holddzsinn

Éjszaka az arab negyedben, a telihold sejtelmesen ragyogott a tiszta égen. Mindenki tudta, hogy az Holdudvarban ilyenkor ünnepély van. Viszont azt csak a palota lakói, hogy Jena ilyenkor az udvarban táncol. Mint aki nincs eszméleténél... átlag ember talán nem is tudna ilyen vad, kígyózó mozdulatokat lejteni, olykor szinte teljesen hátravetve magát, vagy térdre... és egyáltalán ilyen pozitúrából még játszi könnyedséggel fel is állni... Bár az is igaz, hogy Jena nem ember. Ő egy dzsinn.

Giordinak teljesen idegen volt ez a mozgáskultúra. Komolyan aggódott a lány miatt. Odalépett a szultánhoz, aki inkább nyugalommal, és megbabonázva nézte őt. A tolvaj kissé félszegen megszólította:
-Ne haragudj, de... a feleségednek nincs valami baja? Arklan először értetlenül meredt a kérdés hallatán. Aztán lenézett Jenára... aztán vissza a zsebmetszőre... majd megértette. Habár Giordi nem rég óta tartózkodott a palotába, hajlamos volt róla megfeledkezni, hogy más kultúrkörből származik. Nyugodt mosoly terült el az arcán:
-Nem, nincsen semmi baja, csak a teliholdat imádja. A tolvaj idegenkedve felvonta a szemöldökét, majd lenézett. A dzsinn még mindig vadul dobálta magát.

-Ez bizarr- jegyezte meg végül- mint az ópiumtól önkívületbe esett kurtizán. Megrázkódott:
-Még a hideg is futkos a hátamon. A szultán harsányan, jóízűen felkacagott, majd hátba veregette újdonsült barátját:
-Te szegény, látszik, mennyire idegen helyről származol- majd bizalmasan átkarolta a hátát, és ahogy kihajoltak, együtt nézve a lány táncát, mesélni kezdett- tudod, ő egy dzsinn. A legendás alabástrom lámpásé. Úgy tartották a negyedbeliek, hogy az a lámpás a holdistennő ajándéka, és különleges lakót rejt. Annak idején egy kislány hozta nekem, még a kék fővárosból. Felismertem ezt a csodás ereklyét és megidéztem a dzsinnt. Ő Jena. Giordi kíváncsian felé fordult:
-És a három kívánság?

Arklan szelíden elmosolyodott, hangját szerényebbre vettem:
-Abban az időben úgy éreztem, hogy mindenem megvan. Ugyan nem én voltam a szultán, de nem is vágytam rá, hiába voltam az uralkodói család tagja. Sokkal jobban szerettem a fegyvereket forgatni és az utcán lógni az átlagemberekkel. Nadirt is onnan ismertem. Vállat vont:
-Mégis mit kívánhattam volna? A tolvaj megvakarta borostás állát, majd ahogy tűnődött, visszameredt a táncoló lányra. Rávágta végül:
-Szabadon engedted. A szultán bólintott:
-Pontosan- majd halkan nevetett- onnantól kezdve ő volt a társunk a balhékban, a varázserejével még a tréfák is jobban sikerültek. Ami pedig a lámpást illeti... azt a trónra kerülésemkor odaadtam a holdudvar papnőinek. Egyfajta babonából...

A zsebmetsző hallgatta a szultán szavait. Bólogatott, ahogy tisztult le benne ez a történet. Ám maradt még egy kérdés:
-És mondd, ez a tánc... ez téged nem aggasztott? Fekete macska vállat vont:
-Nem különösebben, miután a legenda szerint az alabástrom lámpás a holdistennő ajándéka. Minden esetre az első néhány alkalom után elvittem Jenát a Holdudvarba, és megnézettem őt a nővérekkel. Hatalmasat bólintott:
-Csak igazoltál, amit a legenda már elmesélt: valóban a holdistennő teremtménye. Ezért ez a tánc nála automatikus, és emiatt van ilyenkor önkívületben. Csak áldja a teremtőjét. Giordi elmosolyodott:
-Ez valóban kedves...

betraying till the very end

Giordi, miután felépült, és letisztult az elméje, elhatározta magát: úgy döntött, hogy segít a szultánnak felkutatni azt az embert, aki mindkettőjüket elárulta. A palota személyzetével az uralkodó visszaküldette hozzá minden holmiját: a csuklyás köpenyt, a tolvajkulcsokat, és a tőröket, amiket olykor igen változatos helyre rejtethetett az alkarvédőktől a lábszárán lévő bőrhüvelyekről az övéig.

Az utasíts szerint a palota udvarában találkoztak szürkületkor. Ki is ment valamivel korábban. Inkább rászánt mindenre kicsivel több időt, netán közbejönne valami. Úgy érezte magát, mint akit kicseréltek, nem feszítette homlokát a bizalmatlanság és a makacs hallgatagság. Lassan megérkezett a szultán is. A tolvaj hasonló egyszerű ruhára számított, mint legutóbbi találkozásukkor, lenn a tömlöcben. Azonban a jelenség igencsak meglepte: az, aki az arab negyed feje, olyan egyszerű ruhákban közeledett felé, mint egy hétköznapi csavargó: sötétkék felsőt, egyszerű vászonnadrágot, és bőrsarut viselt. Övében megvillant két tőr, másik oldalán hű szablyája. Fejét nem ékesítette turbán, viszont hosszú haját összefogta. Amint odaért Giordi mellé, megeresztett felé egy bizalmas mosolyt:
-Mehetünk hát? A zsebmetsző ismét magabiztossá vált, és bólintott, majd belevetették magukat a városba.

Az arab negyedben még az éjszaka beköszöntével is folyt az élet: az általában déli hőségben visszavonuló népek ilyenkor merészkedtek elő, mikor már nem égetett a nap. Giordi meglepetten tapasztalta, hogy az uralkodó meglepett könnyedséggel kerülgeti a járókelőket, egész otthonosan mozog idekinn.
-Elég jól kiismered magad- nem tudta szó nélkül hagyni- mintha a fél életedet idekinn töltötted volna. Arklan elmosolyodott:
-Talán meglep, de nem éltem egész életemben elefántcsont toronyba- mesélte- Bár az uralkodói család tagja voltam, a mestereim és a személyzet sosem bírt velem. Mindig kiszöktem a városba, sokkal kedvemre valóbb volt az ottani nyüzsgés. Nem egyszer keveredtem utcai balhéba vagy kocsmai verekedésbe is. Nem számított nekik, hogy ki vagyok, és ez így is tartottam jónak. Giordi hozzátette:
-Így ismerted meg Nadirt? Fekete macska bólintott:
-Pontosan... így.

Maguk mögött hagyták a bazársort, és még három macskaköves utcát. A tolvaj azon kapta magát, hogy társa tökéletesen tudja az utat... ő csak fedez. Szerencsére, nem akadt semmi gyanús járókelő, aki ártó szándékkal közeledett volna... se Nadir. Viszont, ha már az ördögöt emlegették... az ő házánál lyukadtak ki. Arklan lenyomta a kilincset. Beragadtad. Vállal neki ütközött az ajtónak. Még mindig semmi.
-Sejtettem- nézett végig a bejáraton, majd a zsebmetszőre pillantott- Lennél szíves? Giordi pillanatok alatt előkapta szerszámait, majd a kilincshez hajolt, és nekiállt a műveletnek. Némi piszka és körkörös mozdulat után a zár halkan kattant, és az ajtó kinyílt.

Ahogy beléptek az egyszerűen berendezett házba, a szultán máris barátja nevét kiáltotta:
-Nadir! semmi válasz. A tolvaj rosszmájúan morgott:
-Talán nincs itthon... Arklan meg se hallotta. Ismét elüvöltötte magát:
-Nadir! Idebent vagy? E szavakkal belépett a hálószobába. Giordi utána...

Első reakciójukként mindketten megtorpantak. A mutatványos félig az ágyon feküdt, teste remegett, szája habzott... a mérgezés jellegzetes tünetei. Valószínűleg megmérgezte magát, mikor hallotta, hogy ezek ketten belépnek az ajtón. Arklan a következő pillanatban feleszmélt, majd odarohant barátjához, és lefektette a földre. Ellenőrizte a pulzusát, majd a nyakánál széjjelebb húzta a felsőjét:
-Maradj nyugodtan...- szólt hozzá halkan, majd elővette a tőrét- a méreg elzárta a légcsöved. Gégemetszést hajtok végre, hogy ismét lélegezhess... Már emelte is a torkához a fegyvert, amikor Nadir körbepillantott a szobán.

A saját tőre... amivel meg akarta ölni a legjobb barátját... ott hevert nem messze. Még utolsó erejével megragadta, majd hatalmasat suhintott vele. Végigvágta Arklan arcát, aki a rémülettől és a fájdalomtól hátrahőkölt. Giordi riadtan vette észre a történteket. Azonnal ott termett, és megragadta a fegyveres kezet. Azonban az akkora elernyedt, és a tőr kicsúszott belőle. A méreg bevégezte... Nadir ott halt meg szemük láttára. Arklan látványosan elsápadt, majd ismét barátja mellett termett. Enyhén megrázta fejét:
-Nadir... Nadir ébredj!- ellenőrizte a pulzusát, majd szemhéját enyhén felhúzva a pupilláját- Hallasz engem? Nadir! Semmi válasz. Giordi lassan elengedte a halott kezét, majd felállt, és hátrált pár lépést:
-Arklan... már meghalt. A szultán másodszorra nem hallotta meg a tolvajt. Tovább szólongatta a mutatványost... mindhiába. Finoman összeért a homloka az övével... és csendben megsiratta.

A zsebmetsző egészen elképedt a látottakon: nem elég, hogy életében és halála óráiban is próbálta Nadir megölni a szultánt, ő mégis próbált rajta segíteni, és most megsiratja. Egyértelműnek tűnt ebből a pár perc leforgása alatt történt eseményből, hogy kinek is számított többet a másik. Ennek ellenére, idegen volt tőle ez az egész... ő nem bocsátott volna meg...

Egész éjjel fenn voltak. Arklan a ligetbe, egy méltó helyre temette Nadirt. Ahogy a Nap első sugarai ébren találták őket, akkor látszott igazán, hogy mennyire megviselték a történtek. A karikás szemeihez, a hullaszerűvé szürkült bőréhez képest semmiségnek tűnt az áruló barátjától szerzett vágás, ami az egész arcát vízszintesen keresztbe szelte. Giordi végig mellette maradt. Talán megszánta, vagy úgy érezte, hogy ennyivel tartozik... maga se tudta pontosan. Viszont esze ágában sem volt elmenni mellőle. A szultán megdörzsölte a gyásztól kivörösödött szemét, majd sóhajtott, ahogy ültek az egyik épület tetején. Igencsak keserédesnek tűnt a napfény íze. Szomorú és kialvatlan kábaságában mégis eszébe jutott valami, amire uralkodói szavát adta. Lassan a tolvaj felé fordult:
-Szabad vagy. A zsebmetsző egy pillanatra megrázta fejét, az álmatagságot kirázva elméjéből:
-Hogy mondod? Arklan rekedten megismételte:
-Azt ígértem, hogyha segítesz előkeríteni Nadirt, akkor szabadon távozhatsz. Elvégezted a feladatod, most már mehetsz...

Giordi bólintott. Felállt, hogy induljon, de lábai nem akaródzottak engedelmeskedni. Lenézett Fekete macskára:
-Ne kísérjelek előbb vissza a palotába? A szultán legyintett:
-Visszatalálok...- majd némi hatásszünet után hozzátette- meg... szeretnék egy kicsit egyedül lenni. A tolvaj halkan, semlegesen hozzátette:
-Megértem. Azzal elfordult, és lassan elindult.

