2012. december 30., vasárnap

Memories from the human world-guardians

Alba lustán terül el az ágyon. Az éjszaka meleg volt, be se takarózott. A reggeli nap sugaraira se volt hajlandó reagálni... Egyedül a háziállatára, amikor enyhén a csuklójára harapott, és megpróbálta lerángatni az ágyról. A srác listán rápillantott. Valóban, vele ellentétben a fekete dögicsekben rengeteg energia volt... és ott ugrált neki.
-Azt akarod, hogy kimenjek veled? A szörnyeteg lelkesen bólogatott, Alba pedig a saját fejére nyomta a párnát:
-Felejtsd el.... nincs az az isten...

Ekkor a fekete krokodil-cápaszerűség felugrott az ágyra, majd rá a párnára, és visított a gazdájának.
-Nem- hallatszott tompán Alba hangja- nem megyek sehová. De te mássz ki, ha akarsz. Tudod, hol van a kutya ajtó... A háziállat durcásan morgott, majd kiment a kis ajtón. Abszolút nem zavartatta magát, ahogy végigment a városon, és nem találkozott más hozzá hasonló lénnyel... sem az, hogy páran lopva megbámulják. Viszont valami tavat vagy folyót keresett... arra volt leginkább igénye. Útja egy sikátorba vezette... ahol aztán eltűnt a fal mögött...

Némileg megilletődött, mikor tudatosult benne, hogy ez már rég nem a nagyváros: előtte hatalmas foltban füves rét, a folton túl üres sötétség.... ám az egész területet folyó szelte át. Végre, célba ért. Lelkesen meg is iramodott, hatalmas csobbanással belevetve magát a vízbe. Örömmel elúszkált... nem is tartotta olyan hidegnek a vizet, olyan kellemesen langyosnak bizonyult inkább.

Már majdnem elért a vízesésig, mikor is hangot hallott:
-Hé te! Mit keresel itt? Azonnal felkapta a fejét, belekapaszkodva a partba. Shakara volt az, egy kígyóval az oldalán. Felismerni vélte az ifjút... Kimászott gyorsan a partra, és lendületesen megiramodott felé...

Azonban a kígyó elé vágott, és fenyegetően ráfújt. Támadóállást vett fel, tartva vele a szemkontaktust. A fekete szörnyeteg morrantott. Próbált beszélni, kiabálni, megmagyarázni, hogy ő ismeri Shakarát, de a hangja inkább valami fenyegető ugartás-morgásnak bizonyult. Aco pedig ebből kifolyólag minden lépését fenyegetően tartotta, és igencsak masszívan gazdája védelmére kelt. Párszor lecsapott a betolakodóra, mélyen belé marva. A nem szívesen látott vendég felnyüszített. Shakara itt szólt közbe először:
-Aco, elég legyen! Ne bántsd!

Az őrző épp visszavonulóra készült, hallgatva a srácra, azonban a fekete szörnyeteg úgy berágott rá, hogy nekiesett. A földre teperte, többször belé harapott, megcibálta. Utána pedig félrehajította. Shakara ismét kifakadt:
-Hagyd abba! Rohant is, hogy közbelépjen. A betolakodó elé rohant, megállt előtte, és próbált tovább beszélni... Mindhiába, nem jött ki emberi hang a torkán. Inkább megragadta a nadrágja szárát, és próbálta magával rángatni. A srác rácsapott:
-Hékás, mégis mit képzelsz? Ránk támadsz minden ok nélkül?

Erre a krokodil-cápaszerűség teljesen elhűlt. A szája is tátva maradt. Azonban a döbbenet nem tartott sokáig, ugyanis hátulról egy ordítás riasztotta meg. Megugrott, és a hang irányába fordult. Aco feltornyosult... de kígyó alakja fényesen, méltóságteljesen átformálódott. A következő pillanatban már nem a megszokott kígyó, hanem egy fekete sörényes griff állt előtte, pofáján zöld v-alakú mintákkal. A betolakodó sikkantott, és futásnak eredt. Az őrző a nyomába... majd a csőrével megragadta, és úgy kipenderítette, hogy a másik világban ért csak földet.

Shakara szemei elkerekedtek, majd jobban szemügyre vette a jelenést:
-Aco? Ezek szerint... most történt meg a szintlépés? A griff mélyen fejet hajtott, majd válaszolt:
-Igen, gazdám. Pontosan azzal, hogy megvédtelek ettől a fenyegető betolakodótól. A suttyó megsimogatta a fejét, majd elgondolkozott:
-Szerinted ki küldhette? És mégis mit akart?
-Nem tudom- válaszolta a griff- De az bizonyos, hogy a szándékai egy cseppet sem tiszták...

Alba még mindig az ágyon henyélt, mikor a dögicsek hazaért. Épp csak halkan csattant a kis ajtó, mikor gazdája ránézett... és abban a pillanatban fel is ült. Ledöbbentette őt, mikor meglátta háziállatát csupa sebesen, és hogy éppen csak vonszolta magát. Riadtan leguggolt hozzá, és megsimogatta:
-Veled meg mi történt? Ki tette ezt veled? Válaszul a szörnyeteg csak sírt. Szerette volna elmesélni, de tehetetlennek bizonyult. Alba sóhajtott:
-Gyere, kezelésbe veszlek.

Bevitte a dögicseket a fürdőbe, és a zuhannyal lemosta sérüléseit, és a rászáradt vért. Közben törölte le a kezével is:
-Egyet se félj... nálam jó kezekbe leszel. Szépen lemoslak, kipucolom a sebeidet, és... Hirtelen elakadt a szava. Amint a háziállatához beszélt, észrevette, hogy az érintésével vékonyan jegesíti a vizet. Elállította egy pillanatra a zuhanyt, majd mindkét kezével a szörnyeteg testén lévő vízre koncentrált. Valóban... fagyasztotta a vizet. A dögicsek enyhén megborzongott, de nyugodtabbnak tűnt. Alba ezt látva elmosolyodott:
-Így jobb? A háziállat bólintott.

A srác pedig a vizes zuhanyzó felé fordult. Intett párat a kezével... és azt tapasztalta, hogy tudja irányítani a vizet. Ökölbe szorította a kezét:
-Ne aggódj, kis társam... megtaláljuk azt, aki így bánt veled. És garantálom, hogy alaposan ellátom a baját...

2012. december 29., szombat

rage of a T'het derivative

Sokszor hatalmas, köztük helyenként kisebb  lebegő jégtömbök az űrben - itt találta magát Manu az indián lepellel a fekete ruhája fölé terítve. Körbenézett... álmodik talán? 
-Nem álmodsz- szólalt meg egy ismerő hang. A legidősebb Agosto a hang irányába fordult:
-Gita? Valóban, a fehér hajú lány állt vele szemben, egy nagyobb jégtömbön állva. Tartása, arca komoly volt, és tiszteletet parancsoló. Tovább magyarázott:
-Ez itt az asztrál sík. Sámánok és különböző révülők járnak ide, és vannak olyanok akik bizonyos helyzetekben olyanra formálják amilyenre akarják - egyfajta élő szimulációként. Amit most látsz, az T'het jégszilánkjainak tökéletes mása. 

Emanuel ismét körbenézett, majd vissza a tudósra:
-És... mit keresünk mi itt? Gita lehunyta a szemeit és szenvtelen hangján folytatta tovább:
-Tudod... a T'het származékoknak van egy igen alattomos cselük: az ellenfelüket képesek átrántani az asztrál síkra, elvágva minden anyagi segítségtől, és ott végezni vele... Amint ez végigmondta, felnyitotta szemeit, teste szellemszerű jégkékké vált, karmai és fogai pedig hosszabbakká, hegyesebbekké. Így esett neki a srácnak. 

