A négyes fogat mihamarabb Kaaelidasch felé vette az irányt. Titant és Gitát már vendégként fogadták, hisz a mechák nem feledték tettüket, a ráják pedig hallottak róluk. Rejazz a tájékoztatásukat követően nemcsak készenlétbe parancsolta népét, de fel is ajánlotta a vendégeknek a palotát szállásul. A négyes azonban udvariasan visszautasította. Gita inkább ahhoz ragaszkodott, hogy C4-gyel legyenek egy fedél alatt...
A kertvárosi lakásban valóban családiasabb volt a hangulat. Este a fiúk tábortüzet is raktak a kertben, kellő ökörködés közepette.
-Ez kissrác korunkra emlékeztet- nevetett Titan, ahogy pakolta lelkesen a tűzifát a lángokba- amikor ökörködtünk a nagyváros erdőparkjában.
-Na igen- tette hozzá Randy- annyi különbséggel, hogy ott a tűzrakó helyek nem spontánok voltak, mint most, hanem kijelöltek. A nagyváros fél, hogy nehogy leégjen. A szőke bozont visszanézett barátjára:
-Mélyen belül mindig is utáltad az RTG-t, ugye?- vigyorgott. Társa visszanézett rá:
-Nem mondanám, hogy utáltam... De kicsit unalmas volt, hogy minden a szabad energiahasználatra van kihegyezve... A lányok közben már helyet foglaltak. C4 érdeklődve nézett a másik kettőre:
-Örülök, hogy jöttetek a hírrel- majd kifejezetten a tudós felé fordult- Rég nem láttalak. Remélem, minden rendben... Gita elmosolyodott, és bólintott:
-A békák akcióját leszámítva igen- mosolya szélesedett- örülök, hogy látlak...
Amint a fiúk is leültek, Jena körbenézett rajtuk, majd a barátságosan pattogó lángokba nézett:
-Csodás tábortűz- vigyorodott el- már csak néhány rémtörténet hiányzik, és már teljes a kép. Vendéglátójuk értetlenül nézett rajtuk körbe:
-Rémtörténet? Gita elmosolyodott:
-Előző életedből egyre sem emlékszel? Pedig egyfolytában ezekkel cukkoltuk egymást kiskorunkba. Silver zavartan elpirult:
-Szégyellem bevallani, de nem. Mondtam, hogy a Cala-életből nem sokra emlékszem. A mecha memória az, ami inkább megmaradt.
-Pedig volt egy nagyon jó, amivel a többieket riogattuk- magyarázta a tudós- mi csak azért nem féltünk, mert T'het származékok voltunk. Körbenézett sejtelmesen a többieken, majd belekezdett a mesélésbe:
-Úgy tartják, hogy csupán azzal, hogy a T'het hold szilánkokra robbant, nem állt meg rajta az élet... Jobban a tűz fölé hajolt, hogy a fény és az árnyékok drámaibban táncoljanak az arcán:
-Azt mondják az RTG-n, hogy a fagyos időszak bekövetkeztével, az olyan éjszakákon, amikor hullik a jégkristály, akkor a jéglidércek figyelnek T'het szilánkjairól. Ők felelősek a jégkristály szállingózásáért is... Ezt azért teszik, hogy a jég fehérségéből könnyebben ki tudják szúrni zsákmányaikat, és aztán... HUSS, ELRAGADNI! Az utolsó szónál ordított, és olyan lendülettel legyintett a tűz felett a karjával, hogy a lángok kissé ki is csaptak oldalra.
C4 szemei elkerekedtek, majd bólogatott:
-Valami rémlik... Titan erre legyintett, és kihúzta magát:
-Ez már régi mese, csak az ovisok riadnak meg tőle- előrébb hajolt nagy vigyorral, úgy folytatta - amit én mesélek, az vagy százszor rémisztőbb. Hangját drámaian halkra változtatta, és belekezdett a mesélésbe:
-Annak idején RTG első telepesei igencsak bátrak voltak. Féltek az anyagbolygón lévő erdőtől. Voltak mendemondák miszerint aki éjszaka túl közel tartózkodott a sűrűhöz, azt elragadták, és soha többé nem látták. Ezért történt az, hogy a rájuk következő telepesek annyit pusztítottak el az erdőből, amennyit csak tudtak... mert féltek attól, ami benn ólálkodik. Ez az oka annak, hogy RTG-n egy hatalmas város van, ami csaknem a bolygó felét elfoglalja. A maradék erdőt csak azért hagyták meg, hogy fel ne boruljon a természeti egyensúly... Még közelebb hajolt, hangja jegesebbé vált:
-Viszont... A veszély így sem múlt el teljesen. A külvárosban élők még mindig azt mondják, hogyha a Rhynn és a Garutea újhold fázisba kerül, akkor mindenki bereteszeli az ajtókat és az ablakokat. Olykor vérfagyasztó zörgés hallatszik a sűrűből, majd bestiális hörgések, végül vad csámcsogás... Ugyanis ilyenkor, a Fény nélkül, a Sötétség a legállatiasabb, leggonoszabb tulajdonságoknak a foglya, és a mélyen tisztelt felmenők kegyelmezzenek annak, aki ilyenkor az útjába kerül... Jena bólintott:
-Ebben lehet valami. A Sötétség vérvonalából származom, tudom, hogy vannak periódusok, amikor Semifarnak meg kell őt tisztítania, mert annyi rossznak és gonosznak ad teret, hogy végül maga is azzá válik... Titan elkerekedett szemekkel mutatott rá, körbenézve a többieken:
-Látjátok? Nem kamu, amit mesélek.
Randy elmosolyodott, és összekulcsolta kezeit:
-Szerintem az RTG-i rémtörténetek semmik ahhoz képest, amit én hallottam - végignézett társain- a legfélelmetesebb történet, amivel valaha találkoztam, az a Földön volt. Azt mondják, hogy egy időben a deghyomiak rengeteg gyermeket raboltak Nixából, hogy átneveljék, átképezzék őket, majd a katonaságukkal a kék főváros ellen küldjék őket. Volt, akinek sikerült elszöknie, és megmenekült az egész tortúrától. Viszont akiket szökési kísérleten értek... Azokat azonnal megölték. De nem tudták le sima gyilkossággal: utána ezeknek a gyermekeknek a vérét itták a katonák, abban a hitben, hogy a fiatalok energiája beléjük száll, és így győzhetnek...
C4-en látszott, hogy szabályosan kirázza őt a hideg. Még a tűzhöz is közelebb húzódott. Jena viszont szemrebbenés nélkül nézett végig a többieken, majd hozzátette:
-Azt mindig is tudtuk, hogy a deghyomiak műveltek ocsmány dolgokat, de azért nem ittak gyermekvért... Titan nagy vigyorral hátradőlt, hátravetve karjait, azon támasztva meg fejét:
-Olyan nagy a szád, Sera! Még csak meg se rezzentél a történeteinktől. Esetleg mesélhetnél valamit, amitől neked is teli lett a gatyád... feltéve, ha tudsz olyat. A lány megejtett egy sötét mosolyt, majd előrébb hajolt, állva a szőke bozont tekintetét:
-Rémisztőt szeretnél? -felvonta szemöldökét. Rendben... elmesélem nagyanyám, Echo történetét...
-A világ még gyermekcipőben járt, és alig jelent meg az anyagi élet- hangja inkább olyan volt, mintha egy kellemes, meseszerű történetet mesélne- Ott, az emberek világában, az emberek és az istenek szinte napi szinten társalogtak, bízva egymásban, segítve egymást, mint a testvérek. Echo, aki még egész fiatal volt akkoriban, ő is gyakran megfordult közöttük. Így esett, hogy egyik nap beleszeretett egy szőke hajú daliába, akit a folyóparton pillantott meg. Azonban, fiatalsága révén nagyon szégyellős is volt. Nem mert odamenni a fiúhoz. Ehelyett félénken meghúzódott a legközelebbi fa mögött, és szólítgatta nevén: Nárcisz, Nárcisz... De a dalia fel se figyelt rá. Csak magával törődött. Azért volt ugyanis a vízparton, mert saját magát nézte a víztükörben, annyira el volt magától telve...
-Hékás!- fakadt ki Titan- Ebben nincs is semmi ijesztő! Nem habos-babos románcokat mesélünk most, hanem rémtörténeteket! Komplett hülyének nézel, Sera? Azonban a lány felemelte tenyerét:
-Várj, még nem is értem a végére- nyugodtan elmosolyodott, majd folytatta- Az történt ugyanis, hogy a vízistennőnek is megtetszett a dalia, hisz neki úgy tűnt, a víztükörben egész nap őt nézi. És amikor megtudta, hogy Echo félénken próbálta magára vonni Nárcisz figyelmét, átkot bocsátott rá. Echo onnantól kezdve nem tudott beszélni, csak megismételni, amit mások mondanak. Nem szólhatott az ifjúhoz. Így olyan szinten elkeseredett, hogy keserűségében elenyészett. A vízistennő útjában már semmi sem állhatott, hogy meghódítsa a fiút. De mihelyt megtudta, hogy a dalia nem az ő szépségében gyönyörködik, hanem a saját szépségét csodálja a víztükörben, olyan haragra gerjedt, hogy virággá változtatta őt. Ő volt az első Nárcisz virág...
-Még mindig nem félek...- szólt közbe már másodszor Titan, ezúttal kifejezetten gúnyos hangsúllyal- Hol marad a borzongás? Gita viszont egy jól irányzott bokán rúgással elhallgattatta, majd Jena felé fordult:
-Folytasd, kérlek...
Jena közelebb is ült a tűzhöz, arcát sejtelmesen táncoltak az árnyékok, hangja vérfagyasztóan elhalkult:
-Itt nem ért véget a történet... Ugyanis nagyanyám az enyészetből a csalódottságból és a haragból erőt merítve új erőre kapott, és átváltozott: fekete szarvai lettek, villás farka, sárkányszárnyai, és sárga szemei. Lekaszabolta az összes nárciszt, lemészárolta az első folyók és tavak szellemeit, a vízistennőt pedig száz év kínra átkozta- körbenézett mindenkin, hogy lássa a hirtelenjében elsápadt arcaikat- Onnantól kezdve minden újholdkor felveszi ezt az alakot, mivel egyben holdistennőként ezzel a Hold sötét oldalává vált. Rengeteg évezredbe telt neki, mire ezen a tengernyi elkeseredettségen és haragon úrrá lett, azóta tudja kontrollálni. Viszont a tettét nem feledik, és sok helyen félnek tőle. Olyan néven emlegetik: Lilith, a hold sötét oldala...
A csapat úgy elhűlt a történet hallatán, hogy megnémultak. Először talán a szőke bozont tért magához, aki első reakciójaként elkezdett lassan tapsolni...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holdfénytolvaj lumanix szövetség bolygó rtg fény mágia aluh manac sötétség materializálás teremtés randy titan gita. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holdfénytolvaj lumanix szövetség bolygó rtg fény mágia aluh manac sötétség materializálás teremtés randy titan gita. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 11., hétfő
2013. február 5., kedd
a jéglidérc begizdul
A kvartett Garutea holdján töltötte a szabadidejét. Jenának annyira megtetszett az oda tett kirándulás, hogy ragaszkodott hozzá, hogy a többiek is jöjjenek. Az egyik félreeső részen, egy több mérföldnyi tisztáson találtak helyet a pihenésre. Gita és Titan úgyszintén megcsodálták az eget, melynek most csak a sarkába lógott be az anyabolygó, a T'het jégszilánkjai pedig elhomályosulva pislákoltak a napcsillag fényében.
-Bevallom, még sosem jártam a Garuteán- mondta a szőke bozont- pedig a nevem szerint az én felmenőim is innen származnak... A tudós bólintott, majd Jena felé fordult:
-Tényleg remek ötlet volt idejönni. Talán akkor mozdultunk el az RTG-ről utoljára, amikor anno Nixa szövetségeseként lementünk a Földre. Randy nevetett:
-Én persze meg se szólalhatok- majd szorosabban karolta át barátnőjét- amióta megláttam, azóta lenn ragadtam. Minden más helyről meg is feledkeztem. Titan rávigyorgott:
-Mindig is mondtam, hogy zokni van az agyad helyén, fiam...
Erre a két srác elkezdett játékosan bunyózni. Jena mosolyogva csóválta a fejét, majd a tudósra nézett:
-Nem tudom, hogy vagy vele, de imádom, amikor diliznek. A bátyám még ilyen.. Gita szemei elkerekedtek:
-Van bátyád? Nem is mesélted. Az ifjú Sera vállat vont, majd ártatlanul hozzátette:
-Előtte te se meséltél a húgodról. A T'het származék egy pillanatra elhúzta a száját, majd tovább mosolygott visszafogottan:
-Jogos... Talán annak idején túlságosan a harcra és a négyünk összekovácsolódására összpontosítottunk...
Ekkor elsötétül felettük az ég. Felemelték a fejüket, még a fiúk is abbahagyták a bunyót. Pár űrhajó jelent meg a fejük fölött, akik ezen a több mérföldes tisztáson landoltak szép lassan. A négyes értetlenül állt a jelenség előtt, megvárva, amíg a járművek leálltak, és kiszállnak belőlük a látogatók. A motorok kikapcsoltak, és az ajtó már nyílt is...
Békák. Pontosabban a béka hadsereg egy osztaga. A fiatalok felálltak, majd Randy vonakodva megszólította őket:
-Üdv Garuteán, RTG holdján... Miben segíthetünk? Az egyik rangosabb öltözetben lévő előrébb lépett, és komoran válaszolt:
-Szövetségeseket keresünk galaxis-szerte. Mivel ti közelebb voltatok, mint maga RTG, titeket kérdezünk meg legelőször, hogy szövetségre lépnétek-e ősi ellenségünk ellen. Jena értetlenül nézett rá:
-Ki ez az ősi ellenség? A rangos alak kissé pökhendin válaszolt:
-Természetesen a ráják, és egész Kaaelidash bolygója. Aki ott él és mozog, mind ellenünk van...
Alig fejezte be, a következő pillanatban már két darabban hullott alá. A többi béka épphogy csak feleszmélt, már azt látták, hogy a jéglidérc a maga jeges-kékes karmos alakjába elkezdi tizedelni őket. Némi fáziskéséssel csatlakozott Titan is. Felvette kék sárkányember alakját, melyben sokkal gyorsabban mozgott. Átharapta a torkokat, kitekerte a nyakakat, majd megidézte a tiszta energiából a lándzsáját, és azzal mészárolt tovább. A másik kettőnek annyi ideje se volt, hogy felfogják, mi történik. Mire dűlőre jutottak, hogy talán társaiknak igaza lehet, és csatlakozni kéne a harcba, Gita egész egyszerűen ismét óriás méretet öltött, és az első két hajót darabokra zúzta. Ezt követően a megmaradt katonákat a harmadikba parancsolta:
-Ha még egyszer RTG vagy akár a galaxis, esetleg Kaaelidasch közelébe mertek járni, esküszünk, hogy nem állunk jót magunkért! A katonák megriadtan, sebesülten kotródtak el, már zárult is az ajtó, és a jármű meglepő sebességgel hagyta el Garuteát.
Ahogy a két harcos visszavette megszokott alakját, társaik még mindig szájtátva bámultak. Végül Jenából kifakadt:
-Ez... mégis mi volt? Titan komoran válaszolt:
-Kaaelidasch-ra annak idején mi hoztuk vissza az életet- majd vonásai kissé ellágyultak, ahogy pontosított- vagyis mi is... bár akkor még ráják nem voltak. Kérdőn a tudósra nézett:
-Te tudsz erről valamit? Olyan hirtelen megindultál az elején...
Gita sóhajtott, majd a többiekre nézett:
-Kaaelidasch-t valóban ráják lakják. De van egy másik, sokkal személyesebb oka, amiért nem engedhetem, hogy bántsák a bolygó lakóit. Randy értetlenül nézett rá:
-És mégis mi? A T'het származék kissé vontatottan válaszolt:
-Cala ott van. Randy intett:
-Ácsi... azt hittem, Cala halott? Gita megragadta fejét mindkét kezével, majd kifakadt:
-igen, halott- majd leengedte karjait- vagyis mégse, mert ott testesült újjá... Nem tudom, hogyan történhetett, de valóban ott van. Még hogyha nem is egészen önmaga... Jena a fejét csóválta lassan:
-Ezt már nem egészen tudom követni...
Gita ismét legyintett:
-Teljesen mindegy!- kiáltott, majd aggodalmas tekintettel fordult a többiek felé- A lényeg, hogy ott van, és figyelmeztetnünk kell egész Kaaelidasch-t, hogy támadásra készülnek ellenük. Ki tart velem? A másik három összenézett, majd először Titan emelte fel a kezét:
-Én egész biztosan. Együtt segítettünk annak a bolygónak, hogy ismét életre keljen, nem hagyhatjuk magára. Őt követte Randy, széles mosollyal, ahogy kezet emelt a magasba:
-Én úgy szintén- megropogtatta az ujjait- már rég nem használtam a képességeimet, még végül elfelejteném. Jena mosolyogva végignézett rajtuk, majd közelebb lépett:
-Újra együtt a csapat. Most aztán nemcsak az emlékekben, hanem a gyakorlatban is nosztalgiázhatunk. Gita hálásan elmosolyodott:
-Kösz skacok...
-Bevallom, még sosem jártam a Garuteán- mondta a szőke bozont- pedig a nevem szerint az én felmenőim is innen származnak... A tudós bólintott, majd Jena felé fordult:
-Tényleg remek ötlet volt idejönni. Talán akkor mozdultunk el az RTG-ről utoljára, amikor anno Nixa szövetségeseként lementünk a Földre. Randy nevetett:
-Én persze meg se szólalhatok- majd szorosabban karolta át barátnőjét- amióta megláttam, azóta lenn ragadtam. Minden más helyről meg is feledkeztem. Titan rávigyorgott:
-Mindig is mondtam, hogy zokni van az agyad helyén, fiam...
Erre a két srác elkezdett játékosan bunyózni. Jena mosolyogva csóválta a fejét, majd a tudósra nézett:
-Nem tudom, hogy vagy vele, de imádom, amikor diliznek. A bátyám még ilyen.. Gita szemei elkerekedtek:
-Van bátyád? Nem is mesélted. Az ifjú Sera vállat vont, majd ártatlanul hozzátette:
-Előtte te se meséltél a húgodról. A T'het származék egy pillanatra elhúzta a száját, majd tovább mosolygott visszafogottan:
-Jogos... Talán annak idején túlságosan a harcra és a négyünk összekovácsolódására összpontosítottunk...
Ekkor elsötétül felettük az ég. Felemelték a fejüket, még a fiúk is abbahagyták a bunyót. Pár űrhajó jelent meg a fejük fölött, akik ezen a több mérföldes tisztáson landoltak szép lassan. A négyes értetlenül állt a jelenség előtt, megvárva, amíg a járművek leálltak, és kiszállnak belőlük a látogatók. A motorok kikapcsoltak, és az ajtó már nyílt is...
Békák. Pontosabban a béka hadsereg egy osztaga. A fiatalok felálltak, majd Randy vonakodva megszólította őket:
-Üdv Garuteán, RTG holdján... Miben segíthetünk? Az egyik rangosabb öltözetben lévő előrébb lépett, és komoran válaszolt:
-Szövetségeseket keresünk galaxis-szerte. Mivel ti közelebb voltatok, mint maga RTG, titeket kérdezünk meg legelőször, hogy szövetségre lépnétek-e ősi ellenségünk ellen. Jena értetlenül nézett rá:
-Ki ez az ősi ellenség? A rangos alak kissé pökhendin válaszolt:
-Természetesen a ráják, és egész Kaaelidash bolygója. Aki ott él és mozog, mind ellenünk van...
Alig fejezte be, a következő pillanatban már két darabban hullott alá. A többi béka épphogy csak feleszmélt, már azt látták, hogy a jéglidérc a maga jeges-kékes karmos alakjába elkezdi tizedelni őket. Némi fáziskéséssel csatlakozott Titan is. Felvette kék sárkányember alakját, melyben sokkal gyorsabban mozgott. Átharapta a torkokat, kitekerte a nyakakat, majd megidézte a tiszta energiából a lándzsáját, és azzal mészárolt tovább. A másik kettőnek annyi ideje se volt, hogy felfogják, mi történik. Mire dűlőre jutottak, hogy talán társaiknak igaza lehet, és csatlakozni kéne a harcba, Gita egész egyszerűen ismét óriás méretet öltött, és az első két hajót darabokra zúzta. Ezt követően a megmaradt katonákat a harmadikba parancsolta:
-Ha még egyszer RTG vagy akár a galaxis, esetleg Kaaelidasch közelébe mertek járni, esküszünk, hogy nem állunk jót magunkért! A katonák megriadtan, sebesülten kotródtak el, már zárult is az ajtó, és a jármű meglepő sebességgel hagyta el Garuteát.
Ahogy a két harcos visszavette megszokott alakját, társaik még mindig szájtátva bámultak. Végül Jenából kifakadt:
-Ez... mégis mi volt? Titan komoran válaszolt:
-Kaaelidasch-ra annak idején mi hoztuk vissza az életet- majd vonásai kissé ellágyultak, ahogy pontosított- vagyis mi is... bár akkor még ráják nem voltak. Kérdőn a tudósra nézett:
-Te tudsz erről valamit? Olyan hirtelen megindultál az elején...
Gita sóhajtott, majd a többiekre nézett:
-Kaaelidasch-t valóban ráják lakják. De van egy másik, sokkal személyesebb oka, amiért nem engedhetem, hogy bántsák a bolygó lakóit. Randy értetlenül nézett rá:
-És mégis mi? A T'het származék kissé vontatottan válaszolt:
-Cala ott van. Randy intett:
-Ácsi... azt hittem, Cala halott? Gita megragadta fejét mindkét kezével, majd kifakadt:
-igen, halott- majd leengedte karjait- vagyis mégse, mert ott testesült újjá... Nem tudom, hogyan történhetett, de valóban ott van. Még hogyha nem is egészen önmaga... Jena a fejét csóválta lassan:
-Ezt már nem egészen tudom követni...
Gita ismét legyintett:
-Teljesen mindegy!- kiáltott, majd aggodalmas tekintettel fordult a többiek felé- A lényeg, hogy ott van, és figyelmeztetnünk kell egész Kaaelidasch-t, hogy támadásra készülnek ellenük. Ki tart velem? A másik három összenézett, majd először Titan emelte fel a kezét:
-Én egész biztosan. Együtt segítettünk annak a bolygónak, hogy ismét életre keljen, nem hagyhatjuk magára. Őt követte Randy, széles mosollyal, ahogy kezet emelt a magasba:
-Én úgy szintén- megropogtatta az ujjait- már rég nem használtam a képességeimet, még végül elfelejteném. Jena mosolyogva végignézett rajtuk, majd közelebb lépett:
-Újra együtt a csapat. Most aztán nemcsak az emlékekben, hanem a gyakorlatban is nosztalgiázhatunk. Gita hálásan elmosolyodott:
-Kösz skacok...
2012. december 29., szombat
rage of a T'het derivative
Sokszor hatalmas, köztük helyenként kisebb lebegő jégtömbök az űrben - itt találta magát Manu az indián lepellel a fekete ruhája fölé terítve. Körbenézett... álmodik talán?
-Nem álmodsz- szólalt meg egy ismerő hang. A legidősebb Agosto a hang irányába fordult:
-Gita? Valóban, a fehér hajú lány állt vele szemben, egy nagyobb jégtömbön állva. Tartása, arca komoly volt, és tiszteletet parancsoló. Tovább magyarázott:
-Ez itt az asztrál sík. Sámánok és különböző révülők járnak ide, és vannak olyanok akik bizonyos helyzetekben olyanra formálják amilyenre akarják - egyfajta élő szimulációként. Amit most látsz, az T'het jégszilánkjainak tökéletes mása.
