2013. április 30., kedd

beiktatás

Eljött végre a nagy nap Yuz számára. A ceremónia ugyan nem volt nyílt ajtós, és különösebben látványos - a Vad világban került megrendezésre, a palota dísztermében, ahol családja és Nina voltak jelen,- de sokat jelentett neki. Izgult kicsit, hisz nem egy, hanem a Serák életében először három istennek kellett esküt tennie.

Egyszerű fekete ruhájában először Sötétséghez ment - minden Sera az Ősatya áldását kérte a trónra kerülés előtt. Az ifjú is letérdelt, mélyen meghajolt:
-Tudom, hogy a múltban sokszor csalódtál bennem. De magam sem akartam megfelelni senkinek, nem volt vágyam, hogy egy minta polgárt lássanak bennem, csak élni a magam módján. Azonban ahogy telt az idő, meg kellett értenem, hogy bizonyos normákat be kell tartanom. Először azért, hogy meghódítsam a szeretett lényt- itt Ninára nézett- aztán, hogy ne legyek másokkal tiszteletlen, mert könnyen visszafelé sülhet el- Jenára pillantott, majd vissza Sötétségre- végül azt, hogy hű maradjak a hagyományokhoz, hisz mégiscsak Sera vagyok... Nem egyszerűen a leszármazottad, hanem a küldötted. Az istenség zöld szemei pimaszul elmosolyodtak:
-Valóban sokáig oktondi kölyöknek tartottalak, és méltatlannak a család hírnevére. Ezért is leckéztettelek meg a húgod képében. Aztán, mikor ellenszegültél nekem, az istennek, akkor megdöbbentett nemcsak a pimaszságod, de az erős akaratod, és a határozott fellépésed is- kissé közelebb hajolt- Nemcsak a levegőbe beszéltél, hogy megtámadnál egy istent, hanem meg is tetted. És aki szembe tud szállni egy istennel, az bármire képes. Utódja fejére helyezte kezét:
-Így aztán, Yuz Sera... az áldásommal, és további ilyen kitartással vezesd a népet! Sok sikert kívánok. Ahogy elvette a mancsát, az ifjú barna sörényében fekete csíkok jelentek meg.

Ezt követően hálásan meghajolt, majd tovább ment Semifarhoz. Előtte is letérdelt, fejet hajtott:
-Bár ennek a világnak a sárkányai nem egészen a te teremtményeid- kezdett bele- mégis úgy érzem, hogy jogosultak, hogy szólítsanak téged. A magam részéről pedig hálásan köszönöm, hogy kitanítottad nekem a fénymágiát. Különleges tudás ez, amit a családom emlékezete óta én és a testvérem birtoklunk először, mint Serák... és ez igazán megtisztelő. A sárkány istennő elmosolyodott::
-Nincs fény sötétség nélkül. Csak az pillanthatja meg ragyogását, aki sokáig mélyen és elveszve bolyongott- kezét Yuz fejére tette- Új tervekkel készülsz a népnek. Áldásommal, és szerencsével járj a megvalósításukhoz. Ragyogás járta át az ifjút... majd fekete ruhája teljes egészében kifehéredett. Felállt, meghajolt Semifar előtt, majd kettejük közé fordult.

A fény és sötétség istenei közül előlépett Echo, kezei között egy koronával. Szelíden unokájára mosolygott, aki viszonozta, majd letérdelt, és fejet hajtott előtte. Az istennő felemelte a koronát:
-Különös napnak lehetünk szemtanúi. Nemcsak egy új uralkodó kerül a Vad világ trónjára, de beiktatásának napján három istenség is jelen van: az első három, az apa, az anya, és a gyermek. Tiszta jele annak, hogy a Sera klánban a család mily kulcsfontosságú szerepet tölt be - futólag körbenézett a vendégeken- jól látható, hogy az egybegyűltek között sincsenek mások, csak családtagok, akik együtt egy erős erődítményt képeznek. Visszanézett unokájára, majd lehajolt, és finoman a fejére helyezte a koronát:
-Támaszkodj hát a családodra te is, Yuz Sera, Vad világ ura... és siker koronázza uralkodásod.

Felállt, majd őt követően lassan Yuz is. Körbepillantott. Kissé más érzés volt így visszapillantania a többiekre, mögötte az istenekkel, fején a koronával. Hozzátartozói üdvrivalgásban törtek ki, tapsoltak... örömükbe beleremegett a levegő. Az ifjút egészen kirázta tőle a hideg... majd megtörölte a szemeit:
-Elnézést, nem sírok... ez csak folyékony meghatottság- mondta némi elcsuklott nevetéssel, majd hozzátette- köszönöm... Aztán megpillantotta Ninát is, akinek úgy csillogott a két szeme, mint egy-egy fekete gyémánt. Intett neki, hogy jöjjön oda hozzá. A kis szöszi odasietett, majd viharosan átölelte:
-Büszke vagyok rád, te mamlasz!- szipogta. Yuz homlokon csókolta, majd körbenézett. Alig emelte fel a fejét, már mind hozzátartozói büszke szorításában találta magát...

2013. április 29., hétfő

a varázsló szigete

Leva arra kelt, hogy unokatestvére a lábánál fogva húzza ki őt az ágyból. Nyűgösen rápillantott:
-Te meg mégis mit művelsz? Laya pimaszul elvigyorodott:
-Gyere velem! Amondó vagyok, hogy amíg a fiúk lustálkodnak, nézzük meg magunknak a varázslót. Válaszolt egy párna csapódott az arcába, amit arcos küldött:
-Hagyjál már... Ekkora a párna visszaérkezett a feladó arcába, a tolvaj pedig folytatta a nyüstölést:
-Jaj, ne mondd már, hogy téged nem érdekelne! Ki tudja, milyen mágiával bír... Elvégre ahhoz is megtalálta a tudást, hogy növényeket termesszen a szigeten. Aztán az is lehet, hogy ehetünk ott valami finomat... valamit, ami nem szárított szarvas- ismét megragadta unokatestvére lábát, majd húzni kezdte- úgyhogy gyere már, te tökfej! Úgyis van mit bepótolnunk. Le van-Te nagy nehezen végre feltápászkodott:
-Egye fene- majd szelíden elmosolyodott- talán visszaidézhetnénk a régi szép időket ezzel a kis túrával. Laya visszavigyorgott rá:
-Na, ez a beszéd!

Az út nem bizonyult különösebben hosszúnak: a kikötőből elkötötték az egyik csónak, és áthajóztak a közeli szigetre. Tudták, merre kell menni, a varázsló szigetéről kifejezetten langyos levegő áramlott. Ahogy a fő szigeten, itt is állt egy kisebb kikötő - ezek a népek hajóval közlekedtek egymáshoz. Miután a tolvaj kikötött, elindultak beljebb. Meglepve tapasztalták, hogy egész kellemes a hőmérséklet, kifejezetten tavaszias. Mintha a csípős szelet eddig csak képzelték volna. Aztán a látvány: a fű, a levelek mind élénk zöldben pompáztak, a fák, a bokrok gyümölcsöket hoztak, és hatalmas négyzetmétereken nőttek a zöldségek. Leva szemei elkerekedtek:
-Ez rengeteg munka! A varázsló is műveli őket? Válaszul egy hang szólalt meg oldalról:
-Nem. Azt már a főszigeten lévők intézik.

Mind a ketten a hang irányába fordultak. Egy meglehetősen magas és izmos férfialakot pillantottak meg. Jég oroszlán - fehér sörényes maszkjával, sötétkék, ujjatlan felsőjével, bőrnadrágjával, és a hó oroszlán fogakkal és karmokkal díszített nyakláncával inkább keltette harcos benyomását, mint mágusét. Laya rá is kérdezett:
-Te vagy a varázsló?- gyanakodva végigmérte- miért rejted az arcod? Azt hittem, hogy azt csak a deghyomiak szokták. A maszkos válaszolt:
-Igen, én lennék. De nem vagyok deghyomi- közelebb lépett- a jég oroszlánok iránti tiszteletből hordom az álarcot. Ők rengeteg szolgálatot tesznek nekünk: védenek minket a betolakodóktól, a növényeket a rágcsálóktól, a jávorszarvasokat pedig nem engedik elszaporodni. Ők fontos pillére a Ny-Sjaellandon lévő egyensúlynak.

A tolvaj elmosolyodott:
-Szép...- majd észbe kapott- amúgy Laya vagyok. Unokatestvérére mutatott:
-Ez a kuka itt mellettem pedig Le van-Te. Benned kit tisztelhetünk? A varázsló meghajolt:
-Mun vagyok. Talán Baaren már mesélt rólam. A harcos bólogatott:
-Leginkább csak annyit, hogy mágiával tartod fenn itt a megfelelő klímát a terményeknek. Te hogy kerültél ide? Mun készségesen válaszolt:
-Én itt születtem. Anyám egy kitagadott Contrast kláni volt. Amikor a Contrast klán kipusztult, ő is velük halt, minden tünet vagy sérülés nélkül. Apám visszatért a gyökereihez, a jég oroszlánokhoz: halála után azonnal közéjük reinkarnálódott. A jávorszarvas szigeten lévő csordában az egyik őr szerepét tölti most be. Leva egészen elérzékenyült, és a fekete yang foltra tette mancsát. A történet emlékeztette rá, hogy ikertestvére is vele van. Laya bólintott, és elmosolyodott:
-Ez igazán szép, hogy így számon tartod. Viszont az elmondottak alapján nemesi vér lehetsz. A varázsló folytatta:
-Sosem foglalkoztam a témával, főleg, miután láttam, hogy anyám milyen árat fizetett érte- körbenézett- inkább maradok itt, biztosítom a klímát a terményeknek, és segítek a nép segítségére, ha mágikus problémával kell szembenézniük...

2013. április 28., vasárnap

wandering in the village

Phernai másnap reggel tétován kelt fel a mágusok házában. Jó ötletnek tűnt ugyan betérni a faluba, de sejtelmes se volt, hogy mit kezdjen itt. Ahogy sétált a helyéről, kinn az asztalnál megpillantotta a komótosan jegyzetelő Hassant. A halálfej álarcos meghallotta a vendég lépteit, és felé fordult:
-Jó reggelt!- hangja kedélyes csengett, mintha a maszk alatt mosolyogna- Segíthetek esetleg valamiben? Az inkognitós herceg zavartan körbenézett, majd vissza a varázslóra:
-Mondd csak... mik vannak itt a faluban? Hassan halál nyugalommal vállat vont:
-Ami bármely más faluban is: termőföldek, néhány kézműves, egy kocsma... földművesek, mágusok, és egy öreg lovag. Ez utóbbi hallatán a macskának felcsillantak a szemeit:
-Lovag?- kérdezte izgatottan- és... ő is fogad vendégeket?
-Nem hiszem, ha rossz néven venné, ha benéznél hozzá- folytatta az álarcos-, Régen akadtak látogatóink. Sőt, annak talán kifejezetten örülne, ha mesélhetne a régi harcairól vagy megoszthatná a tudását... Phernai már tűkön ült az izgalomtól:
-Hol találom őt? Hassan kimutatott:
-Itt, egy kicsivel beljebb, a falu közepe felé. A háza előtt egy emberi és egy cápa koponya van a falra erősítve egy-egy tőrrel. Ő így üzente meg finoman a legutóbbi csatája után, hogy a hócipője tele van a háborúval. Vendégen hálásan fejet hajtott:
-Köszönöm az információt!- és már lelkesen szaladt is ki az ajtón.

A mágus útmutatása tiszta volt, és pontos: azonnal megtalálta a célszemély házát. Először befülelt, hogy hall-e valami motozást - a délelőtti órák miatt nem egészen tartotta biztosnak, hogy az említett lovag ébren van-e már. Miután hallotta az ódon léptek le-föl járását, bekopogtatott. Békés, mély hang szólalt meg bentről:
-Szabad... Phernai ajtót nyitott, és beslisszant.

Meglehetősen barátságos, előtér fogadta, bundákkal a falon és a földön, egy kandallóval szemben, néhány alabárddal, karddal, és egy tegezzel a sarokban... és egy ráncos, ősz kecskeszakállas, fémes zöld színű, antilopszarvú sárkányemberrel, aki épp az asztalnál ült egy korsóval... borostyán sárga szemei pedig elkerekedtek a meglepetéstől:
-Hát te ki fia vagy, kölyök? Nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna a faluban... A herceg kissé megilletődött, majd jó modorral, és barátságos mosollyal köszönt:
-Üdvözletem. Hamu vagyok, átutazóban. Hassan javasolta, hogy térjek be hozzád. A sárkány végighúzta párszor karmait a szakállán, ahogy kitisztult előtte a kép:
-Csakugyan... Hassan jó gyerek, ha akarna se tudna keresztbe tenni egy gyufaszálat se- majd intett- Gyere, és ülj ide, kölyök, aztán meséld el az öreg Yyladnak, hogy mi járatban vagy erre, ahol a madár se jár.

A macska lelkesen odadobta magát a lovaggal szembe, és máris érdeklődésbe kezdett:
-Említette, hogy rengeteg csatában volt részed, ezek érdekelnének- végigmérte elgondolkodva- valamint az, hogy mi visz rá egy sárkányt, hogy idáig jöjjön. Yylad legyintett:
-A háborúra kár fecsérelni a szót- mondta gúnyosan- amikor olyan fiatal voltam, mint te, akkor én is lelkesen vetettem bele magam a tanulásba, a harcba. Bármerre hívtak, mentem, harcoltam, és bizonyítottam, hogy milyen erős és ravasz vagyok. Aztán idővel rájöttem, hogy a csatatéren mindenki sérül: nem csak az ellenfél, hanem minden kioltott élettel én is. Aztán hangnemet váltott:
-Az, hogy mit keresek itt, az már érdekesebb- közelebb hajolt vendégéhez- Mennyire vagy jó história ismeretből, fiam? Phernai elmosolyodott:
-Jó, uram. Azt például tudom, hogy a sárkányok nagyon messze élnek, egy olyan völgyben, amely mind a tűzvörös-, mind a tengerkék alatt elterül. A lovag rámutatott:
-Pontosan, fiam. Az inkognitós herceg értetlenül nézett rá:
-Csak azt nem értem, hogy miért így lett kijelölve a terület.

