Mao Lin 2

Midori a tűzherceghez igyekezett. Egy ideje megváltozott alaposan az asztaltársaságuk: eddig ők, a Harcos Akadémia tanárai mind összegyűltek a nap végén, és remekül mulattak. Azonban ahogy múltak a hónapok, társaságuk is lassan módosult: Arklan kevesebb órát tartott, és ritkábban ült be közéjük, miután Shahtól átvette a szultáni trónt. Phylox néhány hétre kimaradt, miután egyik testvére meghalt. A híres 13-ból márcsak 12-en maradtak. Ursanert megtámadták az övéi, mint árulót, mert el merészelte hagyni a törzsüket, és nem segített a Vér-tő indiánjai elleni harcban. És ott volt ő... a démon íjász... az egyetlen női tag. Csak ült tehetetlenül, ahogy látta változni férfitársait. Egy ideje azt tapasztalta, hogy Mao Zhu nem jár be. Talán megutálta volna őket?

Ezt akarta kideríteni. És amint ezen elmélkedett, meg is érkezett a palota hercegi szárnyához. Bekopogott, és némi feszültséggel várt. Ha tragédia vagy antipátia áll a háttérben, akkor semmi jóra nem számíthat. Deghyom és Nixa kapcsolata még mindig törékeny, és a vérvörös ég alól ismét hallani mozgolódásokról. Remélhetőleg csak szóbeszéd...

Az ajtó nyílt... és a kék macska előbb közömbösen, majd meglepetten nézett vissza rá. Mintha csak fáziskéséssel ismerte volna fel:
-Midori? Az ezüstfehér hajú démon zavartan elmosolyodott:
-Szia...Nem zavarok? Mao Zhu szélesebbre tárta az ajtót, jelezve, hogy fáradjon be. Ahogy az íjász befelé lépdelt, hozzátette:
-Minek köszönhetem a látogatásod? Már régóta nem fogadtam látogatót. A hölgy végignézett az előszobában uralkodó őskáoszon: sminkes dobozok felborítva, szanaszét heverő selymek, néhány játék...
-Meglátszik- mormolta el lopva, majd a herceg felé fordult, egyből a tárgyra térve- Igazából kezdünk hiányolni az asztaltársasággal. Talán ránk untál, vagy nem tanítasz többé?

Mao Zhu elkomorodott, majd enyhén fejet hajtotta:
-Nem akartam megbántani senkit- elmagyarázta- A helyzet az, hogy valóban abbahagytam a tanítást. Midori ezüstszínű szemei elkerekedtek, ahogy elképedt:
-Hogy mondod?- lépett hozzá közelebb- A nagy Mao Zhu, a magányos harcos, aki Nixa trónörökösét is tanította, most abbahagyja a tanítást? Mégis mi okból?

Kérdésére azonnal választ kapott, de nem egyenesen a macskától, hanem hátulról, ahogy nyílt az egyik ajtó. Odakapta fejét. Egy 2-3 éves forma, egészen kicsi, fehér macskafülű kislány lépett ki. Hosszú fekete haja be volt fonva, és koronaszerűen a feje köré tűzve, ruhája pedig vörös-arany színekben pompázott, akár egy ünneplő. Midori nem volt az a tipikus nőies személyiség... de a látványtól elszélesedett a mosolya, és a gyermek felé hajolt:
-Szia drága... Hát te ki vagy? Mao Zhu finoman utasította kislányát:
-Mutatkozz be szépen. A hercegkisasszony udvariasan meghajolt:
-Mao Lin vagyok. A démon szemei csillogtak a jelenettől:
-Jaj, de kis drága- meghajolt neki- én pedig Midori vagyok. Mao Lin szégyellősen a szájára helyezte mindkét kezét. Apja szólt neki ismét:
-Kicsim, megmutatod a vendégünknek, hogy mit kaptál ajándékba? Lányába visszaköltözött a bátorság. Lelkesen bólintott, majd kecsesen távozott.

Az íjász meglepett mosollyal fordult a herceg felé:
-Ezek szerint... ő...- mutatott abba az irányba, ahol a hercegkisasszony eltűnt- a te lányod? Mao Zhu megejtett egy szomorkás mosolyt:
-Igen. Sajnos az anyja belehalt a szülésbe. Azóta minden időmet neki szánom. Midori bólintott:
-Tehát ezért nem jössz. Miatta áldoztál be mindent. A tűzherceg mosolya melegebbé vált:
-Igazán nem nagy áldozat érte. Ő a mindenem.

Ekkor érkezett ki Mao Lin... tipegett, mint egy jól nevelt udvarhölgy, díszes, kitárt legyezőjével félig takarva arcát. A démon ismét csodálattal elmosolyodott:
-Milyen kis drága! Akár egy igazi úrhölgy... Mao Zhu sejtelmesen elmosolyodott, majd lányára pillantott:
-Megmutatod azt is, hogy a legyeződdel mit tanultál? Mao Lin bólintott... majd leírt a legyezővel egy blokkoló és egy támadó mozdulatsort. Ettől viszont Midori már elképedt. Elhűlten fordult a herceg felé. A macska elégedetten elmosolyodott:
-Veszélyes világban élünk, Midori. Meg kell tanulnia mindent- kissé elkomorodott- te is hallottad a rémhíreket, nemde? Az íjász sóhajtott, majd bólintott. Mao Lin odatipegett apjához. A herceg felemelte és a karjaiban tartotta:
-Ügyes voltál, kincsem- homlokon csókolta- Ezzel a bálon mindenkit leveszel a lábáról. A démonhölgy felkapta fejét:
-Bálon? Milyen bálon? Mao Zhu türelemmel válaszolt:
-Az öcsémék heteken belül tartanak egy bált a palotában- megsimogatta közben lánya fejét- biztos, ami biztos, megkettőzzük a testőrséget. Midori elmosolyodott:
-Rám számíthatsz, ha segítségről van szó...

