2013. szeptember 13., péntek

strong contact with the pure energy

Nadine elkísérte Manut a szellemligetbe. Olykor vele tart.

Már a kapcsolatuk elején hozzászokott, hogy társa rendszeresen elvonul meditálni. Egyáltalán nem zavarta. Ő szerel vagy olvas, mindenki máshogy használja ki a szabadidejét. A liget szélén, az egyik fának támaszkodva foglalt helyet, és itta a napfényt, miközben valamivel arrébb Emanuel már révült...

Látta a fák lelkét, Nadine sárgás-vöröses auráját... és a totemét. A fekete párduc mosolygó tekintettel nézett rá. Manu nem egyszerűen elmélkedett ilyenkor... hanem regenerálódott. Magát a tiszta energiát használta forrásként. A nemes bestia közelebb ment hozzá:
-Némi kételyt érzek benned. Talán a folyamat frusztrál?
-Nem mondhatnám- válaszolt az egykori mecha- sokat meditálok. Megmozgatta az ujjait:
-Mindig is szerettem, és természetes volt, akár egy pohár víz... szükségét éreztem, de sosem kényelmetlennek vagy kényszerűnek, inkább jólesőnek.

A totem elmosolyodott:
-A sejtjeid kiáltanak érte. Sejtelmesen közelebb hajolt:
-Elgondolkoztál már rajta, hogy miért nem haltál meg rövid időn belül? Manu kissé megriadt ezt hallva:
-Meg kellett volna halnom? A fekete párduc bizalmasan körbejárta őt:
-Mikor átváltoztál, a tested még nem alakított ki védelmi mechanizmust, azért betegedtél le rögtön másnap. Idő volt, hogy kialakuljon. Ezen kívül a sejtjeid sem képesek olyan szinten regenerálódni, mint a többi halandóé, ezért - még ha nem is tudatosan - meditálsz sokat. Emanuel elgondolkodva nézett vissza rá, a vadállat pedig folytatta:
-Az átváltozásod során arra állt be a tested, hogy azonnal elérhető, szabad energiából képes regenerálódni - és nem élelemből elsősorban, mint a többieknél. Ez mind annak a mellékterméke, hogy a lelked és a szabad energia között nyitva maradt a kapcsolat. Átváltoztathattad magad, képes voltál manipulálni és átalakítani a tiszta erőket, és még engem is megkaptál, mint totemet, és zoolookká váltál. Mindennek annyi az ára, hogy gyakrabban meditálsz a társaidnál... hogy feltöltsd magad, és így regenerálódj.

A legidősebb Agosto elgondolkodott maga elé meredve... majd végiggondolva alaposan a hallottakat, bólintott:
-Valóban igazad van- visszapillantott a fekete párducra- de még soha nem gondoltam bele ennyire. Teljesen természetesnek vettem. Talán azért is, mert ezek a zoolookok természeti népek... ők tanítottak, és fogadtak be, ugyanúgy végeztek ilyesmit. A totem leült, majd elfeküdt mellette:
-Becsüld meg ezt az adományt, Emanuel Agosto. Két világ közti kapocsnak lenni nem mindig könnyű... de igen nagyra tartott rang. Manu megsimogatta a bestia fejét, és megvakarta a nyakát. A vadállat jólesően szusszantott, és fejét a férfi ölébe helyezte. Az egykori mecha tovább simogatta:
-Habár ezek a meditációk gyakoribbak, mint ahogy mondod... azért gyorsan eltelnek, ha veled beszélhetek. A párduc elmosolyodott ismét:
-Tudod, hogy mindig itt leszek neked. Nálam sosem találsz süket fülekre... 

2013. szeptember 12., csütörtök

világok hajnala, második évezred kezdete 3.

Az ismét felépült városba igen lassan tért vissza az élet: nehezen merészkedtek vissza az egykori lakók. Viszont Shakara és Kicsi egyre inkább egymásra találtak, leginkább a közös vadászat során. A kék főváros mellett annak idején egy hatalmas erdő terült el. Kiderült, hogy mind a ketten kiváló íjászok. Ugyan hordtak maguknál tőrt, de ezt a távolsági fegyvert részesítették inkább előnybe. Még versenyeztek is, hogy melyikőjük a gyorsabb, a pontosabb. Szerették ezt az egészséges rivalizálást egymás között. Néha csitult, amikor Kicsi megnyújtotta a nyílhegyeket. Társa tudomására juttatta, hogy így a találat sokkal végzetesebb. A fekete mágus megfogadta a lány tanácsát. Viszont a gyújtást, mint tűzvarázslóra, rá bízta.

