2012. december 30., vasárnap

Memories from the human world-guardians

Alba lustán terül el az ágyon. Az éjszaka meleg volt, be se takarózott. A reggeli nap sugaraira se volt hajlandó reagálni... Egyedül a háziállatára, amikor enyhén a csuklójára harapott, és megpróbálta lerángatni az ágyról. A srác listán rápillantott. Valóban, vele ellentétben a fekete dögicsekben rengeteg energia volt... és ott ugrált neki.
-Azt akarod, hogy kimenjek veled? A szörnyeteg lelkesen bólogatott, Alba pedig a saját fejére nyomta a párnát:
-Felejtsd el.... nincs az az isten...

Ekkor a fekete krokodil-cápaszerűség felugrott az ágyra, majd rá a párnára, és visított a gazdájának.
-Nem- hallatszott tompán Alba hangja- nem megyek sehová. De te mássz ki, ha akarsz. Tudod, hol van a kutya ajtó... A háziállat durcásan morgott, majd kiment a kis ajtón. Abszolút nem zavartatta magát, ahogy végigment a városon, és nem találkozott más hozzá hasonló lénnyel... sem az, hogy páran lopva megbámulják. Viszont valami tavat vagy folyót keresett... arra volt leginkább igénye. Útja egy sikátorba vezette... ahol aztán eltűnt a fal mögött...

Némileg megilletődött, mikor tudatosult benne, hogy ez már rég nem a nagyváros: előtte hatalmas foltban füves rét, a folton túl üres sötétség.... ám az egész területet folyó szelte át. Végre, célba ért. Lelkesen meg is iramodott, hatalmas csobbanással belevetve magát a vízbe. Örömmel elúszkált... nem is tartotta olyan hidegnek a vizet, olyan kellemesen langyosnak bizonyult inkább.

Már majdnem elért a vízesésig, mikor is hangot hallott:
-Hé te! Mit keresel itt? Azonnal felkapta a fejét, belekapaszkodva a partba. Shakara volt az, egy kígyóval az oldalán. Felismerni vélte az ifjút... Kimászott gyorsan a partra, és lendületesen megiramodott felé...

Azonban a kígyó elé vágott, és fenyegetően ráfújt. Támadóállást vett fel, tartva vele a szemkontaktust. A fekete szörnyeteg morrantott. Próbált beszélni, kiabálni, megmagyarázni, hogy ő ismeri Shakarát, de a hangja inkább valami fenyegető ugartás-morgásnak bizonyult. Aco pedig ebből kifolyólag minden lépését fenyegetően tartotta, és igencsak masszívan gazdája védelmére kelt. Párszor lecsapott a betolakodóra, mélyen belé marva. A nem szívesen látott vendég felnyüszített. Shakara itt szólt közbe először:
-Aco, elég legyen! Ne bántsd!

Az őrző épp visszavonulóra készült, hallgatva a srácra, azonban a fekete szörnyeteg úgy berágott rá, hogy nekiesett. A földre teperte, többször belé harapott, megcibálta. Utána pedig félrehajította. Shakara ismét kifakadt:
-Hagyd abba! Rohant is, hogy közbelépjen. A betolakodó elé rohant, megállt előtte, és próbált tovább beszélni... Mindhiába, nem jött ki emberi hang a torkán. Inkább megragadta a nadrágja szárát, és próbálta magával rángatni. A srác rácsapott:
-Hékás, mégis mit képzelsz? Ránk támadsz minden ok nélkül?

Erre a krokodil-cápaszerűség teljesen elhűlt. A szája is tátva maradt. Azonban a döbbenet nem tartott sokáig, ugyanis hátulról egy ordítás riasztotta meg. Megugrott, és a hang irányába fordult. Aco feltornyosult... de kígyó alakja fényesen, méltóságteljesen átformálódott. A következő pillanatban már nem a megszokott kígyó, hanem egy fekete sörényes griff állt előtte, pofáján zöld v-alakú mintákkal. A betolakodó sikkantott, és futásnak eredt. Az őrző a nyomába... majd a csőrével megragadta, és úgy kipenderítette, hogy a másik világban ért csak földet.

Shakara szemei elkerekedtek, majd jobban szemügyre vette a jelenést:
-Aco? Ezek szerint... most történt meg a szintlépés? A griff mélyen fejet hajtott, majd válaszolt:
-Igen, gazdám. Pontosan azzal, hogy megvédtelek ettől a fenyegető betolakodótól. A suttyó megsimogatta a fejét, majd elgondolkozott:
-Szerinted ki küldhette? És mégis mit akart?
-Nem tudom- válaszolta a griff- De az bizonyos, hogy a szándékai egy cseppet sem tiszták...

Alba még mindig az ágyon henyélt, mikor a dögicsek hazaért. Épp csak halkan csattant a kis ajtó, mikor gazdája ránézett... és abban a pillanatban fel is ült. Ledöbbentette őt, mikor meglátta háziállatát csupa sebesen, és hogy éppen csak vonszolta magát. Riadtan leguggolt hozzá, és megsimogatta:
-Veled meg mi történt? Ki tette ezt veled? Válaszul a szörnyeteg csak sírt. Szerette volna elmesélni, de tehetetlennek bizonyult. Alba sóhajtott:
-Gyere, kezelésbe veszlek.

Bevitte a dögicseket a fürdőbe, és a zuhannyal lemosta sérüléseit, és a rászáradt vért. Közben törölte le a kezével is:
-Egyet se félj... nálam jó kezekbe leszel. Szépen lemoslak, kipucolom a sebeidet, és... Hirtelen elakadt a szava. Amint a háziállatához beszélt, észrevette, hogy az érintésével vékonyan jegesíti a vizet. Elállította egy pillanatra a zuhanyt, majd mindkét kezével a szörnyeteg testén lévő vízre koncentrált. Valóban... fagyasztotta a vizet. A dögicsek enyhén megborzongott, de nyugodtabbnak tűnt. Alba ezt látva elmosolyodott:
-Így jobb? A háziállat bólintott.

A srác pedig a vizes zuhanyzó felé fordult. Intett párat a kezével... és azt tapasztalta, hogy tudja irányítani a vizet. Ökölbe szorította a kezét:
-Ne aggódj, kis társam... megtaláljuk azt, aki így bánt veled. És garantálom, hogy alaposan ellátom a baját...

2012. december 29., szombat

rage of a T'het derivative

Sokszor hatalmas, köztük helyenként kisebb  lebegő jégtömbök az űrben - itt találta magát Manu az indián lepellel a fekete ruhája fölé terítve. Körbenézett... álmodik talán? 
-Nem álmodsz- szólalt meg egy ismerő hang. A legidősebb Agosto a hang irányába fordult:
-Gita? Valóban, a fehér hajú lány állt vele szemben, egy nagyobb jégtömbön állva. Tartása, arca komoly volt, és tiszteletet parancsoló. Tovább magyarázott:
-Ez itt az asztrál sík. Sámánok és különböző révülők járnak ide, és vannak olyanok akik bizonyos helyzetekben olyanra formálják amilyenre akarják - egyfajta élő szimulációként. Amit most látsz, az T'het jégszilánkjainak tökéletes mása. 