Manunak feleszmélni sem volt ideje, a jéglidérc végig is karmolta a mellkasát, majd visszatámadt, és mélyen végigszántotta a bal karjától a hátáig. Ijedtében ugyan felkiáltott, és a második csapás után meg is ugrott, riadtan és értetlenül nézve a lányra:
-Gita, mégis mi a fenét művelsz?- fakadt ki. A jéglidérc visszhangzóan fagyos hangon szólt vissza:
-Rendezem veled az ügyem egyszer és mindenkorra! Ismét nekiesett, bár Emanuel az utolsó pillanatban blokkolta a karjával. Ezután kissé meghátrált:
-Mégis miről beszélsz? Éreztem, hogy olykor kimért voltál velem szemben, de mindig együtt tudtunk működni... Gita ráfújt:
-Miattad vesztettem el a húgom, te szörnyeteg! Nem is szabadna létezned! 

Ismét ugrott volna, azonban a legidősebb Agostót megrázták a szavai. Egy elektromos támadással előzte meg, nekicsapva őt egy másik jégtömbnek. A jéglidérc hatalmasat nyekkent, majd ahogy lassan tápászkodott felfelé, Manu dühödten válaszolt:
-Tehát olyan vagy, mint a társaid? Ők Cala fenyegetésével akartak annak idején előcsalni, hogy megsemmisítsenek, mert úgy vélték, hogy fenyegető vagyok rájuk nézve, és az életem természetellenes! Egy újabb villámmal csapott le, azonban Gita félreugrott, és egy kisebb szilánkról tovább szökkent, egyenesen a srác felé, végigkarmolva a vállát. Emanuel egy pillanatra megremegett, majd megfordult. A T'het származék ismét szembenézett vele:
-Ez az egyik ok... Ismét támadásba lendült, de Manu megelégelte. Ledobta magáról a leplet, és felvette a fekete párduc alakot. Belekarmolt a tudós oldalába, majd távolra lökte magától. Fenyegetően rámorrant:
-És mi a másik ok? 

Gita alaposan végigmérte ellenfelét. Ilyen bestiával már nehezebb a dolga puszta jéglidércként. Keményebb eszközökhöz kell folyamodnia. Visszavette emberszerű alakját, majd bal öklét a jobb vállára csapta:
-Az....- majd jobb öklét a bal vállára- hogy elvetted tőlem.... Ezután hatalmas mennyiségű energiát koncentrált a testébe, melynek következtében métereket nőtt. Emanuel elképedve nézte maga előtt az óriást, aki haragos üvöltéssel fejezte be a mondatot:
.... a húgomat! 

És már csapott is az öklével. A fekete párduc félre se tudott ugrani, az előbbi döbbenet olyan szinten lebénította. Gita pedig minden egyes csapással elkeseredetten ordított:
-Nem volt túl jó a kapcsolatunk! - PAFF - De próbáltam vele helyrehozni! - DURR - Azonban megépített téged! - CSATT - És onnantól kezdve csak veled foglalkozott! - BAMM - Nem tudtam vele semmi megbeszélni! - DANG - Mert téged jobban szeretett, mint engem! - KRAKK - Olyannyira, hogy még lelket is adott neked, ezzel áthágva minden szabályt! Teljesen elfordult tőlem miattad!

Ez utolsó szavaknál úgy taposta a földbe ellenfelét. Ahogy elfogyott a lendülete, megállt.... és zihált. 
Furcsa, nyomasztó csend lett hirtelen... valami elszállt... Talán a harag? És ebben a némaságban valami más, kellemetlen érzés kezdett lassan végigfolyni rajta... Valami nagy, nagy hibát követett el...

Leszállt a srácról, majd a kezébe vette. Még mindig fekete párducként volt ott, erősen remegett... egy pillanatra erőteljesen felköhögött egy adag vért. Gita leguggolt, ahogy jobban szemügyre vette a kezében lévő megtört ellenfelet. Most látta csak igazán a hátán lévő vágást is, amit okozott: az izmok közt, a csont mellett vérben ázva, de ott a fémkábel - az utolsó, ami Manu mecha létéből megmaradt. Rosszul lát talán? Óvatosan odanyúlt, hogy kitapogassa...

Emanuel elrántotta a karját. Mélyen végigjárta a fájdalom. Az óriás is kissé megrezzent a reakció láttán. Ismét végignézett a fekete párducon. A kép, hogy ez a lény valaha gép volt, teljesen szertefoszlott... most már csak valami távoli álomnak tűnik. Akivel itt és most dolga van, az valóban egy hús-vér lény... és most zúzta őt össze... és ő benne erős az életösztön, mert igyekszik kitartani... 

Ismét finoman megérintette, most a haját tűrte el a véres arcából. Manu érzékelte, és pislákolva felnyitotta szemét. Látása igencsak homályos volt, de tudta a szemkontaktust. Gita sóhajtott, majd vontatottan belekezdett:
-Sajnálom.... Néhány perc kínos csend után folytatta:
-Levezettem rajtad minden dühömet, de ez soha nem hozzá vissza Calát- szemei égtek, hangja kissé elcsuklott- sem a vele való kapcsolatot. Végigfolyt a könny az arcán:
-Én mindent megtettem, hogy visszaállítsam a kapcsolatunkat.... de... ő folyton elzárkózott... folyton veled törődött... nem tudtam visszaállítani a viszonyunkat... 

Emanuelnek a sírást hallva mélyebben meghasadt a szíve, mint a jéglidérc karmaitól. Sajnálta őt... és némileg össze is állt neki a kép pár múltbéli folttal. Próbálta összeszedni magát, hogy szóljon... Igyekezett, hogy ne veszítse el eszméletét, hisz többször közel volt hozzá. Csak az óriás hangjára való összpontosítás tartotta észnél. Ezt követően újabb adag vért köhögött vele, majd rekedten, gyengén válaszolt:
-Így... már értem... A T'het származék megtörölte szabad kezével az arcát, majd rá emelte tekintetét. Manu folytatta:
-Voltak képek... még a mecha memóriából... ahogy Cala hozzám beszélt. Sokszor... magányosnak tűnt. Ismét vért köhögött fel, majd folytatta:
-És néha... félt.... tőled.... Erőteljesebben reszketett egy hosszabb pillanatra. Küzdött, hogy visszavegye teste felett az uralmat, közben pedig befejezte, amit elkezdett:
-Kölcsönösen... félreértettétek... egymást. Ha ezt előbb.... észrevettem.... volna.... akkor tisztázom veletek...  

Alig, hogy végigmondta, rémisztő köhögőroham jött rá. Eddig a fájdalom járta át az egész testét, most már a félelem is. Talán a zoolook-ok erdejében érzett utoljára ilyen páni félelmet... viszont most nem tud menekülni semerre... most nincs hová futni...

Gita szánakozva nézve, ahogy szenved. Finoman ráhelyezte a másik tenyerét, majd megkérdezte:
-Meg tudod mondani, hogy mit érzel most? A fekete párduc ismét próbált erőt venni magán. A reszketés ugyan nem állt el, de a köhögés nagyjából igen - és ez épp elég volt arra, hogy tudjon beszélni:
-Soha nem éreztem ilyet- hangja elcsuklott- mintha... minden oldalról marna a fájdalom... És félek... Hangja egészen suttogásba ment át:
-Nagyon... félek... 

A tudós óvatosan eltűrte ismét Emanuel haját:
-Többé nem kell félned... mindent jóvá fogok tenni. Manu még egy pillanatra közbeszólt:
-Calával is rendbe teheted.... Tudod, hol keresd, ugye? Gita megejtett egy enyhe mosolyt, majd bólintott:
-Már találkoztam vele. És helyre is hozom... . kissé közelebb hajolt hozzá- de előbb téged. Megpuszilta a fejét, majd rácsúsztatta a másik kezét...