Yylad ismét végighúzta karmait párszor hosszú kecskeszakállán, és folytatta:
-Azért, mert Semifar istennőnk így akarta: úgy határozott, hogy majd mi magunktól eldöntjük, hogy kit akarunk szolgálni, ne szabja ezt meg nekünk se a Tűz, se a Víz - Semifar úgyis magasabb szinten van náluk, hozzájuk képest a szava is többet ér. És mivel annyiféle változatos formában jelenünk meg, úgy kerestük a helyünket is: az égbe, a földön, Deghyomban, Nixában, lovagként, mágusként, íródeákként... vagy más világokban. Hirtelen félbeszakította, és hozzátette, kiemelt hangsúllyal:
-Ám a Sera sárkányok mások. Ők mind a Sötétség leszármazottjai, és a Vad világból ki nem tették soha a lábukat. Ők odaát egy korcs beltenyészet. Ahogy végigmondta, köpött egyet. Phernai halkan nevetett:
-Ha jól veszem ki a szavaidból, nem kedveled őket. Az öreg rápillantott:
-Mondj akár egyet is, aki igen.

A macska ezután körbenézett a szobában. Megpillantotta a fegyverarzenál sarkot:
-Szép kis felszerelés... Yylad büszkén elmosolyodott, és bólintott:
-Ugye?- fordult ő is a fegyverek felé- valamennyit megtanultam használni. A maradék mind trófea az ellenfeleimtől. Az egyiken a vendég szeme meg is akadt. Odament a pengéhez, felvette, alaposan végigmérte, majd a lovagra pillantott:
-Ezt ismerem... Szabad? Az öreg bólintott:
-Hogyne, fiam! Mutass valamit!

Phernai egy csodás mozdulatsort írt le a fegyverrel - mintha nem is érezte volna a súlyát. Kecsesen, és gyorsan szúrta le, vágta ketté képzeletbeli ellenfelét, blokkolt ütést. A fegyvert még játszi könnyedséggel át is tudta fordítani csuklóján. Amint végzett, a pengét tiszteletteljesen maga mellé fordította, Yylad pedig elmosolyodott:
-Igazán szép volt! Sajna én nem tudom használni. Ha jól tudom, ez egy nixai hullámpenge. A herceg egy pillanatra elsápadt. Majdnem sikerült lebuktatnia magát. Lassan végiggondolta a helyzetet... Talán ha tovább fenn tudja tartani a látszatot, hogy ő csak egy egyszerű vándor, talán nem tűnik fel nekik, hogy a kultúrájuktól idegen fegyvereket is tud használni. Válaszolt végül:
-Nagybátyjámnak volt egy ilyenje- visszatette a helyére- Ő tanította ezt a mozdulatsort is. A sárkány bólintott:
-Igazán szép gesztus tőle. Szép dolog, ha valaki a családjától tanulhat...

2013. április 27., szombat

you shine

Celestino és Kicsi úgy határoztak, hogy engednek maguknak némi szabadidőt az emberek világában. A szomszéd negyedhez tartozott a tengerpart, oda mentek ki egyik estefelé, mikor már csitult a tömeg. Megadták a módját: mindketten hosszú kabátba, hogy takarják a szárnyaikat, Kicsi jobban a fülére fésülte haját... tökéletes inkognitó. Eleinte csak ültek egymás mellett, kommentálva a tömeget, ami egyre lassan de biztosan oszlott.

Végül csak maguk maradtak a durzsoló hullámokkal, és a lemenő nappal, mely vörösre festette mind a vizet, mind az épületeket, mind őket. A démonmágus lehunyta szemeit, és mélyet lélegzett - mintha csak magába akarta volna szívni ezt a vörös izzást. A sötét angyal felé fordult. Gyönyörködött a látványban, hogy úrnője teljesen átadja magát ilyen egyszerű pillanatnak. Aztán jobban végigmérte: úgy ismerte meg őt, mint egy távolságtartó, és protokollnak hódoló nőt, aki elzárta magát a külvilágtól, és olykor magányában meditál. Most viszont, mióta az emberek világában vannak, egy egészen más oldalát pillanthatta meg: egy kissé gyerekes, szeleburdi, életvidám, és mindenre kíváncsi hölgyet, aki nem mellesleg csodásan táncol. Az emberekkel pedig egyáltalán nem esett nehezére kommunikálni - példának okáért a szomszéd kölyökkel, aki segítséget kért tőlük.

El is mosolyodott:
-Úgy látom, megváltoztál. Kicsi erre felkapta a fejét, és érdeklődve nézett vissza rá:
-Hogy, én? Celestino bólintott, és szélesebben elmosolyodott:
-Egészen másképp festesz, mióta itt vagyunk. El tudnád mondani, hogy pontosan mit is érzel? A nemes szemei felcsillantak, majd a tenger felé nézett. A lemenő nap fénye átitatta őket, retinájukba égett... ő pedig megtelt ezzel az érzéssel. Sóhajtott, és válaszolt lassan, halkan:
-Úgy érzem magam, hogy ragyogok... akár a fény.

Meglepetésére ezt az utolsó részt egyszerre mondták ki. Össze is néztek... majd szelíden elmosolyodtak. Óvatosan eltűrt pár szálat testőre hajában, majd végigsimította arcát. Szemei csillogtak, ahogy fürkészte arcát... majd ő is megállapításra jutott:
-Te is változtál- végigsimította haját ujjait hegyével- sokkal nyíltabb lettél, oldottabb... sőt, emberibb. Már nem parancsokat teljesítesz, mint valami robot, hanem engedsz a vágyaidnak, a megérzéseidnek... Celestino megfogta a nő kezét, és megcsókolta a kézfejét:
-Akkor meg kell állapítsam- nézett vissza békésen csillogó zöld szemekkel- hogy ez a kiruccanás ebbe a világba mindkettőnk számára jótékony hatással bírt.

Kicsi visszamosolygott rá, majd másik kezét is az arcára helyezte:
-Ebben az esetben... amondó vagyok, hogy fordítsuk a javunkra ezt a hatást. A sötét angyal elmosolyodott a kezei között, majd átkulcsolta a derekát:
-Magam se mondhattam volna szebben, kedvesem. Azzal gyengéden maga felé húzta, és a vörösre festett hullámok előtt csókkal pecsételték meg egymás ajkát...

bagolyszellem

Demon Gabriel épp, hogy csak kilépett a Démonok völgyéből. Nem is volt szükséges, hogy messze menjen, csak és kizárólag az, hogy a völgyön kívül tartózkodjon. Onnantól fogva csak keresett egy megfelelő, nagyobb sziklát, melynek a tövében meghúzódott, majd kék lidérclángocskákból kört írt maga köré. Az apró lángok úgy álltak, mint egy-egy piciny őr, közel egymáshoz. Gabriel fejet hajtott:
-Szólítlak, Bagolyszellem... mint vér a vérből. A lángok körül feltámadt a szél, felcsapott a por, melyből kirajzolódott egy madárszerű, kitárt szárnyú alak. Ahogy leengedte szárnyait, úgy lehetett látni igazán, hogy azok csak a hosszú köpeny szárai voltak. Kifejezetten emberszerű lény állt előtt, szőrtelen, ráncoktól barázdált, kissé szögletes arccal, sötétbarna szemekkel. Ruhája egy fülesbagolyra emlékeztetett: világosbarna köpeny, itt-ott apró karomjelekkel, és egy csuklya, melynek mintája mintha a bagoly szemeit és csőrét sugallták volna, ahogy félig a férfi arcába lógott. Tollas fülei egykoron sötétbarnák lehettek... mára már ősszé fakultak.

Ott állt vele szemben méltóságteljesen, végigpillantva a démonon:
-Miért szólítottál? Gabi sóhajtott:
-A szokásos, amiről előtte is mindig beszéltünk- kicsit közelebb lépett- Jól tudod, hogy én is elvágyódom a völgyből, de még sosem tettem meg ezt a lépést. De megint láttam az unokahúgom... emlékezhetsz, ő kilépett. Ismét sóhajtott, maga elé meredt, majd végigmutatott az idézetten:
-És persze itt vagy te is...- felnézett rá- Az egész családunk ilyen? A bagolyszellem bólintott:
-A mieink mindig is tovább akartak látni az átlag démonnál. Pontosan azért történt velünk az, ami. Talán te vagy az utolsó a családunkból, aki nem tudott elszakadni a völgytől. Gabriel vállat vont:
-Talán azért, mert nem akarok megváltozni. Úgy értem... nem tudnám megcsonkítani magam, ahogy Kicsi tette. Az idézett nyugodt hangon válaszolt:
-Nem biztos, hogy szükséges hozzá. Ő választotta ezt az utat, hogy jobban beilleszkedhessen. De mint láthatod, sem a te szemedben, sem a többi démon szemében nem lett ő ettől több, vagy kevesebb. Ugyanúgy szívesen látták.

Gabi bólogatott... majd végül leült a szellemmel szembe:
-Te is ezt az utat választottad. Mi is ez az egész pontosan? A bagoly szellem elmosolyodott, majd egész családias hangon elkezdett mesélni:
-Ha egy démon úgy dönt, hogy beáldozza a lényét, és levágja szarvait, akkor nemessé válik. A nemesek átmenetek a démonok és az angyalok között: szárnyaik karmosak, és személye szerint madártollakat kap. A farka és fülei is kitollasodnak. Én bagoly tollakat kaptam... Kicsi pedig hollót. A démon elmosolyodott:
-Gondolom, kapott az alkalmon, és nem egyszerűen holló-nemes lett, hanem hollónemes is... vagyis a Sötétség katonája. A szellem bólintott:
-Így történt. Látom érted a különbséget: a holló-nemes egy holló tollakkal rendelkező nemes, vagyis egykori démon. A hollónemes viszont a Sötétség katonája maszkkal, páncéllal, különleges fegyverekkel, olykor szárnyakkal. Nemesből végül lehet angyal, ha képes feláldozni magát egy felsőbbrendű cél érdekében. Gabriel tovább kérdezett:
-Angyalból lehet nemes? A szellem a fejét csóválta:
-Angyalból ember lehet, ha levágja a szárnyait. Vagy pedig démon, ha sötétté gyalázza magát. A körforgás innen folytatódik tovább.

A démon ismét kérdezett:
-És mi van a sólyomlordokkal és saslordokkal? Más faj? Hisz a leírás stimmel. A megidézett megvakarta az állát, és maga elé meredt. Látszólag mélyen kutakodott az emlékeiben, történetek, és mítoszok között.
-A legenda úgy tartja- kezdett bele végül- hogy a Nixában élő sólyom- és saslordok is egykoron démonok voltak. Ők voltak a nemesek első hulláma: démonok százai, akik a völgyön kívüli világot fel akarták fedezni, és ezért levágták a szarvaikat. Jóformán mind sas- vagy sólyomtollakat szereztek. Legyintett:
-Ez persze nagyon régen történhetett, talán a világok hajnala után az ötödik évezredben- ismét a démonra pillantott- a madár- és emberi alakjuk közti váltogatást azzal magyarázzák, hogy az évtízezrdedek során ezek a nemesek egymással párosodtak, és végül kikristályosodott a saját, egyedi fajuk: ők ma a sólyomlordok és a saslordok, akik egy másik világban élnek, a tengerkék ég alatt.

Aztán észbekapott:
-De nem hiszem, hogy a történelem óra miatt szólítottál. Halljam, mi a valódi célod, fiú? Gabriel elmosolyodott:
-Úgy döntöttem, hogy felkeresem Kicsit. Most lépek ki először a Démonok völgyéből. A tanácsod, és a jókívánságod kellett, mielőtt elindulok. A bagoly szellem szelíden elmosolyodott:
-Csak annyit tanácsolok, hogy úgy fogadd, mintha tegnap láttad volna utoljára. A lányát úgyszintén...

preparations

Yuz szedte össze a papírokat, zárta be a bőröndöket, közben pedig apja nézte őt büszke mosollyal. Örömmel tapasztalta, hogy fiában ég a tettvágy - nem is olyan rég még ő maga is ilyen volt. A különbség annyiban állt, hogy Yuz nem ismerte a családi hagyományokat. Miután Shakara úgy döntött, hogy otthagyja az egész Vad világot trónostul, mindenestül, és inkább a Di világba költözik, onnan nyújtva segítséget más helyeknek, más személyeknek, fia nem került kapcsolatba elődei tradíciójával. Mindent könyvekből, nagyapjától és Usur szellemétől kellett megtanulnia... és majd így fog beleesni a mély vízbe, ha beiktatják. Ezt végiggondolva, egy kicsit aggódott miatta:
-Egész biztosan végiggondoltad, fiam? A birodalom a falak mögött hatalmas, akárcsak a vele járó felelősség, mindenkinek nem lehet megfelelni, és a Serák hírneve...
-.... nagyon törékeny- fejezte be helyette Yuz, majd felé fordult- igen, tudom... és rengetegszer átgondoltam mindent. Szeretném megmutatni, nemcsak belevaló tagja vagyok a családnak, de tovább is tudom vinni mindazt, amit Shingo elkezdett. Vállat vont:
-Ki tudja, talán ismét megnyithatom a kapcsolatukat más világok felé. Tudják ők egyáltalán azt az időt, amikor másokkal is kapcsolatban álltak? Olyan régóta el lett szigetelve a Vad világ az őseink hírhedt neve miatt, hogy talán fogalmuk sincs, mi lehet a falakon és az erdőn túl...

Shakara egy pillanatra elcsodálkozott. Ritkán hallott komoly szavakat fia szájából, miután az folyton játszott vagy éppen zenélt a barátaival. Sosem tűnt egy olyan karakternek, aki bármit is képes magára vállalni. Most viszont meglehetősen ésszerűen fogalmazott.
-Úgy látom, nemcsak átgondoltad, de tervvel is készültél- elismerően elmosolyodott, majd a vállára tette a kezét- ez igazán érett viselkedésre vall. Remélem, sikerült is megvalósítanod. Yuz visszamosolygott rá:
-Kösz, apa... Sokat jelent a támogatásod.

