2016. április 27., szerda

the dark side of RTG 3

Usur az idejét se tudta már, hogy mióta ment... sem a csillagokat nem látta a sűrű lombtól, hogy azokból tájékozódjon, se nem érzékelte, hogy akár egy kicsit is világosodott volna. Bebizonyosodott, hogy valójában miért is hívják ezt a helyet az RTG sötét oldalának... egyetlen fény nem jut el idáig. De igyekezett nem teret adni bosszúságának, csak kitartóan haladni abba az irányba, mely felé a civilizációt sejtette.

Hangot hallott a háta mögül. Megállt egy pillanatra, és hegyezte tollas füleit. Ez a szél lehetet... vagy valóban nem volt egyedül?
A halk motozást ismét hallani vélte valahol a bozótosba, valahol távol a háta mögül. Majd vad zihálást... egyre hangosabban... és hangosabban...
Végigfutott a hátán a borzongás. Megfordult...

Egy hatalmas bestia rohant felé, fenyegetően vicsorgatva fogait, smaragdzöld szemei szemei fenyegetően szikráztak. Óriási volt... tarolta az útjából a fákat. Usur szemei elkerekedtek. Viszont a rémülettől egy hang nem jött ki a torkán, és minden izmában kővé dermedt: sem kiabálni nem elrohanni nem bírt. Egyetlen válaszreakcióként kitárta a szárnyait, és mintegy viszonzásként üvöltve tett a bestia felé egy lépést - ezzel egyidőben fénymágiát vetett be, a derengés védelmezően ölelte körbe.

A bestia lefékezett, karmait a földbe vájva, szemei elkerekedtek. Felismerni vélt valamit. Usur zihált a fénykörben, és most már felé nyújtotta karját:
-Egy lépést se közelebb, különben... A fenevad halkan morgott, fejbe apróbb mozdulataiból ítélve tanulmányozta a holdfénytolvajt. Usurban a sokk ellenére lassan tudatosult, hogy nincs mitől tartania: a fénymágia megvédi.
Lassan elkezdett hátrálni, a saját iránya felé, állva a bestia tekintetét:
-Ott maradsz.... úgy... szépen ott maradsz a helyeden...
A lény valóban nem mozdult, csak tovább állta a tekintetét. Miután úgy érezte, hogy kellő távolságba került tőle, Usur visszafordult menetirányba, és haladt tovább.

Érezte, hogy tagjai még kissé remegtek a találkozást követően. Lassacskán a körülötte lévő fényaura is gyengült. Azonban perceken belül ismét neszezést hallott maga mögött a bozótban. Épp csak a válla mögé nézett, egyből három métert ugrott helyből és a fényaurán magasabb szintre kapcsolta.
A bestia ugyanis követte őt. Nem fenyegetően, nem mint zsákmányt... inkább mint kíséretet. Usur végigmérte még egyszer a lényt:
-Fura egy szerzet vagy te.... mégis mit akarsz tőlem? A fenevad mordult egyet. Látszólag nem volt képes a beszédre. Usur rárivallt:
-Tűnj el! Nincs szükségem segítségre! - majd ismét menetirányba fordult, és csörtetett tovább.Ámbár ez teljesen hasztalannak bizonyult, mivel a lény tovább követte, felvéve a tempóját. Usur sóhajtott:
-Ám legyen- gondolta- még mindig jobb, mint teljesen egyedül. Talán még a helyi ragadozókat is távol tartja...

Órák teltek el... talán kettő vagy három. Az erdő ritkult, és világosodni látszott. Usur érezte, hogy visszatér belé a remény. Hamarosan kinn lesz... hamarosan visszatér a városba, és mindenről beszámolt. Visszatér a sajátjaihoz, majd velük együtt vissza Lumanixra. A helyzet már nem is olyan elkeserítő. Az út során, ahogy világosodott, úgy a bestia egyre kisebb lett, vonásai egyre szelídebbé váltak.

