2014. február 19., szerda

Gela

A megmentett lány magához tért. Próbálta feltérképezni a terepet: kis szoba, ő a meleg ágyban, fenyő faszerkezet, éjjeli szekrény az ágy mellett, ablak... a vihar elmúlt. Némileg megnyugodott. Ha a vihar elmúlt, akkor egy időre veszély se fenyeget.
Felült.
Érezte, hogy a megszokottnál sokkal hűvösebb van. Az ajtó felé pillantott. Hajszálnyi vékony csíkban, az illeszkedés mentén szűrődött be a fény. Tán vannak odakinn. Hosszú haja, ami eddig össze volt fogva, most a vállaira omlott. Kikecmergett az ágyból a hidegbe, és megindult a fény felé.

Kinyitotta az ajtót. Akkor láthatta, hogy egy fogadóban van... és ez lehetett a vendégszoba. A helyiségben csak egy bundás kabátot viselő kosember, és egy korai harmincas-késői huszas sárga szemű kalóz ül egy-egy korsóval, és épp vitatnak valamit. Lassan megindult feléjük. A kalóz észrevette őt, szemei azonnal felcsillantak, mosolya a füléig ért:
-Ó, hát magadhoz tértél? Jól látni. Hogy érzed magad? A lány kissé megilletődve nézett körbe, majd vissza a fiatal férfira:
-Nagyon hideg van. A kalóz intett:
-Pardon... majd elfelejtettem- maga mögé nyúlt, és egy prémes kabátot nyújtott át neki- vedd magadra. A jövevény magára öltötte. Máris átjárta a kellemes meleg. Helyet foglalt a két helyi társaságában.

A kos melegen elmosolyodott:
-Ez a fiatalember mentett ki a vízből- mutatott a kalózra, majd folytatta- nem tudjuk honnan jöttél, de azt igen, hogy elég látványos vihar kísért. Mesélnél nekünk, kérlek? A jövevény végignézett rajtuk kissé zavartan:
-Előbb azt szeretné tudni, hogy én hol vagyok, és ti kik vagytok? A kos folytatta:
-Baaren nagyúr vagyok- a srácra mutatott- ő pedig itt Crom. Ez itt Ny-Sjaelland, az északi szigetek csoportja, Nixában, a tengerkék ég alatt. A lány lassan dolgozta fel az infót, majd eltűrte haját:
-A nevem Gela. Crom felvonta szemöldökét:
-És... a vihar? Arról mit tudsz?

Gela ismét zavartan nézett végig rajtuk, kissé belesüppedve a kabát gallérjába:
-Mennyit láttatok? A kalóz válaszolt:
-Tudsz valamit a tengerrel... vagy a felhőkkel- visszaidézte a pillanatot maga elé- világítottak a szemeid, és a felhők fehér koponyákká változtak. A vihar énekelt. A lány megejtett egy erőltetett mosolyt... mint aki tudta, hogy rajtakapták, és ezt alaposan meg kell magyarázni. Bólogatott egy ideig, majd nekikezdett:
-Egy másik világból származom... Értem a tenger nyelvét. Apámat nem ismerem... Anyám viszont a mélység bárónője. Előle menekültem. Baaren megvakarta az állát:
-Mégis mit akar a mélység bárónője? Gela a kos felé fordult:
-Fel akar áldozni. A véremből, mint áldozati felajánlásból akarja felszabadítani a szélistent. Végignézett ismét a két tagon:
-Igaz a legenda, hogy a többi isten fogva tartja? Baaren bólintott:
-Attól tartok igen- gondterhelten ráncolta homlokát- a szélistent senki sem kedvelte, csak rombolt, és ott ártott, ahol tudott. Ha voltak is követői, mind elfordultak tőle.