Arklan utána nézett:
-Azt hittem, egy elköszönés még belefér a részedről. Giordi félig visszafordította fejét:
-Utálok búcsúzkodni- mondta hűvösen, majd hangjába némi bizalom költözött, ahogy folytatta- meg aztán... feleslegesnek tartom, ha hamarosan ismét találkozunk. Fekete macska értetlenül nézett rá, a zsebmetsző pedig hozzátette:
-A palotádban megtalálsz. Azzal eltűnt a szeme elől. Arklan pedig, a gyász ellenére is, megejtett egy halovány mosolyt...

convincere un ladro

Az arab negyed palotájának börtönében épp kemény vallatás folyt. Miután minden szerszámától és a köpenyétől megfosztották, Giordit a fő fegyőr korbácsolta, miközben másik kettő tartotta:
-Beszélj végre, te nyomorék!- újabb kettőt csapott a hátára- Miért törtetek őfelsége életére? Mit akartatok? Azonban a tolvaj makacsul hallgatott. Első fogadalma volt, hogyha valaha elkapják, nem fog beszélni. Ezt a kényelmet nem adja meg senkinek, hogy információt nyújt nekik. A fő fegyőr most állba rúgta. Betört az orra, és a szájából is kibuggyant a vér.
-Beszél már!- ordított vele- Különben olyan halált halsz, hogy megbánod, hogy valaha világra jöttél! Giordi makacsul a fenyegető lábai elé köpött. Az felmérgesedett, és ismét lesújtásra emelte a korbácsot tartó kezét.

Egy hang azonban közbeszólt:
-Elég legyen, Abdul! A fegyőrök mind a hang irányába fordultak... de még a fogoly is felpillantott, hogy tanúja legyen a váratlan vendégnek. A szultán érkezett be... a lehető legegyszerűbb ruhákban, mint bármilyen utcai járókelő. Ha Giordi nem látta volna őt előzőleg, meg se tudta volna mondani, hogy ki ő. A fő fegyőr méltatlankodott:
-Felség, ez a féreg nem hajlandó beszélni!- ordított- sehogy se tudjuk kihúzni belőle... Arklan hűvösen végigpillantott rajtuk:
-Talán rosszul közelítitek meg a témát- majd a tolvajra nézett- Kérlek, hagyattok minket magunkra. Abdul szemei elkerekedtek, és ismét méltatlankodásba kezdett:
-De felség, ez itt egy veszélyes bűnöző! Akár meg is fojthatja a puszta kezével. Fekete macska szúró pillantást vetett rá, hangján megkeményítette:
-Azt mondtam, kifelé! A fegyőrök elpucoltak, becsukva maguk mögött az ajtót.

Giordi a fájdalomtól négykézláb ereszkedve remegett, fel sem nézve az uralkodóra:
-Nincs szükségem a szánalmadra- mondta nyersen. Arklan azonban felsegítette őt, és a vállára tette a kezét:
-Nem is azért jöttem. Csak válaszokat akarok... A tolvaj komoran nézett vissza rá. Ismét köpött egyet:
-Nem mondok semmit. A szultán bólintott:
-Érthető- egyfajta ironikus mosolyra görbült a szája, majd teljes természetességgel folytatta- gondolom, köt a tolvajbecsület. Ismerem az ilyesmit, mit a rossz pénzt. Jut eszembe, rossz pénz...

Elővett egy kis zsákot, majd felmutatta:
-Ha jól tudom, ez a tiéd. Giordi makacsul hallgatott tovább. Csak bólintott, hisz felismerni vélte a fizetségét. Arklan pedig találomra belenyúlt... és elkezdte látványosan elhajlítgatni az érméket. A nagy része elgörbült az ujjai alatt. A fogoly szemei elkerekedtek, fekete macska viszont tovább fenntartva a természetes hangnemet elmagyarázta:
-Nadir nagyon régi trükkje ez: ha valami kockázatosba fog, akkor egy harmad rész aranyhoz két harmad rész hamis pénzt kever. Leejtette az érméket és a zsákot a földre, majd folytatta:
-Úgyhogy, barátom, téged alaposan rászedett. Nem is beszélve arról, hogy amikor menekültetek, ő akadályoztatott és hátrahagyott téged. Hatásszünetet tartott, megvárva, hogy a tolvaj feldolgozza a hallottakat, majd folytatta:
-Még mindig tartod magad a tolvajbecsületedhez, vagy pedig megbízol bennem? Ha segítesz, a Holdistennő legyen a tanúm, szabadon engedlek.

Látszott Giordin, hogy meglehetősen kellemetlenül érzi magát a jelen helyzetben. Duplán szembesült azzal, hogy aki felbérelte őt, bizony gazul elárulta. Viszont a szultán megmagyarázhatatlanul emberséges vele: felsegítette a földről, bizalmat szavaz neki, a hangneme eltér a foglárokétól... Valami itt rosszul van összerakva. Fel-alá járt, majd félszegen elhátrált a falig. A hűvös kövek enyhítést hoztak égő sebeire. Figyelte közben a szultán. Ő nem mozdult, csak várt... nagyon türelmesen várt. Végül a tolvaj sóhajtott, és megeredt a nyelve:
-Nem mondott túl sokat, mikor rákérdeztem, hogy miért akar megölni. Csak annyit, hogy igazságtalan, hogy a tiéd a trón, és a nő. Tovább nem akartam firtatni, úgy éreztem, hogy nem az én dolgom. Csupán annyi, hogy feltöröm a zárakat...

Arklan határozott tekintete viszont láthatóan csalódottá vált. Lehorgasztotta fejét, egy hosszabb pillanatra el is fordult, megvakarva a fejét... Valami határozottan zavarta. Miután a fizetség hamisnak bizonyult, és megbízója elárulta őt, Giordi úgy látta, hogy neki is kijár az információból:
-Szolgáltathatnál te is némi magyarázattal, felség. A módszereit elemezve, úgy tűnik, hogy ismerted Nadirt... A szultán felpillantott a falhoz simuló fogolyra. Rossz szájízzel válaszolt:
-Én és Nadir együtt nőttünk fel. Giordi szemei elkerekedtek. Meglepettségében leült. Fekete macska folytatta:
-Ő, a jelenlegi feleségem, és én nagyon jó barátok voltunk sokáig: a város rosszaságaiként ismertek minket, mindig kevertünk valami balhét. Azóta nem beszéltünk, mióta a nagybátyám lemondott, és átadta nekem a kormányzást... A tolvaj tekintete ismét elkomorult:
-Irigy lett rád. Arklan bólintott:
-Olybá tűnik... Majd ismét a fogolyra pillantott:
-Szóval... hajlandó lennél segíteni? Megkeressük Nadirt? Giordi sóhajtott, és lehajtotta fejét, a hajába túrva:
-Adj egy kis időt, kérlek... A szultán bólintott:
-Csak nyugodtan. Kisétált az ajtón, azonban a helyében megjelent a dzsinn. A fogoly értetlenül meredt a jelenésre:
-Ez meg miféle boszorkányság? Jena odasétált hozzá, és előre döntötte:
-Maradj nyugton. Azért jöttem, hogy ellássalak. E szavakkal elkezdte begyógyítani a tolvaj sebeit...

bitter taste of betrayal

Derült, csillagos égbolt domborodott az arab negyed felett. A langyos levegő a város minden zugát, az épületek minden nyitott ablakát átjárta… és ez alól az uralkodói háló sem maradhatott ki. A hatalmas, selyembaldachinos ágyban Arklan zárta gyengéden karjaiba dzsinnét, úgy aludták az igazak álmát. Oly békésen… oly mélyen… hogy nem is hallották, ahogy az ablakrács kilincsében kattant a zár, majd halk nyikorgással kinyílt.

Giordi, ahogy eltávolította a rácsot, előre csúszott, szinte némán a márványpadlóra. Őt követte Nadir, majd azonnal előrébb is ment, átvéve a vezető szerepet. A tolvaj hátulról fedezte, alaposan figyelve, nehogy arra járjon egy őr, aki csúnyán ellátja a bajukat. Ám úgy tűnt, a mutatványos nagyon is jól ismeri a járást… gyanúsan jól. Nem akart rákérdezni, gondolta, ez inkább az ő ügye. Ő már úgyis meg lett fizetve, bejutottak, a munka fele már teljesült. A részletek annyira talán nem is fontosak.

Ahogy végigosontak a márványfolyosókon, eljutottak a hálóig. A szultán és Jena csak aludtak, mint a tej. Giordi őrt állt a háló ajtajában, tovább sasolva, hogy nem-e cirkálnak őrök. Közben Nadir megindult az uralkodói pár felé…  övéből előrántva egy tőrt… régi barátja fölé hajolva… kezét a magasba emelve, készen arra, hogy könyörtelenül lesújtson…

Már lendült is a karja… amikor a dzsinn szemhéjai szinte felpattantak. Suhintott, mire egy mágikus erőmező vette körbe párját, amin a gyilkos fegyver éle hatalmasat koppant. Erre viszont már Arklan is felriadt. Először nem volt magánál, aztán mikor megpillantotta régi barátját, ahogy tőrrel a kezében fölé tornyosult, egészen elsápadt:

-Nadir!- fakadt ki végül- Mégis mit művelsz? A mutatványos dühében ismét készült lesújtani, azonban most a szultán elkapta a csuklóját. Válaszul Nadir betörte az orrát, majd futásnak eredt. Arklan pedig utána…

-Őrség!- kiáltotta, felverve a palota testőrségét.

A két jómadár futásnak eredt, végig a márványfolyosón. Látták, hogy nemcsak a szultán, de a lassan növekvő testőrség is a nyomukban van. Aztán megpillantották az ablakot a nyitott ráccsal. Giordi már szélesen elmosolyodott, ahogy látta szabadulásuk útját, és már elkönyvelte magában, hogy ép bőrrel megússzák…

Azonban Nadir megragadta a palástját, és egy határozott lendülettel hátrarántotta. Így nemcsak, hogy ő kiugrott az ablakon, megúszva az egész balhét, de Giordi a lendülettől hanyatt vágódott a márványpadlón. Ideje már nem maradt feltápászkodni, ugyanis azonnal öt őr tapadt rá, erősen szorítva. Akárhogy ficánkolt, és kiabált, az izmos arabok csak még jobban fogták. Az egyik – amelyik átkulcsolta vastag karjával a nyakát – az szultán felé fordult:

-Mit csináljunk ezzel a gazfickóval, felség? Arklan zihált, de határozott szemkontaktust tartott a tolvajjal, aki makacsul hallgatott. Tekintete mégis mintha azt mondta volna: „Engem ugyan nem törsz meg. Hát végezz velem!”

Fekete macska viszont inkább az érzéseivel viaskodott, minthogy azon tipródjon, miként bünteti támadóját. Sokkal megrázóbb volt számára, hogy a barátja, akivel együtt nőttek fel, most hidegvérrel az életére tört volna. Sajnálta is, hogy nem őt, hanem ezt a másikat sikerült elkapni… rengeteg kérdése lett volna Nadirhoz… Még egyszer végigmérte a tolvajt, és elgondolkozott. Talán ő is a hasznára válhat. Intett az őröknek:

-Motozzátok meg, vegyétek el mindenét, és alaposan zárjátok be. Nem szökhet el. Az őrök bólintottak, majd elvitték Giordit, aki még egy szúró pillantást odavetett némán a szultánnak, mielőtt eltűnt fogvatartóival az egyik sarok mögött…

Giordi

A vörös főváros ha nem a hírhedt hadurakról, a megalomániás uralkodókról, és a perifériára száműzött varázstudókról volt híres, akkor a tolvajokról. Annak idején Soot is köztük kezdte. És bár az évek során a birodalmak összeolvadtak, és az életszínvonal rohamosan nőtt, a tolvajok még mindig portyáztak a sikátorokban: voltak, akik klánokba verődve, másik viszont magányosan, mint a remete rák.