Emanuel ismét körbenézett, majd vissza a tudósra:
-És... mit keresünk mi itt? Gita lehunyta a szemeit és szenvtelen hangján folytatta tovább:
-Tudod... a T'het származékoknak van egy igen alattomos cselük: az ellenfelüket képesek átrántani az asztrál síkra, elvágva minden anyagi segítségtől, és ott végezni vele... Amint ez végigmondta, felnyitotta szemeit, teste szellemszerű jégkékké vált, karmai és fogai pedig hosszabbakká, hegyesebbekké. Így esett neki a srácnak. 

Manunak feleszmélni sem volt ideje, a jéglidérc végig is karmolta a mellkasát, majd visszatámadt, és mélyen végigszántotta a bal karjától a hátáig. Ijedtében ugyan felkiáltott, és a második csapás után meg is ugrott, riadtan és értetlenül nézve a lányra:
-Gita, mégis mi a fenét művelsz?- fakadt ki. A jéglidérc visszhangzóan fagyos hangon szólt vissza:
-Rendezem veled az ügyem egyszer és mindenkorra! Ismét nekiesett, bár Emanuel az utolsó pillanatban blokkolta a karjával. Ezután kissé meghátrált:
-Mégis miről beszélsz? Éreztem, hogy olykor kimért voltál velem szemben, de mindig együtt tudtunk működni... Gita ráfújt:
-Miattad vesztettem el a húgom, te szörnyeteg! Nem is szabadna létezned! 

Ismét ugrott volna, azonban a legidősebb Agostót megrázták a szavai. Egy elektromos támadással előzte meg, nekicsapva őt egy másik jégtömbnek. A jéglidérc hatalmasat nyekkent, majd ahogy lassan tápászkodott felfelé, Manu dühödten válaszolt:
-Tehát olyan vagy, mint a társaid? Ők Cala fenyegetésével akartak annak idején előcsalni, hogy megsemmisítsenek, mert úgy vélték, hogy fenyegető vagyok rájuk nézve, és az életem természetellenes! Egy újabb villámmal csapott le, azonban Gita félreugrott, és egy kisebb szilánkról tovább szökkent, egyenesen a srác felé, végigkarmolva a vállát. Emanuel egy pillanatra megremegett, majd megfordult. A T'het származék ismét szembenézett vele:
-Ez az egyik ok... Ismét támadásba lendült, de Manu megelégelte. Ledobta magáról a leplet, és felvette a fekete párduc alakot. Belekarmolt a tudós oldalába, majd távolra lökte magától. Fenyegetően rámorrant:
-És mi a másik ok? 

Gita alaposan végigmérte ellenfelét. Ilyen bestiával már nehezebb a dolga puszta jéglidércként. Keményebb eszközökhöz kell folyamodnia. Visszavette emberszerű alakját, majd bal öklét a jobb vállára csapta:
-Az....- majd jobb öklét a bal vállára- hogy elvetted tőlem.... Ezután hatalmas mennyiségű energiát koncentrált a testébe, melynek következtében métereket nőtt. Emanuel elképedve nézte maga előtt az óriást, aki haragos üvöltéssel fejezte be a mondatot:
.... a húgomat! 

És már csapott is az öklével. A fekete párduc félre se tudott ugrani, az előbbi döbbenet olyan szinten lebénította. Gita pedig minden egyes csapással elkeseredetten ordított:
-Nem volt túl jó a kapcsolatunk! - PAFF - De próbáltam vele helyrehozni! - DURR - Azonban megépített téged! - CSATT - És onnantól kezdve csak veled foglalkozott! - BAMM - Nem tudtam vele semmi megbeszélni! - DANG - Mert téged jobban szeretett, mint engem! - KRAKK - Olyannyira, hogy még lelket is adott neked, ezzel áthágva minden szabályt! Teljesen elfordult tőlem miattad!

Ez utolsó szavaknál úgy taposta a földbe ellenfelét. Ahogy elfogyott a lendülete, megállt.... és zihált. 
Furcsa, nyomasztó csend lett hirtelen... valami elszállt... Talán a harag? És ebben a némaságban valami más, kellemetlen érzés kezdett lassan végigfolyni rajta... Valami nagy, nagy hibát követett el...

Leszállt a srácról, majd a kezébe vette. Még mindig fekete párducként volt ott, erősen remegett... egy pillanatra erőteljesen felköhögött egy adag vért. Gita leguggolt, ahogy jobban szemügyre vette a kezében lévő megtört ellenfelet. Most látta csak igazán a hátán lévő vágást is, amit okozott: az izmok közt, a csont mellett vérben ázva, de ott a fémkábel - az utolsó, ami Manu mecha létéből megmaradt. Rosszul lát talán? Óvatosan odanyúlt, hogy kitapogassa...

Emanuel elrántotta a karját. Mélyen végigjárta a fájdalom. Az óriás is kissé megrezzent a reakció láttán. Ismét végignézett a fekete párducon. A kép, hogy ez a lény valaha gép volt, teljesen szertefoszlott... most már csak valami távoli álomnak tűnik. Akivel itt és most dolga van, az valóban egy hús-vér lény... és most zúzta őt össze... és ő benne erős az életösztön, mert igyekszik kitartani... 

Ismét finoman megérintette, most a haját tűrte el a véres arcából. Manu érzékelte, és pislákolva felnyitotta szemét. Látása igencsak homályos volt, de tudta a szemkontaktust. Gita sóhajtott, majd vontatottan belekezdett:
-Sajnálom.... Néhány perc kínos csend után folytatta:
-Levezettem rajtad minden dühömet, de ez soha nem hozzá vissza Calát- szemei égtek, hangja kissé elcsuklott- sem a vele való kapcsolatot. Végigfolyt a könny az arcán:
-Én mindent megtettem, hogy visszaállítsam a kapcsolatunkat.... de... ő folyton elzárkózott... folyton veled törődött... nem tudtam visszaállítani a viszonyunkat... 

Emanuelnek a sírást hallva mélyebben meghasadt a szíve, mint a jéglidérc karmaitól. Sajnálta őt... és némileg össze is állt neki a kép pár múltbéli folttal. Próbálta összeszedni magát, hogy szóljon... Igyekezett, hogy ne veszítse el eszméletét, hisz többször közel volt hozzá. Csak az óriás hangjára való összpontosítás tartotta észnél. Ezt követően újabb adag vért köhögött vele, majd rekedten, gyengén válaszolt:
-Így... már értem... A T'het származék megtörölte szabad kezével az arcát, majd rá emelte tekintetét. Manu folytatta:
-Voltak képek... még a mecha memóriából... ahogy Cala hozzám beszélt. Sokszor... magányosnak tűnt. Ismét vért köhögött fel, majd folytatta:
-És néha... félt.... tőled.... Erőteljesebben reszketett egy hosszabb pillanatra. Küzdött, hogy visszavegye teste felett az uralmat, közben pedig befejezte, amit elkezdett:
-Kölcsönösen... félreértettétek... egymást. Ha ezt előbb.... észrevettem.... volna.... akkor tisztázom veletek...  