Zodiákus

Miután a Vér-tó indiánjai nem igen érintkeztek másokkal San Djan nem sokat tudott más népek szokásairól... más világokéról pedig végképp nem. Starghost eddigi elbeszéléseiből csak sejteni vélte, hogy a Zodiákus lakói mifélék is lehetnek.

Sekostól kapott némi segítséget, aki egy RTG-ről származó pártfogóval hozta össze. Ő elvitte magával a saját bolygójára, és alaposan felkészítette, hogy mivel is szembesül. Yulaa deira Findo'or T'het harmadszintű pártfogó épp csak elkezdte hazájában a politikai életet, de ahol úgy érezte, hogy elkel a segítsége, azonnal ugrott. Ez a helyzet is ilyen volt. Az indián sötétkék szatén ruhát kapott, bár a hajába pár tollat, és nyakláncát megtarthatta. Yulaa megigazította rajta a ruhát:
-Zodiákus lakói abszolút precizitást követelnek meg- magyarázta- Általában minden vendégük első körben a tanács elé kerül. Tisztelettel szólj hozzájuk, és a tanács három tagja előtt egyenként hajolj meg. Most hárman vannak, ugyanis három vezető csillagkép uralkodik... mind egy-egy csillagképet képviselnek a saját vezető csoportjaik közül. Ők fognak a csillagaidból olvasni. San Djan vendéglátójára pillantott:
-Anja mintha említett volna valamit arról, hogy náluk milyen fontosak a horoszkópok. A pártfogó bólintott:
-Pontosan- hátrébb lépett- a jelenlegi vezetők is azért vannak hatalmon, mert a csillagjegyük olyan pozícióban áll. Futólag végigmérte vendégét:
-A ruhával meg is volnánk. San Djan visszafogott mosollyal nyugtázta:
-Köszönöm.

Yulaa kérdően ránézett:
-És... mégis mi dolgod velük? Mit akarsz azon a babonás bolygón?
-Bizonyítani- válaszolt határozottan a törzsfőnök- megmutatni, hogy rátermett vagyok, akár egy közéjük való. A RTG-i lakos felvonta egyik szemöldökét:
-Igazán érdekes elképzelés. Ezután a vállára tette kezét:
-Viszont akármi is történjék, Starghost nevét ne említsd nekik. Ha megtudják, hogy veled van, akár a fejedet is vehetik. San Djan a homlokát ráncolta. Anja említette, hogy gyűlölik őt a hazájában... na de ennyire? Yulaa intett:
-Gyere- megindultak az űrsikló felé- ne vesztegessük az időt. Amondó vagyok, hogy minél hamarabb letudod ezt a látogatást, annál jobb. Az indián követte őt. Valóban idegenkedett már most ettől az egésztől, pedig még oda sem értek. Talán maga RTG is furcsa volt számára, ahol a lakók sűrűn váltogatták alakjaikat, és a semmiből teremtettek tárgyakat. És még megpróbálták neki megmagyarázni, hogy ők nem istenek? Ezt nem képes ésszel betudni...

Akárcsak magát az utat, ami őrületesen hosszúra ígérkezett. Érkezéskor sok időt azzal töltött, hogy a jármű körül járt, és próbálta kitisztítani a fejét. teljesen betompultak az érzékei. Ő nem ehhez szokott... ő odahaza nap, mint nap úton volt valamerre. Yulaa már komoly aggodalommal nézett rá, ahogy a fejét szorongatta:
-Mondd csak, minden rendben? Kissé bizonytalannak tűnsz. San Djan végighúzta ujjait hosszú hajában, majd körbenézett. Az ég nem volt teljesen sötét, de eléggé ahhoz, hogy a csillagok látszódjanak. Viszont emellett akadt elég fény a növényi élet számára. Micsoda elvadult világ... és még az illatok is olyan mások. Sosem érzett még hasonlót. Maga se tudta eldönteni, hogy kellemes-e vagy szúrós. Mint valami mély, kusza álom. Sóhajtott:
-Azt hiszem, igen. A pártfogó odalépett hozzá:
-Bekísérlek a tanácshoz, ha gondolod- mutatott előre- látod? Itt van máris a központi városuk. Az a koronaszerű palota a tanácsház. Azonban San Djan udvariasan felemelte a tenyerét maga elé:
-Erre igazán semmi szükség- megejtett egy bizalmas mosolyt- Ezt magam akarom elintézni. Yulaa viszozta a mosolyt, és bólintott:
-Ez esetben, sok sikert barátom.

Az indián pedig összeszedte magát, és elindult, be a zodiákusiak központi városába...

világok hajnala, második évezred kezdete 6.

Az ördögi kör ismét beindult, ahogy a szélisten pusztítása utána a két város talpra állt. A deghyomiak vadak voltak, Nixa teljes lakossága pedig nem tért vissza... sokakat az istenség pusztítása is akkora sokként ért, hogy inkább máshol próbáltak szerencsét.

