2012. február 28., kedd

recovered passion 2.

... A hatalmas fehér tűz mellett a Nekromágus vérfagyasztóan felkacagott:
-Vége van!- majd végigmutatott a döbbenettől kővé meredt négyesen- megöltem Shakarát! Innentől már semmit sem tehettek, a kerék világot nem őrzi senki, és a Di világ darabokra hullik! Lassan a fehér lángok felszálltak, csak egy kupac hamut hagyva maguk után. A döbbenet csendjét elsőként Elisir törte meg, mikor is reménytelenül térdre rogyott, és zokogva felkiáltott:
-Shakara!!!- levegőhöz is alig jutott, olyan keservesen sírt- Hogy tehetted ezt?

-Ó, semmi gond, aranyom- mondta a Nekromágus teljes lazasággal, hisz épp élvezte a diadalt- eredetileg az lett volna a tervem, hogy megbénítom azzal, hogy sokadszorra is elveszlek tőle, hisz az évek során annyiszor elveszített. De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor utána küldhetlek. Elindult a hamukupac fel:
-De először kiélvezem a győzelmem. Ilyen baljós csendet már rég hallottam a jelenlétemben... És őszintén szólva... kifejezetten imádom. Megállt, majd belerúgott a hamuba:
-Még hogy félisten... ezt neked!

Ám azon kapta magát, hogy a hamu nem száll szanaszét, hanem igencsak kemény. Alig, hogy erre ráeszmélt, a hamvak feltörte... Shakara kitárta szárnyait. Újjáéledt hamvaiból, szárnyain a fekete-vörös-zöld tollak és fekete sörénye csillogott, tartása erőt sugárzott... látszott, hogy ereje teljében van. A hamu csak úgy pergett le róla anélkül, hogy bármi különösebb mozdulatot tehetett volna. Elisir hirtelen még sírni is elfelejtett, a többieknek leesett az álluk... a varázsló pedig még meg is ugrott:
-Hát ez meg mi a fene? Ezt mégis hogyan? A zöld sárkányember viszont teljes nyugodtsággal válaszolt:
-Főnix varázslat... a tűzisten kegyelméből.
-Ez lehetetlen!- hüledezett tovább a Nekromágus- akkor hogyhogy a katonáim mind meghaltak, és nem éledtek újjá? Shakara hangja azonban továbbra is nyugodt volt:
-Látom, nem figyeltél. Mikor a halálos támadásod leterített a földre, akkor mormoltam el a varázsigét. Ugyanis a főnix varázslathoz külön igét kell mormolni, azt a tűzisten mégsem osztogatja csak úgy minden további nélkül. És pontosan az ilyen mágiatolvajok ellen találta ki, mint te. Hisz bár lehet, hogy a fiam mágiáját elloptad. De sem az ő, sem az én tudásom nincs benne. A lények, amiket kreáltál, csak a varázshatalmunkból állnak... a tudatunkat, a gondolatainkat, a tudásunkat már nem tartalmazzák.

A Nekromágus őrjöngve kifakadt:
-Te szemét számító alak- majd utasította a megmaradt árnyakat- végezzetek velük! katonái meg is indultak. Alba azonban előreugrott holdsarlós végű botjával, és lekaszabolta az útjába kerülőket:
-Pusztuljatok az útból, senkiháziak! Tía fekete sárkány alakját vette fel, és tűzokádás kíséretében a tömegbe rongyolt:
-Majd adok én nektek... megtanuljátok egy életre, hogy ne szarakodjatok velem. Acó fenyegetően vijjogott, majd fénytámadás kíséretében cikázott végig az árnyakon. Végül  Elisir is csak összeszedte magát. Megtörölte arcát, feltápászkodott, és kitárta karjait:
-Holdbárd! Szaggató fényt idézett maga köré, amelyek darabokra kaszabolták az árnyakat.

Shakara pedig a Nekromágus döbbenetét kihasználva koncentrálta magának az erőt. És mire ellenfele támadt volna, ő sikeresen megelőzte egy elektromos-szónikus kombinációval. A varázsló egy hatalmasat repült. Mielőtt földet érhetett volna, a Di világ ura ismét célba vette, és teljes erőből gyomron vágta. Újabb repülés... Shakara pedig suhintott karjaival:
-Aghi del tenebre! Sötét pengéket idézett meg, amik suhantak a mágus felé. Az utolsó pillanatban épp, hogy feleszmélt... és teleportált a támadás elől. Egész egyszerűen köddé vált, és a pengék mind a maradék katonákba álltak.

Az ellenfél mind egy szálig kidőlt. Shakara is földet ért. Elsőként azzal szembesült, hogy Elisir olyan lendülettel ugrik a nyakába, hogy majdnem feldől. Azonnal magához szorította, és homlokon csókolta.
-Úgy megijedtem...- hebegte a nő- azt hittem, hogy vége... Ura nyugtatgatta, miközben simogatta hátát:
-Nincs már semmi baj. Itt vagyok, és a Nekromágus is eltűnt.
-Na de kérdés, hogy mennyi időre- mondta Tía, miután eredeti alakját visszaölte odalépett hozzájuk.
-Reméljük, ez a csata a kedvét szegte még egy jó időre- szólt Shakara- elvégre jó csapat vagyunk. A hold herceg elvigyorodott:
-Az bizony!- és nyújtózott- Gyakrabban kéne ilyet csinálni, már kezdett hiányozni a Vad világban művelt balhék után.

Elisir lassan elengedte őt, majd a kidőlt oszlopra nézett:
-És azzal mi lesz? A Di világ ura végignézett a többieken:
-Igaz is, itt még nem végeztünk. Intett, majd elindultak a kidőlt rész felé:
-Ezt még meg kell javítanunk, mielőtt a fennakadás miatt leáll és szétesik az egész szerkezet...

2012. február 27., hétfő

recovered passion 1.

"Számomra a zene 
a legmámorítóbb alkohol, 
a legütősebb drog, 
és az ihlet legtisztább forrása, 
melyből isteni élvezet meríteni"


Reggeli szűrt fény folyt be a fellegekből a fák lombjai közé, a patakhoz, és a hegyekhez. Shakara ezt a látványt csodálta, amikor az ablakából kifelé meredve mélyedt gondolataiba. Merengését barátja Alba zavarta meg, ahogy belibbent a terembe:
-Mi van, öreg haver, mi ez a kukaság? Még mindig azon a lányon emészted magad? Shakara felkapta a fejét, ahogy barátjára nézett, majd ismét ki az ablakon:
-Nem, dehogy. Azt már sikerült tisztázni. A holdherceg azonban nem érte be ennyivel. Odament hozzá, és tovább nyaggatta:
-Akkor meg mi ücsörögsz itt egymagadba, bámulva a semmibe? A Di világ ura folytatta:
-Eszembe jutott a Nekromágus…- félig jóbarátjára sandított- már egy jó ideje nem láttam. Utólag tudtam meg Yuztól is, hogy a közelmúltban erre járt. 

Ismét kifelé nézett:
-Ő és Jena szálltak vele szembe, a tudtom nélkül- idegesen ökölbe szorította a kezét- ennyire a figyelmemen kívül esett a rohadék. Ez nem történhet meg még egyszer, Alba. Nem engedhetem, hogy a srácoknak, vagy akárki másnak fájdalmat okozhasson.  A hold herceg felvonta a szemöldökét:
-Nem vagy egy kicsit paranoiás? A minap is nekiestél valami vadidegennek, mert a lányod szerint csak egy kicsit is gyanús volt. Shakara mancsaiba süllyesztette arcát:
-Igazad van- sóhajtott- túlságosan aggodalmaskodok. Elvette mancsait, és jóbarátjára nézett:
-De annyi felelősség van rajtam… mindenre próbálok odafigyelni. Alba bizalmasan megpaskolta a hátát:
-Tudom, haver, tudom… De azért neked is néha kicsit el kell engedned. Shayla és Tom Focus is lazítanak mostanság. A Di világ ura bizalmasan visszamosolygott.