Minden nap egyre kellemesebbé vált ebben a világba. Akárhonnan is jött Shakara, azon kapta magát, hogy már egyáltalán nem vágyik el. Azonban dolgavégezetlennek érezte a feladatát. Nixa ugyan ismét állt, szinte a régi pompájában, Kicsivel is szépen összeboronálódtak, ráadásul teljes életet élhet, bátran hódolhat akár a Sötétség imádásához, akár az Echóval való játékhoz, akár ilyen hétköznapi tevékenységhez, mint a közös vadászat szeretett íjával és nyilával...

Aztán rájött, mi zavarja. Deghyom a határsivatag túloldalán még mindig romokban állt. Sehol egy teremtett lélek a város maradványai közül. A lány soha nem mesélt a helyről, csak futólag említette, hogy a szélisten egyszerre rombolta le a két várost. Nem érezte frusztrálónak a tűzvörös eget... sem a helyenként gyanúsan figyelő szürke macskákra, vagy álarcosokra... Odament azon a bizonyos napon Deghyom romjai közé, és ugyanúgy hangmantrákkal kezdte újjáépíteni.

Nagyon szépen is haladt a munkálattal, nem akadt zavaró tényező órákon át. Csak mikor a nap átlépte a déli tetőpontot, akkor zökkentette ki őt Kicsi... egész pontosan megragadta a karját, maga elé rántotta, és ráordított. A fekete mágus egészen megrettent. Értetlenül nézett rá, hogy mi a gond, a romokra mutatva próbálta megmagyarázni, hogy segíteni akart. A tűzvarázsló teljesen ki volt akadva. Idegesen hadonászott, fogai összeszorítva. Azok ott ellenségek voltak mind, egytől egyig. Deghyomnak nem tehetnek szívességet. Így is, amíg ők, saját maguk építik újra a városukat, addig a nixaiak időt nyerhetnek, és addig se dúl háború. Shakara nem értette társa gondolatmenetét. Próbálta értésére adni, hogy csak azért is helyrehozza ezt a várost is, és talán a deghyomiak megtanulják, hogy a békés út kifizetődő, miután látják, hogy egy nixai segített nekik.

Épp visszafordult, hogy folytassa a hangmantrás építést, amikor több szürke macska is megjelent a félkész épületek között, felajzott íjjal. Shakara elsápadt. Emelete is már fel a karját, és kimondta a legelső szót, ami halandó szájából elhangzott a tengerkék és tűzvörös egek alatt:
-Állj! A kiáltás hatására valóban leblokkoltak a szürke macskák. Egyet kivéve, aki még a szó elhangzása előtt elengedte a pattanásig feszített ideget. A nyíl a fekete mágus szívébe fúródott. Először csak egy erős ütésnek hatott... aztán érezte, hogy elakad a lélegzete... végül térdre rogyott... majd összeesett. Fokozatosan járta át a mély fájdalom.

Kicsi a rémülettől felsikított, majd dühében társa elé ugrott védelmező, és tűzgömböket lőtt a deghyomiak felé. Azok megrettentek, és eliszkoltak. Kicsi végül egy tűzfalat emelt, majd letérdelt társa mellé. Shakara még élt, iszonyatosan remegett. Egész különös életerővel bírt, hogy a nyíl még így se végzett vele azonnal. A tűzvarázsló elporlasztotta a nyilat, majd a sebre szorította egyik kezét, sebforrasztó varázslatot alkalmazva. A másik kezével simogatta Shakara fejét, biztosítva arról, hogy nem lesz semmi baj, és meg fogja őt menteni. A fekete mágus nem reagált. Ő maga is erősen küzdött az életben maradásért. Kicsi a sebre meredt. Nagyon kínkeservesen akart begyógyulni, és a vérveszteség is minden pulzussal rohamosan nőtt. Iszonyat aggodalom fogta el. Másik kezét is a sebre szorította, és lelke legmélyéről feltört belőle legőszintébb vágy, és szót öltött:
-Gyógyulj!

A seb azonnal beforrt egy határozott lobbanással. Shakara már határozottabban vette a levegőt, viszont a vérveszteség legyengítette. A lány nem egészen értette, hogy mi történt... ahogy a mágia szavak öltött mindkettejüknél, hisz olyan erősen koncentráltak külön-külön egy-egy dologra, hogy kiszaladt a szájukon. Aztán megsimogatta a fekete mágus fejét, és érdeklődve, aggódva pillantott rá. Sok visszajelzést nem kapott, viszont társa nyugodt légzése, és kisimult vonásai arról árulkodtak, hogy minden rendben.