Végül elérték a város határát... ahol épp a kisebb házak kezdődtek, ott az erdővel még egy kisebb füves-cserjés terület választotta el. Usur megállt, nagyot sóhajtott, és gyönyörködött a civilizáció határában. Még a fénymágiát is eloltotta maga körül - nem volt már rá szükség:
-Vége- fakadt ki fáradtan- már azt hittem, sosem érek ide... Meglepetésere, egy némileg ismerős hang szólal meg mögüle:
-Pedig nekem efelől nem volt kétségem. A holdfénytolvaj hátrafordult. A fekete bestia helyén Sötétség állt... a maga nemes, sejtelmes, és kifürkészhetetlen mivoltában. Felé fordult gyanakodva:
-Te itt? Mindvégig te voltál a fenevad? Az istenség smaragzöld szemei mosolyogtak:
-Túl sok teret adok a gonosznak is, ilyenkor olyan helyre megyek, ahol nem árthatok a halandóknak. De a szeretett fényemet bárhol megismerem - közelebb hajolt- a fénymágiád által tisztultam meg, és az út során téged is felismertelek. Szépen megnőttél, kicsi Usur. Usur érezte, hogy elpirul:
-Ezért követtél? Mert meg akartál tisztulni?
-Mert biztonságba akartalak kísérni - egészítette kis Sötétség- Olybá tűnik, hogy rosszakaróid vannak, akik meglátták a benned lévő sötétséget... hogy nem vagy olyan, mint a többi holdfénytolvaj. Nem értenek téged, és félnek tőled. Usur sóhajtott:
-Azt hittem, hogy ezen már egyszer túlestünk. Sötétség megcsóválta a fejét:
-Nem egészen. Az előző életedben a családodnak rossz híre volt, és félték minden tagját. Most viszont jó helyen vagy. És elérted azt a kort, amikor bizonyíthatsz, hogy méltó trónörököse vagy a holdfénytolvajoknak. Usur összefonta karjait:
-És a rosszakaróim? Sötétség sejtelmes hangon válaszolt:
-Velük ráérsz később foglalkozni. Viszont a te felelősséged lesz. Én már nem lehetek melletted, minden visszaadtál, ami valaha hozzám között. Usur bólintott:
-Valóban.. valahogy megoldom.

Még egyszer Sötétségre pillantott, majd elmosolyodott:
-Minden esetre kösz a tanácsot, és hogy mellettem maradtál. Az istenség ismét elmosolyodott, majd eltűnt a sűrűbe. Usur pedig vége visszatért RTG lakosai közé...

2016. április 13., szerda

the dark side of RTG 2

Usur lassacskán ébredezett. Feje zúgott. Hogy a kemény, gyökerekkel barázdát földet érezte-e először, vagy a vad növények savanykás illatát, abban nem volt biztos. Abban viszont igen, hogy mire sikerült ezt a két tényezőt felismernie, úgy azt is, hogy nem a megszokott környezetében van.
Hol is volt legutóbb?
Város... rengeteg lakos... gyűlésterem... sötét tekintetek felé....

Végigfutott minden porcikájában az adrenalin, és egyúttal lábra szökkent, támadóállásba. Valami nagyon nincs rendjén... az előbb még a gyűlésen volt, RTG lakosaival övezve, most pedig...

Most pedig...

Elidőzött tekintete az új környezetet, lassan felmérve, és támadóra számítva izmoktól megfeszülten. Erdőben volt... sötét, sűrű, kissé nyirkos erdőben. Olybá tűnt, hogy az egymásba torlódó lombkoronák nem engedtek át semmi fényt. Urrá lett a támadásállástól megfeszült testén, és fellibbent, a koronák fölé...
Este volt, csillagok tarkították az eget. Egy csillagkép sem volt számára ismerős... ez bizony nem a Lumanix, valószínűleg még mindig az RTGn van. Az égről a horizontra vándorolt a tekintete, minden irányból kémlelte. Valaóhol a távolban tompán izzottak a város fényei. Összeráncolta homlokát. Hát persze! A helyiek kinézték, és így akartak tőle megszabadulni... elrabolták, a bolygó sötét oldalán hagyták, a vadonba, és azt remélik, hogy a helyi fauna majd elvégzi a dolgát.

Még mit nem!

Leszállt. Szárnya rettenetesen nyilallt - úgy látszik, még azt is eltörték, hogy még csak véletlenül se tudjon olyan egyszerűen visszarepülni. Ha a talajra van kényszerítve, nagyobb eséllyel végez vele egy fenevad.
Usurt ez már nem rémítette meg. Tudta a célját, innentől fogva nem talált okot az aggodalomra. Határozottan elindult a sűrűben, a megjegyzett irányban, a város fényei felé...


2016. március 18., péntek

the dark side of RTG

Ahogy Usur nőtt, úgy tanult bele az udvari etikettbe, és a politikába. Anyja gyakran vitte ülésekre, viszont külső megfigyelőként tanulmányozta az eseményeket. Aluh Manac ugyanis úgy hitte, hogy az ilyen tárgyalásokon, élő helyzetben több ragad lányára, mint száraz könyvekből steril környezetben mentorokkal.

Usurra valóban ragadt a tudás - egy idő után az üléseken elhangzottakat már kezdte megvitatni anyjával, újra elemezve, boncolgatva a napirendi pontokat.
Így történt, hogy Aluh Manac végül magával vitte őt az RTG egyik komoly ülésére, a sötét testvéreik bolygójára.