Ekkor Manu a saját ágyában riadt fel. Végignézett magán: sehol egy karcolás, és emberi alakban is van... tényleg az asztrál síkon lett volna? Aztán a fejéről lehúzott egy átlagosnál vastagabb és hosszabb fehér hajszálat - mintha csak egy óriástól származott volna... 

2012. december 23., vasárnap

kitérő valahol félúton

Lumanix-on ismerős, kaaelidaschi sikló érkezését jelezték. Az uralkodó már a fogadására állt pár tiszttel és tudóssal együtt. Az egyik jelenlévő megszólalt:
-Biztos a ráják kérnek megint segítséget. Komolyan gondolják a két bolygó közti kapcsolatot. Aluh Manac bólintott:
-Mi pedig szívesen látjuk őket. Kellemes érzéssel tölt el, hogy égi testvéreink helyét átvették, és tovább őrzik.

A jármű kissé csámpásan landolt. Az egyik hajtómű sérült volt. Az egyik tudós megvakarta az állát:
-Olybá tűnik, hogy a vendégünk nem tájékozódott a napjainkban folyó meteorzáporról. Mégis ki lehet ennyire figyelmetlen? A választ hamarosan megkapta, mikor nyílt az ajtó. A rája katonai ruhát felismerték a jövevényen... viszont a hatalmas egzotikus tollaktól, a fekete sörénytől, és a hozzájuk hasonló testfelépítéshez elakadt a szavuk.

Hermes körbenézett a fogadóbizottságon, majd meghajolt:
-Üdvözletem, holdfénytolvajok! A gépem megsérült, és kényszerleszállást kellett végrehajtanom. Remélem, nem vagyok a terhetekre, amíg rendbe hozom... Azonban a Lumanix lakói teljesen megkukultak. Egy ilyen lény érkezésére számítottak a legkevésbé, miután a kaaelidaschi mechák, majd utánuk a ráják is beszámoltak róla, hogy az ottani lakosok mind egy szálig kipusztultak. Erre most, a saját szemükkel láthatnak egy élő példányt...

Az uralkodó vett elsőként erőt magán, ahogy a vendég elé rohant, majd szorosan átölelte:
-Ó, dehogy vagy a terhünkre, sőt, a legjobb szerelőink javítják meg a gépet!- csodálattal nézett rá, végigsimítva vállait, hogy meggyőződjön, igaz amit lát- Magasságos égi fények! Azok után a beszámolók után, amiket kaptunk, remélni se mertük, hogy láthatunk még túlélőt a kaaelidaschi testvéreink közül! Mondd, mi a neved? A jövevény teljesen zavarba jött a hercegnő reakciójáról. Érezte is, hogy a tollai füléig elvörösödik - mily érdekes jelenség, még sosem érzett még ennyi meleget az arcát. És soha nem is zavarta... Végül összeszedte magát, és válaszolt:
-Hermes vagyok, hölgyem- meghajolt- a szolgálatára. Aluh Manac felkacagott:
-Dehogy vagy te a szolgálatomra!- megragadta a vendég csuklóját, és izgatottan rángatni kezdte a palotába- Mi vagyunk a tiédre! Kérlek, maradj nálunk egy ideig, érezd itthon magad!

Az egykori fő mecha nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Soha nem ugrálták körül, ő mindig szolgált, és a szolgálatban örömét lelte. Most viszont teljesen tehetetlennek bizonyult, megszólalni is alig tudott az áradozó tekintetek rengetegében. És konkrétan egy uralkodó viselte őt gondját... soha nem mert ilyesmit feltételezni vagy akár elképzelni. Kissé frusztrálta a dolog.

Aluh Manac ezt észre is vette rajta a hallban, mikor különböző édes konyharemekeket szolgáltak fel. Kérdően mérte végig:
-Mi a bajod? Talán megsértettünk valamivel? Olyan hallgatag vagy... A jövevény végigsimította a pofáját - abban a reményben, hogy el tudja simítani a zavaros melegséget, ami a füléig hatolta, majd alázatosan válaszolt:
-Egyáltalán nem, tisztelt úrnő. Csak nem az ilyesmihez vagyok szokva... A hercegnő nem értette a kijelentést. Visszakérdezett:
-Talán nem a fogadra való a konyhaművészetünk? Hermes megcsóválta a fejét:
-Nem erről van szó... Nekem kéne szolgálnom, mert az én feladatom, és nem neked, felség. Én... Elharapta a végét, és próbálta összeszedni a gondolatait. Talán nem sikerült teljesen felfognia, hogy ő már teljesen megváltozott, hanem minden természetes. Pedig nem az... csak ő és C4 tudnak az átalakításról. Sóhajtott, majd visszanézett az uralkodóra:
-Én egy mecha vagyok.

Aluh Manac első reakciójaként látványosan elkerekedtek a szemei, majd tátva maradt a szája. A jövevény meg is riadt kissé, hogy talán valami rosszat mondott. Ez ijedelmet tovább alapozta a hercegnő következő reakciója, mikor is nekiesett, és belemélyítette a karmait a vállába. Hermes mind a riadalomtól, mind a fájdalomtól felordította, majd elhúzta magát. Másik mancsát a fájdalom helyére nyomta... Érdekes... ilyen mélyreható nyilallást még soha nem érzett. Sőt, még nedvességet sem a fájdalom helyén. Aluh Manac eközben megnézte saját mancsát, ami véres volt... majd a vendég felé fordította:
-Akkor erre mi a magyarázat?

Az egykori fő mecha elszégyellte magát. Fájlalta még a vállát, közben válaszolt:
-Megkértem valakit, hogy változtasson orgává. Egyikünk se tudta, hogy ez lesz az eredménye. Teljesen véletlenül kaptam kaaelidaschi holdfénytolvaj testet... Az uralkodó sóhajtott. Csalódást okozott neki a tény, hogy nem egészen igazi lénnyel van dolga. Végül leemelt az asztalról egy kendőt, és a vendég sérül vállára szorította:
-Akárhogy is... te vagy az egyetlen kaaelidaschi holdfénytolvaj. Ne haragudj, hogy bántottalak...

Hermes jobban szemügyre tudta venni Aluh Manac arcát. Rajta is a szégyen jelei mutatkoztak. De volt benne még valami érdekes, valami ismerős... vagy ismerős érzést kiváltó:
-Ha nem veszed túl személyesnek, felség- szólalt meg végül- emlékeztetsz az úrnőmre... Az uralkodó, miután letörölte a vért, kíváncsian a vendégére nézett:
-Miért, ki a te úrnőd? Az egykori fő mecha halványan elmosolyodott:
-Yorrick Kaldesh, a földről. Az ő elődeit szolgáltam.... Az úrnő bólintott:
-Értem hát, hová visz az utad. De ha megengeded, veled tartanék. Annak idején pár katonám mesélt a Yorrick nevezetű lányról. Hermes e hír hallatán szélesen elmosolyodott:
-Megtisztelnél a jelenléteddel...

2012. december 22., szombat

Memories from the human world-Shakara 2

Napok teltek meditációkkal. Nem is tudta igazán, hogy ennek az egésznek mi a lényege. Olykor be is aludt. Álmában meg is jelent a cirkónia, és finoman visszazökkentette őt. Ilyenkor felpillantott, vissza a macskára, aki felemelte enyhén a fejét - épp csak annyira, hogy a srác lássa őt:
-Ne aludj el. Tudom, ha elalszol, hisz megmondtam: utazok az álmokban. Shakara sóhajtott, és bólintott. Utána ismét lehunyta a szemeit.