Emanuel ismét körbenézett, majd vissza a tudósra:
-És... mit keresünk mi itt? Gita lehunyta a szemeit és szenvtelen hangján folytatta tovább:
-Tudod... a T'het származékoknak van egy igen alattomos cselük: az ellenfelüket képesek átrántani az asztrál síkra, elvágva minden anyagi segítségtől, és ott végezni vele... Amint ez végigmondta, felnyitotta szemeit, teste szellemszerű jégkékké vált, karmai és fogai pedig hosszabbakká, hegyesebbekké. Így esett neki a srácnak.
Manunak feleszmélni sem volt ideje, a jéglidérc végig is karmolta a mellkasát, majd visszatámadt, és mélyen végigszántotta a bal karjától a hátáig. Ijedtében ugyan felkiáltott, és a második csapás után meg is ugrott, riadtan és értetlenül nézve a lányra:
-Gita, mégis mi a fenét művelsz?- fakadt ki. A jéglidérc visszhangzóan fagyos hangon szólt vissza:
-Rendezem veled az ügyem egyszer és mindenkorra! Ismét nekiesett, bár Emanuel az utolsó pillanatban blokkolta a karjával. Ezután kissé meghátrált:
-Mégis miről beszélsz? Éreztem, hogy olykor kimért voltál velem szemben, de mindig együtt tudtunk működni... Gita ráfújt:
-Miattad vesztettem el a húgom, te szörnyeteg! Nem is szabadna létezned!
Ismét ugrott volna, azonban a legidősebb Agostót megrázták a szavai. Egy elektromos támadással előzte meg, nekicsapva őt egy másik jégtömbnek. A jéglidérc hatalmasat nyekkent, majd ahogy lassan tápászkodott felfelé, Manu dühödten válaszolt:
-Tehát olyan vagy, mint a társaid? Ők Cala fenyegetésével akartak annak idején előcsalni, hogy megsemmisítsenek, mert úgy vélték, hogy fenyegető vagyok rájuk nézve, és az életem természetellenes! Egy újabb villámmal csapott le, azonban Gita félreugrott, és egy kisebb szilánkról tovább szökkent, egyenesen a srác felé, végigkarmolva a vállát. Emanuel egy pillanatra megremegett, majd megfordult. A T'het származék ismét szembenézett vele:
-Ez az egyik ok... Ismét támadásba lendült, de Manu megelégelte. Ledobta magáról a leplet, és felvette a fekete párduc alakot. Belekarmolt a tudós oldalába, majd távolra lökte magától. Fenyegetően rámorrant:
-És mi a másik ok?
Gita alaposan végigmérte ellenfelét. Ilyen bestiával már nehezebb a dolga puszta jéglidércként. Keményebb eszközökhöz kell folyamodnia. Visszavette emberszerű alakját, majd bal öklét a jobb vállára csapta:
-Az....- majd jobb öklét a bal vállára- hogy elvetted tőlem.... Ezután hatalmas mennyiségű energiát koncentrált a testébe, melynek következtében métereket nőtt. Emanuel elképedve nézte maga előtt az óriást, aki haragos üvöltéssel fejezte be a mondatot:
.... a húgomat!
És már csapott is az öklével. A fekete párduc félre se tudott ugrani, az előbbi döbbenet olyan szinten lebénította. Gita pedig minden egyes csapással elkeseredetten ordított:
-Nem volt túl jó a kapcsolatunk! - PAFF - De próbáltam vele helyrehozni! - DURR - Azonban megépített téged! - CSATT - És onnantól kezdve csak veled foglalkozott! - BAMM - Nem tudtam vele semmi megbeszélni! - DANG - Mert téged jobban szeretett, mint engem! - KRAKK - Olyannyira, hogy még lelket is adott neked, ezzel áthágva minden szabályt! Teljesen elfordult tőlem miattad!
Ez utolsó szavaknál úgy taposta a földbe ellenfelét. Ahogy elfogyott a lendülete, megállt.... és zihált.
Furcsa, nyomasztó csend lett hirtelen... valami elszállt... Talán a harag? És ebben a némaságban valami más, kellemetlen érzés kezdett lassan végigfolyni rajta... Valami nagy, nagy hibát követett el...
Leszállt a srácról, majd a kezébe vette. Még mindig fekete párducként volt ott, erősen remegett... egy pillanatra erőteljesen felköhögött egy adag vért. Gita leguggolt, ahogy jobban szemügyre vette a kezében lévő megtört ellenfelet. Most látta csak igazán a hátán lévő vágást is, amit okozott: az izmok közt, a csont mellett vérben ázva, de ott a fémkábel - az utolsó, ami Manu mecha létéből megmaradt. Rosszul lát talán? Óvatosan odanyúlt, hogy kitapogassa...
Emanuel elrántotta a karját. Mélyen végigjárta a fájdalom. Az óriás is kissé megrezzent a reakció láttán. Ismét végignézett a fekete párducon. A kép, hogy ez a lény valaha gép volt, teljesen szertefoszlott... most már csak valami távoli álomnak tűnik. Akivel itt és most dolga van, az valóban egy hús-vér lény... és most zúzta őt össze... és ő benne erős az életösztön, mert igyekszik kitartani...
Ismét finoman megérintette, most a haját tűrte el a véres arcából. Manu érzékelte, és pislákolva felnyitotta szemét. Látása igencsak homályos volt, de tudta a szemkontaktust. Gita sóhajtott, majd vontatottan belekezdett:
-Sajnálom.... Néhány perc kínos csend után folytatta:
-Levezettem rajtad minden dühömet, de ez soha nem hozzá vissza Calát- szemei égtek, hangja kissé elcsuklott- sem a vele való kapcsolatot. Végigfolyt a könny az arcán:
-Én mindent megtettem, hogy visszaállítsam a kapcsolatunkat.... de... ő folyton elzárkózott... folyton veled törődött... nem tudtam visszaállítani a viszonyunkat...
Emanuelnek a sírást hallva mélyebben meghasadt a szíve, mint a jéglidérc karmaitól. Sajnálta őt... és némileg össze is állt neki a kép pár múltbéli folttal. Próbálta összeszedni magát, hogy szóljon... Igyekezett, hogy ne veszítse el eszméletét, hisz többször közel volt hozzá. Csak az óriás hangjára való összpontosítás tartotta észnél. Ezt követően újabb adag vért köhögött vele, majd rekedten, gyengén válaszolt:
-Így... már értem... A T'het származék megtörölte szabad kezével az arcát, majd rá emelte tekintetét. Manu folytatta:
-Voltak képek... még a mecha memóriából... ahogy Cala hozzám beszélt. Sokszor... magányosnak tűnt. Ismét vért köhögött fel, majd folytatta:
-És néha... félt.... tőled.... Erőteljesebben reszketett egy hosszabb pillanatra. Küzdött, hogy visszavegye teste felett az uralmat, közben pedig befejezte, amit elkezdett:
-Kölcsönösen... félreértettétek... egymást. Ha ezt előbb.... észrevettem.... volna.... akkor tisztázom veletek...
Alig, hogy végigmondta, rémisztő köhögőroham jött rá. Eddig a fájdalom járta át az egész testét, most már a félelem is. Talán a zoolook-ok erdejében érzett utoljára ilyen páni félelmet... viszont most nem tud menekülni semerre... most nincs hová futni...
Gita szánakozva nézve, ahogy szenved. Finoman ráhelyezte a másik tenyerét, majd megkérdezte:
-Meg tudod mondani, hogy mit érzel most? A fekete párduc ismét próbált erőt venni magán. A reszketés ugyan nem állt el, de a köhögés nagyjából igen - és ez épp elég volt arra, hogy tudjon beszélni:
-Soha nem éreztem ilyet- hangja elcsuklott- mintha... minden oldalról marna a fájdalom... És félek... Hangja egészen suttogásba ment át:
-Nagyon... félek...
A tudós óvatosan eltűrte ismét Emanuel haját:
-Többé nem kell félned... mindent jóvá fogok tenni. Manu még egy pillanatra közbeszólt:
-Calával is rendbe teheted.... Tudod, hol keresd, ugye? Gita megejtett egy enyhe mosolyt, majd bólintott:
-Már találkoztam vele. És helyre is hozom... . kissé közelebb hajolt hozzá- de előbb téged. Megpuszilta a fejét, majd rácsúsztatta a másik kezét...
Ekkor Manu a saját ágyában riadt fel. Végignézett magán: sehol egy karcolás, és emberi alakban is van... tényleg az asztrál síkon lett volna? Aztán a fejéről lehúzott egy átlagosnál vastagabb és hosszabb fehér hajszálat - mintha csak egy óriástól származott volna...
2012. december 22., szombat
Tui, Garutea
Miután RTG hatalmas metropoliszait bejárták, Randy úgy döntött, hogy megmutatja az egyik holdat is Jenának. Nem is akármelyiket... hanem azt, ahonnan az ő ősei is származtak.
Garutea egy erdővel és hegyekkel sűrűn tarkított hely volt, felszínén itt-ott elszórva pár várossal. Egyik sem bizonyult kifejezetten nagynak - legalábbis a főbolygón lévő városokhoz képest. Maga Tui városa is pár kisebb házból állt, és egy ötlépcsős piramisból. A határában egy duzzasztó állt - a lakosok még mindig az ősi technikákat alkalmazták.
Jena körbenézett a házak között. Az erdő mintha egész egyszerűen betört volna az épületek közé: a kúszónövények végigmásztak a falakon, az ágak ránőttek a tetőkre... De olybá tűnt, hogy a helyieket ez egy cseppet sem zavarja, sőt... hihetetlenül magas szinten élnek szimbiózisba a természettel.
-A zoolook negyedre emlékeztet- jegyezte meg- ők is természetszolgák. Randy bólintott:
-Van is köztük kapcsolat. Testvéreknek tekintik egymást mind fizikai, mind spirituális síkon.
Végigmentek, egészen a piramisig. A legmagasabb épület volt ugyan, de a teteje nem érte túl a lomkoronákat - mintha egyfajta tiszteletet sugallt volna, hogy az egyszerű halandó nem lépheti át a természet korlátait. A 4. hatalmas lépcsőn ült egy fazon: színes lepellel, arcán kékes-gyöngyházfényű foltok, fején egzotikus tollak. Jena, ahogy jobban szemrevételezte, észrevette, hogy azok a tollak nem más lénytől származtak, hanem a figura saját maga növesztette őket a fejére - alakváltó lévén erre képes is volt.
A fekete bozont meghajlással üdvözölte a figurát, aki elmosolyodott:
-Jó látni, hogy Garutea gyermeke hazalátogat - ezután felnézett az égre - talán tőlünk mentek el a legtöbben. A lány követte az őslakos tekintetét. A magasban a lehelet-vékonyságú felhőkön túl az RTG az ég felét elfoglalta, részben takarva a Nap-csillagot. Valahol mögötte lehetett Rhynn holdja... körülötte pedig T'het jégszilánkjai. A gyönyörtől tátva maradt a szája, és a fenekére huppant.
-De hisz... ez csodálatos!- csak itta a látványt a szemeivel, részletekbe mentően, ahogy a fény a szilánkokon csillan, és milyen szögben éri a bolygót. Az éjszakai részen a városok hálózata világított, mintha szentjánosbogarak keringtek volna rajta.
Az őslakos Randy felé fordult:
-A barátod nem tűnik idevalósinak. Honnan jött? A srác elmosolyodott:
-A Földről. A helyről amit a tengerkék és a tűzvörös ég ural. A helyi bólintott:
-Sosem jártam ott. Pedig lehet olyan szép látvány, mint Garutea ege.
Ő is felpillantott, és mesélt a fiataloknak:
-Mindig hittük, hogy a Földön vagy egy másik világban vannak testvéreink. Voltak halovány emlékeink, amiket eleinte álmoknak tudtunk be. De miután felismertük az újjászületés jelenségét, akkor már sejtettük, hogy azok az emlékek egy másik helyről származnak. Összeszedtük őket, mondákba írtuk őket, és meséltünk, énekeltünk a földi testvéreinkről. Csodával töltött el minket a nap, mikor megtudtuk, hogy valóban léteznek, és hogy a mi alakváltó képességeink az ő hagyományukon alapszik. Nekünk, akik békében élünk ezen a holdon, harmóniában a természettel, remek lehetőségünk volt tovább fejleszteni ezeket az erőket... A tiszta energia, az élet, mindent átjár. Csak tudni kell bölcsen használni...
Jena az őslakosra pillantott:
-Beszélgettek a szellemekkel?- majd egy fél pillanatnyi hatásszünet utána hozzátette- nagyanyám a zene és a hold istennője. Gyakran jár közöttünk. A helyi bólintott:
-Echóval csak elvétve találkozunk. Néha futólag végiglátogat a megmaradt holdakon. Shanbahac jelenléte annál gyakoribb- körbemutatott- mivel javarészt érintetlenül hagytuk a növényeket, úgy az erdő egyfajta élő szentély a számára. Ő tanította meg őseinket, hogy melyik növény ehető, melyikből készül gyógyszer, és melyik az, amit messziről kerüljünk, mert még az érintésre is halálos. Shanbahac figyelmes és bölcs tanárunk volt.
Randy elmosolyodott, majd visszanézett a lányra. A legifjabb Sera végigfeküdt a lépcsőn, tovább nézve a megtarkított eget:
-Csodás hely Tui városa... és Garutea.
Garutea egy erdővel és hegyekkel sűrűn tarkított hely volt, felszínén itt-ott elszórva pár várossal. Egyik sem bizonyult kifejezetten nagynak - legalábbis a főbolygón lévő városokhoz képest. Maga Tui városa is pár kisebb házból állt, és egy ötlépcsős piramisból. A határában egy duzzasztó állt - a lakosok még mindig az ősi technikákat alkalmazták.
Jena körbenézett a házak között. Az erdő mintha egész egyszerűen betört volna az épületek közé: a kúszónövények végigmásztak a falakon, az ágak ránőttek a tetőkre... De olybá tűnt, hogy a helyieket ez egy cseppet sem zavarja, sőt... hihetetlenül magas szinten élnek szimbiózisba a természettel.
-A zoolook negyedre emlékeztet- jegyezte meg- ők is természetszolgák. Randy bólintott:
-Van is köztük kapcsolat. Testvéreknek tekintik egymást mind fizikai, mind spirituális síkon.
Végigmentek, egészen a piramisig. A legmagasabb épület volt ugyan, de a teteje nem érte túl a lomkoronákat - mintha egyfajta tiszteletet sugallt volna, hogy az egyszerű halandó nem lépheti át a természet korlátait. A 4. hatalmas lépcsőn ült egy fazon: színes lepellel, arcán kékes-gyöngyházfényű foltok, fején egzotikus tollak. Jena, ahogy jobban szemrevételezte, észrevette, hogy azok a tollak nem más lénytől származtak, hanem a figura saját maga növesztette őket a fejére - alakváltó lévén erre képes is volt.
A fekete bozont meghajlással üdvözölte a figurát, aki elmosolyodott:
-Jó látni, hogy Garutea gyermeke hazalátogat - ezután felnézett az égre - talán tőlünk mentek el a legtöbben. A lány követte az őslakos tekintetét. A magasban a lehelet-vékonyságú felhőkön túl az RTG az ég felét elfoglalta, részben takarva a Nap-csillagot. Valahol mögötte lehetett Rhynn holdja... körülötte pedig T'het jégszilánkjai. A gyönyörtől tátva maradt a szája, és a fenekére huppant.
-De hisz... ez csodálatos!- csak itta a látványt a szemeivel, részletekbe mentően, ahogy a fény a szilánkokon csillan, és milyen szögben éri a bolygót. Az éjszakai részen a városok hálózata világított, mintha szentjánosbogarak keringtek volna rajta.
Az őslakos Randy felé fordult:
-A barátod nem tűnik idevalósinak. Honnan jött? A srác elmosolyodott:
-A Földről. A helyről amit a tengerkék és a tűzvörös ég ural. A helyi bólintott:
-Sosem jártam ott. Pedig lehet olyan szép látvány, mint Garutea ege.
Ő is felpillantott, és mesélt a fiataloknak:
-Mindig hittük, hogy a Földön vagy egy másik világban vannak testvéreink. Voltak halovány emlékeink, amiket eleinte álmoknak tudtunk be. De miután felismertük az újjászületés jelenségét, akkor már sejtettük, hogy azok az emlékek egy másik helyről származnak. Összeszedtük őket, mondákba írtuk őket, és meséltünk, énekeltünk a földi testvéreinkről. Csodával töltött el minket a nap, mikor megtudtuk, hogy valóban léteznek, és hogy a mi alakváltó képességeink az ő hagyományukon alapszik. Nekünk, akik békében élünk ezen a holdon, harmóniában a természettel, remek lehetőségünk volt tovább fejleszteni ezeket az erőket... A tiszta energia, az élet, mindent átjár. Csak tudni kell bölcsen használni...
Jena az őslakosra pillantott:
-Beszélgettek a szellemekkel?- majd egy fél pillanatnyi hatásszünet utána hozzátette- nagyanyám a zene és a hold istennője. Gyakran jár közöttünk. A helyi bólintott:
-Echóval csak elvétve találkozunk. Néha futólag végiglátogat a megmaradt holdakon. Shanbahac jelenléte annál gyakoribb- körbemutatott- mivel javarészt érintetlenül hagytuk a növényeket, úgy az erdő egyfajta élő szentély a számára. Ő tanította meg őseinket, hogy melyik növény ehető, melyikből készül gyógyszer, és melyik az, amit messziről kerüljünk, mert még az érintésre is halálos. Shanbahac figyelmes és bölcs tanárunk volt.
Randy elmosolyodott, majd visszanézett a lányra. A legifjabb Sera végigfeküdt a lépcsőn, tovább nézve a megtarkított eget:
-Csodás hely Tui városa... és Garutea.
2012. december 17., hétfő
Back as four
Titan lustán elterült a kanapén, és magasról tett a nagyvilágra. Henyéléséből Gita zökkentette ki, ahogy hátulról átkulcsolta a nyakát, majd végigsimította a mellkasát, és a fülébe súgta:
-Már megint lustálkodsz? A szőke bozont unottan dünnyögött egy sort:
-Hagyjál már, asszony... Azonban Gita nem hagyta ennyiben, és sunyin beleharapott a fülébe:
-Nem! Erre már a hülyegyerek is felkapta a fejét, és átkulcsolva a lány a kanapéra rántotta, és elkezdte csikizni:
-Már megint rosszalkodsz? Majd adok én neked! A tudós harsányan kacagott, majd megcsavarta társa orrát:
-Megmondtam neked már, hogy ne becsülj alá. Titan nevetett, majd sunyi mosollyal közelebb hajolt:
-Te mindig égetnivalóan rossz volt... Kis sráckorunkban is. De most el foglak fenekelni... Már kulcsolta is át a lány törzsét, amikor kopogtak az ajtón.
Gyorsan felpattantak, zavartan rendbe szedték magukat, majd a tudós kimérten kisétált ajtót nyitni. Meglepetésére nem is egy, hanem két régi ismerős arc ugrott a nyakába.
-Gita!
-Gita!
-Randy, Jena!- a tudós úgy megörült rég nem látott társainak, hogy a nyakukba ugrott. Azonnal folytatta is a beszélgetést a másik lánnyal:
-De hosszú még mindig a hajad, de jól nézel ki! Mi ez a sok sötét smink? Az ifjú Sera elvigyorodott:
-Odalenn van egy rock együttesünk- majd körbenézett- szép hely! Randy már végigvitt a városon. Soha nem voltam még az RTG-n. Gita izgatottan pattogott tovább:
-Hát, most itt az ideje, hogy bepótold, csajszi! Ez a világ legjobb helye!
A srácok is eldumáltak, valamivel nyugodtabb hangnemben.
-Rég láttalak, öreg- vigyorgott a szőkeség lazán, ahogy végigmérte régi barátját- Mi húzott végül haza? Randy kissé szomorkásan elmosolyodott, ahogy zsebre vágta kezeit:
-Az emlékek. Olyan jó csapat voltunk... Hiányoznak azok a napok.
-Miért, RTG nem hiányzik?- kérdezett vissza Titan. Randy megcsóválta a fejét:
-RTG egy percre se hiányzott. Ti ketten annál inkább. Főleg úgy pár éve, mikor éreztem a léleklenyomatotokat Manun...
A név hallatán Gita felkapta a fejét:
-Te találkoztál Manuval? Randy felé fordult:
-Persze... Először akkor, amikor még mechaként a zoolookoknál tanult. Aztán pár napja, mikor elvitt a szellemligetbe. Tudod, a zoolookoknak van ez a helyük, ahol...
-Hallottam róluk!- vágott közbe a szőke bozont- ők a Garutea-származékok földi testvérei. Régi barátja bólintott:
-Pontosan! És ha Manu nincs, akkor ezt soha nem tudják meg... Hiszen a mieink őt akarták elkapni, mikor a zoolookokkal találkoztak...
Folytatta volna tovább, azonban Gita komoran közbevágott:
-Ő egy szörnyeteg... Jena szemei elkerekedek a döbbenettől:
-Gita... A tudós végignézett a kiakadt ábrázatokon, és folytatta:
-A húgomnak soha nem szabadott volna megteremtenie őt. Nem is értem, hogy a bölcsek hogy engedhették neki... Manu léte természetellenes, összeegyeztethetetlen a szabályokkal. Titan sóhajtott:
-Még mindig neheztelsz rá? Miért nem tudod túltenni magad rajta? A lány makacsul hallgatott.
Végül Jena zökkentette ki, ahogy átkarolta a vállát:
-Te, hallod... hogy is volt az a dolog a városnézéssel? Gita ismét elmosolyodott, majd végignézett a srácokon:
-Talán előbb egy kicsit elevenítsük fel a régi emlékeket. Randy ismét szélesen elvigyorodott, és a magasba emelte karját:
-Benne vagyok! Nosztalgiázzunk a régi balhékból!
-Már megint lustálkodsz? A szőke bozont unottan dünnyögött egy sort:
-Hagyjál már, asszony... Azonban Gita nem hagyta ennyiben, és sunyin beleharapott a fülébe:
-Nem! Erre már a hülyegyerek is felkapta a fejét, és átkulcsolva a lány a kanapéra rántotta, és elkezdte csikizni:
-Már megint rosszalkodsz? Majd adok én neked! A tudós harsányan kacagott, majd megcsavarta társa orrát:
-Megmondtam neked már, hogy ne becsülj alá. Titan nevetett, majd sunyi mosollyal közelebb hajolt:
-Te mindig égetnivalóan rossz volt... Kis sráckorunkban is. De most el foglak fenekelni... Már kulcsolta is át a lány törzsét, amikor kopogtak az ajtón.
Gyorsan felpattantak, zavartan rendbe szedték magukat, majd a tudós kimérten kisétált ajtót nyitni. Meglepetésére nem is egy, hanem két régi ismerős arc ugrott a nyakába.
-Gita!
-Gita!
-Randy, Jena!- a tudós úgy megörült rég nem látott társainak, hogy a nyakukba ugrott. Azonnal folytatta is a beszélgetést a másik lánnyal:
-De hosszú még mindig a hajad, de jól nézel ki! Mi ez a sok sötét smink? Az ifjú Sera elvigyorodott:
-Odalenn van egy rock együttesünk- majd körbenézett- szép hely! Randy már végigvitt a városon. Soha nem voltam még az RTG-n. Gita izgatottan pattogott tovább:
-Hát, most itt az ideje, hogy bepótold, csajszi! Ez a világ legjobb helye!
A srácok is eldumáltak, valamivel nyugodtabb hangnemben.