Usur izgatott volt, de próbálta palástolni. Az út alatt még könnyen uralkodott magán, de mikor megérkeztek és a sok idegen, kíváncsi szempár rászegeződött, egész egyszerűen földbe gyökerezett a lába. RTG lakói számára ő nemcsak új jelenség volt, de feltűnő is: holdfénytolvajhoz képest a szokatlan sötét tollakkal a szárnyain, és a sötét öltözettel. Az ő számára viszont a rengeteg új arc, az ismeretlen alakok - a lassan eluralkodó pánik alatt még az udvari etikettről is megfeledkezett.
A blokkot anyja oldotta fel benne, amint a vállára tette mancsát:
-Usur... Felkapta a fejét Aluhra, aki biztatóan visszamosolygott:
-Nincs mitől tartanod. Csak kíváncsiak - közben megfogta a kezét, majd lassan vezette maga mellett- Még nem volt szerencséjük hozzád, csak a szóbeszédekből értesültek rólad.
Bár a korához képest érett volt, Usur gesztusai még helyenként félénkek, gyerekesek maradtak. Akárcsak most, ahogy félszegen anyjára pillantott:
-Szóbeszédek? Aluh viszont halkan kuncogott, ahogy haladtak a tanács felé:
-Mindenki tudja, hogy Lumanix trónörököse sokáig különc volt... talán egy kicsit most is az- bizalmasan mosolygott felé- de ez mind pozitív értelemben, kicsim. Én büszke vagyok a képességeidre, és hogy holdfénytolvajként átlagon felül némi affinitásod van a sötétséghez is.

Valóban...
Bár évekkel ezelőtt, egészen kisgyerekként visszaadott mindent a Sötétségnek, ami előző életéből származott, amit még Usur Seraként élt meg. Úgy tűnt, hogy teljesen megtisztult, és nem érdekelték sokáig a sötét varázslatok. Végül hazatérése után pár hónappal mégis úgy döntött, hogy nem hagyja feledésbe merülni azt a kevés sötét varázslatot, amit eddig is gyakorolt - úgyhogy folytatta, hogy legalább a tudását szinten tartsa.

Ez az ülés kifejezetten hosszúnak és száraznak bizonyult. Aluh Manac is kénytelen volt többször elismételnie magát, mire sikerült a helyiek értésére juttatnia mondanivalóját. Usur nyomon követte az eseményeket, mint mindig. Az állandó ismétlést eleinte értetlenséggel nézte, hisz az energiamunkások és a holdfénytolvajok általában ennél sokkal gördülékenyebben megértik egymást - nem hiába tartják egymást égi testvéreknek. Viszont most mintha valami láthatatlan köd szállt volna rájuk, eltompítva gondolataikat. Nemcsak, hogy a megértés akadozott, de egy idő után Usur figyelme is. A beszédek sorozatáról figyelme a helyiekre siklott.
Már találkozott energiamunkásokkal... néha ők is jöttek Lumanixra. Ugyanúgy a tiszta energiát használták fel, és alakították át, de míg a holdfénytolvajok csak és kizálolag a fényt használták, RTG lakói mindenhol az újrahasználható energiát kutatták: a levegőben, a sötétségben, a hőben egyaránt. Külsőleg egy jó részük is hasonlított a holdfénytolvajokra: a történelmük úgy tartják hogy a Rynn-i gyíkharcosokkal közös őseik voltak. RTG mostani lakó közt viszont igen kevés a tisztavérű bármelyik fajból: mind a Rynni gykharcosok, a T'heti jéglidércek és a Garuteai természetszolgák keverékei.
A gondolatmenet végével tűnt fel neki még valami. Páran az ülésteremben, mind az őrök, mint a politikusok körül páran feltűnően elkezdték méregetni őt. Ezekben a tekintetekben már nem a pár órával ezelőtti kíváncsiság csillogott, sokkal inkább a gyanú és némi megvetés szúrt belőlük. Usur a homlokát ráncolta. Nem tudta hová tenni ezt a gesztust. Talán a jelenléte vagy a passzivitása váltotta ki belőlük?

Az ülést ekkor függesztették fel. A jelenlévők némi idők kértek levegőzni és gondolataikat rendbe szedni. Aluh Manac elindult kifelé, hogy felfrissüljön. Usur már állt is fel, hogy a nyomába induljon, mikor is erős ütést érzett hátulról a fején... majd minden elsötétült előtte....



2015. május 10., vasárnap

give a chance to the outer world

Miután bezáratta a bányát, Tyx az Usagiára való visszaérkezésekor ismét felidézte előző életének hatalmát, és tört-zúzott a városban. A hadsereg nem mert közbelépni - félték is az erejét, másrészt mégiscsak az uralkodóval kellett szembenézniük, az esküjük arra kötelezte őket, hogy védjék és ne támadják.

Így történt, hogy Tyx három lerombolt negyedet hagyott maga után, majd utasította őket, hogy egy hetük van rendbehozni, önerőből. A szigetet lezáratta, senki se ki se be, amíg az épületek nem állnak ismét a helyükön. Mindezt leckének szánta, amiért kegyetlenkedtek a róka-gombákkal. Dühe azonban még mindig nem szállt el... tovább akart menni.