De tényleg... mire kéne összpontosítania? Dia Aya nem adott neki semmilyen irányt. És ezt az üres teret is már nagyon unja. Napok óta itt csücsül, nincs itt semmi a vízen kívül. Talán ha elterülne a zöld fű alattuk.... és a távolban, ahol a vízesés van, ott hegynek kéne lennie, másképp nem lenne a folyamnak lejtése.... Amint ezt végiggondolta, azt észlelte, hogy fű illatával telik meg a levegő. Felnyitotta szemeit...

Valóban füves rét terült el alattuk. Körbenézett. Távolban, a vízesésnél ott volt a hegy... pont, ahogy elképzelte. Viszont ezen kívül nem volt más: az gondolatba vett területen túl ismét sötétség, az ég még mindig feketében állt. Visszanézett a cirkóniára. Dia Aya meg se moccant. Csak meditált tovább.
-Talán észre se vette- gondolta Shakara, majd kiszemelte a vízesésnél lévő hegyet, és megindult az irányába.

Valahol bizarrnak tetszett a kép, hogy a látóhatár előtt véget ért többnyire a zöld terület. Ez a világ hátborzongatóbb, mint a legelső nap. Ha mezők kerültek elő a sötétségből, akkor előkerülhet akár valami más is... talán egy szörnyeteg...

Felért a hegyre, körbenézett. Valóban... csak egy adott terület volt benőve fűvel. És ott volt egyedül nappali világosság is. De mégis miféle fényforrásból? Hisz az ég teljesen fekete... se egy Nap, se egy Hold, se lámpák.... Megfordult, abban a reményben, hogy a vízesésen túl talál még valamit.

Csalódottságára, semmit. Csak a folyó vonalát. És persze a folyó vonalán valami szürkés, kissé hipermangán-színű, aranyfarkú valamit, ami a part mentén odakígyózik hozzá. Egy pillanatra meg is ugrott az ijedtségtől... tényleg előbukkant valami ebből az üres térből.

Amint közelebb ért, akkor látta, hogy az a valami egy kígyó. Az állat leírt körülötte könnyedén egy kört, jobban szemre vételezve őt, majd összetekeredett és megállt előtte. Shakara nem tudta mire vélni ezt a viselkedést. Leguggolt hozzá, kissé méregette:
-Izé.... helló? Ekkor megszólalt egy hang a háta mögül:
-Aco nem fog bántani. A srác megfordult. A macska volt az, teljes nyugalomban. Felállt meglepetten:
-Te egész idáig követtél?

Dia Aya sejtelmesen elmosolyodott:
-Szerettem volna, ha előbb te magad nézed meg, hogy eddig mit teremtettél ebben a világban. Mondottam: ez a hely a te örökséged. Shakara meglepődött, majd zavartan megvakarta a fejét:
-Azt nem mondtad, hogy formálhatom is... A cirkónia folytatta:
-Úgy érkeztél az emberi világba, hogy nem emlékeztél az erődre. Nem akartam elkapkodni, és felvilágosítani minden részletről. Arra van szükség, hogy magad jöjj rá, mire is vagy képes. A suttyó elmerengett. Habár Dia Aya rébuszosan beszélt, nagyjából értette, hogy mire is akarja őt rávezetni. De kissé bizonytalan is volt, hisz nem tudta, hogy vajon hol lehetnek egyáltalán a korlátjai.

Utána visszanézett a csörgőkígyóra. Az még mindig összetekeredve nézett rá, engedelmesen, mintha várna valamire.
-És ez a csúszómászó?- kérdezte végül. A macska visszakérdezett:
-Hallottál már az Ouroboros legendáról? Shakara bizonytalanul csóválta a fejét:
-Nem... nem hiszem- majd a kígyóra mutatott- Talán ő Ouroboros? Dia Aya halkan nevetett:
-Nem egészen. Egyes törzsek úgy tartják, hogy van egy Ouroboros nevezetű óriáskígyó, mely átöleli és összetartja a világot- ezután a csörgőkígyóra mutatott- ő itt Aco, és a Di világra vigyáz. Lényegében, ugyanazt a feladatot látja el, mint a legendabeli óriáskígyó.

A suttyó érdeklődve nézett vissza az állatra:
-Szóval... ő egy szellem? A cirkónia szélesen elmosolyodott:
-Nem is akármilyen, hanem egy őrszellem. Viszont most, hogy te is itt vagy, hamarosan új szintet lép. Shakara értetlenül nézett vissza a macskára:
-Ezt meg hogy érted? Dia Aya összefonta karjait:
-Az őrszellemek között is vannak különbségek. Vannak, amik ajtókat őriznek, vannak, akik falvakat vagy városokat.... és vannak olyanok, akik kincseket őriznek, vagy testőrként másokat. Shakara elmerengett, majd megvakarta a fejét:
-Ha jól értelek... akkor Aco az én testőrömmé fog előlépni? A cirkónia bólintott:
-Nagy valószínűséggel, igen. A suttyó ismét a csörgőkígyóra nézett, felvonva szemöldökét, fürkészve őt, ahogy csendben lapít... és még mindig várva valamit.
-Nem is tudom- mondta végül- elég kis nyeszlettnek tűnik...
-Ne becsüld alá Acót- szólt Dia Aya- meglátod, ha magasabb szintre lép, tökéletes testőröddé válik...

Tui, Garutea

Miután RTG hatalmas metropoliszait bejárták, Randy úgy döntött, hogy megmutatja az egyik holdat is Jenának. Nem is akármelyiket... hanem azt, ahonnan az ő ősei is származtak.

Garutea egy erdővel és hegyekkel sűrűn tarkított hely volt, felszínén itt-ott elszórva pár várossal. Egyik sem bizonyult kifejezetten nagynak - legalábbis a főbolygón lévő városokhoz képest. Maga Tui városa is pár kisebb házból állt, és egy ötlépcsős piramisból. A határában egy duzzasztó állt - a lakosok még mindig az ősi technikákat alkalmazták.

Jena körbenézett a házak között. Az erdő mintha egész egyszerűen betört volna az épületek közé: a kúszónövények végigmásztak a falakon, az ágak ránőttek a tetőkre... De olybá tűnt, hogy a helyieket ez egy cseppet sem zavarja, sőt... hihetetlenül magas szinten élnek szimbiózisba a természettel.
-A zoolook negyedre emlékeztet- jegyezte meg- ők is természetszolgák. Randy bólintott:
-Van is köztük kapcsolat. Testvéreknek tekintik egymást mind fizikai, mind spirituális síkon.

Végigmentek, egészen a piramisig. A legmagasabb épület volt ugyan, de a teteje nem érte túl a lomkoronákat - mintha egyfajta tiszteletet sugallt volna, hogy az egyszerű halandó nem lépheti át a természet korlátait. A 4. hatalmas lépcsőn ült egy fazon: színes lepellel, arcán kékes-gyöngyházfényű foltok, fején egzotikus tollak. Jena, ahogy jobban szemrevételezte, észrevette, hogy azok a tollak nem más lénytől származtak, hanem a figura saját maga növesztette őket a fejére - alakváltó lévén erre képes is volt.

A fekete bozont meghajlással üdvözölte a figurát, aki elmosolyodott:
-Jó látni, hogy Garutea gyermeke hazalátogat - ezután felnézett az égre - talán tőlünk mentek el a legtöbben. A lány követte az őslakos tekintetét. A magasban a lehelet-vékonyságú felhőkön túl az RTG az ég felét elfoglalta, részben takarva a Nap-csillagot. Valahol mögötte lehetett Rhynn holdja... körülötte pedig T'het jégszilánkjai. A gyönyörtől tátva maradt a szája, és a fenekére huppant.
-De hisz... ez csodálatos!- csak itta a látványt a szemeivel, részletekbe mentően, ahogy a fény a szilánkokon csillan, és milyen szögben éri a bolygót. Az éjszakai részen a városok hálózata világított, mintha szentjánosbogarak keringtek volna rajta.

