2013. július 30., kedd

bitter taste of betrayal



Derült, csillagos égbolt domborodott az arab negyed felett. A langyos levegő a város minden zugát, az épületek minden nyitott ablakát átjárta… és ez alól az uralkodói háló sem maradhatott ki. A hatalmas, selyembaldachinos ágyban Arklan zárta gyengéden karjaiba dzsinnét, úgy aludták az igazak álmát. Oly békésen… oly mélyen… hogy nem is hallották, ahogy az ablakrács kilincsében kattant a zár, majd halk nyikorgással kinyílt.

Giordi, ahogy eltávolította a rácsot, előre csúszott, szinte némán a márványpadlóra. Őt követte Nadir, majd azonnal előrébb is ment, átvéve a vezető szerepet. A tolvaj hátulról fedezte, alaposan figyelve, nehogy arra járjon egy őr, aki csúnyán ellátja a bajukat. Ám úgy tűnt, a mutatványos nagyon is jól ismeri a járást… gyanúsan jól. Nem akart rákérdezni, gondolta, ez inkább az ő ügye. Ő már úgyis meg lett fizetve, bejutottak, a munka fele már teljesült. A részletek annyira talán nem is fontosak.

Ahogy végigosontak a márványfolyosókon, eljutottak a hálóig. A szultán és Jena csak aludtak, mint a tej. Giordi őrt állt a háló ajtajában, tovább sasolva, hogy nem-e cirkálnak őrök. Közben Nadir megindult az uralkodói pár felé…  övéből előrántva egy tőrt… régi barátja fölé hajolva… kezét a magasba emelve, készen arra, hogy könyörtelenül lesújtson…

Már lendült is a karja… amikor a dzsinn szemhéjai szinte felpattantak. Suhintott, mire egy mágikus erőmező vette körbe párját, amin a gyilkos fegyver éle hatalmasat koppant. Erre viszont már Arklan is felriadt. Először nem volt magánál, aztán mikor megpillantotta régi barátját, ahogy tőrrel a kezében fölé tornyosult, egészen elsápadt:
-Nadir!- fakadt ki végül- Mégis mit művelsz? A mutatványos dühében ismét készült lesújtani, azonban most a szultán elkapta a csuklóját. Válaszul Nadir betörte az orrát, majd futásnak eredt. Arklan pedig utána…
-Őrség!- kiáltotta, felverve a palota testőrségét.

A két jómadár futásnak eredt, végig a márványfolyosón. Látták, hogy nemcsak a szultán, de a lassan növekvő testőrség is a nyomukban van. Aztán megpillantották az ablakot a nyitott ráccsal. Giordi már szélesen elmosolyodott, ahogy látta szabadulásuk útját, és már elkönyvelte magában, hogy ép bőrrel megússzák…

Azonban Nadir megragadta a palástját, és egy határozott lendülettel hátrarántotta. Így nemcsak, hogy ő kiugrott az ablakon, megúszva az egész balhét, de Giordi a lendülettől hanyatt vágódott a márványpadlón. Ideje már nem maradt feltápászkodni, ugyanis azonnal öt őr tapadt rá, erősen szorítva. Akárhogy ficánkolt, és kiabált, az izmos arabok csak még jobban fogták. Az egyik – amelyik átkulcsolta vastag karjával a nyakát – az szultán felé fordult:
-Mit csináljunk ezzel a gazfickóval, felség? Arklan zihált, de határozott szemkontaktust tartott a tolvajjal, aki makacsul hallgatott. Tekintete mégis mintha azt mondta volna: „Engem ugyan nem törsz meg. Hát végezz velem!”

Fekete macska viszont inkább az érzéseivel viaskodott, minthogy azon tipródjon, miként bünteti támadóját. Sokkal megrázóbb volt számára, hogy a barátja, akivel együtt nőttek fel, most hidegvérrel az életére tört volna. Sajnálta is, hogy nem őt, hanem ezt a másikat sikerült elkapni… rengeteg kérdése lett volna Nadirhoz… Még egyszer végigmérte a tolvajt, és elgondolkozott. Talán ő is a hasznára válhat. Intett az őröknek:
-Motozzátok meg, vegyétek el mindenét, és alaposan zárjátok be. Nem szökhet el. Az őrök bólintottak, majd elvitték Giordit, aki még egy szúró pillantást odavetett némán a szultánnak, mielőtt eltűnt fogvatartóival az egyik sarok mögött…


2013. július 27., szombat

new level of healing

Kicsi kezdett magához térni. A fűben feküdt, felette pedig a a tiszta, csillagos ég húzódott. Lassan tisztult a fejében a kép: újraéledt volna? Ott volt az a pillanat, amikor a villámlándzsa elé ugrott, ami aztán átfúrta a testét... aztán ahogy Shakara fölé hajolt... képszakadás... és a következő emléke az, hogy Celestino a karjaiban tartja őt, hálás mosollyal, és örömében sír.... Jobban elgondolkozott. Celestino sírt? Nem emlékszik, hogy valaha látta volna őt sírni... még akkor sem, amikor megmentették a nővérét.

És ami még furcsább... valami egészen új erőt érez a testében. Kissé ismerős, mintha eddig auraként tapasztalta volna meg, most viszont nem kívülről érzi, hanem belülről. Végignézett magán. Sehol egy sérülés. Körbenézett. A homályban, nem messze tőle a fűben ott feküdt a sötét angyal, elhasalva. Nem nézett ki túl jól... fekvő helyzete arra utalt, hogy végkimerültségben esett össze. Megriadt, majd odakúszott hozzá.

A csillagok fénye elég volt ahhoz, hogy lássa a hátán lévő mély vágásokat, és az oldalából még mindig szivárgó vért. Megkísérelte magához téríteni, simogatva a fejét:
-Celo... Celo, hallasz engem? Hangjára társa felnyitotta ugyan a szemét, de nem tudott válaszolni. Csak némán próbált szavakat formálni, nem volt elég ereje, hogy beszéljen. A nemes ismét megsimogatta a fejét, megnyugtatva őt:
-Nincsen semmi gond- mosolygott vissza megkönnyebbülten- Örülök, hogy magadnál vagy még. Celestino magára erőltetett egy kínos mosolyt.

Ez jó érzéssel töltötte el a nőt. Lehúzta testőre dzsekijét, feltűrte felsőjét, hogy jobban hozzáférjen a sérülésekhez. Valóban nagyon rondák és mélyek voltak. A tüdőtalálatnál kezdte a gyógyítást. A megidézett zöld lánggal finoman elkezdte beforrasztani - viszont azt tapasztalta, hogy a folyamat meglepősen gyorsan megy. Amikor eddig gyógyított, az sokkal több időt vett igénybe. Aztán ismét érezte, ahogy elárasztja az az ismerős, különleges érzés. Akkor kattant be neki valami.
-Psicadelica szem...- Celestino felé fordult- egy Psicadelica szem van a testemben? A sötét angyal erősen köhögött, ahogy végre ismét levegőhöz jutott, és megszabadult a légutakat elzáró vértől. Közben bólogatott, hogy válaszra is méltassa úrnőjét. Kicsi is látta, hogy inkább jobb, ha egyelőre nem faggatózik. Inkább folytatta a háton lévő vágások gyógyításával.