Kicsin és Shakarán is idővel lassan kezdett eluralkodni az aggodalom. Minden napot úgy éltek, mintha az utolsó lenne. Bár teljes erővel harcoltak, védtek, és túléltek, a győzelem nem adott elég okot a nyugalomra... tartottak a deghyomiaktól.

Este is, lefekvés előtt is szóba került a téma, a nyugtalanság odáig kísérte őket. A tűzvarázsló a párjára nézett. Egy ideig csak némán figyelte vonásait, ahogy olvasott... vajon mi történik, ha ő már nem lesz? Egy fél életet leéltek már együtt. Ha ő nincs, akkor...
-Shakara...- buggyant ki belőle váratlanul. A fekete mágus letette a könyvet, és figyelmesen felé fordult:
-Mondd, kicsim. A nő hirtelen elakadt. Nincs sok ideje, hogy megtanultak beszélni. Viszont a szavaknak még mindig hatalmuk volt... nem szabadott őket fecsérelni... jól meg kellett őket válogatni. Nem akart rosszat mondani, vagy túlragozni bármit... de az őket körülvevő állapotok már egy jó ideje frusztrálták. Szerette volna kimondani mihamarabb... és úgy is tett:
-Én félek... Shakara megfogta a vállait, nyugtatóan simogatta:
-Ne mondj ilyesmit- még a hangja is megőrizte a melegséget- tudod, hogy nem igaz. Megfogta gyengéden az állát, és finoman feljebb emelte fejét. Az a mézbarna szempár... jól esett elveszni abban a tekintetben... kellemes, édes, barátságos szín. És így, hogy tudja, hogy lelki társa észleli őt, a helyén tudja őt, szavai még meggyőzőbbek lehetnek:
-Amikor legelőször láttalak, az elemekkel és a magánnyal dacolva próbáltad újraépíteni ezt a várost. Te vagy a legbátrabb, legelszántabb nő, akit valaha láttam. Szavai megerősítve elmosolyodott.

Kicsi érezte, hogy viszonozza a mosolyt. Hogy is tudott volna neki ellenállni... Viszont hamarosan leolvadt, ahogy az aggodalom kezdte visszafészkelni magát a szívébe. Sóhajtott, és férje csuklójára fonta ujjait:
-Dúl a háború... nap, mint nap küzdünk az ellenségeinkkel. A tenyerébe bújt:
-Mi lesz, ha egy nap elveszítelek? Ezt hallva, Shakara is megrémült. Végigsimította felesége arcát, majd szelíden magához ölelte. Megcsókolta homlokát, arcát enyhén a hajába fúrta. Az érintése... az illata... ennél valóságosabban nem is tudhatta a szeretett lényt a karjai között. Lehunyta szemeit:
-Az nem történhet meg. Végigsimította hátát, a csípőjét. Igen... megbizonyosodott róla még egyszer, hogy teljes lénye vele van. Folytatta:
-Soha nem hagylak magadra... Mindig, mindig melletted leszek.Végigsimította a tűzvarázsló fejét, és ahogy az felnézett rá, tekinteteik ismét találkoztak, hozzátette lezárásul a legbizalmasabb szót, amit ésszel akkor betudhattak:
-... ígérem.

Ígéret. Shakara most szórt el egy varázslatot. Kicsi szemei elkerekedtek. Érezte, hogy lelkét egyszerre rázza meg a félelem és a bizalom: ezzel a szóval a fekete mágus az ő kapcsolatukat adta zálogba, és a saját lelkét. Önző lenne, ha ő nem így tenne. Végigsimította két kézzel férje arcát, és elmerült a smaragzöld szempárba:
-Én is ígérem. Megpecsételte hát szavával ő is, hogy együtt maradnak...

A légkör máris érezhetően barátságosabbá vált. Shakara ismét feleségére mosolygott. Kicsit is lassan átjárta a békesség. Minden rendben lesz... mindketten tudják. A fekete mágus eltűrt finoman néhány tincset a szeretett lény arcából... szemeivel egy ideig itta a látványt... végül ajkaik szelíden összeforrtak. Szinte itták egymásból a csókot, mint a hűs vizet a kánikulában...

Kicsi félelme azonban nem volt alaptalan. Napokon belül hatalmas rombolás vette kezdetét. Azonban ezt nem Deghyom népe indította el... hanem egy óriási, vörös-fekete csíkos méhkirálynő. Erre senki sem volt felkészülve, nem volt stratégia, sem menekülési útvonal. Mire észbe kaptak, addigra a bestia elkezdte szórni átkait, amikkel átalakította vörös-fekete csíkos alattvalóivá a népeket, akik aztán engedelmeskedtek neki, és igyekeztek befogni a többieket is. Az uralkodói család menekült. Jena akkor már 17 évesen. Shakara az egyik épületnél előrelökte szeretteit, majd lezárta maga mögött a járatot. kicsi hisztérikusan kiáltott utána, még a torlaszt is próbálta elvakarni. A fekete mágus egy kis résen keresztül még visszanézett rájuk. Smaragdzöld szemeiben megcsillant a félelem, de igyekezett bátorítani elkeseredett feleségét:
-Menjetek csak!- kiáltott- Feltartom őket, amíg biztonságba vonultak!
-De...- Kicsi kezdte volna, de Shakara folytatta:
-Ne aggódj, ha végeztem, beérlek titeket. Csak menjetek! Azzal eltűnt... a harc mélyére vetette magát.