Az őslakos Randy felé fordult:
-A barátod nem tűnik idevalósinak. Honnan jött? A srác elmosolyodott:
-A Földről. A helyről amit a tengerkék és a tűzvörös ég ural. A helyi bólintott:
-Sosem jártam ott. Pedig lehet olyan szép látvány, mint Garutea ege.

Ő is felpillantott, és mesélt a fiataloknak:
-Mindig hittük, hogy a Földön vagy egy másik világban vannak testvéreink. Voltak halovány emlékeink, amiket eleinte álmoknak tudtunk be. De miután felismertük az újjászületés jelenségét, akkor már sejtettük, hogy azok az emlékek egy másik helyről származnak. Összeszedtük őket, mondákba írtuk őket, és meséltünk, énekeltünk a földi testvéreinkről. Csodával töltött el minket a nap, mikor megtudtuk, hogy valóban léteznek, és hogy a mi alakváltó képességeink az ő hagyományukon alapszik. Nekünk, akik békében élünk ezen a holdon, harmóniában a természettel, remek lehetőségünk volt tovább fejleszteni ezeket az erőket... A tiszta energia, az élet, mindent átjár. Csak tudni kell bölcsen használni...

Jena az őslakosra pillantott:
-Beszélgettek a szellemekkel?- majd egy fél pillanatnyi hatásszünet utána hozzátette- nagyanyám a zene és a hold istennője. Gyakran jár közöttünk. A helyi bólintott:
-Echóval csak elvétve találkozunk. Néha futólag végiglátogat a megmaradt holdakon. Shanbahac jelenléte annál gyakoribb- körbemutatott- mivel javarészt érintetlenül hagytuk a növényeket, úgy az erdő egyfajta élő szentély a számára. Ő tanította meg őseinket, hogy melyik növény ehető, melyikből készül gyógyszer, és melyik az, amit messziről kerüljünk, mert még az érintésre is halálos. Shanbahac figyelmes és bölcs tanárunk volt.

Randy elmosolyodott, majd visszanézett a lányra. A legifjabb Sera végigfeküdt a lépcsőn, tovább nézve a megtarkított eget:
-Csodás hely Tui városa... és Garutea.

2012. december 20., csütörtök

Memories from the human world-Alba 1

Mintha úgy riadt volna egy lidérces álomból, úgy nyitotta fel a szemét. De álmodott bármit is egyáltalán? Nem emlékszik semmire. Fektében körbenézett...

Sima mennyezet felette, jobbra zárt ajtó, szembe egy kis konyha, ajtónyílással, balra egy ablak... ő maga pedig az ágyon. Az ablakból kilátni... magas házakra. Valószínűleg ő maga is egy ilyen ház valamelyik emeletén lehet, a kis területből ítélve. 

Felült. Csak egy farmergatya volt rajta. A lábai előtt pedig egy kb. fél méter magas lény: feje széles volt, mint a cápáké, még uszonya is volt.... de gyík farka, és négy lába. Emellett teljesen fekete, kivéve az uszonyán és a pofáján lévő sárga V jelet. A lény nyüszített, és érdeklődve nézett rá. Talán ismeri is őt. Megvakarta a fejét:
-Helló... hogy kerültünk ide? A háziállat csak oldalra döntötte a fejét. Látszólag megértette, amit gazdája mond, de képtelen volt az emberi beszédre. A tag pedig felállt, és a tükör elé lépett.

Leltár: félhosszú, enyhén hullámos fekete haj, sötét szemek, nyegle, tinédzser kinézet, begombold farmer gatya, zokni sehol.... és most forduljon meg. A hátát is szemrevételezte... és döbbenten látta a láng alakú sebhelyet, melyben egy vízcsepp alakú hegy is volt. Kitapogatta. Nem volt friss, de amikor szerezte, nagyon mély lehetett, mert az ottani részen puhább volt a bőr.
-Ez meg mégis mi a retkes? Aztán a házi szörnyére nézett:
-Te csináltad? A dög megcsóválta a fejét. A suhanc pedig sóhajtott:
-Nah, végre egy olyan választ tudsz adni, amit én is megértek.

Körbenézett a lakásba. A fürdő ajtaja félig nyitva állt. Pont rálátott a zuhanykabinra. Elmosolyodott:
-Azt hiszem a víz tényleg jól esne. Megindult a fürdőbe, majd a fekete lényre nézett:
-Jössz te is? A dögicsek lelkesen követte. 

Megszabadult attól a kevés ruhától is, ami eddig rajta volt, beállt a zuhany alá, és megengedte a csapot. Jó hideg víz... és élvezte, ahogy átjárja. Kellemesen beleborzongott, alá tartva fejét, hogy bőven átáztassa. A háziállat nagyjából tíz percig bírta, majd kimászott, magára rántva egy törülközőt. Gazdája értetlenül nézett rá:
-Mi a bajod? Túl hideg? A szörny bólintott, a srác pedig kinevette:
-Szerintem meg pont jó. E szavakkal még jobban megengedte a vizet, és hosszabb időre alá tartotta a fejét is. Lehunyta szemeit.... majd jó erős fáziskéséssel kapta fel a fejét, a fekete lény felé fordulva:
-A nevem Alba... eszembe jutott.... 

2012. december 18., kedd

birth of an angel

C4 alaposan kihasználta az időt, amit H3-RM35-től kért. Főleg meditált... próbált erőt gyűjteni, és visszaidézni az RTG-ből származó emlékeket, hogy mit is csinált. Az utolsó napoknak Machuu is csatlakozott hozzá, erősítve őt mind lelkiekben, mint erőben.

Végül letelt a kívánt idő. H3 már várta a találkozót. Meglepetésére a hölgy nem egyedül jött... hanem Shanbahac helytartójával. Kissé meg is rezzent és a növény bestiára mutatott:
-Ő meg mit kerestt itt? C4 késszégesen válaszolt:
-Machuu isteni helytartó. Felajánlotta a segítségét. Ha egyedül csinálom az átalakítást, akkor nagy eséllyel hibázhatok. Viszont az ő segítségével sikerre fogom vinni- a lényre nézett- egy halandó tévedhet, de egy isten sosem hibázik. Machuu elmosolyodott, majd visszanézett a mechára:
-Machuu is átváltoztat. H3 bólintott:
-Rendben, ahogy jónak látjátok.

Ezt követően meglátott egy pokrócot Silver vállára terítve:
-Arra mi szükség? A hölgy elmagyarázta:
-Hihetetlenül ki fognak élesedni az érzékeid, H3 mester. Nemcsak kívül, hanem mélyen belül is. A levegő tűkként fog átjárni, minden tagod remegni fog, és nem tudod többé végigfuttatni az ellenőrző protokollt. Biztos, hogy készen állsz erre? A mecha ismét bólintott:
-Vártam már a napot...

Letérdelt, C4 pedig megfogta két kezével a fejét, Machuu pedig a vállait. Azonnal elkezdték belé koncentrálni az energiát, nagy mennyiségben, és gyorsan, amely hihetetlen sebességgel kezdte átalakítani H3-at. A fémes reccsenések raja nem engedték eltántorítani őket... nem álltak le, míg úgy nem érezték, hogy elkészültek. Nem tették ki annak a veszélynek a páncienst, hogy félmunkával veszélyeztetik az életét.