Ekkor súlyosan megremegett az egész világ. Mind felkapták a felüket. Elisir és Tía kinéztek a palotából, és a patak partjáról Tyxblack is felkapta fejét. A rengések folyamán nem a föld, hanem az ég repedt meg rövid időn belül. Kisebb szilánkok el is kezdtek hullni belőle… az ég mögött csak üresen tátongó feketeség volt. Elisir riadtan felsikított:
-Ez a világ darabokra fog törni! Alba barátjára nézett:
-Mi a fene folyik itt? Shakara felállt, és elindult kifelé:
-A kerék világban történhetett valami. Azonnal oda kell mennünk.

Amint kilépett az ajtón, felemelte karját:
-Aco! Hívására Azonnal lezubogott az égből a szellem griff, és a jobbjára állt. Gazdája megpaskolta a nyakát:
-Te velünk jössz- majd az egykori harmadik őr felé fordult- Tyxblack! Az óriás felé kapta a fejét:
-Igen, uram? Shakara folytatta:
-Te maradj itt a Di világba, amíg vissza nem érünk. Védd az ellenséges behatolóktól. Ha Yuz és Jena hazaérnének, nekik egy szót se. De vigyázz rájuk. Tyxblack Dark főbólintással jelezte, hogy megértette. Közben Elisir, Alba és Tía felsorakoztak Shakara mögött. A Di világ ura feléjük fordult:
-Mindenki megvan? Azon szinkronban bólogattak, mire az uralkodó bizalmasan elmosolyodott:
-Remek, akkor indulhatunk…

A kerék világban valóban nem volt egészen rendjén minden. Az egyik széléről egy komplett oszlop dőlt ki, fogaskerekestül. Így a konstrukció ezen szakasza igencsak akadozott. A kis csapat azonnal fürkészte a tettest. Tía azonban a keresés helyett azonban a tettek mezejére lépett:
-Ez azonnal meg kell csinálnunk- sietett a ledőlt szakaszhoz- idővel az akadozás az egész konstrukciót tönkreteheti, és összedőlhet. Amint alakot váltott volna, hogy felemelje az oszlopot, oldalról szépen telibe találta egy gömbvillám, olyan erővel, hogy visszafaralt társaihoz. A többiek mind a támadás irányába kapták fejüket.

Nekromágus jött lassan elő… néhány furcsa szárnyas, sörényes, vörös szemű lény kíséretében, akik úgy néztek ki, mintha Shakara árnyékai lettek volna.
-Na, azért ne olyan gyorsan- szólt a mágus- a java még hátra van. Shakara idegesen feljebb emelte szárnyait:
-Te?- fakadt ki.
-Csodálatos, nem?- mutatott körbe a Nekromágus- a fogaskerekek megbuherálásával ide tudtalak csalni. Ó, ők pedig a katonáim. A fiad véréből teremtettem őket, miután sikerült az elátkozott tőrömmel megsebeznem. Olyan ügyes kis fegyver… napokig még az életerejét is képes voltam elszívni. Azt már nem tudom, hogy utána mi történt… viszont ez nekem elég volt, hogy megteremtsem ezt a sereget, akik ugyanazokkal az erőkkel rendelkeznek, mint te.

Tía szemei elkerekedtek:
-Hú, most aztán szarban vagyunk… Alba közelebb hajolt barátjához:
-Te öregem… tudom, hogy rengeteg áldás van rajtad. Szóval inkább azzal kezdjük, hogy melyik istentől nem kaptál áldást. A Di világ ura félig a hold hercegre sandított:
-A víz, a szél, a föld, és a méreg urától. Alba ironikusan hozzátette:
-Ó, ettől máris jobban érzem magam… Kész szerencse, hogy én csak  ezek közül a vízmágiával rendelkezem!

A Nekromegáus intett:
-Elkapni! Az árnyak megrohamozták őket. Shakara nem esett kétségbe. Azonnal, puszta karmokkal támadta ellenfeleit. Alba úgyszintén nem. Először holfény mágiával próbálkozott. Minimális szinten volt csak hatásos, mivel a Holdistennő egyben maga volt Echo, Shakara anyja, így a vérből megidézett árnyak erre is bizonyos fokig ellenállóak voltak.
-A fene a formátokat!- fakadt ki Alba, miközben az egyikőjük lángcsóvája erősen vállba találta. Aztán felkapta karjait:
-Víztükör! Sugárban felcsapott előtte a víz, egyfajta falat alkotva... majd sima, tiszta tükörré szilárdult. Ahogy az árnyak meglátták magukat benne, először leblokkoltak... majd egymásra néztek... és egymást kezdték el gyilkolászni.

Tía úgy váltogatta harc közben alakját, mint más a fantáziáját. Két váltás közt látta a hold herceg trükkjét, majd megszólalt:
-Ilyet se láttam még. Alba felé fordult:
-Primitív tükörmágia. Kevesen ismerik. Majd elsuhant, másik két árnyat véve célba. A kaméleon is alakot öltött... most egy óriáspolipét, mely elragadta az árnyakat, és egész egyszerűen összetörte őket szorításával. 

Acónak sem jelentettek különösebb gondot. Ő az egek ura volt: remek szélviharokat gerjesztett, amikkel a tengerbe fújta ellenfeleit, vagy pedig egész egyszerűen fellökte őket, vagy hegyes tollzáport zúdított rájuk. Elisir viszont nagyon bajlódott velük. Ő egyedül hold- és szónikus mágiát ismert, hisz mégiscsak holdpapnő volt sokáig. Ezek viszont semmit nem értek a Shakara véréből idézett lényekkel szemben. Csak hátrált, és hátrált... egyre kétségbeesetten.
-Valakinek van még valami ötlete, hogy mit lehet ezekkel csinálni? Tía meglátta őt, hogy szorul körülötte a hurok, majd két ütés között rákérdezett:
-Psychikus képességed van? A holdpapnő ránézett, és bólintott:
-Csak amennyi a transzhoz szükséges. A kaméleon elmosolyodott:
-Megteszi... Azzal egy szökkenéssel már ott is volt... Elisir testére fonódott, obszidián feketén csillogó, mindkét karján végigfutó pántokként, melyek szem alakban fonódtak össze tenyereiben, valamint még egy szem alakban a mellkasán, és egy harmadik szem alakban a homlokán. A papnő hallani vélte a kaméleon hangját:
-Rendelkezz velem. Felerősítem a pszíchikus képességed. Elisir elmosolyodott, lehunyta szemeit, kitárta kezeit, és koncentrált.

Shakara három ütés és két rúgás után arra lett figyelmes, hogy kedvese körül egész egyszerűen kidőlnek az árnyak. A holdpapnő mentálisan megbénította őket. Shakara elmosolyodott:
-Ez az én feleségem... Alba nevetett:
-Meg az enyém is- majd tovacsusszant, be az árnyak egyik kisebb gyűrűjébe. Körbenézett, és elvigyorodott:
-Na mi van, pofikáim, az arcotokra fagyott a mosoly? Erre a kijelentésre az ellenség megindult. A hold herceg viszont mindkét mancsát a földre vágta:
-Freeze, don't move! A varázslatra a földből kicsapó fagyos pára azonnal jégbe zárta az árnyakat. 

A Di világ ura pedig kezdte unni a huzavonát. Nem használta a mágiáját, tudta, hogy semmi értelme. Így viszont végeláthatatlannak tűnt a sereg. Aztán megpillantotta az árnyak felett a Nekromágust. Elmosolyodott egy pillanatra... majd egy határozott irammal kirepült ellenfelei karmai közül, és célba vette a varázslót. A Nekromágus épp az utolsó pillanatba vette észre a zuhanórepülésben felé tartó sárkányembert. Épphogy sikerült elugrania. Végiggurult a földön, és felkapta felé a fejét:
-Te mocskos...  Shakara nekiesett, egy erősebb ütéssel nemhogy méterekre megküldte, de a koponyasisak az a része kissé be is törött:
-Minek hadakozzak a bábuiddal, amikor sokkal egyszerűbb téged, mint bábmester elintézni?