-Rég láttalak, öreg- vigyorgott a szőkeség lazán, ahogy végigmérte régi barátját- Mi húzott végül haza? Randy kissé szomorkásan elmosolyodott, ahogy zsebre vágta kezeit:
-Az emlékek. Olyan jó csapat voltunk... Hiányoznak azok a napok.
-Miért, RTG nem hiányzik?- kérdezett vissza Titan. Randy megcsóválta a fejét:
-RTG egy percre se hiányzott. Ti ketten annál inkább. Főleg úgy pár éve, mikor éreztem a léleklenyomatotokat Manun...
A név hallatán Gita felkapta a fejét:
-Te találkoztál Manuval? Randy felé fordult:
-Persze... Először akkor, amikor még mechaként a zoolookoknál tanult. Aztán pár napja, mikor elvitt a szellemligetbe. Tudod, a zoolookoknak van ez a helyük, ahol...
-Hallottam róluk!- vágott közbe a szőke bozont- ők a Garutea-származékok földi testvérei. Régi barátja bólintott:
-Pontosan! És ha Manu nincs, akkor ezt soha nem tudják meg... Hiszen a mieink őt akarták elkapni, mikor a zoolookokkal találkoztak...
Folytatta volna tovább, azonban Gita komoran közbevágott:
-Ő egy szörnyeteg... Jena szemei elkerekedek a döbbenettől:
-Gita... A tudós végignézett a kiakadt ábrázatokon, és folytatta:
-A húgomnak soha nem szabadott volna megteremtenie őt. Nem is értem, hogy a bölcsek hogy engedhették neki... Manu léte természetellenes, összeegyeztethetetlen a szabályokkal. Titan sóhajtott:
-Még mindig neheztelsz rá? Miért nem tudod túltenni magad rajta? A lány makacsul hallgatott.
Végül Jena zökkentette ki, ahogy átkarolta a vállát:
-Te, hallod... hogy is volt az a dolog a városnézéssel? Gita ismét elmosolyodott, majd végignézett a srácokon:
-Talán előbb egy kicsit elevenítsük fel a régi emlékeket. Randy ismét szélesen elvigyorodott, és a magasba emelte karját:
-Benne vagyok! Nosztalgiázzunk a régi balhékból!
2012. november 28., szerda
Randy deira Tui Garutea
Milyen rég történt minden... mintha csak egy könnyed, te tartalmas álom lett volna az egész.
Randy, az akkor még kölyök kadét ott állt a sorban gyerekkori barátaival: a szőke Titannal és a selyemfiú Ganusszal. RTG készültségben volt... segítséget szerveztek Nixának, a Földre. A kadétok kitűnően ki voltak képezve, a saját siklót is maguk vezették. Beugrott a három srác is a saját járművébe, és elindult. Út közben azonban meglepetésükre előugrott egy negyedik tag:
-Banzáj!- egy hosszú, fehér hajú, kék szemű lány képében. Nem lehetett idősebb, mint ők.
-Te meg mégis mit keresel itt?- rivallt rá Randy a volán mögül- Lányok nem lehetnek kadétok! Azonban a lány nyelvet öltött rájuk:
-Nem tudjátok, hogy kivel beszéltek, hülyegyerekek! Én Gita vagyok, a bolygó megrengetője. Titan lekicsinylően végigmérte:
-Inkább a feneked megrengetője. Húzzál haza, porbafingó! A hívatlan vendég erre úgy begurult, hogy a szőkeségnek esett és elkezdte püfölni őt a fedélzeten:
-Majd adok én neked! Azonban a szőke srác hamar besokallt, sárkányember alakot öltött, és miután a falhoz vágta a lányt, fenyegetően ráfújt. Ganus lépett közbe, kettejük közé állva:
-Elég legyen skacok! Ne egymásra pazaroljátok az energiátokat! Randy visszanézett az üléséből:
-Igaza van. Nixának nagyobb szüksége van ránk. A csaj meg maradhat... ha a deghyomiakat is így elpáholja, mint téged, akkor egy szavunk se lehet. Titan morrant:
-Azt majd meglátjuk...
Következő kép a harctéren. A két birodalom közti határsivatag tele volt deghyomiakkal... és egészen a három kapuig értek. Randy is alakot váltott, a fekete bozontos zöld sárkányemberét. Remekül értett az elektromos támadásokhoz, az volt az ő igazi eleme. Nem is igazán volt a fényből előmaterializált fegyverek híve, inkább az elemi támadásoké. Titant még egy pillanatra látta... a kék sárkány épp vadul hadakozva eltűnt a tömegben. Ő épp kicselezett egy katonát, majd tekintetével Ganust kereste. Legjobb barátja épp legelőre sietett, törve előre az utat. Randy elmosolyodott:
-Ez a beszéd, barátom- gondolta, majd a nyomába eredt. Tört előre ugyanúgy, keresve a probléma gyökerét, a vezetőt, aki irányítja a sereget. Azonban, mikor odaért, kellemetlen meglepetésére Ganus a porban, vérben ázva hevert, vele szemben pedig egy hatalmas cápaember magasodott, véres szájjal és karmokkal. Randy teljesen lecövekelt a döbbenettől. A legjobb barátja... Egy pillanattal ezelőtt még élt... a következőben pedig....
-Mit bámulsz, kölyök?- Jaff tett egy lépést közelebb felé- szeretnél te lenni a következő? A kölyök szemei könnybe lábadtak, majd dühödten felkapta a fejét:
-Megölted a barátomat, te szemétláda!- olyan dühös volt, hogy nem mérlegelt, nem számolt, csak ugrott. A következő pillanatban csak annyit érzett, mintha tűk fúródnának a mellkasába... majd filmszakadás....
A mai napig nem tudja, mennyi idő is telt el pontosan, mikor a harc után magához tért. De meglehetősen kellemes helyen feküdt: könnyed liliomillat a levegőben, és egy kedves, fekete hajú, lila ruhás lány arca, ahogy az ágy szélén ül, és csillogó szemekkel mosolyog felé. Egy édes momentum... Aztán a hirtelen felismerés, hogy neki csatában a helye. Azonnal felpattant:
-Ganus... Azonban a lány megfogta a vállait, és lassan visszafektette:
-Deghyom egyelőre visszavonulót fújt- magyarázta- pihenj nyugodtan. Randy azonban nem volt nyugodt, elkezdett faggatózni:
-Hogy vannak a többiek az RTG-ről? Hol van Titan és Gita? És Ganus? Azonban a lány helyett egy fiatal, hollószárnyas, tollasfülű, barna hajú nő válaszolt, aki épp belépett a szobába:
-Ganus sajnos meghalt. LadyDá, a legjobb gyógyító próbálta megmenteni az életét, sikertelenül. Sajnálom. Randy megszorította a takarót, szemei ismét könnybe lábadtak. Együtt nőttek fel ezzel a barátjával, és nem bír megbirkózni a ténnyel, hogy örökre elvesztette. A hollószárnyú nemes közben teát töltött, és átnyújtotta neki:
-Bátor gyerek vagy. Hogy hívnak? A srác átvette a csészét, majd megtörölte az arcát, és válaszolt:
-Randy... Randy deira Tui Garutea. A csillogó szemű lány közelebb hajolt:
-Milyen hosszú neved van! Ennyire szerettek a szüleid? A kölyköt megmosolyogtatta a kérdés, érezte is, hogy némileg mintha oszlanak a keserűsége. Beleivott a teába, majd válaszolt:
-Az RTG körül három hold volt: a Rhynn, a T'het és a Garutea. A T'het sajna szilánkokra robbant. Viszont a holdak különböző lakói mind a főbolygóra költöztek miután a lakóhelyük túlnépesedett. Az én őseim a Garuteáról származnak, azon belül Tui városából. Ezt jelöli a nevem. A lány elmosolyodott:
-Anyámat Kicsinek hívják- mutatott a nemesre- amit nem értek, mert ő elég magas. Én pedig Jena Sera vagyok. E szavakkal kezet nyújtott neki, Randy pedig örömmel viszonozta a gesztust.
Újabb helyszínváltás. Nixát elborította a járvány, és pár deghyomi spion igyekszik befelé a városba. Azonban ők ezt nem fogják hagyni. Megindult... ismét felvette zöld sárkányember alakját, és elektromos támadással csapott le a kémekre. Mellette elsuhant a szőke Titan, kék sárkányember alakot öltve, egy különleges lándzsát materializálva a fényből, amivel hárított, és hátrébb lökött pár fegyverest. Mellette elugrott Gita, aki a tiszta energiát saját magába koncentrálta... ezáltal megnövelte a méretét, óriássá vált. Így könnyedén félrerúgta a betolakodókat. És végül Jena suhant át közöttük, aki boszorkányos ügyességgel bánt a démonmágiával. Ők négyen voltak az ellenállás előőrsei, akik megvédték a járvány alatt a betolakodóktól a kék fővárost...
3...2...1....
Randy lassan visszatért a jelenbe. Előbb megtörölte kissé arcát, azután nyitotta csak ki a szemét. A szellemligetben ült, vele szemben Manuval. Az egykori mecha most indián ruhákban volt, és érdeklődve nézett vendégére:
-Ha jól veszem ki, elég mély volt az utazás. A már késői tinédzserkorban lévő, szakállas, hosszú bozontos srác nagy levegőt vett, majd elmosolyodott:
-Eléggé. Hiányzott már egy ilyen igazán mély visszaemlékezés. Nem igazán használtam a képességeimet, mióta a Földön vagyok. Egyszerűen... nem volt rá szükségem. Emanuel tovább kérdezősködött:
-Mi okod volt maradni? Randy kissé nyeglén vállat vont:
-Beleszerettem Jenába. De miatta egy percre se sajnáltam a döntésem. Meg hát... RTG túlságosan is az energiahasználatra megy rá: ki hogyan, miként, mikor, merre... itt több kisebb birodalom van, mindegyik máshogy van berendezkedve, ettől egy kicsit érdekesebb. Manu bólintott:
-Ezt aláírom. De... nem gondolkoztál azon, hogy visszamenj? Randy megvakarta a fejét, majd végignézett vendéglátóján:
-Miért, te igen? Emanuel sóhajtott:
-Engem már egy jó ideje semmi nem köt oda. Cala meghalt... ő volt az egyetlen, akihez kötődtem. Ám mesélted, hogy neked vannak még ott barátaid. Amikor legelőször találkoztunk, mondtad, hogy érzed rajtam a léleklenyomatukat rajtam. Titan és Gita... ugye? A fekete bozont bólintott, megejtve egy enyhe mosolyt:
-Azért néha kíváncsi vagyok, hogy mi lehet velük. Jó csapat voltunk... Manu megvakarta az állát, méregetve vendégét, majd megszólalt:
-Esetleg meglátogatni őket? Jenával együtt?
Randy, az akkor még kölyök kadét ott állt a sorban gyerekkori barátaival: a szőke Titannal és a selyemfiú Ganusszal. RTG készültségben volt... segítséget szerveztek Nixának, a Földre. A kadétok kitűnően ki voltak képezve, a saját siklót is maguk vezették. Beugrott a három srác is a saját járművébe, és elindult. Út közben azonban meglepetésükre előugrott egy negyedik tag:
-Banzáj!- egy hosszú, fehér hajú, kék szemű lány képében. Nem lehetett idősebb, mint ők.
-Te meg mégis mit keresel itt?- rivallt rá Randy a volán mögül- Lányok nem lehetnek kadétok! Azonban a lány nyelvet öltött rájuk:
-Nem tudjátok, hogy kivel beszéltek, hülyegyerekek! Én Gita vagyok, a bolygó megrengetője. Titan lekicsinylően végigmérte:
-Inkább a feneked megrengetője. Húzzál haza, porbafingó! A hívatlan vendég erre úgy begurult, hogy a szőkeségnek esett és elkezdte püfölni őt a fedélzeten:
-Majd adok én neked! Azonban a szőke srác hamar besokallt, sárkányember alakot öltött, és miután a falhoz vágta a lányt, fenyegetően ráfújt. Ganus lépett közbe, kettejük közé állva:
-Elég legyen skacok! Ne egymásra pazaroljátok az energiátokat! Randy visszanézett az üléséből:
-Igaza van. Nixának nagyobb szüksége van ránk. A csaj meg maradhat... ha a deghyomiakat is így elpáholja, mint téged, akkor egy szavunk se lehet. Titan morrant:
-Azt majd meglátjuk...
Következő kép a harctéren. A két birodalom közti határsivatag tele volt deghyomiakkal... és egészen a három kapuig értek. Randy is alakot váltott, a fekete bozontos zöld sárkányemberét. Remekül értett az elektromos támadásokhoz, az volt az ő igazi eleme. Nem is igazán volt a fényből előmaterializált fegyverek híve, inkább az elemi támadásoké. Titant még egy pillanatra látta... a kék sárkány épp vadul hadakozva eltűnt a tömegben. Ő épp kicselezett egy katonát, majd tekintetével Ganust kereste. Legjobb barátja épp legelőre sietett, törve előre az utat. Randy elmosolyodott:
-Ez a beszéd, barátom- gondolta, majd a nyomába eredt. Tört előre ugyanúgy, keresve a probléma gyökerét, a vezetőt, aki irányítja a sereget. Azonban, mikor odaért, kellemetlen meglepetésére Ganus a porban, vérben ázva hevert, vele szemben pedig egy hatalmas cápaember magasodott, véres szájjal és karmokkal. Randy teljesen lecövekelt a döbbenettől. A legjobb barátja... Egy pillanattal ezelőtt még élt... a következőben pedig....
-Mit bámulsz, kölyök?- Jaff tett egy lépést közelebb felé- szeretnél te lenni a következő? A kölyök szemei könnybe lábadtak, majd dühödten felkapta a fejét:
-Megölted a barátomat, te szemétláda!- olyan dühös volt, hogy nem mérlegelt, nem számolt, csak ugrott. A következő pillanatban csak annyit érzett, mintha tűk fúródnának a mellkasába... majd filmszakadás....
A mai napig nem tudja, mennyi idő is telt el pontosan, mikor a harc után magához tért. De meglehetősen kellemes helyen feküdt: könnyed liliomillat a levegőben, és egy kedves, fekete hajú, lila ruhás lány arca, ahogy az ágy szélén ül, és csillogó szemekkel mosolyog felé. Egy édes momentum... Aztán a hirtelen felismerés, hogy neki csatában a helye. Azonnal felpattant:
-Ganus... Azonban a lány megfogta a vállait, és lassan visszafektette:
-Deghyom egyelőre visszavonulót fújt- magyarázta- pihenj nyugodtan. Randy azonban nem volt nyugodt, elkezdett faggatózni:
-Hogy vannak a többiek az RTG-ről? Hol van Titan és Gita? És Ganus? Azonban a lány helyett egy fiatal, hollószárnyas, tollasfülű, barna hajú nő válaszolt, aki épp belépett a szobába:
-Ganus sajnos meghalt. LadyDá, a legjobb gyógyító próbálta megmenteni az életét, sikertelenül. Sajnálom. Randy megszorította a takarót, szemei ismét könnybe lábadtak. Együtt nőttek fel ezzel a barátjával, és nem bír megbirkózni a ténnyel, hogy örökre elvesztette. A hollószárnyú nemes közben teát töltött, és átnyújtotta neki:
-Bátor gyerek vagy. Hogy hívnak? A srác átvette a csészét, majd megtörölte az arcát, és válaszolt:
-Randy... Randy deira Tui Garutea. A csillogó szemű lány közelebb hajolt:
-Milyen hosszú neved van! Ennyire szerettek a szüleid? A kölyköt megmosolyogtatta a kérdés, érezte is, hogy némileg mintha oszlanak a keserűsége. Beleivott a teába, majd válaszolt:
-Az RTG körül három hold volt: a Rhynn, a T'het és a Garutea. A T'het sajna szilánkokra robbant. Viszont a holdak különböző lakói mind a főbolygóra költöztek miután a lakóhelyük túlnépesedett. Az én őseim a Garuteáról származnak, azon belül Tui városából. Ezt jelöli a nevem. A lány elmosolyodott:
-Anyámat Kicsinek hívják- mutatott a nemesre- amit nem értek, mert ő elég magas. Én pedig Jena Sera vagyok. E szavakkal kezet nyújtott neki, Randy pedig örömmel viszonozta a gesztust.
Újabb helyszínváltás. Nixát elborította a járvány, és pár deghyomi spion igyekszik befelé a városba. Azonban ők ezt nem fogják hagyni. Megindult... ismét felvette zöld sárkányember alakját, és elektromos támadással csapott le a kémekre. Mellette elsuhant a szőke Titan, kék sárkányember alakot öltve, egy különleges lándzsát materializálva a fényből, amivel hárított, és hátrébb lökött pár fegyverest. Mellette elugrott Gita, aki a tiszta energiát saját magába koncentrálta... ezáltal megnövelte a méretét, óriássá vált. Így könnyedén félrerúgta a betolakodókat. És végül Jena suhant át közöttük, aki boszorkányos ügyességgel bánt a démonmágiával. Ők négyen voltak az ellenállás előőrsei, akik megvédték a járvány alatt a betolakodóktól a kék fővárost...
3...2...1....
Randy lassan visszatért a jelenbe. Előbb megtörölte kissé arcát, azután nyitotta csak ki a szemét. A szellemligetben ült, vele szemben Manuval. Az egykori mecha most indián ruhákban volt, és érdeklődve nézett vendégére:
-Ha jól veszem ki, elég mély volt az utazás. A már késői tinédzserkorban lévő, szakállas, hosszú bozontos srác nagy levegőt vett, majd elmosolyodott:
-Eléggé. Hiányzott már egy ilyen igazán mély visszaemlékezés. Nem igazán használtam a képességeimet, mióta a Földön vagyok. Egyszerűen... nem volt rá szükségem. Emanuel tovább kérdezősködött:
-Mi okod volt maradni? Randy kissé nyeglén vállat vont:
-Beleszerettem Jenába. De miatta egy percre se sajnáltam a döntésem. Meg hát... RTG túlságosan is az energiahasználatra megy rá: ki hogyan, miként, mikor, merre... itt több kisebb birodalom van, mindegyik máshogy van berendezkedve, ettől egy kicsit érdekesebb. Manu bólintott:
-Ezt aláírom. De... nem gondolkoztál azon, hogy visszamenj? Randy megvakarta a fejét, majd végignézett vendéglátóján:
-Miért, te igen? Emanuel sóhajtott:
-Engem már egy jó ideje semmi nem köt oda. Cala meghalt... ő volt az egyetlen, akihez kötődtem. Ám mesélted, hogy neked vannak még ott barátaid. Amikor legelőször találkoztunk, mondtad, hogy érzed rajtam a léleklenyomatukat rajtam. Titan és Gita... ugye? A fekete bozont bólintott, megejtve egy enyhe mosolyt:
-Azért néha kíváncsi vagyok, hogy mi lehet velük. Jó csapat voltunk... Manu megvakarta az állát, méregetve vendégét, majd megszólalt:
-Esetleg meglátogatni őket? Jenával együtt?
2011. december 4., vasárnap
relive your sin
Gita telerakta Silver testét apró érzékelőkkel, és elemezte őt. Többször kérte, hogy változzon át, fusson, mutasson már újonnan tanult fénymágiát- merthogy átváltozása óta az egykori mecha nemcsak az alakváltásra, hanem a fénymágiára is hangsúlyt fektetett. Gita pedig csak figyelte a mutatókat, az eredményeket... és leesett az álla. Még meg is dörzsölte a szemeit, hogy jól lát-e.
-Az eszem megáll- kiáltott fel, közben az ezüst páncélban lévő C4 odasétált mellé- úgy alkalmazod az energiát, mint a holdfénytolvajok. Az RTG-i stílusodnak nyoma sincs. Leszámítva az alakváltást... És itt van még valami. Silver Bullet felé fordította a monitort, és magyarázta:
-Amikor felveszed ezt a páncélt, még a szénalapú csontvázad is ezüstössé alakul. Ez mi a fene? C4 gépiesen eltorzult hangon válaszolt:
-Valószínűleg ez a mecha létemből maradt vissza. A páncél materializálásával a régi külsőmet próbálom felidézni... az akkori vázat. Gita felvonta a szemöldökét:
-Te ezüstből készültél?
-Nem egészen- válaszolt a másik lány- de sok volt belőle rajtam. Talán azért, hogy sokáig tartós legyek.
Gita ekkor a páncélos felé fordult, alaposan végigmérte... majd körbejárta, és szemügyre vette minden szögből.
-Egyszerűen tökéletes illeszkedik- majd ránézett- csodálatos. De nem furcsa neked ez az egész? Mármint... ugyanúgy egy lélekkel rendelkező gép lettél, mint a saját mechád.
-Nem egészen- válaszolt Silver, majd ívenként eltűnt róla a páncél, így normál, nőies hangján válaszolt- neki nem volt előző élete. Nekem viszont kettő is: mint Cala deira Artis T'het, és mint C4, a mecha, aki 500 évig szolgált. Attól a naptól pedig minden megváltozott, hisz nem csak felületesen érzékelem a dolgokat, hanem mélyrehatóan. Manuról pedig ne beszélj így.. ő már rég nem egy lélekkel rendelkező gép, hanem egy ember.
Gita figyelemmel kísérte a másik lány szavait, és logikusan igazat is adott nekik- kivéve az utolsónak. Kissé gúnyosan felhorkant:
-Hogy tudsz ennyire ragaszkodni hozzá? Hisz csak egy... Azonban C4 hangosan rárivallt:
-Ki ne merészeld mondani! Olyan hangos volt, hogy a tudós meg is hátrált ijedtében. Silver pedig észrevette magát, és sóhajtott. Kissé megvetően nézett vissza a jövevényre:
-Sosem értetted, igaz? Manu nem egyszerűen a segédem volt, hanem a társam. Amilyen bizonytalannak és hazugnak éreztem egész RTG-t magam körül, ő egy biztos pont volt számomra. Nevess ki, ha akarsz... De számolj azzal, hogy én most ugyanilyen vagyok.. ugyanúgy egy gép, aki orgává vált, és megtanult érezni.
A tudós ismét végigmérte C4-et:
-Nem is csodálom, hogy inkább a szériaszámodat fogadod el nevedként. És persze, hogy elfogadod ezt a karmát, hogy megéled azt, amit ő. Silver leszedegette magáról az érzékelőket:
-Ezt úgy mondod, mintha rossz lenne- felpillantott rá- pedig kifejezetten hálás vagyok ezért a sorsért. Sosem tapasztaltam még ilyen csodálatos dolgokat. Gita közelebb lépett:
-Olyan könnyen beszélsz. Tapasztaltad a fájdalmat is? C4 visszaadta az érzékelőket:
-Ó igen- bólogatott, mintha mi sem lenne természetesebb- rögtön a legelején, ahogy az első lélegzet jeges tűkként hatolt a tüdőmbe. Aztán ahogy a meztelen talpammal végigsétáltam a rozsdás roncsokon, mindtől szereztem egy-egy vágást... De még mindig azt mondom, hogy ennek ellenére megérte. Gita elmosolyodott, és megcsóválta fejét:
-Csaj... te még mindig olyan érdekes vagy, mint húgomként...
-Az eszem megáll- kiáltott fel, közben az ezüst páncélban lévő C4 odasétált mellé- úgy alkalmazod az energiát, mint a holdfénytolvajok. Az RTG-i stílusodnak nyoma sincs. Leszámítva az alakváltást... És itt van még valami. Silver Bullet felé fordította a monitort, és magyarázta:
-Amikor felveszed ezt a páncélt, még a szénalapú csontvázad is ezüstössé alakul. Ez mi a fene? C4 gépiesen eltorzult hangon válaszolt:
-Valószínűleg ez a mecha létemből maradt vissza. A páncél materializálásával a régi külsőmet próbálom felidézni... az akkori vázat. Gita felvonta a szemöldökét:
-Te ezüstből készültél?