A sötét angyal mégis némi erőt vett magán, és a köhögő-hullámot követően kimerítőbb választ adott:
-Shakara adta... azt mondta, hogy tudta, hogy visszajössz... és megkért, hogy keresselek meg... és vigyázzak rád... Kicsi épp végzett a teljes gyógyítással. Lefeküdt a sötét angyallal szembe, és megsimogatta az arcát. Celestino bújt a tenyeréhez, lassan meg is fogta... majd belepuszilt. A nemes hozzátette:
-Köszönöm, hogy eljöttél, és rám találtál- félre pillantott- bár magam sem értem teljesen, hogy mi történt. Celestino smaragdzöld szeme megpihent társán. Így valahogy, gyógyultan, az éjszakai ég alatt még üdítőbb volt a látványa. Intett felé szelíden. A démon mágus elmosolyodott, majd odabújt hozzá, a sötét angyal fejét finoman a vállára hajtva, majd megsimogatva:
-Szeretlek, Celo...A testőr lágy csókot lehelt a vállára:
-Én is szeretlek, Kicsim. Nagyon hiányoztál...

2013. július 25., csütörtök

San Djan confesses all

Starghost és harcos társa visszaértek a táborba. A sebesült egyhangúan hazatért, és elkezdte magát ellátni, viszont a zodiákusi az őrhelyére menet fél úton elterült a fűbe, és bealudt. Nem zavartatta magát, sokszor aludt már a fűben, mely sűrű és selymes, ráadásul szeretett csillagai alatt tartózkodhat, a nyílt égbolt alatt. Kell ennél több? El is nyomta az édes álom...

A kelés már nem volt ennyire édes... mikor is arra riadt fel, hogy fenyegető bömbölések közepette megtámadják. Épp csak sikítani tudott, mikor érezte, hogy felemelkedik a földből, és a következő pillanatban már a gyomrába, majd a bordáiba kap egy-egy jól irányzott ütést. Érezte, hogy felfut a szájába a vér. Ettől a vészhelyzetbeli ösztönei is bekapcsoltak. Lehúzta magát a földre, és magával együtt az őt fogót fekete medvét, és a másikra hajította. A mozdulatsor után érezte, hogy igencsak instabilan áll a talajon, hisz a sokktól remegtek a lábai. Nézte, ahogy a másik kettő épp próbál felkászálódni, amikor oldalról jött egy újabb támadás. Mindketten elvágódtak a földön: ő alul, egy óriási medve pedig rajta, a nagy súlyával a lelket is kinyomva belőle.

Épp próbált levegőhöz jutni a bestia alatt, mikor újabb csatakiáltások hallatszottak... határozottan nem állatiak, hanem emberiek. A nőt leszorító medve körbenézett, keresve a hang forrását... a következő pillanatba pedig már három nyíl is a torkába fúródott, egymás után. Odakapott, majd halálhörögve leszédült Anjáról. Az utóbbi értetlenül nézett körbe.

Ezzel nem volt egyedül, hisz a másik két beste is kereste, honnan is érkezhettek a nyilak. A távolban San Djan jelent meg, kivont fokossal. A két támadó fenyegetően bömbölt, majd megiramodtak felé. A vezér azonban egymagában is veszélyesen kíméletlen volt: az egyik medvének egyszerűen lecsapta a fejét, a másikat pedig addig vágta, amíg el nem terült és ki nem múlt. Csak úgy spriccelt a vér mindenfele.

Starghost már-már megijedt az indiántól, akinek ezt az elvetemült oldalát még soha nem látta. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy San Djant talán megszállta valamiféle démon. Ez a képzete szétoszlott, miután látta, hogy a törzsfőnök lassan lenyugszik. Vérfoltokkal pettyezve pár, de ugyanazt az ismerős arcot látta, mikor felé fordult.
-Jól vagy? Anja fájlalta ugyan a bordáit, amik minden valószínűség szerint eltörtek, de már stabilan talpra tudott állni. A lélekjelenlétét is sikerült visszanyernie:
-Igen... minden rendben. Gyanakvóan végigmérte az indiánt:
-De te mit keresel itt? És hol vannak a harcosok? San Djan sóhajtott:
-Nem sikerült bevenni a fekete medvék birtokát. Túl jól védik magukat. Viszont a sereget megtizedeltük. Valószínűleg ez egy jó időre elveszi a kedvüket attól, hogy ránk támadjanak. A zodiákusi bólogatott... lopva körülnézett... a három medve maradványain és rajtuk kívül nem tartózkodott a helyszínen senki. A falutól és az őrhelytől egyaránt távol jártak. Visszanézett a vezérre:
-Hogy találtál rám? Honnan tudtad, hogy meg fognak támadni?

Az indián elkomorodott, és megvakarta arca szélét. Valami ugyan a nyelve hegyén volt, de nem akaródzott kibökni. Még a szemkontaktust is kerülte a nővel. Anja közelebb lépett hozzá:
-San Djan... mi az már? A vezér elfordult tőle... komolyan töprengett egy ideig... majd lassan megadva magát a ténynek, hogy bizony mindig ott lesz a nő, és nem rejtheti örökre véka alá, végül visszafordult felé:
-A többi asszonynéphez hasonlóan nem akartam, hogy velünk gyere... és ugyanezért küldtelek mihamarabb haza... és a medve is, aki a gyenge pontot emlegette, rád utalt... Megköszörülte kicsit a torkát, bár az arcán eluralkodó pírt már nem tudta kontroll alatt tartani, de kimondta a bűvös szót:
-Szeretlek, és féltelek, Anja Starghost... Talán most már értesz mindent... A zodiákusi elképedt a hallottaktól. De valóban, világossá vált előtte San Djan furcsa viselkedése, hogy miért akarta kikerülni őt, miért őrizte őt a tekintetével... Két kézzel a hajába túrt... és most ő fordult el tőle. Azon kapta magát, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Az indián nem ment hozzá közelebb, de ahogy látta tehetetlenül, inkább kiadta neki az utasítást:
-Inkább menj vissza az őrhelyedre, Starghost. Ahogy elnézlek, jót tenne, ha alaposan kipihennéd magad. A nő félig ránézett, és némán bólintott. San Sjan viszonozta a gesztust, majd elindult a falu felé...

2013. július 20., szombat

incontrare i dei

Elisir nekivágott az útnak, miután összeszedte magát. Aco kísérte útján. Őrszellemként képes volt az isteni szféráig eljutni. Menet közben érezte, hogy a holdpapnő idegesen összehúzza magát a hátán. Félig felé fordult:
-Tériszony? A nő megcsóválta a fejét:
-Lámpaláz.... Jobban a griffhez bújt:
-Nem szembesültem még szemtől szembe istennel.
-Ó, dehogy nem- javította ki Aco halál nyugalommal- az esküvődön, amikor Echo is jelen volt. Mégiscsak Shakara anyja... Elisir sóhajtott:
-Rendben, de az más. Ott nem egyedül szembesültem vele- magyarázta idegesen- különben is, közvetetten már volt vele kapcsolatom, hisz a Holdudvarban, ha úgy vesszük, őt szolgáltam... Ő adta a jelet, hogy menjek oda. A hajába túrt:
-Most viszont teljesen egyedül leszel egy olyan istennel szemben, akihez soha nem volt szerencsém. A griff bizalmasan rámosolygott:
-Dehogy leszel egyedül. Én itt vagyok melletted... Kedves, nyugodt hangja, és az állandó pozitív visszajelzés végül mosolyt csalt a nő arcára. Érezte, hogy kezd benne oldódni a feszültség. Megsimogatta a griff nyakát.