Jena megremegett. Tehetetlenül nézett a tűzvarázslóra:
-Anya... Kicsi teljesen letört. Nem tudott bízni Shakara szavaiba. Tudta jól, hogy őket menti, és viaskodott benne a kényszer, hogy visszaforduljon érte. Aztán ahogy egy másik utcából megjelentek a vörös-fekete csíkos szolgák, észbe kapott. Megragadta lánya karját, és már rohantak is. Ekkor érezte Jena, hogy elejt valamit. Fordította hátra a fejét, hogy lássa, mi az. Az alabástromlámpás volt... amit Echótól kapott. Fordult volna vissza, de anyja erősen megragadta:
-Mégis mit művelsz?- fakadt ki rá. Lánya kiáltott:
-A lámpás!- mutatta- A lámpás segíthetne! Alig, hogy végigmondta, látta, hogy a varázslatos tárgy eltűnik az óriási méhkirálynő szolgáinak rengetegébe... az ellenség vadul közeledett feléjük. Kicsi lőtt feléjük pár tűzgolyót, hogy megtántorítsa őket, és időt nyerjenek, majd ismét megragadta gyermeke karját, és rohantak:
-Felejsd el a lámpást! Meneküljünk!

Rohantak egész a városhatárig. A tűzvarázsló kisegítette lányát a falakon túlra, azonban ő nem mozdult. Jena megriadt:
-Anya... te mégis mit csinálsz? Kicsit azóta kerülgette a sírás, hogy Shakara hátramaradt... hogy megvédje őket. Döntött hát végül. Nyelt egy nagyot, hogy leplezze a keserűségtó elcsukló hangját, és válaszolt:
-Menj a tengermellékre... Shaiola partjaira. Én... és apád... majd utánad megyünk... Gyermeke megriadt, és próbált visszamászni a városba:
-Ne! Nem hagylak titeket magatokra!- kiáltotta- Nem hagyunk senkit se hátra, emlékszel? Mi egy család vagyunk! A tűzvarázsló ismét nyelt egyet. Ez a legjobb Jenának... ha ő megmenekül. Ő Nixa jövője, a trónörökös. Most visszamegy Shakaraért... de ha mégse sikerülne...

Kicsi három nyakláncot viselt, akár a fekete mágus. Az övé a holdköves ankh, a lyukas érmék, és a bagoly volt. Levette a nyakláncait, és lányának adta:
-Viseld őket méltósággal- rászorította gyermeke kezeit- és biztosítsd nekünk a helyet a tengermelléken. Mélyen Jena szemeibe nézett, ellenmondást nem tűrően:
-Megértetted, amit mondtam? A lány csak egy ideig habozott. Szeretete és tisztelete a szülei iránt mindennél nagyobb volt. Rászorított a talizmánokra, és határozottan bólintott. Kicsi homlokon csókolta őt:
-Akkor menj! Azzal megfordult, és lángokat idézve futott vissza a városba. Jena azonnal a másik irányba, a tengermellék felé. Shaiola annak idején nemcsak egy sziget volt, hanem egy hatalmas, part menti város. Azok, akik a szélisten támadása után nem mentek vissza többé Nixába, oda települtek le, és folyttaták az életüket. A város hatalmasra nőtte ki magát annak idején... itt még volt remény...

status quo

Starghost még mindig nem tudott teljesen megnyílni San Djannak, és a bizalmába fogadni, viszont eljutott arra a szintre, hogy teljes nyugalommal elaludt mellette. Rendszeressé vált a tóparti éjszakai találkozó, és egy hajszállal mindig közelebb kerültek egymáshoz.

Az indián ébren ült, és végigsimította óvatosan a nő vörös haját. Akkor gondolt bele igazán, hogy bár vonzódik hozzá, pillanatnyilag ő sem tud közelebb menni. Miért is? Visszaemlékezett az egész történetre, ahogy Anja, ez a földöntúli lény megérkezett közéjük, a békésen éldegélő törzs mindennapjaiba... és féltek tőle. Még a férfiak is megrettentek - bármennyire nem vallották. Szégyen szállt volna a fejükre, ha beismerik. Pedig a zodiákusi tényleg félelmetes volt: olyan varázserővel rendelkezett, ami a sokat tapasztalt sámánjukét is messze felülmúlta... és olyan ereje, hogy nemcsak az erdő vadjait végezte ki puszta kézzel, hanem Sekost is majdnem a halálba küldte.

Elkapta a kezét. Érezte, hogy a gondolatok nyomán végigfut rajta a riadalom... akár egy parázsra lépett fenevad. Aztán tekintete ismét megpihent a békésen alvó nőn. És belegondolt, hogy Anja rengeteget változott az ittléte alatt... habár az ereje hatalmas, képes kordában tartani, és megosztotta a törzzsel a csillagokból való jóslás tudományát. Itt érzi itthon magát, mert a társai száműzték... a törzs teljes jogú tagjaként viselkedik, nem fél semmit.

Ismét végigsimította a haját... majd a vállát. Világok választják el őket... Starghost a csillagokból érkezett, és olyan hatalom birtokosa, amit az ő népe nem tudhat be ésszel. Mint valami istenség... Mit is gondolt, hogy méltó lehet egy ilyen magas szintű lényhez? Talán úgy rendeltetett, hogy ők ketten mégse lehetnek együtt...