H3 csodás égszínkék színt öltött, testén finom, apró pikkelyek, hátul tollak jelentek meg. Az eddigi fényszárnyak hihetetlenül kiszélesedtek, hatalmas, egzotikus tollak jelentek meg rajtuk. A fején lévő antennák tollak fülekké váltak, arca megnyúlt, egészen ismerős sárkányszerűvé....

Ahogy a procedúra véget ért, azonnal a torkához kapott. Köhögött, fuldoklott... kapkodott a levegő után. C4 megriadt, ráterítette  pokrócot, majd megragadta a vállait:
-H3 mester, figyelj rám!- kiáltott rá ijedten- ne pánikolj! Riadt, sötét szempár nézett rá vissza, a levegőt ugyanúgy kapkodta. Silver ismét rárivallt, hogy magára irányítsa a figyelmét:
-Nyugodj meg! Ne kapdkodd, mert elájulsz! Most először, vegyél egy nagy levegőt... így, ahogy én! Ő maga is nagy levegőt vett... az égszínkék bestia követte a példáját. Közben érezte, hogy a levegő apró, hideg tűkként szúrja mellkasát, a szeme is könnybe borult tőle. C4 kifújta a levegőt, azt is követte... érezte, hogy kissé helyreáll benne a ritmus... légzés... milyen furcsa tapasztalat ez...

Megtörölte arcát... kissé megszédült. A hölgy a vállára tette a kezét:
-Jól érzed magad, H3 mester? Habár már stabilan lélegzett, H3-RM35 most a szemeit törölgette:
-Olyan, mint a tűszúrás... csak sokkal mélyebb. Silver jobban összehúzta rajta a pokrócot, majd elhúzta a kezét, és a szemeibe nézett:
-Égen, mélyebb. Az orgák összetettebbek. A mestereink soha nem tudtak ilyen mély érzékeket kialakítani bennünk. A java még csak most kezdődik.

Aztán elakadt a szava, és jobban megnézte az égszinkék bestiát. Végigsimította arcát, majd dús, fekete sörényét. H3-RM35 értetlenül nézett rá:
-Találtál valami hibát? Nem sikerültem tökéletesre? C4 kissé zavarba jött, majd visszanézett rá:
-H3 mester... úgy nézel ki, mint az egyik egykori mestered, aki szolgáltál... A páciens szemei elkerekedtek, majd elkezdte magát végigtaperolni, végignézni:
-Valóba?  Ahogy ellenőrizte magát, szemrevételezve a szárnyakat, a karmos mancsokat, a bőrszínt, kitapogatva pofáját, rá kellett jönnie, hogy Silver igazat beszél... És furcsa belegondolnia, hogy most egy szeretett gazdája testét öltötte fel.

Ekkor Machuu szólt közbe:
-Szerintem meg olyan, mint Hermes! A másik kettő felé fordult, H3 rákérdezett:
-Ki az a Hermes? Az isteni helytartó nagy vigyorral válaszolt:
-Olyasmi, mint Poseidon, de nem olyan gonosz, mert nem bántotta Machuut. Hermesnek a cipőjén és a fején voltak szárnyak... a ruhája kék volt, és röpködött a halandók és az istenek között. Machuu úgy gondolja, hogy Hermesre hasonlítasz. H3-RM35 elmosolyodott:
-Hermes... tetszik ez a név...

C4 kérdően nézett vissza rá:
-És most mit akarsz tenni, H3 mester? Az égszínkék bestia szelíden visszamosolygott:
-Kicsit összeszedem magam. Meg kell még barátkoznom ezzel a testtel. És azután megkeresem az én úrnőmet...

2012. december 17., hétfő

Back as four

Titan lustán elterült a kanapén, és magasról tett a nagyvilágra. Henyéléséből Gita zökkentette ki, ahogy hátulról átkulcsolta a nyakát, majd végigsimította a mellkasát, és a fülébe súgta:
-Már megint lustálkodsz? A szőke bozont unottan dünnyögött egy sort:
-Hagyjál már, asszony... Azonban Gita nem hagyta ennyiben, és sunyin beleharapott a fülébe:
-Nem! Erre már a hülyegyerek is felkapta a fejét, és átkulcsolva a lány a kanapéra rántotta, és elkezdte csikizni:
-Már megint rosszalkodsz? Majd adok én neked! A tudós harsányan kacagott, majd megcsavarta társa orrát:
-Megmondtam neked már, hogy ne becsülj alá. Titan nevetett, majd sunyi mosollyal közelebb hajolt:
-Te mindig égetnivalóan rossz volt... Kis sráckorunkban is. De most el foglak fenekelni... Már kulcsolta is át a lány törzsét, amikor kopogtak az ajtón.

Gyorsan felpattantak, zavartan rendbe szedték magukat, majd a tudós kimérten kisétált ajtót nyitni. Meglepetésére nem is egy, hanem két régi ismerős arc ugrott a nyakába.
-Gita!
-Gita!
-Randy, Jena!- a tudós úgy megörült rég nem látott társainak, hogy a nyakukba ugrott. Azonnal folytatta is a beszélgetést a másik lánnyal:
-De hosszú még mindig a hajad, de jól nézel ki! Mi ez a sok sötét smink? Az ifjú Sera elvigyorodott:
-Odalenn van egy rock együttesünk- majd körbenézett- szép hely! Randy már végigvitt a városon. Soha nem voltam még az RTG-n. Gita izgatottan pattogott tovább:
-Hát, most itt az ideje, hogy bepótold, csajszi! Ez a világ legjobb helye!

A srácok is eldumáltak, valamivel nyugodtabb hangnemben.
-Rég láttalak, öreg- vigyorgott a szőkeség lazán, ahogy végigmérte régi barátját- Mi húzott végül haza? Randy kissé szomorkásan elmosolyodott, ahogy zsebre vágta kezeit:
-Az emlékek. Olyan jó csapat voltunk... Hiányoznak azok a napok.
-Miért, RTG nem hiányzik?- kérdezett vissza Titan. Randy megcsóválta a fejét:
-RTG egy percre se hiányzott. Ti ketten annál inkább. Főleg úgy pár éve, mikor éreztem a léleklenyomatotokat Manun...

A név hallatán Gita felkapta a fejét:
-Te találkoztál Manuval? Randy felé fordult:
-Persze... Először akkor, amikor még mechaként a zoolookoknál tanult. Aztán pár napja, mikor elvitt a szellemligetbe. Tudod, a zoolookoknak van ez a helyük, ahol...
-Hallottam róluk!- vágott közbe a szőke bozont- ők a Garutea-származékok földi testvérei. Régi barátja bólintott:
-Pontosan! És ha Manu nincs, akkor ezt soha nem tudják meg... Hiszen a mieink őt akarták elkapni, mikor a zoolookokkal találkoztak...

Folytatta volna tovább, azonban Gita komoran közbevágott:
-Ő egy szörnyeteg... Jena szemei elkerekedek a döbbenettől:
-Gita... A tudós végignézett a kiakadt ábrázatokon, és folytatta:
-A húgomnak soha nem szabadott volna megteremtenie őt. Nem is értem, hogy a bölcsek hogy engedhették neki... Manu léte természetellenes, összeegyeztethetetlen a szabályokkal. Titan sóhajtott:
-Még mindig neheztelsz rá? Miért nem tudod túltenni magad rajta? A lány makacsul hallgatott.

Végül Jena zökkentette ki, ahogy átkarolta a vállát:
-Te, hallod... hogy is volt az a dolog a városnézéssel? Gita ismét elmosolyodott, majd végignézett a srácokon:
-Talán előbb egy kicsit elevenítsük fel a régi emlékeket. Randy ismét szélesen elvigyorodott, és a magasba emelte karját:
-Benne vagyok! Nosztalgiázzunk a régi balhékból!

