revoke long distant memories

Csend honolt az esti határerdőben. Csak néhány tündérfény pislákolt a sötétben. Shakarát nem zavarta különösebben a szinte teljes fénytelenség. Ő Sötétség leszármazottja... tökéletesen tájékozódik a vak feketeségben. És olybá tűnt, lánya ezzel ugyanígy van.

Kicsi viszont már kevésbé. Az egyik tisztáson ülve vált rájuk, előtte barátságosan pislákolt egy általa idézett kék démonláng. Fénye sejtelmesen világította meg az arcát, mikor meglátta a jövevényeket, megeresztett egy üdvözlő mosolyt:
-Sziasztok... Jena visszamosolygott:
-Nem volt egyszerű dolgom, de mint látod, sikerült. Helyet foglaltak ők is, úgy ültek, mint a szabályos háromszög három csúcsa. Jena végignézett rajtuk és szelíden elmosolyodott:
-A Spia elleni harc óta nem is láttalak titeket együtt. Ez így most jó... valahol hiányzott már egy ilyen hármas együttlét.

Kicsi futólag a félistenre nézett, majd vissza lányára:
-Haragszol ránk a történtekért? A legifjabb Sera kínosan elnevette magát:
-Miért haragudnék?- végignézett rajtuk ismét- Itt vagytok nekem mind a ketten, és csak ez számít. Annak idején is ott voltatok egészen a végsőkig. Apja bólintott:
-Helyesen jártál el, amikor annak idején elmentél onnan. Azt akartuk, hogy biztonságos helyre kerülj... hogy aztán erős és határozott nőként térhess vissza oda, ami jog szerint a tiéd. Jena elmerengett:
-Tudtál róla, hogy anya végül utánad ment? Shakara bólintott:
-Hogyne tudtam volna- majd Kicsire nézett- Te voltál az utolsó dolog, amit abban az életemben láttam. Annak ellenére jöttél utánam, hogy utasítottalak, hogy hagyd el a várost. Sóhajtott:
-Nem is tudom már, hogy jó volt-e így, vagy ha máshogy történt volna. A démonmágus sóhajtott:
-Szerettelek, te lökött- hangjában enyhe játékosság is csengett, de épp csak annyi, amennyi nem rontja el a beszélgetés komolyságát- Természetesen mindkettőtöket meg akartalak menteni. És mivel már a városból kijutottunk Jenával, azt hittem marad még esély, hogy téged is kihozzalak. Sajnos tévedtem.

Némi szünetet tartott. A gondolatok, a feltörő emlékek kicsit ülepedtek mindenkiben. Aztán a félisten felé fordult:
-Igaz is... soha nem árultad el, hogy honnan érkeztél. Ideje, hogy ezt megtedd. Ha volt is súlya, már rég elmúlt. Shakara lehunyta szemeit. Már alig tudta megragadni azt az emléket. Így is folyamatosan törlődött a fejéből, miután anno megérkezett Nixába... az itteni élményeknek engedett csak teret. Minden más, ami előtte volt, annyira nem számított. Mégiscsak sikerült megragadnia a fonalát... és lassan jöttek vissza az élmények:
-Egy olyan világból jöttem, ahol az emberek sokáig tisztelték a természet lényeit, olvastak a szél táncából, a víz fodrából, a csillagok járásából... Aztán egy nap az egyik csillag lehullt az égről, és becsapódott hozzánk. Az emberek meg voltak győződve arról, hogy ezt egyetlen nagy és mindenható entitás küldhette. Onnantól kezdve minden más lénytől elfordultak, és ezt az entitást keresték. Én viszont esténként kiszöktem a városból, és a sivatag homokjában elfekve néztem tovább a csillagokat és a Holdat. Ők nem léteztek az éjszaka sötétje nélkül... a sötétség volt a közös barátunk. Felnyitotta szemeit, és Kicsire nézett:
-Echo is ezt látta bennem. Azért barátkozott velem olyan fiatalon. Neki társaságra volt szüksége, nekem pedig egy vezető istenségre. Ő mutatta végül az utat Nixába is.

Kicsi bólintott:
-Ez sok mindent megmagyaráz. Ekkor vette észre, hogy lányuk szokatlanul csendes, és mereven bámul maga elé. Viszont mielőtt bármit szólhatott volna, Shakara megelőzte:
-Minden rendben? Jena felpillantott rájuk:
-Aznap, amikor megláttam, hogy már nem éltek... amikor eltemettelek titeket... megjelent Echo. És szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Ismét lejjebb hajtotta fejét:
-Nagyon dühös voltam, és tehetetlen... és ráöntöttem minden haragom. Nem is tudom, hogy meg tud-e bocsánati... Apja megválaszolta a kérdését:
-Szerintem megtette. Jena kérdően feljebb pillantott, a félisten pedig folytatta:
-Ha nem így lenne, nem lennél most az unokája. Családtagjává tett, és ezután is rengeteget segített neked. Kicsi bólintott:
-Úgy látszik, bizonyos dolgok mégse változnak. Lányuk nyugtázva eresztett meg egy mosolyt:
-Én személy szerint örülök, hogy mi megmaradtunk ilyen formában...

világok hajnala, második évezred kezdete 7.

Jena 10 évvel később tért vissza a tengermellékről, és már felkészülve. Annak idején a fejébe vette, hogy felszabadítja a várost, és megmenti a szüleit. Az örökölt varázshatalom mellett mesterien kitanulta a katana forgatását, és lefejezte a kék fővároson uralkodó méhkirálynőt, felszabadítva átka alól a népet.

Azonban csalódottan tapasztalta, hogy a város romokban áll. Kereste a ledőlt falak közt szüleit, de már csak rongyos holttestekre akadt. Majd meghasadt a szíve...

A pusztában temette őket. Nem volt más közel a határban, csak egy kis ház, ahol Nefartir Chomuu húzta meg magát. Ahogy végleg betemette a gödröt, Jena hihetetlenül egyedül érezte magát. A keserűség, a magány lyukat rágott a lelkébe, marta a szívét, szorította a torkát. Valahol a távolban a kék főváros őt ünnepelte, amiért felszabadította őket. Örült, hogy nem hallja a hangjukat. Nem lenne lelkiereje ünnepelni. Ahhoz túlságosan elkeseredett. Most is... mást se csinál, csak sír... ordít a tehetetlenségtől... ordít, hogy nincs mellette az a két személy, akiket a legjobban szeret. És hiába szorítja anyja medáljait a nyakába, ő már nem fog visszajönni...

A medálok... ennyi maradt. Csak az anyjából. Az apjából semmi... Ismét ordít tehetetlenül, ahogy a könnyek mosták az arcát. Kellett volna tőle is valami emlék... nem... ő kellett volna neki... sőt, mindkettőjük.... de már nincsenek mellette... Abban a 10 évben még ez tartotta benne a lelket, a bosszú tüzét, hogy amikor visszatér, élve találja őket. Talán ott kellett volna maradnia... Akkor talán megmenthette volna őket, és együtt menekülnek meg... És megölelheti őket... szorosan...

-Jena... A hang bármennyire volt diszkrét, és viszonylag halk, kellemetlen váratlansággal érte... mint egy jéghideg tőr az oldalába. Hátra fordult könnyes tekintettel, a hang irányába. Echo állt ott... szomorú tekintettel. Segíteni szeretett volna Jenán, de nem  volt benne biztos, hogy közelebb mehet-e. A trónörökös próbált levegőhöz jutni, beszélni akart... a keserűség azonban lebénította a hangszálait. Amíg szedte össze magát, a gyermek isten visszafogottan, együttérzően folytatta:
-Szívből sajnálom, Jena... én is nagyon szerettem őket. Főleg Shakarát. Nyelt egyet - valószínűleg neki is elszorult a torka:
-De szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz. Mint mindig, ezentúl is veled leszek...

Alig mondta végig, talán egy lélegzetvételnyi pillanat, vagy annyi se telt bele... a katana közvetlen mellette csapódott a földbe, éllel bele, és fenyegetően megremegett. Bár Echo isten volt, halandók számára sérthetetlen, azért ettől teljesen elhűlt, a levegő a torkán akadt, szemei riadtan kikerekedtek. Jena sötéten nézett vissza rá:
-Megmenthetted volna őket, de nem tetted!- kiáltotta. Az istengyermek hebegett:
-De én... a lámpás... azt hittem, hogy... Azonban a trónörökös ismét rárivallt:
-Az egész a te hibád! Hagytad mindkettőjüket meghalni, te álszent rohadék! Felé rúgta a homokot, Echo még megkísérelt közeledni felé békítően. Látta Jenát felnőni, együtt játszottak, nem akarta, hogy így végződjön. Végül Jena mégis betette a kiskaput, amikor levette a cipőjét, és az istenség felé hajította:
-Többé ne kerülj a szemem elé, te kétszínű! Echo eltűnt... épp, mielőtt a cipő eltalálta volna.

A trónörökös pedig visszafordult a sír felé, térdre rogyott, és ismét fakadtak belőle a könnyek. Ez a találkozás csak olaj volt a tűzre. Igen... dühös volt Echóra. Megmenthette volna a szüleit. Miért nem is tette? Utálja őt ezért... olyan mély gyűlölettel van iránta, hogy többé nem akarja őt az istenének. Sóhajtott. Valaki mást annál inkább. Belemarkolt a sírj homokjába:
-Szólítlak, hatalmas Shanbahac...- suttogta rekedten. Hívó szavára megjelent a növényi élet, a méreg és a halál félelmetes istene. Kérdően nézett rá:
-Beszélj, fiatalasszony. Mit kívánsz tőlem? Jena alázatosan lehajtotta fejét:
-Fogadj kegyeidbe, hatalmas Shanbahac. Szeretnék alázatos gyermeked lenni. A rémisztő külsejű istenség szomorúan mérte végig a gyászoló hölgyet. Levélszerű szárnyát félig a hátára hajtott, és lejjebb hajolt, közelebb hozzá:
-Ne búsulj, Nixa úrnője. A kegyeimbe fogadlak. És melletted leszek a halálod napjáig...

invitation to relive the lost times

Jena úton volt a Di világban. Vele szembe épp kifelé ment Elisir. Még futólag üdvözölték egymást, de nem tudta mire vélni a dolgot. Nem is kerített nagy feneket az egésznek. Elvégre más célja volt....

Ismét az apjához ment. A Semifar jégpalotájában látott álom nem egészen hagyta nyugodni. Valahol az sem, hogy a szülei- a második életben is vér szerinti apja és anyja- szinte drasztikus élességgel tartják egymástól a távolságot. Mindkettőjüket szerette... és nem látta a házasság szentségét, mint akadályt, inkább úgy fogta fel, hogy ettől függetlenül ők ketten még tarthatják a kapcsolatot. Különben is, ő, mint rocker, tesz magasról a korlátokra és a szabályokra. Lám, mégsem válik vízzé Sötétség vérvonala...

Shakara örömmel fogadta őt, mint mindig. Szorosan a karjaiba zárta. Jena arca szinte elveszett abban a hosszú, bestiális sörényben. Néha játékból bele is fújt.
-Ezt hagyd abba- nevetett az apja, és elengedte őt. Érdeklődve végigmérte:
-Mi járatban? A legifjabb Sera belé karolt:
-Szeretném, ha kimozdulnál. Már előkészítettem mindent- mesélte sokat sejtető mosollyal. A félisten halkan nevetett:
-Mégis hová? És mire készülsz? Lánya vigyora sejtelmesebben tovább szélesedett:
-Te, én és anyám. Még ma. Senki más nem lesz.

Shakara ezt hallva elkomorodott, és kihúzta karját lánya szorításából:
-Nem tartom jó ötletnek. Tudod, hogy Kicsi és én... Jena enyhén vállba ütötte őt:
-Jaj, ne csináld már! Nem lesz semmi vérengzés. Csak beszélgetünk. Kissé halkabbra vette, tekintete mélyebbé, titokzatosabbá vált:
-Te is emlékszel, mi történt a világok hajnalán, nemde? A félisten sokat mondóan felpillantott felemás szemeivel. Hogyne emlékezne... viszont olyan rég történt minden. Mostanra már olyannak hat, mint valami távoli, ismeretlen helyről származó álom. Hogy is talált oda? Mi is történt? Előtte honnan is jött? Milyen is volt a már idők kezdetén lévő háború? Érezte, hogy végigfut a hátán a hideg...