Giordi az utóbbiakhoz tartozott. A már korai harmincas éveiben járó sötét hajú és sötét szemű férfi védjegye a sötétkék csuklyás köpenye, és ördögi tehetsége volt. Ügyesen babrálta ki a zárakat, nem hagyott maga után nyomokat erőszakos behatolásról, csendes volt, és pontos, akár a halál. De nem érte be pusztán a zárak feltörésének, és az briliáns kézmozdulatok készségével. Oldalára, a sötétkék köpeny rejtekében egy-egy tőrt rejtőzött, amit előránthatott, ha szorult köré a hurok. Összességében, mint tolvaj hírnevet szerzett magának. Az uralkodókat is többször meglopta, így ők is próbálták levadászni... sikertelenül. Tom Focus hatalomra kerülése után, mikor a bűnözést elkezdték felszámolni a városban, a változás szele egész egyszerűen hidegen hagyta őt. Úgy folytatta tevékenységét, mintha mi se történt volna.

Most is meglopott egy katonát. Az állig fegyverben lévő áldozat azonban nem tudott lépést tartani vele súlyos vértje miatt. Mire kivehette volna alakját, Giordi már utcákkal arrébb járt. Minden zugot ismert, tudta, hogy vághatja le mihamarabb a menekülési útvonalat. Most egy megfelelő tisztást keresett, ahol szemrevételezheti zsákmányát. Kicsivel a város széle felé, egy álmosan pangó zárt udvarban találta ezt meg. A falnak dőlt, kinyitotta az eltulajdonított erszényt, és kárörvendő vigyorral elkezdte számolni az aranyat.

Alig látott neki, valahonnan az udvar másik végéből egy kora béli férfi hangja szólalt meg:
-A kétszeresét adom, ha teljesítesz nekem egy megbízást. A tolvaj felkapta a fejét, a hang forrását kutatva. Csak egy sötét kapualjat látott, de benne senkit nem tudott kivenni. Megejtett egy lenéző grimaszt:
-Egyedül dolgozom. E szavakat követően folytatta a számolást. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy egy tömött erszény puffan a lábai előtt, pár arany ki is folyt belőle. Rápillantott, majd vissza a sötét kapualjra. Ismét megszólalt a hang:
-Komolyan beszéltem. És ez csak az előleg. Giordi felvette a másik erszényt is, majd a sötétet fürkészte szemeivel:
-Mégis mi lenne a dolgom, és miért ragaszkodsz ennyire hozzám? A hang válaszolt:
-Hallottam híred. Én ugyan ügyesen akrobatikázom, macska ügyességgel mászok és vetek szaltót, de nem értek a zárak feltöréséhez. A zárt ajtónál vagy ablaknál fel is adhatom a küldetést. Azért kellesz nekem, hogy asszisztálj egy faladatban. A tolvaj felvonta a szemöldökét:
-Miféle feladatban? Ekkor az alak előlépett a kapualjból. Nadir volt az, és komoran nézett vissza rá:
-Betörünk az arab palotába, és megöljük a szultánt...

Shaiola island

"Mindig azt mondják

Hogy az ember csak tévelyeg

Pedig valahol van helyed

Még ha keresve sem leled

Az ég felérhetetlen

A mélység hallgatag

Mint tenger zúg a cseppben

Az a szabad pillanat"

/Ákos/

Shaiolát ismét belepte az élet: az arab negyedbeliekkel kötött szerződés után sokan kiköltöztek a szigetre. A part mellett újonnan benépesültek az egykori halásztelepek, kereskedő városok... és a beljebb elterülő Cor Shaiola városában is megjelentek a kereskedők. Charmina és a kalózok munkája végre meghozta a gyümölcsét...

A fiatal úrhölgy egyik délután kiment a városból, le a partra. Végigmérte a messzi kékséget, amely nyugtató, mély hullámverésekkel mosta a part szikláit. Szabályosan itta szemeivel a látványt, átadta magát a képnek, a hangoknak...

... mígnem egy másik, kedves hang ki nem zökkentette elmélyedéséből:
-Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek a városban. Morgan felkapta a fejét. Shah volt az... az egykori szultán, aki miatta mondott le a trónról, és utazott el hozzá Shaiola szigetére, hogy együtt fejlesszék, ápolják ezt a kis birodalmat. Miután helyet foglalt mellette, a lány a vállának dőlt, és ismét a mindent átölelő kékség felé fordult:
-Rég voltam lenn a tengernél. Annyira összpontosítottam a város és a sziget rendbetételére, hogy elhanyagoltam. Shah bólintott:
-Ez a legjobbakkal is megesik. De ezzel jár a vezetés: a kötelesség mindenek felett. A lány visszamosolygott rá, majd ismét visszafordult.

Ahogy a tenger lomhán hullámzott, sejtetve mélységét, kissé bele is feledkezett. Fáziskéséssel kezdett bele:
-Amikor Andron szigetén éltem még, a tiltott határon túl, akkor is gyakran lejártam a tengerhez, és csak néztem a távolba... Azon merengtem mindig, hogy mi lehet a láthatáron túl... hogy vajon csak mi vagyunk, emberek, az Andronon, vagy vannak a horizonton túl mások is? A többiek sokszor kinevettek, hogy csak gyermekként álmodozok, és biztosítottak, hogy csak mi vagyunk, és senki más. Sóhajtott:
-Aztán egy nap fogtam egy csónakot, és nekivágtam a tengernek... Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert napokon, talán heteken keresztül voltam egyedül. Végül a férfi felé fordult:
-Szerintem a többit már tudod. Shah elmosolyodott, és végigsimította Morgan arcát:
-Túllépted a határaidat. Az androniak pedig az elmondásod alapján erre sosem lesznek képesek.  Pedig így felfedezted, hogy nem vagy egyedül. A lány bólintott:
-Mi az, hogy... Még legendákban se találkoztam olyan lényekkel, és helyekkel, mint itt. Szóval, hálás vagyok a tengernek...

Az egykori szultán elmosolyodott, majd kicsit közelebb húzódott, kedvese vállára téve kezét:
-Tudod... Lenne egy javaslatom, hogy miként fejezhetnéd ki neki a hálád. Charmina szemeiben felcsillant a meglepettség szikrája:
-Tényleg? És miként? Shah sejtelmes mosollyal válaszolt:
-Emelj szentélyt a vízistennek. Biztos vagyok benne, hogy jó néven venné ezt a gesztust. A lány egészen fellelkesült az ötlet hallatán, és ura nyakába ugrott:
-Ez csodálatos ötlet! Mihamarabb megkezdjük a szentély emelését!

a tábortűz körül, mint régen

Kellemes, balzsamos éjszaka volt az arab negyedben. Nadir és Jena a külvárosban pörgette a tüzes meteorokat. Táncuk, a lángok röpte egészen transzba ejtette Shaht, aki a tábortűz mellől nézte őket. Eredetileg csak merengni jött ki a szabad, csillagos ég alá... aztán meglátta ezt a két bajkeverőt, és a látvány feledtette vele eredeti célját. Csak úgy itta szemeivel a látványt...

Végül az elmélyülésből egy ismerős hang zökkentette ki, ahogy Arklan odaugrott mellé:

-Hello nagyság- vigyorgott lazán, ahogy odakucult a maga laza stílusában. Nagybátyja kissé megugrott:

-Hát te mit keresel itt? A fekete macska vállat vont:

-Szerinted pont én hiányoznék a másik két hülye mellől? Már megszokhattad, hogy mi hárman együtt csinálunk minden balhét. Aztán jobban végigmérte az uralkodót, és eltöprengett:

-Azért ez is elég érdekes, hogy te itt kinn vagy. Általában nem mozdulsz ki, csak a palotádban lebzselsz. Mi ez a változatosság?

Shah tekintete valahol a tiszta, csillagos égbolt és a meteorozó páros között ingázott, majd némi fáziskéséssel változott:

-Emlékszel, a régi történetekre a tűz körül, amikor azt mesélték, hogy az ilyen éjeken istenek és tündérek táncolnak köztünk? Arklan arcára kiült az ábrándozás:

-Ó igen...- tette hozzá, ahogy gondolatai mesebéli tájakra kalandoztak- azok a szép mesék, amiket még Seherezádé maga írhatott, és örökíthetett tovább és tovább... akkoriban még egyáltalán álmodni se mertem, hogy magam találom meg a legendás alabástrom lámpást... Aztán hirtelen észbe kapott, és ismét nagybátyjára nézett:

-Várjál már... te egy jó ideje nem vagy ilyen. Mióta te vagy a szultán, csak a kormányzás érdekes és a gazdaság. Rég kinőttél te a tündérmesékből- még a homlokára is rátapasztotta a tenyerét- mondd csak, nem lázasodtál te be? 

Shah lehámozta szeleburdi unokaöccse kezét a homlokáról, majd komolyra fordította a szót:

-Nem hiszem, hogy tovább akarom ezt csinálni. Rövid szünetet hagyott, amint ismét a mutatványozó párosra nézett, majd folytatta:

-Shaiolán már egy szép számú kolónia van. Charmina viszont nem tudja, hogy hogyan kell vezetni, ő évekig egyedül élt. Én viszont segíthetnék is neki, és magam mellett is tudhatnám. És tisztában vagyok vele, hogy a távolság és az intézendő ügyek miatt mellőznöm kell az itteni hatalmamat. Miután végigmondta, ismét egy kisebb szünetet tartott, majd visszafordult a kardművész felé:

-Szeretném, ha átvennéd a helyem, Arklan. És miután ez megtörtént, kineveznél a Shaiolai Kolóniák nagyvezírévé. 

Arklan egy ideig csak döbbenten bámult. Aztán mire az uralkodó végigért mondanivalójával, egy elferdített kacajban tört ki:

-Ugyan már, ne etessél!- még hátra is dőlt, majd úgy vissza- tudod, hogy nem az én lusta valagamnak való a trón! Mit gondolsz, mégis mit csinálnék itt? Bolondok házát? Shah elmosolyodott. Megvakarta a szakállát, majd hozzátette:

-Pedig nálad megbízhatóbbat nem ismerek- a mutatványosokra nézett- bár ha gondolod, átadhatom Nadirnak is. Képzelem, hogy rövid időn belül milyen nagycirkuszt csinálna szeretett negyedünkből. 

Az unokaöcsi mosolyogva sóhajtott, majd visszanézett Shahra:

-Szerintem sem lenne jó ötlet Nadirra hagyni. Ő egy kis majom hozzám képest- majd visszafogta magát, és úgy folytatta- üsse kavics... De aztán ne dirigálj nekem a távolból, hogy mit hogy kéne csinálnom. Jól tudod, hogy annak idején ezért nem vettem át megboldogult ősünktől a hatalmat, mert utálom, ha dirigálnak, és megmondják, hogy mit és hogy csináljak.... Shah felemelte mindkét kezét:

-Bele nem szólok, a magad ura vagy. 

Most viszont Arklan nézte elmélyülve barátait. Ők hárman igencsak dilis triót alkottak, és ott forgatták fel a negyedet, ahol csak lehetett. Talán most gyökeresen meg fog változni minden... Érezte, hogy meglebben szíve felett a félelem árnyéka. Visszanézett nagybátyjára:

-Fájni fog? Shah bíztatóan visszamosolygott, majd a vállára tette kezét:

-Csak annyira, amennyire félsz engedni- és a hátát paskolva hozzátette- de téged ismerve, nem hiszem, hogy sokat kell. Fekete macska elgondolkozott... lassan elmosolyodott... majd felállt nagybátyjával szemben:

-Rendben, hű alattvalóm, Shah- előhúzta szablyáját, és ahogy a páncélos lovagoktól látta, megérintette a lapjával a vállait, előbb a balt, majd a jobbat- ezennel kinevezlek a Shaiolai Kolóniák teljhatalmú nagyvezírévé. Minden, amit Shaiola szigetén teszel vagy mondasz, azt az én nevemben teszed és mondod. Eltette szablyáját, majd odahajolt hozzá végül:

-Aztán nem gyújtogatni... 