Alig, hogy végigmondta, rémisztő köhögőroham jött rá. Eddig a fájdalom járta át az egész testét, most már a félelem is. Talán a zoolook-ok erdejében érzett utoljára ilyen páni félelmet... viszont most nem tud menekülni semerre... most nincs hová futni...

Gita szánakozva nézve, ahogy szenved. Finoman ráhelyezte a másik tenyerét, majd megkérdezte:
-Meg tudod mondani, hogy mit érzel most? A fekete párduc ismét próbált erőt venni magán. A reszketés ugyan nem állt el, de a köhögés nagyjából igen - és ez épp elég volt arra, hogy tudjon beszélni:
-Soha nem éreztem ilyet- hangja elcsuklott- mintha... minden oldalról marna a fájdalom... És félek... Hangja egészen suttogásba ment át:
-Nagyon... félek... 

A tudós óvatosan eltűrte ismét Emanuel haját:
-Többé nem kell félned... mindent jóvá fogok tenni. Manu még egy pillanatra közbeszólt:
-Calával is rendbe teheted.... Tudod, hol keresd, ugye? Gita megejtett egy enyhe mosolyt, majd bólintott:
-Már találkoztam vele. És helyre is hozom... . kissé közelebb hajolt hozzá- de előbb téged. Megpuszilta a fejét, majd rácsúsztatta a másik kezét...

Ekkor Manu a saját ágyában riadt fel. Végignézett magán: sehol egy karcolás, és emberi alakban is van... tényleg az asztrál síkon lett volna? Aztán a fejéről lehúzott egy átlagosnál vastagabb és hosszabb fehér hajszálat - mintha csak egy óriástól származott volna... 

2012. december 23., vasárnap

kitérő valahol félúton

Lumanix-on ismerős, kaaelidaschi sikló érkezését jelezték. Az uralkodó már a fogadására állt pár tiszttel és tudóssal együtt. Az egyik jelenlévő megszólalt:
-Biztos a ráják kérnek megint segítséget. Komolyan gondolják a két bolygó közti kapcsolatot. Aluh Manac bólintott:
-Mi pedig szívesen látjuk őket. Kellemes érzéssel tölt el, hogy égi testvéreink helyét átvették, és tovább őrzik.

A jármű kissé csámpásan landolt. Az egyik hajtómű sérült volt. Az egyik tudós megvakarta az állát:
-Olybá tűnik, hogy a vendégünk nem tájékozódott a napjainkban folyó meteorzáporról. Mégis ki lehet ennyire figyelmetlen? A választ hamarosan megkapta, mikor nyílt az ajtó. A rája katonai ruhát felismerték a jövevényen... viszont a hatalmas egzotikus tollaktól, a fekete sörénytől, és a hozzájuk hasonló testfelépítéshez elakadt a szavuk.

Hermes körbenézett a fogadóbizottságon, majd meghajolt:
-Üdvözletem, holdfénytolvajok! A gépem megsérült, és kényszerleszállást kellett végrehajtanom. Remélem, nem vagyok a terhetekre, amíg rendbe hozom... Azonban a Lumanix lakói teljesen megkukultak. Egy ilyen lény érkezésére számítottak a legkevésbé, miután a kaaelidaschi mechák, majd utánuk a ráják is beszámoltak róla, hogy az ottani lakosok mind egy szálig kipusztultak. Erre most, a saját szemükkel láthatnak egy élő példányt...

Az uralkodó vett elsőként erőt magán, ahogy a vendég elé rohant, majd szorosan átölelte:
-Ó, dehogy vagy a terhünkre, sőt, a legjobb szerelőink javítják meg a gépet!- csodálattal nézett rá, végigsimítva vállait, hogy meggyőződjön, igaz amit lát- Magasságos égi fények! Azok után a beszámolók után, amiket kaptunk, remélni se mertük, hogy láthatunk még túlélőt a kaaelidaschi testvéreink közül! Mondd, mi a neved? A jövevény teljesen zavarba jött a hercegnő reakciójáról. Érezte is, hogy a tollai füléig elvörösödik - mily érdekes jelenség, még sosem érzett még ennyi meleget az arcát. És soha nem is zavarta... Végül összeszedte magát, és válaszolt:
-Hermes vagyok, hölgyem- meghajolt- a szolgálatára. Aluh Manac felkacagott:
-Dehogy vagy te a szolgálatomra!- megragadta a vendég csuklóját, és izgatottan rángatni kezdte a palotába- Mi vagyunk a tiédre! Kérlek, maradj nálunk egy ideig, érezd itthon magad!

Az egykori fő mecha nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Soha nem ugrálták körül, ő mindig szolgált, és a szolgálatban örömét lelte. Most viszont teljesen tehetetlennek bizonyult, megszólalni is alig tudott az áradozó tekintetek rengetegében. És konkrétan egy uralkodó viselte őt gondját... soha nem mert ilyesmit feltételezni vagy akár elképzelni. Kissé frusztrálta a dolog.

Aluh Manac ezt észre is vette rajta a hallban, mikor különböző édes konyharemekeket szolgáltak fel. Kérdően mérte végig:
-Mi a bajod? Talán megsértettünk valamivel? Olyan hallgatag vagy... A jövevény végigsimította a pofáját - abban a reményben, hogy el tudja simítani a zavaros melegséget, ami a füléig hatolta, majd alázatosan válaszolt:
-Egyáltalán nem, tisztelt úrnő. Csak nem az ilyesmihez vagyok szokva... A hercegnő nem értette a kijelentést. Visszakérdezett:
-Talán nem a fogadra való a konyhaművészetünk? Hermes megcsóválta a fejét:
-Nem erről van szó... Nekem kéne szolgálnom, mert az én feladatom, és nem neked, felség. Én... Elharapta a végét, és próbálta összeszedni a gondolatait. Talán nem sikerült teljesen felfognia, hogy ő már teljesen megváltozott, hanem minden természetes. Pedig nem az... csak ő és C4 tudnak az átalakításról. Sóhajtott, majd visszanézett az uralkodóra:
-Én egy mecha vagyok.

Aluh Manac első reakciójaként látványosan elkerekedtek a szemei, majd tátva maradt a szája. A jövevény meg is riadt kissé, hogy talán valami rosszat mondott. Ez ijedelmet tovább alapozta a hercegnő következő reakciója, mikor is nekiesett, és belemélyítette a karmait a vállába. Hermes mind a riadalomtól, mind a fájdalomtól felordította, majd elhúzta magát. Másik mancsát a fájdalom helyére nyomta... Érdekes... ilyen mélyreható nyilallást még soha nem érzett. Sőt, még nedvességet sem a fájdalom helyén. Aluh Manac eközben megnézte saját mancsát, ami véres volt... majd a vendég felé fordította:
-Akkor erre mi a magyarázat?

