2016. április 27., szerda

the dark side of RTG 3

Usur az idejét se tudta már, hogy mióta ment... sem a csillagokat nem látta a sűrű lombtól, hogy azokból tájékozódjon, se nem érzékelte, hogy akár egy kicsit is világosodott volna. Bebizonyosodott, hogy valójában miért is hívják ezt a helyet az RTG sötét oldalának... egyetlen fény nem jut el idáig. De igyekezett nem teret adni bosszúságának, csak kitartóan haladni abba az irányba, mely felé a civilizációt sejtette.

Hangot hallott a háta mögül. Megállt egy pillanatra, és hegyezte tollas füleit. Ez a szél lehetet... vagy valóban nem volt egyedül?
A halk motozást ismét hallani vélte valahol a bozótosba, valahol távol a háta mögül. Majd vad zihálást... egyre hangosabban... és hangosabban...
Végigfutott a hátán a borzongás. Megfordult...

Egy hatalmas bestia rohant felé, fenyegetően vicsorgatva fogait, smaragdzöld szemei szemei fenyegetően szikráztak. Óriási volt... tarolta az útjából a fákat. Usur szemei elkerekedtek. Viszont a rémülettől egy hang nem jött ki a torkán, és minden izmában kővé dermedt: sem kiabálni nem elrohanni nem bírt. Egyetlen válaszreakcióként kitárta a szárnyait, és mintegy viszonzásként üvöltve tett a bestia felé egy lépést - ezzel egyidőben fénymágiát vetett be, a derengés védelmezően ölelte körbe.

A bestia lefékezett, karmait a földbe vájva, szemei elkerekedtek. Felismerni vélt valamit. Usur zihált a fénykörben, és most már felé nyújtotta karját:
-Egy lépést se közelebb, különben... A fenevad halkan morgott, fejbe apróbb mozdulataiból ítélve tanulmányozta a holdfénytolvajt. Usurban a sokk ellenére lassan tudatosult, hogy nincs mitől tartania: a fénymágia megvédi.
Lassan elkezdett hátrálni, a saját iránya felé, állva a bestia tekintetét:
-Ott maradsz.... úgy... szépen ott maradsz a helyeden...
A lény valóban nem mozdult, csak tovább állta a tekintetét. Miután úgy érezte, hogy kellő távolságba került tőle, Usur visszafordult menetirányba, és haladt tovább.

Érezte, hogy tagjai még kissé remegtek a találkozást követően. Lassacskán a körülötte lévő fényaura is gyengült. Azonban perceken belül ismét neszezést hallott maga mögött a bozótban. Épp csak a válla mögé nézett, egyből három métert ugrott helyből és a fényaurán magasabb szintre kapcsolta.
A bestia ugyanis követte őt. Nem fenyegetően, nem mint zsákmányt... inkább mint kíséretet. Usur végigmérte még egyszer a lényt:
-Fura egy szerzet vagy te.... mégis mit akarsz tőlem? A fenevad mordult egyet. Látszólag nem volt képes a beszédre. Usur rárivallt:
-Tűnj el! Nincs szükségem segítségre! - majd ismét menetirányba fordult, és csörtetett tovább.Ámbár ez teljesen hasztalannak bizonyult, mivel a lény tovább követte, felvéve a tempóját. Usur sóhajtott:
-Ám legyen- gondolta- még mindig jobb, mint teljesen egyedül. Talán még a helyi ragadozókat is távol tartja...

Órák teltek el... talán kettő vagy három. Az erdő ritkult, és világosodni látszott. Usur érezte, hogy visszatér belé a remény. Hamarosan kinn lesz... hamarosan visszatér a városba, és mindenről beszámolt. Visszatér a sajátjaihoz, majd velük együtt vissza Lumanixra. A helyzet már nem is olyan elkeserítő. Az út során, ahogy világosodott, úgy a bestia egyre kisebb lett, vonásai egyre szelídebbé váltak.