Így kezdődött a beszéd a tengerkék és a tűzvörös egek alatt: az akkor Shakara és Kicsi mondták ki a legelső szavakat, amik akkor még olyan erősek voltak, hogy mágikus erővel bírtak.

2013. szeptember 9., hétfő

tragédia és áldás a Manac házban

A holdfénytolvajok úrnője a férjét siratta. Hermes olyan mozdulatlanul és méltóságteljesen feküdt az ágyon, mintha csak istenek faragták volna. Viszont már nem hallhatta, nem érezhette, ahogy felesége zokog, miközben fogja és bújik a kezéhez. Megfizette az organikus élet árát: mivel C4 még természetfeletti segítséggel sem tudott mindenható csodákat művelni, ebben a létformában az egykori H3-RM35 élete iszonyatosan megrövidült. A sejtek nem voltak képesek arra az ütemes regenerációra, mint már orgánál, hanem sokkal hamarabb felmondták a szolgálatot. Viszont nem bánta. Utolsó szavaival még elmondta szeretett Aluh Manacnak, hogy minden életet megér, hogy megismerhette és szerethette őt.

És most a holdfénytolvajok ismét egy kaaelidaschi rokontól búcsúznak. Hermes halálával ez a faj  tisztaságában már teljesen kihalt. Aluh is igen keservesen zokogott, hogy nemcsak szeretett férjét, hanem egy egész fajt temet el. Rajtuk kívül csak az orvos tartózkodott benn a szobában. A látvány ugyan őt sem hagyta közömbösen, de igyekezett a szakmájából adódóan tartást mutatni. Különben is, úrnőjének is támaszt kell nyújtania. Megfogta a hercegnő vállait, ahogy finoman hozzálépett:
-Tudod, felség, hogy nem tehettünk semmit. Miután tudtuk, miféle is ő, számoltunk a ténnyel, hogy a szervezete nem tarthat ki sokáig. Sajnálom... Aluh engedett az orvosnak, hogy lassan elhúzza őt a holttest mellől, majd csóválta a fejét:
-Én is tudtam, de nem akartam beletörődni- mondta elcsukló hangon- ki akartam vele élvezni minden percet, minden pillanatot, ami a lénye adhatott...Az orvos lassan kikísérte őt a teremből, közben próbálta mind simogatással, mind szóval vígasztalni:
-Átérzem a fájdalmad, felség. A szeretteink elvesztését sosem könnyű feldolgozni.

Hangjában ekkor megcsendült valami kellemes sejtetés:
-Viszont Hermes urunk nem hagyott itt teljesen. Te is jól tudod, hogy egy részét köztünk hagyta. És most nem csak képletesen beszélek. Aluh Manac megtörölte arcát:
-Tudom...- mondta, ahogy beléptek egy kisebb szobába. Az orvos elhúzta a függönyt, hogy beszűrődjék a fény... a hercegnő pedig leült a kiságy mellé... és megsimogatta kislánya fejét. A gyermek szülei hosszú fekete sörényét örökölte, és apja hatalmas tollakkal ékesített szárnyait - amelyek már most, kiskorában látványosak voltak. Azonban a bőrét, hogy bordóvörös, és tollait ez, valamint a fekete szín ékíti, senki nem tudta megmagyarázni... holdfénytolvajok közt még sosem láttak hasonlót. Az anyjának nem is számított... csak az, hogy egészséges. Aluh Manac elmosolyodott, ahogy a látvány némi édeset lopott lelkébe:
-Tiszta apja... Az orvos nem szólt, csak mosollyal nyugtázta, hogy gyermeke jelenléte enyhít az anya fájdalmán. Ahogy az uralkodó tovább simogatta a kis fejét, tovább beszélt. Hangja kezdett nyugodttá válni:
-Habár félvér, ő fogja tovább vinni a kaaelidaschi testvéreink örökségét. Különleges lesz a mieink között. A gyermek anyja kezéhez bújt, és folytatta édes álmát. Aluh Manac elmosolyodott:
-Igen, drága Usur. Itt van anya...

2013. szeptember 7., szombat

világok hajnala, második évezred kezdete 2.

Bár Nixa épületei ismét álltak, a város még mindig pangott az ürességtől: az egykori lakók nem tértek vissza. Ezen kívül rengeteg tennivaló akadt, hogy a hely nemcsak a régi fényében pompázhasson, hanem még szebbé váljon.