Végül megérkeztek. Az isteni szféra azon sarka egész kopárnak tűnt: csupasz sziklán mindenfelé, sehol egy tenyérnyi zöld. Ambran ugyan ott ücsörgött... de nem egyedül. A földistennővel beszélgetett, akinek egy hatalmas törésnyom csúfította el márványszerű arcát. Elisir ismét megriadt, ahogy azzal szembesült, hogy már nem egy, hanem kapásból két isten színe előtt van jelen. Le se mert szállni a griff hátáról, ahogy megérkeztek. Azonban a másik kettő észrevette őt. Ambran felállt:
-Nem jellemző, hogy egyszerű halandók erre járnak. Segíthetünk talán valamiben? A holdpapnő remegve kinézett Aco sörénye mögül. A két istenség egyszerre meglepve és kíváncsian néztek felé. Valóban nem lehet túlságosan hétköznapi, hogy a magafajta halandó erre járkál, ha még ők is rácsodálkoztak. Rámarkolt még jobban a lándzsára, és próbálta összeszedni magát:
-Én... én... azért jöttem... Azonban a földistennek hamar elfogyott a türelme:
-Bökd már ki, hogy mi akarsz!- vakkantott rá. A nő elbújt Aco háta mögé, Ambran azonban a vállára tette a kezét. Ahogy a földisten visszanézett rá, kissé lenyugodott. A villámisten ismét Elisir felé fordult:
-Ne félj, nem fog bántani, csak kissé harapós kedvében van- szomorkás hangsúllyal hozzátette- talán érthető, hogy miért.

A holdpapnő ismét előmerészkedett. Látta, hogy az istennőt valóban bántja az arcán éktelenkedő sebhely. Ettől egész emberinek tűnt... Elisir pedig kissé felbátorodott. Nagy levegőt vett, majd lecsusszant az őrszellem hátáról, és mélyen meghajolva, két kézzel nyújtotta át a fegyvert:
-Visszahoztam a lándzsát, amit elraboltak tőled. Ambran szemei elkerekedtek a meglepetésről. Átvette a fegyverét, és a magasba emelve megcsodálta. Miután leengedte, hálásan a nőre pillantott:
-Nem is tudom, miként köszönhetném meg. Égen-földön, más síkokon kerestem már, de nem találtam. Elisir elmosolyodott, majd lopva a földistennőre nézett. Ismét lehangolta őt, ahogy ott szomorkodott a sebhellyel az arcán. A villámisten felé fordult:
-Meg tudod őt gyógyítani? Ambran elkomorult:
-Sajnos az elektromosság nem képes sérülések beforrasztására. Más élőlényekbe vissza tudom hozni az élet szikráját, de a sebek...

Hirtelen, nem is tudja pontosan milyen ördögi intuíciótól vezérelten, Elisir közbevágott:
-Adj erőt, hogy én képes legyek rá! Mindkét istenség felkapta a fejét. Ambran kérdően nézett rá:
-Parancsolsz? A holdpapnő kissé zavarba jött, majd szeppent hangon elmagyarázta:
-Én tudok gyógyítani. Kitanultam a Holdudvarban. Viszont egyszerű halandóként nincs elég kompetenciám ahhoz, hogy istent képes legyek gyógyítani. Összeszedte magát, és hozzátette a villámisten felé címezve:
-Azt mondtad, hogy nem is tudod, mivel köszönhetnéd meg, hogy elhoztam a lándzsád. Ebben az esetben, csak annyi kérésem lenne, hogy adj nekem elég erőt ahhoz, hogy a földistennőt meg tudjam gyógyítani. Ez utóbbi a hallottak után hálásan elmosolyodott, Ambran pedig bólintott:
-Igazán önzetlen lélekre vall. Ami szívesség, az szívesség.

Megfogta Elisir vállát, ezen kerül csatornázta át a hatalmát. A nő érezte, hogy eddig sosem tapasztalt erővel kezd megtelni a teste és a lelke. Csodálatos volt, ahogy egyre jobban terjedt. Aztán a földistennő felé fordult. Olyan gyakorlott mozdulatokkal, ráolvasással kezdte el óvatosan végigsimítani az arcán lévő sebhelyet, mintha csak egy másik halandóval tenné. Az istenség hagyta magát, bízott a másik kettő döntésében. Így, hogy Ambran erejét felhasználhatta, nagyon szépen haladt a munka, akár egy álom. A Spia okozta sérülés perceken belül eltűnt. Miután az istennő tapasztalta, hogy ismét a régi fényében ragyog, viharosan megölelte a holdpapnőt:
-Áldott légy, te drága! Még soha nem kaptam ilyen önzetlen gesztus halandótól. Elisir most már nem a lámpaláztól, hanem a túláradó kedvességtől jött zavarba. Miután az istennő elengedte őt, alázatosan meghajolt mindkettőjük előtt:
-Az enyém a megtiszteltetés...

2013. július 17., szerda

phoenix bush

Celestino az idejét se tudja már, mikor repült ilyen sokat utoljára. De a helyzetre emlékszik: akkor történt, amikor Mauek útjára bocsátotta őt, és másik szigetet vagy a szárazföldet kellett keresnie. Sanbosco szigete nem volt teljesen idegen tőle, egyszer már elhaladt mellette. Viszont nem tudta, hogy a szigeten mire számítson. Leszállt, a szélétől burjánzó erdőbe. A levegőt kenetek illata töltötte meg. Körbenézett. Shakara csak annyit mondott, hogy a jós álom szerint ide kell jönnie. Talán felismeri azt, amit keres. Megindult a sűrűbe.

Az erdő szűk csapásoktól hemzsegett. Igen lassan tudott haladni, alig volt hely. Az úttól fáradt volt, de a kíváncsiság ugyanakkor hajtotta. Valóban itt találja Kicsit? Ez számára nemhogy hihetetlen, hanem minden eddigi ismeretével összeegyeztethetetlen volt. Látta őt meghalni... ahogy a lándzsa átfúrja a testét, ahogy remeg... ahogy a vérét issza a föld... és ahogy a karjaiban teste lassan kihűl a karjaiban. Ő és Jena el is temették őt. Bár lánya megjegyezte, hogy maszk kellett volna rá. Megvakarta a fejét. Nem mert visszakérdezni, hogy ez pontosan mit is jelent. Nem volt alkalma még senkit sem eltemetni, mióta sötét angyalként éli az életét...