Ekkor kivágódott az ajtó. Jena Sera szinte úgy robbant be hozzájuk, kérdőre vonva bátyját:
-Mi az, te meg csak úgy lelépsz? Otthagyod a csapatot? Yuz egy pillanatra elbizonytalanodott, majd válaszolt:
-Már mondani akartam- a sörényébe túrt- csak az előkészületek lekötöttek... Húga szemei elkerekedtek:
-Szóval mégis komoly- csalódottan, komoran folytatta- és mégis hol találunk új basszusgitárost? Testvére megunta ezt a hangsúlyt, és ráhorkant:
-Akárhol az egész Nixába vagy Deghyomba, ha jobban körülnéztek! Jena erre dühösen felkiáltott, és már ugrott is volna, azonban Shakara karon ragadta őt, és fia felé fordult:
-Folytasd csak a pakolást- mondta nyugodt hangon- én addig elbeszélgetek az ifjú hölggyel. Yuz nyugtázta az esetet, bizalmasan apjára mosolygott:
-Lekötelezel.

Shakara ki is vitte a lakásból lányát, egészen a patak partig. Amikor elengedte, Jena folytatta a háborgó hangnemben:
-Miért hagyod ilyen egyszerűen? Tudod, hogy milyen... A félisten komoly hangon válaszolt:
-Pontosan azért hagyom, mert tudom. Ahogy benőtt a feje lágya, rájött, hogy többre hivatott, és bizonyítani akar. Részben azért is, mert egy kicsit féltékeny is rád, hogy a odaát téged mindenki szeret, őt pedig még csak nem is ismerik. Jena szemei elkerekedtek:
-Féltékeny? Mégis mire fel? Hisz te és Elisir végig itt voltatok neki... Azonban apja intett, hogy még nem fejezte be, és folytatta:
-Meg kell értened, hogy a saját erejéből akar megbecsülést szerezni, nem a családja hírnevéből - még akkor is, ha a hagyományainkat követi odaát. Ez az ő szabad döntése, amit tiszteletben kell tartanunk, és támogatni őt. Ezután lánya vállára tette kezét:
-Nem végleg megy el, hisz a vérünk összetart. Ti pedig biztos hamarosan találtok basszusgitárost...

Jena sóhajtott. Apjának igaza volt, de nehezen akart beletörődni, hogy miután az évek alatt összerázódtak a bátyjával, most megint óriásléptékű távolságok fogják őket elválasztani. Leült a patak partjára a fűbe, nézve maga elé:
-Ettől még hiányozni fog. Jól esett annak idején megtudnom, hogy van nekem ő és te is... Shakara szintén leült vele szembe. Érezte, hogy kicsit merev a légkör, addig próbálta ennyivel oldani, de várt, hogy lánya folytassa. Jena valóban hozzá is tette:
-Ami csak azért furcsa, mert amíg nem tudtam, hogy vagytok, nem is hiányoztatok... úgy értem, azzal teljesnek éreztem magam, hogy ott volt anya, és a barátaim. Nem tűnt úgy, hogy kéne még oda valami, vagy nem teljes a kép...

Apja ismét a vállára tette kezét:
-Ezzel nincs is semmi gond. Halandók vagyunk, ami nincs az nem is hiányzik. Elgondolkozott egy pillanatra, át is futott rajta egy halovány mosoly, majd folytatta:
-Kicsi sem hiányzott nekem. Aztán mikor megjelentél, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy valami még mindig összeköt vele, és efelett nem tudok szemet hunyni - úgy sem, hogy más nővel vagyok boldog. A minap pont eszembe jutott a találkozásunk. Jena elmosolyodott:
-Az milyen volt?- kérdezte halkan. A félisten halkan nevetett:
-Nem éppen egy tündérmese. Inkább, mint egy depressziós lidércnyomás. Én gyászoltam, mert megint elvesztettem a szeretett lényt. Ő pedig a tóban állt, vérző fejjel - valószínűleg akkor vágta le a szarvait. De olyan stabil tartással, akár egy szikla. Ezzel adta vissza nekem az erőt, hogy ismét vágja bele Elisir keresésébe. Lánya ismét elmosolyodott:
-Azért ez mégiscsak szép. Engem büszkeséggel tölt el, amikor anyám erős lelkierejét emlegetik.

Shakara átkarolta lánya hátát:
-Jaj, te...- kicsit megdögönyözte, majd körbenéztek- Én is örülök neked. És bár a forgatókönyv kicsit máshogy hozta, számodra is van valamim. Jena meglepetten fordult felé:
-Van-e? Mégis mi? Apja elmosolyodott:
-A Di világot az Ősatyánktól kaptam, és kedvemre formálhattam. Az az elsődleges funkciója, hogy innen könnyebben érek el más világokat, bárki hívhat segítségül. Ezt Yuzra szerettem volna hagyni. De miután felfedezte családunk örökségét a Vad világban, úgy gondolom, hogyha eljön az idő, nálad jobb kezekben lesz. Annyian ismernek téged a tengerkék ég alatt, bizonyosan szólítani fognak...

2013. április 24., szerda

lanciare una ricerca

Anja Starghost alázatosan, bűntudattal meghajolt a királyi pár előtt:
-Sajnálattal közlöm felségetekkel, de Phernai megszökött. Próbáltam megállítani, de mire megtehettem, már mérföldekre járt. Shayla idegesen a karfára csapott, ahogy felpattant ültő helyéből:
-Miért nem tudtad megállítani?- fakadt ki, nem hitt a zodiákusi szavainak- Engem majdnem leiskoláztál a Vér-tónál, a kamasz fiunkat pedig nem tudod megállítani? A vörös szégyenkezve lehajtotta fejét. A királynénak igaza volt, és valóban csak magatehetetlenül állt, ahogy a semmiből előkerült az unipegazus, amire a herceg felpattant, majd elrepült...

Focus felesége vállára helyezte mancsát:
-Idegeskedéssel nem megyünk semmire- mondta nyugodtan, majd Starghostra nézett- bizonyos, hogy a legjobbakkal is megtörténhet a baj. De Phernait ismerve nem az a gyerek, aki olyan könnyen keveri magát bajba. Visszanézett Shaylára:
-Okos fiú, biztos feltalálja magát. Épp csak a lázadó korát éli. A királynő sóhajtott, magában elszámolt tízig, majd visszanézett férjére:
-Hozd őt vissza- mondta halkan. Tom Focus elmosolyodott, majd a zodiákusira nézett:
-Anja, az ikreket tanítsd tovább- majd elindult kifelé- én útnak indulok Phernaiért.

Ki is ment... de mielőtt útja a városon kívül vezette volna, betért a macska istennő szentélyébe. Letérdelt, mélyen meghajolt az oltár előtt, majd karmával apró sebet ejtett egyik ujján. A felbuggyanó vércseppet az oltárra nyomta, és belekezdett:
-Felséges Bászt! Phernai fiam eltűnt. A segítségedet kérem a megtalálásában...  Alig, hogy végigmondta, az istennő hangja hallatszott válaszként:
-A vér az, mely összeköt titeket. Hát kövesd...

Szavaira az oltáron lévő vércsepp felizzott, majd a levegőbe emelkedett. Olyannak tetszett, mint egy vörös szentjánosbogár. Ezt követően libegve elindult egy irányba. Tom Focus elmosolyodott, megértette Bászt szavait. Azonnal megindult, az izzó vércseppet követve...

2013. április 21., vasárnap

Ny-Sjaelland: Az északi szigetek

Ahogy a kis legénység haladt útján, úgy a levegő egyre hűvösebbé, a tengeri pára egyre sűrűbbé, végül egészen köddé állt össze. Timothy és Laya, akik már mindenféle úton jártak, és hozzászoktak a szélsőségekhez, már magukra öltöttek egy-egy vízálló, belül kibélelt kabátot. A másik kettő azonban értetlenül fogadta a számukra idegen időjárást. Leva végigdörzsölte vállait:
-Mégis miféle hely ez, talán a világ vége?- körbenézett- se előre se hátra nem látni semmit. És életemben nem fáztam még ennyire... A matróz széles mosollyal, és készségesen válaszolt:
-Északnak tartunk. Azt mondják erre már nem a vízistennő, hanem Semifar őkegyelmessége uralkodik- visszanézett a végtelen ködbe, ahogy kormányzott- azt mondják a szárazföldön egész havas birodalma van. A fagyos levegőből ítélve talán a tenger felé is elér a hatalma. A vacogó harcos felvonta a szemöldökét:
-Meglehetősen tájékozott vagy az istenek felől. Timo ismét felé nézett:
-Egy akármire való halandó legyen is tájékozott- ismét előre fordult- mind tudnunk kell, hogy mely istenek a szakmánk szövetségesei, hogy kiktől és milyen jellegű segítséget kérünk. Például a vízistennő sokáig olyannyira gyűlölte  a tűzistent, hogy még a saját kegyeltjeit és képes volt kitagadni, ha tűzmágiával érintkeztek. Le van-Te felvonta a szemöldökét:
-Érdekes...

Ekkor érezte, hogy Traxx mögé lép, majd hátulról átkarolja. Kellemesen elöntötte a melegség, a tigris pedig halkan nevetett:
-Rossz nézni, ahogy itt guzorogsz. Leva félig rápillantott:
-Te aztán könnyen beszélsz! Semmi kabát, mégse vacogsz. Laya elmosolyodott, ahogy feléjük fordult:
-Mert egy merő izomkolosszus. Mit neki a hideg! Unokatestvére érezte, hogy a meleg ezúttal az arcába tódul-és ezt már kevésbé élvezte. Viszont kezét társa karjára tette, és kedvesen megvakarta. Traxx vallomása a múltjáról nem feledtette vele, hogy számára ő egy mindig nagy, erős, de gyengéd óriás volt.

A rájuk boruló csendet megtörte Timothy lelkes kiáltása:
-Szárazföld a láthatáron! A kis csapat lelkesen a hajó orrába tódult, félig kihajolva a korláton, szemüket a sűrű ködbe meresztve. Valóban... valami kezdett kirajzolódni a tejfehér sűrűségből... Ahogy közelebb értek, az nem is valaminek tűnt, hanem valamiknek. Egy kisebb szigetcsoport, hatalmas, laposan elterülő, fás szigetek... A legközelebbi bizonyult a legnagyobbnak, kiépített, ámbár pillanatnyilag álmos kikötővel, sorakozó kisebb-nagyobb halászhajókkal, a parttól nem messze pedig élénkebb vörös tetejű házakkal valamint ódonabb, de stabil faviskókkal. A matróz ki is szúrta magának a kikötőt, ami szinte várta hajójukat. Ügyesen bemanőverezett, míg a tolvaj kezelte a vitorlát. Halkan, kecsesen siklottak be, mint egy téli álom.

Időközben Leva is magára kanyarintott egy kabátot, hisz az izgatottság hevében sem tudta elviselni a csontig hatoló hideget. Így sétáltak le a fedélzetről az álmos kikötőbe... majd értetlenül néztek körbe.
-Elég néptelen- állapította meg Laya, majd Timo felé fordult- tudjuk legalább, hogy hol vagyunk? Ez utóbbi azonban csak vállat vont:
-Nem igazán hallottam beszámolókat északi szigetekről- majd elmosolyodott- de mi pontosan azért vagyunk itt, hogy megtudjuk.
-Akkor nem kell sokat keresgélnetek- szólalt meg egy komoly női hang oldalról.

Mind a hang irányába kapták a fejüket. Észre sem vették, hogy időközben megjelent egy egyszemélyes fogadóbizottság, méghozzá szőrmekabátos, rövid szőke hajú, kék szemű emberlány képében. Olyan tizenéves formának tűnt, komoly vonásokkal, de mosollyal az arcán. Bundakabátja alól vörös felső kandikált ki. A nagymacskák mind felé fordultak, Timothy előrébb lépett:
-Üdv... benned kit tisztelhetünk? A lány elvigyorodott, és főhajtással köszönt:
-Tatjana vagyok, ez pedig Ny-Sjaelland. Négy szigetből állunk: ez itt a körponti. A többi a varázsló szigete, a jávorszarvasok szigete, valamint a holt sziget, ami csak merő sziklákból áll. És ti miféle különleges népek vagytok?- vizslatta meg őket, ahogy közelebb lépett- Emlékezetem óta nem láttam ilyen tarka jégoroszlánokat...

Traxx éppen szóra nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, merthogy kikérni készült, hogy márpedig ő nem oroszlán. Viszont drága matrózuk sikeresen megelőzte:
-Mi gepárdok vagyunk- majd hatalmas társukra mutatott- ő pedig egy tigris. Részben Tengermellékről, részben Keletről származunk. Tatjana elmosolyodott:
-Kövessetek, kérlek. Baaren uraság már vár titeket. Szavait megerősítve intett, majd megfordult. A társaság bizalmasan követte őt.

A lány egy hatalmas faépülethez vezette őket. Mikor ajtót nyitott, és beléptek, akkor szembesültek a ténnyel, hogy az bizony egy kocsma. Viszont kocsmához képest elég csendesnek bizonyult akkortájt: középen a kandallóban barátságosan pattogott a tűz, a hiúz kocsmáros épp egy korsót törölgetett el, az asztaloknál szellősen mindenféle népek ültek: hol farkas, hol egy szárazföldön lébicelő zöld tengeri szörny, hol barna ló... páruknak a lábánál egy-egy jégoroszlán is ült. Tatjana mégis egy koshoz vezette őket, mely gyapjas nyakú palástot viselt ruhái felett, durván megmunkált fémláncokat a nyakában, kezében pedig egy kampós végű botot tartott, melybe madártollak rögzültek. Melegen elmosolyodott, majd főhajtással köszöntötte a csapatot:
-Üdvözöllek benneteket! Baaren úr vagyok, Ny-Sjaelland kormányzója- végigmutatott a sorok között- kérlek, foglaljatok helyet.