Shakara és Kicsi önkényesen elfoglalták a palotát - az a hely maradt meg a legjobban, minden berendezésével együtt. Javításokra ugyan itt is szükség volt, de így is kevésbé rongálódott a hatalmas mérete és vastag falainak köszönhetően, mint a többi épület. Itt töltötték az éjszakákat. A sötétség beköszöntésével a lány kifejezetten rettegett ebben az üresen álló szellemvárosban. A fekete mágus a karjaiba zárta, biztosítva őt afelől, hogy nincs mitől tartania. A tűzvarázsló mindig ódzkodott a sötétségtől. Elevenen éltek benne azok a mondák, hogy maga ez az isten milyen kegyetlenül lerombolta hajdanán Deghyomot, miután Nixa feláldozta neki a fényt.

Viszont Shakara fokozatosan megbarátkoztatta vele az éjszakát, a fénytelenséget. Lassacskán már ő sem úgy tekintett rá, mint a mindent elnyelő ürességre, a pusztítóra, hanem mint valami hatalmas, barátságos árnyra, mely védelmezően ráborul. Ahogy ez a gondolat átvillant az agyán, társára nézett. Sötét ruhát hordott, félhosszú haja és körszakálla fekete, szemei zöldek... akárcsak Sötétség. Egy pillanatra szöget ütött a fejébe, hogy talán maga az istenség jött le emberi alakban... hisz ez a mágus is csak úgy feltűnt a semmiből, és megválaszolni sem volt hajlandó, hogy honnan érkezett. Jobban belegondolva azonban... látta valaki egyáltalán Sötétséget emberi... vagy akár egyéb alakban? Halandó emlékezet óta mindig zöldszemű fekete árnyként jelent meg, akinek az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Ismét Shakarára pillantott. Társa már elaludt mellette. Az ő arcáról tisztán lehetett olvasni, méghozzá egyfajta jóleső fáradtságot és az édes álmot. Kicsi elmosolyodott, majd elkényelmesedett mellette. Alig pár napja ismerte ezt a jövevényt, de máris megkedvelte...

A város körüli munkálatok a reggel virradatával folytatódtak. A hangmantrákkal nagyszerűen lehetett köveket mozgatni, viszont a fák visszaültetéséhez nem tudtak semmilyen mágiát... saját erejükből kellett kivitelezniük. A szélisten olykor gyökerestül csavarta ki őket. Ezeket még könnyűszerrel vissza lehetett ásni. Viszont amelyeket megtépázott és széttört, azok menthetetlenek voltak. Helyükre a közeli erdőből ültettek át pár kisebbet.

Munkájukat gyerekzsivaj szakította meg. Mindketten felkapták a fejüket, egyenesen a hang irányába fordulva. Váratlanul, az egyik ház mögül megjelent egy 10 éves forma, fekete hajú, fekete szemű, lila ruhás kislány. Az akkori gyermek Echo volt. Megismerte Shakarát, és máris nagy örömmel rohant hozzá. Kegyeltje is hasonlóképp üdvözölte, és egymás nyakába ugrottak. Az istengyermek ezután körberohangálta, és kérte, hogy kapja el, a fekete mágus pedig örömmel beszállt a játékba: kergetőztek az épületek között, mint két testvér, Echo néha játékosan sikítva, próbálta kicselezni a férfit. Végül Shakara az egyik saroknál csak elkapta őt. A gyerek nevetve kapálózott, hogy tegye le.

Kicsi elnézte őket a távolból. Először értetlenül, hisz soha nem tapasztalt efféle viselkedést tanúsítani istenek jelenlétében. Jobban belegondolva... istentől sem látott még ilyen viselkedést. Ezek ketten olyanok voltak, mint két rosszcsont testvér. Vagy talán vendége mégiscsak végig egy isten lett volna? Akár mégiscsak az emberi alakot öltött Sötétség?

Ekkor véget ért a játék. A kegyelt letette az istengyermeket, és lehajolt hozzá. Echo pedig szorosan átölelte őt, hozzábújva:
-Úgy szeretlek, Shakara! Te vagy a legjobb barátom. Hallották az istenség szavait... hogyne hallották volna. De csak a hozzá kapcsolódó érzéseket értették, ahogy ők is kommunikáltak egymás közt. Azt istenek képesek voltak a beszédre, ami akkoriban egy sokkal magasabb szintű kommunikációnak minősült. Maga a látvány, hogy Echo mennyire közvetlen, és úgy bújik a fekete mágushoz, mint akármelyik halandó kisgyerek tenné, egészen meghatotta Kicsit. Részben azért, mert soha nem látott még ilyen kapcsolatot halandó és isten között, másrészről pedig, hogy az utóbbi időkben nemcsak a szélisten kegyetlen rombolását, hanem előtte a két város háborúját is megtapasztalta.