Ahogy engedte magát gondolatai hálójába szőni, hamarosan észrevette, hogy olyan mélyre ért az erdőbe, hogy a fák, már csak alig pár sugarat engedtek át a napfényből. Teljesen elsötétül az a rész... egyetlen távoli pontot leszámítva, ami melegen, barátságosan izzott. A jelenségre felfigyelt, és megindult a fényforrás irányába. A látásviszonyok miatt erősen botladozott, hisz a gyökereket és köveket már egyáltalán nem észlelte.

Viszont mikor megérkezett, láthatta, hogy egy egész bokor áll tűzben. De a lángok nem erőszakosan emésztik, hanem barátságosan pislákolnak rajta, mintha ők és a bokor egyfajta szimbiózisban élnének. Körbenézett:
-Rendben, itt vagyok- mondta félhangosan, mintha csak a jelenséghez szólt volna- Mi a következő dolog? Ekkor a láng felfutott az egyik fára, ami vadul elkezdett égni. Celestino megriadt, és azonnal odarohant, lekapva dzsekijét, hogy azzal oltsa a tüzet.

Alig látott neki, valaki olyan lendülettel telibe kapta, hogy pár métert bukdácsolt a földön. Miután sikerült épp ésszel betudni, hogy bizony valaki megtámadta, felpillantott. Egy fiatal angyal állt ott, lovagi páncélban, kivont karddal, támadóállásban:
-Láttalak a sziget felett, bestia!- fegyverével felé mutatott- pusztulj a szigetünkről! A sötét angyal felállt, és előrántotta a kardját:
-Miféle alak vagy te, hogy csak így rám támadsz?- ordított- én küldetésben vagyok itt! A váratlan alak arrogánsan folytatta:
-Ó hogyne, hogy a vesztünket okozd, igaz? Ismét nekirontott:
-Pusztulj innen, sötét lélek!

Celestino félreugrott, majd az égő fa felé vette az irányt. Elkezdte vadult letépdelni a kérgét, remélve, hogy azzal megállítja a tüzet. Azonban hátulról mély találat érte: először ellenfele végigvágta a hátát, majd beleállította a kardot:
-Ne merészelj a főnix bokor lángjaihoz nyúlni, te alávaló! A sötét angyal térdre rogyott a fájdalomtól. Rámarkolt a kardjára. Hallotta, hogy a támadója ismét lesújtani készül. Összeszedte magát, és védett. Az acél élek csak úgy csattantak. Ezt követően elkapta ellenfele bokáját, és megrántotta. Az angyal hanyatt vágódott a földön.

Ez épp elégnek tűnt, hogy időt nyerjen. Visszafordult a fa felé, és továbbtépte le róla a parázsló kérgeket. Aztán egy újabb nyilalló fájdalom... bele mélyen az oldalába. Élesen felordított kínjába. Ellenfele pedig csavart még egyet a kardon, ami már Celestino bordái között állt:
-Én figyelmeztettelek, de gaz! Most meghalsz, a fény nevében! A testőr lélegzete akadozott. Valószínűleg a tüdeje is találatot kapott. Megremegett erősen, és nehézségek árán próbálta visszanyerni lélekjelenlétét. Remegett a kezében a kard, lassan ellenfele felé fordult:
-Megmondtam... hogy hagyj.... Egy pillanatra összekapott lendülettel lerúgta magáról a kardjával együtt. Ezután megragadta az angyal fegyverét, és átszúrta vele a karvértjét, ezzel a földre szögezve őt. Ellenfele ordibált, ahogy próbálta kihúzni a fegyvert:
-Te alávaló! Ezt még mocskosult megkeserülőd!

Azonban Celestino nem akart törődni a szavaival. Befejezte, ami elkezdett. Lassan letöredezte a maradék parázsló kérget is a fáról. Ismét elakadt a lélegzete... azonban ezúttal nem a tüdőt ért találat, hanem a látvány miatt. Ugyanis a fában, fekete ruhában, gyógyuló mellkassal, és a jól ismert szárnyas, tollas fülű alakjában ott feküdt Kicsi... Megint elakadt a sötét angyal lélegzete... Hát valóban itt van... Az ő szeretett lénye... Amint feldolgozta, hogy valóban őt látja, lassan kibányászta és kiemelte őt a fából. Szíve hölgye kába volt, mintha most ébredt volna egy mély álomból. Leguggolt, a térdére támasztotta a nemest, majd elővette az apró smaragd szilánkot. Az éppen gyógyuló mellkasi sérülésébe helyezte,majd homlokon csókolta, és végigsimította az arcát, a haját...

Kicsi lassan felpillantott rá, de tekintete igencsak ködös volt. Nem úgy tűnt, mint aki teljesen magánál van.A sötét angyal örömtelien, hálásan elmosolyodott:
-Kicsim...- szólította meg őt halkan, ahogy simogatta az arcát- hallasz engem? A démonmágus igyekezett szemkontaktust tartani vele. Látta, hogy szeretett testőre fal fehér, de reménytelien néz rá.
-Celestino...- szólt rekedten. Hangja erőtlen és fátyolos volt. Viszont a sötét angyalnak épp elég. Örömében kibuggyantak a könnyei, és magához szorította a nemest. Többször homlokon csókolta, féltve ölelte magához:
-Kicsim...- sírt örömében, hangja suttogásig tompult- én életem... hát megtaláltalak.... hát itt vagy....  A nemes nem igazán fogott fel a helyzetből semmit. De ahogy a sötét angyal szorította őt magához, ő a mellkasához bújt. Megremegett:
-Hol vagyok? Mi történt? Celestino a nő vállához hajtotta fejét:
-Semmire sem emlékszel, édesem? Kicsi próbálta összeszedni gondolatait az agyára nehezülő ködből, de igencsak nehezére esett. Valami azonban derengett:
-A csata a Vad világban- érezte, ahogy végigfut rajta a hideg, és erősebben megrázkódik a teste- Spia eltalált a lándzsával... Kibuggyantak a könnyei:
-Az utolsó emlékem, hogy Shakara fölém hajol...

Testőre homlokon csókolta őt, és megsimogatta arcát:
-Most már vége van, édesem- mosolygott hálásan és fáradtan- már ismét itt vagy mellettem. Nem lesz semmi gond... Mire végigmondta, Kicsi eszméletét vesztette. Végignézett rajta. Ez a csodálatos nő, akibe beleszeretett, olyan törékenyen hevert a karjaiban... és ismét mellette van. Ez - a súlyos sérülések ellenére is - erőt adott neki. Óvatosan a karjaiba vette, és lassan felállt vele. A földhöz szegezett angyal értetlenül nézte a jelenetet:
-Hékás! Te meg mégis hová indulsz? Celestino ránézett, épp csak egy pillanatra, amíg válaszra méltatja:
-A küldetésem véget ért. Azzal, úgy ahogy volt, véresen, mégis méltóságteljesen, a szeretett lénnyel a karjaiban elindult visszafelé...

2013. július 15., hétfő

Giordi

A vörös főváros ha nem a hírhedt hadurakról, a megalomániás uralkodókról, és a perifériára száműzött varázstudókról volt híres, akkor a tolvajokról. Annak idején Soot is köztük kezdte. És bár az évek során a birodalmak összeolvadtak, és az életszínvonal rohamosan nőtt, a tolvajok még mindig portyáztak a sikátorokban: voltak, akik klánokba verődve, másik viszont magányosan, mint a remete rák.