Shah erre elmosolyodott... majd unokaöccsének ugrott, és bunyóztak a fűben, mint két rossz gyerek... 

levél Shaioláról

Vagy fél év telt el, mióta a szultán visszaengedte Charminát az újjáéledő szigetre. Hiányolta ugyan a társaságát, de az idióta unokaöccse nagyon elültette a bogarat a fülébe, miszerint más kultúrából származik, és nem kéne ekkora korkülönbséggel belekényszeríteni egy házasságba. A másik pedig, hogy tényleg, kivette a lány szavaiból és a hozzáállásából, hogy igenis fontos neki, hogy ismét életet leheljen Shaiola szigetébe. Tiszteletre méltó, hogy valaki ilyen fiatalon felelősségteljes, mint egy felnőtt. Nem is csoda, hogy az élő fegyverek elfogadták őt vezetőnek.

Ekkor megjelent az udvari futár, alázatosan meghajolt, és átnyújtott egy vastag pergament tekercset. Shah meglepődve lépett le hozzá:
-Honnan jött? A futár alázatosan válaszolt:
-A tenger felől, felség. A szultán átvette a levelet, majd útjára engedte a futárt. Ismét leült a trónra, és kinyitotta a pergament. Szép, részletes levél volt ez... nem is mástól, mint Charmina Morgantól. Remek tervek voltak benne, ötletek, kilátások. Shah érezte is, hogy a szája fokozatosan felfelé görbül. De ami végképp bearanyozta a pillanatot, az a zárósor: "A mihamarabbi viszont látásra".

Ezek szerint valamilyen értelemben a lány is hiányolja őt... Mily csodás szavak! De most nem szabad a rózsaszín köd illúziójának engedni. A gyakorlati, tárgyilagos részére kell koncentrálni a levélnek. Azonnal össze is hívott néhány tanácsadót, hogy megbeszéljék a részleteket.

A levél és a tanácskozás eredményeképp a következő napra negyedszerte virítottak a falakon, a bazárban, a karavánindulóknál a felhívások: "Félhold gyermekei! Az újonnan életre kelő Shaiolával felvéve a kapcsolatot, a következő lehetőségekre hívjuk fel a figyelmet egy közös, gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolat kiépítésére:
-ingyen ház Cor Shaiolán vagy Shaiola egyik tengerpartján
-a házhoz ingyen telek is jár, ez meghatározó, hogy az egykori fővárosban kér-e valaki házat vagy a tengerparton
-a telkek kizárólag  termelési céllal vehetők igénybe; a termények mind Shaiolán, mint az arab negyedben értékesíthetők. Cserébe 10 évig nincs uralkodói beszolgáltatás.
-A tengerparti házhoz, telekhez, egy hajó is jár. Hajóst egyelőre nem áll módunkban biztosítani.
A felsoroltak fényében mindenki döntsön saját kényelme és belátása szerint. A hold és a nap kísérjen utatokon!"

hülye negyedbeliek

Jena és Arklan kinn röhögtek az előtérben. A kardforgató nemrég tért haza, és a dzsinn azonnal beszámolt neki a történtekről. Ezt a pimasz unokaöcsi se tudta megállni nevetés nélkül... mindketten úgy szakadtak, hogy visszhangzott a márványfolyosó. Shah ekkor robbant ki az egyik szobából, és dühösen leteremtette őket:
-Mégis mi olyan vicces? Honnan tudhattam volna, hogy nem neki való az országunk ízei? Azonban a másik kettő csak tovább szakadt a nevetéstől. Arklan a szemei törölgetve próbált válaszolni nagybátyjának:
-Ne haragudj... De tényleg nem ártott volna többször kimozdulnod. A többi nép tényleg intenzívnek tartja a konyhánkat.... Jena azonban még visítva hozzátette:
-Arról nem is beszélve, hogy máshol a gyerekek nem isznak ilyen erős italt. Te leitattál egy kölyköt! A szultán ismét kifakadt:
-Mi az, hogy kölyök? A mi kultúránkban az ilyen korú lányokat már férjhez adják! A páros egy néma pillanatig összenézett... majd egymásra borulva röhögtek tovább.

Shah viszont tovább pattogott:
-Ez egyáltalán nem vicces! Hagyjátok abba! Nem hallottátok, ti anyaszomorítók? Hogy az az elferdült félhold zuhanna rátok.... Ekkor nyílt mögötte az ajtó... és Charmina lassan, kissé álmoskásan nézett ki rajta:
-Mi történt? Lemaradtam valamiről? Mind odakapták a fejüket, majd mielőtt bárki bármit szólhatott is volna, a dzsinn széles vigyorral odaszambázott hozzá, és átölelte:
-Ó, igazán semmiről, drágám- majd ránézett- mi ilyen vidám népek vagyunk itt az arab negyedbe. Nem fájdult meg nagyon a fejed? Charmina elmosolyodott, majd visszafogottan válaszolt:
-Nem, minden rendben. Remélem, nem voltam nagyon udvariatlan, amiért bekómáltam. Erre viszont már Shah válaszolt, aki átkarolta a lány derekát:
-Dehogyis. Ez az én hibám volt- homlokon csókolta- ne haragudj, nem tudtam.

Erre a gesztusra Jena és Arklan szemei elkerekedtek. Hisz az még nekik sem állt távol, hogy az ő kultúrájukban a 15 éves hölgyek már férjhez mennek... de Charmina és a szultán között legalább még egyszer ekkora évkülönbség is volt. Amikor Shah azt mondta, hogy nemes hölgyet keres magának, arra számítottak, hogy legalább egy korabeli nőt hoz haza. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy ez a vendég egyáltalán nem idegenkedett ettől a gesztustól. Korához képest meglehetősen éretten, és hozzájuk képest sokkal visszafogottabban reagálta le. Kicsit távolabb lépett a szultántól, és visszamosolygott:
-Tényleg minden rendben- körbenézett- és igen... tetszik a birodalmad. Viszont még szükség van rám Shaiola szigetén. Az uralkodó fejet hajtott:
-Hát hogyne- és kezet nyújtott- akkor engedd meg, hogy magam kísérjelek vissza. Charmina elmosolyodott, és kézen fogva elindultak kifelé.

A másik kettő csak csodálkozva nézett utánuk.
-Hát én komolyan behalok- fakadt ki Arklan- az apja lehetne. A dzsinn vállat vont, és a kardforgatóra nézett:
-Tudod, mit mondanak: a szerelem vak. Arklan felpillantott lefáradtan a plafonra:
-Meg hülye is...

Charmina az arab negyedben

Shah nemcsak, hogy elvitte Charminát az ő szerény birodalmába, de alaposan végig is vezette őt. A lány akkor tudatosult csak igazán, hogy kivel is van dolga, ahogy a bazárt végigjárva minden kereskedő, kézműves és járókelő meghajolt. A selyemövében pihenő élő tőr sárga szeme megcsillant:
-Ez aztán az elismerés! Hozzá tudnék szokni. A lány rászorította a kezét:
-Hallgass Voltali! Vendégek vagyunk, ne tegyünk rossz benyomást. Ekkor megpillantotta a bazár sarkában ugrabugráló alakot. Értetlenül közelebb lépett:
-Ez meg mit csinál, menekül? Vagy valami más baja van? A szultán harsányan felkacagott, majd a kis hölgy vállára tette kezét:
-Dehogyis! Nadir mutatványos- majd kíváncsian felé fordult- ne mond, hogy nálatok nincsenek mutatványosok. Charmina zavarában még el is pirult. Rejtette is kezeivel az arcát:
-Ne haragudj- mentegetőzött kínosan- nem tudtam, soha nem láttam még ilyen mozdulatokat. Shah halkan nevetett, és közelebb léptek:
-Semmi gond... most láthatsz.

Nadir valóban ügyes mutatványokat produkált. Még egy lángoló fáklya segítségével tüzet is fújt. A láng látványosan felcsapott a közönség előtt, akik megtapsolták. Az ő akrobatikus műsorát már a palotában egy táncos váltotta fel. Jena úgy táncolt, mint aki extázisba van esve. A páros a trónteremben élvezte a műsort, miközben egy-egy kupa vörösbort szolgáltak fel nekik. A szultán átnyújtotta a kupát vendégének, és megemelte a sajátjáét:
-Egészségedre, szépségem! Hogy megtisztelsz jelenléteddel szerény birodalmamban. Charmina elmosolyodott, és viszonozta a gesztust. Majd belekortyolt a vörös nedűbe. Azonnal érezte, hogy az arcába szökik a vér, és lassú köd kezdi eltompítani az agyát. Ismét belenézett a kupába:
-Ez miféle nektár, jó uram? Shah halkan nevetett:
-Vörösbor, drágám. Az egyik legjobb.
-Ó- a lány csodálkozva felvonta szemöldökét- nem volt szerencsém még hasonlóhoz. Ez olyan kellemesen ellazítja az érzékeimet. Utána felpillantott, vissza a vadul táncoló dzsinnre. Még az alkoholtól kissé eltompult tudatban is csodálattal nézett rá.
-De szépen táncol...- állapította meg ábrándos, csodálkozó hangon. Shah most viccelődőre fogta a hangulatot:
-Táncot azért láttál már, ugye?

Charmina felé fordult, és bólogatott. Aztán megdörzsölte a szemét:
-Elnézést... azt hiszem, a vörösbor kissé megártott. Az uralkodó megsimogatta a hátát:
-Semmi gond. Kicsiny birodalmunk igen különös ízvilággal rendelkezik. Ezt követően átnyújtott neki egy tálcát, amin tortaszeletek sorakoztak:
-Ezt próbáld meg, talán segít. A lány tekintete kissé elidőzött a desszerten... majd leemelte az egyik szeletet, és beleharapott. Azonnal megállapította, hogy túlságosan is édes... az a fajta túl édes, ami súrolja az átlag ember ingerküszöbét. Érezte, hogy tüstént innia kell rá valamit... és jobb híján a vörösboros kupát húzta meg. Ennek köszönhetően az agyát ellepő köd csak még sűrűbbé vált.

Ekkor már Voltali is érzékelte, hogy gond van. Kiröppent gazdája övéből, szellemalakot váltott, és megfogta a vállait:
-Úrnőm, jól vagy? A dzsinn is abbahagyta a táncot:
-Mégis mi a fene?- odament hozzájuk, majd végigmérte a vendéget... és a szultán felé fordult- Te most komolyan leitattál egy gyereket? Shah ártatlanul vállat vont, és mentegetőzött:
-Honnan tudtam volna? A mi kultúránkban az ilyen lányok már férjhez mennek, főznek, takarítanak... és egyáltalán nem árt nekik az ital. Jena tovább pattogott:
-De róla mérföldekről látszik, hogy nem a mi kultúránkból való! Shah, te nem vagy normális!
-Minden oké- mondta Charmina kissé elferdült mosollyal, ahogy élő fegyvere vállának dőlt- nem kell aggódni, én ugyan jól vagyok...