Az egykori fő mecha elszégyellte magát. Fájlalta még a vállát, közben válaszolt:
-Megkértem valakit, hogy változtasson orgává. Egyikünk se tudta, hogy ez lesz az eredménye. Teljesen véletlenül kaptam kaaelidaschi holdfénytolvaj testet... Az uralkodó sóhajtott. Csalódást okozott neki a tény, hogy nem egészen igazi lénnyel van dolga. Végül leemelt az asztalról egy kendőt, és a vendég sérül vállára szorította:
-Akárhogy is... te vagy az egyetlen kaaelidaschi holdfénytolvaj. Ne haragudj, hogy bántottalak...

Hermes jobban szemügyre tudta venni Aluh Manac arcát. Rajta is a szégyen jelei mutatkoztak. De volt benne még valami érdekes, valami ismerős... vagy ismerős érzést kiváltó:
-Ha nem veszed túl személyesnek, felség- szólalt meg végül- emlékeztetsz az úrnőmre... Az uralkodó, miután letörölte a vért, kíváncsian a vendégére nézett:
-Miért, ki a te úrnőd? Az egykori fő mecha halványan elmosolyodott:
-Yorrick Kaldesh, a földről. Az ő elődeit szolgáltam.... Az úrnő bólintott:
-Értem hát, hová visz az utad. De ha megengeded, veled tartanék. Annak idején pár katonám mesélt a Yorrick nevezetű lányról. Hermes e hír hallatán szélesen elmosolyodott:
-Megtisztelnél a jelenléteddel...

2012. december 22., szombat

Memories from the human world-Shakara 2

Napok teltek meditációkkal. Nem is tudta igazán, hogy ennek az egésznek mi a lényege. Olykor be is aludt. Álmában meg is jelent a cirkónia, és finoman visszazökkentette őt. Ilyenkor felpillantott, vissza a macskára, aki felemelte enyhén a fejét - épp csak annyira, hogy a srác lássa őt:
-Ne aludj el. Tudom, ha elalszol, hisz megmondtam: utazok az álmokban. Shakara sóhajtott, és bólintott. Utána ismét lehunyta a szemeit.

De tényleg... mire kéne összpontosítania? Dia Aya nem adott neki semmilyen irányt. És ezt az üres teret is már nagyon unja. Napok óta itt csücsül, nincs itt semmi a vízen kívül. Talán ha elterülne a zöld fű alattuk.... és a távolban, ahol a vízesés van, ott hegynek kéne lennie, másképp nem lenne a folyamnak lejtése.... Amint ezt végiggondolta, azt észlelte, hogy fű illatával telik meg a levegő. Felnyitotta szemeit...

Valóban füves rét terült el alattuk. Körbenézett. Távolban, a vízesésnél ott volt a hegy... pont, ahogy elképzelte. Viszont ezen kívül nem volt más: az gondolatba vett területen túl ismét sötétség, az ég még mindig feketében állt. Visszanézett a cirkóniára. Dia Aya meg se moccant. Csak meditált tovább.
-Talán észre se vette- gondolta Shakara, majd kiszemelte a vízesésnél lévő hegyet, és megindult az irányába.

Valahol bizarrnak tetszett a kép, hogy a látóhatár előtt véget ért többnyire a zöld terület. Ez a világ hátborzongatóbb, mint a legelső nap. Ha mezők kerültek elő a sötétségből, akkor előkerülhet akár valami más is... talán egy szörnyeteg...

Felért a hegyre, körbenézett. Valóban... csak egy adott terület volt benőve fűvel. És ott volt egyedül nappali világosság is. De mégis miféle fényforrásból? Hisz az ég teljesen fekete... se egy Nap, se egy Hold, se lámpák.... Megfordult, abban a reményben, hogy a vízesésen túl talál még valamit.

Csalódottságára, semmit. Csak a folyó vonalát. És persze a folyó vonalán valami szürkés, kissé hipermangán-színű, aranyfarkú valamit, ami a part mentén odakígyózik hozzá. Egy pillanatra meg is ugrott az ijedtségtől... tényleg előbukkant valami ebből az üres térből.

Amint közelebb ért, akkor látta, hogy az a valami egy kígyó. Az állat leírt körülötte könnyedén egy kört, jobban szemre vételezve őt, majd összetekeredett és megállt előtte. Shakara nem tudta mire vélni ezt a viselkedést. Leguggolt hozzá, kissé méregette:
-Izé.... helló? Ekkor megszólalt egy hang a háta mögül:
-Aco nem fog bántani. A srác megfordult. A macska volt az, teljes nyugalomban. Felállt meglepetten:
-Te egész idáig követtél?

Dia Aya sejtelmesen elmosolyodott:
-Szerettem volna, ha előbb te magad nézed meg, hogy eddig mit teremtettél ebben a világban. Mondottam: ez a hely a te örökséged. Shakara meglepődött, majd zavartan megvakarta a fejét:
-Azt nem mondtad, hogy formálhatom is... A cirkónia folytatta:
-Úgy érkeztél az emberi világba, hogy nem emlékeztél az erődre. Nem akartam elkapkodni, és felvilágosítani minden részletről. Arra van szükség, hogy magad jöjj rá, mire is vagy képes. A suttyó elmerengett. Habár Dia Aya rébuszosan beszélt, nagyjából értette, hogy mire is akarja őt rávezetni. De kissé bizonytalan is volt, hisz nem tudta, hogy vajon hol lehetnek egyáltalán a korlátjai.

Utána visszanézett a csörgőkígyóra. Az még mindig összetekeredve nézett rá, engedelmesen, mintha várna valamire.
-És ez a csúszómászó?- kérdezte végül. A macska visszakérdezett:
-Hallottál már az Ouroboros legendáról? Shakara bizonytalanul csóválta a fejét:
-Nem... nem hiszem- majd a kígyóra mutatott- Talán ő Ouroboros? Dia Aya halkan nevetett:
-Nem egészen. Egyes törzsek úgy tartják, hogy van egy Ouroboros nevezetű óriáskígyó, mely átöleli és összetartja a világot- ezután a csörgőkígyóra mutatott- ő itt Aco, és a Di világra vigyáz. Lényegében, ugyanazt a feladatot látja el, mint a legendabeli óriáskígyó.

A suttyó érdeklődve nézett vissza az állatra:
-Szóval... ő egy szellem? A cirkónia szélesen elmosolyodott:
-Nem is akármilyen, hanem egy őrszellem. Viszont most, hogy te is itt vagy, hamarosan új szintet lép. Shakara értetlenül nézett vissza a macskára:
-Ezt meg hogy érted? Dia Aya összefonta karjait:
-Az őrszellemek között is vannak különbségek. Vannak, amik ajtókat őriznek, vannak, akik falvakat vagy városokat.... és vannak olyanok, akik kincseket őriznek, vagy testőrként másokat. Shakara elmerengett, majd megvakarta a fejét:
-Ha jól értelek... akkor Aco az én testőrömmé fog előlépni? A cirkónia bólintott:
-Nagy valószínűséggel, igen. A suttyó ismét a csörgőkígyóra nézett, felvonva szemöldökét, fürkészve őt, ahogy csendben lapít... és még mindig várva valamit.
-Nem is tudom- mondta végül- elég kis nyeszlettnek tűnik...
-Ne becsüld alá Acót- szólt Dia Aya- meglátod, ha magasabb szintre lép, tökéletes testőröddé válik...