A Nekromágus nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, kissé zihált is:
-Okos vagy, Shakara Sera... mindig is méltó ellenfél voltál. Viszont én is tudom a gyenge pontodat. A Di világ ura kissé elkomorult. Majd mielőtt feleszmélt volna, a Nekormágus már fordította is a botját... és halálos csontpengéket idézett, amik száguldottak Elisir felé. 

Shakara szemei elkerekedtek. Egy pillanatra sem tétovázott. Elektromos mágiáját felhasználva villámgyorsasággal ugrott a csontpengék útjába, megvédve kedvesét. Hatalmas puffanással csapódott a földre. Elisir felkapta a fejét, és sikított. Az obszidián ékszer lecsusszant róla, és így visszaváltozva Tía elhűlten meredt a látványra. Alba is megállt, és döbbenten nézte a lassan elvérző, és remegő barátját, amint testéből kiáll a 20-25 csontpenge.
-Shakara!- kiáltott fel kétségeesetten Elisir. A sárkány tekintete üvegesen meredt az ég felé, de szája mintha szavakat formált volna... talán a sokk miatt motyogott valamit... talán félrebeszélt. És ezalatt lassan fehér lángok gyúltak fel testén, amik fokozatosan nőttek... szép nagy lánggá, melyek kezdték ellepni. Elisir a könnyei között még látta, hogy kedvese smaragdzöld szemei lecsukódnak... majd teste teljesen eltűnik a vakítóan fehér, már égig csapó lángok közt...

2012. február 23., csütörtök

Sekos előélete

Legelső este, mikor a Vér-tó törzse felett közösen őrködtek. Sekos a tó partján feküdt, Anja pedig az oldalának dőlve, az eget bámulva. A bestia rákérdezett:
-Nem bánod, ha az első éjszakán te őrködsz, ugye?
-Á...- mondta a lány lazán, és megejtett egy halvány mosolyt- egyáltalán nem. Ma este csodálatos az ég... Már ezt a látványt is bűnt lenne elmulasztani. Társa halkan nevetett, majd fejét kényelembe helyezte.

Azonban nem jött olyan könnyen álom a szemére. Ismételten tudatosult benne a változás. Érezte, hogy lassan eluralkodik rajta valami mély és sötét érzés. Sóhajtott, halk nyüszítés kíséretében. Ez viszont a kis vörösnek is feltűnt. Feláll, és megdörzsölte a nyakát:
-Hé, minden rendben? Sekos rápillantott:
-Csak hiányoznak... Merengve nézett maga elé és folytatta:
-Voltam már egyedül... de sosem voltam magányos, mivel volt kivel beszélnem. A magányt most érzem először...

Anja elkomorodott. Elvégre az egész az  ő hibája, nemcsak ironikus lett volna, ha elkezdte volna sajnáltatni, de még nem is érezte ezt helyénvalónak. Tovább simogatta, és elgondolkozott, hogy a három fej közt sosem látott marakodást. Inkább erre kérdezett rá:
-Hogyhogy mindig együtt tudtatok működni? Gondolom, nem mindig egyezett a véleményetek. Sekos megejtett egy pillanatra egy sötét mosolyt, majd válaszolt:
-Valóban nem. De mivel a Magányos tűzhányó kígyói közül én voltam az, aki egy rendellenesség miatt három fejjel született, így a mesterek úgy gondolták,  hogy ebből előnyt kovácsolnak. Nemcsak jól kiképeztek, de nagyon komoly fegyelmet is tanultunk, hisz az volt a sikerünk kulcsa, hogy a legvégsőkig együttműködjünk. Egy idő után, egyszerűen csak koordinációs okokból én adtam az utasításokat a másik két fejnek.

Starghost elmosolyodott:
-Érdekes történet. Ezért lettél kapuőr is, mi? Annyit emlegetted azt a posztot. Sekos bólintott:
-Igen, ezért. Pont azért tudtam betölteni azt a helyet, mert más voltam, mint a többiek. Tökéletesen tudtam végezni a munkámat. A lány továbbkérdezett:
-És a többi kígyóval mi van? A bestia vállat vont:
-A mi fajtánk igazán magának való. Nem nagyon érintkezünk a külvilággal. Az én esetem különleges volt ebből a szempontból. Nemcsak eltértem a többiektől, de amikor Nixa kapuiba őrt kerestek, a mesterek tudták, hogy ezt a feladatot nekem találták ki. Viszont, miután a kapuk őrzésére nem volt szükség, már annyira megszerettem a külvilágot, hogy inkább itt kint akartam szerencsét próbálni. Így kerültem ide, a Vér-tóhoz.

A lány ismét nekidőlt:
-Lehet ebben a helyben valami. Látod, én is itt ragadtam... Sekos elmosolyodott, és lehunyta szemét:
-Könnyen meglehet, barátom.... könnyen meglehet.

2012. február 21., kedd

I've got a kind of love in music...

Celestino lassan, de sokat tanult az egykori hollónemes szolgálatában. Fokozatosan megtanult megnyílni, és mivel mégiscsak egy hölgynek dolgozott, így egyfajta szépérzékre is szert tett. Ezután már a saját kardját, és a kardforgatással járó mozdulatsort is más szemmel látta: nemcsak hatékonynak, hanem kifejezetten szépnek. Néhány napig ebben a szellemben edzett... aztán visszatért arra, hogy gyorsaságát, pontosságát javítsa.

Ennek az új képességnek köszönhetően nem tudott csak úgy elmenni a tárgyak mellett, mint ahogy addig tette. Kicsit jobban megszemlélt... olykor meg is vizsgált mindent. Egyik nap az egyik nagyobb szobájában lévő zongorát is. A fehér falak közt a maga fekete színével és tiszta vonalaival kifejezetten méltóságteljesnek hatott. A sötét angyal odasétált a hangszerhez, és végighúzta rajta tenyerét. Megállapította, hogy fa... de illatában a lakk is érezhető volt. Nem tűnt egy agyonhasznált darabnak, mivel nem látott rajta egyetlen karcolást sem. Viszont teljesen újnak sem, mivel a tetején mégiscsak állt egy leheletnyi porréteg. Leült, és szép lassan felnyitotta. A fehér billentyűk épp csak egy kicsit fakultak meg...

... és ekkor körvonalazódni látszott valami. Lassan, kissé bizonytalanul elkezdett játszani, először csak jobb kézzel. Az első akkordot még két-háromszor megismételte, mire biztosnak érezte. Aztán ahogy folytatta, egy újabb akkordba ütközött, aminek ismét nekifutott. Igen... a harmadik után ismét biztos. Valami beugrott. Csatlakozott a bal kéz. Lassan, figyelemmel, és az újonnan felszínre tört ösztönnel játszott. Egy kedves, lassú darabot sikerült előcsalogatnia a billentyűk közül.

.... és Kicsit is a villa túlvégéből. Ugyanis egy idő után meghallotta a kellemes dallamot, és halkan belibbent a szobába. A sötét angyal a szeme sarkából látta, hogy a nemes megérkezett, de nem hagyta félbe a játékot. Valahol erősebb volt benne a vágy, hogy ezt a rendje és módja szerint befejezze. Végig is játszotta, és egyáltalán nem érezte részéről illetlenségnek, hogy a dallamot választotta úrnője helyett. Sőt... inkább Kicsi figyelme tisztelte meg, amiért bejött, hogy láthassa, és halhassa, amit előad.

A dallam végén, ahogy elengedte a billentyűket, és felnézett, akkor látta igazán a hölgyet. Tudta, hogy ott van... de valahogy úgy érezte, hogy előtte csak a zenét látta igazán. A dalnak, az egymást követő hangoknak volt egyfajta színe...

Kicsi elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá:
-Nem tudtam, hogy ilyen szépen tudsz játszani... A testőr feláll, fejet hajtott, és zavartan válaszolt:
-Bevallom, úrnőm, magam sem tudtam. Az egykori hollónemes halkan nevetett:
-Akkor ez bizonyára azoknak az emlékeknek az egyike, amelyeket Sötétség törölt. Úgy látszik, ezt mégis visszaadta. Celestino elmerengve nézte a zongorát:
-Meglehet...