Az uralkodó sóhajtott, majd a  fejét csóválta. Aztán átvette Voltalitól a lányt, és felkapta:
-Ezt bizony ki kell pihenni. Ne haragudj, szépségem... Az élő fegyver kissé gyanakodva nézett rá, majd követte:
-Mégis hova viszed az úrnőm? Shah visszanézett rá:
-Csak a vendégszobába. Kellemesen hűvös, ideális, hogy aludjon egyet...

feltámadt romok

A legénység jól ismerte már Shaiola szigetét, mint minden mást is a tengeren. De Shah ragaszkodott hozzá, hogy nézzenek körbe. A kapitány csak a fejét csóválta:
-Hülye idegen, az ilyeneknek hiába beszél az ember. Ráadásul hajthatatlansága olyan erős volt, hogy végül a legénység is vele tartott a sziget felmérésében. Ám, ahogy előtte a kalózokat is, őket is meglepte, hogy a nagy romváros közepe már tökéletesen állt: az egykori főbb épületek, a főtér és utcák régi fényükben álltak, és a növényekkel is valaki foglalkozott. Shah-t annyira meg se lepte... a legénységet annál inkább. A kapitány értetlenül állt a jelenés előtt:
-Mi a hét tenger tajtékja- ámult, miközben babrálta a szakállát- Évek óta nem jött egy árva lélek se innen, mégis mi folyik itt?

A szultán rájuk se bagózott, hanem belevetette magát a sűrűjébe. A főtérre érve láthatta a nagymacska kalózokat, az élő fegyvereket... és egy leányzót, az épp ékköveket helyez az egyik épület tetején lévő medúzafej másik szemébe. Tökéletes illesztés, felmérte munkája eredményét... majd lecsúszott  a kötélen. Az élő fegyverek meghajoltak, a kalózok pedig megtapsolták:
-Bravó! Bravó! Hogy volt? A hölgyemény pedig meghajolt:
-Köszönöm, drágáim! Nélkületek nem sikerült volna.

Shah pedig elmosolyodott, és megszólította:
-Tiszteletem, kisasszony... A nagymacskák és az őrzök felé kapták a fejüket, Charmina pedig megtörölte homlokát:
-Üdvözletem- mosolyodott el- elnézést, épp a munka közepén voltam. A szultán körbenézett, felmérve az eddigi rekonstruált Cor Shaiolát:
-Ez mind? Igazán lenyűgöző... A lány folytatta:
-Köszönöm- majd a többiekre mutatott- de az övüké is a megtiszteltetés. Shah futó pillantást vetett rájuk, majd visszanézett a pimaszul fiatal hölgyeményre:
-Ők netalán az udvartartásod? Charmina elképedt:
-Ugyan, uram, hová gondol... ők a barátaim. Erre a vörös őrfegyver hozzátette:
-Ne szerénykedj, úrnőm, hisz téged szolgálunk.

Erre a szultán elképedt:
-Úrnő? A leányzó vállat vont:
-Az élő fegyverek így gondolják. A látogató meghajolt, majd kezet csókolt:
-Akkor hadd mutatkozzak be: Shah vagyok, a Nap és a Hold kegyelméből, az arab negyed szultánja. A hölgyemény visszamosolygott:
-Charmina Morgan... örvendek.

Ekkorra ért be a legénység is. A kapitány hüledezve nézett körbe:
-Mégis mi folyik itt? Chin-Hana őrszellem már épp készült megiramodni:
-Betolakodók... Azonban Charmina leintette:
-Nyugalom, hagyjátok őket- visszanézett Shahra- ők veled vannak? A szultán bólintott:
-Bizony, kisasszony. És biztosítom, hogy nem fognak bántani. Megfogta a kezét, és hozzátette:
-Viszont téged szeretnélek elhívni mesés birodalmamba. Kicsit világomban van minden földi jó, amit csak el tudsz képzelni...

A lány kissé bizonytalan volt. Megbizonyosodott róla, hogy a jövevény egy ember, de nem hallott arabokról. Talán ez valami másféle ember, amiről az androniak nem tettek említést? A kalózok felé fordult:
-Hol van az arab negyed? Leo vállat vont:
-Nem tudom, kis nagyság. Valószínűleg a szárazföldön, mert ha tengeren lenne, akkor tudnánk róla. Ezután a lila őrszellem felé fordult:
-Skorpó?
-Magam se hallottam róla, de jónak ígérkezik- válaszolta az élő fegyver. Charmina visszanézett Shah felé, és elmosolyodott:
-Hát legyen. Megnézem a te mesés birodalmad.

Mielőtt mehettek volna Kobrafog óvóan odalibbent hozzá:
-Kötelességem figyelmeztetni, úrnőm, hogy  ez az út veszélyes lehet- meghajolt- veled tartok. A lány elgondolkodott, majd hozzátette:
-Nem, Kobrafog, te átveszed itt a vezetést. Voltali jön velem. A sárga-fehér kölyök ujjongott:
-Éljen! Buli van! Azonnal villámmintás tőrré alakult, és Charmina kezébe csusszant. A hölgy visszamosolygott:
-Azt hiszem, most már mehetünk. Shah ismét kezet csókolt:
-Örömmel. Ahogy elindult vele visszafelé, a legénység alaposan megbámulta. A kapitány hüledezett:
-Ezek szerint... Shaiola lakói életben maradtak?

lehetőségek tengere

Shah ugyan elindult az úton... de csak útközbe jött rá, hogy ésszerűbb lenne célt is választani, nem csak belerohanni a vak világba. Deghyomi úrhölgyekről nem hallott... de ha lettek is volna, nincs az az isten, hogy a tűzvörös ég alá menjen. A zoolook matriarcha nemcsak foglalt volt, de a különböző bestiák sem voltak nagyon az ínyére. Nem volt velük ellenséges, de mégis megvolt az az elve, hogy emberi nőt akar magának. A Sólyom Kanyon és Nandun férfi uralkodókkal rendelkezik, Északon pedig egy istennő uralkodik. Mit lehet mit tenni... tengerre!

Vasmacska Karmába vette az irányt, ahonnan a legtöbb hajó indult, megbízható járművekkel, és még legénységet is lehetett bérelni. Mint gazdag uralkodó, erre egy percre sem volt gondja: bérelt egy szép, megbízható hajót, fegyelmezett és segítőkész legénységgel. A kapitány végig is mérte az utazóruhás inkognitós szultán:
-Azért bátorkodom megkérdezni, tisztelt jómódú idegen, hogy mégis merre menjünk? Shah visszanézett rá:
-Nem tudom... a legközelebbi szigetre, ahol nemes hölgyet találhatok. A kapitány elvigyorodott:
-Egykoron Shaiolán volt rengeteg szép és ügyes kezű nemes hölgy. De mára talán csak a csontvázaik maradtak. Az uralkodó azonban nem hallott a szigetről. Nem volt még soha tengeren, így az itteni népek kultúráját, legendáit sem ismerte. A kapitány részéről ezt egy kellemes viccnek vette. El is mosolyodott:
-Akkor oda menjünk először- ki is tartotta a tenger irányába észak felé a kezét- irány Shaiola!

A kapitány azonban egy másik irányba mutatott:
-Már megbocsáss, tisztelt idegen, de Shaiola arra van... Shah nem szerette, ha kötekednek vele. Viszont megállta, hogy nem szól vissza, hisz féltette a kilétét. Inkább kissé elhúzta a száját, majd rábólintott:
-Értem- ő is abba az irányba nyújtotta karját, amelybe a kapitány- akkor irány!

Shah feleséget keres

Mióta csak a trónra került, Shah szultán megdönthetetlenül uralkodott. Ő volt az első és egyetlen, a felkelő és lemenő Nap és Hold.... minden szava törvény. Viszont ahogy múlt az idő, úgy látta, hogy változik a környezete: az őrség lassan teljesen lecserélődött előbb fiatalabb kadétokra, melyek később férfivá értek, a negyed újabb kereskedelmi társasággal teremtett kapcsolatot, akik azóta be is költöztek a városba, Nadir elment a Harcosakadémiára tanulni.... unokaöccse meg nemcsak, hogy ott tanított, de a gyönyörű dzsinn hölgy azóta már hivatalosan is az asszonya.

Mindezzel szemben ő ott van egyedül... nem változott és nem változtatott semmit. Lassan ráébredt, hogy ez az állapot már tarthatatlan. Éppen ezért egy gyenge pillanatában fogta magát, konszolidáltabb ruhát vett fel, és egy hátizsákba elkezdett összerámolni. A procedúra alatt pont rátalált Arklan, akit meglepte, hogy nagybátyját nem a szokásos csillogásban látja:

-Hát te mi az elferdült félholdat művelsz? 

Shah rá se nézett, csak folytatta a pakolást:

-Itt minden ismerősöm boldog. Nadir is, te is... még a testőreim is, akik az akkoriak helyére jöttek. Mindenki változott a maga javára is. Csak én nem. Összehúzta a táskát és a hátára kapta:

-Ideje nekem is változtatni. Sőt... egyenesen asszonyt hozok magamnak a messzi távolból... egy csodás nemes hölgyet. Arklan csak pillogott a szultán szavain. Meglepetésében elég vonakodva tudott szóhoz jutni:

-Hát... izé... nem kapkodod ezt el? Eléggé olyan légből kapott ötletnek tűnik. Shah vállat vont:

-Miért... meddig üljek még itt? 

Azzal megindult kifelé. Unokaöccse értetlenül utána nézett. Aztán a szultán visszafordult:

-A távollétemben a tiéd a staféta. Arklan kifakadt:

-És a tanítványaim az akadémián? Nagybátyja legyintett:

-Add át Nadirnak, vagy töröld az órákat. Másban nem bízom a negyed ügyeit illetően, remélem, ezt megérted. Arklan lefáradt:

-Ezért lógsz eggyel. Shah bólintott:

-Gondom lesz rá- majd elszelelt.

büntetés letelte?

Már a vége felé közeledett a szolgálat a Holdudvarban. Az elején a gyíkharcos azt hitte, hogy alig fogja várni ezt a pillanatot, hogy aztán jól a papnők képébe röhöghessen, és kiérdemelten, méltón visszatérhessen az akadémiára, Mao Zhu tanítványaként. Azonban az ott töltött idő befolyására a dolgok egész különös fordulatot vettek: rájött, hogy ezt szereti csinálni. Ebben megerősítette az is, hogy Gatét is erre motiválta, aki azt hitte, jó helyen van. Ő maga is ugyanezt hitte a harcos akadémiáról... egészen idáig, körülbelül a letöltendő büntetés közepéig. Lehet, hogy erre rátett az is, hogy belejött a szertartásokba, és a holdpapnők is elkezdték őt tisztelni...

Végül csak eljött a nagy nap. A főpapnő magához hívatta. Annak ellenére, hogy az első napján milyen undok volt, most a rangjához megfelelően üdvözölte a hölgyet, és alázatosan letérdelt elé- ahogy azt a Holdudvarban már megtanulta. A főpapnő épp egy tekercset írt alá:
-Nos, Snark- felpillantott- remélem, az itt töltött idő alatt megtanultad a leckét. A lila szörnyeteg bólintott:
-Igen, méltóságod. A hölgy elmosolyodott:
-Jómagam is úgy láttam- felcsavarta a tekercsek- férfi létedre kitűnően alkalmazkodtál, és elfogadtad a szokásainkat. Annak ellenére is végezted tovább a feladatod, hogy húgaim alaposan próbára tették a türelmed és az állóképességed. Snark felkapta a fejét:
-Azok a szívatások... azok próbatétek voltak? A főpapnő halkan nevetett:
-Nem gondoltad volna? Pedig alapjáraton nem vagyunk ilyen gonoszak.

Átnyújtotta a tekercset:
-Tessék, Snark. Becsülettel letöltötted a büntetésed. Jól szolgáltál nálunk a Holdudvarban. A gyíkharcos valóban átvette a tekercset... de nem mozdult. Meredten nézte... végighúzva rajta egyik kezét, komolyabban belegondolva, hogy mit is akar igazán kezdeni magával. Biztos, hogy vissza akar menni? Az volt eddig minden vágya, hogy az egyik legvérmesebb katona legyen a tengerkék és a tűzvörös ég alatt. Viszont ezek után, hogy egy teljesen más szolgálatot is megtapasztalt hazája szolgálatán kívül...
-Bocsásson meg, méltóságod- visszanyújtotta a tekercset- de inkább mégiscsak maradnék.