A jövevény bólintott, végül hozzátette:
-A mélység bárónője tovább keres. Meg fog találni ezen a szigeten- végignézett rajtuk- és akkor egy újabb vihar lesz... egy sokkal nagyobb. Crom magabiztosan elmosolyodott:
-Ne aggódj- megmentettje vállára tette kezét bizalmasan- várni fogjuk. Velünk biztonságban leszel.

2014. február 16., vasárnap

licking the wounds

A Nekromágus a határerdőben húzta meg magát. A patak partjára hasalt, bal vállár a vízbe mártva, annak gyógyító erejében reménykedve, hogy ismét kinő a bal karja. Másik kezével mert a vízből, félig feltolta a koponya maszkot, és arcot mosott. Alábecsülte ellenfeleit... ismét. Még úgy is, hogy neki isteni hatalom volt a kezében. Egyszerre volt dühös, és végtelenül fáradt. Ahogy rendbe szedte magát, halkan kántál egy mantrát. A félisten hatalmából rengeteg maradt még neki. Most egy részét arra használta, hogy visszanövessze a karját. A lopott erő, és a patak vize lassan megtette a hatását: a vállból lassan kibújt egy egész felkar, majd a könyéktől fokozatosan az alkar... a csukló... végül egyesével az ujjak is. A végkimerülés határán iszonyatosan kellett összpontosítania hogy minden csont és izom a helyére kerüljön. De mikor megpillanthatta a végeredményt, azt elégedetten nyugtázta.

Ahogy gyönyörködött a régi-új bal karban, magányából egy hang térítette magához:
-Te... itt? Ismerte a hangot. Ezer éve nem hallotta... milyen furcsa most mégis... A koponyasisak alatt teljesen elsápadt, és megfordult. Zitanával találta magát szemben. A varázslónő a megszokott madármaszkot viselte, kék szemei elkerekedtek a meglepettségtől. A Nekromágus lassan feltérdelt, és felé fordult:
-Zitana...- hörögte fáradtan- nem is tudom, mikor láttalak utoljára. A varázslónő végigmérte őt. A megrepedt sisakból, a véres ruhákból, és a szakadt palásból egyértelműen ki tudta venni a csata nyomait. Rezignáltan, kissé csalódottan létesített ismét szemkontaktust:
-Még mindig harcolsz?- még a hangja is elárulta csalódottságát- Tudod jól, hogy már semmi értelme. Én már beletörődtem... A szarvaskoponyás felállt, viszont az egyik közeli fa törzsének kellett hogy támaszkodjon, annyira kimerítette a harc, és az iménti varázslat:
-Te ezt nem értheted!- zihálta makacsul- én millenniákkal ezelőtt készültem erre, és addig nem nyugszom, míg be nem teljesül a bosszúm. Zitana sóhajtott:
-Ugyanaz a történet? A Sötétség hatalmának hajszolása? Nekromágus tompán a fa törzsére csapott öklével:
-Itt nem egyszerűen az ő nyers és vad erejéről van szó. El akarom pusztítani Shakarát... azt, aki a halandók között is isteni bánásmódban részesül... azt, aki újjáépítette Nixát, és akinek nem kellett álarc mögé rejtenie az arcát! A varázslónő megcsóválta a fejét:
-Hajthatatlan vagy...

Már fordult is volna el, azonban a szarvaskoponyás utána vetette magát:
-Ne merészelj ismét hátat fordítani nekem!- ordította, majd átkot bocsátott felé. A csapás azonban hárult... Ghí angyali ezüstvértjében kivédte az átkot, védve ezzel párját. Zitana a döbbenettől lemerevedett... ereiben meghűlt a vér. A félvér ezt követően azonnal átkarolta egyik kezével, miközben másikban a pallost tartotta:
-Minden rendben, nem esett bajod? A nő torkán akadt a szó. A Nekromágusén úgyszintén amikor meglátta a lovagot:
-Te!- fakadt ki döbbenten. Ghí felkapta a fejét. Elborzadva látta, hogy a mágus hozzábeszél, tekintetében az őrület lángja gyúlt a kimerültségtől:
-Hát megtaláltál, Shakara?- kiáltotta, majd kék kezében sötét izzással megindult felé- Most nem menekülsz előlem, te nyomorult! És külön azért számolok veled, hogy Zitanával szövetkezel... A félvér felmérte gyorsan a helyzetet. Miután kivédett újabb két átkot, arra a véleményre jutott, hogy ellenfele nem beszámítható. Ezt a harcot hiábavaló lenne megvívni. Eltette a pallost, majd karjai közt párjával elrepült.
A Nekromágus térdrerogyott a kimerültségtől, és öklét rázva kiáltott utána:
-Elkaplak még, Shakara! Hiába menekülsz, én úgyis megtalállak!