Giordi az utóbbiakhoz tartozott. A már korai harmincas éveiben járó sötét hajú és sötét szemű férfi védjegye a sötétkék csuklyás köpenye, és ördögi tehetsége volt. Ügyesen babrálta ki a zárakat, nem hagyott maga után nyomokat erőszakos behatolásról, csendes volt, és pontos, akár a halál. De nem érte be pusztán a zárak feltörésének, és az briliáns kézmozdulatok készségével. Oldalára, a sötétkék köpeny rejtekében egy-egy tőrt rejtőzött, amit előránthatott, ha szorult köré a hurok. Összességében, mint tolvaj hírnevet szerzett magának. Az uralkodókat is többször meglopta, így ők is próbálták levadászni... sikertelenül. Tom Focus hatalomra kerülése után, mikor a bűnözést elkezdték felszámolni a városban, a változás szele egész egyszerűen hidegen hagyta őt. Úgy folytatta tevékenységét, mintha mi se történt volna.

Most is meglopott egy katonát. Az állig fegyverben lévő áldozat azonban nem tudott lépést tartani vele súlyos vértje miatt. Mire kivehette volna alakját, Giordi már utcákkal arrébb járt. Minden zugot ismert, tudta, hogy vághatja le mihamarabb a menekülési útvonalat. Most egy megfelelő tisztást keresett, ahol szemrevételezheti zsákmányát. Kicsivel a város széle felé, egy álmosan pangó zárt udvarban találta ezt meg. A falnak dőlt, kinyitotta az eltulajdonított erszényt, és kárörvendő vigyorral elkezdte számolni az aranyat.

Alig látott neki, valahonnan az udvar másik végéből egy kora béli férfi hangja szólalt meg:
-A kétszeresét adom, ha teljesítesz nekem egy megbízást. A tolvaj felkapta a fejét, a hang forrását kutatva. Csak egy sötét kapualjat látott, de benne senkit nem tudott kivenni. Megejtett egy lenéző grimaszt:
-Egyedül dolgozom. E szavakat követően folytatta a számolást. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy egy tömött erszény puffan a lábai előtt, pár arany ki is folyt belőle. Rápillantott, majd vissza a sötét kapualjra. Ismét megszólalt a hang:
-Komolyan beszéltem. És ez csak az előleg. Giordi felvette a másik erszényt is, majd a sötétet fürkészte szemeivel:
-Mégis mi lenne a dolgom, és miért ragaszkodsz ennyire hozzám? A hang válaszolt:
-Hallottam híred. Én ugyan ügyesen akrobatikázom, macska ügyességgel mászok és vetek szaltót, de nem értek a zárak feltöréséhez. A zárt ajtónál vagy ablaknál fel is adhatom a küldetést. Azért kellesz nekem, hogy asszisztálj egy faladatban. A tolvaj felvonta a szemöldökét:
-Miféle feladatban? Ekkor az alak előlépett a kapualjból. Nadir volt az, és komoran nézett vissza rá:
-Betörünk az arab palotába, és megöljük a szultánt...

2013. július 14., vasárnap

incaricarlo con un tesoro

Celestino a villa udvarában ül, a lépcsőn. Nosztalgiázott. Rengeteg időt eltöltött itt, főleg az idekerülésének elején. Nem igazán tudott megbirkózni űrnője viselkedésével, és a hirtelen nyakába zúduló érzésekkel. Rengeteg időbe telt mind kitanulni, és ismét emberré válni... legalább is, valami emberszerűvé, nem csak gépnek maradni, ami parancsokat teljesít. Fél szemmel a bejárat felé sandított. Odabenn minden rendben. Jenához átjött a barátja. Szimpatikus fiatalembernek tűnt. Jót is fog tenni mostohalányának az ifjú társasága. Mintha Kicsi említette is volna, hogy ők ketten már milyen rég együtt vannak... valami ártatlan gyerekszerelemnek indult az egész... most pedig már kész felnőttek, és még mindig egy pár. Mily idilli... Bár ha egy negyedrész isten, félrész démon, félrész sárkány és egy energiamunkás földönkívüli kapcsolata sem épp hétköznapi. Ki tudja... talán pont azért tart ilyen sokáig a románcuk, mert mindketten olyan extrém lények, hogy egymás számára is különlegesek...

Ismét maga elé pillantott, és elmosolyodott. Nem úgy mint ő és Kicsi - futott át az agyán. Ők ketten sokkal jobban hasonlítottak. Ő azért kapott fekete szárnyakat, mert Sötétség új életet adott neki, ami emberként számára véget ért. Kicsi pedig azért, mert a démoni életének vetett véget. Pár neki nemcsak a szárnyai, hanem a fülei és a farka is tollas volt. Nem egészen tűnt sötét angyalnak... Mintha ez bármit is számítana... Kissé magára húzta szárnyait. Amikor idekerült nem érzett semmit. Most viszont... a tátongó űr a mellkasában... a lelke mélyén... mintha elevenen fel akarná falni. Mintha lassan terjedne benne a kínzó méreg az ereiben, ami a szeretett lény halálával szivárgott be a szívébe. Megtörölte szemeit. Próbálta erősnek mutatni magát... nem egyszerűen büszkeségből, sokkal inkább Jena miatt. A lány rábízta magát, és tudta, hogy Kicsi és azt szeretné, hogy vigyázzon a lányára. Újabb szem törlés... Nem emlékszik rá, hogy bárki is így hiányzott volna neki valaha, ahogy most Kicsi. És minél jobban belegondolt, annál égetőbbé, annál kínzóbbá vált a hiánya. A kezeibe temette arcát... Bármit... de bármit megtenne, hogy viszont láthassa... hogy ismét a karjaiba zárhassa... hogy hallhassa fiatal nevetését... hogy vigyázhasson rá, ahogy az idekerülésének első napja óta tette...

