szédítő magasságban 2.

Miután Fabry Falcone annyi év után megtalálta az egyik rokonát, ösztönözte,  hogy ismét keresésbe vágjon. Néhány nappal Alde beköltözése után rá is állt a témára, ahogy visszarepült arra a síkra, ahol annak idején a csata zajlott. Körbenézett. Épp akkor a szél játszott a föld finom porszemeivel, és pár zászlóval, amik az ottmaradt lándzsákról származtak. Az idő kissé megtépázta őket. Valóban, ott hevert pár gazdátlan fegyver és páncél... épp csak egy marék, amik senkinek sem hiányoztak. Olybá tűnt, mintha csak pár órája hagyta volna őket maguk mögött egy kisebb csapat. Fabry itta szemével a tájat. A most csendes és békés hely 18 éve egy igazi vérfürdőnek adott helyet, miként Nixa és Deghyom összecsapott. Az akkori népes családjuk szétvált, köztük ő is bátyjával és húgával. Akkor látta őket utoljára. Szüleiről megkapta a gyászjelentést, miként hősi halottakként tértek örök nyugovóra, testvéreiről viszont csak sejteni vélte, hogy ők is odalettek.

A nosztalgiázásból kizökkentette az apró felismerés, hogy Deghyom akár foglyokat is ejthetett- bár, nem igen jellemző rájuk. Így ismét felvette sólyom alakját és újfent szárnyra kapott.

A lángvörös ég alatt elterülő birodalom sok mindenben különbözött Nixától, így társadalmi struktúrájában és szellemiségében is. Míg az utópisztikus kék városban nem volt különösebb hierarchia vagy egyéb kasztbéli, osztálybéli besorolás, addig Deghyomban még a városépítésen is meglátszott: a külvárosi gyűrűt szétszórtan, ritkásan alkották a tudósok és a mágiával bírók- bármely varázsló, mágus vagy boszorkánymester. Őket követték, egy gyűrűvel beljebb, valamivel sűrűbben lakottabb részen a földművesek, kézművesek, kovácsok és kereskedők. A legbelső, keskeny sikátorokkal átszőtt gyűrűben a katonák, különféle harcosok éltek, valamint vendéglátósok- ugyanis a szolgálatot teljesítő jó népet mindenféle földi jóval ki kellett szolgálni. És a város közepén állt a háromtornyú kastély, a mindenkori király helye.

Ennek megfelelően keresett Fabry is. Emlékezett még, hogy abban a harcban feltűnően sok volt a vegyi- és füstfegyver, így arra számított, hogy legszélső gyűrű lakói közt lel hasznos információra. Ám az első észrevételek nem tűntek túl kecsegtetőnek: sok házból csak romok maradtak, vagy lakatlanul álltak, miután e csata során ez a sok tudós és mágus is odaveszett... majdnem az összes. Egyik mégis felkeltette a figyelmét... az amely előtt egy kisebb kráter is tátongott, levezetve a mélybe. A madárkirály levetette magát- ha rokont nem is talál, talán azt kiderítheti, hogy a ház egykori lakójának mégis hogy sikerült összehoznia ilyen pofás kis tájheget.

Odalenn emberi alakot váltott, majd körbenézett. Egy komplett laboratórium tárult a szeme elé... a gépek, a szekrények törötten álltak, a falat különböző robbanásokból származó égés- és füstnyomok tarkították, és ahogy visszanézett, felfelé, akkor tudatosult benne, hogy ez nem egy becsapódás nyoma, hanem az egyik őrült kísérlet során robbanhatott fel a tető. Majd lenézett. A padló nyirkos volt, a moha is elkezdett rajta nőni... valószínű ennek a helynek a tulajdonosa már egy jó ideje halott. Ismét körbenézett... ezúttal végigjárva a labort. Különböző állati és egyéb bestiális eredetű szervek és testrészek sorakoztak a porosodó preparáló folyadékkal teli üvegekben, kicsivel arrébb kaotikus jegyzetek egy íróasztalon... a stílusából következve egyfolytában sietett... végül egy igen tömör vasajtó. Úgy gondolta, ha már úgyis idehozta őt a kíváncsiság, ide is bepillant. Egy jó erős rántással tudta csak kinyitni, hisz az évek során kissé bemerevedett az egész. És ahogy mögé pillanthatott, már látta, hogy nem volt hiábavaló lejönni.