A palotában a saját rezidenciáján megidézte Sötétséget. Az istenség értetlenül pislogott rá:
-TyxBlack Dark... mit jelentsen ez? A démoni nyúl morgott:
-Adj felhatalmazást, hogy elpusztítsan Usagiát, egyszer és mindenkorra. Sötétség smaragzöld szemei elkerekedtek:
-El akarod őket pusztítani?- hangja púderezett meglepettségről árulkodott- Te még kapuőrként is az életet védted és támogattad. Most pedig egy egész szigetnyi lényt küldenél a halálba? Tyx kifakadt:
-Ezek a velejükig romlottak, a lelkük mélyéig kegyetlenek - ordított teli torokból, fel-alá járkálva az istenség előtt- semmi tiszteletük nincs más népek felé. Lemészárolták a sziget egykori tigriseit, és most majdnem a róka-gombákat is kiírtották mind egy szálig. Az, hogy Hare Tzeg még az uralkodók ellen is fordult, az meg már több a soknál. Sötétség gondterhelten morgott, némi csalódottsággal nézve lefelé kegyeltjére. Az uralkodó válaszra várt, de ennél többet nem kapott az istenségről. Értetlenül meredt rá vissza:
-Mondj valamit!- kiáltott- Adj egy jelet!

Ekkor Sötétség felpillantott, az ajtó felé emelve fejét. Tyx követte tekintetével. A kétszárnyú ajtó akkor mozdult meg reszketve... majd egy galócás kalap nézett vissza.
-Chanterelle!- kiáltott a démoni nyúl meglepettségében, majd elindult felé- Te meg mit keresel itt? Hangjába egyszerre vegyült a boldogság, hogy láthatja, és az aggodalom, hogy baja eshet. Amint odaér, akkor lépett be a róka mögött a kancellár, majd alázatosan meghajolt:
-Bocsáss meg, kegyelmes uram- majd állta az uralkodó tekintetét- a kisasszony ragaszkodott hozzá, hogy áthozzuk az utolsó komppal. Annyira akarta látni felségedet... Tyx csendre intette őt, majd a róka-gombára pillantott:
-Nem lenne szabad itt lenned!- sziszegte- Ez egy veszélyes hely, kegyetlen lényekkel. Meg is ölhettek volna! Láthattad, mit csináltak a tieddel...

Chanterelle az ajtónak támaszkodott ijedtében. Most először érezte, hogy az uralkodó taszítja magától, és hogy nem bátortalan vele, hanem kifejezetten fél tőle. Végül parancsolt reszkető tagjainak, nagyon nyelt, és felemelte fejét, hogy állja azt a sárga szempárt:
-Még meg se köszöntem, hogy megmentettél minket. Tyx haragját hirtelen elnyelte a semmi. Hát ez a kis róka nem rémült meg tőle? Chanterelle folytatta:
-Ha nem vagy ott, akkor valószínűleg mind meghalnak - ismét nagyot nyelt, remegett a torka - Nem tántorított el, amit láttam, mert tudom, hogy csak segíteni akartál. És ez megerősítette bennem, hogy adjak egy esélyt a kinti világnak... hogy talán nincs minden veszve. Az uralkodó halkan morgott:
-A tieid tudják? Chanterelle bólintott:
-Tudják. Rám bízták a döntést.

Tyx a kancellár felé fordult:
-Valóban az volt az utolsó komp? A kancellár meghajolt:
-Igen, nagyuram! Épp azért voltam ott, hogy személyesen meggyőződjek róla. Akkor láttam, hogy a kisasszony felénk igyekszik. Két perc késéssel indultunk. Meghajolt még egyszer:
-Remélem, megbocsájtja ez a kellemtlenséget, felség. Csak hát láttam, hogy a kisasszonnyal bizalmas viszonyt alakítottak ki, és...

Elhallgatott. Ahogy Tyx a vállára tette kezét, belé fagyott a szó. Felpillantott. Az uralkodó megeresztett felé egy bizalmas mosolyt - talán most először kapott tőle ilyen gesztust. Meg is illetődött egy pillanatra.
-Köszönöm, kancellár. A kancellár zavartan helyreigazította szemüvegét:
-Nem tesz semmit, nagyuram... csak igyekszem a javát szolgálni. Azzal még egyszer meghajolt, és kiment.