Némán végighúzta rajta ismét a kezét, majd visszanézett a hölgyre:
-Mióta van itt? Kicsi legyintett:
-Régóta. Idejét sem tudom már. Annak idején kényszerítettek a klasszikus zene tanulására, és nem szerettem.  Azokat a dolgokat sokkal inkább, amikre előtte is kíváncsi voltam, és érdekelt. A sötét angyal viszonozta végül a mosolyt:
-Akkor ugye nem bánod, ha használatba veszem?
-Egyáltalán nem- válaszolta a hölgy- olyan szépen játszol, kár lenne veszni hagyni.

Celestino hálásan meghajolt:
-Köszönöm, úrnőm- majd visszaült- ennek örömére folytatnám... Ismét elkezdett játszani, Kicsi pedig leült az ablakhoz, és tovább élvezte a zenét...

2012. február 17., péntek

egyedül, sárkányként

A Vér-tó törzsének összefogott erővel kellett visszacipelnie az eszméletlen őrt a táborhoz. A sámán azonnal meg is kezdte a gyógyítást. Szomorúan tapasztalta, hogy a bestia nemcsak hogy rémisztő mennyiségű vért vesztett, de belegondolt, hogy miként fogadja ezt a fogyatékosságot, ha magához tér. Amint ezen merengett, a nap végére eljutott addig, hogy nagy nehezen elállította a vérzést, és különböző vérképző szereket öntött a nyelve alá, amik ott könnyen fel is szívódtak.

Már a csillagok is élénken ragyogtak, tetőzött a Hold, és már rég mindenki az igazak álmát aludta. Ekkor érezte úgy, hogy talán sikerült stabilizálnia Sekos állapotát, és maga is nyugovóra térhet egy kis időre, míg regenerálódik, hogy aztán  újult erővel folytathassa a gyógyítást. Bekucult a sátrába, és készülődött a lefekvéshez, mikor apró léptek hangjára lett figyelmes. Ezt nem sokkal rá hatalmas energia vibrálás követte. Erre már kíváncsian kisandított a sátorból.

Starghost volt az. Ott volt az őrnél, kezeit kitartva, és látszólag nagyon mélyen koncentrált. Az öreg meglepődött, hogy látta őt, de nem mert odamenni hozzá. Először is, félt, hogy ugyanúgy elintézheti őt, ahogy azt a szörnnyel is tette, másrészt, mint tapasztalt mágiahasználó tisztában volt vele, hogy ilyenkor nem szabad megzavarni egyetlen varázshasználót sem, mert nem lehet tudni, milyen súlyos következményei lesznek a koncentrációvesztés és a félresikerült varázslat következtében. Inkább némán figyelte tovább.

Úgy fél óra elteltével arra lett figyelmes, hogy Sekos teste lassan, de jól láthatóan kezd átalakulni. Először a megmaradt fejek olvadtak lassan egybe. Aztán ahogy a levágott fejből maradt sebhely kezdett eltűnni, úgy vele arányosan bújtak elő a mellső- végül a hátsó végtagok. A jelenséget halk ropogás kísérte, ahogy a csontok és az ízületek kialakultak, a helyükre kerültek. Anja is erősen koncentrált. A csontok és a bőr megformálása nem jelentett különösebb gondot. Az izmoké annál inkább, hisz elég erősre kellett őket formálnia ahhoz, hogy az őr talpra tudjon állni. A folyamat órákat vett igénybe... de a sámánt annyira lenyűgözte, hogy az álmosság egyszerűen elreppent a szeméről. Miután végzett, Starghost zihált. De nem tétovázott sokáig, azonnal elrohant a tett színhelyéről. Még mindig túlságosan szégyellte, amit tett...

Másnap Sekos kezdett magához térni. A vérveszteséggel mintha egy sűrű köd ült volna az agyára, sokáig csak laposan pislogott, és felületesen próbálta felmérni a környezetét. Aztán villámként hasított belé a felismerés, hogy elvesztette az egyik fejét. Ösztönösen a sérült pontra kapta a fejét... hoppá, egy váll... és egy kar... karmok. Másik oldalra kapta a fejét... még egy váll, egy kar... még több karom. Elkezdett forgolódni. Hová tűnt a másik feje? Az éjszaka folyamán az is eltűnt? Pánikszerűen felordított, elkezdte végigtapogatni a nyakát, a vállait, közben további pánik ordításokat hallatott, ahogy az is tudatosult benne, hogy inkább már egészen sárkányra hajaz, mint kígyóra. Az ordításokat pedig egy látványos pofára esés követte, hisz mivel először állt lábon így nem tudta magát megfelelően megtartani.

A sámán úgy száguldott ki a sátorból, mint amit puskából lőttek ki. Látva, hogy a bepánikolt bestia épp padlót fogott, megfogta a fejét mindkét kezével, és a szemeibe nézett:
-Sekos, figyelj ide!- felemelte hangját, hogy magára vonja a figyelmet- nézz rám! Hallgass ide! Nincsen semmi baj, hallod? Csak szép lassan nyugodj meg... Megerősítésként nyugtatóan megsimogatta az orrát:
-Rendben lesz minden. Csak szép lassan gondold végig, hogy mi történt, pontról pontra. Az őr sóhajtott, majd lehunyta szemeit. Érezte, ahogy az öreg tovább simogatja az orrát, közben lassan világossá vált benne, hogy furcsa, hogy a lábai miatt már nem érinti a hasa a földet, valamint hogy a másik két fej nincs mellette. Ez utóbbi valami baljós, sötét ürességgel töltötte el. Soha nem érzett még ilyet...

De ami még mindemellett furcsa volt, hogy bár tisztában volt vele, hogy milyen súlyos sérülést is szenvedett el, ahhoz képest természetellenesnek tűnik, hogy egészen jó erőben érzi magát. Ismét a sámánra pillantott:
-Ez a te műved?- kérdezte halkan. Az öreg a fejét csóválta:
-Nem az enyém. Starghosté. Sekos érdeklődve felemelte fejét, a sámán pedig folytatta:
-Tegnap este itt volt, miután befejeztem a gyógyításodat. Épp lefeküdni készültem, nem tudta, hogy látom őt. Azonban úgy tűnt, hogy az őr csak minden második szavát hallja. Gondolatban elkalandozott. Felemelte fejét, beleszagolt a levegőben, majd szárnyra kapott.

Anja után ment. Mivel a nyom viszonylag friss volt, így könnyen ráakadt. A szökevény most sem jutott tovább a sziklás határnál. Ott kucorgott az egyik sziklánál, és mélyen aludt. Sekos nem éppen volt még jó mancsai használatában, úgyhogy amikor fel akarta kelteni, az a gyengéd cirógatáshoz képest kissé durvának tűnt. A lány arccal előre dőlt a porba. Ezt követően nyűgös nyüszítést hallatott, majd lassan, vontatottan feltápászkodott. Felnézett, és amint tudatosult benne, hogy kit is lát maga előtt, sóhajtott:
-Te meg mit keresel itt?- kérdezte halkan. Az őr, bár a friss használat miatt még remegő lábakkal, de annál határozottabb hangon válaszolt:
-Mert még mindig felelős vagyok érted, és ezen a tényen semmi sem változtat- hosszabb szünetet tartott, majd hozzátette- különben is... habár majdnem megöltél, meglehetősen egyedi módon kompenzáltad azt, amit elvesztettem. Azt hiszem, ezt meg kéne köszönnöm.

Starghost sóhajtott, és végigmérte a remegő lábú szörnyeteget. Valahol ezt sajnálatra méltónak találta... nem is beszélve arról, ami eddig történt vele. Sóhajtott:
-A kompenzáció sem változtat azon a tényen, hogy majdnem megöltelek. Hangján hallható volt, hogy hiába igyekszik fedni, valójában mélyen sajnálja. Sekos leült vele szembe (úgy érezte, hogy a lábainak egyelőre ennyi terhelés elég volt), majd visszakérdezett:
-Miért tetted? A lány leplező közönnyel vállat vont:
-Csak. Visszakaptam a varázserőm, és ez az érzés elbódított. Szabadnak éreztem magam. A bestia végigmérte némán, elmerengett, majd visszapillantott rá:
-Nem bírsz a hatalmaddal? Anja visszanézett rá:
-Valamikor bírtam- válaszolta halkan, semleges hangon- amikor ésszerű célokat szolgáltam.