2014. február 15., szombat

hunt and flee

Hare Tzeg fegyveres kíséretével a kanyonhoz ért. Az egyik sólyom a magasból alászállt, majd emberi alakot öltött. A nyúl minden formalitást mellőzve a tárgyra tért:
-Nem láttál erre egy tigrist? Fabry a fejét rázta:
-Én ugyan nem- majd felnézett a többi cirkáló madárra- de jelentést se kaptam semmi ilyesmiről. Visszanézett a hívatlan vendégre:
-Jó ideje nem láttak tigriseket a tengerkék ég alatt, főleg nem a szárazföld belsejében. Mind a tengermelléki erdőkben érezték magukat otthonosan. A herceg hunyorított, gyanakodva méregetve a sólyomkirályt:
-Ha bármit rejtegetsz előlem, Fabry, annak nem lesz jó vége. Tudod hogy szól az össz-nixai megállapodás a felek félrevezetéséről? A sólyomlordot ekkor már kezdte dühíteni a jövevény arroganciája. Ennek ellenére megőrizte hidegvérét, és ily módon is válaszolt:
-Nem kell emlékeztetned az efféle paktumokról, Hare Tzeg. A saját bőrömön tapasztaltam a precedensét, amiből íródott. A nyúl bólintott:
-Ez esetben, nem is zavarnánk tovább. Intett fegyvereseinek, majd lassan tovább indultak. Fabry rosszallóan csóválta a fejét.

Traxx és Leva az arab negyedben pihentek le. Remélve, hogy mérföldekkel az usagiaiak előtt járnak, megszálltak néhány napra az egyik fogadóban. A tigris aludt. Amúgy úton voltak a szabad ég alatt, éjjel-nappal őrködött. Nem akarta megkockáztatni, hogy Hare Tzeg rajtuk üssön. Most, hogy egy ideig biztonságban tudták magukat, megengedett magának némi pihenést. Le van-Te egyáltalán nem bánta, sőt, örömmel látta, hogy társa végre pihen. Addig ő megvarrta a ruhákat, vagy éppen a bevásárlást intézte. Vagy ha egyiket se, akkor a házinénivel beszélt. Az őket vendégül látó tulajdonos egy öreg kobranő volt, rengeteg régi történettel és boszorkányos praktikákkal.
Miután Leva visszatért az aznapi bevásárlásból, az előszoba asztalára elkezdett kipakolni:
-Hoztam paradicsomot, és bizserebogyót, ahogy kérte- mondta mosolyogva, majd mélyen a táska aljára nyúlt- és csak ma találtam egy ilyen kincset is. Egy simára csiszolt alabástrom kelyhet húzott elő, melyen egy hármas hold díszelgett, körülötte arab mintás cirádákkal. A házinéninek azonnal felcsillant a szeme:
-Ó, köszönöm aranyoskám!- átvette a becses tárgyat, és mindent elöntő boldogsággal vizslatta- egy holdkehely! A Holdudvar papnőit meg fogja enni a sárga irigység! A gepárd szoldian elmosolyodott, majd folytatta a pakolást.
A öreg kígyó miután eltette az ereklyét, a lányra sandított:
-Mond csak, drágaságom... Meddig maradtok még? Leva vállat vont:
-Talán két... vagy három napot. Attól függ, meddig tart a veszély. A házinéni szemei kíváncsian elkerekedtek. Azonnal leült vele szembe, és közelebb hajolt:
-Milyen veszély? Talán az öreg méregkeverő tud nektek valamiben segíteni. A gepárd megejtett egy kínos mosolyt, majd kimérten válaszolt:
-Usagiaiak... Traxx nyomában lehetnek. A törvényeik szerint ő egy halálraítélt. A kobra megvakarta ráncos állát, majd némi gondolkozás és hümmögés után így szólt:
-Két színű népség... róluk vagy jót vagy semmit- intett ujjával- de gyere csak aranyoskám... Leva közelebb hajolt, az öreg kígyó pedig folytatta:
-Tudod, hiába ért véget évek óta a háború, rengeteg nixai még mindig retteg a tűzvörös égtől, méghozzá babonásan. Nincs olyan isten, amiért áttennék oda a lábukat. Ha átértek a tűzvörös ég alá, megmenekülhettek- a vállára tette a kezét- Próbáljatok meg ott boldogulni. Le van-Te mosolya döbbent szájtátásba fordult:
-Honnan tud ennyi mindent? A kobra halkan kuncogott:
-Aranyoskám, nézz csak rám... nem vagyok már 16 éves... Különben is- húzódott vissza a helyére- ha a jó urunk, Arklan el tudott helyezkedni a Deghyomi Harcosakadémián, akkor csak nem lehet olyan rossz ott az élet.
Leva szemei egyszeriben felcsillantak... A biztonságot jelentő tűzvörös ég... és a Harcosakadémia... talán mégis van kettejük számára jövő...