-Nos? Jena érdeklődve nézett rá. Mind tartásában, mind a tekintetében látszott, hogy nem fog ellentmondást tűrni... még tőle sem. Talán nem lehet olyan rossz, ha felelevenítenek néhány emléket. Shakara megejtett egy enyhe mosolyt:
-Mehetünk...

világok hajnala, második évezred kezdete 6.

Az ördögi kör ismét beindult, ahogy a szélisten pusztítása utána a két város talpra állt. A deghyomiak vadak voltak, Nixa teljes lakossága pedig nem tért vissza... sokakat az istenség pusztítása is akkora sokként ért, hogy inkább máshol próbáltak szerencsét.

Kicsin és Shakarán is idővel lassan kezdett eluralkodni az aggodalom. Minden napot úgy éltek, mintha az utolsó lenne. Bár teljes erővel harcoltak, védtek, és túléltek, a győzelem nem adott elég okot a nyugalomra... tartottak a deghyomiaktól.

Este is, lefekvés előtt is szóba került a téma, a nyugtalanság odáig kísérte őket. A tűzvarázsló a párjára nézett. Egy ideig csak némán figyelte vonásait, ahogy olvasott... vajon mi történik, ha ő már nem lesz? Egy fél életet leéltek már együtt. Ha ő nincs, akkor...
-Shakara...- buggyant ki belőle váratlanul. A fekete mágus letette a könyvet, és figyelmesen felé fordult:
-Mondd, kicsim. A nő hirtelen elakadt. Nincs sok ideje, hogy megtanultak beszélni. Viszont a szavaknak még mindig hatalmuk volt... nem szabadott őket fecsérelni... jól meg kellett őket válogatni. Nem akart rosszat mondani, vagy túlragozni bármit... de az őket körülvevő állapotok már egy jó ideje frusztrálták. Szerette volna kimondani mihamarabb... és úgy is tett:
-Én félek... Shakara megfogta a vállait, nyugtatóan simogatta:
-Ne mondj ilyesmit- még a hangja is megőrizte a melegséget- tudod, hogy nem igaz. Megfogta gyengéden az állát, és finoman feljebb emelte fejét. Az a mézbarna szempár... jól esett elveszni abban a tekintetben... kellemes, édes, barátságos szín. És így, hogy tudja, hogy lelki társa észleli őt, a helyén tudja őt, szavai még meggyőzőbbek lehetnek:
-Amikor legelőször láttalak, az elemekkel és a magánnyal dacolva próbáltad újraépíteni ezt a várost. Te vagy a legbátrabb, legelszántabb nő, akit valaha láttam. Szavai megerősítve elmosolyodott.

Kicsi érezte, hogy viszonozza a mosolyt. Hogy is tudott volna neki ellenállni... Viszont hamarosan leolvadt, ahogy az aggodalom kezdte visszafészkelni magát a szívébe. Sóhajtott, és férje csuklójára fonta ujjait:
-Dúl a háború... nap, mint nap küzdünk az ellenségeinkkel. A tenyerébe bújt:
-Mi lesz, ha egy nap elveszítelek? Ezt hallva, Shakara is megrémült. Végigsimította felesége arcát, majd szelíden magához ölelte. Megcsókolta homlokát, arcát enyhén a hajába fúrta. Az érintése... az illata... ennél valóságosabban nem is tudhatta a szeretett lényt a karjai között. Lehunyta szemeit:
-Az nem történhet meg. Végigsimította hátát, a csípőjét. Igen... megbizonyosodott róla még egyszer, hogy teljes lénye vele van. Folytatta:
-Soha nem hagylak magadra... Mindig, mindig melletted leszek.Végigsimította a tűzvarázsló fejét, és ahogy az felnézett rá, tekinteteik ismét találkoztak, hozzátette lezárásul a legbizalmasabb szót, amit ésszel akkor betudhattak:
-... ígérem.

Ígéret. Shakara most szórt el egy varázslatot. Kicsi szemei elkerekedtek. Érezte, hogy lelkét egyszerre rázza meg a félelem és a bizalom: ezzel a szóval a fekete mágus az ő kapcsolatukat adta zálogba, és a saját lelkét. Önző lenne, ha ő nem így tenne. Végigsimította két kézzel férje arcát, és elmerült a smaragzöld szempárba:
-Én is ígérem. Megpecsételte hát szavával ő is, hogy együtt maradnak...

A légkör máris érezhetően barátságosabbá vált. Shakara ismét feleségére mosolygott. Kicsit is lassan átjárta a békesség. Minden rendben lesz... mindketten tudják. A fekete mágus eltűrt finoman néhány tincset a szeretett lény arcából... szemeivel egy ideig itta a látványt... végül ajkaik szelíden összeforrtak. Szinte itták egymásból a csókot, mint a hűs vizet a kánikulában...

Kicsi félelme azonban nem volt alaptalan. Napokon belül hatalmas rombolás vette kezdetét. Azonban ezt nem Deghyom népe indította el... hanem egy óriási, vörös-fekete csíkos méhkirálynő. Erre senki sem volt felkészülve, nem volt stratégia, sem menekülési útvonal. Mire észbe kaptak, addigra a bestia elkezdte szórni átkait, amikkel átalakította vörös-fekete csíkos alattvalóivá a népeket, akik aztán engedelmeskedtek neki, és igyekeztek befogni a többieket is. Az uralkodói család menekült. Jena akkor már 17 évesen. Shakara az egyik épületnél előrelökte szeretteit, majd lezárta maga mögött a járatot. kicsi hisztérikusan kiáltott utána, még a torlaszt is próbálta elvakarni. A fekete mágus egy kis résen keresztül még visszanézett rájuk. Smaragdzöld szemeiben megcsillant a félelem, de igyekezett bátorítani elkeseredett feleségét:
-Menjetek csak!- kiáltott- Feltartom őket, amíg biztonságba vonultak!
-De...- Kicsi kezdte volna, de Shakara folytatta:
-Ne aggódj, ha végeztem, beérlek titeket. Csak menjetek! Azzal eltűnt... a harc mélyére vetette magát.

Jena megremegett. Tehetetlenül nézett a tűzvarázslóra:
-Anya... Kicsi teljesen letört. Nem tudott bízni Shakara szavaiba. Tudta jól, hogy őket menti, és viaskodott benne a kényszer, hogy visszaforduljon érte. Aztán ahogy egy másik utcából megjelentek a vörös-fekete csíkos szolgák, észbe kapott. Megragadta lánya karját, és már rohantak is. Ekkor érezte Jena, hogy elejt valamit. Fordította hátra a fejét, hogy lássa, mi az. Az alabástromlámpás volt... amit Echótól kapott. Fordult volna vissza, de anyja erősen megragadta:
-Mégis mit művelsz?- fakadt ki rá. Lánya kiáltott:
-A lámpás!- mutatta- A lámpás segíthetne! Alig, hogy végigmondta, látta, hogy a varázslatos tárgy eltűnik az óriási méhkirálynő szolgáinak rengetegébe... az ellenség vadul közeledett feléjük. Kicsi lőtt feléjük pár tűzgolyót, hogy megtántorítsa őket, és időt nyerjenek, majd ismét megragadta gyermeke karját, és rohantak:
-Felejsd el a lámpást! Meneküljünk!

Rohantak egész a városhatárig. A tűzvarázsló kisegítette lányát a falakon túlra, azonban ő nem mozdult. Jena megriadt:
-Anya... te mégis mit csinálsz? Kicsit azóta kerülgette a sírás, hogy Shakara hátramaradt... hogy megvédje őket. Döntött hát végül. Nyelt egy nagyot, hogy leplezze a keserűségtó elcsukló hangját, és válaszolt:
-Menj a tengermellékre... Shaiola partjaira. Én... és apád... majd utánad megyünk... Gyermeke megriadt, és próbált visszamászni a városba:
-Ne! Nem hagylak titeket magatokra!- kiáltotta- Nem hagyunk senkit se hátra, emlékszel? Mi egy család vagyunk! A tűzvarázsló ismét nyelt egyet. Ez a legjobb Jenának... ha ő megmenekül. Ő Nixa jövője, a trónörökös. Most visszamegy Shakaraért... de ha mégse sikerülne...

Kicsi három nyakláncot viselt, akár a fekete mágus. Az övé a holdköves ankh, a lyukas érmék, és a bagoly volt. Levette a nyakláncait, és lányának adta:
-Viseld őket méltósággal- rászorította gyermeke kezeit- és biztosítsd nekünk a helyet a tengermelléken. Mélyen Jena szemeibe nézett, ellenmondást nem tűrően:
-Megértetted, amit mondtam? A lány csak egy ideig habozott. Szeretete és tisztelete a szülei iránt mindennél nagyobb volt. Rászorított a talizmánokra, és határozottan bólintott. Kicsi homlokon csókolta őt:
-Akkor menj! Azzal megfordult, és lángokat idézve futott vissza a városba. Jena azonnal a másik irányba, a tengermellék felé. Shaiola annak idején nemcsak egy sziget volt, hanem egy hatalmas, part menti város. Azok, akik a szélisten támadása után nem mentek vissza többé Nixába, oda települtek le, és folyttaták az életüket. A város hatalmasra nőtte ki magát annak idején... itt még volt remény...

világok hajnala, második évezred kezdete 5.

Deghyom egy időre ismét visszavonulót fújt, ahogy serege megritkult. Nixa lakóira újabb békés napok köszöntöttek. Shakara és Kicsi lassan elsajátította a beszédet, és elkezdték tanítani a tengerkék ég alatt. A nixaiak féltek az első szavaktól, még hatalmas erővel bírtak. Nagyon megfontoltan használták őket, szükség szerint.

Más is változott az évek során a városban... pontosabban a palotában, ahol a lakók száma eggyel nőtt. A mágus házaspárnak volt egy kislánya, Jena. Már korán elkezdték neki tanítani a varázstudományt, és a vele járó felelősséget. Ám nem tartották rövid pórázon: hagyták, hogy kísérletezzen, kitapasztalja a határait, próbálgassa erejét.

Még csak 10 éves volt, de remek mágikus érzékkel rendelkezett a szüleinek köszönhetően. Ezen kívül abban a kiváltságban részesült, hogy Echo őt is ugyanúgy meglátogattak. Bár az isten már megvolt pár száz éves, kinézetre és viselkedésre egyidősnek tűntek.

Aznap is a kertben játszottak. Az istengyermek épp próbálta előkeríteni társát, aki elbújt előle. Jena az egyik fa mögött lapult. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Nem tudta, de Echo mindig tudta merre fog bújni. De nem akarta azonnal tönkretenni a játékot... mindig megjátszotta, hogy keresi a másik lányt, hogy fogalma sincs, merre lehet. Nem látott abban semmi örömet, ha folyton azonnal nyerne... tisztában is volt a képességeivel az egyszerű halandókkal szemben, és épp azért, mert annyira szerette őket, nem akarta az éreztetni velük, hogy ő maga több lenne náluk bármivel is. Néhány perc cicázás után végül mégiscsak az ominózus fa felé vette az irányt.

Jena látta, hogy az istenség közeledik. Most lebukott! Azonnal kipattant a fa mögül, és futásnak eredt. Echo pajkosan utána kiáltott:
-Hé, ez nem ér!- majd a nyomába eredt- Ne fussál el, megtaláltalak! Azonban a mágusgyermek futott tovább. Nem akarta, hogy az isten utolérje. Echo elől azonban nincs menekvés. Ugrott, rávetette magát, majd mindketten végiggurultak a pázsiton. Az istenség nevetett, és ököllel megborzolta barátnője haját:
-Most megkapod a magadét!