A csapat némelyst megilletődött, a barátságos fogadtatástól. Ahogy elhelyezkedtek, a kos folytatta:
-Ritkán adatik meg nekünk az a lehetőség, hogy vendéget fogadhassunk. Tudjátok, nagyon kevesen járnak errefelé. Leva felvonta szemöldökét:
-Meg se lepődök. Közben a hiúz kihozz mindenkinek egy-egy vajsört, Baaren pedig folytatta:
-Bááááármilyen kérdésetek van, forduljatok csak hozzám vagy Tatjanához. Készségesen állunk a rendelkezésetekre. Laya nem habozott élni a lehetőséggel:
-Mit csináltok ti itt, a világ végén? A vezető válaszolt:
-Ny-Sjaellandon főképp halászat és fakitermelés folyik. Mindezt persze nem csináljuk nagyüzembe, mivel nincs kivel kereskednünk. Csak annyit termelünk, amennyi az önfenntartásunkhoz szükséges. Ezen kívül a jávorszarvasok szigete biztosít minket élelemmel, valamint a varázsló szigete. Ő különböző kristályok segítségével létrehozott a területén egy mesterséges klímát, melyen mérsékeltebb éghajlathoz szokott növények is megteremhetnek.
-És Semifar?- kérdezett izgatottan Timo- valóban elér idáig a hatalma? Baaren szívélyes mosollyal bólintott:
-El, bizony. Csodálatos fény- és sárkányistennőnk számára áll is egy szentély a fő szigeten. Tőle ellenkező irányba, a sziget túlvégén pedig egy másik szentély, a vízistennő tiszteletére.

Hirtelen azon kapta magát, hogy a csapat elhallgatott. Talán hirtelenjében nem akadt több kérdés. Csak azt látta, hogy Traxx látványosan meghúzza a korsót, és egy hajtásra kiissza a vajsört. Ennek elismeréseként az egyik sarokban ülő jegesmedve tapsolt. A harcos nem tudta mire vélni a jelenséget, így kérdően a kosra pillantott. Baaren halkan nevetett:
-Gratulálok, tisztelt vendégem. Épp most szereztél magadnak egy új barátot...

2013. április 19., péntek

new neighbours

Zoé átkísérte más-világi társait az új lakásukba: egy, a negyedbeli bérház negyedik emeletére. Nem egészen tűnt igénytelennek, inkább sajátos hangulatot kölcsönzött az kissé megfakult tapétákkal, enyhe füstszaggal, és nyikorgó parkettákkal. Ezt leszámítva minden rendben volt: az ágyak, a konyha, a fürdő... egy szavuk nem lehetett. Ahogy bementek, és pakolták le holmiaikat, a sámán magyarázott:
-Haveromé volt. Ő tovább költözött a belvárosba- végignézett társain- ha álljátok továbbra is a rezsit, semmi sem fog feltűnni neki. Kicsi elvigyorodott:
-Kösz, Zoé! Egy tündér vagy. Celestino viszont inkább a gondolataiba meredt - ezt főleg arról lehetett megállapítani, hogy hellyel-közzel igencsak mereven fixálta a padlót. Aztán visszanézett vendéglátójukra:
-Valamit nem értek- a két hölgy felé fordult, majd folytatta, ahogy a sámán felé mutatott- Te segítesz ezeknek a népeknek, pedig folyton egymásnak esnek. A problémák mind ugyanazok a pitiáner dolgok. Akkor hát... miért? Zoé vállat vont:
-Ilyen vagyok, törődj bele- majd végignézett rajtuk- amúgy merjétek azt mondani, hogy ennek ellenére nektek nem okoz örömöt, ha segíthettek. Ha jól tudom, pont ezért választottátok, hogy maradtok. A sötét angyal folytatta:
-Nem is arról van szó. De odaát senkit nem verettek meg pénzért, és nincsenek faji különbségek. Egy pillanatra elgondolkozott, majd hozzátette:
-Volt egy nap, mikor sötét lények törtek be hozzánk. De mind a mai napig nem tudom az indítékot- visszapillantott vendéglátójukra- csak azt, hogy azokat a lényeket mágiával idézték meg.
-Látod, cukorfalat, problémák mindenhol vannak- folytatta Zoé- azonban egyszerű világ egyszerű eseteket kíván.

Ekkor nyílt az ajtó... és egy színes bőrű kis srác lépett ki rajta. Amint meglátta, hogy a híres-hírhedt fekete szárnyas alakok a szomszédjai, szemei először riadtan elkerekedtek... aztán csillant bennük némi reményszikra, majd odasietett hozzájuk:
-Hé, ti ott! Ti vagytok azok a halál sötét angyalai, ugye?
-Igazából...- kezdett magyarázkodni Kicsi, mintha mi sem lenne természetesebb- én démon vagyok... vagyis voltam. Szal nem egészen mondhatni angyalnak... úgyhogy stimmel is meg nem is. A sámán rászólt a jövevényre:
-Ejnye, kiskrapek! Mit lébicelsz idekinn ilyenkor? Nem az ágyban lenne a helyed? A kölyök kétségbeesetten nézett rajtuk végig:
-Nem tudok! Aput várom. Már régóta nem jött haza! Nem tudom mi van vele!- sipítozott aggodalmasan- a déli sikátorokból szokott érkezni, és már itthon kéne lennie....

A hármas összenézett. Celestino konkrétan úrnője felé fordult:
-Azon a környéken kaptuk el a legtöbb bűnözőt. Gondolod, hogy belekeveredett valami balhéba? A démonmágiás elmosolyodott:
-Most azonnal utánajárunk. Zoé intett:
-Várjatok mucikáim! Azt se tudjátok, hogy kit keressetek. A páros felé fordult, a sámán pedig a kis srácra:
-Megengeded, szívem? Mielőtt a kölyök bármit is válaszolhatott volna, a sámán a fejére nyomta a tenyerét, majd behunyta a szemeit, és révült valahová. Alig telt bele egy perc, már vette is le a kezét, majd Kicsi felé fordult:
-Királykék aura, türkiz füsttel, sötét fémes szikrákkal. Meg fogod találni. Az egykori hollónemes bólintott, majd intett társának, és már repültek is ki az ablakon.

Az említett terep valóban a negyed leglepusztultabb része volt, elég kétes hírrel, a szomszédságában rasszista városnegyeddel. Itt ütköztek a konfliktusok, élesedtek ki a helyzetek, a kések, és törtek az állkapcsok. Az auralátás, az egyik Kicsi által használt készség mindig remek segítségnek bizonyult, ha valakit meg kellett találni. Ez még a démoni mivoltjának hagyatéka, az ő fajtája nem is igazán arc alapján kereste a másikat, sokkal inkább auráról. A betolakodókat is ekképpen szűrték ki. Így bármilyen álruha a démonok völgyében annyit ért, mint halottnak a csók.

Felismerni is vélte a sámán által leírt aurát az egyik ház félig szakadt tetején belátva. Intett társának. Celestino engedelmesen követte őt, majd finoman, halkan landoltak a tetőn, jobban szemügyre véve a jelenetet. A célszemély egy széken ült megkötözve, miközben másik két gorilla verte, egy öltönyös pedig halál nyugodtsággal állt vele szemben. Mikor intett, a két segéd megállt, majd beszélt:
-Még mindig nem köhögöd fel a dohányt? A célszemély zihált, a fájdalomtól a világát alig tudta, nemhogy levegőt venni:
-Már mondtam... nem tudok most fizetni... haladékot kérek... Az öltönyös megcsóválta fejét:
-Ejnye. Ha csak úgy haladékot adnék, akkor mindenki könyörögne érte. Nincs kivétel. Mid van?
-Semmi, csak a családom!- fakadt ki a célszemély- de ha egyetlen hetet kaphatnék... csak egyetlen egyet... Azonban a fejes nem várta végig. Máris intett megint a gorilláknak, akik ismét megindultak, hogy ellássák a baját.

Ezt a duó már nem várta meg. Máris ugrottak, Celestino pedig sétapálcájából előrántotta karját, és a két gorillát keresztbe kettévágta. Kicsi pedig a fejesnek vetette magát, végigkarmolva az arcát. A fickó ijedtében szinte kivágta a magas C-t. Az egykori hollónemes nem hagyta szóhoz jutni: megidézett egy démonlángot, és felégette az arcát. Csak azután ugrott le róla. A fickó riadtan csapkodta fejével a kezét, ahogy körbe-körbe futott a szobában:
-ÁÁÁÁÁ! Miért, miért, miért? A testőr eltette kardját, vissza a sétapálcába:
-Hogy tanuljon végre a fajtád, hogy semmi nem maradhat büntetlenül. Valószínűleg az öltönyös ezt már nem hallotta, merthogy a rémület és a fájdalom annyira az eszét vette, hogy elájult. Arcán viszolyogtató égésnyom maradt. Miközben Kicsi oldozta el a delikvenst, az meglepetten nézett végig rajtuk:
-Maguk azok a halálangyalok- majd körbe a hullákon, az égett tagon, és ahogy felállt, ismét a duón- de hát... mégis hogy találtak meg? A démonmágus elmosolyodott:
-A fia szólt. Helyes gyerek, ölelje meg a nevünkben is. A megmentett hálásan elmosolyodott:
-Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
-Egyszerűen- válaszolt Celestino a megszokott komoly stílusában, bár megjelent arcán egy aprócska mosoly- csak ne kopogjon be a szomszédba...

2013. április 15., hétfő

kihalt falu

Phernai igen messze vágtatott a tűzvörös ég alatt. Napnyugtára, az erdő szélén állította meg táltosát. Lendületesen lecsúszott a hátáról, majd megsimogatta nyakát:
-Köszönöm, Rosina- majd a fák sűrűje felé fordult- Elég nagy utat tettél meg velem, amondó vagyok, hogy pihenj. Alig, hogy végigmondta, meglepetésére hangokat hallott az erdő mélyéről. Nem rémisztő búgást vagy süvöltést, hanem népekét... mintha odabenn lennének.
-Bizalomgerjesztőnek tűnik- mosolyodott el, majd felnézett a vörös paripára- mit gondolsz? Az unipegazus bólintott, így elindultak befelé.

A zajok lassan bár, de erősödtek. Ahogy haladtak fák és bokrok lassan eltávolodtak egymástól, rápillantást engedve egy tisztásra. Első ránézésre egy hatalmas falunak tűnt, terebélyes termőterülettel, körülöttük fenyőkkel. Azonban a házak alig harmada tűnt újszerűnek, vagy lakható állapotban... a többi üresen tátongott. A herceg és hátasa értetlenül összenéztek, majd tovább indultak. A termőterületről épp három fehérnép indult meg, megrakott kosarakkal: egy angyal, egy gekkó, és egy ork - az utóbbi terebélyes külseje ellenére széles mosolyával, és hatalmas, sötét, meleg pillantású szemeivel sokkal inkább egy anyáskodó figura benyomását keltette, semmint rémisztőét. Mind a hárman egyszerű póri ruhát viseltek. Ahogy beléptek a házak közé, az egyik utcából két fiú füttyentett utánuk: egy kék lidérc és patkány. Mind fiataloknak tűntek, alig idősebb, mint Phernai. Ő maga meg is lepődött a jelenségen.

Tisztes távolságban, de ment a fehérnépek után. Az egyik kapulajlból kiesett egy leozard - a herceg felismerte ezt az alacsony, sörényes, hüllőpofájú fajt. Apja udvarában is szolgál egy, amelyik Zorgon névre hallgat. Az alázatos volt, és tisztelettudó... viszont ez itt a lábai előtt öreg, és tök részeg. A jövevény csimmogott, ahogy felpillantott a macskára, majd elvigyorodott:
-Jó estét fiacskám... hikk.... mi szél hozott erre? Phernai enyhén elhúzta a száját, de udvarias hangnemben válaszolt:
-A szelet inkább ne emlegessük... nem volt vele túl jó tapasztalatom. A leozard szélesebben elvigyorodott, olyannyira, hogy akár minden fogát össze lehetett volna számolni.
-Oda se neki!- legyintett- több is veszett már a határnál...

 A herceg és a táltos baktattak tovább. Azt tapasztalták, hogy az utcákon nincs túl sok mozgás. Kételkedtek is benne, hogy akár összefutnak még valakivel. Aztán a falu túlsó szélén, az egy fogakkal, és kötött virágokkal teli viskónál megpillantottak három maszkos alakot. Phernai ismerte az ilyesmit: ők valószínűleg mágusok voltak, akárcsak Zitana mostoha nagyanyja. A trió két - egy fekete macskaálarcos, és egy fehér, zöld cirádával díszített porcelánálarcos- hölgyből állt, valamint egy halálfejszerűen pingált maszkot viselő férfiből. Ruhájuk olyan szinten takarta őket, hogy még a fajukat sem lehetett megállapítani. Azt viszont igen, hogy a férfi tag volt a vezető közülük. A macska elé is libbent méltóságteljesen, majd főhajtással üdvözölte:
-Hozott a tűzisten falunkba, gyermekem. Mi járatban?

A herceg kissé zavartan körbenézett, majd vissza a halálfejszerű maszkra, és válaszolt:
-Csak erre jártam- hátasára nézett futólag, és pontosított- vagyis, erre jártunk. A varázsló végigmérte őket:
-Szokatlan, hogy csak úgy betévednek erre népek. Martem egy igencsak kihalt falu, erre még a madár se jár. A macska felvonta szemöldökét:
-Azt vettem észre. Mi történt itt? A macskaálarcos intett:
-Légy vendégünk vacsorára, fiú. Egy jó tál étel mellett kellemesebb a mesélés.

Phernai úgy döntött, hogy él a meghívással. Már csak azért is, mert komolyan elkezdett sötétedni. Vörös táltosát elszállásolták az üresen éktelenkedő istállóban, ő maga pedig vacsoravendégként az asztalukhoz került. Egy-egy tányért gőzölgő étel felett folytatódott a beszélgetés. A férfi mágus mesélt:
-Martem valaha virágzott. Az erdő alig tudott minket eltartani, és rengeteg terményt vittünk kereskedésre. Amit viszont most itt látsz, az a háború eredménye. A herceg szemei elkerekedtek:
-Hallottam a háborúról. Valamikor a világok hajnala után nem sokkal kezdődött. Nem sokkal a születésem előtt ért véget. A házigazda bólintott:
-Pontosan, fiam. És mivel olyan sok mindenkit toboroztak be a tűzvörös ég alól, úgy Martem lakosai is sorra kerültek. Most csak a legfiatalabbak, és a legidősebbek maradtak. A kettő közöttiek már soha nem tértek vissza. A vendég végignézett rajtuk... bár a ruhából és az álarcokból nem tudott túl sokat megállapítani, a testtartásból és a hangszínből annál inkább:
-Ti nem tűntök annyira idősnek. Hogy-hogy még itt vagytok? A fehér, zöldcirádával díszített maszkos válaszolt neki csengő hangján:
-Testvéreimmel varázstudók vagyunk. A magunkfajtáktól azóta rettegnek, mióta a nixaiak bemutatták a fényáldozatot. Többek között ezért viseljük a maszkot, és nem szívesen toboroznak be minket. A herceg bólintott:
-Így már értem...