Echo lassacskán elengedte kegyeltjét. Megpillantott a tűzvarázslót. Kérdően fordult vissza Shakara felé:
-Ő kicsoda? A fekete mágus elmosolyodott, és ahogy lopva párszor társára nézett, majd a környékre, úgy az istennő értésére juttatta idekerülését, és hogy Kicsivel újjáépítik a várost. A gyermek elmosolyodott lelkesen:
-Ez csodálatos! Akkor most ő vigyáz rád! Shakara zavarba jött, a lány pedig értetlenül pillogott. Echo végül odament hozzá széles mosollyal:
-Kicsi, ugye? A tűzvarázsló egészen megilletődött. Letérdelt elé, ahogyan a tűzisten elé is szokott, amikor fogadja. Úgy tűnt, hogy az istengyermeket hidegen hagyják a formalitások. Mint ha mi sem lenne természetesebb, úgy ugrott a lány nyakába:
-Kösz, hogy vigyázol rá! Tudod, milyen sokat kóborol? Olyan nehéz őt nyomon követni! Kicsi ha tudott volna beszélni, akkor se tudott volna mit szólni erre. Hihetetlenül zavarba jött. Az eddigi etikettet, amit istenek jelenlétében kellett alkalmazni, most fejben dobhatta is ki a kukába... és fogalma sem volt, miként járhat el udvariasan. Amíg ezen töprengett, Echo folytatta:
-Ő a legkedvesebb kegyeltem, szeretek vele lenni, mert tudunk játszani. A többiek sokkal komolyabbak. Ezt követően jobb hüvelykujját a lány homlokára helyezte, és leírt vele U-alakban egy félholdat:
-Te is a kegyeltem leszel... a Holdé. És akkor téged is meglátogatlak, és jó barátok leszünk! Ekkor viszont Kicsi ölelte meg viharosan az istengyereket. Hihetetlen jóérzéssel töltötte el a tőle kapott áldás.

Shakara lassan odasétált hozzájuk. Mosolyogva fogadta magába a látványt, hisz társa bár vonakodva, de megbarátkozott a ténnyel, hogy Echo szokatlanul közvetlen. Ő is annak idején némi fenntartással fogadta, de a kislány addig nyúzta őt, halandó gyermeki lelkesedéssel, hogy könnyen szemet hunyt az etikett felett. Teljesítette, amit az istenség kívánt tőle... és némi játékot hogy tudott volna tőle megtagadni? Fejben mégiscsak egy kölyök, nem számít, hogy milyen szférából érkezett.

Echo elengedte Kicsit, majd visszafordult a fekete mágus felé:
-Holnaptól telihold lesz. Áldás szórok a fákra, hogy szép nagyra nőjenek. Shakara hálásan fejet hajtott, Echo pedig a megszokott gyermeki vidámsággal folytatta:
-A legutóbb apa megint rajtakapott, hogy veled lógok- mosolygott naivan- Megint kioktatott, hogy ne mászkáljak a halandókhoz. Nem tudja, miből marad ki, hogy ő nem jön velem... Végignézett mind a kettőjükön:
-Pedig olyan aranyosak vagytok! Főleg, amikor táncoltok- egészen belelkesedett- Annak annyira örülök! Szeretem látni, hogy így fogadjátok, amikor megszólaltatom a hangokat...


2013. szeptember 3., kedd

Láng Lányok találkozója

Annak idején volt egy 10-12 évesekből álló csapat, akik járták fel-alá a kék fővárost. Szoros barátságban voltak, együtt nőttek fel, megosztották egymás titkait... mint bármelyik átlagos gyerek. Az ötösfogatból Jena Sera kivételével mind emberek voltak: mind Szonya, Cyntia, Zsóka és Nina. És ha máshol nem is, akkor a sikátorban futottak össze, ahol DJ szórakoztatta őket vagy csak biztosította a hangulatzenét.

Azóta sok idő eltelt. A lányok útjai szétváltak, és lassan a felnőttkor küszöbét taposták. Viszont akkora holtidő után elérkezettnek látták a pillanatot, hogy ismét összefussanak. És hol máshol tehették volna ezt meg, mint a törzshelyükön, a sikátorban.