Jena elhúzta magát, majd az arcára szorította kezét:
-Fáj...- mondta halkan, egy csipetnyi duzzogással a hangjában. Halhatatlan barátnője elkomorodott, majd megfogta a csuklóját, és lassan elhúzta arcáról a kezet:
-Mutasd csak... Közelebb hajolt, alaposan szemügyre véve a másik lány arcán lévő hatalmas horzsolást. Az esés közben szerezhette. Lelkesen elmosolyodott, majd ujjai ezüstösen felizzottak, és a horzsolásra helyezte:
-Ne haragudj, kicsit elszaladt velem a ló. De most meggyógyítalak. A mágusgyerek szemei elkerekedtek. Valóban érezte, hogy a kellemetlen égető érzés elmúlik az arcáról. Amint Echo végzett, maga is kitapogatta... valóban eltűnt a seb. Ámulattal nézett vissza az istenségre:
-Köszönöm! A halhatatlan barátnő szélesen visszamosolygott:
-Igazán nincs mit!

Ekkor, mintha eszébe jutott volna valami, szemei elkerekedtek, majd elkezdett a derekára kötött kendő redői közt turkálni:
-Majd elfelejtettem... Jena közelebb hajolt kíváncsian. Nem tudta mire vélni az istenség különös viselkedését. Végül Echo egy alabástrom lámpás emelt elő mind a két kezével, majd széles mosollyal átnyújtotta:
-Ezt én csináltam!- jelentette ki lelkesen- Neked! Szeretném, ha elfogadnád? Barátnője értetlenül nézett rá. Nem tudta mire vélni az ajándékot. Echo közelebb hajolt a lámpással:
-Vedd már el, te kuka! Na.... A mágusgyermek alaposan szemügyre vette a varázstárgyat, majd kérdően nézett vissza az istenre, mintha csak választ várna tőle a "Mit tud?" kérdésre. Echo szívélyesen mesélt:
-Van benne egy dzsinn is. Ha nagy bajba kerülsz, és igazán szükséged lesz segítségre, akkor dörzsöld meg.

Jena ismét végigmérte az alabástromlámpást... majd széles mosollyal, hálálkodva az istenség nyakába ugrott.

Láng Lányok találkozója

Annak idején volt egy 10-12 évesekből álló csapat, akik járták fel-alá a kék fővárost. Szoros barátságban voltak, együtt nőttek fel, megosztották egymás titkait... mint bármelyik átlagos gyerek. Az ötösfogatból Jena Sera kivételével mind emberek voltak: mind Szonya, Cyntia, Zsóka és Nina. És ha máshol nem is, akkor a sikátorban futottak össze, ahol DJ szórakoztatta őket vagy csak biztosította a hangulatzenét.

Azóta sok idő eltelt. A lányok útjai szétváltak, és lassan a felnőttkor küszöbét taposták. Viszont akkora holtidő után elérkezettnek látták a pillanatot, hogy ismét összefussanak. És hol máshol tehették volna ezt meg, mint a törzshelyükön, a sikátorban.

A viszontlátás nem maradt meglepetés nélkül... mindannyian rengeteget változtak. Innentől folyt a találgatás, és egymás faggatása, hogy mi történt.
-Te jó ég, Jena!- esett le Cyntia álla- A szolid, kedves Jena Sera, akit mindeni szeretett, most rockker! Ennyit dobott rajtad az együttes? Az ifjú Sera megeresztett egy széles mosolyt fekete rúzsos száján, és válaszolt:
-Így érzem jól magam. És igen, az együttes még mindig tarol. Randy is benne van, még mindig együtt vagyunk. És azóta nemcsak elvitt a szülőbolygójára, de apám oldalán egy harcban is részt vettem egy másik világban. Amúgy bővült a kör, már egy mostohaapám is van. Kínosan vállat vont:
-Bevallom, igen nehezen fogadtam őt el, de végül megbarátkoztunk. Ja, és ott van a démon nagybátyám is... Zsóka szemei elkerekedtek:
-Na mifene... még démoni felmenőid is vannak?

Jena ekkor Szonya felé fordult:
-Hát te ebben a hacukában? Úgy festesz, mint Tornado Baima, emberi alakban. Szonya valóban a vörös keleti harci ruhát viselte, övében a két zárt legyezőbe. Hisszú szőke haját, amit eddig kieengedett, most két hosszú fonatban hordta. Büszkén elmosolyodott:
-A ruha valóban tőle van. Ugyanis megtanított a legyező használatára. Előkapta a fegyvereket, szétnyitott, és bemutatóképp végigvitt egy látványos mozdulatsort. A többiek tapsoltak.

Szonya végül játékosan meghajolt, majd Nina felé fordult:
-Hát te? Ugyanolyan szótlan vagy, mint eddig. Nem változtál túl sokat. A csendes szöszi valóban ugyanúgy horda rövid, egyenes haját, mint eddig, viszont egyszerű zöld ruháját elegáns, egyszerű feketére váltotta, a Sera klán medáljával a nyakába. El is pirult kissé:
-Rengeteg minden történt. Úgy hagytam ott a csapatot, hogy Amira Funál a Napmecsetben vállaltam szolgálatot. Aztán úgy esett... -rövid szünetet tartott, majd szégyellősen lehajtotta fejét- hogy beleszerettem Yuzba. Addig ostromolt, míg végül elnyerte a szívem. Barátosnői egyszerre sóhajtottak fel szerelmesen.
-Na és?- kérdezte Zsóka- Azóta együtt? Nina ismét felemelte fejét:
-De még mennyire. Nehéz döntés volt bár, de otthagytam a Napmecsetet, és vele tartottam... ugyanis a fejébe vette, hogy átveszi a trónt a Vad világban, aminek törvény szerint az örököse. A csajok szemei elkerekedtek.. majd egyszerre kapták a fejüket Nina majd Jena felé. Végül az utóbbin állapodott meg a tekintetük.
-Hékás!- kiáltott Cyntia- azt nem mondtad, hogy a családod ilyen nagy hatalmú. Jena vállat vont:
-Sokáig nem tudtam, hogy az. Apám mesélt el mindent később.

Visszadobta végül a labdát:
-Mellesleg, te is elég szépen ki vagy rittyentve. Nem éppen ez volt rád a jellemző. Cynthia külseje valóban meg se közelítette a régit: eddig kék sportos ruhákat hordott, hosszú barna haját pedig lófarokba, most viszont elegáns égkék-tengerzöld ruhában mutatkozott, aranynyakékkel, rövid, vállig érő, kiengedett hajjal, fejét olyasmi aranydísszel, ami egy kitárt szárnyú madárra emlékeztetett. Még a szemei és a szája is ki volt kenve. Nosztalgikusan elmosolyodott:
-Egyik túrám során a Sólyom Kanyon szikláit másztam. Figyelmetlenségemre megcsúsztam, de egy angyal megmentett. Ő volt Yasou herceg, a sólyomlordok legifjabb tagja. Ijedelmemre marasztalt a kastélyba, hogy kipihenjem magam. Én pedig maradtam... először napokig... aztán hetekig.... végül eltelt pár év, és már magam is a sólyomlordok udvartartásának részévé váltam. Zsóka elmosolyodott:
-Milyen bájos...

Cyntia felé fordult ekkor nagy vidorral:
-Igaz, te még nem is meséltél. Na halljuk! Ekkor száguldott be DJ pár lemezzel, kissé fiúsan öltözve, kék napszemüvegbe:
-Csőváz, csokifánk... ugye nem késtem el? Remélem, nem gond, ha megint szolgáltatok egy kis zenét- mondta ahogy végignézett rajtuk. Cyntia folytatta:
-Ó, dehogy is! Épp Zsóka sztoriját akarjuk hallani- közben noszogatta a célszemélyt- na halljuk már. Zsóka, aki eddig fekete haját két hatalmas copfban hordta, most kiengedte a göndör hajzuhatagot. Sárga egyberuhát viselt. Eddig laza volt, felhőtlen, most kissé ideged:
-Elkezdtem mágiát tanulni... a Mágus Akadémián. Meglepő volt, hogy Zitana volt a tanárom- eltűrte a haját- tudjátok, az a boszorkány, akitől kiskorunkba féltünk. Aztán... Lopva DJ-re nézett... vissza a többiekre...majd ismét Dorinára, mintha várna tőle valami segítséget. DJ teljesen nyugodt volt... sziklaszilárd. Látszik, hogy nem aggasztja a dolog, lesz ami lesz. Hát... igaza lehet. Ő tudja... most már biztos, hogy benne bízhat. Megfogta Dorina kezét, majd visszafordult a többiek felé:
-Én és DJ járunk!

Várt volna valami elképedést, vagy kiabálást... vagy bármit. De nem történt semmi ilyesmi. Inkább Cyntia elmosolyodott:
-Ez édes. Mindig is sejtettük, hogy DJ-ben van egy kis maszkulin. Zsóka pillogott:
-Mi az?- kérdezte megszeppenve- Ki sem akadtok? Szonya vállat vont:
-Miért akadnánk ki? Láttunk már vadabb dolgokat is- itt az ifjú Serára mutatott- Jena kapásból egy földönkívülivel jár. Nina felvonta a szemöldökét:
-Én hadd ne részletezzem... Jena felé kapta a fejét:
-Mi az?- nevetett- kifogásolood a bátyám? Nina játékosan elnevetett:
-Ó, szó se róla... DJ bátorítóan átkarolta barátnője derekát, majd a többiek felé fordult:
-Tündér a csaj különben. De szótlanabbá vált az évek során. Zsóka bólintott:
-Miután beleláttam, hogy milyen mély dolgok vannak a mágia mögött, valamivel komolyabban veszem a dolgokat.

Szonya vállat vont:
-Előfordult. Hisz mindannyian változunk...

will be together... in another life

"Minden érzés, amit adtál,
Jó volt nekem.
Minden, mi Te voltál,
Jó volt nekem.
Minden szavad,
Megérint, megéget,
Bezár szívembe Téged..."

/Edda: Érzés/

Jena Sera látogatóba ment a Di világba. Habár magának való volt kissé, mint az anyja, akivel felnőtt, azért apjával a kapcsolata sose szűnt meg teljesen. Szerette őt, és örömét lelte abban is, hogy visszalátogathat. Most is, amikor meglátta Shakarát, széles mosollyal ugrott a nyakába:
-Szia! Apja is magához szorította őt, kissé meg is emelve, majd ránézett:
-Szia, kis drágám- simogatta meg a fejét- mi van veled? Jena mosolya némileg konszolidálódott, amikor visszanézett néz. Végigsimította az arcát, ahogy állta a tekintetét:
-Hát igaz... - hangja kissé szomorkás volt- anya mesélte, hogy talán a fél szemedbe kerülhetett az a szilánk, amit adtál neki. Shakara megcsóválta gyengéden a fejét:
-Bár a látásomat a Psicadelica szemnek köszönhetem, amit anyám a testembe helyezett... egy kis része nem volt nagy áldozat ahhoz, hogy Kicsit visszahozhassam... Aztán félszegen hozzátette:
-... nektek.

Lánya mosolya egy pillanatra pimaszra görbült:
-Valld be, hogy azért még szereted. Shakara komor pillantással válaszolt:
-Sokakért hoztam már különböző áldozatokat. Ebben az életben ő egy ebből a sokból. Jena sóhajtott:
-Ahogy gondolod- majd átnyújtott egy összetekert pergament- minden esetre ezt ő küldi. Amint apja gondosan átvette, tovább kérdezősködött:
-Alba itt van? Vele is beszélnem kéne, mégiscsak családtag... vagy valami ilyesmi. A szörnyeteg válaszolt:
-Nagyapád a testvéreként szerette őt... én pedig a barátomként. Lényegében, ő egy tiszteletbeli rokon- majd hátramutatott- Tíával bóklásznak a hegyek felé. Jena elmosolyodott, majd útnak eredt.