A házigazda közelebb hajolt:
-De hová is tettük a jó modorunkat? Nem mutatkoztunk be a tisztes vendégnek- meghajolt- A nevem Hassan, nekromágia és szellemidézés szakértője. A macska álarcos is fejet hajtott:
-Én Mafana vagyok, Bászt hívő. Azért választottam őt, mert a kilenc isten közül ő képviseli a halandó lények tulajdonságait. Végül a zöld cirádás fehér álarcos zárta a sort:
-Az én nevem pedig Drina, kezdő füvesasszony. Benned kit tisztelhetünk, gyermek? Phernai azonnal érzékelte, hogy ismerték meg. Nem lepte meg különösebben, hisz látszott, hogy a marék falusi a saját boldogulásáért munkálkodik. Jobban belegondolva... talán nem is szükséges tudniuk, hogy ki is ő valójában. Ezért szélesen elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
-A nevem Hamu...

2013. április 13., szombat

asking for Sera heritage

Új világ az emberek világa után. Shakarának igazából semmi kedve nem volt... csak menni valahová... valahová jó messze minden elől, amennyire csak lehet. Alba állt mellette, fogva Tía kezét, kérdően nézve rá:
-Nos... mi legyen? A félisten csak futólag körbenézett a pusztaságban, majd - csak azért, hogy lekösse barátjait, és egyedül maradhasson pár percre - ennyit mondott:
-Derítsétek fel a terepet. Szóljatok, ha találtok szállást éjszakára. A herceg bólintott, majd társnőjével elindultak.

Amint látótávolságok kívülre kerültek, Shakara ismét próbálta kitisztítani a fejét. Ismét elvesztette a szeretett lényt, és egy újabb világot hagyott maga után... egy halott szövetségessel együtt. Két ujjával enyhén megszorította szemei sarkát, így próbálva összeszedni magát. Talán itt kéne maradni... ezen az istenverte helyen, a világ végén jobbra, egyedüli barátjaként Albával és Tíával... Mert ha ismét kapcsolatot létesítene bárkivel, biztosan elveszítené... és úgy érezte, hogy egy újabb veszteséget nem tudnak elviselni.

Aztán leengedte kezét, és ismét körbenézett. Nem messze terült el egy sziklák ölelte tó. Benne vált egy lány, a víz majdnem a nyakáig lepte. Csak mereven nézett maga elé, feje tiszta vér, letört szarvakkal, szárnyai úgyszintén, a denevérszerű sötét bőrön fekete tollkezdeményekkel. Alapesetben nem lenne közömbös a látványtól, hisz mindig mindenhol igyekezett segíteni a képességei szerint. De ez az eset más volt... gyásza miatt egész egyszerűen eluralkodott a közöny. Aztán a jelenés lassan alábukott, majd felemelkedett. Hagyta, hogy a víz lecsurogjon róla, lemosva a vér egy részét - ami látszólag nem akart elállni. Azonban ő nem mozdult. Továbbra is mereven nézett maga elé, alá egy szikla. Pedig a látvány egyáltalán nem tűnt biztatónak. Az átlag halandó már rég könnyekben ázott volna, és ordított volna a fájdalomtól, mint egy sakál.

Talán pont ez a gondolat váltotta ki végül Shakarából, hogy közelebb lépjen, és megkérdezze:
-Nem fáj? A lány közömbösen rápillantott, semleges hangon válaszolt:
-Nem mintha a te dolgod lenne- majd visszapillantott maga elé. A félisten tüzetesebben végignézte őt... kiváltképp a törött szarvakat, és a karmos szárnyakat.
-Te egy démon vagy?- kérdezett rá. A jelenés visszanézett:
-Már csak voltam... A démonok völgye egyheti járóföldre található innen. A bestia felvonta a szemöldökét:
-Mit takar az, hogy "innen"? A lány sóhajtott:
-Trakertan... a hely, ahol az uralkodó megtiltott minden, istenekkel való kapcsolatot. Shakara komolyabban elgondolkozott a hallottakon. Hogy tilthat meg egy másik halandó ilyesmit? A természetfelettiekkel való kapcsolat - amennyire ő tudta - a világ egyik legtermészetesebb dolga. Sőt, több világé is... Úgy látszik, ezen a helyen valami nagyon is hibádzik.

Már egészen a tó partjához ment, majd le is ült, szembe a jelenéssel:
-És te akkor hogy kerülsz ide? Kicsi kicsit oldottabb hangon, de még távolságtartóan válaszolt:
-Először csak világot akartam látni, megújulni. Aztán hallottam, hogy itt mi a helyzet, és úgy döntöttem, hogy besegítek a népeknek. Viszont ahogy a démonok a saját völgyükben nem látnak szívesen senkit, úgy más helyeken sem látják őket túl szívesen. Ennél fogva gyűltek az okok... és levágtam a szarvaimat, megújítom szárnyaimat. Többé nem leszek démon. Shakara teljesen elképedt. Be kellett látnia, hogy ehhez a szinte már öncsonkításhoz félelmetes lelkierő kellett... és ezzel Kicsi sokkal nagyobb lelki erővel bír, mint ő, ahogy még mindig a szeretett lényt siratja. A felismerésből visszatérve már csak egyetlen, nem is olyan ismeretlen kérdése maradt a jelenés felé:
-Nem fáj? Kicsi mélyen, elszomorítóan sóhajtott:
-Képzelni sem tudnád, mennyire...

Ekkor ébredt fel Shakara a meditációból. Vele szemben pedig Sötétség állt. Egy pillanatra meg is riadt a váratlan vendégétől, majd felállt:
-Miért jöttél? Az istenség szemei sunyin mosolyogtak:
-Tudom, hogy rá gondoltál... A félisten legyintett:
-Előre szólok, hogy ne próbálj belemagyarázni semmit. Én és Kicsi nem vagyunk egy ideális pár ebben az életben. Sötétség egyik szeme elkerekedett, mintha csak a szemöldökét vonta volna fel:
-Akkor... mégis hogy jutott eszedbe?

Shakara elgondolkozott... majd megfordult. Elisir ott állt, a patak túl partján. Látványától elmosolyodott, és érezte, ahogy lassan elönti az az ismerős, kellemes melegség.
-Mert ő általa kaptam vissza a lelkierőm... és értettem meg, hogy mi az igazán fontos. Az isten egy pillanatig habozott, majd bólintott:
-Bölcs szavak, ifjú Sera. Az a sok utazás és tapasztalat igencsak az előnyödre vállt. Ekkor Elisirrel szembe odalépett Yuz... és Nina kezét fogta. Láthatóan komoly beszélgetésbe kezdtek. Shakara felvonta szemöldökét:
-Mit csinál a fiam? Olyan határozott most a kiállása... Sötétség odahajolt hozzá:
-Komoly elhatározásra szánta el magát, és beszélni akar mindkettőtökkel. Jól gondold meg a döntésed- ezután hátrébb lépett, és hozzátette- bár, ha a helyedben lennék, én az áldásomat adnám, és sok sikert kívánnék neki...

Shakara épp rá akart kérdezni, de mire megfordult, az Ősatyája eltűnt. Nem volt mit tenni... ment egyenesen a többiekhez. Fia szemei felcsillantak, mikor meglátta őt közeledni a távolból:
-Csakhogy itt vagy! Mesélni valóm van... Apja végignézett rajtuk, majd némi poénnal hozzátette:
-Máris összeházasodtok? A fiatal páros azonnal, teljesen elvörösödött, majd Yuz elhebegte:
-Nem... még nem... egyáltalán nem erről van szó- zavarta Ninára nézett- annak még nem jött el az ideje... Elisir egyenesbe tette urát:
-Yuz a szavadat és a pecsétedet kéri, hogy visszavehesse a családi trónt a Vad világban...

Shakara meglepetten fordult fia felé. Mióta megtalálta barátnőjét, elvette, majd családot alapítottak a Di világban, otthonáról, a Vad világról szinte teljesen meg is feledkezett. Abban a nyugodt tudatban élt, hogy a Proboujours testvérek mindent kézben tartanak. Azzal nem számolt, hogy egyszer Yuz a fejébe is veszi, hogy visszamegy.
-Ezt... mégis hogyan?- kérdezte értetlenül. Az ifjabb Sera próbált diplomatikus maradni, bár még mindig zavarban volt:
-Én is a család tagja vagyok- magyarázta- és talán látnék benne valami fantáziát... meg tudnám nyitni valamerre azt a zárt birodalmat. Láttam, hogy milyen, és nagyapa is elmesélte az ottani viszonyokat...

Apja sóhajtott, és végighúzta pofáján a mancsát:
-Egy egész birodalom vezetése nem olyan egyszerű, mint hinnéd- mesélte- nem elég csak bevezetni bizonyos normákat... rengeteg alattvaló igényének meg kell felelned. És nincs olyan, ami mindenkinek jó. Megoldásra váró gondok mindig akadnak... akár érhet külső támadás is...
-Te a kerékvilágot és a Di világot igazgatod egyszerre- vágott bele Yuz. Shakara elképedt... majd be kellett látnia, hogy nem igazán tud fia fejével beszélni. Túlságosan is elszánt ebben a kérdésben. Végignézett ismét rajta és barátnőjén is:
-Jól meggondoltátok? Nina bólintott, majd jobban barátjába karolt:
-Én támogatom őt, és hajlandó vagyok vele tartani. Amirával már beszéltem, hogy elmegyek a Napmecsetből... Yuz átkarolta a lány derekát:
-Felvázoltam neki a helyzetet, és rábíztam a döntést- elmosolyodott- és örülök, hogy velem jön. Nélküle nem hiszem, hogy belevágtam volna ebbe a feladatba.

Shakara elmosolyodott. Ők ketten bármiben támogatták egymást, ha úgy adta. Nina még a fia életét is megmentette. Ketten beszélnek ellene, innentől kezdve a kérdés eldöntetett. Bólintott:
-Hát legyen- intett, hogy kövessék be a házba- készítem a pergament, és a pecsétet. Az írást a Proboujours testvérek elé vigyétek...

2013. április 12., péntek

Traxx előélete

A hajó békésen ringott a tengeren. Timo és Laya az igazak álmát aludta. Régi, bevált módszerük volt, hogy a hajót hagyják szabadon a nyílt vizet, és a tengerre bízzák magukat. A vízistennő mindig segítette útjukat. Azonban Leva és Traxx még mindig ébren voltak. A fedélzet egyik sarkában ücsörögtek, egymáshoz bújva, plédben, hisz a nyílt vízen igencsak csípős szél fújt.

-Miért nem kedvelitek egymást az unokatesóddal?- kérdezte a tigris- nem tűnik rossznak, csak csapongónak. Társa sóhajtott:
-Az az igazság, hogy szeretem Layát. És szerettem volna, ha velem jön Keletre. De ő inkább a bohém életet választotta. Megejtett egy szelíd, nosztalgikus mosolyt, majd folytatta:
-Mind a tengermelléki Tadzs utcáin nőttünk fel, utcagyerekekként. A szüleink valószínűleg a háborúsban haltak meg. Aztán, mikor hallottuk utazóktól, hogy elmentek Keletre tanulni, a köz szolgálták és megvilágosodtak, úgy döntöttünk, hogy mi is megyünk. Sóhajtott, és maga elé meredt:
-Kivéve Laya- a mosoly az arcán maradt- ő túlságosan is élvezte a cigányéletet.

Ezután a harcos felé fordult:
-És te? Az a kapitány az usagiai hajón... ő ismert téged. Milyen kapcsolatod van velük? Traxx elhúzta szája szélét, amit próbált rejtőzködő mosollyá kanyarítani. De miután érezte, hogy kísérlete hiábavaló, inkább elkomorodott, és maga elé meredt:
-Hosszú, és sötét... Le van-Te kissé előrébb hajolt, várva, hogy társa folytassa. Az érzékelte is a gepárd jelzését, és belekezdett:
-Arra ugye emlékszel, hogy milyen voltam odakerülésemkor az udvarban? Leva bólintott:
-Hogyne emlékeznék. Nagyon vad voltál, tele agresszióval- elképedt, ahogy felidézte az emléket- a mai napig sem értem, hogy Kai mester hogy bírt veled.

A tigris ismét ironikusan elmosolyodott:
-Na igen, a nagymesternek alaposan feladtam a leckét. Ismét maga elé meredt, majd pár perc kínos csend után folytatta:
-Utáltam a nyulakat. Arrogáns népség mindegyik. Legelőször csak puszta indulatból estem nekik. Aztán rájöttem, hogy mennyivel erősebb, és hatalmasabb vagyok náluk... és egyfajta beteges élvezettel töltött el az, hogy gyilkolhattam őket... hogy érezhettem a tőlük való rettegésüket. Igazi primitív fenevadként viselkedtem, aki kiszámíthatatlanul és értelmetlenül ölt. Sóhajtott:
-Aztán elkaptak... külön kitervelték, és bekerítettek. Vasláncokon vezettek Kaihoz. Az ő szép szava sem ért el hozzám, tehát hamar rájött, hogy csak az erőből értek. Én pedig akkor igazán ellenfelemre találtam. A nagymester csúnyán leiskolázott nem egyszer. De igazán nem tudott megtörni- vállat vont- ki tudja, talán nem is akart.

Leva eleinte döbbenten hallgatta a történetet. Nem egyszer hallotta, hogy társa igencsak sötét múlttal rendelkezik, de azt egy percre se gondolta volna, hogy éppenséggel egy hidegvérű tömeggyilkos. Meg aztán... azóta teljesen megváltozott...
-Valami mégiscsak történt veled- tette hozzá- hisz az elmondásod és a személyiséged alapján már távol állsz attól a fenevadtól. Traxx bólintott:
-Valóban, akadt egy pont, ami meghozta az áttörést- majd a gepárdra nézett- az te voltál, Leva. A lány szemei megilletődve elkerekedtek:
-Hogyan?