Épp elhagyta volna magát, mikor surrogást hallott. A katona olyan gyorsan előjött belőle, hogy a gyásza azonnal megfutamodott. Gyorsan megtörölte magát egyik kezével, másikkal már vonta is ki a kardot, és ugrott le a lépcsőről. Meglepetésére nem támadó állt ott... hanem egy hatalmas, fekete sörényes, lila griff, melynek pofáját zöld csíkok tarkították. Olyan méltóságteljesen állt az udvar közepén, akár valami isten. Celestino meg is lepődött, mikor ésszel felfogta, mit is lát. Lassan leengedte fegyveres kezét. A jövevény baráti melegséggel szólította meg:
-Nincs tőlem félnivalód. Te vagy Kicsi testőre, ugyebár? A sötét angyal eltette a kardot, és szkeptikus csodálattal mérte végig a teremtményt:
-Ki vagy te? A griff válaszolt:
-Aco vagyok, a Di világ őrzője. Jó uram küldetett érted, mert meg akar bízni egy feladattal. Celestino érezte, hogy kellemetlen hideg fut végig a vállán, és valami émelyítően elnehezíti a gyomrát. Vagy az előérzete súg rosszat, vagy pusztán a griff szavai vannak rá ilyen furcsa hatással. Végigdörzsölte lassan felkarját, ezzel összeszedve magát:
-Ki a te jó urad? Aco megejtett egy melegszívű mosolyt, és készségesen válaszolt:
-Shakara Sera... Shingo Sera és Echo istennő fia. A sötét angyal sóhajtott, habozni látszott:
-Mit akar tőlem az a szörnyeteg?- morgolódott, ahogy toporgott- Épp elég van a rovásán, Kicsi is miatta halt meg... A griff tett körülötte egy kört, mintha ezzel egyfajta bizalmat sugallna felé:
-Kérlek, ne ítélkezz ilyen élesen. Ezeket a szavakat a keserűséged kreálja- ahogy ismét szembe került vele, megállt- Mivel félig halandó, így ő is követ el hibákat. Viszont nem róla van szó, hanem rólad. Hogy vállalod-e a megbízatást. Celestino felpillantott a nemes bestiára. Az, amilyen nagy volt, olyan kedves is. Mindig is mondották, hogy a griffek szabadok, mint a sasok, az oroszlánszívük miatt pedig különösen bizalmasak és barátságosak. Ő pedig most személyesen tapasztalhatta meg ezt a legendát. Odalépett hozzá, és megsimogatta a csőrét. Aco mosollyal viszonozta a gesztust, és engedett neki, Celestino visszamosolygott rá:
-Vigyél Shakarához...

A Di világ sosem készült el teljesen. Maradtak még teljesen sötét zúgok az erdőn túl. Shakara szándékosan hagyta meg ezeket a helyeket... ha a világukat menteni kéne, ha újra kell építeni valahonnan... vagy ha csak el akar vonulni, még a szeretteitől is. Most pont a legutóbbi eset állt fenn. Hallotta, ahogy valahol a háta mögött landol Aco. Kissé megremegett az ökle... még jobban rászorított. Celestino leszállt a griffről, majd hálásan megvakarta a nyakát. Ezt követően a vele háttal álló félistenre nézett. Lassan, kissé bizonytalanul elindult felé:
-Hívtál... A bestia továbbra se fordult felé, úgy folytatta:
-Bevallom, nem fűztem hozzá túl sok reményt, hogy eljössz- mondta halkan- főleg azok után, ami a múltkor történt. Enyhén megrázkódtak a tollai:
-Majdnem lecsaptad a fejemet. A sötét angyal sóhajtott, majd fürkészte őt:
-Nem gondolkoztam egészen józanul. Azt hiszem, nem kell különösebben kifejtenem, hogy miért... hisz te is láthattad. Shakara bólintott:
-Igen... - hangja kissé rekedtesnek hatott- és a szívem mélyéről sajnálom.

Lassan felé fordult, hangja pedig komorrá, semlegessé vált:
-Épp ezért szeretnélek megbízni valamivel. Celestino kíváncsian végigmérte őt:
-Mivel? Shakara elindult a sötét angyal felé:
-Álmot láttam. Az Ősatyám Sanbosco szigetére suhant. Ez egy jel. Odaért a testőrhöz, úgy folytatta:
-Szeretném, ha elmennél Sanbosco szigetére- kinyitotta eddig remegő öklét- és átadnád neki ezt. A markában egy igen apró smaragdszilánk csillogott. Celestino értetlenül nézett a parányi ékkőre... majd rá a bestiára. Azonban mikor szemkontaktust létesített vele, akkor vette észre, hogy Shakara jobb szeme nem a megszokott smaragdzöld, hanem kifejezetten gyöngyház-ezüst színű. Kissé meg is ugrott a felismeréstől:
-Te meg mégis mi a szent szart csináltál a szemeddel?- fakadt ki.
-Hosszú történet- zárta rövidre a félisten, majd folytatta- Csak menj el a szigetre. Egész biztosan megtalálod ott Kicsit. És ha így lesz, add át neki a szilánkot.

Celestino némi habozással elvette a Psicadelica szem darabját:
-És mégis honnan vagy benne ilyen biztos, hogy ott lesz?- hüledezve nézett vissza rá- hisz halott, mindketten láttuk, hogy feláldozta magát. Shakara halál nyugodtsággal, minden érzelem nélkül pillantott rá vissza:
-Az Ősatyám mindig közvetetten segít. Ha nem máshogy, hát álmokkal. A sötét angyal egy pillanatra megejtett egy ironikus mosolyt:
-Akkor mégis miért nem te mész el hozzá? Mégiscsak együtt voltatok. A félisten komoran felelt:
-Hidd el, rád sokkal nagyobb szüksége van- majd hozzátette- Bár együtt voltunk, ebben az életben mindketten különböző helyen találtuk meg a boldogságot. Én itt, a családommal. Ő pedig melletted. A vállára tette a kezét:
-Ha megtalálod, viseld gondját. Úgy szeresd, ahogy eddig senki mást.. A sötét angyal csak bólintott... majd angolosan távozott a helyszínről.

2013. július 13., szombat

trust your DJ

Álmos délelőtt a stúdióban. Az évek során DJ nemcsak kitanult rengeteg trükköt a kollégáktól, de a kék fővárosban saját stúdiót is létrehozott a disco mellett. A nemrég beszerzett lemezekkel kísérletezgetett épp, hol gyorsítson, hol lassítson, hol adjon rá kicsit több basszust... melyik ponton, és melyik lemezt keverje hozzá a folytatáshoz. Ezért egy ideje Dorina joggal vallotta magát Echo papnőjének, hisz a kis zuga olyanná vált, mint egy fajta megtestesült delirium: a hangok, a szétszórt lemezek, a kábelek tömkelege... és ki itt ha belépett, felhagyhatott minden reménnyel, hisz a zene foglyul ejtette.

Valaki mégiscsak megkísérelt bemerészkedni... miután háromszor kopogott az ajtón. DJ leállította a lemezt, és levette a fejhallgatót:
-Ki vagy? Én is kivagyok. Az ajtó lassan nyílt... majd lassan előbukkant egy kék szemű, hosszú, hullámos fekete hajú figura, sárga ruhába. Dorinának idejébe telt, mire összerakta amit lát, és felismerte az alakot:
-Zsóka?- tátva maradt a szája- te lennél az? A mágustanonc szélesen elvigyorodott, ahogy betett maga mögött az ajtót:
-Igen! Megleptelek? DJ még mindig hüledezve nézett végig vendégén. Mikor is látták egymást utoljára? Legalább 10 éve? Á, kevesebb, mint 10 éve... de akkor is. Az alany szembeszökően sokat változott.