Sekos jól tudta, hogy a lány miről beszél. Sóhajtott, egy pillanatra lehunyta szemeit, majd ismét ránézett:
-És ha ismét ésszerű célt szolgálnál? A szökevény lassan, érdeklődve felé fordult, majd a szörnyeteg folytatta:
-Őrködj velem. Immár nincs már sem második, sem harmadik fejem, amelyik ébren lenne, ha alszom. Nem tudnám úgy ellátni a feladatom, ahogy eddig. A közömbös hangnem ellenére a szavak hatására a lány évek múltán újra mély meghatottságot érzett. Szemei elkezdtek égni, torka kapart... Felállt, lassan odament az őrköz, és hozzábújt:
-Sajnálom... Sekos most nem próbált meg finom mozdulatokkal kísérletezni. Egész egyszerűen ráhajtotta tenyerét a lány hátára...

2012. február 16., csütörtök

felélénkült kapcsolatok

-... szóval mi közvetetten és közvetlenül is felhasználjuk a fényt- magyarázta Aluh Manac a tárgyaláson- minden, ami technika, azok napenergiával működnek, vagy pedig a fényt raktározzák.
-Értem...- bólintott a rája király, miközben tekintetén látszott, hogy gondolatai messze kalandoztak. A hercegnő látta is rajta, úgyhogy kicsit közelebb hajolt hozzá, hogy visszaterelje a figyelmét a valóságba:
-És a maguk népe?

Rejazz értette a jelzést, és sikerült is kizökkennie gondolatai közül.
-Mi, szóval...- kezdett bele kissé nehézkesen, de készségesen válaszolt- igencsak materiális nép vagyunk. Katonaállam voltunk, az egykori hadsereg tagjai most próbálnak új életmódot folytatni. Még mindig nem szoktak bele az új szerepükbe, mint önellátók és adózók. Mágiát nem használunk... a két oroszlán használ némi elementál mágiát, és van nálünk egy természet lélek is, de nem jellemző a mágia használat. A nyersanyagok pedig még limitáltak, hisz egyenlőre a saját szükségleteinkre termelünk. A közepes kiterjedésű flóra és fauna a mecháknak volt köszönhető, és utólag is sokat segítettek nekünk, de egyelőre amit mi tudnának ajánlani az a támogatásunk és haderőnk.

Aluh Manac bólintott, hogy megértette, majd hozzátette:
-Örömmel fogadjuk ezt a szerény támogatást is. Cserébe mi küldünk két energiahasználót, akik átadhatják nektek a tudást. A király hálásan fejet hajtott:
-Köszönjük a nagylelkűségét, felség.

Eközben C4 a vizsgáló székben feküdt, és az orvos lelkesen vizslatta körbe, miközben Ferlex tisztes távolságból figyelte az eseményeket.
-Ez meglehetősen érdekes- kommentálta a doki- nem látom semmi jelét annak, hogy mecha lettél volna, kisasszony. A lány vállat vont:
-Mindenki ezt mondja.
-Viszont- folytatta az orvos- emlékeztetsz egy kedves RTG-i ismerősömre. Egy szerény, csendes, és kíváncsi tudós volt, nem tudnám elfelejteni. C4 elmosolyodott. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a kisöreg az előző életére utal, de ő inkább ártatlanul válaszolt:
-Kedves jelenség lehetett...
-Az biztos- mondta az orvos mosolyogva, majd előhúzott látványosan egy tűt, és megfogta a páciens csuklóját. Ezutóbbi a tű látványától úgy megijedt, hogy azonnal felfuttatta magára az ezüstpáncélt. A kisöreg meg is ijedt, és elkerekedett szemekkel nézett végig rajta:
-Ó... ez azért már valami- majd ahogy észrevette, hogy nem tud vért venni tőle, visszakérdezett- Kisasszony, lenne kedved?
-Elnézést kérek- válaszolt C4 gépiesen, kissé megilletődve- de félek a tűtől. Az orvos kedvesen nevetett:
-Jaj, nem kell félni. Csak egy aprócska szúrás, amíg vért veszek. Megnyugodhatsz kisasszony, mi, holdfénytolvajok nem vagyunk olyan vérmesek. A lány megnyugodni látszott. Lassan eltávolította magáról a páncélt, így az orvos tudott venni tőle mintát. Valóban nem tartott sokáig, bizalmasan meg is simogatta a páciens vállát:
-Látod, kisasszony, ennyi volt az egész. Most már visszamehetsz a többiekhez.

C4 felsóhajtott, majd Ferlexre nézett. Az oroszlán bizalmasan visszamosolygott rá, majd megfogta a kezét, és felsegítette, hogy aztán csatlakozzanak a többiekhez.

2012. február 15., szerda

riconoscere i veri sentimenti

Anja napokon belül megtapasztalhatta, hogy Sekos csakugyan betartotta a szavát, és rendekezésre bocsátotta az egyik ismerősét... személy szerint Tyxblack Darkot. A lány szája a füléig ért, és izgatottan felvette a támadóállást:
-Ó... ez a beszéd. Egy igazi nehézsúlyú ellenfél. A kígyó magyarázott még neki:
-Ő is kapuőr volt annak idején, mint én. De ne bízd el magad, őt különböző elemi mágiákból hozták létre. Sok mindennel szemben immúnis. A rab felkacagott:
-Azért egy jó állba vágást még te is megéreztél.

Az egykori harmadik őr azonban egyáltalán nem húzta fel magát Starghost szavain. Ő mindig is egy gyengéd óriás volt, ha épp nem a betolakodó deghyomiaktól kellett megvédeni Nixát. Azóta csak a Sera gyerek játszott vele, és a mostani edzést se tudta másképp felfogni, mint egy játékot. Anja viszont baromira nem így gondolta. Őt sokkal jobban hajtotta a harci szellem. Úgyhogy amint nála látványosan nagyobb ellenfele készen állt, ő máris nekivezette magát. Nekifutásból a vállát találta el, és utána még húzta, rúgta is, de a bestia valóban óriási volt hozzá képest, és csak tompa ütéseket érzett ebből. Halkan nevetett is:
-Ez igazán aranyos. Majd egy határozottabb lendülettel lerázta magáról a lányt. Starghost szép szaltót vetett a levegőben, talpra érkezett, és ismét támadásba lendült. Ezúttal Tyxblack lábát vette célba, amire rávetette magát, és lendületből kitörte az egyik lábujját.

A bestia elrántotta a lábát - a bokáját csimpaszkodó rabbal együtt:
-Hé... azért ne bomolj. Rázta a lábát, hogy egy újabb lendülettel ismét leröptetheti magáról ellenfelét. De a kis vörös nagyon makacsul kapaszkodott a bokájába:
-Ennyivel nem intézhetsz el! Hallod? Sekos pedig csak nevetett a látványon... mindhárom fejével:
-Látnotok kéne magatokat kívülről! Egy jól összehozott helyzetkomikumban sem lehet jobb.

Közben Tyxblack megelégelte, hogy nem tudja magáról lerázni a lányt, így odanyúlt méretes mancsával. Anja pedig élt a lehetőséggel, és most az egyik mancson lévő ujjat törte el. Az egykori harmadik őr fájdalmasan kapta el a kezét, és ezzel együtt szép röppályát adva ellenfelének. És miközben fájlalta a törött ujjat, a lány csúnyán végigfarolt a homokban. Ez viszont tényleg rátett neki egy lapáttal. Felkászálódott, majd elkezdett leírni egy mozdulatsort. Sekos lassan elkomorodott, amint látta, hogy a kis vörös mire készül. Lassan meg is indult:
-Te... Anja... tudod, hogy nem...