Tui, Garutea

Miután RTG hatalmas metropoliszait bejárták, Randy úgy döntött, hogy megmutatja az egyik holdat is Jenának. Nem is akármelyiket... hanem azt, ahonnan az ő ősei is származtak.

Garutea egy erdővel és hegyekkel sűrűn tarkított hely volt, felszínén itt-ott elszórva pár várossal. Egyik sem bizonyult kifejezetten nagynak - legalábbis a főbolygón lévő városokhoz képest. Maga Tui városa is pár kisebb házból állt, és egy ötlépcsős piramisból. A határában egy duzzasztó állt - a lakosok még mindig az ősi technikákat alkalmazták.

Jena körbenézett a házak között. Az erdő mintha egész egyszerűen betört volna az épületek közé: a kúszónövények végigmásztak a falakon, az ágak ránőttek a tetőkre... De olybá tűnt, hogy a helyieket ez egy cseppet sem zavarja, sőt... hihetetlenül magas szinten élnek szimbiózisba a természettel.
-A zoolook negyedre emlékeztet- jegyezte meg- ők is természetszolgák. Randy bólintott:
-Van is köztük kapcsolat. Testvéreknek tekintik egymást mind fizikai, mind spirituális síkon.

Végigmentek, egészen a piramisig. A legmagasabb épület volt ugyan, de a teteje nem érte túl a lomkoronákat - mintha egyfajta tiszteletet sugallt volna, hogy az egyszerű halandó nem lépheti át a természet korlátait. A 4. hatalmas lépcsőn ült egy fazon: színes lepellel, arcán kékes-gyöngyházfényű foltok, fején egzotikus tollak. Jena, ahogy jobban szemrevételezte, észrevette, hogy azok a tollak nem más lénytől származtak, hanem a figura saját maga növesztette őket a fejére - alakváltó lévén erre képes is volt.

A fekete bozont meghajlással üdvözölte a figurát, aki elmosolyodott:
-Jó látni, hogy Garutea gyermeke hazalátogat - ezután felnézett az égre - talán tőlünk mentek el a legtöbben. A lány követte az őslakos tekintetét. A magasban a lehelet-vékonyságú felhőkön túl az RTG az ég felét elfoglalta, részben takarva a Nap-csillagot. Valahol mögötte lehetett Rhynn holdja... körülötte pedig T'het jégszilánkjai. A gyönyörtől tátva maradt a szája, és a fenekére huppant.
-De hisz... ez csodálatos!- csak itta a látványt a szemeivel, részletekbe mentően, ahogy a fény a szilánkokon csillan, és milyen szögben éri a bolygót. Az éjszakai részen a városok hálózata világított, mintha szentjánosbogarak keringtek volna rajta.

Az őslakos Randy felé fordult:
-A barátod nem tűnik idevalósinak. Honnan jött? A srác elmosolyodott:
-A Földről. A helyről amit a tengerkék és a tűzvörös ég ural. A helyi bólintott:
-Sosem jártam ott. Pedig lehet olyan szép látvány, mint Garutea ege.

Ő is felpillantott, és mesélt a fiataloknak:
-Mindig hittük, hogy a Földön vagy egy másik világban vannak testvéreink. Voltak halovány emlékeink, amiket eleinte álmoknak tudtunk be. De miután felismertük az újjászületés jelenségét, akkor már sejtettük, hogy azok az emlékek egy másik helyről származnak. Összeszedtük őket, mondákba írtuk őket, és meséltünk, énekeltünk a földi testvéreinkről. Csodával töltött el minket a nap, mikor megtudtuk, hogy valóban léteznek, és hogy a mi alakváltó képességeink az ő hagyományukon alapszik. Nekünk, akik békében élünk ezen a holdon, harmóniában a természettel, remek lehetőségünk volt tovább fejleszteni ezeket az erőket... A tiszta energia, az élet, mindent átjár. Csak tudni kell bölcsen használni...

Jena az őslakosra pillantott:
-Beszélgettek a szellemekkel?- majd egy fél pillanatnyi hatásszünet utána hozzátette- nagyanyám a zene és a hold istennője. Gyakran jár közöttünk. A helyi bólintott:
-Echóval csak elvétve találkozunk. Néha futólag végiglátogat a megmaradt holdakon. Shanbahac jelenléte annál gyakoribb- körbemutatott- mivel javarészt érintetlenül hagytuk a növényeket, úgy az erdő egyfajta élő szentély a számára. Ő tanította meg őseinket, hogy melyik növény ehető, melyikből készül gyógyszer, és melyik az, amit messziről kerüljünk, mert még az érintésre is halálos. Shanbahac figyelmes és bölcs tanárunk volt.

Randy elmosolyodott, majd visszanézett a lányra. A legifjabb Sera végigfeküdt a lépcsőn, tovább nézve a megtarkított eget:
-Csodás hely Tui városa... és Garutea.

2012. december 20., csütörtök

Memories from the human world-Alba 1

Mintha úgy riadt volna egy lidérces álomból, úgy nyitotta fel a szemét. De álmodott bármit is egyáltalán? Nem emlékszik semmire. Fektében körbenézett...

Sima mennyezet felette, jobbra zárt ajtó, szembe egy kis konyha, ajtónyílással, balra egy ablak... ő maga pedig az ágyon. Az ablakból kilátni... magas házakra. Valószínűleg ő maga is egy ilyen ház valamelyik emeletén lehet, a kis területből ítélve. 

Felült. Csak egy farmergatya volt rajta. A lábai előtt pedig egy kb. fél méter magas lény: feje széles volt, mint a cápáké, még uszonya is volt.... de gyík farka, és négy lába. Emellett teljesen fekete, kivéve az uszonyán és a pofáján lévő sárga V jelet. A lény nyüszített, és érdeklődve nézett rá. Talán ismeri is őt. Megvakarta a fejét:
-Helló... hogy kerültünk ide? A háziállat csak oldalra döntötte a fejét. Látszólag megértette, amit gazdája mond, de képtelen volt az emberi beszédre. A tag pedig felállt, és a tükör elé lépett.

Leltár: félhosszú, enyhén hullámos fekete haj, sötét szemek, nyegle, tinédzser kinézet, begombold farmer gatya, zokni sehol.... és most forduljon meg. A hátát is szemrevételezte... és döbbenten látta a láng alakú sebhelyet, melyben egy vízcsepp alakú hegy is volt. Kitapogatta. Nem volt friss, de amikor szerezte, nagyon mély lehetett, mert az ottani részen puhább volt a bőr.
-Ez meg mégis mi a retkes? Aztán a házi szörnyére nézett:
-Te csináltad? A dög megcsóválta a fejét. A suhanc pedig sóhajtott:
-Nah, végre egy olyan választ tudsz adni, amit én is megértek.