2012. december 16., vasárnap

Memories from the human world-Shakara 1

Tompán visszhangzik a háború és a diadal zaja. De hogy mi is történt pontosan, az feledésbe merült. Hol is volt, és most hol van egyáltalán? Egyáltalán miért indult el?

Lassan felnyitotta a szemeit. Falak magaslanak, középen a kék éggel, nem messze forgalom zaja. Valami nagy városba csöppenhetett. Shakara Sera... így hívják. Szerencsére, a nevére még emlékszik. Fekvő helyébe végigtapogatta magát, felmérve, hogy egyben van-e még. Minek kéne lennie? Lábak, stimmel, karok is megvannak, váll, fej, hosszú fekete bozont... Hm... mintha az arca nem egészen lenne rendben. Nem éppen ilyen kerekre emlékezett. Ismét végigsimította a vállát, részben a hátát. Hiányérzete támadt... nem kéne még valaminek lennie itt?

Feltápászkodott. Pont a sugárútra látott. Nem igazán emlékezett ilyen járművekre. Megmasszírozta halántékát, és ismét feltette az égető kérdéseket: mégis mi történt, hogy került ide, és miért indult el? És miért van az, hogy még a saját testét sem találja rendben? Talán, ha szétnéz ebben a világban, talán választ lel kérdéseire.

Amint kilépett a sikátorból, egy lila ruhás fehér macska hölgy jelent meg mellette, akinek fekete hajában négy nagyobb lila varázsgömb volt. Olybá tűnt, hogy már várt rá.
-Magadhoz tértél?- kérdezett is rá- jól érzed magad? Shakara értetlenül végigmérte őt, kicsit fixírozva az arcát, majd visszakérdezett:
-Találkoztunk már? A jövevény sejtelmesen elmosolyodott:
-Még nem volt egymáshoz szerencsénk. De legfelső megbízásból rendeltek melléd- kezet nyújtott- Dia Aya vagyok, cirkónia. Álmokban utazok és álmokból jósolok. Shakara kissé félszegen rázott vele kezet:
-Shakara Sera vagyok...- itt elakadt, és bizonytalanul elfordította tekintetét-... és nem tudom, hogy kerültem ide. Felpillantott a jövevényre:
-Viszont ha eddig nem találkoztunk, akkor valószínűleg te sem tudsz sokat segíteni.

A cirkónia ismét elmosolyodott:
-Pedig pontosan ezért jöttem. Nem láttam az álmaidat, ez azt jelenti, hogy elvesztetted az eszméleted. Megfogta Shakara karját, majd pár méterrel arrébb vonszolta, egy kirakati ablakig. Az üveg tükröződésében szemre vételezhette mindazt, amit eddig csak kitapogatni próbált: egy 16 éves, hosszú, fekete hajú, zöld szemű ember suttyó... zöld felsőben és farmernadrágban. Ismét végigtapogatta az arcát, jobban megvizsgálta tükörképét, közben Dia Aya magyarázott:
-Ez itt az emberek világa. Kissé más fizikai törvények uralkodnak itt, ezért egy fiatal emberi alakot kaptál. A srác tovább vizslatta tükörképét, úgy kérdezett vissza:
-Miért? Honnan jöttem? A macska halkan nevetett:
-Ez a kérdés majd később kerül megválaszolásra. Először is elmegyünk egy olyan helyre, mely az emberi szemek elől rejtett, és segítek, hogy ismét megtaláld a hatalmad. Olybá tűnik, hogy ebbe a világba való belépés mind az elméd, mind az erőd alaposan összekuszálta. Shakara szemei elkerekedtek, ahogy a cirkónia felé kapta a fejét:
-Van hatalmam is? Miféle?

Dia Aya azonban csak intett, hogy kövesse. A suttyó követte őt, egészen a következő sikátorig, ahol egész egyszerűen átléptek a falon. A hely sötét volt.... csak egy kisebb folyót lehetett látni, ahogy a távolból egy vízesésben kezdődik, és átszeli az egész feketeséget. Shakara értetlenül nézett ismét a macskára:
-Miféle hely ez? A jövevény válaszolt:
-Ez a Di világ... az örökséged- majd törökülést vett fel- de most arra használjuk, hogy előhívjuk az emlékeid és az erőd. Kérlek, foglalj helyet... Shakara vonakodva végignézett a folyó által átszelt üres téren, majd követte a cirkónia példáját, és leült vele szembe...


2012. december 3., hétfő

ultimate wish

H3-RM35 ugyan tovább szolgálta az egykori katonából lett gazdáját, de Yorrick képe újra és újra bevillant. Őt szívesebben szolgálta volna, mint a ráját... bármit megtett volna, hogy a kedvébe járjon, hogy szolgálata örömet okozzon neki.

Végül a sok kombinálás után arra jutott, hogy megváltozik a hiányolt személy kedvéért. Így elment C4-hez, hogy olyasmit kérjen tőle, amit eddig egy mecha sem mert...

A hölgyet a lakásán találta, teljesen egyedül. Épp takarított. Meglepődött, ahogy ajtót nyitott neki.
-H3 mester- főhajtással üdvözölte, majd beengedte- mi hozott hozzám? Miben segíthetek? A szárnyas mecha a lány felé fordult, mereven tartva felé a fejét, majd komoran válaszolt:
-Csodás lény vagy, C4. Előző életedben lelket adtál egy gépnek, most pedig orgává materializálódtál. Ezért gondoltam, hogy te vagy a megfelelő személy a feladatra. Silver Bullet értetlenül nézett vissza rá:
-Mégis miféle feladatra, vezérem?

H3-RM35 némi szünetet tartott. Maga se tudta, miért nem képes azonnal válaszolni... talán a zavartságtól kezd lefagyni a programja. Végül csak kibökte:
-Változtass orgává... Tudom, hogy képes lennél rá.

C4 teljesen elképedt, majd elhűlve mérte végig a vezér mechát:
-Őrület, amit kérsz tőlem. Egyikünk sem mert még soha ilyesmit kérni... Bele se gondoltunk az organikus életbe, erre most te... Azonban H3 tartotta a semleges hangnemet:
-Csak csináld. Nem számítanak a következmények.

A hölgy megcsóválta fejét, és némi keserű szájízzel nézett vissza a gépre. Eszébe jutott, hogy milyen élmény volt, mikor maga változott organikussá egy energiabecsapódás miatt, és miként változtak meg az érzékei. De H3-RM35 eltökéltnek tűnt, és épp ezért nem tagadhatta tőle meg a kérést. Sóhajtott:
-Adj 15 bolygófordulatot. Ennyi idő kell nekem, hogy felkészüljek a feladatra.

A mecha fejet hajtott:
-Megadom... és köszönöm.

2012. december 1., szombat

Shaiola island


"Mindig azt mondják

Hogy az ember csak tévelyeg
Pedig valahol van helyed
Még ha keresve sem leled



Az ég felérhetetlen
A mélység hallgatag
Mint tenger zúg a cseppben
Az a szabad pillanat"

/Ákos/



Shaiolát ismét belepte az élet: az arab negyedbeliekkel kötött szerződés után sokan kiköltöztek a szigetre. A part mellett újonnan benépesültek az egykori halásztelepek, kereskedő városok... és a beljebb elterülő Cor Shaiola városában is megjelentek a kereskedők. Charmina és a kalózok munkája végre meghozta a gyümölcsét...

A fiatal úrhölgy egyik délután kiment a városból, le a partra. Végigmérte a messzi kékséget, amely nyugtató, mély hullámverésekkel mosta a part szikláit. Szabályosan itta szemeivel a látványt, átadta magát a képnek, a hangoknak...