Azonban végig se mondta, és egy masszív vöröses-kékes sugár csapott Tyxblack hasi- és háti páncélja közi részbe, az oldalába. Felordított, és rászorította mindkét kezét:
-Miféle mágia volt ez?- fakadt ki- Soha nem láttam ilyet, sokfajta meg se tud sebezni. A háromfejű kígyó először ezen hűlt el. Aztán pedig attól, hogy a rabon egyetlen karcolást sem látott. Starghost sötéten elmosolyodott:
-Navégre...- lassan kihúzta magát- a sok edzés megtette a hatását. Azért volt a rengeteg mozgásra szükségem, hogy mihamarabb kiürüljön a testemből a méreg, és gond nélkül tudjam használni a hatalmam.  Sekos odafordult a másik bestiához:
-Menj vissza a Di világba. Innentől bízd rám. Tyxblack kissé csalódottan bólintott, majd sűrű, fekete köd kíséretében eltűnt.

A kígyó pedig visszanézett a lányra:
-Ez akkor sem volt szép tőled. Tyxblack azért volt itt, hogy lefoglaljon téged, nem pedig, mint ellenség. Ahogy Anja ismét ránézett, tekintete is másnak tűnt... összeszűkült pupilla, valami baljóslatú csillogás... és a sötét mosoly is csak szélesedett:
-Teszek rá! Most végre szabad lehetek, és ebben senki sem állíthat meg, míg te sem! Azzal elfordult, és elkezdett vadul sprintelni. Sekos gondterhelten sóhajtott, majd szárnyra kelt, és nyomába vetette magát.

A lány látta, hogy ott lebeg felette az őr. Morgott:
-Megmondtam már, hogy hagyj békén! Suhintott mindkét karjával, jégpengéket idézve meg. Azonban a bestia remekül kikerülte őket, és továbbra is követte őt:
-Ezzel nem érsz el semmit, Anja! Csak súlyosbítod a helyzetedet. A lány megállt, és felé fordult:
-Valóban? Állíts meg, ha tudsz! Egy hatalmas tűzoszlopot idézett meg, amit ellenfelére irányított. Sekos ezt is cselezte. Starghost futott tovább, de végül az őr beérte, teste egyik felével elzárva előle az utat, fejeivel lecsapásra készen a másik oldalt:
-Utoljára figyelmeztetlek, és utána már nem hagysz más választást. A kis vörös azonban ráordított:
-Megmondtam, hogy dugulj el!- és suhintott- Szaggató fénypenge!

A támadás olyan váratlan, közeli és nagyerejű volt, hogy a bestia nem tudta elkerülni a becsapódást. A fénytámadás egész egyszerűen levágta a bal szélső fejét. Akkora sokként érte, hogy mire felfogta, hogy mi történt, már a súlyos vérveszteségtől kezdett elhomályosodni a tekintete. Épphogy csak egy fájdalmas ordítás telt tőle- a megmaradt két fejétől, mielőtt összeesett. A lány viszont pont ez az ordítás térítette magához. Ahogy látta az őrt elterülni, akkor tudatosult benne, hogy mit is csinált. Döbbenten elkerekedtek a szemei, és megremegett mind a felismeréstől és a látványtól.

Épp csak egy fél pillanatra megfordult a fejében, hogy odamegy hozzá... Aztán inkább elfutott... minél gyorsabban, és amilyen messze csak tudott. Első iramban a puszta sziklás határáig jutott, ahogy az egyik nagyobb kő oldalába vágta magát. Maga sem értette, hogy miért, de sírt, és keservesen ordított. És akárhogy próbált uralkodni magán, ez az érzés nem állt el. Az események váratlan káoszában nehezen tudta tisztázni magában, hogy mit is érez. De lassan rájött, és belátta... ez bizony szégyen, bűntudat, és sajnálat...

az új kaaelidaschiak látogatása

A távolság miatt hetekbe telt megbeszélni egy találkozót a holdfénytolvajok uralkodója és a rájakirály közt, de nagy nehezen elérkezett a nagy nap. A holdfénytolvajok ugyanúgy kivonultak, hogy fogadják őket, mint mikor évszázados csend után megérkezett az első hajó Kaaelidaschról. Most viszont nem robotokkal, hanem egy kisebb delegációval érkezett: Rejazz, oldalán Aahs-szal, mögöttük M1-UT3 és K4-P0N, mint a mechák vezérei, végül a két oroszlán és testhezálló egyenruhában C4, mint testőrök.

Aluh Manac örömmel fogadta őket. Meg se várta, míg beérnek a tárgyalóterembe, máris kérdésekkel bombázta a rájakirályt:
-Hogy utazott? Milyen Kaaelidaschon most az élet? Mire számíthatunk a tárgyaláson? Rejazz elmosolyodott, és készségesen válaszolt:
-Köszönjük, minden rendben. A növények rendszerint teremnek, és az évszakok is rendszerint váltakoznak. A mechák pedig annyit meséltek a gazdáikról, és aztán rólatok, hogy egyelőre csak szeretnénk jobban megismerni titeket. Aztán eldöntjük, hogy talán a jövőben a kapcsolatunkat miként tudjuk kamatoztatni.

A hercegnő elmosolyodott, és bólintott:
-Szépnek ígérkezik. Éppen beértek a tárgyalóterembe, amikor rájött, hogy a nagy lelkesedésben elfelejtett bemutatkozni. Fejet hajtott:
-Aluh Manac, Lumanix 46. dinasztinájának 15. uralkodója. A király kezet csókolt neki:
-Rejazz, a ráják ura- majd sorban bemutatott mindenkit, akikkel a holdfénytolvaj kezet is fogott- ő kedves feleségem, Aahs, a dokumentumaink felügyelője. Mayát és Capót valószínűleg már ismeri, ők a mechák négy vezéreinet tagjai. Végül a testőreim: az unokatesók Jiggin és Ferlex, valamint a mechából lett orga, C4.

Ez utóbbinál Aluh felvonta a szemöldökét, és ha már épp kezet fogott vele, jobban szemügyre is vette a kezét. C4 halkan nevetett, miközben integetett az ujjaival:
-Valóban így van, felség. Annak idején magam is nehezen barátkoztam meg a gondolattal. A holdfénytolvaj ámulva nézte végig, majd rákérdezett:
-Ugye nem bánod, ha az orvosom elrabol néhány percre. Silver kissé zavarba jött, majd meghajolt:
-Örömmel állok rendelkezésére. Rejazz azonban hozzátette:
-De ha felséged nem bánja, akkor Ferlexet is vele küldöm. De ne aggódjon, nem bizalmatlanságból, csak Ferlex nagyon a szívén viseli C4 sorsát. A hercegnő elmosolyodott, és bólintott:
-Tessék csak...

Majd elfordult, és intett az orvosnak. Az öreg, de annál fürgébb holdfénytolvaj megfogta Silver kezét:
-Erre tessék, kisasszony- majd vezette őt, és a mögöttük baktató zöld oroszlánt. Aluh Manac és vendégei pedig helyet foglaltak, és nekikeztek a tárgyalásnak...

2012. február 10., péntek

anything to tell?

Anja nem sokáig várakozott az újabb gyógyulásig. Szoros kötésekkel mindkét karján ment vissza a sámánhoz, és további edzést követelt. Az öreg vonakodott, de megállapította, hogy a lányban még mindig túlteng a fölös energia, így nincs mit tenni, le kell őt kötni. Mivel a föld elementál mágia a múltkor hatásosnak tűnt, így ismét a sziklák mozgatásával folytatta. A rab elmosolyodott, és örömmel vetette magát bele balhéba. Nem izgatta különösebben, hogy nincs olyan kondiban, mint amikor teljesen épp. Jó volt egy kicsit növelni az adrenalint, ahogy kerülgette, és törte a sziklákat.