A főpapnőnek elkerekedtek a szemei:
-Mit csinálsz? Snark alázatosan meghajolt:
-Szeretnék a Hold templomszolgája maradni. Ebben a hónapban nemcsak tiszteletet és türelmet tanultam, de azt is, hogy ez a fajta szolgálat sokkal közelebb áll hozzám. És bár tudom, hogy szigorú szabályaitok miatt nem fogadtatok az elején se, mint férfit, mégis megkísérem megkérni méltóságodat, hogy hadd maradjak.

A hölgy komolyan elgondolkozott. Valóban, a Holdudvarban csak nők szolgálnak. A lila gyíkot is csak azért engedték be, mert méltónak tartották, hogy itt töltse büntetését. Ha most felveszi, azzal évszázados tradíciókat dönthet fel. Viszont, amit itt tanúsított, az volt annyira példás, mint amit az átlag holdpapnőktől is megkövetelnek. Végül visszavette a tekercset, és sóhajtott:
-Nem bánom. Snark felkapta a fejét, a főpapnő pedig folytatta:
-De szigorú szabályaink értelmében nem lehetsz több templomszolgánál. A feladataidat ugyanúgy kell ellátnod, mint eddig, és az eddigi szabályok ugyanúgy vonatkoznak rád. Snark hálásan hajlongott:
-Köszönöm, köszönöm... hálásan köszönöm, méltóságod! Ígérem, nem fog csalódni bennem! Azzal lelkesen kiviharzott. A főpapnő pedig elégedett mosollyal nézett utána:
-Mi lesz még itt...

Gaté

Snark nagyon nem díjazta, hogy a holdpapnők így bepalizták. Este épp próbálta ellátni magát- hisz a főmufti áldozati húzásának köszönhetően tekintélyes mennyiségű vért vesztett... és nem akaródzott elállni. Hiába szorította rá a kötést, valahogy nem akart összejönni. Neki, mint szakbarbár katonának nem is ment az ilyesmi. Káromkodott is egy cifrát a negyedik kudarc után. Ekkor belépett valaki a szobába:
-Bánd meg szavad, de gyorsan! A lila hüllő a hang irányába kapta a fejét. Egy fehér, fekete hajú macskahölgy volt, ugyanolyan ruhába, mint a többi papnő.
-Már lejárt a műszakom a mai napra- mondta Snark. A jövevény kérdően nézett rá:
-Akkor miért vagy még fenn? A katona kedvetlenül sóhajtott, és megmutatta a sérülést. A vér több kisebb patakban, igencsak látványosan folyt alá.

A macska megcsóválta a fejét, majd maga látta el a sérülést. Először alaposan lekente fertőtlenítővel:
-Miért nem szóltál, hogy nem áll el a vérzés? A gyík duzzogva nézett vissza rá:
-Nincs szükségem fehérnépek segítségére. Amint véget ér a büntetésem, olyan távolról kerülöm ezt a helyet, amennyire csak lehet. A papnő nekiállt lekötözni:
-Sebaj, még van időd kiélvezni- válaszolt szarkasztikusan, majd hirtelen, nagyon erősen megszorította a kötést. Snark fel is ordított. A hölgyemény lassan végzett a procedúrával, végül a köntöst is visszasegítette a szolgára:
-Ne vedd magadra- tette hozzá- a helyi szokások megkívánják, hogy mindenki, aki a Holdudvarban dolgozik, az beavatott legyen. Nincs kivétel.

Ez a hangnem kifejezetten tetszett a tanítványnak- persze mindamellett, hogy a macska segített neki. Félig rápillantott:
-Ki vagy te?- kérdezte. A papnő sejtelmesen elmosolyodott:
-Gaté novícius vagyok, az arab negyed melletti sivatagos vidékről. Snark felvonta a szemöldökét:
-Novícius? Akkor te se lehetsz itt sok ideje.
-Egy éve, hogy pontos legyek- válaszolt Gaté, majd elindult kifelé- de ez már nem rád tartozik. Jó éjszakát! Majd eltűnt az ajtó mögött. Snark egy ideig nézett utána. Megállapította, hogy a hölgy remekül ellátta. Ennek tényétől elmosolyodott... végül ágyba bújt...

Holdudvarban

Snark, a lila gyíkharcos jelentkezett az arab negyedben, a holdpapnőknél. Vitte a végzést Mao Zhu-tól, miszerint  náluk kell letöltenie egy hónapos büntetését. A végzést maga a főpapnő vette át. Kicsit húzta a száját, hisz nem örült, hogy egy férfi van az ő zárt társaságukban. Csak tanácskérőket és magát a szultán szokták beengedni. Viszont a tűzherceg érve a tanítvány büntetése mellett jogosnak, és jól alátámasztottnak tűnt. A főpapnőt meggyőzte... ő is úgy vélte ezek után, hogy ez a szolgálat kellő büntetés az ilyen viselkedésre. Nem is tétovázott a döntéssel, a harcost még aznap szolgálatba állította.

Snark meglehetősen hülyén érezte magát. Először is, mert babakék női köntöst kellett hordania, aminek csak két ujja volt... neki viszont négy keze és négy lába a kígyószerű testén. Mindezek mellett- a Holdudvar hagyományaihoz híven- még ki is volt sminkelve a szeme körül.
-Úgy nézek ki, mint egy rossz ratyi!- fakadt ki, mihelyt az egyik papnő végzett vele.
-Nem tetszik?- szólt vissza a nő- akkor szólhatunk a mesterednek, és mehetsz világgá. Snark sóhajtott:
-Jól van, jól van- dünnyögött- maradhat a smink... A papnő pajkosan visszavigyorgott:
-Ezt már szeretem! Azzal távozott. Viszont már jött is egy másik, amely egy tálcát nyomott a kezébe, tele poharakkal:
-Mire vársz? Vonszold a segged! A bestia kedvetlenül elindult a többi papnőhöz.
-Türelem, Snark, türelem- mantrázott magában- ez az egyetlen módja, hogy Mao Zhu megbocsásson. Viselkedj, és légy türelemmel...

A Holdudvar lakói épp akkor kezdtek bele egy esti szertartásba. Ennek a része volt, hogy a lila gyíkharcos felszolgálta nekik az italt, amit a későbbiek folyamán megáldottak, és a Hold tiszteletére itták. Maga a szörnyeteg nem értette ezt az egész felhajtást. Nem volt egy vallásos típus. Inkább csak némán tette a dolgát, majd nézte az eseményeket. Bár... jobban belegondolva... a lenge ruhás holdpapnők éneke igazán kellemes volt a fülnek.

A majd félórás szertartás- kántálás, italáldás, és mérsékelt mennyiségű tánc- után a nők leültek. Egyedül a főpapnő maradt állva, aki úgy tűnt, hogy egy gondolattal kívánja zárni az estét:
-Húgaim... a ma este különleges. A Hold szürkülettől napkeltéig őrködik felettünk... ez a leghosszabb időszak, amit az egünk felett tölt. Mindezt Snark elengedte a füle mellett. Egyszerűen nem látta értelmét ennek a spirituális megszállottságnak. Közben a főpapnő folytatta:
-Ezért a mi szeretett Holdanyánknak ajándékkal kedveskedünk- a gyíkra mutatott- hozzátok!

Erre viszont már Snark is felkapta a fejét:
-Micsoda? Mire feleszmélhetett, már vagy nyolc papnő ragadta meg, és cibálták az oltárhoz. Kétségbeesett kapálózott:
-Ne, ne bántsatok! Ne áldozzatok fel a Holdnak! Azonban a hölgyek nem ismertek kegyelmet. Az oltárra szorították a bestiát. Snark halálra vált arccal nézett végig rajtuk... főleg, mikor a főpapnő megjelent egy nem túl bizalomgerjesztő tőrrel. Csak még jobban ficánkolt, és kiabált:
-Ne, ezt ne csináljátok! Ígérem, hogy hűen fogok szolgálni! Egy ujjal se nyúlok hozzátok!

Mire végigmondta, már át is suhant rajta a tőr.... a bal vállán. Épp hogy csak érzékelte. Elnémult. Lassan érezte, hogy a meleg vér lassan kifolyik az oltárra, és hogy a lassan múló félelemtől rázza a hideg. A főpapnő elmosolyodott, és felemelte a vérfoltos tűrt:
-A Hold elfogadta az esküdet. Mostantól közénk tartozol. Snark ettől teljesen padlót fogott. Nem is tudta, hogy kínjában sírjon, vagy ordítson. Inkább csak elvágódott az oltáron, és sóhajtott:
-Öcsém... - gondolta- ezek a csajok aztán jól bepaliztak...

a piszkos hatos

Első hetek a Harcosakadémián. Itt nemcsak a diákság volt meglehetősen züllött, de még a tanárok is- mivel a többségük mégiscsak deghyomi volt. Arklan pedig- mit volt mit tenni- sodródott az árral. Könnyen elfogadták a kollégák, és azonnal belerángatták minden "rosszba"... elsőként a közös bunyókba, amikor szórakoztak egymással, mint egy csapat hülye tizenéves... később pedig már a helyi kocsmába is magukkal rángatták. Arklan a nemesi etikettjét első kézből vágta a kukába, amikor nem egyszer hulla részegen távozott.

Ahogy teltek a napok, úgy a kis társaságnak kiforrott szokásává vált a tanítás utána kocsmulás. Egész szép társaság gyűlt össze, aminek a szablyaforgatás mestere is része volt: Soot, a fekete patkány, aki a tolvajismeretei közül tőrdobálást, valamint szabadulási- és menekülési technikákat tanított, Phylox, a vörös sárkány, a 13 testvér egyike, amely csapatmunkára ösztönzött, és nehéz fegyverekkel való harcot oktatott, Ursaner, a fekete medve, a lovagi torna bajnoka... a pusztakezes harc tanítója, valamint Midori, a csapat egyetlen női tagja, egy ezüst hajú, ezüst szemű fekete ruhás, szarvas démon, az íjászat oktató.
-Te, Arklan!- röhögött Soot- ennyire hiányzik őfelsége, hogy visszajöttél tanítani? A szultán unokaöccse felkacagott:
-Olyasmi... meg, hogy rájöttem, milyen jópofa dolog deghyomiakat tanítani. A démonlány épp a karmait pucolta az egyik nyíl hegyével:
-Csak ne szállj el magadtól- vigyorgott- mégiscsak mi vagyunk többségben. Phylox a hölgy vállára helyezte hatalmas mancsát:
-Na, ne ijesztgesd- majd a szablyaforgató felé fordult- de gondolom, megalapoztuk a bizalmat. Jó bulik voltak ezekben az első hetekbe. Arklan felkacagott:
-Az biztos- végignézett a bandán- ti aztán tudtok bulizni! Kösz, hogy rángattok magatokkal. A medve halkan nevetett:
-Szóra sem érdemes. Elvégre közös a célunk.

-Te Arklan!- fogta meg az ingujját a fekete patkány- azt rebesgetik, hogy jön még egy nixai tanár. Igaz ez? A szultán unokaöccsének meglepetten elkerekedtek a szemei:
-Erről most hallok először- ismét végignézett a többieken- mi a fene? Ti végig tudtatok erről? Phylox szusszantott:
-Pletykálnak ezt-azt. Azt se tudjuk, mit fog pontosan tanítani.
-Most akarnak késve elindítani egy kurzust az ő tárgyára- tette hozzá Ursaner- ez valami idióta spontán felindulás lehet.
-Egy biztos- tette hozzá Midori- ha ez valamelyikünk állásába kerül, én szétrúgom Tomnak azt a királyi hátsóját. Soot felé kapta a fejét:
-Hééééékás! A barátomat nem bántani! Vele együtt nőttünk fel. A démon sunyin elmosolyodott, majd a tolvajra nézett:
-Akit aztán olyan látványosan elárultál? A patkány előkapott egy tőrt:
-Vigyázz a szádra, asszony!