2014. február 9., vasárnap

jelenés Ny-Sjaellandon

Mauek saját szigetének a partján élt, a horizont felé nézve merengett. Eszébe jutott a nap, amikor Shayla szülei megmentették az életét. Sose felejti el... a borzongás, és az undor amit a csalódás okozhatott. Mindig is mondották az istenek: ne kezdj más világokkal. Ott más törvények uralkodnak. Nemcsak hatalombeli, de fizikaiak is... Neki azóta éktelenkedik a vörös karmolásnyom arcának bal felén... és azóta tart mindenkitől távolságot. A saját szigete épp ezért létezik: maga teremtette, hogy te kelljen érintkeznie másokkal.

Ekkor megpillantotta az eget. A távolba egyre sötétebbé vált... de nem a jól ismert szürke, majd fekete gomolygás. Ebben bordó és vörös árnyalatok is játszottak. Felállt, belelépve a vízbe.
-Hát eljöttél...- gondolta- és megmutatod, mid van. Beleszagolt a levegőbe. Pár szimat után teljesen elhűlt, vörös szemei elkerekedtek:
-No hiszen... többet is, mint amire számítottam. Azzal megindult... gyalogolva a víz felszínén, egyre távolabb a szigetétől.

Északon csendes idő honolt. A varázsló szigetén Crom vendégeskedett. A késői húszas éveiben lévő fekete bozontos, körszakállas, sárga szemű férfi gleccserkalóz hírében állt... az egyetlen Ny-Sjaelland szigetein, aki fosztogatta a gyanútlan betolakodókat. Most éppen Munnak segédkezett. Az utolsó magukat ültették éppen, amikor a varázsló megszólalt:
-Le kéne tenned a tolvajlással- félig felpillantott maszkos fejével- nem szép dolog megfosztani a látogatóinkkal. A kalóz elvigyorodott:
-Először is, ők nem a látogatóink, csak átutaznak- betemette a földet- másodszor pedig teszek rá a magasról. Ha Baaren nagyúr még nem tett ellene semmit, akkor büntetlenül folytatom tovább. A jégoroszlán maszkos megcsóválta fejét, és felemelte az ásót.