Azonban alig tíz perc után beviharzott közéjük Sekos:
-Elég!- ordította, majd a sámánra rivallt- vége a bulinak, hagyj minket magunkra. Az öreg megijedt. Alázatosan meghajolt, majd elpucolt. Anja viszont kiakadt, és elkezdett az őrrel ordibálni:
-Te meg  hogy kerülsz ide? Mégis mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok? A bestia a lány felé fordult:
-Igenis rengeteg közöm van hozzá. Az egyik sor állkapoccsal megragadta a lány karját, és megszorította. A rab felordított:
-Engedj el, ez fáj! A középső fej folytatta:
-Most már érted?- kicsit megrántotta, majd elengedte- felelős vagyok érted, te lüke. De valószínűleg te ezzel a fogalommal még nem találkoztál.

A lány fájlalta a karját, majd valamivel komorabban nézett vissza rá:
-Tévedsz- mondta halkabban, de határozottan- igenis ismerem az érzést. Elfordult tőle:
-Legalábbis egykor ismertem. Sekos komolyan kíváncsivá vállt. Közelebb csúszott hozzá, és lejjebb hajtotta fejeit:
-Nem akarsz beszélni róla? A lány méregzöld szemeivel felpillantott rá:
-Már megint kezded? Nem, nem akarok! Azzal elfordult, és leült.

Azonban az őr nem tágult mögüle, csak némán figyelte. Tudta, hogy szóval a lány nem fog engedni a büszkeségéből. Ő viszont érdeklődést mutatott, talán ezzel elő tud belőle csalni valamit. Starghost valóban el is kezdett beszélni... úgy negyedóra néma duzzogás után:
-Hallottál valaha a Zodiákusról?
-Nem én- válaszolta röviden és tömören a bestia. A lány pedig folytatta:
-Nem rossz hely. Rengeteg konstelláció látszik onnan- megfogott közben egy követ, és a tóba hajította- az ott élők a világ kezdete óta annyira tisztelik a csillagokat és a csillagképeket, hogy nemcsak jósolnak belőlük, és naptárakat írnak rájuk, hanem a civilizáció kezdetekor a különböző kasztok az ő nevüket vették át. És mindig úgy váltják egymást a kasztok az uralkodásban, ahogy a Zodiákus Napjai állnak a konstellációkban. Igen... van, hogy nem egy kaszt uralkodik. Van, hogy több is.

-Aztán egy nap történt egy kis baleset. Volt a gyöngysor csillagkép... csodálatos darab. Az őt alkotó csillagok mindig is irreálisan közel álltak egymáshoz. Sajnos, ez okozta a vesztét is: azok a csillagok a gravitáció miatt egy idő után egymásba zuhantak, és az egész konstelláció elpusztult. A Zodiákus törvényei szerint ebben a helyzetben a csillagkép kasztjának is pusztulnia kell. Sosem felejtem el...- kicsit elmerengett, majd kissé ábrándos hangon folytatta, gondolatban nagyon messze járt- pont a három, éppen vezető kaszt egyikében voltam. Láttam, ahogy értelmetlenül lemészárolják azokat a szerencsétleneket. Az egyedüli voltam, aki megtagadta a parancsot, mert akkor többre értékeltem az életet, mint bármi mást.

-Le is akartak csukni. Én viszont úgy döntöttem, hogy megmutatom nekik, milyen az, ha nagy hatalommal a kezükben azt csinálhatnak, amit akarnak. A saját főztjüket akartam megetetni velük. Betörtem a tiltott könyvtárba, kitanultam és használtam a tiltott mágiát, és elkezdtem megtizedelni a saját és a másik két uralkodó kasztot- sötéten elmosolyodott, hangja határozottabbá vált- aztán a hatalom annyira megrészegített, hogy csak halmoztam, és más kasztokba is beleritkítottam. Hagytam a Zodiákus felszínén egy csodás kis krátert is, amit már az istenek sem fognak eltüntetni.

Vállat vont:
-Aztán száműztek. Én meg hallottam az RTG-ről... hogy az egy olyan bolygó, ahogy nagyon komolyan veszik a Sötétség-kultuszt. Tehát lázadást szítottam, ami elterelte a népek figyelmét... amíg én a Sötétség főtemplomába betörtem, és véráldozattal próbáltam megidézni. A tiltott könyvtárból olvastam a Sötétségnek arról az oldaláról, amelyet nem tisztított meg a Fény. És ez kellett nekem, a maga nyerseségében, őrületében, és kegyetlenségében. Az egész világot térdre akartam kényszeríteni. Ismét vállat vont:
-Aztán elkaptak, és úgy négy... talán öt éven át végigkínoztak. Azt hiszem, ennyi...

Nagy csend, ahogy mondanivalója végéhez ért. Kicsit még őt is kellemetlenül érte a hallgatás. Felpillantott. Sekos valóban figyelemmel hallgatta a történetet. Amint elkapta a lány tekintetét, még egy apró mosolyt is megejtett. Anja nem tudta megállni, hogy ne viszonozza - még ma is meglepődött rajta. A felismerésében hozzátette:
-Érdekes...- hangja most kifejezetten könnyed, és barátságos volt- eddig senki nem volt kíváncsi a történetemre. A középső fej válaszolt:
-Ahonnan én jövök, ott így megy. Az uralkodó, akit egykoron szolgáltam, arra tanított, hogy próbáljuk megérteni, mi áll a másik hátterében. Sokáig a deghyomiak voltak az ellenségeim, most meg tessék... itt vagyok.

A rab ismét megejtett egy halvány mosolyt, majd felállt:
-De ez változtat a tényen, hogy még mindig kilométer hiányos vagyok. Az a néhány vadászat nem köt le- nyújtózott egy nagyot. Sekos végigmérte, majd hozzátette:
-Azt hiszem, tudok neked szerezni egy régi ismerőst, aki segíthet neked ebben. Anja megfordult, majd felvonta szemöldökét:
-Igen? És ki az?

2012. február 9., csütörtök

üzenet Kaaelidasch-ról

Évek teltek el, mióta a mechák a Lumanixon jártak, és a küldöttség a misszió sikeres teljesítésének hírével jött vissza. Azóta Aluh Manac nem sok jelentős eseményt tapasztalt... talán csak az volt említésre méltó, amikor sötét testvéreik bolygóján tanúja lehetett Anja Starghost tárgyalásának és Deghyom területére való száműzetésének. Éppen ezért felvillanyozónak hatott a hír, mikor az egyik hírnök izgatottan kereste fel, azzal a hírrel, hogy ismét üzenet érkezett Kaaelidasch-ról.

Azonnal ment vele a kommunikációs központba. Az ottani vezető szintén lelkesen fogadta:
-Csakhogy itt van, felség!- majd a monitor felé fordult és egy távkapcsolóval elindította- kaptunk egy videó üzenetet. Ahogy elindította, a hercegnő figyelemmel nézte a felvételt. Az elején a számára már ismert M1-UT3 arc nélküli profilja nézett vissza:
-Tiszelt holdfénytolvajok!- mondta a megszokott, alázatos hangján- tisztában vagyunk, hogy a távolság miatt napokat késik ez a felvétel, de ez az információ fontos lehet számotokra is. Kérlek titeket, hallgassátok meg Kaaelidasch új lakóit.

Ekkor a helyét átvette a rája király és folytatta:
-Lumanix népe!- hangja hivatalos és bizalmas volt- Mi, Mantrum megmaradt népe vagyunk Kaaelidasch új lakói. Nem tagadok, hogy népünk hírhedt a többi világban is, és a kaaelidaschi mechákat is rabszolgának tekintettük a bolygó elfoglalásakor, de azóta a dolgok megváltoztak. Megtanultunk békésen, harmóniában élni velük. Nekik gazdára volt szükségük, nekünk pedig segítségre, és megtanultuk megbecsülni őket. Így mi, az elpusztult Mantrum megmaradt lakói egy kis kolóniában, Ny-Uraniborgban élünk. Az eredeti, régi Uraniborg romjait a mechák kérésére meghagytuk, mivel ragaszkodtak hozzá. Velünk van még két oroszlán, akik testőreim és tanácsadóim egyben. És habár a mechák rengeteget meséltek gazdáik egykori égi testvéreiről, a úgy érzem, hogy a feltételek most értek meg arra, hogy felvegyük veletek a kapcsolatot. Bármilyen visszajelzést szívesen fogadunk.