Tyx visszapillantott a rókára. Chanterelle zavarta oldalra pillantott:
-Te vagy az első külsős, akivel beszéltem. Féltem tőled, nem tudtam, milyenek a külsősök. De te próbáltál segíteni, ahol tudtál. Kissé idegesen szorította össze saját mancsait:
-Beléd helyeztem a bizalmam, és ez már ideköt. Az uralkodó odalépett hozzá... egyik kezét a vállára helyezte, másikkal finoman megemelte Chanterelle állát. Tekintetük ismét találkozott. A sárga szempár aggodalommal nézett rá vissza:
-Naiv vagy... Haza kéne menned, ahol nem történhet bajod- megsimogatta az arcát- nem tudnám magamnak megbocsátani, ha bajod esne. Chanterelle viharosan átölelte:
-Akkor taníts, kérlek... Tudni akarom, milyen ez a kinti világ. Szeretnék veled maradni... Tyx végül beletörődően sóhajtott- a lány hajthatatlan, nincs mit tenni. A karjaiba zárta ezt a törékeny lényt...

2015. május 1., péntek

leading the zoolooks changed you

Folytak az utcán a tisztogatások. Mind menekültek, amerre csak tudtak. Deen mind a mai napig nem tudja, miként találták meg az átjárót - vagy az átjáró találta meg őket? - de annyi bizonyos, hogy Spartacus szinte úgy lökte át őt és a bátyját. Nem akartak menni... apjuk viszont ragaszkodott hozzá. Biztos helyen akarta őket tudni, távol ettől a gyűlöletes helytől. Egy erős lökésbe került neki... és a kis vörös pár a másik világ porába zuhant. Az átjáró bezárult.

A feje zsongott a félinformációktól, nagyon gyorsan történt minden: a nap elején még nem vette komolyan, hogy az emberek mégis levadásszák őket - hiába voltak előzőleg pletykák és fenyegetések. Akkor még az a mindenbe beleszarok, könnyelmű és balhét keresőt rőt ördög volt. Most pedig kifordult a világ a négy sarkából: úgy mészárolják őket, mint a barmokat. Mintha csak menekülő vadak lennének az erdőben. A szülei... a családja... vezető család. A következő matriarchát közülük jelölték volna ki. Igazis... mi történt a matriarchával? Egyáltalán... hányan menekültek meg?

Még mindig a bolydult gondolatokkal kavargó fejjel, és a menekülés ösztönétől remegő izmokkal lassan felvánszorgott a földről. Körbenézett. A szeme sarkából látta, ahogy Ags áll a jobbján... a többiek pedig szép lassan előmerészkedtek a bokrok és a fák közül: mindenkin éktelenkedett kisebb-nagyobb karcolás, Phillie a lábát fájlalta erősen, bokájára tapadt a véráztatta nadrágszár, Kita ájultan feküdt Casey mellett - agyrázkódás lehet, ikertestvére úgy vonszolhatta át. Deen akkor érezte, hogy hirtelenjében végigfut rajta a jeges rémülettel kevert fájdalmas valóság... és hogy ez évekkel megöregíti. Térdre rogyott:
-Ennyi? Ennyien vagyunk? - torka elakadt, karmos mancsok szorították. Grey Wolf sóhajtott:
-Ennyien... de mind élünk. Deen kétségeesetten nézett körbe:
-És a felnőttek? Vagy egy vezető? Szavait néma csend követte. A többiek nem szóltak - egy részük elfordította a fejét, másik része viszont kérdően vissza a kis vörösre.

A hippi lány nem értette a reakciót... választ akart, épkézláb választ. Valami támpontot, vagy bíztatót, hogy itt van helyük, hogy minden rendben lesz. Uralkodó pánikját bátyja szakította meg, ahogy a vállára helyezte kezét:
-Nem tudunk semmit, Deen. Menekültünk, és apáék úgy úgy löktek minket át, hogy mentsenek minket. Mind félünk, és mind válaszokat keresünk. Ekkor lejjebb hajolt, egy fagyöngyökkel és madártollakkal ékesített nyakláncot nyomva húga kezébe:
-Csak annyi bizonyos, hogy te vagy a matriarchánk, Deen. Bízunk benned...

A felelősség ott pihent a lány kezeibe... és ez hirtelen akkora nyomást gyakorolt még a lelkére a történtek után, hogy rászorított a nyakláncra, majd hisztérikusan könnyekben tört ki:
-Én nem akarom ezt!- fakadt ki Ags felé fordulva- nem vagyok matriarcha! Annyi nem volt bennem, hogy komolyan vegyem a fenyegetéseket, vagy hogy apáékat is áthozzam, nemhogy még összetartsalak titeket is! Kéz kezével ütötte a földet, nyomában szállt a por:
-Én erre képtelen vagyok! Nem tudom megcsinálni!- ordította, tehetetlensége teljesen eluralkodott rajta- én is félek, sőt, rettegek... tanácstalan vagyok... És különben is, miért én legyek a matriarcha? Tudom, hogy sokkal felelősebbek zoolookok is vannak köztünk.