A félisten viszont a patak partra sétált, ahol leült a fűbe. Finoman kikötözte a pergament, és szétnyitotta. Egy levél volt, Kicsitől. Ismét végighúzta mancsát a pergamenen, és nekiállt olvasni:

"Kedves Shakara,

Nem volt szükség Celestino magyarázatára, hogy tudjam, mi történt. Elég volt egész egyszerűen éreznem...
Tudom, hogy ez elég kényes és nagylelkű áldozat volt a részedről... és mint tudod, én sem cselekedtem volna máshogy... Ezzel valóban velem marad egy részed.

Akárhogy is, nem feledtem az első találkozásunkat még a világok hajnalának második évezredében. Olybá tűnik, hogy a köztünk lévő kapcsolat évezredeket vészelt át, és újra összehozott minket, még ha nem is egészen egymásnak... hisz most mindketten más mellett találtuk meg a boldogságot.

Ennek ellenére, szívemben egy különleges hely van számodra.... És hiszem, hogy egy következő életben ismét egymás mellett találjuk meg a boldogságot. Szeretném, ha tudnád, hogy a legszebbeket kívánom neked, és vigyázz a szeretteidre. Nekik ugyanis egy nagyon értékes lélekhez van szerencséjük.

Köszönöm, hogy voltál nekem,

Kicsi"

Mire a levél végéhez ért, Shakara sóhajtott, és a fejét a pergamenbe süllyesztette. Lehunyta szemeit. A nemes szavai mélyen átjárták lényét, a lelkét, az ereit... az elméjét. Mintha valami keserédes szirup folyt volna le a nyelvén. Visszanézett az írásra. Szíve beleborzongott... Visszaidézte az a távoli életet a világok hajnalának második évezredébe, mikor emberek voltak. Gyönyörű volt... álmodni se lehet szebbet. Viszont ahogy végignézte jelen életét, nem érezte úgy, hogy bármilyen döntést megbánt volna. Ezt így érezte helyesnek, így kellett történnie...

Összetekerte a pergament, felállt, és megfordult. Meglepetésére, Jena ott állt vele szemben. Értetlenül nézett rá vissza:
-Hát te? Nem Albához igyekeztél? Lánya vállat vont:
-Azt mondta, inkább a házában beszéljünk- majd elmosolyodott- és te? Végig is értél? Shakara a pergamenre nézett... majd gyermekére:
-Lenne egy válaszom anyádnak. Át tudnád neki adni? Jena szemei felcsillantak:
-Persze! Mi lenne az üzenet? Shakara szelíden elmosolyodott:
-Ez...
Azzal lendületesen, erősen magához szorította lányát...

aftermath of the battle

A kis csapat visszatért a Di világba. Elisir feje be lett kötve. Shakara mély álmot bocsátott rá, majd betakarta. Szükségesnek érezte ezt a lépést, hogy felesége kipihenje a csatával járó fáradtságot és a testvérei elvesztésével járó fájdalmat. A csata után amint lehetett, a kellő tisztelettel el is temették a Proboujours testvéreket. Megsimogatta a nő fejét, majd egy gyengéd csókot lehelt rá:

-Pihenj, édesem. A küldetésed még várhat magára. Előbb aludd ki mindezt a keserűséget… Elisir érzékelni vélte szavait, hisz álmában vonásai egészen kisimultak. Akárcsak egy kislányé, aki az ijesztő éjszakán magához ölelhette a játék mackóját.

Ezt nyugtázva a félisten elengedte őt, majd kisétált. A pataknál Alba épp megint lemosta kedvese fejét és vállát, mielőtt újra kötést cserélv volna rajta. Az ő jobb karja csuklótól vállig szoros kötésben pihent.  Shakara már sokadszorra is megállapította, hogy ők ketten igazán egymásnak teremtettek: bármilyen elkeseredett is volt a helyzet, bármilyen mélyek volt a sérülések, bármilyen keserű is volt a veszteség, ők ketten boldogok voltak… mintha csak maga a tény tette volna őket boldoggá, hogy ott vannak egymásnak, és ettől biztonságban is érzik magukat. A félisten érezte, hogy elmosolyodik.

Alba észrevette őt, ahogy kötötte vissza Tía karjára a gyolcsot:

-Ó, szia tesó! Na, a hercegnőd már az álmok földjén jár? A Sera odasétált hozzájuk, épp egy enyhe mosollyal az arcán:

-Olyan jó kedvetekben vagytok. Üdítő nézni titeket. A hold herceg halkan nevetett:

-Kösz a bókot. Csak és kizárólag abból merítünk, hogy túléltük. Shakara némán bólintott. Azonban barátja, aki mégiscsak gyerekkorától ismerte, bőven túl látott a csenden:

-Zavar, hogy feláldozta magát érted, ugye? Shakara felkapta a fejét, mintha épp csak akkor tért volna magához egy bóbiskolásból:

-Hogy mondod? Tía válaszolt helyette:

-Szerintem azt akarja mondani… hogy az a nő nem egészen közömbös számodra. Az, akivel Trakertanba találkoztál… A Sera sóhajtott, és a sörényébe túrt:

-Nézzétek… ti is tudjátok, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb. Valóban nem közömbös… de nem is vagyok belé szerelmes. Ha az lennék, akkor nem kerestem volna tovább Elisirt, és ott maradok Trakertanba. Azonban Elisirt 4 életén át kerestem, Kicsit pedig a trakertani csata után otthagytam… meg is feledkeztem róla… Ismét a sörényébe túrt, ahogy maga elé nézett:

-Ő pedig most megmentette az életemet… Alba sóhajtott, miközben végzett társa ellátásával:

-Öregem… neked teljesen össze van kuszálva az agyad.

Tía végignézett mindkettőjükön, majd levonta a következtetést:

-Szerintem itt nem egészen arról van szó, hogy Shakara két nő közé került. Sokkal inkább arról, hogy elvesztett egy bajtársat, aki sokat jelentett neki. Megfogta a félisten csuklóját:

-Erről van szó, Shakara? A megszólított felpillantott rá… egyenesen az élénksárga szemekbe. Ezután elhúzta kezét a szorításából, majd elsétált tőlük. A holdherceg vállat vont:

-Milyen angolosan távozott valaki…

Ez idő alatt a tengerkék ég alatti villában Celestino még mindig Jenát vigasztalta. A lány nagyon sápadt volt. A sötét angyal végigsimította fejét, ahogy ölelte őt:

-Minden rendben lesz. Anyád büszke rád. Sőt, te is büszke lehetsz rá, hisz az életét adta valaki másért… Elgondolkozott egy pillanatra, majd hozzátette:

-Az apádért. Jena megtörölte arcát:

-Talán valahol mélyen még szerette őt- leült a kinti lépcsőre- az a baj, hogy erről nem tudok semmit. Amíg nem találkoztam vele, soha nem mesélt apuról. Celestino leült mellé, majd átkarolta a hátát:

-Valóban nem voltak teljesen közömbösek egymás iránt. Viszont atyád sem irántad. Ismét végigsimította a fejét:

-Biztos nem akartál volna vele menni? Ők egy teljes család… ott van a testvéred is. Jena egy ideig csak nézett maga elé… majd lassan megcsóválta fejét. Megtörölte ismét a szemét, majd visszanézett a testőrre:

-Magamnak való vagyok. Hozzászoktam, hogy csak anyámmal vagyok. Csak ő volt sokáig számomra, és a barátnőim. Kissé összeszedte magát, nagy levegőt véve:

-Persze, örültem neki, amikor megismertem az apámat és a bátyámat, és tartom velük a kapcsolatot. De… nem érzem magam a család teljes tagjának. Ismét a sötét angyalra nézett:

-Ezért is szeretnék inkább veled maradni- lassan vállat vont- meg hát, anya nagyon megszeretett téged. Mondtam, hogy egészen kivirágzott melletted. Aztán meg… amikor eldumáltunk az asztalnál… Ott valami bennem is kattant… Celestino figyelmesen hallgatta a lányt, aki végül hozzátette a záró sort:

-Úgy beszéltem hozzád, mint egy szülőhöz… bizalmasabban, bensőségesebben… nem úgy, mint egy átlagos felnőtthöz. A sötét angyal bizalmasan, részben meghatottan elmosolyodott, majd magához szorította mostohalányát. A homlokát is megcsókolta:

-Köszönöm, kincsem. Ez nekem is sokat jelent- megsimogatta a hátát- Ígérem, úgy vigyázok rád, mint az apád…

bosszú hadjárat 2.

Nina egy gyorstámadással lecsapta Yuz támadóinak fejét, majd felé fordult:
-Jól vagy? Az uralkodó épp lefejtett egy félbevágott lidérced az arcáról. Ellenfele karma hosszú, mély sebhelyet hagyott arcának bal felén. Szerencsére a szeme sértetlen maradt, erről a hollónemes is meggyőződhetett, ahogy szemkontaktusba kerültek.
-Köszönöm, Nina- zihálta Yuz, majd ismét megragadta a pallost, majd megejtett felé egy bizalmas mosolyt- soha jobbkor nem jöhettél volna...

Alba jobb karja elég csúnyán roncsolódott: a lidércek olyan mértékben szétharapták az izmokat, hogy alig bírta megmozdítani. Csak ernyedten lógatta, miközben másik karjával forgatta a holdsarlós jogart. Épp távol tartotta magától az egyik támadót, amikor a tömeg felé fordult:
-Shakara!- kiáltott- Shakara, jól vagy? A megszólított köhögve, nagy nehezen előmászott a lidércek szorításából, párat kiütve maga körül, hogy levegőhöz és némi térhez jusson. Celestino félbehagyta egy pillanatra a saját csatáját, és elhűlve nézte a jelenetet:
-Mi a fene? Spia sem reagált másképp, dühtől remegő kézzel szorítva a lándzsát:
-Micsoda? Hát ez hogy lehetséges? A társad azonnal belehalt! Shakara végre levegőhöz jutott, és stabilan lélegzett, bár mellkasából ömlött a vér. Megrázta kissé a fejét, hogy teljesen magánál legyen, majd visszanézett Trakertan uralkodójára és válaszolt:
-Elfelejtetted, hogy én félisten vagyok: sebezhető bár, de sokkal nagyobb az ellenálló képességem, mint egy egyszerű halandónak... Spia ismét megremegett a dühtől... majd ordított, és megrohamozta a bestiát.


Jena ezalatt stratégiát váltott, és a levegőből próbált támadni. Ezt azért tartotta szükségesnek, mert a földön olyan szinten a lábára mentek, hogy a teljes bal lába már vérben ázott: nem bírt ráállni. Jobbnak látta felrepülni, és onnan ritkítani tűzmágiával a lidérctömegbe. A másik előnye a stratégiaváltásnak, hogy rálátott a többiekre, és olykor asszisztálni tudott. Így lőtte ki az egyik támadót, aki majdnem átharapta Tía torkát. Hátulról azonban kétségbeesett kiáltás hallott. Megfordult. Assazy Proboujours volt az. Nem tűnt soha egy olyan bestiának, aki elveszti a hidegvérét. Azonban csak nyilai voltak... távolsági fegyverek... amik egyre használhatatlanabbnak tűntek a köré gyűlő tömeg ellen. Ráadásul ezek a nyilak fogyatkoztak is. Jena megindult felé, ahogy látta a gyülemlő bajt:
-Assazy! - kiáltásával egy elektromos támadást is küldött az egyik lidércre, ami nyomban szörnyethalt. Assazy pedig épp még egy nyilat tudott lőni az egyik fejébe... aztán a tömeg ellepte. Unokahúga kiáltott rémülteni.
-Assazy! Ne! Átváltott gyorstámadásra, nagy lendülettel elsöpörve a tömeg egy részét. Azonban már minden hiába. Még látta, ahogy az íjász még fennakadó szemekkel, vérző mellkassal remeg egész testében... majd a tömeg ismét ellepte... Érezte, ahogy végigfut rajta a hideg, és kő ül a gyomrára. Felsikított, és ismét támadt:
-Compass mega!- a tájoló elektromos támadás hatalmas detonációt keltett, a támadási ponton hatalmas robbanást idézett elő.