A viszontlátás nem maradt meglepetés nélkül... mindannyian rengeteget változtak. Innentől folyt a találgatás, és egymás faggatása, hogy mi történt.
-Te jó ég, Jena!- esett le Cyntia álla- A szolid, kedves Jena Sera, akit mindeni szeretett, most rockker! Ennyit dobott rajtad az együttes? Az ifjú Sera megeresztett egy széles mosolyt fekete rúzsos száján, és válaszolt:
-Így érzem jól magam. És igen, az együttes még mindig tarol. Randy is benne van, még mindig együtt vagyunk. És azóta nemcsak elvitt a szülőbolygójára, de apám oldalán egy harcban is részt vettem egy másik világban. Amúgy bővült a kör, már egy mostohaapám is van. Kínosan vállat vont:
-Bevallom, igen nehezen fogadtam őt el, de végül megbarátkoztunk. Ja, és ott van a démon nagybátyám is... Zsóka szemei elkerekedtek:
-Na mifene... még démoni felmenőid is vannak?

Jena ekkor Szonya felé fordult:
-Hát te ebben a hacukában? Úgy festesz, mint Tornado Baima, emberi alakban. Szonya valóban a vörös keleti harci ruhát viselte, övében a két zárt legyezőbe. Hisszú szőke haját, amit eddig kieengedett, most két hosszú fonatban hordta. Büszkén elmosolyodott:
-A ruha valóban tőle van. Ugyanis megtanított a legyező használatára. Előkapta a fegyvereket, szétnyitott, és bemutatóképp végigvitt egy látványos mozdulatsort. A többiek tapsoltak.

Szonya végül játékosan meghajolt, majd Nina felé fordult:
-Hát te? Ugyanolyan szótlan vagy, mint eddig. Nem változtál túl sokat. A csendes szöszi valóban ugyanúgy horda rövid, egyenes haját, mint eddig, viszont egyszerű zöld ruháját elegáns, egyszerű feketére váltotta, a Sera klán medáljával a nyakába. El is pirult kissé:
-Rengeteg minden történt. Úgy hagytam ott a csapatot, hogy Amira Funál a Napmecsetben vállaltam szolgálatot. Aztán úgy esett... -rövid szünetet tartott, majd szégyellősen lehajtotta fejét- hogy beleszerettem Yuzba. Addig ostromolt, míg végül elnyerte a szívem. Barátosnői egyszerre sóhajtottak fel szerelmesen.
-Na és?- kérdezte Zsóka- Azóta együtt? Nina ismét felemelte fejét:
-De még mennyire. Nehéz döntés volt bár, de otthagytam a Napmecsetet, és vele tartottam... ugyanis a fejébe vette, hogy átveszi a trónt a Vad világban, aminek törvény szerint az örököse. A csajok szemei elkerekedtek.. majd egyszerre kapták a fejüket Nina majd Jena felé. Végül az utóbbin állapodott meg a tekintetük.
-Hékás!- kiáltott Cyntia- azt nem mondtad, hogy a családod ilyen nagy hatalmú. Jena vállat vont:
-Sokáig nem tudtam, hogy az. Apám mesélt el mindent később.

Visszadobta végül a labdát:
-Mellesleg, te is elég szépen ki vagy rittyentve. Nem éppen ez volt rád a jellemző. Cynthia külseje valóban meg se közelítette a régit: eddig kék sportos ruhákat hordott, hosszú barna haját pedig lófarokba, most viszont elegáns égkék-tengerzöld ruhában mutatkozott, aranynyakékkel, rövid, vállig érő, kiengedett hajjal, fejét olyasmi aranydísszel, ami egy kitárt szárnyú madárra emlékeztetett. Még a szemei és a szája is ki volt kenve. Nosztalgikusan elmosolyodott:
-Egyik túrám során a Sólyom Kanyon szikláit másztam. Figyelmetlenségemre megcsúsztam, de egy angyal megmentett. Ő volt Yasou herceg, a sólyomlordok legifjabb tagja. Ijedelmemre marasztalt a kastélyba, hogy kipihenjem magam. Én pedig maradtam... először napokig... aztán hetekig.... végül eltelt pár év, és már magam is a sólyomlordok udvartartásának részévé váltam. Zsóka elmosolyodott:
-Milyen bájos...