A tigris épp csak intett mancsával, majd folytatta:
-Ott voltál te és Tora mon-To. Igazán figyelemre méltóan dolgoztatok össze- elkomorult- Legelőször pont Tora viselkedése gondolkoztatott el. Hisz míg engem csak a primitív ösztönök hajtottak, ő tudva és akarva kezdte el azokat a sötét dolgokat művelni. Aztán jöttél te... Ismét maga elé nézett. Hangja kicsit vontatott volt, tudta, hogy kényes témát hoz fel éppen:
-Hogy meg kellett ölnöd Torát... Hogy erre igen súlyos kényszer vitt rá, és ahogy megsirattad. Akkor értettem meg igazán, hogy mit tettem... hogy az mennyire nem volt játék.

Ökölbe szorította mancsait, majd visszanézett a gepárdra. Leva nem úgy tűnt, mintha haragudna rá... sokkal inkább úgy, hogy megérti, és mintha egy szikrányi büszkeség is akadt volna benne, hogy jó példaként szolgálhatott neki. Traxx szusszantott:
-Bár azt hiszem, előbb vagy utóbb biztosan elmondtam volna neked. Hiszen társak lennénk... Kínosan megvakarta a fejét:
-De hát... azóta, mióta tudom, szégyellem, és már megbántam... Le van-Te a vállára helyezte mancsát:
-Már megtörtént- rápillantott- te is ezt mondtad nekem, mikor furdalt a lelkiismeret és a szégyen Tora halála miatt. És igazad van... ellene már nem tehetünk, de jobbá még mindig válhatunk. A tigris visszamosolygott rá, majd óvatosan magához húzta a lányt, és átölelte:
-Köszönöm, Leva.

2013. április 10., szerda

élet az emberek világában

Lusta napsugarakkal köszöntött a reggel. A fény tunyán végigkúszott a szobában, bevilágítva a szanaszét hagyott ruhákat, a hanyagul földön hagyott aranygombos sétapálcát, néhány fekete tollat... majd az ágyat. Kicsi békésen, a fal felé fordulva, kislányosan bekuculva aludt... viszont Celestino felkelt, ahogy a fény huzamosabban érte az arcát. Lassan felnyitotta szemeit, álmosan pillogva a napvilágba. Visszaaludni semmi esélye: ahhoz a fény túl erős. Inkább lassan felült, tekintete így pontosan kivándorolt az ablakon, rá a szemközti épületekre.

Hogy is kezdődött ez az egész? Valami megmagyarázhatatlan érzéssel, hogy jó ötlet lenne eljönni az emberek világába. Bár nincsenek róla emlékei, tudja, hogy innen jött. A zenét és a ruhákat teljesen megérzés alapján választotta, melyhez Zoé remek segítséget biztosított. És lám... teljesen levette úrnőjét a lábáról. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Most is, esküdni mert volna, hogy pillanatnyilag a második ifjúkorát éli... Egyfajta ördögi lendületet kaptak ideát... A sámán mesélt a negyedben élőket érintő problémákról, ők pedig megragadták az esélyt, és elkezdtek hőst játszani. Meg is lett ennek a kellő visszhangja.

De ami ennél is többet jelentett, az a közös együttlét. Nyílt titok, hogy ő és Kicsi komolyan összekerültek - ezt a lánya is elfogadta. Ám amíg odaát a belsőséges együttlét inkább gyengéd és figyelmes volt, ideát vad és szenvedélyes. Akárcsak a tegnap este... Lehunyta a szemeit. Ha csak végiggondolja, ahogy lehámozta úrnőjéről a ruhát, majd ő is, szinte szaggatta le róla a felsőt, majd egész lényét úgy húzta magára... ő pedig a protokollal nem törődve, a tiszta valójában nekilátott... A visszaidézett élménytől kellemesen végigborzongatta egy égető érzés.

Hamarosan a gondolatok ismét testet öltöttek, ahogy Kicsi felkelt, majd hátulról átkarolta társát. Celestinót másodszorra is elöntötte a forróság, ahogy érezte, hogy úrnője meztelen felsőteste az ő pucér hátához simul. Félig felé fordult. Az egykori hollónemes pajkosan elvigyorodott:
-Min ábrándozol?- közben végigsimította a mellkasát. A sötét angyal szélesen visszamosolygott, és megfogta a nő kezét:
-A tegnap estén. És hogy szívesen megismételném veled... A mágiás halkan, sunyin nevetett:
-Hát... mi akadályoz meg? Tökéletes kérdés. És válaszra semmi szükség. Ez egy szép nagy zöld jelzés a folytatásra. Celestino szélesen elmosolyodott, és már fordult is úrnője felé, hogy egymásnak láthassanak...

Ekkor azonban betört az ablak. Sorozatos géppuskatüzet eresztettek rájuk. A sötét angyalban azonnal felszínre kerültek a testőri ösztönök: társát az ágyra nyomta, testével védte. Miután az első tűzsorozat elállt, már nyúlt is a sétapálcáért. Azonban Kicsi egy lepellel maga előtt már ugrott:
-Ne, az közelharci fegyver! A férfi felé fordult, hogy megkérdezze, hogy az miért gond. De mire a kérdés elhagyhatta volna száját, az egykori hollónemes egy kék lángcsóvát eresztett ki a törött ablakon. Eltalált egy fekete autót... mind a jármű, mind a belőle kimenekülő utasai látványosan, hatalmas lángokban égtek.

A páros zihált. Kicsi leült az ágyra, majd hanyatt vágta magát:
-Ez meg mi a fene volt? Celestino azonban elkezdett felöltözni. Percekkel korábbi idilli derűjét felváltotta az aggodalom:
-Mennünk kell innen. Úrnője értetlenül nézett rá:
-Hogyan? Testőre folytatta:
-Tudják, hol vagyunk. És Zoét sem tehetjük ki ekkora veszélynek. A mágiás ismét felült, komoran nézve rá:
-És mégis hova tovább? Kilométerekről lerí rólunk, hogy mifélék vagyunk. Celestino legyintett:
-Vegyük lazán- bizalmasan rámosolygott- biztos találunk valami helyet. Láthattad, mennyien hálásak nekünk, csak akad köztük egy segítő kéz. Szavait végiggondolva Kicsi is elmosolyodott... majd elkezdett öltözni.

2013. április 9., kedd

runaway prince

Starghost a nap első részében mindig az ikrekkel foglalkozott. Sheo és Mora mindig összedolgoztak, és nemcsak hajlandóságot, de kifejezetten lelkesedést mutattak a tanulás iránt, nyitottan minden új dolog felé. A délutánt viszont Phernai kapta: az idősebb, makacsabb, és aki egyszerre rendelkezett mágiával és harcművészettel. Az elejétől kezdve tudta, hogy a herceggel nem lesz könnyű dolga, és valóban minden alkalommal egymás idegeit húzták.

A legutóbbi óra azonban különösen elfajult, hisz a trónörökös effektíve nekirontott. Épp az utolsó pillanatban blokkolta, majd cselezte az ütését. Mielőtt azt hihette volna, hogy csak a szokásos ellenszenvét mutatja ki felé, Phernai ráripakodott:
-Minden a te hibád, te nőszemély! Anja értetlenül nézett vissza rá:
-Mégis miről beszélsz? Még csak most kezdődött el az óra... A macska dühödten felé mutatott:
-Jól tudod te! Hisz mindig említettem neked Mao Zhut! Innentől kezdve kétségem fér ahhoz, hogy te intézted el, hogy többé ne taníthasson!

A zodiákusi továbbra sem értette tanítványát. Valóban sokat beszélt Mao Zhu-ról, és istenítette őt, mint minta tanárt. Ő maga azonban még sosem találkozott vele. Akármi is történt, biztos, hogy nincs köze hozzá. Próbálta nyugodtra fogni, és beszélni a herceg fejével:
-Nézd... akármi is történt, nekem nem volt hozzá szerencsém. Innentől kezdve, ha akartam is bármit tenni a volt tanárod ellen, nem tettem. Phernai azonban ingerülten visszavágott:
-Hogyne tehetted volna! Hisz mégiscsak a helyébe jöttél!

Starghost nagyon unta ezt a viselkedést. Csuklón ragadta a macskát:
-Elég legyen, Phernai!- ripakodott rá- Csak a düh beszél belőled! Azt hittem, hogy a hetek alatt kinövöd ezt a gyerekes viselkedést, és együtt tudunk működni. De már nagyon elegem van, hogy a haragodat mindig rajtam vezeted le. Egy kicsit jobban megszorította nyomatékosításképp:
-Mint tanárod, arra kérlek, hogy hagyj fel ezzel, de tüstént!

Phernai azonban kitépte karját a nő szorításából:
-Te nekem nem parancsolsz! Ezt követően egy éleset füttyentett. Anja megvakarta fülét, majd ismét a trónörökösre nézett:
-Phernai, idefigyelj... Azonban itt végül elharapta. Merthogy egy vörös unikornis pegazus robogott be - így értette meg, hogy az éles fütty nem ingerlés volt, hanem hívás. A herceg felpattant a hátára, és bizalmasan megpaskolta a nyakát:
-Gyerünk, Rosina, vigyél innen!

Starghost megriadt a nem várt fordulattól. Azonban mire észbe kapott, a fenséges állat már lendületet vett az orra előtt, majd felszállt... ki a várból, el a távolba. Ő maga pedig döbbenten, tehetetlenül állt az udvarban, csak meredve az ég felé, ahol látta a herceget eltűnni...

2013. április 6., szombat

alakuló legénység

A hajó az egyik kisebb tengermelléki kikötőben pihent le. Már régóta úton volt a csapat, a készleteik igen megcsappantak. Laya módszeresen a két férfiállatot küldte be a városba utánpótlásért. Az utóbbi kettő nem is bánta - kiváltképp Timo nem. Laya és a másik lány régóta ismerték egymást, viszont ő egyikőjüket sem, így remek alkalomnak tűnt, hogy kissé összeismerkedjen velük - kezdetben a tigrissel.

-Szóval...- kezdett bele vontatottan, mikor a város álmatag kis piacán tévelyegtek- te és a társad mióta ismeritek egymást? Traxx még mindig hozta a távolságtartó formáját, ám megejtett egy enyhe mosolyt:
-Jó pár éve... egész kislány volt, mikor odakerültem hozzájuk. A matróz kérdően nézett rá, ahogy a narancsokból válogatott:
-Mit takar az, hogy "oda"? A harcos segített neki a válogatásban, megvizsgálva a gyümölcsöket:
-Keletre, Kai Kitsu magániskolájába. Mi a külvilágtól elzártan élünk és tanulunk. Ritkán fogadunk csak vendégeket. A gepárd összehúzta a zsákot, majd áttért a halas pultra.

Különféle tenger gyümölcsei pihentek ott a jégen, látványuk szemet gyönyörködtető volt. Mielőtt a nekilátott volna komolyabb válogatásnak a tigris az egyik nagyobb, szürkésre mutatott:
-Szerintem ő lenne az ideális... egy kis borssal és zöld fűszerrel. Timothy halkan nevetett, és már csomagoltatta is el a kiszemelt jószágot:
-Úgy látom, értesz a tengermelléki konyhához. Traxx csak némán bólintott, a gepárd azonban folytatta, ahogy megindultak visszafelé:
-És mondd csak... miért is támadtátok meg az usagiaiakat? Társa szűkszavúan bár, de beszámolt:
-Levának rossz előérzete támadt. Én pedig voltam olyan makacs, hogy melléálltam- vállat vont- igazából, mindig mellé állok. Timo visszamosolygott:
-Ez kedves.

Ekkor az egyik kocsmánál megtorpant. A tigris követte példáját, ám nem értette:
-Mi az?
-Kéne még egy hordó rum- a matróz sejtelmes vigyorral fordult társa felé- rád bízhatom ezt a feladatot? A harcos elmosolyodott, és belépett... majd nem sokkal később egy egész hordóval a vállán lépett ki. Timothy derűsen nevetett:
-Akkor mára készen is vagyunk. A csajok örülni fognak a bevásárlásnak...

Azonban, amíg a fiúk távol voltak, a két unokatestvér közt egészen feszültté vált a hangulat.
-Hát- kezdte a tolvaj- most már itt vagy velünk, a betyárok közt. Akár tetszik, akár nem, most a mi életünket éled, és ugyanúgy kiveszed az őrültségből a részed, mint mi. Ő, és a legszebb része... Ma este lesz rum! Le van-Te továbbra is a sarokban ülve, anyai szigorral nézett vissza bohém rokonára:
-Én ugyan nem. Nincs az az isten, amiért azzal az itallal mérgezném a testem. Laya rámutatott:
-Ez a te bajod, kisanyám, sosem tudsz élni. Még egy percet sem tudnál lazítani- felült a hajókorlátra nagy vigyorral, és elkezdte lóbálni nagy lendülettel a lábait- bezzeg, amikor Tora jelen volt, akkor mindig belementél velem is a balhéba. Leva kellemetlenül elhúzta a száját.

Ekkor a tolvaj szemei csodálkozóan felcsillantak, érdeklődve nézett vissza unokatestvérére:
-Igaz is... hogy van Tora mon-To?- ismét szélesen elmosolyodott, nem is törődve azzal, hogy a harcos arca csak egyre sötétült- a kis drága biztos még mindig kijátssza titokban a szabályokat. Csodálkozom is, hogy még mindig ott van, és nem szökött el, vagy nem ráncigált el téged magával máshová, és...
-Tora halott, te szerencsétlen!- fakadt ki végül Le van-Te. Hangja csak úgy csattant, a fedélzet, a víz is beleremegett. Még a körülöttük cikázó sirályok is elhallgattak az ijedtségtől. Laya döbbenten, leesett állal, tágra nyílt szemmel nézett vissza unokatestvérére. A váratlan sokkból csak nagy nehezen jutott szóhoz:
-Hogy.... Hogy mondod?
-Meghalt, Laya!- vágott vissza Leva nyersen, majd rámutatott- te pedig jó lenne, ha nem szórakoznál velem! Elegem van a komolytalanságodból, a pökhendi hozzáállásodból, és a tiszteletlenségedből! Csak egy szánalmas szabályszegű vagy...