Keze a zodiákusi kezére csúszott. Ekkor ismét feleszmélt. Hisz miért ne rendeltetett volna másképp? Most is együtt vannak! Lassan elfeküdt mellette, hátulról gyengéden átkulcsolva őt. Anja félálomban érzékelte, majd belé karolt. Jól esett neki. San Djan érezte, hogy az arcába szökik a vér. Sóhajtott, majd kissé félszegen a nő vállához bújt.
-Tennem kell valamit- gondolta elszántan- be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzá. Elismerést kell szereznem... az ő világából...

világok hajnala, második évezred kezdete 5.

Deghyom egy időre ismét visszavonulót fújt, ahogy serege megritkult. Nixa lakóira újabb békés napok köszöntöttek. Shakara és Kicsi lassan elsajátította a beszédet, és elkezdték tanítani a tengerkék ég alatt. A nixaiak féltek az első szavaktól, még hatalmas erővel bírtak. Nagyon megfontoltan használták őket, szükség szerint.

Más is változott az évek során a városban... pontosabban a palotában, ahol a lakók száma eggyel nőtt. A mágus házaspárnak volt egy kislánya, Jena. Már korán elkezdték neki tanítani a varázstudományt, és a vele járó felelősséget. Ám nem tartották rövid pórázon: hagyták, hogy kísérletezzen, kitapasztalja a határait, próbálgassa erejét.

Még csak 10 éves volt, de remek mágikus érzékkel rendelkezett a szüleinek köszönhetően. Ezen kívül abban a kiváltságban részesült, hogy Echo őt is ugyanúgy meglátogattak. Bár az isten már megvolt pár száz éves, kinézetre és viselkedésre egyidősnek tűntek.

Aznap is a kertben játszottak. Az istengyermek épp próbálta előkeríteni társát, aki elbújt előle. Jena az egyik fa mögött lapult. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Nem tudta, de Echo mindig tudta merre fog bújni. De nem akarta azonnal tönkretenni a játékot... mindig megjátszotta, hogy keresi a másik lányt, hogy fogalma sincs, merre lehet. Nem látott abban semmi örömet, ha folyton azonnal nyerne... tisztában is volt a képességeivel az egyszerű halandókkal szemben, és épp azért, mert annyira szerette őket, nem akarta az éreztetni velük, hogy ő maga több lenne náluk bármivel is. Néhány perc cicázás után végül mégiscsak az ominózus fa felé vette az irányt.

Jena látta, hogy az istenség közeledik. Most lebukott! Azonnal kipattant a fa mögül, és futásnak eredt. Echo pajkosan utána kiáltott:
-Hé, ez nem ér!- majd a nyomába eredt- Ne fussál el, megtaláltalak! Azonban a mágusgyermek futott tovább. Nem akarta, hogy az isten utolérje. Echo elől azonban nincs menekvés. Ugrott, rávetette magát, majd mindketten végiggurultak a pázsiton. Az istenség nevetett, és ököllel megborzolta barátnője haját:
-Most megkapod a magadét!

Jena elhúzta magát, majd az arcára szorította kezét:
-Fáj...- mondta halkan, egy csipetnyi duzzogással a hangjában. Halhatatlan barátnője elkomorodott, majd megfogta a csuklóját, és lassan elhúzta arcáról a kezet:
-Mutasd csak... Közelebb hajolt, alaposan szemügyre véve a másik lány arcán lévő hatalmas horzsolást. Az esés közben szerezhette. Lelkesen elmosolyodott, majd ujjai ezüstösen felizzottak, és a horzsolásra helyezte:
-Ne haragudj, kicsit elszaladt velem a ló. De most meggyógyítalak. A mágusgyerek szemei elkerekedtek. Valóban érezte, hogy a kellemetlen égető érzés elmúlik az arcáról. Amint Echo végzett, maga is kitapogatta... valóban eltűnt a seb. Ámulattal nézett vissza az istenségre:
-Köszönöm! A halhatatlan barátnő szélesen visszamosolygott:
-Igazán nincs mit!

Ekkor, mintha eszébe jutott volna valami, szemei elkerekedtek, majd elkezdett a derekára kötött kendő redői közt turkálni:
-Majd elfelejtettem... Jena közelebb hajolt kíváncsian. Nem tudta mire vélni az istenség különös viselkedését. Végül Echo egy alabástrom lámpás emelt elő mind a két kezével, majd széles mosollyal átnyújtotta:
-Ezt én csináltam!- jelentette ki lelkesen- Neked! Szeretném, ha elfogadnád? Barátnője értetlenül nézett rá. Nem tudta mire vélni az ajándékot. Echo közelebb hajolt a lámpással:
-Vedd már el, te kuka! Na.... A mágusgyermek alaposan szemügyre vette a varázstárgyat, majd kérdően nézett vissza az istenre, mintha csak választ várna tőle a "Mit tud?" kérdésre. Echo szívélyesen mesélt:
-Van benne egy dzsinn is. Ha nagy bajba kerülsz, és igazán szükséged lesz segítségre, akkor dörzsöld meg.

Jena ismét végigmérte az alabástromlámpást... majd széles mosollyal, hálálkodva az istenség nyakába ugrott.

holddzsinn

Éjszaka az arab negyedben, a telihold sejtelmesen ragyogott a tiszta égen. Mindenki tudta, hogy az Holdudvarban ilyenkor ünnepély van. Viszont azt csak a palota lakói, hogy Jena ilyenkor az udvarban táncol. Mint aki nincs eszméleténél... átlag ember talán nem is tudna ilyen vad, kígyózó mozdulatokat lejteni, olykor szinte teljesen hátravetve magát, vagy térdre... és egyáltalán ilyen pozitúrából még játszi könnyedséggel fel is állni... Bár az is igaz, hogy Jena nem ember. Ő egy dzsinn.