A többiek csak hallgattak. Deen a kezeibe temette arcát, és kétségeesetten, tehetetlenül zokogott tovább. Ags letérdelt mellé, és átkarolta, próbálta nyugtatni. Renato ugyanúgy letérdtel Cez mellé, és odasúgta:
-Teljesen összetört. Nem hisz a képességeiben - félig Cezre pillantott- Gondolod, hogy képes lesz rá? Casey bólintott:
-Képes lesz rá - válaszolt halkan, de a fáradtságtól szenvtelenül- de hagynunk kell neki egy kis időt. Mindannyiunk élete felborult, türelemmel kell lennünk vele. Addig pedig meg kell oldanunk azt, amit önmagunk is el tudunk intézni. Renato bólintott:
-Igazad lehet. Adjunk neki időt...



Azóta évek teltek el... Deen már nem is számolja, mennyi. De abban biztos, hogy az akkori lázadozó kiscsitriből egy érett fiatal hölggyé vált, ismerte a protokollt, felelt a csapatáért, védte őket, és tartotta az ősi szokásokat. Amíg él, nem felejti - ekkora változás hatalmas lecke volt számára, és ebből is merít erőt. Most ezt az emléket a Hold tó partján hozta elő. Phillie-vel ültek ott, ő szelíden a vállának dőlve - régen ültek már így, ez hozta elő a régi képeket, érzéseket is. A szerelő rápillantott sejtelmesen:
-Elmélyedtél valamiben? A matriarcha megeresztett egy szelíd félmosolyt:
-Csak a vízben... - eltűrte vörös haját - olyan szép nyugodt ma a felszín. Phillie felé fordította fejét, elmélyült a lány jégkék szemeiben, és végigsimította arcát. Deen felpillantott rá:
-Megszelídültünk, nem igaz? A szerelő halkan, némi pajkossággal mosolyában nevetett:
-Mondhatni... bár a bátyád annak idején majdnem letépte a fejem. Védte a kicsi, de lázadó húgát. E szavakkal közelebb hajolt, nagy mancsában pihent már a matriarcha arca. Ez utóbbi mosolya lágyan szélesebbre húzódott:
-Lám a kicsi lázadónak benőtt a feje lágya - finoman megvakarta a srác arcszőrzetét- a vad ragadozóból pedig egy figyelmes és védelmező oroszlán vált. Phillie mosolya is ellágyult... végül ajkaik finoman összeérte és gyengéd csókká olvadtak...

2015. április 2., csütörtök

the guardian's power awekens

Tyx maga kísérte vissza Chanterelle-t. Nem kért kíséretet, és csak a lehető legegyszerűbb ruhákat vette fel ő maga is... feleslegesnek tartotta kihangsúlyozni a szerepét. A jádé bányához át kellett kelniük a komppal, és még pár órát haladniuk a szárazföld felé. Magabiztosan haladt előre, tudta, hogy olyan hatalom van nála, amivel egyetlen usagiai sem mert szembeszállni. Ha megtennék, már az elején megtették volna... nem hiába a "gyáva nyúl" kifejezés.
Mellette viszont a róka gomba némán kullogott, a kompon a tengert bámulva, a szárazföldön maga előtt a talajt. Az uralkodó rápillantott:
-Valami baj van? Chanterelle félszegen rápillantott:
-Még mindig nem vagyok biztos, hogy illik viselkedni egy felszínivel - halványan elpirult - jól csinálom? Tyx megeresztett egy mosolyt vendége szégyenlősségén. Megfogta a mancsát, mire a rókalány félénken visszapillantott. Tyx pillantásával igyekezett megerősíteni a szavait:
-Semmit nem csinálsz rosszul. Viszont szeretném, ha egy kicsit megnyílnál nekem. A javadat keresem. Chanterelle bólintott:
-Igyekszem...

Ekkor értek a bányához. A hatalmas tájheg körül hatalmas daruk, csillék, és síneken lustán mozgó vagonok éktelenkedtek, mindezt a gépek és a bányászok zaja ölelte körbe. Chanterelle azonnal egész testében megrázkódott, és átölelte az uralkodót. Viszont ami az utóbbinál is kiverte a biztosítékot, az az egyik felügyelő műve: ahogy kirángatott egy másik gombakalapos rókát, majd elkezdte látványosan ütlegelni egy husánggal. Tyx ordított, odarohant, meg olyan erővel vert be a nyúlnak, hogy az elvágódott a földön. Annyi időt sem hagyott neki, hogy feleszméljen:
-Mégis mi a frászt művelsz, te istenek-verte? A felügyelő elsápadt, ahogy a démoni kinézetű nyúlban felismerte az uralkodót. Azonnal próbált kihebegni valami értelmes választ:
-Felséges uram.... - a földön fekvő rókára mutatott- tele van velük a bánya... veszélyt jelentenek.... Tyx szemei elkerekedtek. Nagyon nem tetszett neki ahogy a másik usagiai beszélt:
-Tudtok róluk? Hol vannak a többiek? A felügyelő válasz helyett lejjebb mutatott. Valamivel arrébb, a munkagépek mögött ketrecekben álltak a róka gombák... néhány kinn volt, amit pár usagiai látványosan vert a többiek szeme láttára, megfélemlítés gyanánt.