Arklan épp közbe akart avatkozni, mikor már nyílt is az ajtó. A tömeg azonnal elnémult. A kis csapat láthatta is, hogy miért: aki belépett, az nem volt más, mint egy kék macska, viszonylag könnyed, harcos ruhában. Körbenézett kínosan- úgy tűnt, őt is zavarta a hirtelen csend- majd kiszúrta a tanárok alkotta asztaltársaságot, és elindult feléjük. Az oktatóknak tátva maradt a szájuk... Midori végül kifakadt:
-Felség? A jövevény halkan nevetett, majd válaszolt:
-Nem. A nevem Mao Zhu- majd az egyik székre mutatott- szabad ez a hely? A társaság nem válaszolt. Csak némán csodálták a kék macskát, ahogy az leült közéjük. Körbenézett rajtuk. Frusztrálta, hogy ők is olyan mereven bámulják:
-Mi az?- kérdezte kínos vigyorral. Ekkor a vörös sárkánynak leesett. Rámutatom:
-Megvan már! Olyan 7-8 éve... Amikor Focus aláírta azt a szerződést. Láttam, hogy amikor leleplezett téged... aznap te helyesítetted a trónon. Mao Zhu bólintott:
-Pontosan így volt. Nem tudom, hogy annak idején miként talált rám, de a hasonlóság valóban döbbenetes volt.
-Most is az- jegyezte meg a fejét vakargatva Ursaner- pedig ahogy elnézem, legalább egy tíz évvel ráversz.
-Azt mondják, az előző nixai uralkodó elitjében te voltál a legfiatalabb katona- nézett rá Arklan- ez igaz? A kék macska elmosolyodott:
-Igen, igaz. Ők neveltek és képeztek egészen kiskoromtól.

Soot tovább méricskélte őt... majd rákérdezett:
-Ééééééés... mit is keresel is most tulajdonképpen? Mao Zhu elmosolyodott:
-Én leszek az új tanár. Őfelsége ajánlotta fel nekem. Hamarosan jelenésem lesz nála, hogy elbeszélgessünk a részletekről. Addig is, azt ajánlotta, hogy keresselek fel titeket. A társaság látványosan ledöbbent.... mind az ötnek tátva maradt a szája.
-Na ne!- fakadt ki Midori- befonom a szemöldököm!
-Ezért nem értem- szólalt fel Phylox- annak idején a leleplezéskor azt mondtad, hogy egy magányos harcos vagy. Mi ez a hirtelen váltás? A macska ránézett, és sejtelmesen elmosolyodott:
-Minden változik. Ebből a két ősi ellenséges birodalomból és komoly szövetségesek lettek. Lenézett, maga elé meredve:
-Talán épp ideje, hogy én is változtassak a szokásaimon. Arklan elvigyorodott, és megemelte a kupát:
-Hát, akkor.... az istenek hoztak közénk!

the place I call home

Aznap este nem jött álom Arklan szemére. Több okból is: először is, mert az idők folyamán hozzászokott, hogy Jena vele van a toronyszobában. Mióta ismeri, azóta nem hiányolja a magányt, amibe előtte oly gyakran burkolózott... hisz nemesi származás ide vagy oda, ő nem volt hajlandó alkalmazkodni. Mind a mai napig nem tette meg. Ez vált a fő okká, amiért nem ő, hanem nagybátyja került a trónra. Egyszerűen nem vágyott a csillogásra... egyben a sznob rokonai közé se. Inkább elvonult tőlük, a saját kezűleg kialakított toronyszobába. És mióta a dzsinn az élete része az alabástromlámpással együtt, valahogy elhomályosult a magány utána vágy. Kifejezetten örömét lelte abban, hogy a kis világát valakivel megoszthatja. A másik pedig, hogy aggódott is Jena miatt. A lány eddig nem mutatta jelét, hogy valami is zavarná. Teljesen felszabadult volt velük, ők hárman együtt vetették bele magukat a legkülönfélébb őrültségekbe. Most meg csak úgy hirtelen... teljes hangulatváltás, és el is ment. De hát ő, a szultán unokaöccse, mit tehetett volna ez ellen? Hisz azt akarta, hogy Jena boldog legyen. És ha csak ez az ára, hát legyen...

De mégis, a szoba olyan barátságtalanul csendes. Valamiféle kellemetlen és hűvös űr tölti be a dzsinn helyét. Kínos... Fel is kelt, elhúzta a függönyt, és kiült az ablakba. Tiszta, meleg éjszaka volt, teliholddal az égen. Kicsiny birodalom fényei kellemesen pislákoltak. Úgy látszik, nem ő az egyetlen, akinek álmatlan az éjszakája.   Felnézett a Holdra.... Majd végighúzta az arcán a tenyerét, és lehajtotta a fejét:
-Rendben- mondta megsemmisülve, mintha csak most vesztett volna egy csatát- te akartad hallani, megbántam, hogy Nadirral kukkoltuk a papnőket. Csak hozd vissza egyben Jenát...

Nem is sejtette, hogy a dzsinn valójában milyen közel is van. Ő és Emanuel a hajnali órákban érkeztek a városba. A lány furcsa módon kellemes fáradtságot érzett... olyat, ami minden tagját ölelő melegséggel járta át, és hazavárta. Kísérője ránézett:
-Minden rendben? Jena visszanézett rá:
-Persze- majd ismét előre fordult- csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszahúz a szívem. Igazad volt abban, hogy sokat számít az, hogy milyen emberek fogadnak be. Manu visszamosolygott:
-Örülök, hogy sikerült neked is megtalálnod a helyed- majd körbenézett- a palota, ugye? A dzsinn bólintott... majd felkapta a fejét. Kicsit jobban méregette Manut, amennyit még ki tudott még belőle venni a sötétben, majd leesett neki:
-Most ugrik be... Emanuel ránézett:
-Hogyan? Jena pedig folytatta:
-A minap te voltál itt azzal a lánnyal- a felismeréstől ismét visszatért a jól megszokott vigyora- neked adtam a parfümöt, hogy lepd meg vele... Ezután örömtelien felkacagott, és a fejét fogta:
-Szent egek, meg sem ismertelek ebben az indián szerelésben! Manu halkan nevetett:
-Első alkalom, hogy ebben a létformában nem ismernek rám. De kösz a bókot...

A lány ezzel vissza is nyerte a régi vidám énét. És ahogy megérkeztek a palotának ahhoz a bizonyos tornyához, leemelte a leplet a vállairól, és a kísérőjére terítette:
-Nagyon szépen köszönök mindent- mondta kedves mosollyal- rengeteget segített ez a találkozás. Manu visszamosolygott:
-Én örülök, hogy segíthettem. És ha bármire szükséged van, akkor nyugodtan szólj a zoolook-oknak. Jena bólintott:
-Meglesz. És intett. Emanuel lassan elindult visszafelé, a dzsinn pedig bevetette hatalmát, és levitált felfelé a toronyban lévő szoba ablakához.

Arklan még ébren volt. Épp akkor lépett el az ablaktól. A lány így a nyakába ugrott, hátulról bújva hozzá:
-Szia!- üdvözölte örömtelien. A szablyaforgató mester kissé megugrott a váratlan meglepetéstől, de mihelyt tudatosult benne, hogy mi is történt, megfordult, és magához szorította a dzsinnt:
-Jena!- kiáltott fel örömtelien. Őszintén örült neki, hogy újra láthatta. Szorosan zárta is a karjaiba, nehogy ismét el kelljen engednie... Jena érzései sem voltak különbek. Valóban érezte, hogy otthon van, a megszokott helyén... amit igazán a természetes közegének érzett. Bújt a Fekete Macska vállához, kapaszkodva belé... végül felsóhajtott:
-Úgy indultam el, hogy nem tudom, ki vagyok, és hova tartozom valójában- ráemelte a szultán unokaöccsére a tekintetét, hálásan mosolyogva- és rájöttem, hogy én vagyok Jena Sera, és itt a helyem. Arklan visszamosolygott:
-Mit is mondhatnék... üdv újra itthon! A dzsinn úgy érezte, hogy kellemes melegség áramlik végig a lelkén e szavak hallatán. Ettől az érzéstől megindulva megcsókolta Arklant...

hová tartunk idelenn?

Újabb hosszú nap. Arklan, mint a Harcos Akadémia tanára egy ideje elég későn ért vissza a rejtett zugába. Már a horizontot súrolta a lenyugvó Nap, mikor felért a szőnyegekkel, lámpásokkal, párnákkal és vízipipákkal tarkított toronyszobájába. Fáradtan, de vidáman üdvözölte a dzsinnt:
-Szia Jena! Itthon vagyok! A lány az ablakban ült, és merengve nézte a naplementét. Meg se fordult, csak intett:
-Szia Arklan... A szultán unokaöccse felhurcolkodott, majd odament, és letérdelt hozzá:
-Mi az, szépségem, valami nyomaszt? A máskor oly jókedvű és mosolygós dzsinn most ijesztően komolynak tűnt, ahogy a mesterre nézett:
-Nem emlékszem semmire azelőtt, hogy megidéztél volna. Az volt az első napom. De... valahogy bele kellett kerülnöm a lámpásba- ismét a város felé nézett- nem tudom, mi történt előtte. Szeretném tudni... Arklan sóhajtott, majd megsimogatta a lány térdét:
-Ki más lennél? Jena Sera vagy, a barátunk. A dzsinn visszanézett, és a fejét csóválta, ahogy lassan lehajtotta:
-Nem. Jena Sera az az a kislány, aki elhozta neked a lámpást. Én csak egy illúzió vagyok. A szultán unokaöccse tovább simogatta:
-Ne vedd ennyire magadra. Hidd el, nincs jelentősége. Közénk való vagy, és csak ez számít. A lány a mester kezei tette a kezét, és közelebb hajolt hozzá:
-Ezt hadd döntsem el én. Szükségem van pár napra.
-És hova mennél?- kérdezte Arklan.
-Nem tudom- mondta a dzsinn- de tudom, hogy Nixa határain belül megtalálnám a választ a kérdésemre. Válaszként a Fekete Macska megölelte őt. Az első találkozásuk óta ő és Nadir nagyon megszerették a dzsinnt, és mivel mégiscsak azt kívánta tőle, hogy legyen szabad, így élte velük a halandók megszokott életét, és belevitték mindenféle szórakozásba.

Jena se érezte ezt másképp. Mégiscsak Arklant látta meg elsőként. A fene gondolná, de ez tényleg rengeteget számít, hogy ki az, aki az első pillanattól kezdve az ember mellett van. És habár jól érezte magát mindkettejükkel, a szíve mintha Arklan felé jobban húzott volna. Talán azért, mert mégiscsak ő dörzsölte meg a lámpást...

Ami pedig a válaszkeresést illette, már aznap este nekiindult. A közeli erdőig jutott el azzal a lendülettel. A telihold már magasan tetőzött az égen.... épp elég fény volt, hogy a sűrű fák között és tájékozódhasson. De nem akart tovább menni. Otthonosnak találta a légkört. Le is térdelt, mélyen meghajolva, mint mikor az arab negyed lakói kelet felé fordulnak a Naphoz imádkozva, lehunyta a szemeit és mormolt:
-Adj választ, méltóságos Hold... hová tartok? Honnan jöttem? Mi az oka, hogy a lámpásba kerültem? Annyira elrugaszkodott gondolatban a földtől, remélve, hogy az égből érkezik a segítség. Azonban pont vele szemben szólalt meg valaki:
-Te sem találod a helyed, ifjú hölgy? Jena összerezzent, és felkapta a fejét.