Körbenézett a lakásba. A fürdő ajtaja félig nyitva állt. Pont rálátott a zuhanykabinra. Elmosolyodott:
-Azt hiszem a víz tényleg jól esne. Megindult a fürdőbe, majd a fekete lényre nézett:
-Jössz te is? A dögicsek lelkesen követte. 

Megszabadult attól a kevés ruhától is, ami eddig rajta volt, beállt a zuhany alá, és megengedte a csapot. Jó hideg víz... és élvezte, ahogy átjárja. Kellemesen beleborzongott, alá tartva fejét, hogy bőven átáztassa. A háziállat nagyjából tíz percig bírta, majd kimászott, magára rántva egy törülközőt. Gazdája értetlenül nézett rá:
-Mi a bajod? Túl hideg? A szörny bólintott, a srác pedig kinevette:
-Szerintem meg pont jó. E szavakkal még jobban megengedte a vizet, és hosszabb időre alá tartotta a fejét is. Lehunyta szemeit.... majd jó erős fáziskéséssel kapta fel a fejét, a fekete lény felé fordulva:
-A nevem Alba... eszembe jutott.... 

2012. december 18., kedd

birth of an angel

C4 alaposan kihasználta az időt, amit H3-RM35-től kért. Főleg meditált... próbált erőt gyűjteni, és visszaidézni az RTG-ből származó emlékeket, hogy mit is csinált. Az utolsó napoknak Machuu is csatlakozott hozzá, erősítve őt mind lelkiekben, mint erőben.

Végül letelt a kívánt idő. H3 már várta a találkozót. Meglepetésére a hölgy nem egyedül jött... hanem Shanbahac helytartójával. Kissé meg is rezzent és a növény bestiára mutatott:
-Ő meg mit kerestt itt? C4 késszégesen válaszolt:
-Machuu isteni helytartó. Felajánlotta a segítségét. Ha egyedül csinálom az átalakítást, akkor nagy eséllyel hibázhatok. Viszont az ő segítségével sikerre fogom vinni- a lényre nézett- egy halandó tévedhet, de egy isten sosem hibázik. Machuu elmosolyodott, majd visszanézett a mechára:
-Machuu is átváltoztat. H3 bólintott:
-Rendben, ahogy jónak látjátok.

Ezt követően meglátott egy pokrócot Silver vállára terítve:
-Arra mi szükség? A hölgy elmagyarázta:
-Hihetetlenül ki fognak élesedni az érzékeid, H3 mester. Nemcsak kívül, hanem mélyen belül is. A levegő tűkként fog átjárni, minden tagod remegni fog, és nem tudod többé végigfuttatni az ellenőrző protokollt. Biztos, hogy készen állsz erre? A mecha ismét bólintott:
-Vártam már a napot...

Letérdelt, C4 pedig megfogta két kezével a fejét, Machuu pedig a vállait. Azonnal elkezdték belé koncentrálni az energiát, nagy mennyiségben, és gyorsan, amely hihetetlen sebességgel kezdte átalakítani H3-at. A fémes reccsenések raja nem engedték eltántorítani őket... nem álltak le, míg úgy nem érezték, hogy elkészültek. Nem tették ki annak a veszélynek a páncienst, hogy félmunkával veszélyeztetik az életét.

H3 csodás égszínkék színt öltött, testén finom, apró pikkelyek, hátul tollak jelentek meg. Az eddigi fényszárnyak hihetetlenül kiszélesedtek, hatalmas, egzotikus tollak jelentek meg rajtuk. A fején lévő antennák tollak fülekké váltak, arca megnyúlt, egészen ismerős sárkányszerűvé....

Ahogy a procedúra véget ért, azonnal a torkához kapott. Köhögött, fuldoklott... kapkodott a levegő után. C4 megriadt, ráterítette  pokrócot, majd megragadta a vállait:
-H3 mester, figyelj rám!- kiáltott rá ijedten- ne pánikolj! Riadt, sötét szempár nézett rá vissza, a levegőt ugyanúgy kapkodta. Silver ismét rárivallt, hogy magára irányítsa a figyelmét:
-Nyugodj meg! Ne kapdkodd, mert elájulsz! Most először, vegyél egy nagy levegőt... így, ahogy én! Ő maga is nagy levegőt vett... az égszínkék bestia követte a példáját. Közben érezte, hogy a levegő apró, hideg tűkként szúrja mellkasát, a szeme is könnybe borult tőle. C4 kifújta a levegőt, azt is követte... érezte, hogy kissé helyreáll benne a ritmus... légzés... milyen furcsa tapasztalat ez...

Megtörölte arcát... kissé megszédült. A hölgy a vállára tette a kezét:
-Jól érzed magad, H3 mester? Habár már stabilan lélegzett, H3-RM35 most a szemeit törölgette:
-Olyan, mint a tűszúrás... csak sokkal mélyebb. Silver jobban összehúzta rajta a pokrócot, majd elhúzta a kezét, és a szemeibe nézett:
-Égen, mélyebb. Az orgák összetettebbek. A mestereink soha nem tudtak ilyen mély érzékeket kialakítani bennünk. A java még csak most kezdődik.

Aztán elakadt a szava, és jobban megnézte az égszinkék bestiát. Végigsimította arcát, majd dús, fekete sörényét. H3-RM35 értetlenül nézett rá:
-Találtál valami hibát? Nem sikerültem tökéletesre? C4 kissé zavarba jött, majd visszanézett rá:
-H3 mester... úgy nézel ki, mint az egyik egykori mestered, aki szolgáltál... A páciens szemei elkerekedtek, majd elkezdte magát végigtaperolni, végignézni:
-Valóba?  Ahogy ellenőrizte magát, szemrevételezve a szárnyakat, a karmos mancsokat, a bőrszínt, kitapogatva pofáját, rá kellett jönnie, hogy Silver igazat beszél... És furcsa belegondolnia, hogy most egy szeretett gazdája testét öltötte fel.

Ekkor Machuu szólt közbe:
-Szerintem meg olyan, mint Hermes! A másik kettő felé fordult, H3 rákérdezett:
-Ki az a Hermes? Az isteni helytartó nagy vigyorral válaszolt:
-Olyasmi, mint Poseidon, de nem olyan gonosz, mert nem bántotta Machuut. Hermesnek a cipőjén és a fején voltak szárnyak... a ruhája kék volt, és röpködött a halandók és az istenek között. Machuu úgy gondolja, hogy Hermesre hasonlítasz. H3-RM35 elmosolyodott:
-Hermes... tetszik ez a név...

C4 kérdően nézett vissza rá:
-És most mit akarsz tenni, H3 mester? Az égszínkék bestia szelíden visszamosolygott:
-Kicsit összeszedem magam. Meg kell még barátkoznom ezzel a testtel. És azután megkeresem az én úrnőmet...