Ezzel ért véget a felvétel. A tudós kérdően nézett a hercegnőre:
-Nos, felség? Mit gondol? Aluh Manac az állát vakarta, és közben pillogva kommentálta:
-Csak annyit hallottam a rájákról, hogy meglehetősen erőszakosak. Viszont ezen a felvételen ez az uralkodó egész normálisnak tűnt. Különben is... az a kis alázatos mecha nem hiszem, hogy kezeskedett volna mellette, ha rossz lenne. Visszanézett a tudósra:
-Mindenképp küldjünk választ. A tudós megigazította szemüvegét:
-Milyen választ, felség? Aluh elmosolyodott:
-Hogy sfogadjuk őket...

2012. február 2., csütörtök

a Baima testvérek

Phernai herceg képzése során nemcsak szülei és nagybátyja, de a Baima testvérek is tanították. A harcművész család leszármazottjai fejenként kaptak egy-egy hetet, amíg átadták tudásukat. Ezek a hetek igencsak intenzívek voltak, de a herceg örömmel vágott bele a tanulásba, és közben meg is ismerkedett új tanáraival.
Az első héten Shiroi tanította, aki az ősi hagyományokhoz ragaszkodott. Ő a legrégebb, legtisztább mozdulatsorokat és technikákat tanította, és hogy a probléma megoldásához vagy ha bármi kérdése van, mindig az ősi forráshoz nyúljon vissza. Ott mindig talál választ, megoldást.
A második héten Shiroi nővére, Murasaki vette át a stafétát. Ő annak idején hosszú útnak indult, és felszínesebb, kapkodó civilizációban élt sokáig, ott is meg kellett tanulnia alkalmazkodni. Ő az alkalmazkodás, a nyitottság tudását osztotta meg a trónörökössel, és hogy az új tudását ne csak kamatoztassa, hanem merje is felhasználni. Valamint- miután Murasaki nyomozó is volt az új világban- megosztotta vele, hogy a harcstílus olyan, mint az ujjlenyomat: mindenkinek megvan a maga sajátja, emellett minden bizonyára rejteni fogja a gyenge pontját. A jelekből való olvasás a saját malmára hajthatja a vizet.
A harmadik héten az egyetlen férfi tag, Hana oktatta. Ő a fegyverek és pajzsok használatának tudományát adta át. Hangsúlyozta, hogy bár minden fegyvernek megvannak a maga korlátai, azt csakis a fegyverhasználó fantáziája szabja meg, hogy miként használja. Mutatta saját alkarkardját, mely maga nemében egyedülálló volt, (olyan volt, mint egy fémkesztyű,de az ujjvégek felett impozáns kardéjben folytatódott) hozzátéve, hogy az egyéni fegyvereket készítőjükről, használójukról sokat árulkodnak.
Őt követte Shayla. Ő türelemre tanította, az összpontosítás jelentőségére, és hogy mindig várja ki a megfelelő pillanatot. A jó időben, jó helyen ért találat akár az életét mentheti.
És végül ott volt Tornado, a fekete. Ő egy nagyon harcias, és agresszív tanár volt. Az első napokban Phernai igyekezett tenni, amit mond, és jószerivel sikerült is neki.

Viszont a hét közepén nem tudta kivédeni tanára egyik ütését, amely olyan erős volt, hogy a fal adta a másikat. A herceg meg is rémült, nemcsak a kudarc tudatától, hanem, hogy a fekete táltos ütése ilyen erős.
-Állj fel!- utasította Tornado, majd felé hajította az egyik pengebeültetésű legyezőt. A tanítvány megriadt, és menekülésbe kezdett. A visszaérkező legyezőt elkapta a tanár, majd célba vette:
-Ne menekülj! Phernai az első két ütést még szépen védte, viszont a harmadik-negyediktől ismét padlót fogott:
-Hagyd abba, kérlek!- kiáltott fel rémülten, hisz már nem tudta követni Tornado mozdulatait. A harcos azonban ismét előkapta az egyik legyezőt:
-Ne nyavalyogj, hanem harcolj! Másképp nem fogod megtanulni. Vagy talán a csatatéren is sírni fogsz anyádék után? A herceg próbálta összeszedni magát, és felállni. A fekete táltos azonban nem várta meg, amíg felveszi a támadóállást, hanem azonnal felé hajította a gyilkos legyezőt.

Ekkor viszont Hana elé ugrott, és az alkarkarddal hárított.
-Te meg mégis mi a frászkarikát művelsz?- ordított rá. Tornado ismét elkapta a legyezőt, majd eltette:
-Nem látod? Tanítom! Azonban unokatestvére tovább kiabált:
-Te nem tanítod, te dilinyós, hanem megölöd! Azt akarod, hogy őfelsége életfogytiglan börtönbe zárjon? Felelősek vagyunk a hercegért. A fekete táltos elhúzta a száját:
-Ahogy gondolod! Pátyolgasd csak! De ettől nem lesz belőle jobb harcos. Nem lehet elég korán megtanulni, hogy az élet nem móka és kacagás, hanem igenis komoly. Hana viszont a felsegítette a herceget, megfogta a kezét, majd felcsóválva visszanézett unokatestvérére:
-Te nem vagy normális... Talán igazad van, de nem tudod, hogy hol a határ- majd elindult a tanítvánnyal- gyere, Phernai...

Átmentek a kastély egyik szárnyába, ahol Hana lekente a herceg sebeit. Utóbbi szokatlanul csendes volt, és csak meredt maga elé. Ez a harcosnak is feltűnt:
-Hé, kölyök... minden rendben? Phernai lehangoltan nézett vissza rá:
-Tornadónak igaza van. Nem tudtam követni, olyan gyors volt. Nem lesz belőlem jó harcos... A tanár bizalmasan a vállára tette kezét, és elmosolyodott:
-Ez nem ilyen egyszerű. Te egy okos, figyelmes, és kíváncsi gyerek vagy. De pontosan gyerek lévén Tornado nem várhatja el tőled, hogy úgy harcolj, mint egy felnőtt. Te még csak tanulsz, egy így van rendjén: nem lehet azonnal a legmagasabb szinten kezdeni. Csakis az alapoktól lehet, szép fokozatosan felfelé. Phernai elmosolyodott. Valamelyest visszatért az önbizalma.

Hana pedig folytatta:
-Tornadóra pedig ne haragudj. Ilyen a természete, mert sokszor megszólták a fekete színe miatt, főleg a család elődjei. Mi négyen nem foglalkoztunk vele, de benne mindennél erősebb volt a bizonyítási vágy, és akárhogy igyekezett, csak negatív megkülönböztetésben részesült. Sokáig még a húgát is utálta emiatt. A herceg figyelmesen hallgatta a történetet, majd rákérdezett:
-Az ő húga Shayla, ugye? Mint anya... A harcos bólintott:
-Nagyon ritka, hogy ebben a világban kétszer előfordul ugyanaz a név. Nem is tudom, hogy Shayla hogy kaphatta ezt. Pedig ő és őfelsége nagyjából egyidősek, még csak azt sem mondhatnánk, hogy egyik kapta a másik után. Talán csak azért volt így, mert a kanonikus nyelven ez a név "fehér"-et jelent. Phernai viszont tovább kérdezősködött:
-És a többiek nevei? Hana látta, hogy a kölyök milyen érdeklődő, tehát folytatta:
-Shiroi szintén fehéret jelent, a Murasaki pedig bíbort. Ő az új világba való útja során megváltoztatta a nevét Phillippára, mert úgy érezte, hogy abban a környezetben helytállóbb. Én pedig azért kaptam ezt a nevet, mert miután ennyi lány vesz körbe a családba, úgy arányosan annyi szelídség is ragadt rám. A herceg elmosolyodott:
-Mesélsz még a családodról? Azonban Hana megfogta a kezét, és elindult vele:
-Majd holnap. Már véget ért az edzésed. Pihend ki magad, rád fér. Én pedig beszélek Tornadóval és a szüleiddel...