Elisir is látta a történteket. Ezúttal le is blokkolt az őt ért sokktól. Alig néhány perce vesztette el bátyját... most már a nővére is odalett. Égett a torka, tekintete egyre jobban homályosodott... A megkövült állapotból a vérző vállú Tía zökkentette ki, ahogy megragadta a vállait:
-Te meg mégis mi a fenét csinálsz?- fakadt ki- Nem lankadhat a figyelmed, harcolnod kell! A holdpapnő elcsukó hangon próbálta magyarázni:
-Cez.... és most...- mutatott az íjász felé- Assazy... a testvéreim.... Az alakváltó megfogta barátosnéja arcát mindkét kezével, és közelebb hajolt:
-Nézz rám! Figyelj ide!- enyhén meg is rázta, hogy biztosra tudja Elisirtől a szemkontaktust, majd folytatta- Ki kell tartanod! Nem hagyhatod, hogy ez a veszteség most lebénítson! Ha most feladod, akkor ők ketten hiába haltak meg. Látta, hogy a holdpapnőt ez még jobban lesújtja, így ismét megfogta az arcát, és a szemeibe nézett:
-Nem, most nem adhatod fel!- folytatta- Szedd össze magad! Minél hamarabb tudjuk le ezt a csatát, annál jobb. Nem hagyhatunk nekik esélyt, érted? Légy erős! Ne adj nekik esélyt! Cezért és Assazyért... Látta, hogy utolsó szavai már hatásosak voltak. Elisir, bár vérzett a feje, és még mindig a sokk hatása alatt volt, most mintha valami szikrát vélt volna felfedezni magába. Bólintott, majd lassan elhúzta magát az alakváltótól. Megidézett egy lándzsát, ugyanazt, amit álmában, majd az új lendületét meglovagolva nekiállt folytatni a harcot. Szétcsapott a tömegbe, kiáltott, egészen felbátorodott.

Shakara és Spia párbaja egyre inkább külön vált a tömegtől. A vörös uralkodó vadul hadonászott a villámlándzsával, próbálva leszúrni ellenfelét. Shakara azonban elég gyors volt, még a mély sérülés, és a folyamatos vérveszteség ellenére is. Végigkarmolta a trakertani képét, majd egy sötét vektorral megküldte. Spia azonnal visszaállt támadóállásba, és ismét megrohamozta a bestiát:
-Ennyivel most már nem intézel el, Sera! Az évek során alaposan kiedzettem magam, hogy a földre tiporhassalak! E szavakkal végigvágta a félisten szárnyát, aki beleremegett, de nem tántorodott meg. Sőt, igyekezett megőrizni a hidegvérét:
-Látom, hogy valóban fejlődtél. De az arroganciád maradt a régi. Épp cselezett egy újabb támadást, majd Spia megfordult, és hátrarúgta őt:
-Csúnyán alábecsülsz. Shakara megfordult, majd egy szonikus támadást vetett be. Ellenfele kitért az útjából, majd támadt a lándzsával.

A félisten ismét cselezett... ám oldalról nem látta a csapdát. Két lidérc is nekiugrott, karmaikat mélyen az oldalába mélyesztve. Meg is rémült egy pillanatra, majd letépte őket magáról, és elhajította őket. Ez épp elég volt ahhoz, hogy figyelme elterelődjön... ugyanis a másik oldalába, a bordái közé már a lándzsát kapta. A mély találattól, és a vele járó villámcsapástól felordított. Spia kihúzta oldalából a lándzsát, majd képen rúgta. Shakara térdre borult, és próbálta összeszedni magát. Hirtelen olyan gyorsan történt minden, hogy ideje sem volt felfogni. Trakertan uralkodója felkacagott:
-Látom, meglepődtél. Mondtam én, hogy csúnyán alábecsülsz... Felemelte a magasba a lándzsát, lesújtásra készen:
-Mondj búcsút, félisten...

Shakara épp csak felfogta amit hall, mikor lépett... vagyis csak lépni készült. Azon kapta magát, hogy a fegyver hegye közvetlen az orra előtt csillog... méghozzá a vértől. És nem hiába áll, mert megakadt valamiben... pontosabban, valakiben... Mire felfogta, hogy mit lát, egészen elsápadt... A lélegzete is elakadt...

Kicsi félig ránézett... egy könnycsepp csordult ki a szeméből a fájdalomról. Az ő testét ütötte át a villámdárda, hisz az utolsó pillanatba elé állt. Még Spiának is időbe telt felfogni, hogy mi történt... de mikor rájött, hogy miféle látvány is fogadja, mosolya kiszélesedett, majd felkacagott:
-Hah! Milyen édes! Az egykori kis démon feláldozta magát! Lerúgta Kicsit a lándzsáról, majd harsány kacajjal folytatta:
-Az egykori tiszavirág szerelem most így ér véget! Shakara lebordult, tartotta magát két kezével a földön, ahogy a nemes fölé hajolt:
-Kicsi...- suttogta elhűlve- Miért? A démonmágus rekedten, alig hallhatóan válaszolt, ahogy ömlött a szájából a vér:
-Sajnálom, Shakara... igazán sajnálom... Aztán lélegzete elakadt, a fények kihunytak szemeiből...

Ekkor történt, hogy Spia kacaj is félbeszakadt, hisz Shakara nekiesett. A trakertani épp csak felfogta, mi történt, amikor már tele volt újabb kék-zöld foltokkal, majd repült és nekicsapódott... valaminek. Igaz is, minek csapott neki? Nem lát semmit. Körbenézett. Nem is volt mit látni, hisz egy hatalmas sötétség közepébe került. Vele szemben pedig ott volt Shakara... de nem a megszokott színében... Most teljesen fekete volt, világító zöld szemekkel... mintha maga Sötétség volna. Spia rémülten felkiáltott, majd kapott is a lándzsáért... Azonban a félisten megelőzte. Egy újabb suhanás, és Spia karja röpült elfelé. A vörös uralkodó ordított a fájdalomtól, és próbált menekülni.Shakara még mindig a nyomában loholt, akár egy vérszomjas fenevad az éjszakában. Most a lábait kapta le térdből. Trakertan uralkodója elvágódott, majd ami még maradt neki ereje abból próbálta a sötétséget kutatni, hogy ellenfele merre lehet. Jobbról semmi... balról semmi... szemből hirtelen egy zöld szempár...

Hirtelen érezte, hogy repül... aztán hirtelen abbamarad. Shakara a gallérjánál fogva felkapta őt, és démonian eltorzított hangon szólt hozzá:
-Most igazán betelt a pohár, Spia! A zsarnoki uralkodásod megdöntése után arra gondoltam, hogy életben hagylak, hogy kapj a sorstól még egy esélyt a változásra. De miután a szeretteimre is kezet mertél emelni, így nem hagytál más választási lehetőséget! Másik keze bordón felizzott, majd folytatta:
-Kínok kínjával fogsz halni, te nyomorék!

A halálos ütés érkezett is... de mindkettejük legnagyobb megdöbbenésére nem elölről.. hanem hátulról. Spia érezte, ahogy a fájdalomba beleremeg, és a mellkasára nézett. Shakara is odapillantott. Ellenfele mellkasából karmok látszódtak. Ez olyan módon elterelte a figyelmét, hogy másik kezéről eltűnt a bordó izzás. És miközben Spia lassan kimúlt, a háta mögül megjelent az emberi kinézetű Argai, és lassan átemelte az áldozatot a félisten szorításából:
-Sajnálom, hogy a nagy finálét nem hagytam részedül- mondta komoran, ahogy leengedte a holttestet. A halott Spia lecsúszott a kezéről, Argai pedig ismét a félistenre nézett és folytatta:
-Tudod, a megtisztításod után is még mindig a földistennő alázatos szolgája vagyok- fenyegetően hunyorított- és nagyon... de nagyon nem nézem jó szemmel, ha az úrnőmre ilyen gyalázatos módon kezet emelnek. Lerázta a vér egy részét a mancsáról, majd folytatta:
-Remélem, nem veszed tolakodásnak...

Shakara azon kapta magát, hogy dühe lassacskán múlni látszik... még a sötét külseje is visszanyerte fokozatosan eredeti színét. Értetlenül nézett egykori ellenfelére:
-Mit keresel itt? Argai válaszolt:
-Elisirt már figyelmeztettem. Tudod mi volt annak idején a földlidércek sorsa, ugye? Shakara sóhajtott, Argai pedig folytatta:
-Ezt az úrnőm elfelejtette velük közölni, hogy már tárgytalan. Spia viszont átvette felettük a hatalmat, megsebezve szeretett úrnőm arcát. Ismét fenyegetően hunyorított:
-És ez megbocsáthatatlan... Shakara ismét sóhajtott. Érezte, hogy lassan párolod el belőle a düh. Visszanézett Argaira:
-És most? Egykori ellenfele komoran válaszolt:
-Szedd össze, akik megmaradtak- majd felvette a villám lándzsát, és átnyújtotta- ezt pedig szolgáltasd vissza Ambrannak. Le lesz nyűgözve...

A felállított sötét burok eltűnt, Argaijal együtt. Ő pedig ott maradt a villám lándzsával. Lassan érezte, ahogy a vérveszteségtől már kezd reszketni, de még határozottan állt. Körbenézett. A lidércek eltűntek... viszont amit hagytak maguk után, az lehangoló látványt nyújtott. A városnak ez a szeglete teljesen szét lett verve. Yuz egyik karjával Ninát ölelte, és hálásak voltak, hogy véget ért a csata, másik karjával pedig Jenát, és épp vigasztalta, ahogy keservesen sírt. Alba a jogart tartó karjával kulcsolta át Tíát, és homlokon csókolta. Komoly sérülésekkel, de túlélték.  Valamivel távolabb Elisir rogyott térdre... és siratta odaveszett testvéreit. Bár ő épp a negyedik életét éltek, és testvérei már egyszer elbúcsúztatták őt, most neki kellett megválnia tőlük. Előtte pedig... a szörnyethalt Kicsi. Celestino bordult fölé zokogva, vérző bordákkal, törött szárnnyal.

Amikor észlelte, hogy Shakara figyeli, felkapta a fejét:
-Te! A következő pillanatban már ugrott is, és rántotta elő a kardját! A félisten az utolsó pillanatba védekezett a ládzsával, ahogy maga elé kapta. A sötét angyal kétségbeesetten támadta tovább, kardja csak úgy csattant többször is velőt rázóan az isteni fegyveren:
-Minden a te hibád, te szemét! Miattad halt meg! Te tehetsz róla! Shakara csak védte magát a lándzsával egy ideig. Mikor aztán elfogyott a cérna, suhintott az öklével. Azonban Jena elkapta, és enyhén félrelökte, ahogy kettejük közé állt:
-Elég legyen!- fakadt ki sírva, ahogy végignézett mindkettőjükön- Nem szégyellitek magatokat? A sötét angyal lehajtotta fejét, hatalmasat sóhajtva. Majd enyhén fel, a félistenre nézve, mintha csak azt jelezte volna, hogy szemmel tartja. Ezzel szemben Shakara elfordította fejét... majd visszanézett a lányára. Erősebben fogta a lándzsát, muszáj volt rátámaszkodnia, olyan sok vért vesztett. Másik kezét felé nyújtotta:
-Kislányom... ha szeretnéd... Azonban Jena csak még jobban könnyezett. Csóválta a fejét, majd elfordult tőle. Belekarolt Celestinóba, és elindultak. Shakara még láthatta, hogy nem ő, a vér szerinti apja, hanem ez az új mostoha apa az, aki vigasztalja őt. Jena valamiért őt választotta...