Manu térdelt vele szemben, teljes harci díszben: vörös jelekkel az arcán, tollas-fogas nyaklánccal, és az indián lepellel, ami rá volt terítve. A dzsinn kíváncsian mérte őt végig:
-Te meg ki vagy? A srác elmosolyodott:
-Emanuel Agosto vagyok, a zoolook-ok közül. És te? A lány kissé megszeppenve válaszolt:
-Jena Sera, az arab negyedből... és dzsinn. Manu szemei izgatottan felcsillantak:
-Szóval te szellem vagy? Jena bólogatott:
-Igen... valami olyasmi. Csak épp nem egészen találom a helyem. Miért? A srác felállt:
-Akkor viszont van sejtésem, mi lehet a megoldás- és kezet nyújtott felé, hogy felsegítse- akarsz sétálni? A dzsinn elmosolyodott, bólintott, és megfogta Emanuel kezét.

Ahogy baktattak a fák között, elég szépen elmélyültek a beszélgetésbe.
-Mesélj csak- szólt Manu- pontosan honnan is jöttél?
-Egy lámpásból- válaszolta Jena- én vagyok az ezeréves alabástromlámpás szelleme. Az lett volna a feladatom, mint minden dzsinnek, hogy teljesítsem annak a kívánságát, aki a lámpásból megidéz. Viszont az első ember, aki megidézett, az azt kívánta tőlem, hogy legyek szabad. Azóta élek az emberek között. Manu elmosolyodott:
-A szabad akarat ajándéka valóban nagy kincs- mondta, ahogy egy nagyobb emelkedőnél lesegítette vendégét- és felelősségteljes is. Engem az alkotóm a fényből vett, és helyezett anyagi testbe. Az első pillanattól tudtam azonosulni a fizikai valómmal, de mindig többet akartam tanulni. Végül így jöttem le ide a földre, a zoolook-ok közé. Jena megtorpant:
-Várjunk csak... úgy érted, te egy égi vagy? Emanuel sejtelmesen nézett rá, ahogy visszafordult felé:
-Attól függ, mit értesz ezalatt.

Jena kicsit megszaporázta a lépteit, mert olybá tűnt, hogy a srác gyorsabb iramban halad:
-Te magad mondtad... a fényből vétettél. Emlékszel azelőttről valamire? Bármire...
-Semmire- válaszolta Manu tömören, és röviden. Egy tisztáshoz értek, ahol megállhattak. Kellemes, balzsamos illat lengte körbe a levegőt. Ahogy a lány felzárkózott, Emanuel folytatta:
-Minden tudás, amire abban a pillanatban tudtam támaszkodni, az annak a mechának a memóriája volt, amelybe az alkotóm zárt. Se több, se kevesebb.
-Tehát te sem emlékszel semmire- sóhajtott a dzsinn- pedig már kezdtem reménykedni... A srác kíváncsian ránézett, Jena pedig folytatta:
-Az kértem a Holdtól, hogy adjon nekem választ. Akkor szólítottál meg. És nagyon jó dolgokra világítottál rá. De te sem tudod, mi volt mindez előtt... Pedig én pontosan azt akartam tudni, hogy mi van ezelőtt a lét előtt... hogy kerültem a lámpásba... ki zárta be a lelkem....

Manu szelíden elmosolyodott, és átkarolta a dzsinn hátát:
-Ez már nem lényeges, hidd el. Csakis az számít,  hogy mit élsz meg most... és hogy kikkel éled meg. Sokat jelent, hogy kik fogadtak be maguk közé. A lány ránézett:
-Ilyen könnyen veszed? A srác visszamosolygott:
-Hogy máshogy vehetném? A származási helyemről száműztek. Ez a hely az otthonom. Most is azért voltam az erdőben, hogy erősítsem a kapcsolatom a Földdel. Ugyanis itt befogadtak... és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A dzsinn elmerengett, hosszan maga elé meredve... végül sóhajtott:
-Haza akarok menni....- mondta halkan. Emanuel elmosolyodott, majd a lepedőt Jena vállaira terítette, és elindult vele vissza, az arab negyed felé...

tanár kerestetik

Deghyom és Nixa már kiadta az ukázt, miszerint varázsra oktatókat, és harcművész tanárokat keresnek. És mivel a felhívás mindenhová eljutott, a birodalmak legeldugottabb szegleteibe is, így Arklannak sem volt nehéz rátalálnia. Pont forró sikátorokat járta Nadirral és Jenával, mikor a falon szemet szúrt neki a plakát. Leemelte és felolvasta társainak is:
-... Deghyomba kéretik minden legendás harcművész, sasszemű mesterlövés, és hírhedt kardforgató, az éppen épülő iskolába, ahol világszerte képezzük a jövő harcosait. Leemelte a papírt, és barátaira nézett:
-Úgy látom, volt tanítványom igencsak magasra tette a mércét. A dzsinn kacéran mosolygott:
-Volt kitől tanulnia. Meg, eleve az, hogy annak idején hozzád jött tanulni, elég sokat elárul a törekvéseiről. Arklan bólintott:
-Valóban- ismét a papírra meredt- mindannyian furcsálltuk is hogy egy deghyomi jött hozzánk tanulni. Valószínűleg az első. De ezt azzal a céllal tette, hogy ezt a tudást megoszthassa a népével. Nadir bólintott, majd hozzátette:
-És te? Nem vágytár arra, hogy egy egész tömeggel oszd meg a tudásod? A fekete macska meglepetten fordult barátja felé:
-Hogy mondod? A mutatványos folytatta:
-Eddig csak alkalmi tanítványaid voltak... egyszer-egyszer betévedt valaki, és kérte, hogy tanítsd. Meg, csak a szultáni hadsereget képzed. De nekik már nincs tovább hova fejlődniük, tudnak mindent. Átkarolta bizalmasan Arklan vállát:
-De ha te is bevállalod ezt a kis melót- mutatott a felhívásra- egy egész osztályod lehet. Különféle lények, egyszerre, a két birodalom minden sarkából, csak azért, hogy a tőled tanulhassanak. A szablyaforgató elgondolkozott, közben vakarva a szakállát:
-Hmmm... csodásan hangzik. Még majdnem olybá is tűnik, hogy nagyobb hatalmam van, mint a nagybátyámnak. Jena felkacagott, és izgatottan pattogott:
-Juhú! Akkor mire vársz! Menj és jelentkezz! Arklan a lányra nézett:
-Csak ha jöttök velem. Rátok fér egy kis kirándulás. Nadir és Jena pattogtak örömükben, a mutatványos meg is ölelte a dzsinnt.

Arklan pedig azonnal a szultán elé járult a kiáltvánnyal a kezében, és eltávozást kért. Shah átvette a plakátot, elolvasta, és elmerengve vakarta szakállát:
-Nem is tudom, édes öcsém- nézett vissza rá- mi elég konzervatív nép vagyunk. Nem biztos, hogy jó ötlet a kultúránkat belekeverni egy másikba.
-Viszont másképp nem ismernek meg minket- érvelt fekete macska- ha csak magunkba zárkózunk, akkor nincs esélyünk kapcsolatokra és szövetségesekre szert tenni. Viszont a két birodalom most egyesült, lehetőség van új kapcsolatokra, új szövetségesekre... de ehhez az kell, hogy mi is nyissunk. Ha a harcosok iskolájában a hagyományaink szerinti szablyaforgatást oktatnám, azzal felfigyelnének ránk. Shah bólintott:
-Mondasz valamit... Habár az ilyen barbár tevékenységeket mindig is elvetettem, a diplomáciai kapcsolatok mindig érdekeltek. Egy új vezetőt szívesen látnék a palotába, tárgyalás céljából. Arklan pajkosan elvigyorodott:
-Látod? Én mindig meg tudlak győzni. A vezér halkan nevetett:
-Na rendben. Menj, és tanítsd a népeket. A nap és a hold kísérjen utadon, édes öcsém. Fekete macska meghajolt:
-Köszi, nagybácsi!- majd lelkesen elviharzott.

A trió együtt ment a tűzvörös ég alatti városban... a dzsinn által elővarázsolt repülő szőnyegen. Ez elég nagy feltűnést keltett, főleg a szélső gyűrűben. A mágusok és egyéb varázshasználó úgy meredtek a jelenségre, mint borjú az új kapura. Nadir élt is a lehetőséggel, amint észrevette a bámészkodó tekinteteket. Nagy vigyorral leintett nekik:
-Hellósztok! Mi újság? Milyen az idő odalenn? Az egyik tűzvarázsló tért magához csak annyira, hogy visszaintsen neki.

A szőnyeg a Háromtornyú vár előtt landolt. Jena eltüntette a szőnyeget, Arklan pedig barátai felé fordult:
-Itt van benn minden adminisztráció. Amíg elvagyok, addig nyugodtan nézzetek körbe a városban. Azzal bement az irdatlan vaskapun. Közben a páros egymásra nézett:
-Akkor most merre?- kérdezte a lány. A közeli macskaköves utcáról az egyik csehóból különösen nagy rivalgás csapódott ki. Nadir pimaszul elvigyorodott:
-Az ott jó helynek tűnik...

Úgy 2-3 óra eltelte után, az adminisztráció végeztével Arklan is betért ugyanabba a kocsmába. A szemei elkerekedtek a látványtól. Az egyik asztalon Nadir állt, és korsókkal zsonglőrködött:
-Szép kis mutatvány, mi? El tudjátok kapni? Azzal elkezdte egyenként dobálni a körülötte lévőknek. A harcosok mind elkapták a korsójukat, majd megtapsolták a mutatványost. Nadir meghajolt:
-Köszönöm, köszönöm! De ezzel nincs vége. Leemelte az egyik fáklyát, pimaszul húzott az egyik vendég poharából, majd a lángba köpte. Szép kis lángcirádákat kreált a helyiségben. Az asztaltársaság lelkesen tapsolt. A másik sarokban pedig Jena, egy másik asztalon.... és meglehetősen vadítóan táncolt. Pár zenész adta neki a forró dallamokat, ő pedig izgatóan riszálta a csípőjét. A körülötte ülő férfiemberek meglehetően látványosan csorgatták a nyálukat, páran még bankókat is nyomtak az övébe. Jena nevetett:
-Ó, szeretnétek egy kicsit többet? Rajtam ne múljék.... Azzal levette a mellényét, ez követően a felsőjét... amit aztán meg is pörgetett. Ott viricskolt egy száll melltartóban, az asztaltársaságban pedig többen az asztalt, a falat püfölték, az egyik katona még el is ájult.

Arklan pedig ezt már nem hagyta szó nélkül:
-Ti meg mi a fészkes fenét műveltek? Jena azonnal visszahúzta a felsőjét, Nadir pedig visszatette a fáklyát.
-Mi csak- kezdett bele a mutatványos- jól érezzük magunkat. Olyan barátságos volt a társaság, hogy gondoltuk, elszórakoztatottjuk őket. A dzsinn közben már a mellényét húzta vissza:
-Na és- kérdezte kínos mosollyal- hogy sikerült a felvétel? Arklan végighúzta kezét az arcán, majd sóhajtott:
-Szóval jó volt a társaság? A duó szinkronban, nagy vigyorral bólogatott. Fekete macska pedig elmosolyodott:
-Jól van akkor- csapta össze a két tenyerét- akkor bulizzunk még egy kicsit. Azzal ő is belevetette magát a bohém életbe, és a mulatozás folytatódott tovább...