Ezek mellett épp csak észlelte Chanterelle-t, aki letérdelt fejtársához reszketve, és halk zokogással ráborult. Ugyanis annyira eluralkodott a dühe, hogy ordított. A felügyelő megrémült, és megindult a ketrecek mellett lévő társai felé. Tyx pedig a nyomában... öklei kék lánggal felizzottak:
-Ti szemétládák! Az usagiaiak mind megugrottak, amint felismerték a hangot. Az egyiket épp telibetalált a kék lidércláng, és látványosan repült. Egy másikat Tyx ragadott nyakon:
-Mégis hogy képzeltétek? A mancsai közt fuldokó épp kikrákogta a választ:
-Idegenek... felség. Errefel Tyx áthajította őt a bánya felett, majd a többiek felé fordult:
-Nyomorult kis vakarcsok! Hát semmit se tanultatok? Az usagaiak legnagyobb döbbenetére a fekete nyúl körül megjelent Tyxbalck Dark halvány körvonala is, és kísértetiek hangon folytatta:
-Nem sikerült megértenetek, hogy milyen szégyent hoztatok magatokra? Mindkét öklét felemelte - árnyképe úgyszintén:
-Akkor pusztuljatok!

Izzó ökleivel a talajra csapott... megremegett a föld, a rengés mentén felhasadt több helyen is a nyulak alatt. Hiába próbáltak menekülni, egy részüket elnyelte a mély. A másik részüket Tyx üldözőbe vette a kék lidérclángokkal. Egyenként égette őket halálra, halálsikoly töltötte be a bánya környékét. A munkálatokat félbehagyták, inkább mind próbálták menteni az életüket a feldühödött uralkodó elől. Talán csak egybe maradt annyi lélekjelenlét még, hogy kinyissa a rókák ketreceit... de aztán futott is tovább a gyilkos lángok elől. Tyx őrjöngött: berobbantotta a bányát, a darukat, a csilléket, aki csak a hatáskörébe került usagiai, mind legyilkolta hidegvérrel.

Még ordított, és futott volna még pár után, de Chanterelle útját állta. A kis megszeppent róka gomba a mellkasára tette két mancsát, úgy igyekezett visszatartani:
-Elég legyen, Tyx! Hagyd abba!- fakadt ki. A démoni kinézetű nyúl észrevette őt. Az ő törékeny pártfogoltja... összeszedte a bátorságát, és ki mert elé állni. De látványosan remegett minden tagjában, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet... és folytak a könnyei. Lassan ráébredt, hogy mit is művelt. Nem egészen így akart mutatkozni Chanterelle előtt. Ahogy lassan a szégyen elárasztotta, úgy tűnt el előző életének árnyéka körüle, és hajtotta le a füleit. Tekintete egészen megszelídült, hangja elbizonytalanodott:
-Chanterelle... én...
Nem tudta folytatni, mert érezte a többiek tekintetét a hátán. A kiszabadult róka gombák félkör alakban nézték őt a távolban... nem lehetett eldönteni, hogy azokból a tekintetekből félelem vagy csodálat sugárzott-e inkább. Tyx végignézett rajtuk... majd vissza a lányra. Chanterelle még mindig halkan zokogott, de most lehajtott fejjel.
Az uralkodó sóhajtott, és szégyenében oldalra pillantott:
-Sajnálom... nem akartam, hogy bármelyikőtöknek is szenvedni kelljen. Pártfogolta nem szólt semmit... viszont a szipogás abbahagyni látszott. Tyx elfordult tőle:
-Menjetek haza... Most már senki nem fogja háborgatni a bányát, ebben biztos vagyok. Nyugodtan menjetek haza, biztonságban lesztek...

A rókák lassan, némi huzavonával megindultak - egy részük még legeltette a szemét a démoni külsejű idegenen, ilyet még sosem láttak. Chanterelle még odalépett az uralkodó mellé, és finoman megérintette a kézfejét. Tyx sóhajtott:
-Te is, Chanterelle... Teljesítettem az ígéretem, menj szépen haza. Ott nem bánthat senki...

A rókalány elengedte, majd elindult. Bár sokáig hezitált, és állta a tekintetét megmentőjén. Igen, megrémült... mind megrémültek a tomboló uralkodó láttán. De mégiscsak megmentette, és ez számított. Vegyes érzések vakarogtak benne... Végül, Ahogy Tyx is elfordult, és elindult Usagia szigete felé, ő maga is elfordította fejét, és megindult lefelé a többiekhez a föld alá...