-Nem egészen- válaszolt a másik lány- de sok volt belőle rajtam. Talán azért, hogy sokáig tartós legyek.
Gita ekkor a páncélos felé fordult, alaposan végigmérte... majd körbejárta, és szemügyre vette minden szögből.
-Egyszerűen tökéletes illeszkedik- majd ránézett- csodálatos. De nem furcsa neked ez az egész? Mármint... ugyanúgy egy lélekkel rendelkező gép lettél, mint a saját mechád.
-Nem egészen- válaszolt Silver, majd ívenként eltűnt róla a páncél, így normál, nőies hangján válaszolt- neki nem volt előző élete. Nekem viszont kettő is: mint Cala deira Artis T'het, és mint C4, a mecha, aki 500 évig szolgált. Attól a naptól pedig minden megváltozott, hisz nem csak felületesen érzékelem a dolgokat, hanem mélyrehatóan. Manuról pedig ne beszélj így.. ő már rég nem egy lélekkel rendelkező gép, hanem egy ember.
Gita figyelemmel kísérte a másik lány szavait, és logikusan igazat is adott nekik- kivéve az utolsónak. Kissé gúnyosan felhorkant:
-Hogy tudsz ennyire ragaszkodni hozzá? Hisz csak egy... Azonban C4 hangosan rárivallt:
-Ki ne merészeld mondani! Olyan hangos volt, hogy a tudós meg is hátrált ijedtében. Silver pedig észrevette magát, és sóhajtott. Kissé megvetően nézett vissza a jövevényre:
-Sosem értetted, igaz? Manu nem egyszerűen a segédem volt, hanem a társam. Amilyen bizonytalannak és hazugnak éreztem egész RTG-t magam körül, ő egy biztos pont volt számomra. Nevess ki, ha akarsz... De számolj azzal, hogy én most ugyanilyen vagyok.. ugyanúgy egy gép, aki orgává vált, és megtanult érezni.
A tudós ismét végigmérte C4-et:
-Nem is csodálom, hogy inkább a szériaszámodat fogadod el nevedként. És persze, hogy elfogadod ezt a karmát, hogy megéled azt, amit ő. Silver leszedegette magáról az érzékelőket:
-Ezt úgy mondod, mintha rossz lenne- felpillantott rá- pedig kifejezetten hálás vagyok ezért a sorsért. Sosem tapasztaltam még ilyen csodálatos dolgokat. Gita közelebb lépett:
-Olyan könnyen beszélsz. Tapasztaltad a fájdalmat is? C4 visszaadta az érzékelőket:
-Ó igen- bólogatott, mintha mi sem lenne természetesebb- rögtön a legelején, ahogy az első lélegzet jeges tűkként hatolt a tüdőmbe. Aztán ahogy a meztelen talpammal végigsétáltam a rozsdás roncsokon, mindtől szereztem egy-egy vágást... De még mindig azt mondom, hogy ennek ellenére megérte. Gita elmosolyodott, és megcsóválta fejét:
-Csaj... te még mindig olyan érdekes vagy, mint húgomként...
2011. június 13., hétfő
elhagyva Kaaelidascht
A halott bolygóra visszatért az élet. A mechák kifejezetten élvezték, hogy ismét szolgálhatták az életet, gondozhatták a növényeket, vigyázhattak a vadállatokra. Kicsit más volt, mint azokat szolgálni, akik egykor megépítették őket, de a tény, hogy ismét tehettek valamit, mindent felülmúlt. Bár, nem egészen mindenkinél... és erre Capo lett figyelmes.
A vízparton ott kuporgott Maya. A fejkendő most finoman a vállára omlott, ahogy a víztükröt figyelte merengve. Társa odament hozzá, és a vállára helyezte kezét:
-Te mit csinálsz itt? Mindenki örömmel szolgál. M1 azonban tovább meredt előre:
-Ne haragudj... de nem megy. Olyan jó volt ismét olyanokat szolgálni, mint amilyenek a gazdáink is voltak...- gépies hangja most jóval ijesztőbben eltorzult- nagyon hiányoznak... Az android leült mellé, és finoman átkarolta őt:
-Tudom... tudom... Ahogy így ölelte a társát rájött, hogy ez ugyanolyan, mint mikor a kék lány volt a karjaiban. Milyen kellemes felismerés. Valóban... a "társ" tökéletesen behelyettesíthető a "gazdá"-val. Leszakította az egyik pici virágot a földről, és Maya hajába tűzte. Azután megsimogatta a fejét:
-De nem tűnt el teljesen. Ismét szolgálunk, Maya. Mi vigyázunk az új életre. A nőies robot is ugyanúgy felismerte ezt a párhuzamot. Capo vállára hajtotta fejét, kicsit jobban hozzábújva:
-Köszönöm, hogy segítesz visszaállítani. Nagyon nehéz. Társa felé fordította a fejét:
-Ne félj, amíg engem látsz.
Közben a csapat is úton volt haza felé. Mindenki egy hajón, a másikat pedig vontatósugárral vitték maguk után. Ezúttal is Emanuel vezetett. Mindenki aludt, talán Gita járkál fel és alá néha. A pilótán is rajta volt a fáradtság. Át is kapcsolt automatába, nehogy váratlanul érje a bealvás. Mennyit is lehettek távol? 3-4 hetet? Jó hosszú idő volt, nagyon meredek tapasztalatokkal és élményekkel. A villámisten nagyon feladta nekik a leckét. Lehunyta a szemeit...
Aztán felnyitotta. A balján egy ismerős alak állt. Felé kapta a fejét. Lehetséges? Megdörzsölte a szemeit. Nem, valóban nem téved... Cala volt mellette. A lány visszamosolygott szelíden:
-Olyan képet vágsz, mint aki kísértetet lát. Manu végigmérte őt:
-Mert valószínűleg azt is látok! Te meghaltál!- mutatott rá teljes tenyérrel- láttam! Ott voltál a karjaimban és nem tehettem semmit. A tudós teremtménye vállára tette kezét:
-Még mindig bűntudatod van ezért? Az egykori segéd sóhajtott, és felnézett, Cala szemeibe:
-A Kaaelidaschon egyfolytában a teremtő, a gazda elvesztése volt a téma. Hogyan ne gondoltam volna rá? Hogy ne lett volna bűntudatom? Én tehettem volna valamit, hogy megmentselek... ők nem. Cala leguggolt hozzá, és mélyen a szemeibe nézett:
-Te sem tudhattad. Ahogy mi sem az RTG-n. Fogadd el, hogy nem a te hibád... hogy megtörtént. És engedd el a bűntudatot... velem együtt.
Manu szelíden a lányra pillantott. Jó érzés látnia... az, akinek az életét köszönheti... akinek annyiszor meghálálhatta volna... De igaza van. El kell őt engednie. A kaaelidasciak is ebbe őrültek bele. De nekik nagy nehézségekkel kellett rájönnie a programban a kódcserére, és így megbirkóznia a veszteséggel. Ő viszont nem egy gépezet. Sokkal könnyebb dolga van. Végigsimította a haját:
-Eddig nem volt alkalmam... de most szeretnék megköszönni neked mindent, amit értem tettél. Cala csak visszamosolygott. Látszott rajta, hogy büszke az egykori segédjére. Manu pedig odahajolt hozzá, és homlokon csókolta:
-Menj...- suttogta szelíden, hangjában szeretettel. Majd kiemelte finoman a kezét a hajából.
Ekkor ébredt fel. És valóban állt valaki mellette... Történetesen Gita, aki időközben egy takarót terített a vállára. Egykori teremtőjének testvére... valahol ironikus. Érdekes módon, hiába a külső azonos jegyek, ő valahogy nem látta őket hasonlónak. Halványan elmosolyodott:
-Köszönöm... Gita visszamosolyodott:
-Felkeltettelek? Ne haragudj... Végignézett rajta:
-Ez furcsa... eltűnt rólad a húgom léleklenyomata. Most már teljesen. Manu felvonta a szemöldökét:
-Tényleg? Épp hogy felfogta, hogy mi is történt. Aztán Gita kicsit feljebb húzta rajta a takarót:
-Aludj csak tovább. Alig lehetünk félúton. Emanuel kómásan bólintott, majd lehunyta a szemeit, és átadta magát az alvásnak...
A vízparton ott kuporgott Maya. A fejkendő most finoman a vállára omlott, ahogy a víztükröt figyelte merengve. Társa odament hozzá, és a vállára helyezte kezét:
-Te mit csinálsz itt? Mindenki örömmel szolgál. M1 azonban tovább meredt előre:
-Ne haragudj... de nem megy. Olyan jó volt ismét olyanokat szolgálni, mint amilyenek a gazdáink is voltak...- gépies hangja most jóval ijesztőbben eltorzult- nagyon hiányoznak... Az android leült mellé, és finoman átkarolta őt:
-Tudom... tudom... Ahogy így ölelte a társát rájött, hogy ez ugyanolyan, mint mikor a kék lány volt a karjaiban. Milyen kellemes felismerés. Valóban... a "társ" tökéletesen behelyettesíthető a "gazdá"-val. Leszakította az egyik pici virágot a földről, és Maya hajába tűzte. Azután megsimogatta a fejét:
-De nem tűnt el teljesen. Ismét szolgálunk, Maya. Mi vigyázunk az új életre. A nőies robot is ugyanúgy felismerte ezt a párhuzamot. Capo vállára hajtotta fejét, kicsit jobban hozzábújva:
-Köszönöm, hogy segítesz visszaállítani. Nagyon nehéz. Társa felé fordította a fejét:
-Ne félj, amíg engem látsz.
Közben a csapat is úton volt haza felé. Mindenki egy hajón, a másikat pedig vontatósugárral vitték maguk után. Ezúttal is Emanuel vezetett. Mindenki aludt, talán Gita járkál fel és alá néha. A pilótán is rajta volt a fáradtság. Át is kapcsolt automatába, nehogy váratlanul érje a bealvás. Mennyit is lehettek távol? 3-4 hetet? Jó hosszú idő volt, nagyon meredek tapasztalatokkal és élményekkel. A villámisten nagyon feladta nekik a leckét. Lehunyta a szemeit...
Aztán felnyitotta. A balján egy ismerős alak állt. Felé kapta a fejét. Lehetséges? Megdörzsölte a szemeit. Nem, valóban nem téved... Cala volt mellette. A lány visszamosolygott szelíden:
-Olyan képet vágsz, mint aki kísértetet lát. Manu végigmérte őt:
-Mert valószínűleg azt is látok! Te meghaltál!- mutatott rá teljes tenyérrel- láttam! Ott voltál a karjaimban és nem tehettem semmit. A tudós teremtménye vállára tette kezét:
-Még mindig bűntudatod van ezért? Az egykori segéd sóhajtott, és felnézett, Cala szemeibe:
-A Kaaelidaschon egyfolytában a teremtő, a gazda elvesztése volt a téma. Hogyan ne gondoltam volna rá? Hogy ne lett volna bűntudatom? Én tehettem volna valamit, hogy megmentselek... ők nem. Cala leguggolt hozzá, és mélyen a szemeibe nézett:
-Te sem tudhattad. Ahogy mi sem az RTG-n. Fogadd el, hogy nem a te hibád... hogy megtörtént. És engedd el a bűntudatot... velem együtt.
Manu szelíden a lányra pillantott. Jó érzés látnia... az, akinek az életét köszönheti... akinek annyiszor meghálálhatta volna... De igaza van. El kell őt engednie. A kaaelidasciak is ebbe őrültek bele. De nekik nagy nehézségekkel kellett rájönnie a programban a kódcserére, és így megbirkóznia a veszteséggel. Ő viszont nem egy gépezet. Sokkal könnyebb dolga van. Végigsimította a haját:
-Eddig nem volt alkalmam... de most szeretnék megköszönni neked mindent, amit értem tettél. Cala csak visszamosolygott. Látszott rajta, hogy büszke az egykori segédjére. Manu pedig odahajolt hozzá, és homlokon csókolta:
-Menj...- suttogta szelíden, hangjában szeretettel. Majd kiemelte finoman a kezét a hajából.
Ekkor ébredt fel. És valóban állt valaki mellette... Történetesen Gita, aki időközben egy takarót terített a vállára. Egykori teremtőjének testvére... valahol ironikus. Érdekes módon, hiába a külső azonos jegyek, ő valahogy nem látta őket hasonlónak. Halványan elmosolyodott:
-Köszönöm... Gita visszamosolyodott:
-Felkeltettelek? Ne haragudj... Végignézett rajta:
-Ez furcsa... eltűnt rólad a húgom léleklenyomata. Most már teljesen. Manu felvonta a szemöldökét:
-Tényleg? Épp hogy felfogta, hogy mi is történt. Aztán Gita kicsit feljebb húzta rajta a takarót:
-Aludj csak tovább. Alig lehetünk félúton. Emanuel kómásan bólintott, majd lehunyta a szemeit, és átadta magát az alvásnak...
2011. június 11., szombat
one more task before saying goodbye
Kaaelidasch már nem egy kopár, barátságtalan bolygó volt, hanem élettel teli, zöld otthon. Időközben, ahogy a víz párolgásával megindult a körforgás, az első esők, a felhők, kialakult a megfelelő légkör is. A delegációnak már csak egyetlen egy dolga maradt vissza. Kérésükre a vezetők összeterelték az apró mechanikus állatokat, amiket maguk gyártottak, miután minden élet elpusztult a bolygón. Ezekkel az apró lényekkel akarták fenntartani az élet illúzióját. De sajnos be kellett látniuk, hogy ezek a apróságokat nem különbek, mint ők: pusztán ugyanolyan programozott robotok.
A feladat elvégzésre Titan, Gita, és Emanuel voltak alkalmasak. Az egykori segéd előre, már az RTG-n szólt a párosnak, hogy mire számítsanak Ennek ellenére Gitának még mindig voltak fenntartásai:
-Ezt nem tartom helyesnek- sóhajtott- nekünk korlátaink vannak. Ezzel úgy tennénk, mintha istenek lennénk... és így nemcsak magunkra haragíthatjuk őket, de a többiekkel szemben arrogánssá is válunk. A szőke bozont a vállára tette a kezét:
-Ne aggódj- mosolygott biztatóan- ez egyszeri eset. És mint hallottad, a villámisten megbízásából. Kell ennyi szükséges rossz. A lány visszamosolygott:
-Talán igazad van- majd visszanézett az apróságokra- szerinted sikerülni fog? Titan határozottan bólintott:
-Az elmúlt napokban a még fennmaradt helyi biológia könyveket bújtuk. Álmunkban is fel tudnánk mondani. Hidd el, menni fog. Manu közben ki is emelte az egyiket- egy nagyobbfajta cickányszerűt- majd a másik kettő felé fordult:
-Na, vegyetek ti is magatoknak! Lássunk neki! Ő maga, magához ölelte a lényt, és simogatta, mint egy háziállatot... annyi különbséggel, hogy közben lehunyt szemekkel koncentrált.
-Megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet- gondolta- de most muszáj. Kaaelidasch érdekében. Magához vonzotta a körülötte lévő szabad energiát, a két napból áradó fényt, a hőt... és ezek segítségével változtatta át a karjaiban lévő mechát egy bundás állattá. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie - ezt elsősorban magán tapasztalta. Ha félbeakad a folyamat valami miatt, é rossz helyen, akkor a kisállat bele is halhat.
Gita és Titan követték a példáját. Ők is véletlenszerűen megragadtak egy-egy furcsa mecha állatot, és elkezdték átváltoztatni. Renato és Tara figyelte őket a távolból. Renato kissé rosszallóan csóválta a fejét:
-Nem a legjobb dolog beleavatkozni a teremtés rendjébe. De be kell látnom, hogy ez esetben nincs más megoldás. Valahol csak a magunkfajta halandók tudnak tenni az ügy érdekében. Tara ekkor meglátta az első nekifutás eredményeit: három tökéletesen organikus élő példány. Nagyon egzotikus állatok, a Földön még soha nem látott ilyeneket. Elmosolyodott:
-Azért az eredménye egész csodálatos- nézte gyönyörködve a futkosó lényeket- tényleg isteni... Renato felé pillantott:
-Számodra nem igen vannak ezzel kapcsolatban szabályok, ugye? A kék lány visszanézett rá:
-Nem igen. De talán pont azért, mert egyszerű emberként kezdtem az életem. Ők nem hisznek az ilyen extrém dolgokban- visszanézett a trióra, akiknek a kezei közül újabb élő állatok kerültek elő- ha nem jövök át Nixába, és nem látom ezeket a dolgokat a saját szememmel, soha nem hittem volna el. Reno elmosolyodott:
-Tényleg nagyon emberi vagy...
Ekkor a két robot K4-P0N és M4-X1M lépett oda hozzájuk.
-Nehéz belátni, hogy ennyi volt- szólt M4- biztos nem maradtok? Renato felé fordult:
-Sajnos nem. Itt letudtuk a szolgálatot. Otthon pedig már várnak minket a mieink. K4 Tarára nézett... végigmérte.. majd gyengéden eltűrte a haját:
-Ha ti elmentek... ismét egyedül maradunk. Nem lesz kit szolgálnunk. A lány megfogta a kezét, és visszamosolygott rá:
-Dehogy nem lesz. Nézd csak- mutatott az egyre gyülekező állatseregre, és a fákra- visszatért az élet a bolygótokra. Most már az a feladatotok, hogy vigyázzatok rá. Az android fejet hajtott, és ismét Lady Sparkra emelte tekintetét:
-Igazán hálásak vagyunk nektek. Nincs arra szó, amit tettetek értünk, és Kaaelidaschért. Tara visszamosolygott, majd viharosan átölelte a mechát. K4-P0N hirtelen le is blokkolt. Rég nem tapasztalt ilyet... nagyjából azóta, mióta a gazdáit elveszítette. Ő is gyengéden a karjaiba zárta Tarát, óvatosan a vállára hajtva fejét.
Renato pedig M4-re nézett, és vállba veregette:
-Ti is hiányozni fogtok nekünk. Azért lenne még egy ajándékunk a számotokra. A robot kíváncsian feljebb emelte a fejét:
-Micsoda? A srác sejtelmesen elvigyorodott:
-Volt már nevetek? A mecha értetlenül oldalra döntötte a fejét:
-Nem értem a kérdésed. Nekünk a szériaszámunk a nevünk. Reno halkan nevetett, majd megfogta M4-X1M vállait:
-Most igazit kaptok tőlünk. Én a Massimo nevet adom neked. Te vagy az egyik vezér, így a lehető legtöbbet nyújtod a többieknek, ezért úgy érzem, hogy ez illene rád. M4 hálásan meghajolt:
-Nagyon szépen köszönöm. Lekötelezel.
Tara is lassan elengedte az androidot, és rámosolygott:
-Te legyél Capo. Ez azt jelenti, hogy főnök. Ugyanazért, amiért te is a vezetők közt vagy. A robot lassan fejet hajtott:
-Hiányozni fog a kedvességed- simította végig a vállát- Megtisztelsz ezzel a névvel. A lány megpaskolta az android karját:
-Örülök, hogy tetszik. Remélem, büszkén viselitek majd.
A trió pedig lassan végzett az átváltoztatással. A mezőt különféle állatok lepték el: apró tündérsárkányok, cickányszerűségek, csicsergő bolyhos ugrancsok, nagyobb pillangók és szitakötők. Gita és Titan különösen örült. Még meg is tapsolták magukat. Pozitívan csalódtak az egész szolgálatban- főleg a végében. Megízlelhették, milyen édes is, ha valami igazán fontosat teremtenek. Emanuel mosolyogva nézte őket. Jó volt látni, hogy a pár ennyire boldog. Ahogy belefeledkezett ebbe a pillanatba, egy kéz zökkentette ki, ami a vállán landolt. Megfordult. M1-UT3 volt az. Felé fordult.A nőies robot alázatosan meghajolt:
-Hálásan köszönjük a segítségeteket. Végre, visszaállhatunk a szolgálatba. Manu visszamosolygott rá, a hátára téve kezét:
-Örömünkre szolgált. Majd vigyázzatok rájuk.
Kicsit kínos. Legszívesebben többet mondott volna... de semmi nem jutott eszébe. Csak az, hogy ezzel végeztek is, és hogy el kell válniuk. Pedig nagyon megkedvelték ezeket a robotokat. Talán ő a legjobban- aki maga is olyan volt, mint ők.
-Sajnálom, hogy el kell mennetek- mondta ki helyette végül a mecha- csodálatos érzés volt szolgálni titeket. Ismét hasznosnak éreztük magunkat... hogy másokért vagyunk. Manu végigmérte M1-UT3-at. Érezhető, hogy minden szavát őszintén és komolyan mondja. Egy pillanatra el is gondolkozott: mi lett volna, ha ők ketten előbb találkoznak, mielőtt még átváltozott volna? Talán azonnal megtalálja a helyét, és nem kell üldözéstől tartania, vagy a szeretteit féltenie. Viszont ahogy jobban belegondolt: akkor nem lennének a testvérei se... se Nadine... se a toteme. Talán pont, hogy így kellett lennie...
Megfogta a robot fején lévő kendőt, és finoman leemelte. Kicsit a hajába is beletűrt:
-Erre már nem lesz szükséged. A fák megkötik a talajt, nem lesz több homokvihar. A mecha lassan bólogatott.. majd ismét a srácra nézett:
-Nagyon fogsz hiányozni... Emanuel sóhajtott:
-Te is nekem- végigsimította M1-UT3 fejét- csodálatos vagy. A robot kissé oldalra döntötte a fejét:
-Mint konstrukció vagy mint személy? Manu sejtelmesen elmosolyodott:
-Mindkettő...
Erre a fémnőszemély hozzábújt. A srác is átölelte. Tényleg nehezebb volt elengedni, mint gondolta. Ahhoz képest, hogy idegenkedett tőlük, nagyon megszerette őket. Rengeteget is tanult ezalatt az idő alatt. És persze... neki is van még egy ajándéka a nőies mecha számára. Lassan elengedte, és a vállára tette kezét:
-Szeretném a Maya nevet adni neked. Ez anyát ógörögül... és te, egyetlen női vezetőként, pontosan ilyen vagy. M1 alázatosan meghajolt:
-Köszönöm. Nagyon szép név... Emanuel visszamosolygott, majd fejen csókolta őt:
-Vigyázzatok magatokra... és az új életre....
A feladat elvégzésre Titan, Gita, és Emanuel voltak alkalmasak. Az egykori segéd előre, már az RTG-n szólt a párosnak, hogy mire számítsanak Ennek ellenére Gitának még mindig voltak fenntartásai:
-Ezt nem tartom helyesnek- sóhajtott- nekünk korlátaink vannak. Ezzel úgy tennénk, mintha istenek lennénk... és így nemcsak magunkra haragíthatjuk őket, de a többiekkel szemben arrogánssá is válunk. A szőke bozont a vállára tette a kezét:
-Ne aggódj- mosolygott biztatóan- ez egyszeri eset. És mint hallottad, a villámisten megbízásából. Kell ennyi szükséges rossz. A lány visszamosolygott:
-Talán igazad van- majd visszanézett az apróságokra- szerinted sikerülni fog? Titan határozottan bólintott:
-Az elmúlt napokban a még fennmaradt helyi biológia könyveket bújtuk. Álmunkban is fel tudnánk mondani. Hidd el, menni fog. Manu közben ki is emelte az egyiket- egy nagyobbfajta cickányszerűt- majd a másik kettő felé fordult:
-Na, vegyetek ti is magatoknak! Lássunk neki! Ő maga, magához ölelte a lényt, és simogatta, mint egy háziállatot... annyi különbséggel, hogy közben lehunyt szemekkel koncentrált.
-Megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet- gondolta- de most muszáj. Kaaelidasch érdekében. Magához vonzotta a körülötte lévő szabad energiát, a két napból áradó fényt, a hőt... és ezek segítségével változtatta át a karjaiban lévő mechát egy bundás állattá. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie - ezt elsősorban magán tapasztalta. Ha félbeakad a folyamat valami miatt, é rossz helyen, akkor a kisállat bele is halhat.
Gita és Titan követték a példáját. Ők is véletlenszerűen megragadtak egy-egy furcsa mecha állatot, és elkezdték átváltoztatni. Renato és Tara figyelte őket a távolból. Renato kissé rosszallóan csóválta a fejét:
-Nem a legjobb dolog beleavatkozni a teremtés rendjébe. De be kell látnom, hogy ez esetben nincs más megoldás. Valahol csak a magunkfajta halandók tudnak tenni az ügy érdekében. Tara ekkor meglátta az első nekifutás eredményeit: három tökéletesen organikus élő példány. Nagyon egzotikus állatok, a Földön még soha nem látott ilyeneket. Elmosolyodott:
-Azért az eredménye egész csodálatos- nézte gyönyörködve a futkosó lényeket- tényleg isteni... Renato felé pillantott:
-Számodra nem igen vannak ezzel kapcsolatban szabályok, ugye? A kék lány visszanézett rá:
-Nem igen. De talán pont azért, mert egyszerű emberként kezdtem az életem. Ők nem hisznek az ilyen extrém dolgokban- visszanézett a trióra, akiknek a kezei közül újabb élő állatok kerültek elő- ha nem jövök át Nixába, és nem látom ezeket a dolgokat a saját szememmel, soha nem hittem volna el. Reno elmosolyodott:
-Tényleg nagyon emberi vagy...
Ekkor a két robot K4-P0N és M4-X1M lépett oda hozzájuk.
-Nehéz belátni, hogy ennyi volt- szólt M4- biztos nem maradtok? Renato felé fordult:
-Sajnos nem. Itt letudtuk a szolgálatot. Otthon pedig már várnak minket a mieink. K4 Tarára nézett... végigmérte.. majd gyengéden eltűrte a haját:
-Ha ti elmentek... ismét egyedül maradunk. Nem lesz kit szolgálnunk. A lány megfogta a kezét, és visszamosolygott rá:
-Dehogy nem lesz. Nézd csak- mutatott az egyre gyülekező állatseregre, és a fákra- visszatért az élet a bolygótokra. Most már az a feladatotok, hogy vigyázzatok rá. Az android fejet hajtott, és ismét Lady Sparkra emelte tekintetét:
-Igazán hálásak vagyunk nektek. Nincs arra szó, amit tettetek értünk, és Kaaelidaschért. Tara visszamosolygott, majd viharosan átölelte a mechát. K4-P0N hirtelen le is blokkolt. Rég nem tapasztalt ilyet... nagyjából azóta, mióta a gazdáit elveszítette. Ő is gyengéden a karjaiba zárta Tarát, óvatosan a vállára hajtva fejét.
Renato pedig M4-re nézett, és vállba veregette:
-Ti is hiányozni fogtok nekünk. Azért lenne még egy ajándékunk a számotokra. A robot kíváncsian feljebb emelte a fejét:
-Micsoda? A srác sejtelmesen elvigyorodott:
-Volt már nevetek? A mecha értetlenül oldalra döntötte a fejét:
-Nem értem a kérdésed. Nekünk a szériaszámunk a nevünk. Reno halkan nevetett, majd megfogta M4-X1M vállait:
-Most igazit kaptok tőlünk. Én a Massimo nevet adom neked. Te vagy az egyik vezér, így a lehető legtöbbet nyújtod a többieknek, ezért úgy érzem, hogy ez illene rád. M4 hálásan meghajolt:
-Nagyon szépen köszönöm. Lekötelezel.
Tara is lassan elengedte az androidot, és rámosolygott:
-Te legyél Capo. Ez azt jelenti, hogy főnök. Ugyanazért, amiért te is a vezetők közt vagy. A robot lassan fejet hajtott:
-Hiányozni fog a kedvességed- simította végig a vállát- Megtisztelsz ezzel a névvel. A lány megpaskolta az android karját:
-Örülök, hogy tetszik. Remélem, büszkén viselitek majd.
A trió pedig lassan végzett az átváltoztatással. A mezőt különféle állatok lepték el: apró tündérsárkányok, cickányszerűségek, csicsergő bolyhos ugrancsok, nagyobb pillangók és szitakötők. Gita és Titan különösen örült. Még meg is tapsolták magukat. Pozitívan csalódtak az egész szolgálatban- főleg a végében. Megízlelhették, milyen édes is, ha valami igazán fontosat teremtenek. Emanuel mosolyogva nézte őket. Jó volt látni, hogy a pár ennyire boldog. Ahogy belefeledkezett ebbe a pillanatba, egy kéz zökkentette ki, ami a vállán landolt. Megfordult. M1-UT3 volt az. Felé fordult.A nőies robot alázatosan meghajolt:
-Hálásan köszönjük a segítségeteket. Végre, visszaállhatunk a szolgálatba. Manu visszamosolygott rá, a hátára téve kezét:
-Örömünkre szolgált. Majd vigyázzatok rájuk.
Kicsit kínos. Legszívesebben többet mondott volna... de semmi nem jutott eszébe. Csak az, hogy ezzel végeztek is, és hogy el kell válniuk. Pedig nagyon megkedvelték ezeket a robotokat. Talán ő a legjobban- aki maga is olyan volt, mint ők.
-Sajnálom, hogy el kell mennetek- mondta ki helyette végül a mecha- csodálatos érzés volt szolgálni titeket. Ismét hasznosnak éreztük magunkat... hogy másokért vagyunk. Manu végigmérte M1-UT3-at. Érezhető, hogy minden szavát őszintén és komolyan mondja. Egy pillanatra el is gondolkozott: mi lett volna, ha ők ketten előbb találkoznak, mielőtt még átváltozott volna? Talán azonnal megtalálja a helyét, és nem kell üldözéstől tartania, vagy a szeretteit féltenie. Viszont ahogy jobban belegondolt: akkor nem lennének a testvérei se... se Nadine... se a toteme. Talán pont, hogy így kellett lennie...
Megfogta a robot fején lévő kendőt, és finoman leemelte. Kicsit a hajába is beletűrt:
-Erre már nem lesz szükséged. A fák megkötik a talajt, nem lesz több homokvihar. A mecha lassan bólogatott.. majd ismét a srácra nézett:
-Nagyon fogsz hiányozni... Emanuel sóhajtott:
-Te is nekem- végigsimította M1-UT3 fejét- csodálatos vagy. A robot kissé oldalra döntötte a fejét:
-Mint konstrukció vagy mint személy? Manu sejtelmesen elmosolyodott:
-Mindkettő...
Erre a fémnőszemély hozzábújt. A srác is átölelte. Tényleg nehezebb volt elengedni, mint gondolta. Ahhoz képest, hogy idegenkedett tőlük, nagyon megszerette őket. Rengeteget is tanult ezalatt az idő alatt. És persze... neki is van még egy ajándéka a nőies mecha számára. Lassan elengedte, és a vállára tette kezét:
-Szeretném a Maya nevet adni neked. Ez anyát ógörögül... és te, egyetlen női vezetőként, pontosan ilyen vagy. M1 alázatosan meghajolt:
-Köszönöm. Nagyon szép név... Emanuel visszamosolygott, majd fejen csókolta őt:
-Vigyázzatok magatokra... és az új életre....
2011. május 31., kedd
Shanbahac köztünk jár
Kaaelidaschon mihamarabb megkezdődtek a kútfúrások. Mechák tucatjai alakították át magukat a cél érdekében, hogy- főleg a városuk környékén- felszínre hozhassák a vizet Ezzel egy időben a már tóvá vált első forrás környékére ment a kis csapat különböző teherszállító járművekkel. Fákat vittek. Fák, cserjék, különböző magok... Ez volt az extra szállítmány Luminax bolygójáról. De addig nem állhattak neki az ültetésnek, míg vizet nem találtak. Szerencsére ezt az akadályt megoldották. A védőfelszerelésre azonban továbbra is szükség volt, mivel a levegő még mindig nem bizonyult megfelelőnek. Ezúttal is velük ment a díszkíséret- ezúttal csak hárman. Titan meg is jegyezte:
-Hát a másik kettő hol maradt? K4-P0N válaszolt:
-A fúrásokat felügyelik. Először a város környékén, utána lassan tovább haladunk a bolygó egész területére.
-Csak mértékkel- szólt vissza Renato- ha nagyban gondolkozunk, akkor megfelelő arányban kell kutat fúrni a felszínen.
Amint megérkeztek az első forráshoz, lassan nekiálltak lepakolni. A két lány máris nekiesett a fű- és virágmagoknak. Lelkesen el is kezdték szórni, mint két kisgyerek. Titan nevetett:
-Ne az összeset! Ha a város környékén is lesz víz, az ugyanúgy be kell ültetni! Alig, hogy végigmondta, Renato fordult hozzá az egyik facsemetével:
-Beszéled az ősi nyelvet, ugye? A szőke bozont visszanézett rá:
-Persze. A zoolook elvigyorodott:
-A növényi élet áldását ismered? Titan mélye elgondolkozott:
-Hát... valami dereng. Reno nevetett:
-Ha elkezdem, eszedbe fog jutni. Csak arra kérlek, hogy a beültetés alatt kántáljuk. A szőke bozont bólintott. Tetszett neki az ötlet. Ők a munka alatt szinte egyszerre mondták a szöveget, újra és újra.
Emanuel is tevékenykedett a fákkal, a tó másik partján. Örült, hogy egyre láthatóbban tér vissza Kaaelidaschra az élet- és ehhez ők maguk járulnak hozzá. Közben M1-UT3 odalépett mögé. Nem szólt semmit, csak csodálattal nézte a tevékenységet. Rég látott már a kopár szürkeségen kívül más színt. Manu egy idő után észlelte, hogy a mecha ott áll mögötte. Megfordult:
-Szeretnél segíteni? M1-UT3 kicsit félszegen ment oda hozzá:
-Igen. Hogyan kell? A srác elmagyarázott neki mindent:
-Itt van a gödör- átadta neki az egyik fát- ezt beleállítod, és betemeted. Ennyi az egész. A robot be is tette, és beásta a fát. Utána csodálkozva végigmérte:
-Ez egyszerű volt...- majd visszanézett Manura- kérhetem a következőt? Emanuel halkan nevetett, és a mecha kezébe adta a következő fát. Örült, hogy M1-UT3 ennyire fel lett villanyozva ettől a tevékenységtől. És valóban, a nőies ruhában lévő robot nagyon élvezte. Hamar bele is lendült.
Ekkor az első fák és bokrok között körvonalazódott valami. Mind odakapták a fejüket. Elsőként Renatóba hasított a felismerés, akinek fülig ért a szája:
-Az áldás meghallgattatott! Ez Shanbahac! Valóban ő volt az. A félelmetes istenség megrázta magát, mintha csak most kelt volna fel, majd lassan körbesétált, körbenézett... a mechák nem kis riadalmára. Amint a közelükbe ért, meg is hátráltak. Tara bele is karolt K4-P0N-ba:
-Nyugalom, nem fog bántani. Ő a növényi élet ura. Az android meglehetősen értetlenül fordult felé:
-Nem mondtátok, hogy hoztok még valakit magatokkal. Titan felkacagott, és folytatta:
-Nem is hoztuk. Csak hívtuk. Shanbahac körbenézett:
-Azt hittem, hogy ez a hely már halott. Mi történt? Renato odalépett, és meghajolt:
-Uram, Ambran kérésére hoztuk vissza az életet erre a bolygóra. Most a te segítségedet szeretnénk kérni. Shanbahac végignézett a gyér növényzeten. Halkan nevetett:
-Hát... ahogy nézem, el is kel. Azzal szárnyra kapott. Amerre repült, nyomában fű nőtt, növények jelentek meg. Le is írt egy szép kört a hatalmas tó körül, majd megindult az egyik folyó felé.
A bolygó lakói még mindig félelemmel néztek utána. M4-X1M mutatott még utána:
-Ez... ez..... ijesztő! Ilyen Kaaelidasch emlékezet óta nem láttunk! Kizöldült a nyomában! Emanuel felkacagott és megfogta a mecha vállait:
-Ne aggódjatok, nem fog bántani! Csak látta, hogy általunk itt is megjelent a növényi élet, így ide is kiterjeszti a hatalmát. Gita feléjük nézett:
-Gratulálok, robotok! Megjelentek nálatok az élet első nyomai.
-Hát a másik kettő hol maradt? K4-P0N válaszolt:
-A fúrásokat felügyelik. Először a város környékén, utána lassan tovább haladunk a bolygó egész területére.
-Csak mértékkel- szólt vissza Renato- ha nagyban gondolkozunk, akkor megfelelő arányban kell kutat fúrni a felszínen.
Amint megérkeztek az első forráshoz, lassan nekiálltak lepakolni. A két lány máris nekiesett a fű- és virágmagoknak. Lelkesen el is kezdték szórni, mint két kisgyerek. Titan nevetett:
-Ne az összeset! Ha a város környékén is lesz víz, az ugyanúgy be kell ültetni! Alig, hogy végigmondta, Renato fordult hozzá az egyik facsemetével:
-Beszéled az ősi nyelvet, ugye? A szőke bozont visszanézett rá:
-Persze. A zoolook elvigyorodott:
-A növényi élet áldását ismered? Titan mélye elgondolkozott:
-Hát... valami dereng. Reno nevetett:
-Ha elkezdem, eszedbe fog jutni. Csak arra kérlek, hogy a beültetés alatt kántáljuk. A szőke bozont bólintott. Tetszett neki az ötlet. Ők a munka alatt szinte egyszerre mondták a szöveget, újra és újra.
Emanuel is tevékenykedett a fákkal, a tó másik partján. Örült, hogy egyre láthatóbban tér vissza Kaaelidaschra az élet- és ehhez ők maguk járulnak hozzá. Közben M1-UT3 odalépett mögé. Nem szólt semmit, csak csodálattal nézte a tevékenységet. Rég látott már a kopár szürkeségen kívül más színt. Manu egy idő után észlelte, hogy a mecha ott áll mögötte. Megfordult:
-Szeretnél segíteni? M1-UT3 kicsit félszegen ment oda hozzá:
-Igen. Hogyan kell? A srác elmagyarázott neki mindent:
-Itt van a gödör- átadta neki az egyik fát- ezt beleállítod, és betemeted. Ennyi az egész. A robot be is tette, és beásta a fát. Utána csodálkozva végigmérte:
-Ez egyszerű volt...- majd visszanézett Manura- kérhetem a következőt? Emanuel halkan nevetett, és a mecha kezébe adta a következő fát. Örült, hogy M1-UT3 ennyire fel lett villanyozva ettől a tevékenységtől. És valóban, a nőies ruhában lévő robot nagyon élvezte. Hamar bele is lendült.
Ekkor az első fák és bokrok között körvonalazódott valami. Mind odakapták a fejüket. Elsőként Renatóba hasított a felismerés, akinek fülig ért a szája:
-Az áldás meghallgattatott! Ez Shanbahac! Valóban ő volt az. A félelmetes istenség megrázta magát, mintha csak most kelt volna fel, majd lassan körbesétált, körbenézett... a mechák nem kis riadalmára. Amint a közelükbe ért, meg is hátráltak. Tara bele is karolt K4-P0N-ba:
-Nyugalom, nem fog bántani. Ő a növényi élet ura. Az android meglehetősen értetlenül fordult felé:
-Nem mondtátok, hogy hoztok még valakit magatokkal. Titan felkacagott, és folytatta:
-Nem is hoztuk. Csak hívtuk. Shanbahac körbenézett:
-Azt hittem, hogy ez a hely már halott. Mi történt? Renato odalépett, és meghajolt:
-Uram, Ambran kérésére hoztuk vissza az életet erre a bolygóra. Most a te segítségedet szeretnénk kérni. Shanbahac végignézett a gyér növényzeten. Halkan nevetett:
-Hát... ahogy nézem, el is kel. Azzal szárnyra kapott. Amerre repült, nyomában fű nőtt, növények jelentek meg. Le is írt egy szép kört a hatalmas tó körül, majd megindult az egyik folyó felé.
A bolygó lakói még mindig félelemmel néztek utána. M4-X1M mutatott még utána:
-Ez... ez..... ijesztő! Ilyen Kaaelidasch emlékezet óta nem láttunk! Kizöldült a nyomában! Emanuel felkacagott és megfogta a mecha vállait:
-Ne aggódjatok, nem fog bántani! Csak látta, hogy általunk itt is megjelent a növényi élet, így ide is kiterjeszti a hatalmát. Gita feléjük nézett:
-Gratulálok, robotok! Megjelentek nálatok az élet első nyomai.
2011. május 28., szombat
just add water to start
Aznap este a zoolook-ok ugyanúgy a tűz köré gyűltek, mind mindig. Épp egy ősi dalt énekeltek, kissé szomorkásnak tűnt. Nadine pont akkor lépett be a képbe, félbeszakítva az éneket. A félállatok mind felé kapták a fejüket. A szerelő kínosan felemelte a tenyerét üdvözlésképp:
-Hello... Bocs', hogy megzavartalak titeket. Phillie szélesen elvigyorodott:
-Semmi gond! Dobd csak le magad közénk. A szőkeség helyet foglalt- pont a matriarcha mellett. Ránézett:
-Mi volt ez a dal?
-Áldás, ami vigyáz a távol lévő szeretteinkre- magyarázta Deen, majd felnézett az égre- neked is hiányzik, ugye? Nadine bólintott:
-Igen. Pontosan ezért jöttem- ő is felnézett- olyan, mintha köztetek erősebben érezném. Casey bólintott:
-Látom, érted a lényegét- majd sóhajtott- de ettől függetlenül mindannyiunknak hiányoznak, mert hiába vagyunk együtt lelkileg, fizikailag még sincsenek itt. Ags felé nézett:
-Fontos feladatot látnak el. Megtisztelő, amit tesznek. De reméljük, mihamarabb végeznek. Nadine maga elé meredve bámult:
-Az jó lenne- összekulcsolta a kezeit.
Manu úgyszintén összekulcsolva tartotta, miközben a védőruhában baktattak a kopár felszínen. Gita sóhajtott:
-Már vagy 13 órája baktatunk, és nem találtunk semmi- jegyezte meg- nem is éreztünk semmit. A többiek nem reagáltak. Titan pillantott oldalra... ugyanis az öt mecha velük tartott. Közvetlen mellette pont M1-UT3 baktatott.
-Ne haragudj, szivi- szólt oda neki- de muszáj kísérgetnetek minket mindenhová? A nőies robot felé fordította a fejét:
-Az élet védelme mindenek előtt. A szőke bozont sóhajtott:
-Asszem ez igent jelent... Tara ekkor megállt, és leült, lehajtva a fejét. A többiek mind utána fordultak. Renato oda is ült hozzá, és megfogta a vállait:
-Minden rendben? A kék lány bólogatott:
-Persze, persze- majd feljebb emelte a fejét, társára nézett- csak egy kicsit elfáradtam. Már órák óta úton vagyunk. K4-P0N is odalépett hozzá:
-Szükséged van valamire? Lady Spark lassan csóválta a fejét:
-Nem, igazán nincs semmi gond. Egy pillanat még, és mehetünk tovább. Renato elmosolyodott. Majd ahogy állt volna fel, egyik kezét a földre tette.
Úgy maradt. Tekintete valahová a távolba révedt... fejét meg is emelte egy kicsit. A többieknek fel is tűnt a furcsa viselkedése.
-Mi az?- kérdezte Emanuel. Reno szélesen elmosolyodott... majd szó nélkül megindult, mintha csak puskacsőből lőtték volna ki. A többiek pedig utána- K4-P0N a hátára kapta Tarát, hogy utolérjék.
-Renato, te meg hova futsz?- ordított utána Manu.
-Állj már meg, ember!- kiáltott Titan- mégis mi a fenét csinálsz? Út közben a zoolook még két spontán helyen, egymástól 10-12 percnyire letette a tenyerét, úgy ment tovább. Valahol a 23. perc környékén állt meg, szabályosan a talajra hasalva, simogatva mindkét tenyerével. A többiek nagy nehezen beérték, lihegve pár percig. Végül Gita ráülvöltött:
-Mégis mi a manót művélesz? Rohangálsz és kidőlsz?
Renato felemelte a fejét, és szélesen vigyorgott:
-Nem igaz, hogy RTG létedre nem érzed!- elégedetten paskolta a földet- itt víz van! Ezt hallva mindenki ledöbbent. Lady Spark is lecsúszott az őt cipelő mecha hátáról:
-Ez teljesen biztos? Reno nagy vigyorral bólogatott:
-Azám! A totemem nem hazudik- feltápászkodott- itt van egy szép nagy vízforrás. Egy földalatti folyót követtem idáig. Olyan 7-800 méteres mélységben lehet. Manu összecsapta a tenyereit:
-Pompás! Ha fel tudnánk juttatni a felszínre, azzal megtettük az első lépést az élet kialakulása felé.
Többet se kellett szólnia, Gita már elő is lépett:
-Akkor ez az én dolgom. Nagyanyám még tiszta jéglidérc volt. Azzal lehajolt, lehunyta a szemeit... majd ahogy felegyenesedett, felemelve kezeit, úgy hihetetlen erővel tört fel a víz. Az ő vérvonala ugyanis képes manipulálni a vizet és annak minden formáját. Titan közben tolta arrébb a robotokat:
-Kicsit hátrébb, skacok, nem lenne szerencsés, ha eláznátok. Gita közben párszor megismételte még a mozdulatsort. A víz csak úgy tört fel... lassan egy kisebb tó jött létre, majd a domborzatnak megfelelően elkezdtek kialakulni két kisebb folyó. Elégedetten elvigyorodott:
-Na, milyen a felhozatal? Renato elvigyorodott:
-Csodálatos! Most hogy a felszínen van, elindulhat a körforgás. Csak idő kérdése, és levegő is lesz itt. Tara előre lépett:
-És mi lenne, ha rásegítenénk egy kis elektrolízissel? Titan bólintott:
-Hé, ez nem is rossz ötlet... Én támogatom. A kék lány elvigyorodott, majd nagy feszültségű elektromos energiát irányított a vízbe. Nem elég, hogy az látványosan szétfröccsent, de még gőzfelhő is keletkezett.
Manu tapsolt:
-Hát ez csodálatos! kezdetnek megteszi. Közben Gita még mindig nem állt le a mozdulatsorral:
-Jól van, de most tipli van. A kis aranyos kezd terjedni. Valóban, a víz már a majdnem elérte a lábukat. Lassan meg is indultak. Titan értetlenül ránézett:
-Miért nem állsz le? Már van víz! A lány visszanézett:
-Mert nem elég. Messze vagyunk a várostól is. Ha azt akarjuk, hogy komolyan meginduljon a körforgás, több vizet kell a felszínre hívni. Azonban hamarosan belefáradt a mutatványba. M4-X1M a vállára helyezte a háromujjas kezét:
-Innentől majd átvesszük. Lefúrunk a talajba, vagy átvezetjük innen a vizet. Gita bizalmasan rámosolygott.
M1-UT3 pedig örömtelien pattogott körülöttük:
-Hogy erre miért nem gondoltunk! Annyira kétségbe voltunk esve, hogy csak a felszínen kutattunk! Manu halkan nevetett, és átkarolta őt:
-Tudod, M1... néha sokkal több van a felszín alatt, mint gondolnád...
-Hello... Bocs', hogy megzavartalak titeket. Phillie szélesen elvigyorodott:
-Semmi gond! Dobd csak le magad közénk. A szőkeség helyet foglalt- pont a matriarcha mellett. Ránézett:
-Mi volt ez a dal?