Az utolsó szóra azonban a tolvaj visszanyerte lélekjelenlétét, sőt, leugrott a korlátról, és megindult rokona felé:
-Hékás, kisanyám, kit nevezel te szánalmasnak? Én legalább bejártam a világot, és nem a négy fal közé vonultam, hogy aztán homokba dugjam a fejem. Engem az élet nevelt, nem ősi tekercsek meg egy vén róka, aki a franc tudja, honnan jött egyáltalán. Meg aztán úgy látszik, nem is tudtad megmenteni Torát. Miféle testvér vagy te? Le van-Te megremegett a dühtől. Már ökölbe is szorította a kezét. Szinte parancsolt a testének, hogy ne veszítse el a türelmét, és vágja pofán unokatestvérét:
-Nem tudsz te semmit! Azt se tudod, hogy miért kellett a bátyámnak meghalnia! Laya szemei elkerekedtek:
-Azt mondtad, hogy "kellett"?- elöntötte a düh, mérgesen kiáltott- Szóval, te hagytad feláldozni Torát? Fenyegetően, szablyáit kivonva megindult felé:
-Ezt nem bocsátom meg neked!

Ekkor azonban, még Leva előtt, de megtorpant a levegőbe. Aztán görbe rándult, mintha valaki hátulról átkarolva volna a torkát, és a derekát, majd szorította volna. Megremegett egész testében... még a szablyákat is elejtette:
-Mi... Mi történik velem? A harcos megnyugodott... sőt, egészen megszelídült. Hangja az iménti dühéhez képest szinte természetellenesen gyengéddé vált:
-Igaza van, rossz döntést hoztam. Laya értetlenül nézett, nem értette, hogy rokona mit beszél. Azt viszont határozottan érezte, hogy a szorítás hirtelen erősebbé vált. Még fel is szisszentett:
-Mi folyik itt? Le van-Te folytatta gyengéd hangját:
-Nem... tényleg jogosan haragszik. Hisz hallhattad, hogy mennyire kedvelt...

Ekkor a tolvaj könnyedséget érzett, majd megfordult. Nem állt mögötte senki. Viszont az árnya mellett állt egy másik, ismeretlen is. Aztán összerakta Leva szavait, a szorítást... majd, mint derült égből a villám, úgy hasított belé a felismerés:
-Tora? Az árny pedig- Levától függetlenül- bólintott. Le van-Te azonnal elmagyarázta:
-Tora mon-To az én árnyékom. Mi ketten, így, kifejlesztettük az árnyékharcot. Ez csak a sajátunk. Unokatestvére döbbenten fordult felé, kissé talán riadtan:
-Te jó... egek... ura...

Ekkor jelent meg a két srác a bevásárlással, Timo ráadásul széles mosollyal:
-Megjöttünk, csajok- tették le a holmikat- elszórakoztatok, amíg elvoltunk? Le van-Te határozott, nyugodt mosollyal válaszolt:
-Igen. Már minden rendben. Laya a hajába túrt, és sóhajtott:
-Igen... már minden...

2013. április 4., csütörtök

divine weaknesses

Az öreg Sera szeretettel ölelte magához Lilithet. Minden pillanatnak örült, mikor felesége elment hozzá. Lassan elengedte, gyengéden megsimogatta arcát, és szürkévé fakult szemei megpihentek rajta:
-Drágám, semmi sem fog rajtad az idő- mosolygott. Az istennő próbálta viszonozni, de nem sokáig tudta fenntartani a mosolyt:
-Ezzel ne viccelődj, kérlek- mondta, miközben végigsimította férje ősz sörényét. Shingo kérdően nézett vissza rá, majd úrnője sóhajtott, és folytatta:
-Soha nem akartam arra gondolni, hogy előbb vagy utóbb elveszíthetlek. De... most az utóbbi néhány évben... ahogy láttam, hogy eljár feletted az idő... Sajnos be kell látnom, hogy ez nem fog sokáig tartani.

Az öreg Sera végiggondolta a hallottakat. Ennek ellenére szelíden visszamosolygott, és végigsimította a haját:
-Ne aggódj a holnap miatt, ragadd meg jobban a jelent. Látta, hogy ezzel nem sokra ment, inkább jobban kifejtette:
-Miután annyi szerettemet vesztettem el, megtanultam a jelenben élni, a pillanatnak... ami most is körülvesz. Nem akartam, és nem is gondoltam arra, hogy mi lesz, ha másokat is elvesztek. Természetesen akik megmaradtatok nekem, azt védtem is. Hisz ki ne védené azt, aki kedves a számára?

Lilith ismét megejtett egy mosolyt, majd férje vállához bújt. Ura érezte riadalmát,  féltően a karjaiba zárta, és nyugtatva simogatta hátát. Az istennő ismét megszólalt, hangja remegett:
-Eddig az ijesztő és kegyetlen Lilithként ismertek. De miután megjelentél, már a hűséges és szerető Lilithként. Nemcsak a szívemet nyerted el, de az életemet is teljesen megváltoztattad... Szavakba nem tudom önteni, hogy mennyit jelentesz nekem... Alig ért a végére, Shingo megcsókolta a homlokát, az arcát, és a nyakát, és ismét magához szorította:
-Te tényleg egy istennő vagy, édesem! Minden szavad bearanyoz- majd félig elengedte, és derűsen rámosolygott- Ám szavaid és érzéseid nem viszonzatlanok, ezt jól tudod. Családdal ajándékoztál meg, az egyik legszebb dologgal, amit kaphattam.

Megfogta a kezeit, ujjaik összefonódtak, továbbra is szelíden mosolygott úrnője felé:
-Én is melletted akarok maradni... Bármit megtennék. Lilith mélyen merengve nézett maga elé, aggodalmasan sóhajtott... Aztán szemei egyre gyorsabban elkezdtek cikázni jobbra-balra, és felgyulladt bennük a szikra, mintha akinek eszébe jutott valami nagy ötlet. Felkapta a fejét, majd megpuszilta Shingót:
-Elrendezem a sorsunkat, drágám. De ahhoz le kell mondanod egy, a lelket megillető jogról... Az öreg Sera értette, hogy felesége mit beszél. Melegen elmosolyodott:
-Zseniális vagy, mint mindig, édesem- bólintott- Örömmel megteszem.

Lilith visszamosolygott, majd újabb puszit adott neki, és eltűnt előle. Az isteni síkra távozott, más máris szaporán szedte lábait. Nem kellett sokat mennie, mikor Sötétség megjelent mellette, és lépést tartott vele:
-Láttam mindent- mondta egyszerre aggodalmas és bosszús hangon- És nem mondhatod, hogy én nem mondtam meg. Odasiklott az istennő elé, és tekintélyt parancsolóan kihúzta magát:
-A halandók törékenyek, és mulandók. Én pontosan ezért nem létesítek velük érzelmi kapcsolatot, mint te... Láthatod, el fogod őt veszíteni. Lilith szúrón az istenségre nézett:
-De segítesz nekik- mondta komoran, határozottan. Sötétség kihúzta magát, mutatóujját feltartva:
-Közvetetten, drágám! És a segítség nyújtást ne keverd az érzelmi kapcsolat létesítésével- ahogy odahajolt hozzá, teste gúnyos görnyedté vált- Ezt jól jegyezd meg! Lánya halkan morgott, majd tovább indult. Sötétség azonban nem hagyta szó nélkül, és követte:
-Megmondtam én neked idejekorán, hogy ne létesíts mély kontaktust halandókkal. De hallgattál te rám? Hát persze hogy nem! Aztán jött az az önimádó Nárcisz, aki miatt démonná váltál. Most pedig Shingo Sera, aki szeret, de a szíved szakad meg, ha utoléri a vég...

Lilith ekkor megfordult, és határozottan kijelentette:
-Nem fog. Ugyanis Shingo most közölte, hogy lemond a reinkarnáció jogáról. Így magam mellé állíthatom, sőt, magas spirituális rangra emelhetem. Ahogy meglátta apja döbbenettől elkerekedett zöld szemeit, diadalmas mosollyal hozzátette:
-Nem fogjuk elveszíteni egymást. A végsőkig együtt maradunk.... Sötétség beletörődően megcsóválta fejét:
-Látszik, hogy mindketten rendelkeztek a hatalmammal... Őrültek vagytok, mint jómagam. Majd intett:
-Legyetek továbbra is boldogok... Lilith szája fülig ért, majd elfutott.

2013. április 2., kedd

Mao Lin

A kettős birodalom kastélyának hercegi szárnyába gyász költözött. Mao Zhu fogta szorosan felesége kezét, bújt hozzá, némán hullajtva érte a könnyeket, Mei pedig csak feküdt élettelenül. Sápadt arcával, kibontott, hosszú fekete hajával még mindig olyan volt, mint egy porcelán baba. A tűzherceg megpuszilta az apró kezet, majd félig felpillantott. Testvére állt ott, tartva valamit a kezei között- most nem bírt róla tudomást venni. A másik pedig Zitana, a jól ismert madár maszkjában. Mao Zhu sóhajtott:
-Biztos nem tudtad volna megmenteni? Nem tudtál jobb orvosságot? Hangja remegett, de inkább gyásszal, mind dühvel telt. A varázslónő szomorúan lejjebb hajtotta fejét:
-Bocsáss meg, felség. Mindent megpróbáltam. De már egy ideje tudtuk, hogy veszélyeztetett állapotban van. A felírt kúra ellenére sem volt biztos, hogy életben marad...

A harcos visszanézett halott feleségére. Gyászosan, de még gyönyörködött egy ideig abban az angyali arcában. Gyengéden végigsimította... mígnem a kép a könnyektől teljesen el nem homályosult. Nincs mit tenni... be kell látnia, hogy a szeretett lényt már elvesztette. Ismét összeszedte magát néhány szó erejéig:
-Szeretném, ha pillangó maszkja lenne... a legnemesebb fehér porcelánból, minden különösebb díszítés nélkül. Az lenne az igazán hozzá méltó... hisz, szerény volt, törékeny és kedves. Elhúzta lassan kezét, majd igencsak lopva végignézett a jelenlévőkön:
-Bocsássatok meg, kérlek....- azzal kiment.

Zitana a fejét csóválta:
-Ezt a veszteséget... ilyen fiatalon.... Pedig helyes lány volt. Tom Focus visszanézett rá:
-Valóban- bármi is volt a kezei közt, enyhén magához szorította- De meg kell értenie a bátyámnak, hogy nem vesztett el mindent. Nevelőanyja rá emelte tekintetét:
-Beszélni akarsz a fejével?- kérdezte halkan- Nehéz lesz. Most más se lát, csak a feleségének az elvesztését. A macska bólintott:
-Márpedig kénytelen leszek. Azzal határozott léptekkel megindult kifelé.

Testvérét a nappaliban találta. Az egyik hatalmas ablakon bámult kifelé, gondolatai valahová a távolba kúsztak, a régen múlt szép napok közé. Hallotta, hogy öccse is belépett. Sóhajtott:
-Ő volt a legcsodálatosabb nő a világon... Valahol neked köszönhettem, hisz ha nem adsz nekem rangot, és nem kéred, hogy költözzek ide, talán sosem ismerem meg. Hátulról is látni lehetett, ahogy megtörli a szemeit:
-Olyan kis félénk volt. Épp ezért mindig az az érzésem támadt, hogy mint lovagnak, mellette kell lennem... az én kis pillangó kisasszonyom mellett... Tom közelebb sétált lassan, lépésről-lépésre, és nyugodtan, árnyalatnyi határozottsággal a hangjában szólt:
-Valóban, magam se hallottalak ilyen szépen beszélni nőről. Látom is, hogy milyen érint téged az elvesztésének fájdalma. De nem vesztettél el mindent. E szavakkal oda tartotta egyik kezével azt, amit eddig tartott:
-Nézd csak... van itt egy másik kisasszony, aki mellett kell légy.

Mao Zhu ekkor eszmélt rá arra, amit a gyász könnyei elhomályosítottak előtte: az öccse már bepólyálta, és most elhozta neki a kislányát. A csöppség a fehér pofikájával és fekete hajával úgy festett, mint Mei macska alakban. A tűzherceg teljesen ellágyult a látványtól... sőt, új remény költözött belé, ahogy átvette a kicsit. Lassan vörös szemei kitisztultak, és boldogságtól csillogtak. Már láthatta, hogy feleségét nem teljesen vesztette el, hisz a kislányában ott él tovább. Még a hangjába is belopta magát az atyai büszkeség:
-Tom... de hisz ez a legtündéribb gyerek, akit valaha láttam... Testvére halkan nevetett, majd átkarolta vállát, másik kezével pedig hátba veregette:
-Üdvözöllek a klubban! Látod, ilyen érzés, ha családod van. Akkor a te gyerekedet látod a legszebbnek mind közül. A tűzherceg tovább mutatta:
-De hát nézz csak rá- mondta gyermetegen- olyan kis törékeny, mint Mei. Az én kicsi pillangó kisasszonyom... E szavakkal megsimogatta a kislány fejét, aki így észlelte észlelte őt, és bújt hozzá fejével.

Aztán - mint derült égből a villámcsapád - Mao Zhu észbe kapott:
-Magasságos egek, de hiszen apa vagyok! Tom Focus értetlenül nézett rá:
-Nem értem, miért vagy úgy kiakadva, hisz hónapok óta erre készültél.... Testvére intett:
-Csak elméletben! És nem is gondoltam végig rendesen! Erre a csöppség először halkan, majd egyre hangosabban elkezdett sírni. A tűzherceg egészen megriadt. Magához ölelte finoman, majd megindult vele a konyha felé:
-Ne sírj, kicsi Mao Lin, itt az apa...- majd a királyra nézett- Ez így nem fog menni. Fel kell adnom a tanítást. Öccse egészen ledöbbent:
-Hogy mondod? Mao Zhu megismételte:
-Ott kell hagynom a Harcos Akadémiát. A lányomnak szüksége van rám. Ő élvez most elsőbbséget. Azzal belépett a konyhába, és bezárta maga mögött az ajtót...

dark angels of death

Az emberek világának egy nagyobb városa... azon belül is az egyik negyed, melyen nem fogott az idő: itt tovább éltek a békebeli harmincas évek, a klasszikus fabútorzat, a sötétvörös függönyök, az öltöny, a mellény, a kalap, a fűző és a bokáig érő szoknya. Még a pubban is vágni lehetett a cigaretta és klasszikus szivar füstjét. Szaguk keveredett a fapultéval, az olcsó sörével, és a nemes whiskey-ével, a háttérben egy régimódú zenegépről, lemezről szólt a jazz. Páran a sarkokban ültek, és egykedvűen beszélgettek, egy pedig a pultnál, a magas lábú bárszéken, újságot olvasva és mind színes bőrűek, a pultost is beleértve.