2015. január 31., szombat

return to Lumanix

Usur a folyóban állt, az ezüsthíd közepén. Itta magába a Hold fényét. Alba a partról figyelte, és adta az instrukciókat:
-A gyógyulás első forrása a fény. Időről időre a sötétséget is megtisztítja mind attól a rossztól, aminek teret ad, bevilágít, ereje átitat. Ezt követi a víz, amely elmossa a sebeket, kimossa a mérget. Holdfénytolvajként ezt a kettőt kell elsajátítanod, és tökéletesítened. Usur irányította a fényt, mellyel feltöltődött... vele együtt a folyó vízét, maga köré csavarta a hullámokat, az egyiket megfagyasztotta. A hold herceg bólintott, és elismerően elmosolyodott:
-Szép! A holdfénytolvaj elengedte a vonzást, a hullám felolvadt, visszazuhant, és a folyó ugyanúgy folyt tovább.
-Odahaza tárolni szokták a holdfényt- tette hozzá- feltöltődnek, tárolják, nem igazán láttam olyat, aki azonnal felhasználja. Alba elgondolkodott egy hosszabb pillanatra, majd hozzátette:
-Ez a fajotok sajátsága lehet. Minden esetre nem hátrányos, ha a tiszta erő azonnal kéznél van, és bármikor felhasználható. A trónörökös eltűrte a sörényét:
-Azt mondtad hogy a fény és a víz a gyógyulás elsődleges forrásai. Ezek szerint a többi elementállal is lehet gyógyítani? Alba széles mosollyal bólintott:
-Hogyne lehetne! A megfelelő felhasználással mindent lehet. Usur elhallgatott, majd gyanakodva méregette tanárát:
-Sötétséggel is? A hold herceg érezte, hogy ezzel megfogták. Ő nem ismerte a sötét mágiát, Shakara pedig nem sokat beszélt a sötétség erről az aspektusáról. Aztán ahogy méregette a vízben álló Usurt, valami mégis beugrott neki:
-A sötétség inkább elvesz. Elvégre az egy olyan elem ami mindennek teret ad: onnan indul minden, és oda is tér vissza. Ha meg akarsz szabadulni valamitől, ami bánt, azt tanácsos a sötétségnek adni. Usur bólintott:
-Azt hiszem, értem.

Beszélgetüket egy ismerős női hang törte meg, valahonnan a távolból, de egyre közeledett:
-Usur! Merre vagy, Usur? A trónörökös azonnal felismerte, és kapta is utána a fejét. Amint megpillantotta anyját, azonnal rohant ki a vízből, végiggázolva a füvön, a nyakába ugorva:
-Anya! Aluh hercegnő megérkezett... és ugyanúgy ölelte magához a lányát:
-Jaj, de szorítasz, kicsim- nevetett halkan- ennyire hiányoztam? Usur még jobban bújt hozzá, pofája félig eltűnt anyja sörényében:
-Nem is tudod, mennyire... Jó holdfénytolvaj leszek, a legjobb egész Lumanixon. Haza akarok menni... Aluh Manac elhűlt ezeket hallva, riadtan nézett Albára, és a közben besétáló Shakarára.
-Mit műveltetek vele? Mégis mit tanítottatok neki? Shakara szelíden elmosolyodott:
-Csak megértettük vele, hogy valóban hová is tartozik, és a múltja nem befolyásolja többé. Alba bólintott:
-A sötét mágiát el se tudtuk kezdeni. Ez az érdeklődés még előző életéből maradt rá. De miután ezt sikerült lezárni, elvesztette az érdeklődést is. És ha jobban megnézed, a vörös bőre kezd lassan sárgulni.

Valóban... a hercegnőnek most tűnt fel igazán, hogy lánya kezd megváltozni. A két ideiglenes tanár valami egészen mély áttörést végzett. Usur végre lecsúszott a földre, és megfogta anyja mancsát, tekintete csillogott az örömtől. Aluh sóhajtott, majd visszanézett a másik kettőre:
-A holdpatrónus szólt, hogy jöjjek érte. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt ki tudtok belőle hozni ennyi mindent. Alba halkan nevetett:
-Usur érdeme is. Ne becsüld őt alá, felség. Aluh viszonozta a mosolyt:
-Az én lányom. Távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem.
Lassan elindultak a kapu felé. Usur hálásan integetett a másik kettőnek. Ők vissza... és ahogy bezáródott a kapu, a hold herceg sóhajtott:
-Nem gondoltam volna, hogy egyszer pont a fény felé kell terelnünk egy rokont. Te mit szólsz? Shakara megeresztett egy halvány mosolyt:
-Csak örülök, hogy megtalálta végre a helyét. Remek holdfénytolvaj lesz Lumanixon...