Giordinak teljesen idegen volt ez a mozgáskultúra. Komolyan aggódott a lány miatt. Odalépett a szultánhoz, aki inkább nyugalommal, és megbabonázva nézte őt. A tolvaj kissé félszegen megszólította:
-Ne haragudj, de... a feleségednek nincs valami baja? Arklan először értetlenül meredt a kérdés hallatán. Aztán lenézett Jenára... aztán vissza a zsebmetszőre... majd megértette. Habár Giordi nem rég óta tartózkodott a palotába, hajlamos volt róla megfeledkezni, hogy más kultúrkörből származik. Nyugodt mosoly terült el az arcán:
-Nem, nincsen semmi baja, csak a teliholdat imádja. A tolvaj idegenkedve felvonta a szemöldökét, majd lenézett. A dzsinn még mindig vadul dobálta magát.

-Ez bizarr- jegyezte meg végül- mint az ópiumtól önkívületbe esett kurtizán. Megrázkódott:
-Még a hideg is futkos a hátamon. A szultán harsányan, jóízűen felkacagott, majd hátba veregette újdonsült barátját:
-Te szegény, látszik, mennyire idegen helyről származol- majd bizalmasan átkarolta a hátát, és ahogy kihajoltak, együtt nézve a lány táncát, mesélni kezdett- tudod, ő egy dzsinn. A legendás alabástrom lámpásé. Úgy tartották a negyedbeliek, hogy az a lámpás a holdistennő ajándéka, és különleges lakót rejt. Annak idején egy kislány hozta nekem, még a kék fővárosból. Felismertem ezt a csodás ereklyét és megidéztem a dzsinnt. Ő Jena. Giordi kíváncsian felé fordult:
-És a három kívánság?

Arklan szelíden elmosolyodott, hangját szerényebbre vettem:
-Abban az időben úgy éreztem, hogy mindenem megvan. Ugyan nem én voltam a szultán, de nem is vágytam rá, hiába voltam az uralkodói család tagja. Sokkal jobban szerettem a fegyvereket forgatni és az utcán lógni az átlagemberekkel. Nadirt is onnan ismertem. Vállat vont:
-Mégis mit kívánhattam volna? A tolvaj megvakarta borostás állát, majd ahogy tűnődött, visszameredt a táncoló lányra. Rávágta végül:
-Szabadon engedted. A szultán bólintott:
-Pontosan- majd halkan nevetett- onnantól kezdve ő volt a társunk a balhékban, a varázserejével még a tréfák is jobban sikerültek. Ami pedig a lámpást illeti... azt a trónra kerülésemkor odaadtam a holdudvar papnőinek. Egyfajta babonából...

A zsebmetsző hallgatta a szultán szavait. Bólogatott, ahogy tisztult le benne ez a történet. Ám maradt még egy kérdés:
-És mondd, ez a tánc... ez téged nem aggasztott? Fekete macska vállat vont:
-Nem különösebben, miután a legenda szerint az alabástrom lámpás a holdistennő ajándéka. Minden esetre az első néhány alkalom után elvittem Jenát a Holdudvarba, és megnézettem őt a nővérekkel. Hatalmasat bólintott:
-Csak igazoltál, amit a legenda már elmesélt: valóban a holdistennő teremtménye. Ezért ez a tánc nála automatikus, és emiatt van ilyenkor önkívületben. Csak áldja a teremtőjét. Giordi elmosolyodott:
-Ez valóban kedves...

corrispondenza sotto il cielo fuocorosso

Ahogy teltek a hónapok,  a levélváltások is Phernai és Drina között. A herceg beszámolt a tanulmányairól, az udvari életről, a zoolookokról, valamint testvéreiről és unokatesójáról, a mágus pedig bátyjáról, nővéréről, és hogy látogatása óta Martam mennyit fejlődött. Jött pár új lakos megcsodálni a felújított Bászt szentélyt, valakik maradtak, a földművelés kissé belendült.

A trónörökös örömmel olvasta mindig ezeket a sorokat. Nagyon hiányzott neki a kis falu, az egyszerű, nyugodt élet amit ott megtapasztalt, hogy nem kellett megfelelnie senkinek, és nem vártak el tőle semmit. Olyan hétköznapi lény volt, akárcsak az ottaniak... se több, se kevesebb. Kellemes érzéssel töltötte el, valahányszor értesült róla, hogy Martem lakói jól vannak... de az még inkább, hogy Drina liánciráda szerű betűit olvashatta. Gyönyörű kézírás... és ennek a kedves lénynek a keze nyomát dicséri. Megszagolta a papírt. Szimpa rostpapír... a maga egyszerűségében. Nem szantálfarost, vagy parfümözött levélpapír, mint amit az udvari népek használnak. Ez egy más világból származik... és Phernainak most kezdett igazán körvonalazódni, hogy mennyivel nagyobb igényt tart arra az életre, mint az örökségére...