Végül ismét hátra fordult. Elisir még mindig ott kesergett. Odament hozzá, letérdelt mellé, átkarolta egyik karjával a hátát, és ráhajtotta szárnyát:
-Édesem... A holdpapnő megtörölte remegve arcát, majd visszanézett férjére:
-Épp kezdtünk velük ismét egymásra találni- szipogott, erőt véve remegő hangján- Te harcoltál vele, ugye? Shakara elmorzsolt egy könnycseppet saját szemétből, majd válaszolt:
-Igen... akkor is ilyen kegyetlen volt. Elisir sóhajtott, és keserű hangon megkérdezte:
-Miért nem ölted meg akkor? Meg lett volna rá a lehetőséged- majd halott testvéreire mutatott- és nem követelt volna a zsarnoksága újabb áldozatokat... Shakara sóhajtott. Ez a kérdés jobban fájt neki, mint a csata során szerzett sebek. Leengedte karját kedvese hátáról, és lehajtotta fejét:
-Sajnálom, Elisir... Hittem, hogy megváltozhat... Ahogy Argai is megváltozott, miután életben hagytam, adva neki még egy esélyt...

A nő szipogott még egy ideig, de próbálta összeszedni magát. Shakara szerette és jól ismerte őt. Most volt bajban, hisz nem tudta, hogy mivel vigasztalhatná őt, miután ilyen súlyos veszteség érte. Meglátta a lándzsát... Majd valami hirtelen megvilágosodástól vezérelve átnyújtotta neki:
-Figyelj csak... Elisir kisírt szemekkel nézett vissza rá. Férje folytatta:
-Szeretném, ha ezt te vinnéd vissza Ambrannak. A vele való találkozás biztos sokat jelentene neked. Elisir egy pillanatra magára erőltetett egy mosolyt, majd átvette az isteni fegyvert:
-Valóban megtiszteltetésnek venném, hogy egyszerű halandóként visszaszolgáltatom a fegyverét. Shakara ismét a vállára tette kezét:
-Most már vége, édesem. A testvéreidet méltósággal eltemetjük, mi pedig hazatérünk. Többé nem fog ártani nekünk senki...

bosszú hadjárat 1.

A Vad világban rendeletbe lett adva, hogy mindenki zárkózzon be, és reteszeljen el mindent. Yuz nagyon komolyan vette a dolgát, és nem akarta, hogy bárkinek baja essen. Ez volt az első intézkedése, mikor ismét meglátta a falak közé szállingózni a szürke lidérceket. Miután a lakosokat biztonságba tudta, az egész klán levonult az utcára, teljes készültségben állva.

Shakara a szokottnál is idegesebbnek tűnt. Egyfolytában forgatta a fejét, hogy vajon melyik irányból érkezik a támadás. Alba, aki talán mindannyiuk közül a legjobban ismerte őt, érezte, hogy kirázza a hideg ettől a látványtól. Megragadta barátja karját:
-Shakara... A félisten megugrott, és rárivallt:
-Mi van? A holdherceg komoran sóhajtott, majd válaszolt:
-Értem én, hogy aggódsz, de ez túlzás. Rád se lehet ismerni, olyan vagy, mint egy fenevad... Barátja kissé alább hagyott a fenyegető testtartással, majd halkan válaszolt:
-Apát elvesztettem, és majdnem megint Elisirt is... Gondolod, hagyni fogom, hogy bármelyikőtöknek baja essen? Alba megkísérelt a válaszadással:
-Érthető, de a viselkedésed... Shakara közbevágott:
-Sera vagyok, egy vérszomjas és kegyetlen klán tagja. Szokj hozzá...

Ekkor a két szemközti utcából megjelentek a földlidércek. Amint meglátták a csapatot, azonnal támadásba lendültek. Shakara már rohant is volna, de fia és lánya megelőzte: a testvérpár olyan szépen harcolt együtt, mint legutóbb a Nekromágus ellen. Yuz a másfélkezes pallost a karja meghosszabbításként használta, és a mágikus támadásokat azon keresztül vezette át. Így kapásból szemtanúi lehetett a többiek egy olyan kombinációnak, hogy a pallos kigyulladt, és úgy vágta ketté az ellenfelet. Jena ezzel szemben anyja démonmágiáját ötvözte bele más elementális támadásokba. Olyan hatást keltett, mint egy kis boszorkány.

Szépen belevetették magukat a sűrűbe, azonban nem tudták sokáig feltartani őket. Hamarosan óriási hullámban érkezett az utánpótlás. Tía farkas alakját öltötte magára, és kapásból elharapta az egyik torkát. Alba csatlakozott hozzá a holdsarlós jogarral, amivel egy jégtámadást irányított feléjük. Elisir a holdmágiát vetette be: kezei fényesen felizzottak, úgy látta el ellenfelei baját. Shakara kitárta szárnyait, majd egy erőteljes elektromos támadással robbantott bele a tömegbe. A következő lépésénél még látta maga mellett elszáguldani Ninát. A kis hollónemes amilyen szelíd volt annak idején, mára olyan veszélyessé vált: folyamatos gyors támadásokkal ritkította a tömeget.

Őket követte Celestino és Kicsi: a nemes és testőre olyan szépen összeszoktak az emberek világában, hogy még a démoni mágia, és a kardforgatás tökéletes szinkronba kerültek egymással. Végül a Proboujours tesók zárták a sort: Assazy a nyilaival tökéletes távolsági védelmet biztosított, Cez pedig a közelharcával testvére védelmét. Remekül kiegészítették egymást.

A kezdeti lendület helyenként botladozni látszott, ahogy azt tapasztalták, hogy a sereg nem akaródzik fogyni. Ezt Tía érzékelte magán elsőként, ahogy a tömeg miatt egyre nehezebben váltott alakot. A párduc alakban még egy válltalálatot is szerzett. Fújt, majd átharapta az egyik támadó torkát. Alba fél szemét azért rajta tartotta:
-Minden rendben?- kérdezte, miután jogarával áthajított egy tagot. Az alakváltó felé mosolygott:
-Igen... csak sokan vannak.
-Elég finom megfogalmazás- mondta Celestino, ahogy kaszabolta az előtte lévőket, ezzel egyben utat törve- olyan, mintha nem is látnám a végét. Honnan jönnek ezek?
-Földlidércek- magyarázta Elisir, amint épp megvakította egyikőjüket- A Földisten annyit teremt belőlük, amennyit csak akar. Épp kirúgta egy másik támadó térdét, majd hozzátette:
-Viszont valamiért nem ő irányítja most őket, hanem Spia. Bátyja besegített neki az ökleivel bal szélről:
-Azért az érdekelne- törte el pár lidérc nyakát- hogy egy egyszerű halandó miként tudja átvenni egy istentől az irányítást.

Alig, hogy végigmondta, egyszerre három villám is belé csapott a magasból. De nem csak egyszerűen megégették, hanem át is ütötték a testét. Elisir sikítva megugrott a látványtól:
-Cez! Megremegett, és leverte a víz... ahogy Cez Proboujours szinte közvetlen mellette, a szeme láttára halt szörnyet. Egész egyszerűen összeesett a becsapódás után, és élettelenül elterül a földön. Shakara szemei elkerekedtek a látványtól. Körbenézett, hogy mégis mi történt. A távolban, a szürkeségben meglátott egy vörös fejet, vaskesztyűs kezében egy fekete-sárga lándzsával:
-Megmondom én, hogy lehetséges- kiáltotta kaján vigyorral- Úgy, hogy elloptam a Villámisten lándzsáját! A Földistentől így nemcsak az irányítást vettem át, de most már az arcát is egy csinos sebhely ékesítik. Shakara még áthajította a kezében lévő lidércet, neki a legközelebbi ház falának, majd felszállt:
-Te szörnyeteg!- kiáltotta, majd megrohamozta Spiát- Ezt nem úszod meg szárazon!

Trakertan uralkodója felé fordította a lándzsát:
-hát itt vagy végre! Gyere csak! Már épp gyűlt az erő a fegyverben, hogy kitörjön belőle egy újabb villám, amikor oldalról egy démonláng érkezett, és a kezébe csapódott. Spia megremegett, de nem eresztette a fegyvert. Inkább odakapta a fejét, és megnézte, mi az. Szemei elkerekedtek, mikor meglátta:
-Te... - hüledezett- te vagy az.... az a démonlány! Kicsi makacsul kihúzta magát:
-Már nemes vagyok, és hölgy- újabb két kék lángot készített elő- te pedig jobb, ha elhúzod a csíkot! Spia elvigyorodott:
-Mily nosztalgikus! Szépen megváltoztál. Lopva körbenézett, majd visszarájuk:
-Szerencsére, vannak dolgok, amik nem változnak. Azzal a lándzsával Elisir felé mutatott.

Épp csak egy századmásodperc kellett a felismeréshez... de ez épp elég volt Shakarának, hogy cselekedjen. Az útjába állt, és három villám csapott a testébe. Reszketve, azonnal a földre zuhant... Yuz kapta fel a fejét elsőként, a dörgést hallva:
-Apa! Figyelmetlenségének meg is lett az ára, mert egyik támadója a hátába mélyesztette karmait...

the family is prepared

Teljes készültség volt a Vad világban: a falakon belül és kívül, az utcákon, a palotában, mindenhol fegyveres őrök. Yuz Sera nagyapja fekete páncélját vette magára, fehér palásttal, és a másfélkezes pallossal. Oldalán Nina állt, hollónemes páncéljában. Valamivel arrébb Cez Proboujours, sötét elit katonai szerelésben, és Assazy könnyű vértben, fegyverkabátban, hátán három tegez nyíllal, kezében már az egyik az íjban állt, felhúzásra készen. Nina végignézett rajtuk, majd kérdően társára nézett:
-Yuz... mi fogunk tenni? A bestia megfogta a szöszi kis kezét, félve enyhén megszorította:
-Készen állunk a támadásukra. Többször már nem fognak meglepni minket- bizalmasan a lányra nézett- és nem hagyjuk, hogy még egy szerettünket magukkal ragadják. Nagyapa haláláért is meg fognak lakolni. A hollónemes bólintott, majd lassan elengedte Yuz kezét:
-Biztos, szükség van minderre? Nem lehetne más módon intézni? Az uralkodó válaszolt:
-Vannak dolgok, amiket nem. Itt nem járja a szép szó.

Ekkor az egyik emeleti kapu megremegett. A Proboujours testvérek, és a katonák mind megugrottak, Yuz is kivonta a pallost:
-Itt vannak! Megtalálták a portált. Az kapu nyílt is... És belépett rajta Shakara, Elisir, a holdherceg és Tía kíséretében. Yuz egészen megkönnyebbült, az egész terem egyszerre sóhajtott fel, és tette le a fegyvert. Shakara viharosan megölelte fiát:
-Hát jól vagy... Yuz viszonozta a gesztust:
-Persze, minden rendben- majd ránézett- ti? És Alba nagybácsi? Kérdésére a holdherceg válaszolt:
-Minket is támadás ért- majd hozzátette- egész pontosan anyádat. Szerencsére, sikerült megmentenünk. Pár nappal rá jelent meg nekünk Shingo, és akkor már tudtuk, mi a dolgunk. Az uralkodó hálásan elmosolyodott:
-Köszönöm nektek. Sokat jelent a támogatásotok.

Alig, hogy végigmondta, a kapu ismét megremegett. Ismét megint előkapta fegyverét, ugrásra készen állt. A szárnyak ismét nyíltak... Yuz pedig az utolsó pillanatban kiáltott:
-Tegyétek le a fegyvert!- majd megindult... És viharosan átölelte testvérét- aki szintén felvette bestiális alakját.
-Jena, te meg mit keresel itt? Húga sóhajtott, ahogy ránézett, majd futólag körbe:
-Hála Ősatyánknak, rendben vagytok. Jöttünk, amit tudtunk.
-Jöttünk?- vonta fel bátyja a szemöldökét, majd a lány mögé nézett. Így pillanthatta meg Kicsit és Celestinót is, akik mögött bezárult a kapu.

