghyom között nem egyik napról a másikra ment, és pláne nem valami váratlan isteni sugallatra. Az egész hátterében sokkal több állt, olyan tettek és érzések láncolata, amely végül ezt az állapotot eredményezte. És talán nem is Shayla Constructor, a macskahercegnő volt a fő mozgatórugója ennek az egésznek, de nem is Tom Focus, a király, az első deghyomi uralkodó, aki a békekötésre adta a fejét... hanem egy egyszerű közszereplő, aki a sors tréfájából adódóan meglehetősen szokatlan eszközökkel hozta össze a két felet. Ez pedig nem más, mint Mao Zhu.

Hősünk egy meglehetősen magányos katona volt, távol a fővárostól, egyszerű körülmények közt élve. Nem is igen vágyott többre, amíg állt a kis háza, minden nap égett a tűz, a közeli erdőben pedig edzhetett és vadászhatott. Mellesleg az élet úgy hozta, hogy Mao Zhu is macska volt... méghozzá kék. Viszont ennek soha nem volt jelentősége. Annak idején még Nixa előző uralkodójának elit katonái közt szolgált, mint puszta kezes harcos, ám annak halálával visszavonult, és azóta folytatja remete életét a városon kívül.

Azóta csak egyszer érkezett felkérés az udvartól... de nem, mint katonát, hanem mint tanítót kérették. Eleinte nem tudta mire vélni a kérést, ám úgy döntött, eleget tesz neki. Így  történt, hogy az akkor még 8 éves Shayla Constructor mesterévé vált, és a gyermek trónörökösnek harcművészetet tanított. Tanítványa az első egy évben sokat elégedetlenkedett a kemény edzések miatt, ám Mao Zhu nem adta alább. Ezt a trónörökösnek is idővel be kellett látnia, már csak amiatt is, mert idővel tudatosult benne, hogy a két birodalom közt milyen háborúk is dúlnak.

Az okítás abbamaradt, mikor Shayla elfoglalta a trónt. Azután viszont azért érkeztek felkérések a magányos harcoshoz, hogy mert a segítségét kérték a kirobbant harcok során. Mint katona, aki a mindenkori uralkodónak felesküdött, így teljesítette is a feladatát... még ha nem is közvetlenül a frontvonalon, az élen járók közt, hanem valamivel hátrébb. Többek közt ennek köszönhető, hogy Deghyom számára ismeretlen volt a kiléte- legalábbis azóta, mióta királyi elit osztagban katonaként harcol ellenük,  a túlélők számára az idők során feledésbe merült.

Így nem kis döbbenetet váltott ki, mikor ő és Tom Focus találkoztak az egyik harc során. Mivel ez a deghyomi király igencsak jól harcolt, és többször is képes volt áttörni az első védelmi vonalakat, így a sors összehozta a két macskát... és a találkozás egyiküket sem hagyta hidegen. Olybá tűnt, hogy az élet egy ironikus görbe tükröt fordított feléjük, nemcsak a kinézetük és fajuk, de még a koruk miatt is, lévén hogy majdnem egyidősek voltak. A döbbenetből elsőként Tom Focus tért magához, aki egy gyors, határozott mozdulattal megragadta ellenfele övét, és elillant vele a tömegbe. Mielőtt Mao Zhu utána eredt volna, azon kapta magát, hogy lassan, komótosan a sereg is megindul királya utána. Nem tudta mire vélni a szokatlan lépést...

Az ezt követő napokban még a csata adta váratlan fordulat okozta döbbenet sem hunyt ki, hősünk máris egy újabb furcsa meglepetésben részesült: ahogy egyik este felélesztette a szokásos kunyhó előtti tüzet, egy kicsi ördögdenevér hozott levelet, egyenesen Deghyomból. Ma Tom Focus kérte őt fel... helyettesítésre. Az egyedül azt kötötte ki, hogy álruhában jöjjön. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, és a találkozás után többet akart tudni a királyról is, így ez egy remek lehetőségnek bizonyult, hogy beszéljen vele.

Rá két napra már a fekete kastély udvarában találhatta magát. Ahogy a király kérte, kabátja csuklyájával, sálával takarta arcát. A királyi levél bemutatásával az őrök bekísérték a trón terembe, ahol őfelsége személyesen fogadta. Miután az összes őrt kiküldte, és levetette az álcát Mao Zhuval, közölte a felkérés részleteit: ő maga hosszú útra kíván menni, és a magányos harcosnak, mint hasonmásának csak annyi lenne a dolga, hogy helyettesítse a trónon, továbbá a távolléte alatt biztosítania kell, hogy egyetlen deghyomi katona se támadja Nixát. Mao Zhunak tisztának tűnt az ajánlat, és elfogadta hasonmása kérését. Még aznap átvette minden feladatát, az uralkodó pedig elindult...

Viszont a magányos harcos mit sem tudott Tom Focus úti célja felől... amely nem más, mint Shayla hercegnő hálószobája. A király saját kezűleg, orvul szándékozta elintézni őt. Az éj leple alatt be is jutott az öttornyú palotába, a hercegnő hálószobájába... minden olajozottan működött. A jól összerakott tervben mégiscsak volt két tényező, amivel nem számolt: először is, hogy Shayla is egy macska.: a legkisebb veszélyérzetre is támad bárhol, bármikor. Másrészt pedig... hogy Tom Focus mégiscsak férfiból van... és egy igencsak formás macskalány látványa egy félig áttetsző hálóingben igencsak lebilincselő látvány- a szó szoros értelmében, hogy a hercegnő lefegyverezte. Ez csak további olaj volt a tűzre... a hölggyel együtt a hév is legyőzte a királyt. Aztán bezzeg Shayla csodálkozott, hogy ellenfele miért nem üt vissza...

Eme kissé erotikus töltetű személyes találkozás eredményeként Tom Focus- finoman szólva- oly mértékben szimpatizált a hercegnővel, hogy önként és dalolva békeajánlatot tett. Deghyom már csak azután értesült az egészről, miután a tinta már megszáradt a papíron... és közben pillangóztak, hogy ez mégis hogy volt lehetséges, hisz szeretett királyuk végig odahaza dirigált nekik. Hazaérve Tom Focus leleplezte nekik és Nixának is a csalást Mao Zhu személyében, aki mit sem sejtett az időközben lezajlott eseményekről.

A békeszerződés érvénybelépésével Tom Focus bocsánatot kért a hasonmástól. Amaz pedig békében visszatérhetett otthonába, folytatva békés remete életét.