2012. december 17., hétfő

Back as four

Titan lustán elterült a kanapén, és magasról tett a nagyvilágra. Henyéléséből Gita zökkentette ki, ahogy hátulról átkulcsolta a nyakát, majd végigsimította a mellkasát, és a fülébe súgta:
-Már megint lustálkodsz? A szőke bozont unottan dünnyögött egy sort:
-Hagyjál már, asszony... Azonban Gita nem hagyta ennyiben, és sunyin beleharapott a fülébe:
-Nem! Erre már a hülyegyerek is felkapta a fejét, és átkulcsolva a lány a kanapéra rántotta, és elkezdte csikizni:
-Már megint rosszalkodsz? Majd adok én neked! A tudós harsányan kacagott, majd megcsavarta társa orrát:
-Megmondtam neked már, hogy ne becsülj alá. Titan nevetett, majd sunyi mosollyal közelebb hajolt:
-Te mindig égetnivalóan rossz volt... Kis sráckorunkban is. De most el foglak fenekelni... Már kulcsolta is át a lány törzsét, amikor kopogtak az ajtón.

Gyorsan felpattantak, zavartan rendbe szedték magukat, majd a tudós kimérten kisétált ajtót nyitni. Meglepetésére nem is egy, hanem két régi ismerős arc ugrott a nyakába.
-Gita!
-Gita!
-Randy, Jena!- a tudós úgy megörült rég nem látott társainak, hogy a nyakukba ugrott. Azonnal folytatta is a beszélgetést a másik lánnyal:
-De hosszú még mindig a hajad, de jól nézel ki! Mi ez a sok sötét smink? Az ifjú Sera elvigyorodott:
-Odalenn van egy rock együttesünk- majd körbenézett- szép hely! Randy már végigvitt a városon. Soha nem voltam még az RTG-n. Gita izgatottan pattogott tovább:
-Hát, most itt az ideje, hogy bepótold, csajszi! Ez a világ legjobb helye!

A srácok is eldumáltak, valamivel nyugodtabb hangnemben.
-Rég láttalak, öreg- vigyorgott a szőkeség lazán, ahogy végigmérte régi barátját- Mi húzott végül haza? Randy kissé szomorkásan elmosolyodott, ahogy zsebre vágta kezeit:
-Az emlékek. Olyan jó csapat voltunk... Hiányoznak azok a napok.
-Miért, RTG nem hiányzik?- kérdezett vissza Titan. Randy megcsóválta a fejét:
-RTG egy percre se hiányzott. Ti ketten annál inkább. Főleg úgy pár éve, mikor éreztem a léleklenyomatotokat Manun...

A név hallatán Gita felkapta a fejét:
-Te találkoztál Manuval? Randy felé fordult:
-Persze... Először akkor, amikor még mechaként a zoolookoknál tanult. Aztán pár napja, mikor elvitt a szellemligetbe. Tudod, a zoolookoknak van ez a helyük, ahol...
-Hallottam róluk!- vágott közbe a szőke bozont- ők a Garutea-származékok földi testvérei. Régi barátja bólintott:
-Pontosan! És ha Manu nincs, akkor ezt soha nem tudják meg... Hiszen a mieink őt akarták elkapni, mikor a zoolookokkal találkoztak...

Folytatta volna tovább, azonban Gita komoran közbevágott:
-Ő egy szörnyeteg... Jena szemei elkerekedek a döbbenettől:
-Gita... A tudós végignézett a kiakadt ábrázatokon, és folytatta:
-A húgomnak soha nem szabadott volna megteremtenie őt. Nem is értem, hogy a bölcsek hogy engedhették neki... Manu léte természetellenes, összeegyeztethetetlen a szabályokkal. Titan sóhajtott:
-Még mindig neheztelsz rá? Miért nem tudod túltenni magad rajta? A lány makacsul hallgatott.

Végül Jena zökkentette ki, ahogy átkarolta a vállát:
-Te, hallod... hogy is volt az a dolog a városnézéssel? Gita ismét elmosolyodott, majd végignézett a srácokon:
-Talán előbb egy kicsit elevenítsük fel a régi emlékeket. Randy ismét szélesen elvigyorodott, és a magasba emelte karját:
-Benne vagyok! Nosztalgiázzunk a régi balhékból!

2012. december 16., vasárnap

Memories from the human world-Shakara 1

Tompán visszhangzik a háború és a diadal zaja. De hogy mi is történt pontosan, az feledésbe merült. Hol is volt, és most hol van egyáltalán? Egyáltalán miért indult el?

Lassan felnyitotta a szemeit. Falak magaslanak, középen a kék éggel, nem messze forgalom zaja. Valami nagy városba csöppenhetett. Shakara Sera... így hívják. Szerencsére, a nevére még emlékszik. Fekvő helyébe végigtapogatta magát, felmérve, hogy egyben van-e még. Minek kéne lennie? Lábak, stimmel, karok is megvannak, váll, fej, hosszú fekete bozont... Hm... mintha az arca nem egészen lenne rendben. Nem éppen ilyen kerekre emlékezett. Ismét végigsimította a vállát, részben a hátát. Hiányérzete támadt... nem kéne még valaminek lennie itt?

Feltápászkodott. Pont a sugárútra látott. Nem igazán emlékezett ilyen járművekre. Megmasszírozta halántékát, és ismét feltette az égető kérdéseket: mégis mi történt, hogy került ide, és miért indult el? És miért van az, hogy még a saját testét sem találja rendben? Talán, ha szétnéz ebben a világban, talán választ lel kérdéseire.

Amint kilépett a sikátorból, egy lila ruhás fehér macska hölgy jelent meg mellette, akinek fekete hajában négy nagyobb lila varázsgömb volt. Olybá tűnt, hogy már várt rá.
-Magadhoz tértél?- kérdezett is rá- jól érzed magad? Shakara értetlenül végigmérte őt, kicsit fixírozva az arcát, majd visszakérdezett:
-Találkoztunk már? A jövevény sejtelmesen elmosolyodott:
-Még nem volt egymáshoz szerencsénk. De legfelső megbízásból rendeltek melléd- kezet nyújtott- Dia Aya vagyok, cirkónia. Álmokban utazok és álmokból jósolok. Shakara kissé félszegen rázott vele kezet:
-Shakara Sera vagyok...- itt elakadt, és bizonytalanul elfordította tekintetét-... és nem tudom, hogy kerültem ide. Felpillantott a jövevényre:
-Viszont ha eddig nem találkoztunk, akkor valószínűleg te sem tudsz sokat segíteni.

A cirkónia ismét elmosolyodott:
-Pedig pontosan ezért jöttem. Nem láttam az álmaidat, ez azt jelenti, hogy elvesztetted az eszméleted. Megfogta Shakara karját, majd pár méterrel arrébb vonszolta, egy kirakati ablakig. Az üveg tükröződésében szemre vételezhette mindazt, amit eddig csak kitapogatni próbált: egy 16 éves, hosszú, fekete hajú, zöld szemű ember suttyó... zöld felsőben és farmernadrágban. Ismét végigtapogatta az arcát, jobban megvizsgálta tükörképét, közben Dia Aya magyarázott:
-Ez itt az emberek világa. Kissé más fizikai törvények uralkodnak itt, ezért egy fiatal emberi alakot kaptál. A srác tovább vizslatta tükörképét, úgy kérdezett vissza:
-Miért? Honnan jöttem? A macska halkan nevetett:
-Ez a kérdés majd később kerül megválaszolásra. Először is elmegyünk egy olyan helyre, mely az emberi szemek elől rejtett, és segítek, hogy ismét megtaláld a hatalmad. Olybá tűnik, hogy ebbe a világba való belépés mind az elméd, mind az erőd alaposan összekuszálta. Shakara szemei elkerekedtek, ahogy a cirkónia felé kapta a fejét:
-Van hatalmam is? Miféle?