Ekkor lépett be Zorgon, Tom Focus személyes testőre. A hű bestia az évek során kissé megöregedett: bár bundájában még nem jelentek meg az ősz szálak, szemei és pofacsontja körül már láthatóan ráncosodott pikkelyes bőre.
-Felség... Phernai zavarában lecsapta lefordítva a levélpapírt az asztalra:
-Tessék? A testőr megejtett egy halovány mosolyt:
-Jóatyád a hónap végére gálát rendez. Rengeteg nemes jön el, mind a tűzvörös mind a tengerkék ég alól. Téged és a testvéreidet is látni akar. A herceg bólogatott, majd tekintete a lefordított levélpapírra tévedt. Száraz etikett, kötelező pofavizit... Enyhén megszorította a levelet... Mi lenne, ha ez alkalommal nem lenne olyan száraz a jelenlét. Visszanézett a leozardra:
-Mondd... vendéget hívhatok? Zorgon egy aprót bólintott:
-Amennyiben találsz hölgy kísérőt, úgy semmi akadálya. Azzal elfordult, és már ment is kifelé. Az ikrek keresésére indult, hogy velük is közölhesse a hírt.

Phernai azonban levélpapír után kapott, és nyomban nekilátott a válaszlevélnek. Innentől már kérdéses sem volt, hogy Drinát meghívja-e a gálára...

világok hajnala, második évezred kezdete 4.

A szélisten pusztítása után a két város végre elmondhatta magáról, hogy stabil lábon állnak. A deghyomiak ekkor épp elég erősnek érezték magukat a támadáshoz... és éltek is a lehetőséggel.

Shakara és Kicsi egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy az ellenség már az épületeik között rohangál: nyilas és szablyás szürke macskák, hatalmas pusztakezes bestiák, és álarcos varázslók. A csíkos macskák, lovak és pár ember próbálta velük felvenni a harcot. A pár habozás nélkül csatlakozott az ellenálláshoz, és minden erejükkel próbálták visszaszorítani a deghyomiakat.

Kicsi azonnal egy szürke macska hölgyet fogott ki. Ellenfele egyetlen fegyvere a karmai és a gyorsasága volt. A tűzvarázsló a lidérclángokkal tüzelt felé többször, de be kellett látnia, hogy opponense igencsak remekül cselez. Oda kellett figyelnie, nehogy túl közel merészkedjen, és találatot vigyen be azokkal a karmokkal.

Ugyanakkor Shakarát hátba találta egy igen erős csapás. Hasra vágódott a földön, majd ahogy lassan feltápászkodott, hátra fordult. Támadója egy szarvas varázsló volt, sötétkék köpennyel, melyen egy egérkoponya díszelgett, és sötétkék szemekkel. A többi mágustól eltérően, akiknek álarc fedte az arcát, az övé a felismerhetetlenségig ki volt kenve: sötétkék alapon fehér foltok, amely olyan hatást keltettek, mintha nem a feje, hanem egy csupasz szarvas koponya volt. A mágus ordított és rámutatott. Kihívta... méghozzá azzal, hogy minden az ő hibája. Shakara támadóállást vett fel. Nem tudta hová tenni ennek a nekromágusnak az érvelését.

Ellenfele azonnal suhintott madárkoponyás-tollas botjával, egy átkot idézve. Shakara a sötétség erőit hívta, amivel elnyelte a varázslatot, majd megrohamozta ellenfelét egy hangágyúval. A szarvas ordított kínjában, mindkét kezét a füleire tapasztotta, majd lassan hátrált. A fekete mágus rárivallt:
-Elég! Erre a nekromágus felkapta meglepetten a fejét, sötétkék szemei elkerekedtek, ahogy az irigységtől és a döbbenettől vicsorgott. És bár egy hang nem jött ki a torkán, szinte hallani lehetett, ahogy döbbenetében sziszegi: "úgy... szóval tudsz beszélni, akár az istenek..." Ismét támadóállást vett fel, tekintete elszántabbá vált, szabad keze markolásra készen: "Akkor te nem lehetsz mindennapi halandó" Felemelte kezét: "Az erődet akarom!" Shakara megőrizte a hidegvérét, majd intett ellenfelének, szinte provokativan "Akkor, mire vársz?".

A nekormágus ordított, majd a bottal célozta meg ellenfelét. A fekete mágus félreugrott az útból, viszont a szarvas fejét elkerülte a figyelme. A csontos homlok csak úgy dörrent a vállán. Kihasználva, hogy elterelte ellenfele figyelmét, a nekromágus ujjai kéken felizzottak, és Shakara mellkasába kapott. A mágia hatására az idegen teste látványosan megégett, ruhája az érintett ponton szétfoszlott. A szarvas ezután, ha már a kezében volt, lendülettel elhajította a másik varázslót. Shakara hatalmas puffanással vágódott az egyik ház falának, mely a becsapódás erejétől meg is repedt. Lecsúszott a földre, feje zsongott. Nem tudta, mennyi ideje lehet a nekromágussal szemben... össze kell szednie magát.