A bárszéken ülő mogorván lerakta újságját, majd hatalmasat pöppentett a szájában lévő szivarból:
-Már megint ők... ez már a nyolcadik a hónapban. Az egyik sarokban lévő társaság egy tagja felkapta fejét:
-Kik? Tizenhetes Pistiék? A bárszéken ülő legyintett:
-Ugyan! Őket tették el most láb alól. Egy másik bagázsból kérdezett egy újabb tag:
-Akkor talán az Őrült Robbantó? A pultnál lévő ismét legyintett:
-Ő kismiska hozzájuk képest- majd a pultnak háttal, az asztaloknál ülők felé fordult- Akikről itt szó van, az nem más, mint a Halál Sötét Angyalai.

Az egyik kölyökképű felugrott izgatottan a helyéről:
-Hallottam róluk!- kiáltotta olyan vigyorral, hogy fogai szinte világítottak- Azt mondják, hogy lenyomozhatatlanok, mert nem hagynak nyomot maguk után! Erre rákiabált egy idősebb, napszemüveges tag a terem túlvégéből:
-Még szép, hogy nem hagynak nyomot, hisz szárnyuk van a kis bestiáknak! Végeznek az áldozatukkal, és már röpülnek is tovább. Egy idős, de annál nagyszájúbb és kissé házsártos nő fűzte rá a magáét:
-Én úgy hallottam, hogy az egyikőjük megátalkodott boszorkány: kék lángokat szór, és mindenféle démoni mágiát. A másik pedig hűvös, mint egy angol gentleman: a sétapálcájában van elrejtve a kardja. Azzal jár, akár egy magas tekintélyű maffiavezér.
-És ami a legérdekesebb- tette hozzá egy őszülő félben lévő, kötött mellényes férfi- hogy az áldozataik mind rosszarcú alakok. A pultnál ülő felé mutatott:
-Hiszen olvassa maga is, nem? Most végeztek Tizenhetes Pistiékkel- visszafordult asztaltársaságához- a múlt héten pedig arról cikkeztek, hogy Sebhelyes Jimmy-t tették hidegre, aztán a pribékjeit a következő napokban egyenként vadászták le. Még előtte pedig azt a fehér seggű Martin Savich-ot... amelyik azt hitte, hogy pénzért megvásárolhatja a magunkfajtát rabszolgának.

Mind, aki jelen volt, egyöntetűen bólogatott. Aztán a kölyökképű ismét megszólalt:
-Akkor talán nem is olyan rosszak, nemde?- vont vállat- csak ijesztőek. A bárszéken ülő elhúzta kissé a száját, majd egykedvűen hozzátette:
-Legalább a Martin Savich-os esetet meghálálhatnánk neki- majd a pultos felé fordult- Kisasszony, mit gondol, meg tudnánk adni a módját? Zoé, miközben épp az egyik poharat törölgette, felpillantott:
-Természetesen- válaszolt széles, sejtelmes vigyorral- akár személyesen is. Nézze csak... E szavaknál a fejével az ajtó felé biccentett.

Abban a pillanatban nyílt az ajtó... és belépett rajta két alak: Kicsi, fején fekete kalap, amely alól épp csak kilátszódtak tollas fülei, fekete felső, sötétbarna mellény, fekete nadrág, fényesre suvickolt cipők. Mellette Celestino, kemény kalapban, fehér ingben, melynek ujja a csuklójánál enyhén visszatűrve, fekete mellény, fekete nadrág, fényesre suvickolt cipők... és egy sötét sétapálca, aranyozott gombbal. Mind, aki jelen volt a helyiségben, elhűlt a látványtól. Egyedül a pult mögött ácsingózó sámán viselkedett úgy, mintha a jelenés teljesen természetes lenne, és üdvözlően rájuk mosolygott:
-Na, hogy telt a mai vadászat? Celestino enyhén, komoran bólintott:
-Ha nem bánod, ezt megtartanánk magunknak- majd ujjaival intett- Kulcs? Zoé már dobta is, azonban a sötét angyalt megelőzte Kicsi, aki játékosan elé ugrott, majd nyelvet öltött rá:
-Lassú vagy. Testőre halkan nevetett, majd átkarolta derekát:
-Fáradjunk a helyünkre, nemde? Úrnője visszamosolygott, majd a többi vendégre nézett:
-Üdv a népeknek!- húzta meg enyhén előre kalapját üdvözlésképpen, hatalmas vigyor keretében, majd a pub másik végében, egy lépcsőfeljárónál eltűntek.

A vendégsereg még mindig megkukulva nézett utánuk. Az egyiknek még a tátott szájából is kiesett a cigaretta. Aztán egy harmincas pofa utánuk mutatva nézett a kiguvadt szemekkel a pultosra:
-Ezek... fehérek? Zoé vállat vont:
-Szerintem ők nem foglalkoznak vele. Az ő világukban akadt már tengernyi nagyobb baj, mint a bőrszínnel foglalkozni. A napszemüveges folytatta:
-És... szóval... mióta?
-Pár hete- a sámán közben helyére rakta a poharat, és nekilátott eltörölni egy másikat- Először csak egy kis kikapcsolódásra vágytak ideát, aztán úgy döntöttek, hogy maradnak egy időre, és kiélik magukat. Elvigyorodott, és hozzátette:
-Csodálatosak, nemde?

Végignézett ismét a jó népen. Úgy tűnt, hogy még mindig nem tértek magukhoz a két idegen lény látvány okozta sokkból. Zoé úgy döntött, hogy visszazökkenti őket a régi kerékvágásba, így elkezdte felsorakoztatni a pultra a feles poharakat:
-Tudjátok mit, emberek?- foggal kihúzva a dugót az egyik üvegből- ingyen whiskey mindenkinek!

2013. április 1., hétfő

új utitársak

A két kalóz napok óta szelték a hullámokat. Bár a hajó egykedvűen siklott, lelkesedésük egyáltalán nem lankadt. Mivel nem álltak meg hosszabb ideje Laya mégiscsak rákérdezett:
-Van egyáltalán valami úti célunk, vagy csak megyünk, amerre a szél viszi a vitorlákat? A matróz nagy vigyorral fordult felé:
-Usagia szigetére- közben meghúzta a vitorla kötelét, szélirányba tartva azt- még nem jártam ott, de a tengermelléken sokat meséltek róla. Azt mondják, hogy nyulak lakják, gazdag és dörzsölt kereskedők. A tolvaj morgott:
-Nem kedvelem a nyulakat. Alamuszi népség, felsőbbrendűnek tartják magukat a tengermellék más lakójával szemben. Hirtelen felcsillant a szeme, arcára pedig kárörvendő mosoly ült:
-Kíváncsi vagyok, mit szólnának, ha megtudnák, hogy Shaiola szigetére ismét élet költözött, és visszanyerte régi hírnevét. Biztos padlót fognának, és elismernék, hogy ilyen riválissal szemben nem rúghatnak labdába... Timothy ismét rámosolygott:
-Jól áll neked, amikor gonoszkodsz. A gepárd lány a korlátra csapott megjátszott felháborodással:
-Nem is gonoszkodok, te tökfej!

A láthatáron ekkor már kezdett kirajzolódni az említett sziget. Ám, ahogy közelebb értek, valami más is... Egy hadihajó, kisebb flotta kísérettel. És épp a sziget felé tartotta. Timo nem tudta mire vélni a jelenséget. Hátra nyújtotta kezét:
-Távcsövet! Laya szó nélkül a kezébe nyomta, a matróz pedig jobban szemügyre vételezte a flottát. A hajókon usagiai felségjelzés díszelgett... tehát épp haza igyekeztek. De ha ilyen komoly a kíséret, akkor annak komoly oka van. Végigvizslatta távcsövével a fedélzetet is. A hadihajó fedélzetén meg is találta: a kapitány mögött, őrökkel körülvéve állt két rab, egy gepárd és egy tigris.
-Ezeknek foglyaik vannak- tolmácsolta társának, majd átadta a messzelátót- méghozzá a mi fajtánk. A tolvaj is szemügyre vette a hadihajó fedélzetét. Egy pillanatra hátrahőkölt, majd megtörölte szemét, és ismét a távcsőbe nézett:
-Na ne... ez nem lehet! Timothy értetlenül nézett rá:
-Mi az? Társa elhűlve fordult felé:
-Akárhogy nézem, az ott Le van-Te, az unokatesóm- majd előre mutatott- ki kell szabadítanunk őket! A matróz azonnal a kormányhoz ugrott, és tisztelgett:
-Aye-aye!

Ezalatt a hadihajón a kapitány ismét a rabok felé fordult. Végignézte őket, majd a tigrishez lépett, megragadva az állát:
-Még mindig nem hiszem el, amit látok- mondta pökhendien- maga Traxx, személyesen. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra találkozunk. De mint láthatod, most fordult a kocka.
-Változnak az idők- mondta a harcos, megőrizve hidegvérét- Ha tanácsolhatom, élvezd ki ezt a pillanatot, amíg tudod. A nyúl elengedte őt, majd elhúzta a száját:
-Ezt vegyem fenyegetésnek? Traxx sejtelmesen elmosolyodott:
-Inkább csak emlékeztetésnek. Tudhatod, hogy egy tigris nem adja fel egykönnyen. A kapitány ismét elhúzta a száját:
-Gondom lesz rád. A bíróság biztos különös figyelemmel lesz rád. Tekintete a gepárdra vándorolt, majd végigsimította hosszú befont copfját:
-Ami pedig a lányt illeti... Leva megkísérelte megharapni fogvatartója kezét. Rendkívül irritálta a viselkedése. A nyúl még időben elrántotta macsát:
-Ó, a kis tüzes- elmosolyodott. Traxx komoran figyelmeztette:
-Hagyd a lányt. Hidd el, ő sokkal veszélyesebb, mint én. A kapitány halkan nevetett:
-Valóban? Ezt szeretném magam kideríteni...

Ekkor kiáltást hallott lentről. Azonnal a korláthoz futott, és lenézett. Az egyik kísérőhajó épp elsüllyedt, másik három pedig egy kalózhajóra támadt. Timo épp nagy vigyorral töltötte az ágyukat:
-Hadd szóljon! Fortélyosan és gepárd lévén gyorsan is bánt az ágyúkkal. Sorra lőtte ki az usagiai legénységet. A kapitány a fejét fogta:
-Mi a frászkarikát műveltek ti? Ez csak egyetlen kalóz! Egyetlen keserves kalózzal nem tudtok elbánni? Ekkor egy női hang szólalt meg a háta mögül:
-Ki mondta, hogy egyetlen kalóz? A nyúl megfordult... majd elhűlten látta, hogy az őrei kidőltek. Közülük kilépve pedig már ott is vigyorgott két szablyával Laya:
-Bu! A kapitány előrántotta kardját:
-Te nyavalyás tengeri patkány!- rohamozta meg- majd adok én neked!

A tolvaj azonban elvigyorodott, és egy-egy laza csapással elvágta a harcosok kötölékét. Le van-Te dühödten a kapitány felé fordult:
-Mi is illet engem, tapsifüles?- dühös kiáltással megindult felé. Ettől már a nyúlnak is inába szállt a bátorsága. Először megtorpant, majd kardját eldobva menekült az ellenkező irányba, végül a korlátról a vízbe vetette magát. A tolvaj pedig diadalmasan felkacagott:
-Ha-ha! Nem hiába mondják, hogy gyáva nyúl! Traxx elismerően fejet hajtott előtte:
-Igazán becsülendő, amit értünk tettél. Kit tisztelhetünk benned? A válasz azonban Leva szájából érkezett:
-Laya!- fakadt ki, ahogy megindult felé- te utolsó... semmirekellő... megátalkodott... A tolvaj azonban elvigyorodott, és üdvözlően széttárta karjait:
-Neked is üdvözlégy, rokon! Ja, és szívesen, hogy megmentettelek...

Timo kiáltása hallatszott lentről:
-Laya, szedd a lábad! Ezek erősítést hívtak a szigetről! A trió felkapta a fejét. Valóban... Usagiáról egy nagyobb hadiflotta indult meg. A tolvaj elrakta a szablyákat, majd megragadta a másik kettő mancsát:
-Iszkiri, pupákok!- rántotta is magával őket, és a tengerbe vetették magukat. A matróz mihamarabb a hajóra pecázta őket, és vitorlát bontottak:
-És most el innen, minél messzebbre! Nagyon nincs kedvem a hadiflottájukkal összefutni!

Ahogy siklott elfelé a hajó, Laya unokatestvére vetette magát nagy vigyorral:
-Na mi az, még mindig haragszol rám? Le van-Te makacsul elfordította fejét:
-Nem kell a széptevés! Te választottad a tolvajok útját, a tisztességtelen életet! A kalózlány átkarolta a vállát:
-Jaj, ne csináld már! Olyan karót nyelt törvénytisztelő vagy, mint mindig- nevetett- legalább most az egyszer próbálnál meg lazítani... Elvégre, most mentettünk meg titeket pár pökhendi tapsi karmaiból. Aztán felkapta a fejét:
-Igaz is... hogy kerültetek ti oda? Leva makacsul, kissé szégyenkezve hallgatott. Traxx viszont készségesen válaszolt:
-Mert megtámadtuk őket. Erre a tolvaj harsányan felkacagott, és elkezdte vállba veregetni unokatestvérét:
-Nézzenek oda! Hát mégiscsak törvényt szegtél te is! Hát ez jó- még meg is dögönyözte- Bagoly mondja verébnek, aranyom... Le van-Te ekkor már egészen elvörösödött a méregtől. Kínjában csak annyit mormolt:
-Utállak...