-Áldás, ami vigyáz a távol lévő szeretteinkre- magyarázta Deen, majd felnézett az égre- neked is hiányzik, ugye? Nadine bólintott:
-Igen. Pontosan ezért jöttem- ő is felnézett- olyan, mintha köztetek erősebben érezném. Casey bólintott:
-Látom, érted a lényegét- majd sóhajtott- de ettől függetlenül mindannyiunknak hiányoznak, mert hiába vagyunk együtt lelkileg, fizikailag még sincsenek itt. Ags felé nézett:
-Fontos feladatot látnak el. Megtisztelő, amit tesznek. De reméljük, mihamarabb végeznek. Nadine maga elé meredve bámult:
-Az jó lenne- összekulcsolta a kezeit.
Manu úgyszintén összekulcsolva tartotta, miközben a védőruhában baktattak a kopár felszínen. Gita sóhajtott:
-Már vagy 13 órája baktatunk, és nem találtunk semmi- jegyezte meg- nem is éreztünk semmit. A többiek nem reagáltak. Titan pillantott oldalra... ugyanis az öt mecha velük tartott. Közvetlen mellette pont M1-UT3 baktatott.
-Ne haragudj, szivi- szólt oda neki- de muszáj kísérgetnetek minket mindenhová? A nőies robot felé fordította a fejét:
-Az élet védelme mindenek előtt. A szőke bozont sóhajtott:
-Asszem ez igent jelent... Tara ekkor megállt, és leült, lehajtva a fejét. A többiek mind utána fordultak. Renato oda is ült hozzá, és megfogta a vállait:
-Minden rendben? A kék lány bólogatott:
-Persze, persze- majd feljebb emelte a fejét, társára nézett- csak egy kicsit elfáradtam. Már órák óta úton vagyunk. K4-P0N is odalépett hozzá:
-Szükséged van valamire? Lady Spark lassan csóválta a fejét:
-Nem, igazán nincs semmi gond. Egy pillanat még, és mehetünk tovább. Renato elmosolyodott. Majd ahogy állt volna fel, egyik kezét a földre tette.
Úgy maradt. Tekintete valahová a távolba révedt... fejét meg is emelte egy kicsit. A többieknek fel is tűnt a furcsa viselkedése.
-Mi az?- kérdezte Emanuel. Reno szélesen elmosolyodott... majd szó nélkül megindult, mintha csak puskacsőből lőtték volna ki. A többiek pedig utána- K4-P0N a hátára kapta Tarát, hogy utolérjék.
-Renato, te meg hova futsz?- ordított utána Manu.
-Állj már meg, ember!- kiáltott Titan- mégis mi a fenét csinálsz? Út közben a zoolook még két spontán helyen, egymástól 10-12 percnyire letette a tenyerét, úgy ment tovább. Valahol a 23. perc környékén állt meg, szabályosan a talajra hasalva, simogatva mindkét tenyerével. A többiek nagy nehezen beérték, lihegve pár percig. Végül Gita ráülvöltött:
-Mégis mi a manót művélesz? Rohangálsz és kidőlsz?
Renato felemelte a fejét, és szélesen vigyorgott:
-Nem igaz, hogy RTG létedre nem érzed!- elégedetten paskolta a földet- itt víz van! Ezt hallva mindenki ledöbbent. Lady Spark is lecsúszott az őt cipelő mecha hátáról:
-Ez teljesen biztos? Reno nagy vigyorral bólogatott:
-Azám! A totemem nem hazudik- feltápászkodott- itt van egy szép nagy vízforrás. Egy földalatti folyót követtem idáig. Olyan 7-800 méteres mélységben lehet. Manu összecsapta a tenyereit:
-Pompás! Ha fel tudnánk juttatni a felszínre, azzal megtettük az első lépést az élet kialakulása felé.
Többet se kellett szólnia, Gita már elő is lépett:
-Akkor ez az én dolgom. Nagyanyám még tiszta jéglidérc volt. Azzal lehajolt, lehunyta a szemeit... majd ahogy felegyenesedett, felemelve kezeit, úgy hihetetlen erővel tört fel a víz. Az ő vérvonala ugyanis képes manipulálni a vizet és annak minden formáját. Titan közben tolta arrébb a robotokat:
-Kicsit hátrébb, skacok, nem lenne szerencsés, ha eláznátok. Gita közben párszor megismételte még a mozdulatsort. A víz csak úgy tört fel... lassan egy kisebb tó jött létre, majd a domborzatnak megfelelően elkezdtek kialakulni két kisebb folyó. Elégedetten elvigyorodott:
-Na, milyen a felhozatal? Renato elvigyorodott:
-Csodálatos! Most hogy a felszínen van, elindulhat a körforgás. Csak idő kérdése, és levegő is lesz itt. Tara előre lépett:
-És mi lenne, ha rásegítenénk egy kis elektrolízissel? Titan bólintott:
-Hé, ez nem is rossz ötlet... Én támogatom. A kék lány elvigyorodott, majd nagy feszültségű elektromos energiát irányított a vízbe. Nem elég, hogy az látványosan szétfröccsent, de még gőzfelhő is keletkezett.
Manu tapsolt:
-Hát ez csodálatos! kezdetnek megteszi. Közben Gita még mindig nem állt le a mozdulatsorral:
-Jól van, de most tipli van. A kis aranyos kezd terjedni. Valóban, a víz már a majdnem elérte a lábukat. Lassan meg is indultak. Titan értetlenül ránézett:
-Miért nem állsz le? Már van víz! A lány visszanézett:
-Mert nem elég. Messze vagyunk a várostól is. Ha azt akarjuk, hogy komolyan meginduljon a körforgás, több vizet kell a felszínre hívni. Azonban hamarosan belefáradt a mutatványba. M4-X1M a vállára helyezte a háromujjas kezét:
-Innentől majd átvesszük. Lefúrunk a talajba, vagy átvezetjük innen a vizet. Gita bizalmasan rámosolygott.
M1-UT3 pedig örömtelien pattogott körülöttük:
-Hogy erre miért nem gondoltunk! Annyira kétségbe voltunk esve, hogy csak a felszínen kutattunk! Manu halkan nevetett, és átkarolta őt:
-Tudod, M1... néha sokkal több van a felszín alatt, mint gondolnád...
2011. május 26., csütörtök
halott felszín
A kis csapat végre megérkezett Kaaelidaschra. Az újjáépített város közelében landoltak, ahol a helyiek a fogadásukra már felállítottak buborékot, ami legalább oxigénnel el tudta őket látni- a technológiát a holdfénytolvajoktól szerezték be, akik nagyban hozzájárultak az expedícióhoz. Viszont amíg kiszálltak az űrhajókból, addig szükség volt a védőöltözetre. Alig hogy földet értek, máris szembesültek az arabos ruhába öltözött mechákkal... akik nyomban megrohamozták őket. Úgy körbekerítették őket, mint az éhes keselyűk. A különbség abban állt, hogy a szándékuk nem támadó volt... Sőt!
-Élet... élet... élet... élet...- teljesen meg voltak lőve attól, hogy végre orgákat láthatnak. Pár megszállottabb még beléjük is karolt. Gita megijedt, fel is sikított. Ahogy Titan átkarolta őt, M1-TU3 kissé arrébb tessékelte a tömeget, és rájuk nézett:
-Bocsássátok meg a türelmetlenségünket. De már rég nem találkoztunk a szerves élettel. Az élet utáni vagy és annak szolgálata sajnos ennyire erős, hogy kicsit túlfeszült a húr. Ekkor előlépett egy ismerős android is- K4-P0N, akit Tara "tolmácsolt". Ő pont odalépett a kék lányhoz:
-Ne aggódj, kisasszony- fogta meg gyengéden a kezét- nem fogunk titeket bántani. Lady Spark elmosolyodott. Nagyon megkedvelte ezt a robotot, különösen jól esett neki a figyelme.
Átvezették őket a nekik felállított buborékházba. Csak az öt vezető ment velük, a többi mecha mohón bámulta őket kintről. Renato megfordult, nézve vissza a tömegre. Kissé elszomorította a látvány.
-Valahol sajnálom őket. Ez a szolgálat iránti vágy olyan erős, hogy nehezen tudják kontrollálni.
-Ez inkább ijesztő- mondta Titan- ha ezt nem tudják kordában tartani, akkor bármire képesek. Reno kissé jobban szemügyre vette őt:
-Garutea-származék vagy? A szőke bozont bólintott:
-Igen. Legalábbis az a vérvonal bennem a legerősebb. Renato elvigyorodott:
-Remek! Az égi testvéreink egyike vagy- majd mellékesen hozzátette- zoolook vagyok... félállat alakváltó a földről. Titan széles vigyor kíséretében kezet fogott vele:
-Örvendek!
M4-X1M, a háromujjú vázolta a helyzetet:
-Remélem, megfelel a szállás. A holdfénytolvajok alaposan elmagyaráztak mindent, odaadták az anyagokat, a terveket. Gita körbenézett:
-Igen... határozottan jó. M4-X1M folytatta:
-Sajnáljuk a kellemetlen fogadtatást. De mint látjátok, ennyire égető a segítségetek, hogy visszahozzátok az életet Kaaelidaschra.
-Érthető- bólogatott Emanuel, majd felpillantott- és amit a fogadtatást illeti, semmi gond. Ahogy már elmondtátok, meg tudjuk érteni ezt a viselkedést. De a cél érdekében mindent el fogunk követni. M1-UT3 és a másik négy alázatosan meghajolt.
Aznap este, a kupola alatt mind a földön feküdtek, nézve a csillagokat. Gita sóhajtott:
-Én ezt nehezen bírom lenyelni- mondta halkan, miközben csóválta a fejét- ez a bolygó teljesen halott. Az első lépésem a felszínen, és nem éreztem semmit... az ég világon semmit. Tara felé fordult:
-Ne légy ilyen elzárkózó... Mi pontosan azért vagyunk itt, hogy megváltoztassuk ezt az állapotot. Renato felült:
-Igaz, hogy más a légkör... még a csillagok is máshogy állnak felettünk. De amíg összetartunk, és együtt vagyunk, addig nem lehet gond. A porba is írt ujjával egy áldást, ősi nyelven:
-A mifajtánk esténként összeül a tűz körül. Ez mindig erősíti a kollektív kapcsolatainkat, a csapatmunkát... Titan bólintott:
-Szép szokás. Kár, hogy nekünk már elkopott. Gita sóhajtott:
-Nekem ez az egész még mindig túl bizarr- kinézett, a már alvó város felé- ti nem láttátok őket? Ha lenne szemük, akkor benne lett volna az az őrült csillogás. Egyszerűen ijesztő ez az egész... Emanuel felé fordult:
-Tőlem is féltél? Tudtad, hogy ugyanúgy szabad akarattal rendelkezem. Alkotójának nővére kifakadt:
-Dehogy, mert te tudtad kontrollálni! Ráadásul most is olyan alázatos voltál, mint akkor.
-Azért, mert az alkotóm mellettem volt- válaszolt Manu. Gita viszont erre is vissza tudott vágni:
-És most, hogy nincs melletted? A srác kissé elkomorult.
Renato közben próbált finoman beleavatkozni:
-Nem hiszem, hogy ebbe jó ötlet belemenni... A fehérhajú nő azonban folytatta:
-Dehogy nem- maradt nyugodt, egyáltalán nem volt a hangjában támadó szándék. Visszanézett az egykori segédre:
-Cala meghalt, de mégis sikerült ugyanolyan alázatosnak maradnod, nem úgy, mint ezeknek.
-Tévedsz- vágott közbe Emanuel, majd komoran folytatta- elvesztettem a fejem, és nekiestem a szélsőséges csoportnak. Gyilkoltam, ahogy ők is... Vagy ahogy ezek a kaaelidaschi robotok estek egymásnak, miután elvesztették a gazdáikat. Gita felé mutatott:
-Akkor most hogyhogy, mégis...? Manu elmosolyodott:
-Mert a zoolook-ok a családommá váltak. Őkért élek. Renato halkan nevetve hozzátette:
-Ezt hívhatnánk a kód behelyettesítésének.
Tara felült:
-Látod, Gita?- mondta szelíd mosollyal- annyira nem is különbözünk. Az alkotó nővére elmosolyodott. Valóban, ebből a szemszögből kicsit barátságosabbnak tűnik az egész helyzet. Háttal elterült a hálózsákra, tovább fixálva a csillagokat:
-Annyira nem....
-Élet... élet... élet... élet...- teljesen meg voltak lőve attól, hogy végre orgákat láthatnak. Pár megszállottabb még beléjük is karolt. Gita megijedt, fel is sikított. Ahogy Titan átkarolta őt, M1-TU3 kissé arrébb tessékelte a tömeget, és rájuk nézett:
-Bocsássátok meg a türelmetlenségünket. De már rég nem találkoztunk a szerves élettel. Az élet utáni vagy és annak szolgálata sajnos ennyire erős, hogy kicsit túlfeszült a húr. Ekkor előlépett egy ismerős android is- K4-P0N, akit Tara "tolmácsolt". Ő pont odalépett a kék lányhoz:
-Ne aggódj, kisasszony- fogta meg gyengéden a kezét- nem fogunk titeket bántani. Lady Spark elmosolyodott. Nagyon megkedvelte ezt a robotot, különösen jól esett neki a figyelme.
Átvezették őket a nekik felállított buborékházba. Csak az öt vezető ment velük, a többi mecha mohón bámulta őket kintről. Renato megfordult, nézve vissza a tömegre. Kissé elszomorította a látvány.
-Valahol sajnálom őket. Ez a szolgálat iránti vágy olyan erős, hogy nehezen tudják kontrollálni.
-Ez inkább ijesztő- mondta Titan- ha ezt nem tudják kordában tartani, akkor bármire képesek. Reno kissé jobban szemügyre vette őt:
-Garutea-származék vagy? A szőke bozont bólintott:
-Igen. Legalábbis az a vérvonal bennem a legerősebb. Renato elvigyorodott:
-Remek! Az égi testvéreink egyike vagy- majd mellékesen hozzátette- zoolook vagyok... félállat alakváltó a földről. Titan széles vigyor kíséretében kezet fogott vele:
-Örvendek!
M4-X1M, a háromujjú vázolta a helyzetet:
-Remélem, megfelel a szállás. A holdfénytolvajok alaposan elmagyaráztak mindent, odaadták az anyagokat, a terveket. Gita körbenézett:
-Igen... határozottan jó. M4-X1M folytatta:
-Sajnáljuk a kellemetlen fogadtatást. De mint látjátok, ennyire égető a segítségetek, hogy visszahozzátok az életet Kaaelidaschra.
-Érthető- bólogatott Emanuel, majd felpillantott- és amit a fogadtatást illeti, semmi gond. Ahogy már elmondtátok, meg tudjuk érteni ezt a viselkedést. De a cél érdekében mindent el fogunk követni. M1-UT3 és a másik négy alázatosan meghajolt.
Aznap este, a kupola alatt mind a földön feküdtek, nézve a csillagokat. Gita sóhajtott:
-Én ezt nehezen bírom lenyelni- mondta halkan, miközben csóválta a fejét- ez a bolygó teljesen halott. Az első lépésem a felszínen, és nem éreztem semmit... az ég világon semmit. Tara felé fordult:
-Ne légy ilyen elzárkózó... Mi pontosan azért vagyunk itt, hogy megváltoztassuk ezt az állapotot. Renato felült:
-Igaz, hogy más a légkör... még a csillagok is máshogy állnak felettünk. De amíg összetartunk, és együtt vagyunk, addig nem lehet gond. A porba is írt ujjával egy áldást, ősi nyelven:
-A mifajtánk esténként összeül a tűz körül. Ez mindig erősíti a kollektív kapcsolatainkat, a csapatmunkát... Titan bólintott:
-Szép szokás. Kár, hogy nekünk már elkopott. Gita sóhajtott:
-Nekem ez az egész még mindig túl bizarr- kinézett, a már alvó város felé- ti nem láttátok őket? Ha lenne szemük, akkor benne lett volna az az őrült csillogás. Egyszerűen ijesztő ez az egész... Emanuel felé fordult:
-Tőlem is féltél? Tudtad, hogy ugyanúgy szabad akarattal rendelkezem. Alkotójának nővére kifakadt:
-Dehogy, mert te tudtad kontrollálni! Ráadásul most is olyan alázatos voltál, mint akkor.
-Azért, mert az alkotóm mellettem volt- válaszolt Manu. Gita viszont erre is vissza tudott vágni:
-És most, hogy nincs melletted? A srác kissé elkomorult.
Renato közben próbált finoman beleavatkozni:
-Nem hiszem, hogy ebbe jó ötlet belemenni... A fehérhajú nő azonban folytatta:
-Dehogy nem- maradt nyugodt, egyáltalán nem volt a hangjában támadó szándék. Visszanézett az egykori segédre:
-Cala meghalt, de mégis sikerült ugyanolyan alázatosnak maradnod, nem úgy, mint ezeknek.
-Tévedsz- vágott közbe Emanuel, majd komoran folytatta- elvesztettem a fejem, és nekiestem a szélsőséges csoportnak. Gyilkoltam, ahogy ők is... Vagy ahogy ezek a kaaelidaschi robotok estek egymásnak, miután elvesztették a gazdáikat. Gita felé mutatott:
-Akkor most hogyhogy, mégis...? Manu elmosolyodott:
-Mert a zoolook-ok a családommá váltak. Őkért élek. Renato halkan nevetve hozzátette:
-Ezt hívhatnánk a kód behelyettesítésének.
Tara felült:
-Látod, Gita?- mondta szelíd mosollyal- annyira nem is különbözünk. Az alkotó nővére elmosolyodott. Valóban, ebből a szemszögből kicsit barátságosabbnak tűnik az egész helyzet. Háttal elterült a hálózsákra, tovább fixálva a csillagokat:
-Annyira nem....
2011. május 24., kedd
M1-UT3
Lumanix lakói megszervezték az expedíciót, különböző csomagokkal, ellátással, Gita és Titan meg lett fűzve, ők is nyakig belekerültek az akcióba, a kaaelidaschi robotok előre mentek biztosítani a helyszínt... egy kivétellel. A nőies egység a nixai követekkel tartott. Miután minden rendre össze lett pakolva, és Aluh Manac hercegnővel is többször átfutottak a terven, már nem volt visszaút... csakis egyenesen előre a halott bolygó felé. A kvartett elől, Gita és Titan pedig szorosan mögöttük, egy másik űrhajóval.
A kis csapat nagyon be volt izgulva. Emanuel máris zsonglőrködött a koordinátákkal:
-Na jól van... hova is tartunk pontosan? Erre a mecha egész egyszerűen odapofátlankodott, és maga írta be a koordinátával... valamint állított az irányon és a sebességen.
-Hé!- a srác kikérte magának. A robot megfordult:
-Ezek Kaaelidasch koordinátái. Az út két és fél fénynap. Azonban itt ennek az őrült fémnőszemélynek nem értek véget az allűrjei. Nyomban célba vette Tarát, és a személyes szférákkal nem törődve egyenesen az arcába mászott, és simogatta a haját:
-Olyan szép a hajad! Megengeded, hogy bogarásszam egy kicsit? A kék lány baromira zavarba jött. Nem tudta eldönteni, hogy a velük utazó robot szimplán rövidzárlatos, vagy komolyan gondolja, amit mond. Félénken megszólalt:
-Manu... ez meg fog enni... Emanuel halkan nevetett:
-Dehogy fog, csak kíváncsi. Nyugodtan hagyd neki, biztos nem bánt. Tara bólintott, és szabad kezet adott a mechának.
A kaaelidaschi valóban tudta a dolgát. Apró, precíz fonatokat kezdett el gyártani Lady Spark hajába. Renatót lekötötte a látványt:
-Nagyon szép munka- jegyezte meg mosolyogva- mindig is értettél az ilyesmihez? A robot felé fordult-közben ugyanúgy folytatva a fonást:
-Igen. A gazdám kislányainak én fontam a sörényét. Renato kicsit izgatottabb vált:
-Ó, tényleg? Mesélj még... A mecha folytatta:
-Egy nagy nemesi család volt, ugyanolyanok, mint a holdfénytolvajok. A gazdámnak és a feleségének rengeteg kislánya volt, akikre vigyázni kellett, és szépíteni őket különböző festékekkel, ékszerekkel, ruhákkal... de mégis a hajukat szerettek a legjobban csinálni. Annyira tetszett, hogy a nagy pusztulások után, mikor tönkrement társainkat hasznosítottuk fel, én is csináltam magamnak. Félbehagyta a fonást, amíg leemelte a fejéről a kendőt. Olyan volt, mint egy félhosszú, vad, kislányos bozont- annyi különbséggel, hogy ez mikroszálas fém, és nem organikus anyag. Tara felé fordult arra a pillanatra:
-Jól áll- majd végigmérte- Csodálatra méltó a szépérzéked. A robot fejet hajtott:
-Köszönöm- majd folytatta a fodrászkodást a kék lányon- így lettem programozva.
-És mondd csak- folytatta Renato- hogy lehet az, hogy a kaaelidaschiak emberszerűre építettek titeket? Hisz ha jól láttuk a memóriában, ők is sárkányszerűek voltak inkább, teljesen olyanok, mint a holdfénytolvajok.
-Szerintem azért, mert ez a legprimitívebb konstrukció- válaszolt a robot, ahogy lassan végigért Lady Spark frizuráján a fonatokkal- megáll a két lábán, elég hely van a különböző érzékeknek, a szerkezet tökéletesen be tudja teljesíteni a feladatát, mint segéd...
Manu itt érezte úgy, hogy eleget hallott. Ő is hátraszólt:
-Ti soha nem vágytatok többre, mint a szolgálat? Nem akartatok többet tudni? A mecha feljebb emelte fejét:
-Soha. Maga a szolgálat jelentette a örömöt- ismét lehajtott a fejét, a jelenlegi feladatára figyelve- tudjuk, hogy az orgák mind valamiféle megbecsülésre vágynak, az élet különböző területein... hogy éreztessék velük, hogy fontosak. Mi ezt abban kaptuk meg, hogy éreztették velünk, milyen fontos is nekik a mi szolgálatunk... hogy mi vagyunk az eszközeik. Emanuel értette a robot álláspontját... de megérteni, aztán már kevésbé. Igaz, ő is teljesítette a rá bízott szolgálatot, de kíváncsi volt, többet akart tudni... voltak vágyai...
-Mi a neved?- kérdezett rá. A mecha végzett az apró fonatokkal. Most egy részüket összefogta, és felkötötte:
-M1-UT3- majd Tarára nézett- aki veled volt, ő K4-P0N- végül Renatóra- és aki veled, ő M4-X1M. Reno bólogatott:
-Világos...
-És mondd- kérdezett ismét Manu- hogy lehet, hogy ti öten vagytok a delegáltak? Ti vagytok a vezetők is? M1-UT3 bólintott:
-Igen. A parancssorban mi voltunk az elsők, akik a gazda fogalmát kicseréltük a társéra. Amint megértettük, hogy ez járható út, úgy a többieket is ráébresztettük erre a tényre. Így értek végek a zavargások is, és kezdődött meg az újjáépítés. Ekkor látta, hogy elkészült Tara hajával. A kék lány úgy nézett ki, mint valami ókori kínai császárnő ezzel a frizurával. Ki is kérte a társai véleményét:
-Na fiúk? Milyen lett? Renato feltartotta a hüvelykujját egy széles vigyor keretében:
-Pompásan festesz.
M1-UT3 pedig alázatosan meghajolt:
-Ha megengeditek, én arrébb vonulok... El is indult. Renato szólt volna utána, de Emanuel megragadta a csuklóját:
-Hagyd csak...- mondta halkan. Reno ismét a mecha után nézett. Az utóbbi csak leült az egyik sarokba, összehúzódva, előre döntve fejét.