A szarvas valóban elindult felé. Szabad kezének ujjai ismét kéken felizzottak. A fenyegető aurát már a távolban érezni lehetett. A fekete mágus nagy levegőt vett... és mielőtt ellenfele odaérhetett volna, egy sötét vektort hajított felé. A becsapódás okozta fejzsongástól igencsak duplán látott, így a célzás is pontatlanul sikerült: nem mellbe, hanem oldalba találta a nekromágust. Viszont támadása mélyen végigvágta. A szarvas ordított fájdalmában előre görnyedt, és a sebre szorította kezét. Felnézett, kék szemei lángokat szórtak. "Ezt mocskosul megbánod". Shakara éppen talpra került ismét, majd ökle sötéten felizzott, és állba vágta ellenfelét. A szarvas megtántorodott, hátrált pár lépést, majd ismét kapta a botját. A madárkoponya vörösen felizzott, majd suhintott. A fekete mágust erőteljes találat érte, a varázslat azonnal felszakította karján és vállán az izmokat, ömlött belőle a vér. A hirtelen erőveszteségtől erősen megremegett, úgy kellett parancsolnia a térdeinek, hogy fel ne mondják idő előtt a szolgálatot. A harc ugyanis még mindig tart.

A nekromágus persze úgy döntötte, hogy intermezzoként mesél egy kicsit. Nyers gondolatai olyan tisztán jöttek át, mint a kimondott szavak. Undorodott Shakarától, amiért sötét mágiát használ, és őt okolta a történtekért... azért ami még jóval korábban történt, a fényáldozat alatt. Amikor a nixaiak feláldozták a fényt, és megjelent Sötétség, ő kegyetlenül megtizedelte Deghyom lakosságát, épületeit porrá zúzta. A deghyomiak ezért félik a mágiát, és minden varázshasználó ezért köteles maszkot viselni: ez a tevékenység ugyanis tabu és gyalázatos. Aztán ismét támadóállást vett fel, készülve lecsapni "Viszont ha elveszem az erődet... nemcsak, hogy én leszek a legnagyobb mágus mind a tűzvörös, mind a tengerkék ég alatt, de a varázshasználók jóhírét is visszaállítom! Többé nem alázhat meg senki!" Egy átkot szórt Shakara felé.

Ő az utolsó pillanatban elugrott, a sugár haladt tovább... Egészen Kicsiig, és ellenfeléig. A tűzvarázsló az utolsó pillanatban vette észre a csóvát. Félreugrott, az átok pedig a szürke macskát találta el. A hölgy kínokkal teli ordítással zuhant a földre, karmait a földbe vájta, hogy valahogy elviselhesse a fájdalmat. Mind Kicsi, mind Shakara elborzadtak.

Utóbbi visszanézett a nekromágusra. Amaz nagyon dühös volt, karmai ismét kéken felizzottak, és már suhinott is. Shakara kétszer kicselezte, harmadszorra meghátrált kissé, és olyan mozdulatot tett, mintha egyik kezében egy kardot szorítana, másik kezével pedig végighúzná az élét:
-Szólítalak, sötétség pengéje! Légy társam a harcban! Megjelent az idézett fegyver... matt sötét volt... egyszerre nemesi és félelmetes. A szarvas morgott. Az irigység, hogy Shakara beszélt, mint az istenek egészen az őrületbe kergette az irigységtől. Megiramodott ismét, kezében a madárkoponyás bottal. Azonban a fekete mágus ismét cselezett... és a pengét átdöfte ellenfele testén. A nekromágus lélegzete elakadt... szemei fennakadtak... végül alárogyott, és elterült a földön. A megidézett fegyver, ahogy bevégezte, fekete füst formájában eltűnt a testéből.

A harcok lassan alább maradtak, és a deghyomiak kezdtek visszavonulni. Kicsi viszont ellenfele mellett maradt. Egyfolytában olvasta rá a varázslatot:
-Gyógyulj! Gyógyulj! Gyógyulj! Azonban nagyon nehézkesen akaródzott hatni. A szürke macska ugyan túlélte, életveszélyes sérülései jelentéktelen méretűvé zsugorodtak, viszont arca bal felén, bal vállán és karján végig megmaradt a varázslat okozta sebhely. Úgy nézett ki, mint egy égési sérülés, de nem vörös színben, hanem ezüstben és halványkékben tetszett. Dühös volt... Ordított Kicsivel amikor felült. Mindenért őt okolta, és most már sehol nincs helye: Nixába az életbe nem tenné a lábát, Deghyomba viszont így nem fogadnák vissza a társai.

Shakara pont akkor lépett oda hozzájuk. Érezte a macska elkeseredettségét. Segítségül hívta Echót. A gyermekisten lelkesen jött is hívó szavára, és érdeklődve nézett rá:
-Szia, rég nem hívtál. Miben segíthetek? A fekete mágus a szürke macskára mutatott. A sérült haragja alábbhagyott addigra. Most már csak szégyent érzett. Elfordította fejét. Echo odament hozzá és karon ragadta:
-Szeretném, ha velem jönnél, és teljesítenél nekem egy feladatot- bizalmas mosollyal hozzátette- Ígérem, ha segítesz, meghálálom. A macska hölgy bizalmatlanul nézett a két varázslóra. Shakara nyugtató mosollyal bólintott, jelezve, hogy bízhat benne. A szürke macska pedig Echóval ment.

Így történt az, amelyről csak az arab negyedben beszélnek, hisz oly hihetetlen: a jelen napokban álló Holdudvart egy Chomuu alapította: Nefartir Chomuu, Deghyom szülöttje, akit Echo felkarolt, az istennő kérésére állította a szentélyt, mely kezdetben fele akkora volt. Az volt az istennő első szentélye a tengerkék és tűzvörös ég alatt, oda mehettek az első hívek. Nefartir a szolgálataiért ott lakhatott, az istennő pedig hosszú és egészséges élettel ajándékozta meg...