Dia Aya azonban csak intett, hogy kövesse. A suttyó követte őt, egészen a következő sikátorig, ahol egész egyszerűen átléptek a falon. A hely sötét volt.... csak egy kisebb folyót lehetett látni, ahogy a távolból egy vízesésben kezdődik, és átszeli az egész feketeséget. Shakara értetlenül nézett ismét a macskára:
-Miféle hely ez? A jövevény válaszolt:
-Ez a Di világ... az örökséged- majd törökülést vett fel- de most arra használjuk, hogy előhívjuk az emlékeid és az erőd. Kérlek, foglalj helyet... Shakara vonakodva végignézett a folyó által átszelt üres téren, majd követte a cirkónia példáját, és leült vele szembe...


2012. december 3., hétfő

ultimate wish

H3-RM35 ugyan tovább szolgálta az egykori katonából lett gazdáját, de Yorrick képe újra és újra bevillant. Őt szívesebben szolgálta volna, mint a ráját... bármit megtett volna, hogy a kedvébe járjon, hogy szolgálata örömet okozzon neki.

Végül a sok kombinálás után arra jutott, hogy megváltozik a hiányolt személy kedvéért. Így elment C4-hez, hogy olyasmit kérjen tőle, amit eddig egy mecha sem mert...

A hölgyet a lakásán találta, teljesen egyedül. Épp takarított. Meglepődött, ahogy ajtót nyitott neki.
-H3 mester- főhajtással üdvözölte, majd beengedte- mi hozott hozzám? Miben segíthetek? A szárnyas mecha a lány felé fordult, mereven tartva felé a fejét, majd komoran válaszolt:
-Csodás lény vagy, C4. Előző életedben lelket adtál egy gépnek, most pedig orgává materializálódtál. Ezért gondoltam, hogy te vagy a megfelelő személy a feladatra. Silver Bullet értetlenül nézett vissza rá:
-Mégis miféle feladatra, vezérem?

H3-RM35 némi szünetet tartott. Maga se tudta, miért nem képes azonnal válaszolni... talán a zavartságtól kezd lefagyni a programja. Végül csak kibökte:
-Változtass orgává... Tudom, hogy képes lennél rá.

C4 teljesen elképedt, majd elhűlve mérte végig a vezér mechát:
-Őrület, amit kérsz tőlem. Egyikünk sem mert még soha ilyesmit kérni... Bele se gondoltunk az organikus életbe, erre most te... Azonban H3 tartotta a semleges hangnemet:
-Csak csináld. Nem számítanak a következmények.

A hölgy megcsóválta fejét, és némi keserű szájízzel nézett vissza a gépre. Eszébe jutott, hogy milyen élmény volt, mikor maga változott organikussá egy energiabecsapódás miatt, és miként változtak meg az érzékei. De H3-RM35 eltökéltnek tűnt, és épp ezért nem tagadhatta tőle meg a kérést. Sóhajtott:
-Adj 15 bolygófordulatot. Ennyi idő kell nekem, hogy felkészüljek a feladatra.

A mecha fejet hajtott:
-Megadom... és köszönöm.

2012. december 1., szombat

Shaiola island


"Mindig azt mondják

Hogy az ember csak tévelyeg
Pedig valahol van helyed
Még ha keresve sem leled



Az ég felérhetetlen
A mélység hallgatag
Mint tenger zúg a cseppben
Az a szabad pillanat"

/Ákos/



Shaiolát ismét belepte az élet: az arab negyedbeliekkel kötött szerződés után sokan kiköltöztek a szigetre. A part mellett újonnan benépesültek az egykori halásztelepek, kereskedő városok... és a beljebb elterülő Cor Shaiola városában is megjelentek a kereskedők. Charmina és a kalózok munkája végre meghozta a gyümölcsét...

A fiatal úrhölgy egyik délután kiment a városból, le a partra. Végigmérte a messzi kékséget, amely nyugtató, mély hullámverésekkel mosta a part szikláit. Szabályosan itta szemeivel a látványt, átadta magát a képnek, a hangoknak...

... mígnem egy másik, kedves hang ki nem zökkentette elmélyedéséből:
-Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek a városban. Morgan felkapta a fejét. Shah volt az... az egykori szultán, aki miatta mondott le a trónról, és utazott el hozzá Shaiola szigetére, hogy együtt fejlesszék, ápolják ezt a kis birodalmat. Miután helyet foglalt mellette, a lány a vállának dőlt, és ismét a mindent átölelő kékség felé fordult:
-Rég voltam lenn a tengernél. Annyira összpontosítottam a város és a sziget rendbetételére, hogy elhanyagoltam. Shah bólintott:
-Ez a legjobbakkal is megesik. De ezzel jár a vezetés: a kötelesség mindenek felett. A lány visszamosolygott rá, majd ismét visszafordult.

Ahogy a tenger lomhán hullámzott, sejtetve mélységét, kissé bele is feledkezett. Fáziskéséssel kezdett bele:
-Amikor Andron szigetén éltem még, a tiltott határon túl, akkor is gyakran lejártam a tengerhez, és csak néztem a távolba... Azon merengtem mindig, hogy mi lehet a láthatáron túl... hogy vajon csak mi vagyunk, emberek, az Andronon, vagy vannak a horizonton túl mások is? A többiek sokszor kinevettek, hogy csak gyermekként álmodozok, és biztosítottak, hogy csak mi vagyunk, és senki más. Sóhajtott:
-Aztán egy nap fogtam egy csónakot, és nekivágtam a tengernek... Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert napokon, talán heteken keresztül voltam egyedül. Végül a férfi felé fordult:
-Szerintem a többit már tudod. Shah elmosolyodott, és végigsimította Morgan arcát:
-Túllépted a határaidat. Az androniak pedig az elmondásod alapján erre sosem lesznek képesek.  Pedig így felfedezted, hogy nem vagy egyedül. A lány bólintott:
-Mi az, hogy... Még legendákban se találkoztam olyan lényekkel, és helyekkel, mint itt. Szóval, hálás vagyok a tengernek...

Az egykori szultán elmosolyodott, majd kicsit közelebb húzódott, kedvese vállára téve kezét:
-Tudod... Lenne egy javaslatom, hogy miként fejezhetnéd ki neki a hálád. Charmina szemeiben felcsillant a meglepettség szikrája:
-Tényleg? És miként? Shah sejtelmes mosollyal válaszolt:
-Emelj szentélyt a vízistennek. Biztos vagyok benne, hogy jó néven venné ezt a gesztust. A lány egészen fellelkesült az ötlet hallatán, és ura nyakába ugrott:
-Ez csodálatos ötlet! Mihamarabb megkezdjük a szentély emelését!