-Most meg mit csinál? Valami rosszat mondtunk?
-Csak alacsonyabb üzemmódra kapcsolt- magyarázta Manu- túl sok minden történt vele hirtelen, rövid időn belül túl sok információ került a birtokába. Ezt most feldolgozza, és szortírozza. Tara kedvesen elmosolyodott:
-Vagyis alszik? Emanuel halkan nevetett:
-Igen. Akár így is mondhatjuk. Lady Spark visszanézett rá:
-Te már csak tudod- majd nevetve hozzátette- emlékszem, mikor találkoztunk. Nem akartál rólam leakadni, mert érezted bennem az elektromos erőt. Manu bólintott, majd M1-Ut3-ra nézett:
-Ők is érzik. És Ambran is erről beszélt. Ez az élet szikrája...
A kis csapat nagyon be volt izgulva. Emanuel máris zsonglőrködött a koordinátákkal:
-Na jól van... hova is tartunk pontosan? Erre a mecha egész egyszerűen odapofátlankodott, és maga írta be a koordinátával... valamint állított az irányon és a sebességen.
-Hé!- a srác kikérte magának. A robot megfordult:
-Ezek Kaaelidasch koordinátái. Az út két és fél fénynap. Azonban itt ennek az őrült fémnőszemélynek nem értek véget az allűrjei. Nyomban célba vette Tarát, és a személyes szférákkal nem törődve egyenesen az arcába mászott, és simogatta a haját:
-Olyan szép a hajad! Megengeded, hogy bogarásszam egy kicsit? A kék lány baromira zavarba jött. Nem tudta eldönteni, hogy a velük utazó robot szimplán rövidzárlatos, vagy komolyan gondolja, amit mond. Félénken megszólalt:
-Manu... ez meg fog enni... Emanuel halkan nevetett:
-Dehogy fog, csak kíváncsi. Nyugodtan hagyd neki, biztos nem bánt. Tara bólintott, és szabad kezet adott a mechának.
A kaaelidaschi valóban tudta a dolgát. Apró, precíz fonatokat kezdett el gyártani Lady Spark hajába. Renatót lekötötte a látványt:
-Nagyon szép munka- jegyezte meg mosolyogva- mindig is értettél az ilyesmihez? A robot felé fordult-közben ugyanúgy folytatva a fonást:
-Igen. A gazdám kislányainak én fontam a sörényét. Renato kicsit izgatottabb vált:
-Ó, tényleg? Mesélj még... A mecha folytatta:
-Egy nagy nemesi család volt, ugyanolyanok, mint a holdfénytolvajok. A gazdámnak és a feleségének rengeteg kislánya volt, akikre vigyázni kellett, és szépíteni őket különböző festékekkel, ékszerekkel, ruhákkal... de mégis a hajukat szerettek a legjobban csinálni. Annyira tetszett, hogy a nagy pusztulások után, mikor tönkrement társainkat hasznosítottuk fel, én is csináltam magamnak. Félbehagyta a fonást, amíg leemelte a fejéről a kendőt. Olyan volt, mint egy félhosszú, vad, kislányos bozont- annyi különbséggel, hogy ez mikroszálas fém, és nem organikus anyag. Tara felé fordult arra a pillanatra:
-Jól áll- majd végigmérte- Csodálatra méltó a szépérzéked. A robot fejet hajtott:
-Köszönöm- majd folytatta a fodrászkodást a kék lányon- így lettem programozva.
-És mondd csak- folytatta Renato- hogy lehet az, hogy a kaaelidaschiak emberszerűre építettek titeket? Hisz ha jól láttuk a memóriában, ők is sárkányszerűek voltak inkább, teljesen olyanok, mint a holdfénytolvajok.
-Szerintem azért, mert ez a legprimitívebb konstrukció- válaszolt a robot, ahogy lassan végigért Lady Spark frizuráján a fonatokkal- megáll a két lábán, elég hely van a különböző érzékeknek, a szerkezet tökéletesen be tudja teljesíteni a feladatát, mint segéd...
Manu itt érezte úgy, hogy eleget hallott. Ő is hátraszólt:
-Ti soha nem vágytatok többre, mint a szolgálat? Nem akartatok többet tudni? A mecha feljebb emelte fejét:
-Soha. Maga a szolgálat jelentette a örömöt- ismét lehajtott a fejét, a jelenlegi feladatára figyelve- tudjuk, hogy az orgák mind valamiféle megbecsülésre vágynak, az élet különböző területein... hogy éreztessék velük, hogy fontosak. Mi ezt abban kaptuk meg, hogy éreztették velünk, milyen fontos is nekik a mi szolgálatunk... hogy mi vagyunk az eszközeik. Emanuel értette a robot álláspontját... de megérteni, aztán már kevésbé. Igaz, ő is teljesítette a rá bízott szolgálatot, de kíváncsi volt, többet akart tudni... voltak vágyai...
-Mi a neved?- kérdezett rá. A mecha végzett az apró fonatokkal. Most egy részüket összefogta, és felkötötte:
-M1-UT3- majd Tarára nézett- aki veled volt, ő K4-P0N- végül Renatóra- és aki veled, ő M4-X1M. Reno bólogatott:
-Világos...
-És mondd- kérdezett ismét Manu- hogy lehet, hogy ti öten vagytok a delegáltak? Ti vagytok a vezetők is? M1-UT3 bólintott:
-Igen. A parancssorban mi voltunk az elsők, akik a gazda fogalmát kicseréltük a társéra. Amint megértettük, hogy ez járható út, úgy a többieket is ráébresztettük erre a tényre. Így értek végek a zavargások is, és kezdődött meg az újjáépítés. Ekkor látta, hogy elkészült Tara hajával. A kék lány úgy nézett ki, mint valami ókori kínai császárnő ezzel a frizurával. Ki is kérte a társai véleményét:
-Na fiúk? Milyen lett? Renato feltartotta a hüvelykujját egy széles vigyor keretében:
-Pompásan festesz.
M1-UT3 pedig alázatosan meghajolt:
-Ha megengeditek, én arrébb vonulok... El is indult. Renato szólt volna utána, de Emanuel megragadta a csuklóját:
-Hagyd csak...- mondta halkan. Reno ismét a mecha után nézett. Az utóbbi csak leült az egyik sarokba, összehúzódva, előre döntve fejét.
-Most meg mit csinál? Valami rosszat mondtunk?
-Csak alacsonyabb üzemmódra kapcsolt- magyarázta Manu- túl sok minden történt vele hirtelen, rövid időn belül túl sok információ került a birtokába. Ezt most feldolgozza, és szortírozza. Tara kedvesen elmosolyodott:
-Vagyis alszik? Emanuel halkan nevetett:
-Igen. Akár így is mondhatjuk. Lady Spark visszanézett rá:
-Te már csak tudod- majd nevetve hozzátette- emlékszem, mikor találkoztunk. Nem akartál rólam leakadni, mert érezted bennem az elektromos erőt. Manu bólintott, majd M1-Ut3-ra nézett:
-Ők is érzik. És Ambran is erről beszélt. Ez az élet szikrája...
2011. május 20., péntek
elektromos híd
A holdfénytolvajok igencsak kellemetlen csalódásban részesültek, hogy mások érkeztek testvérbolygójukról, mint akikre valójában számítottak... és még azt merészelték mondani, hogy ők Kaaelidasch lakói. Ami pedig újabb lapáttal tett rá, hogy ódzkodtak a mesterséges létformától. Az RTG-n lakókat sem értették, hogy miért építenek ilyesmiket... hisz természetellenesek. Habár nem orvosolták azonnal a problémát a látogatókkal kapcsolatban, legalább próbálták terelni a figyelmüket, és körbevezették őket.
Úgy tűnt, hogy az öt mecha meglehetősen otthonosan érzi magát a Lumanixon. Le is vették a fejkendőket, valamelyik még a felsőjét is levette, vagy széthúzta, és napfénybe álltak. Töltődtek a fényenergiával. Nem is figyeltek addig a holdfénytolvajokra, akik kellő távolságból tartották őket szemmel- köztük Aluh Manac is. sóhajtott:
-Mérhetetlenül csalódtam- mondta halkan- abban reménykedtem, hogy viszont láthatjuk rég eltűnt testvéreinket. A kommunikációs tudós ott állt mellette, és szomorúan felé fordult:
-Sajnálom, felség. De a szignál... a hajó... az útirány... minden stimmelt. Mind ugyanazt hittük... A hercegnő ismét sóhajtott, és visszanézett a robotokra. Kissé kellemetlenül megborzongott, de ahogy jobban figyelte őket, lassan úrrá lett a rossz érzésen. Ugyanis felfedezni vélt valamit köztük.
-Ezek a gépek....- kezdett bele. A tudós felkapta a fejét:
-Mi van velük, felség? Manac felé fordult:
-Ugyanúgy hasznosítják a fényt, mint mi- visszanézett rájuk- talán ha ezt a vonást tartjuk szem előtt, kevésbé idegenkednénk tőlük. Mit gondolsz? A tudós figyelt őfelsége szavaira, és maga is jobban szemügyre vette a jelenséget:
-Valóban, felség- bólogatott lassan- rátapintott a lényegre. De... nem is tudom... még bizalmatlan vagyok velük szemben.
-Én is- vallotta be a hercegnő- az egész olyan gyanús. Hogy kerültek ezek ide? Hol vannak Kaaelidasch igazi lakói? És mégis mik ezek a ruhák?
Ekkor landolt az űrcirkáló. A látogatók mind felkapták a fejüket... akárcsak a tudós:
-Na tessék... még egy vendég! Aluh Manac viszont felismerni vélte a járművet:
-Ez az RTG-ről való- mosolyodott el- Pompás! Ők tudnak segíteni. Ő és a tudós meg is indult az űrcirkáló felé, ahonnan eközben kimászott a trió. Tara körbenézett, és eltűrte a haját:
-Egek ura, hogy itt milyen erős a fény... Őt követte a civil Renato, meglepetten felmérve a terepet:
-Jé, itt van oxigén? Végül Emanuel zárta a sort, becsukva az ajtót:
-Itt se jártam még- ugyanúgy körbesasolt, mint társai- meglehetősen csillogós darab.
A két holdfénytolvaj pont akkor ért oda hozzájuk. A hercegnő ismét csalódott, amint meglátta őket:
-Várjunk csak, ti nem is az RTG-ről vagytok.
-Valóban nem, felség- válaszolt Emanuel, ahogy kezet csókolt- csak én. Már volt szerencsénk egymáshoz. Az uralkodó értetlenül nézett rá:
-Mikor? A srác válaszolt:
-Mikor bejelentették a közös gyűlésen Nixa és Deghyom békekötését. Manac elmosolyodott:
-Akkor te is egy történelmi eseményen lehettél jelen- majd végignézett rajtuk- némi segítségre lenne szükségünk.
-Tudjuk- bólintott Renato- pontosan azért vagyunk itt, a viharisten megbízásából. A hercegnő megörült:
-Remek! Ezért szeretem én az isteneket... szükség esetén egy lépéssel előttünk járnak.
Azonnal meg is szervezték a tárgyalást, a kommunikációs központ előadó termében. Volt néhány gép, mikrofon, világítás- az utóbbi kivételével minden más kikapcsolva. A hercegnő és pár holdfénytolvaj tanácsos állt az öt mechával szemben. Az első három mellett pedig a delegált trió. Ahogy azt már Ambran megjósolta, valóban jobban bíztak bennük Lumanix lakói- és az elektromos képességük segítségével kvázi olvasták a gépek gondolatait. Így a tárgyalás megkezdésekor a kijelöltek fejére helyezték a kezüket.... Manunak speciel a nőies jutott. Finoman eltűrte a fején a kendőt, és ráhelyezte az ujjait:
-Ugye nem zavar?- kérdezett rá végül.
-Egyáltalán nem- válaszolt a robot. A hangjától Emanuelen végigfutott a hideg. El is gondolkozott egy pillanatra: vajon ő is ilyen ijesztő látványt keltett annak idején?
El is kezdődött a diskurzus, amint Aluh Manac feltette az első kérdést:
-Tudtátok, hogy mi vagyunk a kaaelidaschiak testvérei. De ők hol vannak? A nőies mecha kissé megemelte a fejét, mintha csak egyenesen a hercegnőre nézett volna:
-Meghaltak...- válaszoltan. Erre a holdfénytolvajok támadóan felpattantak, és már nyúltak volna a fegyvereikért... amikor Renato feltartotta a szabad kezét:
-Álljatok meg! A holdfénytolvajok elengedték a fegyvert, Renato pedig folytatta:
-Igazat mondanak, de hallgassátok őket végig. Garantálom, hogy érdemes. Tara és Manu bólogattak, osztva társuk véleményét. A holdfénytolvajok visszaültek a helyükre. A hercegnő pedig kínos magyarázatba kezdett:
-Ne haragudj a heves reakcióért, de testvéreink elvesztésének a híre mérhetetlen fájdalommal jár.
-Tudom- mondta a nőies mecha- mi is így éreztünk. Erre a szóra Aluh Manac felvonta a szemöldökét.
A szót pedig a Taránál lévő android vette át:
-Mint tudjátok, Kaaelidasch 800 éve eltávolodott Lumanixtól, és másik pályára lépett- ugyanolyan ijesztő gépies hangon beszélt, csak az övé mélyebb volt- A testvéreitek nem tudtak boldogulni nélkületek, így megalkottak minket. Mi segítettük őket, mi voltunk az eszközeik. Ezektől a szavaktól és a hozzájuk kapcsolódó tárolt információtól Emanuel ismét megborzongott. Sorra jöttek elő az ő emlékei is, mivel ugyanúgy megtapasztalta ezeket a jelenségeket. Az android közben mondta tovább:
-Virágzó birodalmat hoztak létre a bolygón. De sajnos idestova 267 éve két napvihar pusztított a bolygón. Az uralkodó szemei elkerekedtek:
-Hogy mondod? Két napvihar? A Renatóvál lévő mecha folytatta:
-Az egyik csillag két fényórára, a másik három és fél fényórára volt a bolygótól. Az első napvihar a nagyobb méretű létformákat pusztította el, így Kaaelidasch lakóit is. A másik pedig a mikroorganizmusokat és a megmaradt növényeket, városokat... néhány társunk is odaveszett. Nincs többé élet Kaaelidasch felszínén, csakis magunk, és a romok.
A holdfénytolvajok teljesen elszörnyülködtek. A pusztításról való beszámolót hallva, és a szörnyű tényt, hogy testvéreiket többé nem láthatják, összeszorította a torkukat. Az uralkodó elkeseredésében ökölbe szorította a kezét. Próbált úrrá lenni az érzésein, a csalódottságát el is fojtotta... viszont a dühét már nem tudta. Rájuk kiabált:
-És ti nem tudtátok volna őket megmenteni?
-Nem láttuk előre!- folytatta a Renatonál lévő, most egészen riadtan- Egyikünk sem látta... Az első csapás napja... olyan volt, mint egy átlagos nap. Minden előjel nélkül érte őket a vég. Tara megremegett, kissé lejjebb hajtotta a fejét:
-Igazat mondanak...- mondta halkan. Az android, akivel volt, érzékelte a lány állapotát. A szabadon lévő kezére helyezte finoman a fémkezét. Lady Spark észrevette ezt a könnyein keresztül. Egyáltalán nem idegenkedett a látványtól, sőt... Megfogta a mechanikus kezet- kölcsönösen zárult be mindkét tenyér.
A nőies fejezte be végül:
-Ha tudtuk volna, mi is mindent megteszünk. Így is, gazdáink elvesztése elsőként azt eredményezte, hogy a programunk parancsa nemhogy használhatatlanná vált, de sokunk bele is őrült. Mivel nem volt gazda, akire a megírt parancsot teljesíthettük volna, a parancsok összekeveredtek, próbálták betölteni a fő program után maradt űrt. Ennek következményében egymásnak estünk. Nem tudtunk logikusan gondolkozni, csak pusztítottuk a társainkat. Akik a programban a gazda személyét be tudták helyettesíteni a társ személyével, azok élték túl. Ők új értelmet találtak a szolgálatnak, meg tudták menteni a többieket. Szerencsére, sokunk megmenekült, valakit még sikerült összerakni is. Akiket nem, azokat újra hasznosítottuk, vagy saját részünkként, vagy más, kisebb mechanikus élőlényeket raktuk össze belőlük. Az élet hiánya olyan erős volt, hogy ezekkel a gépies állatokkal próbáltuk pótolni. Ami pedig a városokat illeti: abból már csak egy van. Az az egy, ahová összegyűltünk, és újjáépítettük.
Aluh Manac figyelemmel hallgatta... sikerült is lenyugodnia. Lassan megértette, mi is történt azon a bolygón. Sóhajtott, és végül rákérdezett:
-Mikor megérkeztetek, azt mondtad, hogy a segítségünket kéred. Mégis miben? A nőies folytatta:
-Abban, hogy visszahozzátok az életet- hangjában egy kétségbeesett vágy hallatszott- Kaaelidasch felszínén már nincs semmi: se levegő, se víz, se növények, csak pusztaság. Mi magunk azért viseljük ezeket a ruhákat, mert gyakran szembesülünk erős por- és homokviharokkal, amik hosszú távon minket is károsítanak. Vágyunk az élet után... minket azért alkottak, hogy szolgáljuk és vigyázzuk az életet. A hercegnő sóhajtott. Ez valóban fogas kérés... Ugyan mit tudnának tenni ott, ahol semmi feltétele az életnek?
Mielőtt bármit is mondhatott volna, a kommunikációs tudós ismét megszólalt:
-Én ezt a programot nem egészen értem... ezt a gazdára írtat. Tara csóválta a fejét, és a robotjára nézett:
-Én sem egészen- súgta oda neki. Manu viszont felállt:
-Én értem. El is tudom magyarázni. Viszont a mecha hölgy is felállt:
-Felesleges- majd a srácra nézett- majd én. Lassan elindult az egyik géphez, majd a holdfénytolvajokra nézett:
-Használatba vehetem? A tudós bólintott:
-Tessék csak! A robot bekapcsolta, majd az ujjain apró karmok jelentek meg. Ezeket a portokba csatlakoztatta, és lefuttatta a programot. Ami viszont feltűnő volt, hogy vele párhuzamosan futott egy másik is. Emanuel kifakadt:
-Hékás!- majd elindult felé- ezt mégis hogy gondoltad? Merthogy a párhuzamosan futó programleírás az a srácé volt. Ami az egykori mechanikus testéből maradt meg az új fizikai válójában, az megőrizte a programleírást is. A mecha ránézett:
-Hozzáférésed volt a memóriámhoz. Úgy láttam igazságosnak, ha én is hozzáférek a tiédhez. Manu tovább kiabált vele:
-Csakhogy én megkérdeztelek előtte!
-Ne haragudj- mondta a robot- nem tudtam, hogy ez ilyen kellemetlenül érint.
Ahogy futottak a programok, az első dolog, ami nyilvánvalóvá vált, hogy a kaaelidaschi programnyelv sokkal bonyolultabb, és összetettebb. Emanuel egész kicsinek érezte magát mellette. Aztán elérkezett a pont, ahol a parancs megszakadt... mind a két programon belül. Ezeket a mecha külön ki is emelte. A tudós közelebb lépett, és jobban szemügyre vette:
-Hát ez meglehetősen érdekes. És a hol van a kódsor, amivel helyettesítette?
-Azonnal mutatom- mondta a robot, majd a képernyőn kiemelte a sorokon belül azt a bizonyos kódsort, és betette a parancsba a megfelelő helyre. A vérfagyasztó csak az volt, hogy Manunál ugyanúgy látszott ez a parancsbehelyettesítés. Ő jól tudta, mi az.... a nap, mikor elvesztette Calát, valamint amikor a zoolook-ok befogadták. Az emberi emlékei részben programba íródtak. Amint ezen merengett, látta maga mellett a fekete párducot. Halkan beszélt hozzá:
-Ez őrület... ezt nem akarom végigcsinálni.
-Nyugalom, Emanuel- mondta a vadállat- ne veszítsd el a fejed. Valóban döbbenetes a hasonlóság, és hogy felhasználta az adataidat...
-Nem hasonlítunk!- fakadt ki a srác, ahogy a totem felé kapta fejét- nézd csak meg, ehhez képest én eltörpültem. Különben is, nem te mondtad, hogy zárjam le a múltam, mert nem vagyok mecha? A fenevad ránézett azokkal a mélyreható borostyánsárga szemekkel:
-Az ahhoz való ragaszkodást kell lezárnod. A tapasztalataidat nem. Azokra szükséged lesz...
-Érdekes program- mondta tudós, miközben készítette a mentéseket, és a robotra nézett- remélem, nem bánja kedves, ha elmentem. A mecha fejet hajtott:
-Rendelkezzen csak velem. A mi fajtánk abban leli örömét, ha orgák szolgálatára lehet. Közben Renato épp a rá bízott robottal ismerkedett- akinek a kezén történetesen három ujj volt öt helyett:
-Nagyon barátságosak- állapította meg mosolyogva, majd Tarára nézett- megtartjuk őket? A lány sóhajtott, és a saját android társára nézett. A gép vissza. Tara elmosolyodott, majd elgondolkozott: jó érzés volt megtapasztalni, hogy ezek a robotok milyen figyelmesek- mi több, érzelmesek. Viszont ugyanúgy azt is észrevette, hogy a holdfénytolvajok miként néztek rájuk. Erről az jutott eszébe, ahogy rá néztek az emberek a saját világában, még annak idején. Ez még inkább közelebb húzta őt ezekhez az idegenekhez. Megsimogatta az android vállát:
-Köszönöm- majd kínos mosollyal hozzátette- ne haragudj, de nagyon meg tudnák érinteni az ilyen dolgok... A gép bizalmasan végigsimította Lady Spark hátát:
-Semmi gond, hölgyem. Jól esett, hogy valaki megértette a helyzetünket.
Aluh Manac végül felállt, és a nőies mechára nézett:
-De mégis hogy vihetnénk el hozzátok az életet? Magad mondtad, hogy még levegő sincs. Mi csak pusztán fénymágiát használunk, nem teremtést. Ez viszont Manunak adott ötletet. Az uralkodóra nézett:
-Felség! Manac ránézett:
-Igen?
-Lenne egy javaslatom- lépett közelebb a srác- az RTG lakói materializálnak, kvázi teremtenek. Ha ad egy kis időt, meg tudok fűzni két RTG lakót, akik összedolgozhatnának velük, és segíthetnek visszahozni az életet Kaaelidaschra. A hercegnő figyelemmel hallgatta, majd bólintott:
-Kiváló ötlet, Emanuel Agosto- elmosolyodott- támogatom a tervet.
Manu el is indult. Renato értetlenül nézett rá:
-Te meg mégis mire készülsz? Emanuel visszamosolygott:
-Ne aggódj, tudom, mit csinálok. Viszont, ha ez beüt, akkor hosszabb időre el kell mennünk Kaaelidaschra. Renato bólintott, majd elmosolyodott:
-Akkor szólok nekik, hogy készítsenek számunkra elő egy olyan szállást, amin megfelel az életfeltételeinknek. Tara is csatlakozott:
-Kiváló ötlet. Én pedig a holdfénytolvajoktól kérek felszerelést. Manu bólintott:
-Akkor hajrá. Ha minden jól megy, két nap múlva találkozunk. Azzal kivonult a teremből....
2011. május 19., csütörtök
in charge...