Ekkor, a varázsbúra védelmében megpillantották az eget. Közvetlen felettük vészesen beborult, szürke, fekete, bordó és helyenként vörös színekkel. Crom megvakarta fehér fejkendős kobakját:
-Mi a fene? Sose láttam még, hogy valaha ilyen gyorsan beborult volna. Mun teljesen elhűlt:
-Nézd a bíbor színeket a felhők közt- mutatta- ez nem természetes. Mágia lehet a dologban. A kalóz rápillantott:
-Gondolod, hogy valamelyik istenségnek nem tetszünk? Hirtelen a hullámok is felcsaptak. Mun azonnal erősítő varázs mondott a burára, ami most nemcsak melegebb volt már, hanem a tenger haragjától is védett:
-A tengeristennő csak a vizeket uralja- tette hozzá, majd ismét felnézett- az égért nem tudom ki lehetne felelős. A szélisten jelenleg biztos nem, hisz a többiek elzárták.

Crom nem igazán figyelt a szavaira. Valami szemet szúrt neki a távolban. Hunyorgott, hogy az őrült hullámok vad dobálásából kivehesse az alakot.
-Figyelj csak- szólalt meg végül, majd irányt mutatott- szerintem ott van valami. Mun odafordította szemei. Nagymacska szemeivel sokkal jobban ki tudta venni a férfi által mutatott célt.
-Nem valami, hanem valaki- pontosította- embernek tűnik. A kalóz megriadt. Azonnal megindult a part felé, sárkányfejes kenujához:
-Akkor azonnal ki kell mentenem, ördögi hullámok ide vagy oda. A varázsló utána sietett:
-Szükséged lesz rám is, ha sikerrel akarsz járni. Beszálltak a kenuba. Mun meg se várta, míg barátja evezőt ragad, a csónak hátuljánál elmerítette mancsait, és elmondott egy varázslatot. Ennek hatására a teknő megindult mint a motolla. Cromnak így is irányt kellett adnia:
-Egy kicsit jobbra... nem, most balra... még balra... vigyázz, hullám, ez kerüljük ki...

Ennek ellenére víz jó párszor a nyakukba borult, mire megérkeztek. Munnak igaza volt, valóban emberi lényt dobáltak magukkal a hullámok... pontosabban egy fekete hajú, hosszú copfos, fiatal lányt, aki nem volt magánál. Ruhái fagyos rózsaszín, kék, és sárga színekben játszottak, mind a nadrág, mind a felső, ami csak a mellkasa elé volt kötve. Crom kinyalábolta a hullámok közül:
-Szentséges hét tenger, de hisz mostanra már halálra fagyhatott- saját bundás kabátjába csavarta, majd úgy karolta át- Gyorsan, Mun, siessünk vissza a part felé, mielőtt ez a vihar még jobban eldurvul. A varázsló bólintott, majd ismét elmormolta a varázsigét.

Ahogy haladtak kifelé, sűrűn kerülgetve a méretes hullámokat, a lány szemei felnyíltak. Fehéren izzottak. Crom megriadt, meg fel is ordított. Az ég alja megváltozott körülöttük... a felhők fehéren izzó koponyákat formáltak a távolba, a szél fúvása pedig olyanná vált, mint a szirének éneke. Mun rémülten forgatta körbe a fejét:
-Mi az, mi folyik itt? A lány lehunyta a szemeit... ismét eszméletlenül feküdt. A koponyaszerű felhőképződmények szertefoszlottak, a szirénének elhalt.  A kalóz félig hátranézett a varázslóra:
-Láttad ezt? A jég oroszlán maszkos nézett rá:
-Az ég alján a halálfejeket? Igen. A férfi folytatta:
-Nem csak azt- kiabálta túl a morajló tengert- a lány szemei felnyíltak, és fehéren izzottak. Ő csinált valamit. Amint végigmondta, partot értek a fő szigeten. Azonnal megindultak a jövevénnyel. Mun lihegett:
-Akárhonnan is jöhetett, valami köze egész biztos van ehhez a földöntúli viharhoz...