Végigmutatott rajta:
-Veled meg mi történt? Mi ez az új frizura? És mégis mit csináltál az évek alatt? Zsóka odasétált hozzá:
-Még itt tanulok a Mágus Akadémián- mesélte lelkesen ahogy leült mellé- kedvet kaptam az okkult tudományok iránt. A természetfeletti lényeg idézése egész jól megy, de az elementál mágiával még akadnak gondjaim. Beletúrt a hajába, majd kíváncsian az előadóra nézett:
-Te is jól nézel ki- végignézett rajta- látom, már nem azt a fiús pulcsit hordod, mint eddig. Valóban... Dorina épp világoskék trikót viselt, és szürke trapéz nadrágot. Sokkal több látszódott belőle, mint kölyökkorában. Megejtett egy bizalmas vigyort:
-A tanulási folyamattal jár- elővett közben egy lemezt- többször eljártam az emberek világába, és az ottani nagyoktól tanultam. Echo a legelején besegített, nélküle talán nem is ment volna. Felhelyezte a lemezt, és elindította:
-Nagyon nehezen akartak elfogadni a korom miatt, és hogy lány vagyok. De valóban... egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány női előadóval találkoztam a szakmában...

Zsóka mosolya kissé elkenődött:
-Ez valahol lehangoló. Te mindig olyan jól csináltad ezt, hogy pasit el se tudnék képzelni a helyedben. Majd ismét felvette a jól ismert mosolyát:
-Szép emlékek voltak annak idején, amikor szórakoztattál minket, és zenéltél nekünk. DJ ismét elővette a fejhallgatót:
-A Láng Lányokról beszélsz?- elmosolyodott- ja, jópofa csapat voltatok. A mágusnövendék kíváncsian végignézett rajta:
-Nem akartál volna soha hozzánk verődni? Lett volna számodra hely. Dorina megcsóválta enyhén a fejét:
-Á... engem az utca nevelt. Sosem éreztem magam odavalónak.

A fejhallgatót barátosnéja fejére helyezte:
-Ezt viszont hallgasd meg. Úgy szól, mint egy kisangyal. A következő lépésben elindította a lemezt, és állított a hangerőn, a basszuson. Zsóka a fejhallgatóra tette mindkét kezét, és elkerekedtek a szemei. Érezte, ahogy végigfut rajta a hideg:
-Magasságos Univerzum! De hisz ez orbitális... DJ rávigyorgott:
-Várj csak, lesz ez még jobb is. Előkapott még egy lemezt, majd egy adott ponton elkezdte felkeverni a meglévőre. Vendége beleborzongott az akusztikus élménybe:
-Te jóságos...- kapta fel Dorina felé a fejét- Csaj, te fantasztikus vagy! Annak idején még a közelébe se jártál ilyen hangoknak! Ez valami orbitális! Az előadó elmosolyodott:
-Úgy gondolod? 

És mielőtt a mágus tanonc válaszolhatott volna, a következő pillanatban már megfogta a kezét, és finoman a lemezre helyezte. Óvatosan koordinálta, hogy ő is megtapasztalja, milyen a csúsztatás, a scratch-elés... Zsóka az élménytől teljesen odáig volt... sőt, egészen ki is pirult a lelkesedéstől. Bár bízott barátjában, nem volt elég magabiztos, hogy átvegye a lemez felett az uralmat. Nem is kísérletezett vele tovább. Hagyta, hogy Dorina irányítson... Olyan szinten rábízta magát, az irányítást, hogy DJ már nemcsak a kezét irányította, hanem a helyzetet... Másik kezével végigsimította Zsóka arcát, gyengéden maga felé fordította, és a pillanat hevétől átszellemülten megcsókolta...

2013. július 11., csütörtök

aftermath of the battle



A kis csapat visszatért a Di világba. Elisir feje be lett kötve. Shakara mély álmot bocsátott rá, majd betakarta. Szükségesnek érezte ezt a lépést, hogy felesége kipihenje a csatával járó fáradtságot és a testvérei elvesztésével járó fájdalmat. A csata után amint lehetett, a kellő tisztelettel el is temették a Proboujours testvéreket. Megsimogatta a nő fejét, majd egy gyengéd csókot lehelt rá:
-Pihenj, édesem. A küldetésed még várhat magára. Előbb aludd ki mindezt a keserűséget… Elisir érzékelni vélte szavait, hisz álmában vonásai egészen kisimultak. Akárcsak egy kislányé, aki az ijesztő éjszakán magához ölelhette a játék mackóját.

Ezt nyugtázva a félisten elengedte őt, majd kisétált. A pataknál Alba épp megint lemosta kedvese fejét és vállát, mielőtt újra kötést cserélv volna rajta. Az ő jobb karja csuklótól vállig szoros kötésben pihent.  Shakara már sokadszorra is megállapította, hogy ők ketten igazán egymásnak teremtettek: bármilyen elkeseredett is volt a helyzet, bármilyen mélyek volt a sérülések, bármilyen keserű is volt a veszteség, ők ketten boldogok voltak… mintha csak maga a tény tette volna őket boldoggá, hogy ott vannak egymásnak, és ettől biztonságban is érzik magukat. A félisten érezte, hogy elmosolyodik.

Alba észrevette őt, ahogy kötötte vissza Tía karjára a gyolcsot:
-Ó, szia tesó! Na, a hercegnőd már az álmok földjén jár? A Sera odasétált hozzájuk, épp egy enyhe mosollyal az arcán:
-Olyan jó kedvetekben vagytok. Üdítő nézni titeket. A hold herceg halkan nevetett:
-Kösz a bókot. Csak és kizárólag abból merítünk, hogy túléltük. Shakara némán bólintott. Azonban barátja, aki mégiscsak gyerekkorától ismerte, bőven túl látott a csenden:
-Zavar, hogy feláldozta magát érted, ugye? Shakara felkapta a fejét, mintha épp csak akkor tért volna magához egy bóbiskolásból:
-Hogy mondod? Tía válaszolt helyette:
-Szerintem azt akarja mondani… hogy az a nő nem egészen közömbös számodra. Az, akivel Trakertanba találkoztál… A Sera sóhajtott, és a sörényébe túrt:
-Nézzétek… ti is tudjátok, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb. Valóban nem közömbös… de nem is vagyok belé szerelmes. Ha az lennék, akkor nem kerestem volna tovább Elisirt, és ott maradok Trakertanba. Azonban Elisirt 4 életén át kerestem, Kicsit pedig a trakertani csata után otthagytam… meg is feledkeztem róla… Ismét a sörényébe túrt, ahogy maga elé nézett:
-Ő pedig most megmentette az életemet… Alba sóhajtott, miközben végzett társa ellátásával:
-Öregem… neked teljesen össze van kuszálva az agyad.