Ambran valóban remek tippet kapott Sötétségtől: a kék fővárosban megtalálta az ideális forrást, ahol visszanyerhette az erejét.... és ez a forrás történetesen az áramszolgáltató volt. Belemerült a hálózatba, mint a tengerbe... Lehunyta a szemeit, és hátradőlt. Rengeteg adat, rengeteg energia... rég nem érzett ilyesmit. A harc, hogy kiszabaduljon, több erejét vette, mint gondolta, hiába ő a viharisten. De most ismét életre kap. Az energiaáramlatban teljes ellazított, és hagyta, hogy az erő erő és az információ töltsön. Ebben az állapotban viszont egy furcsa érzés is végigfutotta a testén... Felnyitotta szemeit. Nem, nem hallucináció... valóban jöttek azok a furcsa frekvenciák... Mintha valaki, ha nem is közvetlenül, de szólna hozzá. Felült, és a frekvenciára koncentrált. Sikerült belecsatlakoznia. Ezek a hullámok nem érdekes módon nem közvetlen energiaáradatból származtak. Valahonnan távolról jöttek. Távolnak is tetszettek... halknak, de értett minden szót, és a szavak mögötti érzéseket...
Ahogy hallgatta az üzenetet, hirtelen félbeszakította őt egy kopogás. Felkapta a fejét. Jenisse Mysz volt az, a főtranszformátor üvegajtaján. Ambran felkászálódott, és kilépett:
-Igen, hölgyem?- kérdezte jámboran. Jenisse megigazította a szemüvegét:
-Uram, megkérhetném, hogy ücsörögjön a transzformátoron? Így akadozik az áramellátás. A viharisten bólintott:
-Elnézést, nem tudtam- majd odébbállt- további szép napot. Az egérlány pedig utána fordult, meglehetősen gyanakodva nézve:
-Micsoda alak- gondolta- amikor az egér már azt hinné, hogy Nixában már épp elég fura figurával találkozott, akkor az élet rácáfol...
Aznap nemcsak Jenisse tapasztalt furcsaságokat. Nadine ugyanolyan értetlenül próbálta visszarángatni Manut:
-Te meg mégis hová mész? Még nem végeztünk a Ferrarimmal- mondta talpig szutykosan, ahogy kapaszkodott az ugyanolyan olajfoltos srácba.
-Ne haragudj- magyarázta ki magát kínosan Emanuel- de azonnal el kell lépnem. Nem tudom, mikor jövök, csak azt, hogy most tipli van.
-Mégis ki mondja ezt?- fakadt ki Nadine. Zavarta őt, hogy nincs magyarázat barátja viselkedésére. Manu megfordult, és megfogta a lány vállait:
-Figyelj, ne aggódj... tök normális vagyok. De valaki hív engem, és ki akarom deríteni, hogy miért. Barátnője sóhajtott, majd hozzábújt:
-Jó, de siess vissza. Emanuel megpuszilta a homlokát:
-Sietek... Majd a motorra pattant, és már száguldott is.
Pár utcával arrébb Ags ugyanígy hajszolta Tarát:
-Ne már, édesem... valami rosszat mondtam? A kék lány megállt egy pillanatra, és visszafordult:
-Nem, dehogy. Viszont mennem kell, most azonnal. A bozontos hippi letérdelt, a lány egyik lábába kapaszkodott, és nagy kiskutya szemekkel nézett rá:
-De miért? Ne hagyj itt....- kissé rá is játszott. Szerette elérni a kívánt hatást, bár annak tényleg nem örült, hogy barátnője épp a romantikázás kellős közepén lép le. Tara a fél lábán ugrált:
-Tényleg... ne haragudj... csak nekem... mennem kell- magyarázta kínosan. Végül elektromos energiává alakulva röppent ki Darko szorításából, aki szomorúan nézett utána. Lehajtott a fejét, és sóhajtott:
-Soha nem lesz csajom....
Végül a zoolook-ok kis negyedében Renato állt fel Cez mellől. Azonnal átváltozott. Casey értetlenül nézett utána:
-Te meg mit csinálsz? A sirály visszanézett rá, és megeresztett felé egy bizalmas mosolyt:
-Hívnak. Szükség van rám. A lány visszamosolygott:
-De remélem, nem egy másik csaj. Renato halkan nevetett:
-Biztosíthatlak, hogy nem. Azzal szárnyra kapott.
Mindhármójukat Ambran hívta, aki az egyik épület tetején ücsörgött. A jelzés általános volt, de úgy tűnt, hogy ők hárman reagáltak rá. Mikor a trió megérkezett hozzá, a tetőre, volt is nagy csodálkozás. Először is Renato azonnal meghajolt, mivel felismerni vélte az istenséget. A másik kettő vele ellentétben értetlenül pillogott, ráadásul Tara rámutatott:
-Te meg ki a fene vagy?- fakadt ki belőle. Az istenség azonban nem akadt ki. Sőt, készségesen válaszolt:
-Ambran vagyok, a viharisten- felállt- és köszönöm nektek, hogy azonnal jöttetek hívó szavamra. Renato felállt, és alázatosan megkérdezte:
-Miért hívtál minket? Az élet szikrája ránézett:
-Megbízásom lenne a számotokra- magyarázta- nemrég üzenetet kaptam az űrből, furcsa életjelektől. Elkeseredettek voltak, segítségre van szükségük. És ahogy kivettem, Lumanix bolygója felé tartanak, viszont az ottani létformák nem biztos, hogy bizalommal fogadják majd őket. Ezért titeket kérlek meg, hogy ti segítsétek ezeket a furcsa életjelenek, és legyetek a tolmácsai Lumanix bolygóján.
-Miért?- kérdezte Emanuel- talán nem beszélik a nyelvet?
-Épp ellenkezőleg- fordult felé Ambran- viszont ti hárman biztos hidat képeztek köztük, és a holdfénytolvajok között, mert ti rendelkeztek a megfelelő kommunikációs készséggel. Emellett ezek a fényhívők valószínűleg nagyobb bizalommal lesznek felétek, mint feléjük.
Mindhárman meghajoltak, majd Renato egyből rákérdezett
-Manu, megvan még az űrcirkálód? Emanuel elvigyorodott:
-Természetesen. Ott hagytam a negyedetekbe. Azzal fogunk Lumanix bolygójára utazni. Tara izgatottan elvigyorodott, ahogy elindultak:
-Hú, erről nem is álmodtam volna... egy igazi űrutazás!
Ahogy hallgatta az üzenetet, hirtelen félbeszakította őt egy kopogás. Felkapta a fejét. Jenisse Mysz volt az, a főtranszformátor üvegajtaján. Ambran felkászálódott, és kilépett:
-Igen, hölgyem?- kérdezte jámboran. Jenisse megigazította a szemüvegét:
-Uram, megkérhetném, hogy ücsörögjön a transzformátoron? Így akadozik az áramellátás. A viharisten bólintott:
-Elnézést, nem tudtam- majd odébbállt- további szép napot. Az egérlány pedig utána fordult, meglehetősen gyanakodva nézve:
-Micsoda alak- gondolta- amikor az egér már azt hinné, hogy Nixában már épp elég fura figurával találkozott, akkor az élet rácáfol...
Aznap nemcsak Jenisse tapasztalt furcsaságokat. Nadine ugyanolyan értetlenül próbálta visszarángatni Manut:
-Te meg mégis hová mész? Még nem végeztünk a Ferrarimmal- mondta talpig szutykosan, ahogy kapaszkodott az ugyanolyan olajfoltos srácba.
-Ne haragudj- magyarázta ki magát kínosan Emanuel- de azonnal el kell lépnem. Nem tudom, mikor jövök, csak azt, hogy most tipli van.
-Mégis ki mondja ezt?- fakadt ki Nadine. Zavarta őt, hogy nincs magyarázat barátja viselkedésére. Manu megfordult, és megfogta a lány vállait:
-Figyelj, ne aggódj... tök normális vagyok. De valaki hív engem, és ki akarom deríteni, hogy miért. Barátnője sóhajtott, majd hozzábújt:
-Jó, de siess vissza. Emanuel megpuszilta a homlokát:
-Sietek... Majd a motorra pattant, és már száguldott is.
Pár utcával arrébb Ags ugyanígy hajszolta Tarát:
-Ne már, édesem... valami rosszat mondtam? A kék lány megállt egy pillanatra, és visszafordult:
-Nem, dehogy. Viszont mennem kell, most azonnal. A bozontos hippi letérdelt, a lány egyik lábába kapaszkodott, és nagy kiskutya szemekkel nézett rá:
-De miért? Ne hagyj itt....- kissé rá is játszott. Szerette elérni a kívánt hatást, bár annak tényleg nem örült, hogy barátnője épp a romantikázás kellős közepén lép le. Tara a fél lábán ugrált:
-Tényleg... ne haragudj... csak nekem... mennem kell- magyarázta kínosan. Végül elektromos energiává alakulva röppent ki Darko szorításából, aki szomorúan nézett utána. Lehajtott a fejét, és sóhajtott:
-Soha nem lesz csajom....
Végül a zoolook-ok kis negyedében Renato állt fel Cez mellől. Azonnal átváltozott. Casey értetlenül nézett utána:
-Te meg mit csinálsz? A sirály visszanézett rá, és megeresztett felé egy bizalmas mosolyt:
-Hívnak. Szükség van rám. A lány visszamosolygott:
-De remélem, nem egy másik csaj. Renato halkan nevetett:
-Biztosíthatlak, hogy nem. Azzal szárnyra kapott.
Mindhármójukat Ambran hívta, aki az egyik épület tetején ücsörgött. A jelzés általános volt, de úgy tűnt, hogy ők hárman reagáltak rá. Mikor a trió megérkezett hozzá, a tetőre, volt is nagy csodálkozás. Először is Renato azonnal meghajolt, mivel felismerni vélte az istenséget. A másik kettő vele ellentétben értetlenül pillogott, ráadásul Tara rámutatott:
-Te meg ki a fene vagy?- fakadt ki belőle. Az istenség azonban nem akadt ki. Sőt, készségesen válaszolt:
-Ambran vagyok, a viharisten- felállt- és köszönöm nektek, hogy azonnal jöttetek hívó szavamra. Renato felállt, és alázatosan megkérdezte:
-Miért hívtál minket? Az élet szikrája ránézett:
-Megbízásom lenne a számotokra- magyarázta- nemrég üzenetet kaptam az űrből, furcsa életjelektől. Elkeseredettek voltak, segítségre van szükségük. És ahogy kivettem, Lumanix bolygója felé tartanak, viszont az ottani létformák nem biztos, hogy bizalommal fogadják majd őket. Ezért titeket kérlek meg, hogy ti segítsétek ezeket a furcsa életjelenek, és legyetek a tolmácsai Lumanix bolygóján.
-Miért?- kérdezte Emanuel- talán nem beszélik a nyelvet?
-Épp ellenkezőleg- fordult felé Ambran- viszont ti hárman biztos hidat képeztek köztük, és a holdfénytolvajok között, mert ti rendelkeztek a megfelelő kommunikációs készséggel. Emellett ezek a fényhívők valószínűleg nagyobb bizalommal lesznek felétek, mint feléjük.
Mindhárman meghajoltak, majd Renato egyből rákérdezett
-Manu, megvan még az űrcirkálód? Emanuel elvigyorodott:
-Természetesen. Ott hagytam a negyedetekbe. Azzal fogunk Lumanix bolygójára utazni. Tara izgatottan elvigyorodott, ahogy elindultak:
-Hú, erről nem is álmodtam volna... egy igazi űrutazás!
2011. május 7., szombat
vivere... e non sopravvivere
"...Non guardavo
né te,
né le montagne,
né il cielo,
neanche il mare
e quant'altro che puoi guardare.
Ció che guardo é una cosa indefinita:
Sto guardando il miracolo della vita..."
/L. di Agostino/
Cala lelkesedéstül fűtve rángatta fel a tetőre a mechát. Az alig elkészült fémsegéd csak engedelmesen követte a tudóst, engedve a huzavonának.
-Gyere, Manu!- a lány szemei izgatottan csillogtak, majd a tető széléig cibálta a robotot. Leültek, majd felmutatott az éjszakai égboltra:
-Nézd, milyen szép!- mondta lelkes mosollyal- Szeretném, ha ez a látvány az elsők közt lenne, amit látnál! Manu érzékelte a parancsot. Mutatott irány. A parancs szerint, ha a mestere egy adott irányt mutat, neki oda kell fordulnia. Fel is emelte a fejét. Az első képek a szabadban: a két hold fénye, a Rynn tökéletes teli fázisban, a Garutea félfázisban, a T'het maradványai jegesen sziporkázva gyűrűként a bolygó körül. És túl mindezen ott ragyognak a csillagok is.... Cala izgatottan folytatta:
-Hát nem csodálatos? Mondd, hogy csodálatos... Parancsot kapott. Azonnal teljesítette:
-Csodálatos... Csak monoton elismételte, amit a lány mondott. Nem értékelte a szavakat, sem a látványt- minden rögzült, de semmi sem tudatosult. Ekkor a lány megfogta a kezét. Érzékelte az érintést, ahogy az a kis kéz a tenyerébe, majd az ujjai közé simul... de nem reagált. Csak akkor, amikor a tudós kissé előrébb dőlt, hogy ránézzen:
-Manu... Újabb parancs. Ha a mester a nevén szólítja, felé kell fordulnia. Cala felé fordította a fejét. Azok a fekete szemek... amilyen ámulattal csillogtak... és az a félszeg mosoly... A lány úgy nézett rá, mint egy mesterműre... számára az is volt. Kár, hogy ezt csak most értette meg... és kár, hogy akkor nem tudott rá reagálni... nem tudta megsimogatni az arcát, és ott helyben, azonnal megköszönni...
Jobbra, a másik irányba fordította fejét. Nem is tudatosult benne, hogy akkor már emberként mutatkozik. Sokkal inkább az, hogy az erdőben van... és ott áll mellette a fekete párduc. Amint a vadállat észlelte, hogy Emanuel ránéz, azonnal odabújt hozzá, dörgölőzött... A srác kedvesen nevetett, és megsimogatta a fenevadat:
-Szia... én is örülök neked- és ezt komolyan is gondolta. Meglehetősen üdítően hatott rá ez az újabb találkozás, főleg, hogy ilyen fogadtatásban van része. A fekete párduc végül a vállára hajtotta a fejét:
-Már nagyon vártam a napot... Manu megpaskolta a bestia hátát:
-Tudom. És örültem, hogy azonnal jöttél. Bizonyos tekintetben azóta könnyebbek a lépteim... és valahogy az érzékeim is tisztábbak lennének. A fenevad ránézett:
-Ez az én ajándékom feléd. Emanuel elmosolyodott:
-Köszönöm. Ekkor eszébe jutott, hogy a másik oldalán ül valaki. A felismeréstől felkapta a fejét, és már fordult is volna, mikor a párduc egész egyszerűen megfogta a fejét a mancsával.
-Ne nézz vissza... - mondta kérlelően, ahogy aggodalmasan ránézett borostyánsárga szemeivel. A srác értetlenül nézett vissza, közben letolta a vadállat mancsát:
-Miért? A bestia folytatta:
-Azt az életet már magad mögött hagytad, vele együtt. Ha visszafordulsz, lemondasz mindenről, amire eddig törekedtél: a organikus élet, a család... és én is meg szűnök létezni. Manu megsimogatta a fekete párduc fejét... Majd egy határozott lendülettel visszafordult.
Nem érzett semmit. Ugyanott volt, az éjszakai ég alatt, mellette Cala... és a lány fogta a kezét. Közben beszél hozzá:
-Mi lenne, ha a kozmikus energiával is felruháználak?- igencsak elmerengve, valahol erősen kételkedve beszélt- tudod... az energia nem vész el, csak átalakul. Ilyen a lélek is. És ha te ebben részesülnél.... Elharapta a végét, lehorgasztotta kissé szomorkásan fejét, és simogatta a mecha kezét:
-Ezzel csak az a baj, hogy helyetted döntök. Nem tudom, hogy ez mennyire lesz jó neked. És könnyen meglehet, hogy ezzel hatalmas hibát követek el... Egy csapdába zárt lélek... Talán többet ártok neked vele...
Nem tudott reagálni. Most szeretett volna válaszolni a lánynak, de egyszerűen nem tudott... se beszélni, se mozdulni. Csak ült némán, hallgatva, mint valami bábu... Ismét elfordult jobbra. Örömmel látta, hogy a fekete párduc még ott van. De zihált. Ismét levegőhöz jutott, és meg tudta élni az érzéseket. A fenevad aggódva nézett rá. Emanuel ránézett, sóhajtott, és megsimogatta a vadállatot:
-Igazad volt... nem fordulhatok vissza. Bármennyire hiányzik, abban a létformában nem tudom kifejezni az érzéseimet. Pedig szerettem volna megmondani, hogy egyáltalán nem követett el hibát, és hogy köszönettel tartozom. A fekete párduc elmosolyodott:
-Nem szükségesek a szavak. Ezt ő nagyon jól tudta mindabból, ahogy bántál vele.
-És?- a srác elengedte őt- most hova tovább? A fenevad szelíden elmosolyodott:
-Középúton, drága barátom. Habár előre tartasz, de a középúton haladj. Manu mosolyogva bólintott, és ismét elfordult...
A régi önmagát látta szemben: a robot, fekete dzsekiben, kesztyűkkel, sisakkal. Egy hosszabb pillanatra el is sápadt a látványtól. Az alak oda is lépett hozzá... majd megfogta a sisakot. Ahogy emelte le, leomlott alóla a szőke hajzuhatag... végül Nadine nézett rá vissza. Elmosolyodott:
-Remélem, nem bánod, hogy lenyúltam a cuccod. Emanuel megkönnyebbülten visszamosolygott, egyik kezét a lányéra téve:
-Nem, semmi gond- majd ahogy megsimogatta az arcát is, nem tűnt logikusnak, de így folytatta- örültem, hogy téged rejtett a sisak. A lány halkan nevetett, majd elkezdte simogatni az arcát:
-Én is örülök neked... és a lehetőségnek, hogy találkoztunk. Manu lehunyta a szemeit. Jól esett neki a kényeztetés. Sőt... egész valóságosnak hatott...
Aztán kiderült, hogy az is. A szőkeség ezzel keltette. Kissé csodálkozva körbenézett. A kanapén ül, ráterítve egy lepedő, mellette pedig Nadine, aki szelíden rámosolygott:
-Már megint elaludtál, álomszuszék- mondta nyugodt, kedves hangon. Emanuel elpirult, majd kissé zavartan lejjebb hajtotta fejét:
-Ne haragudj... A lány válaszként egy csésze teát nyújtott neki át, majd hozzátette:
-Minden rendben? Kicsit aggódom miattad. A srác átvette az italt, és meglepetten nézett vissza:
-Persze, jól vagyok. Nadine sóhajtott:
-Figyelj, tudom, hogy érint annak a személynek az elvesztése. Azóta többet melózol, délutánonként bealszol...
-Csak a gondolataimat terelem a tragédiáról- tette hozzá Manu- nem akarok a további napjaimban ezen keseregni, ezért inkább terelek, és így próbálom lezárni. De jól vagyok... A szőkeség kedvetlenül szusszantott, majd némi filózás után barátja vállára tette a kezét:
-Tudom én, mi kell neked. Az, hogy kiszellőztesd a fejed. A srác értetlenül fordult felé:
-Mire gondolsz? Nadine folytatta:
-Te a múltkor összehoztál nekem egy csodás bált. Most pedig én hozok össze valamit, amitől egy kicsit kikapcsolsz- megragadta a csuklóját, és már vonszolta is- na, gyere... Mit tudott mit tenni Emanuel. A kiürített csészét az asztalra tette, és követte a lányt...
Az arab negyedben az átlagosnál laposabb volt az élet. A bazár sem volt nyitva. A lakosok vagy az otthonaikba henyéltek, vagy az utcán üldögéltek, és trécseltek, de semmi különösebb nem történt. Nadirnak sem volt kedve mutatványozni. Ezt az unalmat előbb valami távolnak ható duruzsolás törte meg... aztán Manu és Nadine, ahogy beszáguldottak. Csak a szokásos: egy motor, egy Ferrari. Az utcán üldögélők ijedten ugrottak el az útból. A páros pedig még állatkodott egy ideig: hajtűkanyaros utcák bevétele, ugratás... sőt, a motoros olyan szerencsés helyzetben volt, hogy járműve elejét meg is emelte, és csak a hátsón hajtott tovább. Sikerült is szép kis port- és felhajtást kavarniuk az arab negyedben. Miután a pangó bazár sarkában leparkoltak, Emanuel örömteli vigyorral vette le a sisakot:
-Ez valóban orbitális volt!- kacagott fel felszabadultan- Már tudom, mi hiányzott. A lány is levette a sisakot, és az autóban hagyta:
-Tudom én, mi kell neked- vigyorgott barátjára, és belé karolt- egy kis adrenalin mindenre megoldás. A srác halkan nevetett, átkarolta Nadine derekát, és megpuszilta a homlokát. Ekkor viszont magával a szultánnal találták szembe magukat, aki két őr kíséretében jött eléjük:
-Magyarázatot kérek erre a rendbontásra- mondta komoran. Manu szólt volna, de a barátnője megelőzte:
-Az én hibám, felséges Shah- próbálta kínosan kibeszélni magát- belerángattam Emanuelt ebbe az útba, hogy ne csak otthon mugorodjon. Shah megvakarta a szakállát:
-Belerángattad? És ez volt az úticél? Nadine kínosan bólogatott:
-Ó, igen.... valahogy úgy. A szultán sejtelmesen elmosolyodott...
A páros pedig a következő pillanatban már a palotában találta magát. Arklan vezette őket körbe:
-Sajnos felzaklattátok nagybátyám kényes lelki világát- telibe vigyorgott feléjük- de annyi baj legyen. Sajna ma zárva a bazár, de én is mutathatok egy s mást. Manu kíváncsivá vált:
-Mi mindent? Egy hatalmas terembe értek, telerakva mindenféle csodálatos tárggyal: lámpásokkal, vázákkal, apró üvegcsékkel, és szőnyegekkel. Emellett már ott volt Jena Sera is, aki őket látva vidáman felpattant, és mosolyogva odaszambázott eléjük:
-Óóó, vendégek! Mily csodás! Miben segíthetek? Arklan felé fordult:
-Mesélj nekik egy kicsit. A dzsinn kissé máshogy értelmezte a kérést. Azonnal megragadta Emanuel kezét:
-Gyere, szépfiú, mutatok valami érdekeset- és arrébb vonszolta. Nadine szemei erre elég döbbenten elkerekedtek. Viszont a srác csak tehetetlenül nézett vissza rá. De a szőkeség sem maradt ki a jóból. A Fekete Macska a vállára helyezte a kezét:
-Ne aggódj, Jena nem harap- majd az egyik faliszőnyeg felé fordultak- addig vess egy pillantást erre a remekműre. Az egyik legdrágább szőttes... A lány elmosolyodott. Valóban tetszett neki a munka.
A másik kettő addig a terem túlsó végében tartózkodott. A dzsinn különböző üvegcséket mutatott Manunak. Ez utóbbi fel is vette, és közelebbről is szemügyre vette őket.
-Na?- kérdezte a lámpás egykori szelleme- hogy tetszenek? A srác elmosolyodott:
-Mindegyik pompás- majd felvette a rózsaszínűt- de ez kifejezetten tetszik. Egy pillanatra visszanézett Nadine-ra:
-Szerintem illene is hozzá... Jena pajkosan rávigyorgott:
-Akkor... nyugodtan tedd el. Emanuel visszafordult felé:
-Hogy mondod?- kérdezte rácsodálkozva.
-Tedd csak el- mondta a dzsinn- lepd meg vele! Manu visszamosolygott:
-Köszi!- majd lelkesen rohant is vissza a szőkeséghez.
Amit ezután Jena látott, az az, hogy a srác átnyújtja a parfümöt, Nadine beleszagol... majd lelkesen barátja nyakába ugrik. Végül Manu leteszi őt a földre, és megcsókolja...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)