Végül elérték a város határát... ahol épp a kisebb házak kezdődtek, ott az erdővel még egy kisebb füves-cserjés terület választotta el. Usur megállt, nagyot sóhajtott, és gyönyörködött a civilizáció határában. Még a fénymágiát is eloltotta maga körül - nem volt már rá szükség:
-Vége- fakadt ki fáradtan- már azt hittem, sosem érek ide... Meglepetésere, egy némileg ismerős hang szólal meg mögüle:
-Pedig nekem efelől nem volt kétségem. A holdfénytolvaj hátrafordult. A fekete bestia helyén Sötétség állt... a maga nemes, sejtelmes, és kifürkészhetetlen mivoltában. Felé fordult gyanakodva:
-Te itt? Mindvégig te voltál a fenevad? Az istenség smaragzöld szemei mosolyogtak:
-Túl sok teret adok a gonosznak is, ilyenkor olyan helyre megyek, ahol nem árthatok a halandóknak. De a szeretett fényemet bárhol megismerem - közelebb hajolt- a fénymágiád által tisztultam meg, és az út során téged is felismertelek. Szépen megnőttél, kicsi Usur. Usur érezte, hogy elpirul:
-Ezért követtél? Mert meg akartál tisztulni?
-Mert biztonságba akartalak kísérni - egészítette kis Sötétség- Olybá tűnik, hogy rosszakaróid vannak, akik meglátták a benned lévő sötétséget... hogy nem vagy olyan, mint a többi holdfénytolvaj. Nem értenek téged, és félnek tőled. Usur sóhajtott:
-Azt hittem, hogy ezen már egyszer túlestünk. Sötétség megcsóválta a fejét:
-Nem egészen. Az előző életedben a családodnak rossz híre volt, és félték minden tagját. Most viszont jó helyen vagy. És elérted azt a kort, amikor bizonyíthatsz, hogy méltó trónörököse vagy a holdfénytolvajoknak. Usur összefonta karjait:
-És a rosszakaróim? Sötétség sejtelmes hangon válaszolt:
-Velük ráérsz később foglalkozni. Viszont a te felelősséged lesz. Én már nem lehetek melletted, minden visszaadtál, ami valaha hozzám között. Usur bólintott:
-Valóban.. valahogy megoldom.

Még egyszer Sötétségre pillantott, majd elmosolyodott:
-Minden esetre kösz a tanácsot, és hogy mellettem maradtál. Az istenség ismét elmosolyodott, majd eltűnt a sűrűbe. Usur pedig vége visszatért RTG lakosai közé...

2016. április 13., szerda

the dark side of RTG 2

Usur lassacskán ébredezett. Feje zúgott. Hogy a kemény, gyökerekkel barázdát földet érezte-e először, vagy a vad növények savanykás illatát, abban nem volt biztos. Abban viszont igen, hogy mire sikerült ezt a két tényezőt felismernie, úgy azt is, hogy nem a megszokott környezetében van.
Hol is volt legutóbb?
Város... rengeteg lakos... gyűlésterem... sötét tekintetek felé....

Végigfutott minden porcikájában az adrenalin, és egyúttal lábra szökkent, támadóállásba. Valami nagyon nincs rendjén... az előbb még a gyűlésen volt, RTG lakosaival övezve, most pedig...

Most pedig...

Elidőzött tekintete az új környezetet, lassan felmérve, és támadóra számítva izmoktól megfeszülten. Erdőben volt... sötét, sűrű, kissé nyirkos erdőben. Olybá tűnt, hogy az egymásba torlódó lombkoronák nem engedtek át semmi fényt. Urrá lett a támadásállástól megfeszült testén, és fellibbent, a koronák fölé...
Este volt, csillagok tarkították az eget. Egy csillagkép sem volt számára ismerős... ez bizony nem a Lumanix, valószínűleg még mindig az RTGn van. Az égről a horizontra vándorolt a tekintete, minden irányból kémlelte. Valaóhol a távolban tompán izzottak a város fényei. Összeráncolta homlokát. Hát persze! A helyiek kinézték, és így akartak tőle megszabadulni... elrabolták, a bolygó sötét oldalán hagyták, a vadonba, és azt remélik, hogy a helyi fauna majd elvégzi a dolgát.

Még mit nem!

Leszállt. Szárnya rettenetesen nyilallt - úgy látszik, még azt is eltörték, hogy még csak véletlenül se tudjon olyan egyszerűen visszarepülni. Ha a talajra van kényszerítve, nagyobb eséllyel végez vele egy fenevad.
Usurt ez már nem rémítette meg. Tudta a célját, innentől fogva nem talált okot az aggodalomra. Határozottan elindult a sűrűben, a megjegyzett irányban, a város fényei felé...