Ami ott állt, az egy hibernáló kamra. A gigászi gépezet még épphogy működött, karbantartás híján ez is kezdett leépülni. Az egyik kapszula pedig egy alakot rejtett... egy tízéves forma barna hajú kisfiút. Fabry odasietett, és bármiféle biztonsági előírásokkal nem törődve a kapszula ajtajába mélyesztette karmait, majd feltépte azt. Sűrű füsttel tört ki onnan a levegő, egy pillanatra el is vakítva a madárkirályt. Amint ismét sikerült kivennie a fiú alakját, óvatosan kiemelte, és a földre helyezte. Nyakára, csuklójára szorította ujjait. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a gyermek él. Ismét felkapta, és indult volna vele kifelé, mikor is a fémajtó küszöbén meglátott egy alakot.

A füsttől nem tudta kivenni pontosan. Kicsit így is előrébb jutott, mikor az ismeretlen női hangon megszólalt:
-Ki vagy te, és mit keresel itt? Fabry elképedt. Először, mert végigfutott rajta a hideg, hogy ezen a kihalt helyen még sincs egyedül... Aztán ahogy az alak megszólította... ugyanis felismerni vélte a hangot. Meg akart győződni róla, hogy tényleg az a hang forrása, amire gondol. A fiúval a karjaiban lassan megindult kifelé. Erre a nő előkapta botját, felvette a támadóállást, és fenyegetően kiáltott:
-Ne gyere közelebb!

Fabry-nak nem is kellett már közelebb mennie, hisz ki tudta már venni a nemesi arcvonásokat, a penge vékony, vörös ajkakat, a mélyreható barna szemeket, és a középhosszú barna hajat. Csak az hibádzott az összképben, hogy az illető igencsak egzotikus keleti harci ruhát viselt... de ez nem változtatott a tényen, hogy aki előtte állt az nem más, mint a húga.
-Jeng?- Fabry bátorkodott megkérdezni. Hangja nyugodt volt, reménnyel teli. A hölgy reagált... leengedte a botot, és közelebb lépett hozzá. Ahogy ő is jobban kivette a királyt, szemei elkerekedtek a döbbenettől:
-Fabry? Hát te mit keresel itt? A madárkirály a karjaiban lévő fiúra nézett:
-Igazából téged és bátyánkat kerestem, de őt találtam. Talán közülünk való. Jeng körbenézett, majd tekintetét ismét testvérére emelte:
-Ezt jobb odahaza kideríteni. Most már egy percet sem vagyok hajlandó itt tölteni.

Alde napközben kereste Fabry. Miután már ötször végigjárta a várat, a nap végén a kertben megpillantotta a királyt, oldalán a két jövevénnyel. Meglepte őt a látvány:
-Hát te meg kiket hoztál? Fabry elmosolyodott, és bemutatta unokatestvérének a jövevényeket:
-Alde, ismerd meg a húgom Jeng-et- majd folytatta- Hazafele jövet elmesélte, hogy egy kisebb rend talált rá a háború után, és befogadták. Kitanulta a harci stílusukat, és az egyik vén jóslatának jóvoltából találkoztunk ott, ahol. Majd a fiúra helyezte vállát:
-Ő pedig Yasou, az unokaöcsém... megboldogult bátyám fia. Őt annak idején deghyomiak rabolták el. Alde elmosolyodott, és kezet fogott velük:
-Örvendek- majd visszanézett a királyra- jó látni, hogy a népes klánunkból mégis maradtunk egy maroknyian.

Attól fogva, hogy Jeng és Yasou is beköltöztek a főszirt várába, Jeng létrehozta a királyi testőrséget, melynek vezérévé vált, Fabry pedig unokaöccse gyámjává vált, és személyesen kezdte el oktatni.