Tía végignézett mindkettőjükön, majd levonta a következtetést:
-Szerintem itt nem egészen arról van szó, hogy Shakara két nő közé került. Sokkal inkább arról, hogy elvesztett egy bajtársat, aki sokat jelentett neki. Megfogta a félisten csuklóját:
-Erről van szó, Shakara? A megszólított felpillantott rá… egyenesen az élénksárga szemekbe. Ezután elhúzta kezét a szorításából, majd elsétált tőlük. A holdherceg vállat vont:
-Milyen angolosan távozott valaki…

Ez idő alatt a tengerkék ég alatti villában Celestino még mindig Jenát vigasztalta. A lány nagyon sápadt volt. A sötét angyal végigsimította fejét, ahogy ölelte őt:
-Minden rendben lesz. Anyád büszke rád. Sőt, te is büszke lehetsz rá, hisz az életét adta valaki másért… Elgondolkozott egy pillanatra, majd hozzátette:
-Az apádért. Jena megtörölte arcát:
-Talán valahol mélyen még szerette őt- leült a kinti lépcsőre- az a baj, hogy erről nem tudok semmit. Amíg nem találkoztam vele, soha nem mesélt apuról. Celestino leült mellé, majd átkarolta a hátát:
-Valóban nem voltak teljesen közömbösek egymás iránt. Viszont atyád sem irántad. Ismét végigsimította a fejét:
-Biztos nem akartál volna vele menni? Ők egy teljes család… ott van a testvéred is. Jena egy ideig csak nézett maga elé… majd lassan megcsóválta fejét. Megtörölte ismét a szemét, majd visszanézett a testőrre:
-Magamnak való vagyok. Hozzászoktam, hogy csak anyámmal vagyok. Csak ő volt sokáig számomra, és a barátnőim. Kissé összeszedte magát, nagy levegőt véve:
-Persze, örültem neki, amikor megismertem az apámat és a bátyámat, és tartom velük a kapcsolatot. De… nem érzem magam a család teljes tagjának. Ismét a sötét angyalra nézett:
-Ezért is szeretnék inkább veled maradni- lassan vállat vont- meg hát, anya nagyon megszeretett téged. Mondtam, hogy egészen kivirágzott melletted. Aztán meg… amikor eldumáltunk az asztalnál… Ott valami bennem is kattant… Celestino figyelmesen hallgatta a lányt, aki végül hozzátette a záró sort:
-Úgy beszéltem hozzád, mint egy szülőhöz… bizalmasabban, bensőségesebben… nem úgy, mint egy átlagos felnőtthöz. A sötét angyal bizalmasan, részben meghatottan elmosolyodott, majd magához szorította mostohalányát. A homlokát is megcsókolta:
-Köszönöm, kincsem. Ez nekem is sokat jelent- megsimogatta a hátát- Ígérem, úgy vigyázok rád, mint az apád…

Order back to the tribe



Az indiánok észak felől megközelítették a fekete medvék előőrsét.  A fenevadak harci jelekkel festve pásztázták a környéket, olykor a levegőbe szimatolva. San Djan tudta, hogy az állati szaglás ellen nem lesz sok esélyük, így a támadásukat mindenképp pontosan és gyorsan kellett kivitelezni. Futva végigpásztázta dél felé a lombokat. A levelek közül ismerős vörös haj látszódott. Magában megejtett egy mosolyt, majd félig a többiek felé fordult:
-Szélcsend van, azért nem érzik még a szagunkat. Viszont ha minél tovább állunk egy helyben csak idő kérdése, és ránk találnak. Mihamarabb támadnunk kell. Az egyik harcos bólintott:
-Várunk a parancsodra, San Djan. A törzsfőnök szintén bólintott, majd egy kavicsot áthajított egy parittyával… valahová oda, ahol a vörös hajat tudni vélte.

A medvék meghallották a zajt… de mire elindulhattak volna, hogy utána járjanak a forrásának, az indiánok mindkét oldalról előtörtek a sűrűből, és nekik rontottak. A meglepetésszerű manőver ellen nem sokan tudtak védekezni: sok fenevad azonnal odalett. Az indiánok csak minimálisan sérültek a vad ütközetbe.

San Djan, miután elvágta az egyik fekete medve torkát, lopva körbenézett. Látta, hogy az egyik épp Starghost fölé tornyosul. A hölgy épp felvette a támadóállást, kezében a fokossal… azonban a törzsfőnök őrült csatakiáltással megelőzte, tőrét mélyen az ellenfél mellkasába mártva. A bestia elterült a földön, és halál tusáját vívta. Anja értetlenül kifakadt:
-Mit művelsz? Ezzel én is el tudtam volna bánni! San Djan kitépte fegyverét haldokló ellenfele testéből:
-Alábecsülöd őket.

Közben látta, hogy a rajtaütésük sikeres végkimenetellel zárult: a fekete medvék egy jó része holtan terült el, a maradék pedig menekült elfelé… talán vissza a táborba. Az indiánok diadalmasan elkezdtek kiabálni, ahogy lóbálták fegyvereiket.

San Djan épp kezdett megnyugodva elmosolyodni, amikor haldokló ellenfele megszólalt:
-Ne borítékold még a sikert, nyomorult emberi lény. A törzsfőnök felé kapta a fejét. A fekete medve vérző szájjal, ködös tekintettel folytatta:
-Az őrség megmaradt tagjai most figyelmeztetik a táborban élőket. És akkor… nektek befellegzett… a Vér-tavat a ti véretek fogja festeni.  San Djan felbe rúgta őt:
-Elhallgass, alávaló! Csak nem gondolod, hogy hagyni fogjuk, hogy a magadfajták betörjenek a táborunkba? Védeni fogjuk magunkat és szeretteinket.

Meglepetésére, vagy talán legnagyobb döbbenetére, a haldokló medve elvigyorodott:
-Igaz is, a szeretteitek… Most, hogy volt alkalmam… alkalmunk látni, hogy mit tettél velem… már tudjuk, mi a gyenge pontod, San Djan. Az indián elsápadt. De mire bármit is szólhatott volna, ellenfele már kimúlt. Starghost ódzkodva odalépett mellé:
-Miről beszélt ez az alávaló, San Djan?- kérdezte kissé idegesen, halkan- Miféle gyengeségről? A törzsfőnök sóhajtott, majd összeszedte magát, hogy válaszoljon, de Anja beszélt tovább:
-Teljesen megváltoztál, mióta megválasztottak vezérré. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen fegyelmet tudsz parancsolni. Még a kiállásod is sokkal határozottabb, és keményebb. Miféle gyengeséget említett?

San Djan a zodiákusra nézett, majd hozzátette:
-Vissza kell menned a táborba. Starghost erre kifakadt:
-Hogy mi? De hát miért? A törzsfőnök a vállára tette a kezét:
-Kérlek, ez egyszer ne mondj ellent a parancsomnak. Tisztába vagyok a képességeiddel. De pont ezek miatt a táborban nagyobb szükség lenne rád. Sekos és a harcos asszonynépek nem elég erősek a medvék ellen. Anja kissé húzta a száját:
-Itt is jó szolgálatot teszek. San Djan sóhajtott:
-Hidd el, ott még jobbat tennél. Elfordult, és intett az egyik harcosnak. Egy, a vállán sebesült indián sietett oda hozzá:
-Itt vagyok, San Djan. A törzsfőnök kiadta a parancsot:
-Te és Starghost menjetek vissza a táborba. Ő folytatja a szolgálat teljesítését, te pedig kérj ellátást. Nagyon mély az a seb, amit szereztél. A harcos nekiállt mentegetőzni:
-Dehogy is, még simán tudok harcolni- demonstrálásképp párszor erőteljesen meglendítette karját. A vezér viszont ellentmondást nem tűrő pillantást vetett rá:
-Ez parancs- majd a nőre nézett- és neked is szól, Starghost…

Mit volt mit tenni… a két utasított eleget tett a parancsnak, és elindultak vissza, a táboruk felé…