Cyntia felé fordult ekkor nagy vidorral:
-Igaz, te még nem is meséltél. Na halljuk! Ekkor száguldott be DJ pár lemezzel, kissé fiúsan öltözve, kék napszemüvegbe:
-Csőváz, csokifánk... ugye nem késtem el? Remélem, nem gond, ha megint szolgáltatok egy kis zenét- mondta ahogy végignézett rajtuk. Cyntia folytatta:
-Ó, dehogy is! Épp Zsóka sztoriját akarjuk hallani- közben noszogatta a célszemélyt- na halljuk már. Zsóka, aki eddig fekete haját két hatalmas copfban hordta, most kiengedte a göndör hajzuhatagot. Sárga egyberuhát viselt. Eddig laza volt, felhőtlen, most kissé ideged:
-Elkezdtem mágiát tanulni... a Mágus Akadémián. Meglepő volt, hogy Zitana volt a tanárom- eltűrte a haját- tudjátok, az a boszorkány, akitől kiskorunkba féltünk. Aztán... Lopva DJ-re nézett... vissza a többiekre...majd ismét Dorinára, mintha várna tőle valami segítséget. DJ teljesen nyugodt volt... sziklaszilárd. Látszik, hogy nem aggasztja a dolog, lesz ami lesz. Hát... igaza lehet. Ő tudja... most már biztos, hogy benne bízhat. Megfogta Dorina kezét, majd visszafordult a többiek felé:
-Én és DJ járunk!

Várt volna valami elképedést, vagy kiabálást... vagy bármit. De nem történt semmi ilyesmi. Inkább Cyntia elmosolyodott:
-Ez édes. Mindig is sejtettük, hogy DJ-ben van egy kis maszkulin. Zsóka pillogott:
-Mi az?- kérdezte megszeppenve- Ki sem akadtok? Szonya vállat vont:
-Miért akadnánk ki? Láttunk már vadabb dolgokat is- itt az ifjú Serára mutatott- Jena kapásból egy földönkívülivel jár. Nina felvonta a szemöldökét:
-Én hadd ne részletezzem... Jena felé kapta a fejét:
-Mi az?- nevetett- kifogásolood a bátyám? Nina játékosan elnevetett:
-Ó, szó se róla... DJ bátorítóan átkarolta barátnője derekát, majd a többiek felé fordult:
-Tündér a csaj különben. De szótlanabbá vált az évek során. Zsóka bólintott:
-Miután beleláttam, hogy milyen mély dolgok vannak a mágia mögött, valamivel komolyabban veszem a dolgokat.

Szonya vállat vont:
-Előfordult. Hisz mindannyian változunk...

világok hajnala, második évezred kezdete 1.

Nehéz megmondani, hogy odaát mennyit írnak...
Viszont ami biztos, hogy a tengerkék és tűzvörös ég alatt a világ keletkezésétől számolják az időt. Az első pár száz év az istenek születését, az anyag keletkezését foglalta magában. Az első évezred közepén már megjelent az élet, valamint Nixa és Deghyom kezdeményei. A második felében történt meg a fényáldozat, Semifar azóta képes újjászületni.

Hogy érzékeltessük, milyen régiek az események, és maga a világ a "világok hajnala" az első hat évezredet foglalja magában. Ezt követi a "világok ébredése" amely a 45. évezredig tart. Ebben az időszakban Nixa ismeri meg a más bolygókon élő szövetségeseit. A sorban a "tettek érája" jön, mely a 127. évezreddel zárult, méghozzá azzal, hogy Nixa és Deghyom annyi millenia után letették a fegyvert. Bár ha az idő fogalmát vesszük, odaát teljesen más tempóban telik az idő...

Visszakanyarodva a második évezred kezdetéhez...

Csak romok maradtak mind Nixából, mind Deghyomból. Ez nem háború volt... Rosszabb...
A szélisten már annak idején értelmetlenül rombolt, ahol csak tehette. Úgy gondolta, hogy a két birodalom nem pusztítja egymást elég gyorsan... így "rásegített". Mindkét falatnyi városból csak romok maradtak, amik szanaszét hevertek. A Chomuu klán megmaradt tagjai a romok között kerestek menedéket, míg a Contrast túlélők a tengermellékre húzódtak, és ott próbáltak új életet kezdeni, megépítve saját otthonukat.