Alba és Tía álla leesett. Az obszidián bőrű hölgy értetlenül nézett párjára:
-Ez nem az a démon? Ő mégis mit keres itt?
-Nem tudom- csóválta a fejét a hold herceg- de nem jósolok valami szép végkimenetelt ennek a történetnek. Csakugyan Shakara ugyanúgy lesokkolt a látványtól. Odalépett vehemensen a nemes elé, és felemelte a hangját:
-Te meg hogy kerülsz ide? Kicsi azonban nem riadt meg. Sőt, meglehetősen csípősen válaszolt:
-Megtámadták a lányomat... de ha úgy tetszik, a lányodat. Méghozzá olyasvalaki, aki ellen mindketten harcoltunk, de olybá tűnik, hogy voltál olyan gyáva, hogy életben hagyd. És még te vonsz engem kérdőre, hogy mit keresek itt? Úgy kivágta magát, hogy Shakara még kissé meg is hátrált tőle, majd sóhajtott, és hozzátette:
-Ez nem csak és kizárólag Sera ügy. Én is harcoltam Spia ellen, és nem fogom hagyni, hogy ismét megkeverje a dolgokat. Remélem, elég világosan beszéltem. Elisir pillogott:
-Ejha, határozott egy nőszemély- majd pimasz mosollyal a férje felé fordult- esetleg nem akarsz minket bemutatni egymásnak?

Shakara érezte, hogy most aztán pengeélen táncolt... mindkét nő az életéből jelen van, és az egyik jobban húzza az idegeit, mint a másik. De fő a sorrend: a legfontosabb ügy most Spia megállítása. Komoran intett a nemesnek és a testőrének:
-Nem bánom. De a parancsaim szerint járjatok el...

familiar enemy

A villában mindenki az igazak álmát aludta... Kicsi is a sötét angyal mellett. Az álom édes volt, és könnyed, hagyta hogy az elméje sodródjon. Az egyik pillanatban azon kapta magát, hogy megint a régi, démoni alakjában mutatkozik. Végignézett magán... majd a környéken is. Ez bizony Trakertan... rémálmaiban is megismeri a dimenziót, ahonnan származik. Az ég beborult... és egy hatalmas, szürke sereg vonult végig. Nem is vettek róla tudomást ezek a lidércek, csak elhaladtak közvetlen mellette. Ő nézett jobbra-balra... bár nem értette, mi folyik itt, meglehetősen nyomasztó érzése támadt. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, úgy szúrt neki szemet a tömegből egy vörös bozontos fej. Millió lélek közül is felismerné őt, hogy annak idején szemtől szemben harcoltak: Spia, Trakertan uralkodója. Ő vezette a sereget:
-Előre nyavalyások! Itt van a közelben! Tanítsuk móresre a nyavalyást, minden eszközzel! Ahogy végigmondta, épp szemkontakusba került Kicsivel. Egy pillanatra elidőzött rajta, mintha nem ismerné fel. De mire leesett volna neki a tantusz, a nőnek előbb beugrott... és azzal a lendülettel fel is riadt.

-Jena... - lihegte. Celestino felébredt mellőle:
-Mi az? Azonban Kicsi nem válaszolt, hanem rohant kifelé kiabálva:
-Jena! A sötét angyal nem kérdezősködött tovább, hanem megragadta a kardját, és rohant utána. Az anyai ösztönök nem hagyták cserben a nemest. Átrohant lánya szobájába, és amikor berúgta az ajtót, láthatta, hogy komoly a baj. Jena levegő után kapkodott, mellkastól a torkáig egy hatalmas vágott sebbel. Reszketett, próbált valamibe kapaszkodni, közben ömlött belőle a vér. A démonmágus odaült hozzá, és máris idézte a kék lángokat lánya köré, majd rá a sebre:
-Ne félj, kincsem, itt vagyok. Csak nyugodj meg... Lehunyta szemeit, és koncentrált a gyógyító lángra. Azonban Jena nem akaródzott megnyugodni. Tovább vergődött.

Celestino átfésülte támadásra készen a szobát. Miután látta, hogy sehol senki, a lányra nézett. Igencsak szerencsétlen és védtelen látványt nyújtott. Odament hozzá, és míg társa a gyógyítást végezte, ő megfogta az ifjú Sera kezét, és bizalmasan megszorította:
-Itt vagyok, Jena... figyelj rám... Úgy tűnt, a gesztus működött, ugyanis a lány finoman rászorította az ujjait, majd felé fordította a tekintetét. A sötét angyal nyugtatóan rámosolygott:
-Jó kislány- folyamatosan beszélt hozzá, hogy figyelemmel tartsa- Minden rendben lesz. Anyád nagyon jól megérezte, hogy bajban vagy. Megsimogatta óvatosan a fejét:
-Nagyon bátor vagy. Csak tarts ki még egy kicsit, amíg anyád befejezi a gyógyítást. Nincs sok hátra- ismét rámosolygott- erős lány vagy, meg tudod csinálni. Ahogy beszélt hozzá, Jena úgy nyugodott le fokozatosan. Még a kezét is határozottabban szorította meg. Szavai hatására egy apró könnycsepp is végigfolyt az arcán.

A seb szép lassan beforrt. A nyoma még elég ronda maradt, de legalább már nem bizonyult életveszélyesnek. Kicsi megsimogatta lánya fejét:
-Jól vagy, bogaram? Az ifjú Sera sóhajtott:
-Megtámadtak...- válaszolt rekedt hangon. A kezdeti sokktól kissé bekábult, alig bírta nyitva tartani a szemeit:
-Apát emlegették... valami Spia.... Anyja homlokon csókolta őt:
-Rendben, kincsem. Pihenj nyugodtan, amíg lekenem a sebed.

Nem kellett kétszer mondani. Amint a nemes kilépett a szobából, hogy kencét hozzon, Jena el is ájult. Celestino óvatosan visszafektette őt, és elmorzsolta az apró könnycseppet az arcát. Megsimogatta fejét:
-Nincsen semmi baj- szólt hozzá halkan- Ügyes voltál, büszke vagyok rád. Ezt követően még egyszer körbenézett a szobában a biztonság kedvéért. Épp a szeme sarkából látott valamit suhanni. Utána fordult. Egy szürke földlidérc volt az, épp menekülni próbált. Azonban ahogy futott volna, a testőr megelőzte: már kapta is elő a kardját, és leszúrta. Sóhajtott:
-Ó, nem mész te sehová... A bestia még egy ideig vergődött, aztán lassan kimúlt.

Közben Kicsi is visszaért a kencével. Az elé táruló látványtól teljesen elhűlt. A lidércre mutatott, majd kérdően nézett társára:
-Ez meg micsoda? Celestino komoran válaszolt:
-Itt volt a szobában. Gondolom felelős Jena állapotáért. A nemes leült lányához, és elkezdte bekenni a sérülést:
-Valóban felelős. Spiának egy seregnyi van ezekből. A sötét angyal kihúzta kardját a betolakodó holttestéből:
-Ki az a Spia? A démonmágus összeszedte némelyst a gondolatait, amik a támadás következtében vadul cikáztak a fejében. Ahogy lassan végzett lánya ellátásával, válaszolt:
-Abban a világban uralkodott, ahonnan származok- betakarta Jenát, majd társa felé fordult- Shakara és én együtt küzdöttünk ellene és megdöntöttük a hatalmát. Úgy látszik, most azért jött, hogy bosszút álljon. Celestino elkomorodott:
-Abból nem lesz semmi, amíg én itt állok. Kicsi válaszul megejtett felé egy bizalmas mosolyt:
-Köszönöm, drágám...

fond new bonds

A villában lassan befejeződött a vacsora. Kicsi a nagybátyjára mosolygott:
-Örülök, hogy vége rászántad magad, hogy elgyere hozzám. Gabriel visszamosolygott:
-Nem volt könnyű- közben e kezében lévő félig teli pohárral babrált- A világkapuknál sokszor kétségeim voltak. Szerencsére olykor a bagolyszellem útba irányított. Kicsi szemei elkerekedtek a meglepettségtől:
-A bagolyszellem? Gabi bólintott:
-Igen ő. Még mindig segítségül hívom, ha tanács kell. Ő igazán sokat tapasztalt, és épp ezért megbízható. Jena beljebb dőlt, végignézve rokonain:
-Bocs, én itt lemaradtam... Ki az a bagolyszellem? Anyja visszamosolygott:
-Ő a dédapád... az én ágamról- és belekezdett a mesélésbe- annak idején ő is levágta a szarvait, mint én, és nemessé vált. Azonban ő nem holló- hanem bagolytollakat kapott. Jena sóhajtott:
-A családom mindkét ágon tiszta gubanc- végignézett rajtuk- és ahogy elnézem, van még mit tanulnom a rokonaimról...

Ekkor Gabi nyújtózott egy hatalmasat:
-Ha nem bánjátok, én kimegyek levegőzni egy kicsit. Ez a vacsora kissé elnyomott. Unokahúga felállt:
-Menj csak nyugodtan. Addig kimegyek a desszertért- körbenézett az egybegyűlteken- hisz mit ér egy jó vacsora desszert nélkül. Azzal mentek is: a démon az egyik irányba, a nemes pedig a másikba.

Jena és Celestino azon kapta magát, hogy egyedül vannak... és meglehetősen kínos csend lett úrrá a helyiségben. A sötét angyal látta, hogy ez meglehetősen feszélyező, így megkísérelte megtörni a jeget:
-Nos... úgy látom, magunk maradtunk. A lány megejtett egy savanyú mosolyt:
-Na ja... A csend folytatódott. A férfinak semmi nem jutott eszébe. Annak már tanúja volt, hogy az ifjú Sera nem igazán örül neki, hogy az anyját valaki más tartja a karjaiban, valaki más szeretni... Végül láthatta, hogy az első kísérlete annyira nem is volt hiábavaló, hisz Jena megszólalt:
-Muter egész kivirágzott. Úgy pörög, mint egy 16 éves... A sötét angyal egy pillanatra meglepődött, majd egyfajta kényszerreakcióként bólintott:
-Valóban felélénkült. A lány folytatta:
-Nem tudom, merre vitted őt, és mit csináltatok, de határozottan jót tett neki- itt szélesen, bizalmasan elmosolyodott- nem is tudom, mikor láttam őt ilyennek utoljára. Kösz, hogy helyretetted. Ez már oldottabb légkört eredményezett. Celestino is érezte, hogy nem kell tartania. Viszonozta a bizalmas mosolyt:
-Szívesen tettem. Jobb is lett a végkimenetele, mint amire számítottam.

Semmi válasz. Az ifjú Sera csak tovább mosolygott, majd eltűrte a haját. Máris kifogyott a témából. Ismét a testőrön volt a sor, hogy tovább törje a jeget:
-Szép és tehetséges lány vagy. Apád helyében büszke lennék rád. Jena felvette némileg pimasz vigyorát:
-Ő büszke is- majd játékosra fordította a szót- de nyugodtan lehetsz te is az, bőven belefér. A sötét angyal azon kapta magát, hogy zavarba jön. Tényleg büszkeséget érzett a lány felé... de egyben egyfajta meghatottságot is. Az ő szavaival valami sokkal nagyobb részévé vált, mint egyszerűen Kicsi élettársa. Valamivel ez a kör most kibővült...


Kicsi hamarosan érkezett vissza a gyümölcsös kelyhekkel. Akkor azt látta, hogy lánya és társa nem egymással szemben, hanem egymás mellett ülnek, Jena pedig kislányos lelkesedéssel mesél a régi kalandjairól, a barátairól, egész pontosabban a Láng lányokról. Meg is állt az ajtóban egy pillanatra, és elmosolyodott, szemeivel itta a családias, bizalmas kapcsolatot. Hamarosan Gabi is megjelent mögötte. Meg is lepődött, hogy unokahúga miért szobrozik az ajtóban:
-Hát te meg? Azonban Kicsi leintette, majd odahajolt, és a másik kettőre mutatott:
-Nézd, milyen édesek. Mint egy apa meg a lánya... Gabriel is jobban szemügyre vette. Valóban Jena lelkesedése egészen gyermekivé vált, Celestino pedig felnőttként hallgatta őt, érdeklődéssel, mint egy szülő. Sóhajtott, majd unokahúga felé fordult:
-Azt kell mondjam, hogy bár elég érdekes formában, de megkaptad a családot- a vállára tette kezét- ti hárman vigyázzatok egymásra. Kicsi visszamosolygott rá:
-Rendben...