Azonban valaki még hitt a kék fővárosban. Valaki még megpróbálta újjáépíteni. Az akkori Kicsi volt az... emberként. A tűz- és démonmágia szakértője volt. Az általa ismert varázslatok azonban nem voltak alkalmasak építésre. Viszont elég erőt és szenvedélyt adtak neki ahhoz, hogy a saját két kezével próbálja meg felépíteni, ami megmaradt. Sokáig egyedül volt. Éjszakánként, némi magánnyal a szívében bámulta a csillagos eget. De nem adta fel... egyszerűen képtelen volt rá. Menteni akarta a menthetőt, és hitt benne, hogy képes rá. Napok teltek el így, hogy egyedül pakolta a helyére a köveket, talán két vagy három épületet ismét felállítva, amikor olyasmi történt, amit hinni sem mert volna...

Shakara egy másik világból érkezett. Olyan fekete mágus volt, aki egyben Echót szolgálta. Emberként félhosszú fekete haja volt, körszakálla, zöld szemei, sötét, arab stílusú ruhája, nyakában pedig három talizmán: a felsőbbrendű szárnyaké, a sötétségé, és a dupla félhold - Echóé. Hüledezve nézett körbe, mire ésszel betudta, hogy hova került. A romok elborzasztották. Aztán meglátta a távolban gürcölő Kicsit. Odament hozzá és megkérdezte, mi történt.

... egész pontosan, képletesen kérdezte meg. A tengerkék és tűzvörös egek lakói sokáig nem tudtak beszélni... a számokat előbb ismerték, mint a betűket - ezt az istenek miatt, miután mindegyikőjük képviselt egy számjegyet. Beszédre egész egyszerűen nem volt szükség. A kommunikáció a telepátia egyfajta primitív formája volt, hisz nem egészen gondolatok olvasásával történt, hanem érzésekkel. Sokkal könnyebben tudták a másikkal éreztetni a kérdésüket, a kérésüket, a bajukat, a boldogságukat, mint a beszéd után.

Shakara is a kíváncsiságát éreztette, miután Kicsi vállára tette kezét. Ahogy a lány visszanézett rá, és kiolvasta a kérdést az idegen szemeiből, ahogy amaz értetlenül körbenézett, megértette, mit szeretne. Ő felmutatta az öt ujját. 5... vagyis a szél száma. A szélisten tette ezt. Ezután rámutatott az idegenre, és kíváncsian rápillantott. Tudni akarta, hogy ki ő, és honnan jött. Shakara nem válaszolt, helyette sejtelmesen elmosolyodott. Végigmutatott a romokon, majd magára. Érdeklődött, hogy segíthet-e helyrehozni. Kicsi hálásan, de nyugodtan elmosolyodott. Szívesen vette a segítséget.

Már nyúlt is a következő kőért, amikor a fekete mágus megragadta a dupla félholdas talizmán. Megidézte erejét. Hangmantrákat használt, annak a segítségével építette fel a várost. A lány egészen elképedt. A hangmantrák egyfajta földöntúli zenének tetszettek... sosem hallott még ilyet. Meghatározott sorrendben szóltak a hangok... a romok darabjai pedig egész egyszerűen a helyükre másztak, és összeillesztődtek. Minden épületnél más dallam szólt... az határozta meg a zenét, hogy mekkora az épület, mennyire roncsolódott, és milyen sorrendbe kerülnek a darabok a helyére. Sokkal gyorsabban ment így a helyreállítás, mint amikor Kicsi egyedül, puszta kézzel csinálta. Csodálta a látványt ahogy sorba nőnek ki újra az épületek, és a hangmantrák csodálatos zenéjét...

Ahogy teltek az órák, úgy Shakara is egyre fáradt. Kérően Kicsi felé pillantott, némi segítségért. A lány egy lángot idézett a kezébe, alaposan megmutatva. Jelezte, hogy ő tűzmágus, az ő hatalma nem képes építésre. Az idegen szomorúan vette tudomásul, de megejtett felé egy halovány mosolyt. Kicsi viszonozta. Jól esett neki a gesztus. Egészen felmelegítette belülről.

És ekkor jött az ötlete. Odament a fekete mágushoz, átkulcsolta a nyakát, és hozzásimult. Shakara értetlenül nézett rá, bár egészen elvörösödött, hisz a gesztustól zavarba jött. Kicsi a reakciója láttán szélesen elmosolyodott, és hevesen bólogatott. Ezt akarta belőle kihozni: mint tűzmágus képes adni neki erőt, inspirációt, szenvedélyt... és ez lendületet ad a varázslat folytatásához. Shakara megértette. Visszamosolygott szelíden, és ismét belekezdett a hangmantrákba. Tovább épült a város, a vérükben lévő tűz pedig lassan összeolvadt...