Aztán ahogy észbekapott, feljebb emelte a kelyheket:
-De most már menjünk, hisz mégiscsak itt a desszert ideje...

knock on wood

Gabriel nagyjából megkapta annak idején az unokahúgától, hogy merre keresse. Miután a tengerkék ég alatt megtalálta a Hold tavat, onnan már tényleg nem nagyon tudott eltévedni. A sziklákkal ölelt kis települést az egyik parton azonnal kilőtte - mivel Kicsi egyáltalán nem említett sziklákat. Azt annál inkább, hogy a háza magányosan áll, pár fával körülvéve.

Gabi ki is szúrta ma magában árválkodó villát. Alaposan végigmérte, ahogy közeledett felé:
-Ez aztán szép darab- gondolta- úgy látszik, nemcsak fajában, hanem rangjában is nemes lett. Odaért a hatalmas fa kapuhoz, és kopogtatott. Semmi válasz. Ismét megfogta a kopogtatót, ezúttal hangosabban vert rá. Ekkor már valami motozás hallatszott bentről. Meg is örült, hogy ismét láthatja, karjaiba zárhatja unokahúgát, ezúttal a démonok völgyén kívül. Vajon mi mindenről mesélhet, és miket mutat meg neki ebben a világban?

Az ajtó tárult is... És egy számára idegen, fekete hajú, fekete szemű, 17 körüli lány nézett rá vissza... körülbelül ugyanolyan meglepettséggel, ahogy ő is rá.
-Te meg ki vagy?- fakadt ki a démon. A lány felvonta a szemöldökét:
-A kérdés az, hogy te ki vagy? És mit keresel itt? Gabi tovább erősködött:
-Tudtommal Kicsi itt lakik- végigmérte a jövevényt- de akárhogy is nézlek, te határozottan nem ő van. A tini bólintott, majd pimasz mosollyal hozzátette:
-Valóban nem ő vagyok, hanem a lánya, Jena Sera.

A démon elképedt. Unokahúga valóban említette a lányát, de nem számított rá, hogy találkozni fognak. Pláne nem ilyen helyzetben. Valahogy az egész téma a figyelmén kívülre került, annyira koncentrált a találkozásra. Minden esetre moderálta magát, és kezet nyújtott:
-Ebben az esetben örvendek. Gabriel vagyok, Kicsi nagybátyja. Most viszont Jena szemei kerekedtek el, ahogy kezet fogott vele. Érezte is, hogy egy pillanatra kizökken a kerékvágásról, és épp íródik a fejében a vészforgatókönyv, hogy ebben az esetben mit is kéne tennie:
-Ó... hello...- kezdett bele nehézkesen- tudtam anyámról, hogy egykor démon volt, de nem számítottam, hogy maradtak még onnan rokonok. Gabi vállat vont:
-Úgy látszik, nem volt túl bőbeszédű. Az ifjú Sera ekkor feleszmélt:
-Még mindig itt ácsorgunk?- szélesebbre tárta a kaput- gyere, fáradj be, és mesélj.

A beszélgetés a nappaliban folytatódott egy-egy frissítő mellett. Gabriel valóban rengeteget beszélt, a családtól kezdve a kulturális és mágikus örökségig:
-Az egész családunk ilyen: senki nem bír megmaradni a démonok völgyében. Apám is nemessé vált. Sajna őt már nem ismerhetted, meghalt szegény. Viszont, mint látod, az alma nem esik messze a fájától. Jena halkan nevetett:
-Az biztos. Nekem főleg a mágiát tanította meg, a  ő sötét praktikákat, különböző lidérclángokat és átkokat. Kihúzta a nyakából a három nyakláncot, felmutatva:
-Nézd, még a talizmánjait is odaadta. A démon elmosolyodott:
-Ezektől tényleg soha nem vált meg- majd visszapillantott rá- Ti már egyszer megéltétek a történeteteket, ugye tudsz róla? Jena bólintott:
-Igen, Semifar elmesélt mindent. Az a helyzet, hogy is tanított. Gabriel szélesen elmosolyodott:
-Te aztán állig fel vagy fegyverkezve.

Ezután lopva körbenézett. Kicsit zavarta, hogy ketten voltak az egész villába. Kérdően visszanézett a soha nem látott rokonra:
-Mondd csak, anyád hol van?
-Az emberek világában- válaszolt mosolyogva az ifjú Sera- a barátjával. Épp a második gyerekkorát éli. Hátradőlt lazán és úgy folytatta:
-Épp ideje volt neki, annyira be volt gyöpösödve itt a négy fal között. Nem is értem, miért lett ilyen magának való. Gabi vállat vont:
-A démonok mind maguknak valók. Azért sem szeretik a látogatóak odahaza...

preparations

Yuz szedte össze a papírokat, zárta be a bőröndöket, közben pedig apja nézte őt büszke mosollyal. Örömmel tapasztalta, hogy fiában ég a tettvágy - nem is olyan rég még ő maga is ilyen volt. A különbség annyiban állt, hogy Yuz nem ismerte a családi hagyományokat. Miután Shakara úgy döntött, hogy otthagyja az egész Vad világot trónostul, mindenestül, és inkább a Di világba költözik, onnan nyújtva segítséget más helyeknek, más személyeknek, fia nem került kapcsolatba elődei tradíciójával. Mindent könyvekből, nagyapjától és Usur szellemétől kellett megtanulnia... és majd így fog beleesni a mély vízbe, ha beiktatják. Ezt végiggondolva, egy kicsit aggódott miatta:
-Egész biztosan végiggondoltad, fiam? A birodalom a falak mögött hatalmas, akárcsak a vele járó felelősség, mindenkinek nem lehet megfelelni, és a Serák hírneve...
-.... nagyon törékeny- fejezte be helyette Yuz, majd felé fordult- igen, tudom... és rengetegszer átgondoltam mindent. Szeretném megmutatni, nemcsak belevaló tagja vagyok a családnak, de tovább is tudom vinni mindazt, amit Shingo elkezdett. Vállat vont:
-Ki tudja, talán ismét megnyithatom a kapcsolatukat más világok felé. Tudják ők egyáltalán azt az időt, amikor másokkal is kapcsolatban álltak? Olyan régóta el lett szigetelve a Vad világ az őseink hírhedt neve miatt, hogy talán fogalmuk sincs, mi lehet a falakon és az erdőn túl...

Shakara egy pillanatra elcsodálkozott. Ritkán hallott komoly szavakat fia szájából, miután az folyton játszott vagy éppen zenélt a barátaival. Sosem tűnt egy olyan karakternek, aki bármit is képes magára vállalni. Most viszont meglehetősen ésszerűen fogalmazott.
-Úgy látom, nemcsak átgondoltad, de tervvel is készültél- elismerően elmosolyodott, majd a vállára tette a kezét- ez igazán érett viselkedésre vall. Remélem, sikerült is megvalósítanod. Yuz visszamosolygott rá:
-Kösz, apa... Sokat jelent a támogatásod.

Ekkor kivágódott az ajtó. Jena Sera szinte úgy robbant be hozzájuk, kérdőre vonva bátyját:
-Mi az, te meg csak úgy lelépsz? Otthagyod a csapatot? Yuz egy pillanatra elbizonytalanodott, majd válaszolt:
-Már mondani akartam- a sörényébe túrt- csak az előkészületek lekötöttek... Húga szemei elkerekedtek:
-Szóval mégis komoly- csalódottan, komoran folytatta- és mégis hol találunk új basszusgitárost? Testvére megunta ezt a hangsúlyt, és ráhorkant:
-Akárhol az egész Nixába vagy Deghyomba, ha jobban körülnéztek! Jena erre dühösen felkiáltott, és már ugrott is volna, azonban Shakara karon ragadta őt, és fia felé fordult:
-Folytasd csak a pakolást- mondta nyugodt hangon- én addig elbeszélgetek az ifjú hölggyel. Yuz nyugtázta az esetet, bizalmasan apjára mosolygott:
-Lekötelezel.

Shakara ki is vitte a lakásból lányát, egészen a patak partig. Amikor elengedte, Jena folytatta a háborgó hangnemben:
-Miért hagyod ilyen egyszerűen? Tudod, hogy milyen... A félisten komoly hangon válaszolt:
-Pontosan azért hagyom, mert tudom. Ahogy benőtt a feje lágya, rájött, hogy többre hivatott, és bizonyítani akar. Részben azért is, mert egy kicsit féltékeny is rád, hogy a odaát téged mindenki szeret, őt pedig még csak nem is ismerik. Jena szemei elkerekedtek:
-Féltékeny? Mégis mire fel? Hisz te és Elisir végig itt voltatok neki... Azonban apja intett, hogy még nem fejezte be, és folytatta:
-Meg kell értened, hogy a saját erejéből akar megbecsülést szerezni, nem a családja hírnevéből - még akkor is, ha a hagyományainkat követi odaát. Ez az ő szabad döntése, amit tiszteletben kell tartanunk, és támogatni őt. Ezután lánya vállára tette kezét:
-Nem végleg megy el, hisz a vérünk összetart. Ti pedig biztos hamarosan találtok basszusgitárost...

Jena sóhajtott. Apjának igaza volt, de nehezen akart beletörődni, hogy miután az évek alatt összerázódtak a bátyjával, most megint óriásléptékű távolságok fogják őket elválasztani. Leült a patak partjára a fűbe, nézve maga elé:
-Ettől még hiányozni fog. Jól esett annak idején megtudnom, hogy van nekem ő és te is... Shakara szintén leült vele szembe. Érezte, hogy kicsit merev a légkör, addig próbálta ennyivel oldani, de várt, hogy lánya folytassa. Jena valóban hozzá is tette:
-Ami csak azért furcsa, mert amíg nem tudtam, hogy vagytok, nem is hiányoztatok... úgy értem, azzal teljesnek éreztem magam, hogy ott volt anya, és a barátaim. Nem tűnt úgy, hogy kéne még oda valami, vagy nem teljes a kép...

Apja ismét a vállára tette kezét:
-Ezzel nincs is semmi gond. Halandók vagyunk, ami nincs az nem is hiányzik. Elgondolkozott egy pillanatra, át is futott rajta egy halovány mosoly, majd folytatta:
-Kicsi sem hiányzott nekem. Aztán mikor megjelentél, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy valami még mindig összeköt vele, és efelett nem tudok szemet hunyni - úgy sem, hogy más nővel vagyok boldog. A minap pont eszembe jutott a találkozásunk. Jena elmosolyodott:
-Az milyen volt?- kérdezte halkan. A félisten halkan nevetett:
-Nem éppen egy tündérmese. Inkább, mint egy depressziós lidércnyomás. Én gyászoltam, mert megint elvesztettem a szeretett lényt. Ő pedig a tóban állt, vérző fejjel - valószínűleg akkor vágta le a szarvait. De olyan stabil tartással, akár egy szikla. Ezzel adta vissza nekem az erőt, hogy ismét vágja bele Elisir keresésébe. Lánya ismét elmosolyodott:
-Azért ez mégiscsak szép. Engem büszkeséggel tölt el, amikor anyám erős lelkierejét emlegetik.

Shakara átkarolta lánya hátát:
-Jaj, te...- kicsit megdögönyözte, majd körbenéztek- Én is örülök neked. És bár a forgatókönyv kicsit máshogy hozta, számodra is van valamim. Jena meglepetten fordult felé:
-Van-e? Mégis mi? Apja elmosolyodott:
-A Di világot az Ősatyánktól kaptam, és kedvemre formálhattam. Az az elsődleges funkciója, hogy innen könnyebben érek el más világokat, bárki hívhat segítségül. Ezt Yuzra szerettem volna hagyni. De miután felfedezte családunk örökségét a Vad világban, úgy gondolom, hogyha eljön az idő, nálad jobb kezekben lesz. Annyian ismernek téged a tengerkék ég alatt, bizonyosan szólítani fognak...