... mígnem egy másik, kedves hang ki nem zökkentette elmélyedéséből:
-Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek a városban. Morgan felkapta a fejét. Shah volt az... az egykori szultán, aki miatta mondott le a trónról, és utazott el hozzá Shaiola szigetére, hogy együtt fejlesszék, ápolják ezt a kis birodalmat. Miután helyet foglalt mellette, a lány a vállának dőlt, és ismét a mindent átölelő kékség felé fordult:
-Rég voltam lenn a tengernél. Annyira összpontosítottam a város és a sziget rendbetételére, hogy elhanyagoltam. Shah bólintott:
-Ez a legjobbakkal is megesik. De ezzel jár a vezetés: a kötelesség mindenek felett. A lány visszamosolygott rá, majd ismét visszafordult.

Ahogy a tenger lomhán hullámzott, sejtetve mélységét, kissé bele is feledkezett. Fáziskéséssel kezdett bele:
-Amikor Andron szigetén éltem még, a tiltott határon túl, akkor is gyakran lejártam a tengerhez, és csak néztem a távolba... Azon merengtem mindig, hogy mi lehet a láthatáron túl... hogy vajon csak mi vagyunk, emberek, az Andronon, vagy vannak a horizonton túl mások is? A többiek sokszor kinevettek, hogy csak gyermekként álmodozok, és biztosítottak, hogy csak mi vagyunk, és senki más. Sóhajtott:
-Aztán egy nap fogtam egy csónakot, és nekivágtam a tengernek... Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert napokon, talán heteken keresztül voltam egyedül. Végül a férfi felé fordult:
-Szerintem a többit már tudod. Shah elmosolyodott, és végigsimította Morgan arcát:
-Túllépted a határaidat. Az androniak pedig az elmondásod alapján erre sosem lesznek képesek.  Pedig így felfedezted, hogy nem vagy egyedül. A lány bólintott:
-Mi az, hogy... Még legendákban se találkoztam olyan lényekkel, és helyekkel, mint itt. Szóval, hálás vagyok a tengernek...

Az egykori szultán elmosolyodott, majd kicsit közelebb húzódott, kedvese vállára téve kezét:
-Tudod... Lenne egy javaslatom, hogy miként fejezhetnéd ki neki a hálád. Charmina szemeiben felcsillant a meglepettség szikrája:
-Tényleg? És miként? Shah sejtelmes mosollyal válaszolt:
-Emelj szentélyt a vízistennek. Biztos vagyok benne, hogy jó néven venné ezt a gesztust. A lány egészen fellelkesült az ötlet hallatán, és ura nyakába ugrott:
-Ez csodálatos ötlet! Mihamarabb megkezdjük a szentély emelését!

2012. november 28., szerda

Randy deira Tui Garutea

Milyen rég történt minden... mintha csak egy könnyed, te tartalmas álom lett volna az egész.

Randy, az akkor még kölyök kadét ott állt a sorban gyerekkori barátaival: a szőke Titannal és a selyemfiú Ganusszal. RTG készültségben volt... segítséget szerveztek Nixának, a Földre. A kadétok kitűnően ki voltak képezve, a saját siklót is maguk vezették. Beugrott a három srác is a saját járművébe, és elindult. Út közben azonban meglepetésükre előugrott egy negyedik tag:
-Banzáj!- egy hosszú, fehér hajú, kék szemű lány képében. Nem lehetett idősebb, mint ők.
-Te meg mégis mit keresel itt?- rivallt rá Randy a volán mögül- Lányok nem lehetnek kadétok! Azonban a lány nyelvet öltött rájuk:
-Nem tudjátok, hogy kivel beszéltek, hülyegyerekek! Én Gita vagyok, a bolygó megrengetője. Titan lekicsinylően végigmérte:
-Inkább a feneked megrengetője. Húzzál haza, porbafingó! A hívatlan vendég erre úgy begurult, hogy a szőkeségnek esett és elkezdte püfölni őt a fedélzeten:
-Majd adok én neked! Azonban a szőke srác hamar besokallt, sárkányember alakot öltött, és miután a falhoz vágta a lányt, fenyegetően ráfújt. Ganus lépett közbe, kettejük közé állva:
-Elég legyen skacok! Ne egymásra pazaroljátok az energiátokat! Randy visszanézett az üléséből:
-Igaza van. Nixának nagyobb szüksége van ránk. A csaj meg maradhat... ha a deghyomiakat is így elpáholja, mint téged, akkor egy szavunk se lehet. Titan morrant:
-Azt majd meglátjuk...

Következő kép a harctéren. A két birodalom közti határsivatag tele volt deghyomiakkal... és egészen a három kapuig értek. Randy is alakot váltott, a fekete bozontos zöld sárkányemberét. Remekül értett az elektromos támadásokhoz, az volt az ő igazi eleme. Nem is igazán volt a fényből előmaterializált fegyverek híve, inkább az elemi támadásoké. Titant még egy pillanatra látta... a kék sárkány épp vadul hadakozva eltűnt a tömegben. Ő épp kicselezett egy katonát, majd tekintetével Ganust kereste. Legjobb barátja épp legelőre sietett, törve előre az utat. Randy elmosolyodott:
-Ez a beszéd, barátom- gondolta, majd a nyomába eredt. Tört előre ugyanúgy, keresve a probléma gyökerét, a vezetőt, aki irányítja a sereget. Azonban, mikor odaért, kellemetlen meglepetésére Ganus a porban, vérben ázva hevert, vele szemben pedig egy hatalmas cápaember magasodott, véres szájjal és karmokkal. Randy teljesen lecövekelt a döbbenettől. A legjobb barátja...  Egy pillanattal ezelőtt még élt... a következőben pedig....
-Mit bámulsz, kölyök?- Jaff tett egy lépést közelebb felé- szeretnél te lenni a következő? A kölyök szemei könnybe lábadtak, majd dühödten felkapta a fejét:
-Megölted a barátomat, te szemétláda!- olyan dühös volt, hogy nem mérlegelt, nem számolt, csak ugrott. A következő pillanatban csak annyit érzett, mintha tűk fúródnának a mellkasába... majd filmszakadás....

A mai napig nem tudja, mennyi idő is telt el pontosan, mikor a harc után magához tért. De meglehetősen kellemes helyen feküdt: könnyed liliomillat a levegőben, és egy kedves, fekete hajú, lila ruhás lány arca, ahogy az ágy szélén ül, és csillogó szemekkel mosolyog felé. Egy édes momentum...  Aztán a hirtelen felismerés, hogy neki csatában a helye. Azonnal felpattant:
-Ganus... Azonban a lány megfogta a vállait, és lassan visszafektette:
-Deghyom egyelőre visszavonulót fújt- magyarázta- pihenj nyugodtan. Randy azonban nem volt nyugodt, elkezdett faggatózni:
-Hogy vannak a többiek az RTG-ről? Hol van Titan és Gita? És Ganus? Azonban a lány helyett egy fiatal, hollószárnyas, tollasfülű, barna hajú nő válaszolt, aki épp belépett a szobába:
-Ganus sajnos meghalt. LadyDá, a legjobb gyógyító próbálta megmenteni az életét, sikertelenül. Sajnálom. Randy megszorította a takarót, szemei ismét könnybe lábadtak. Együtt nőttek fel ezzel a barátjával, és nem bír megbirkózni a ténnyel, hogy örökre elvesztette. A hollószárnyú nemes közben teát töltött, és átnyújtotta neki:
-Bátor gyerek vagy. Hogy hívnak? A srác átvette a csészét, majd megtörölte az arcát, és válaszolt:
-Randy... Randy deira Tui Garutea. A csillogó szemű lány közelebb hajolt:
-Milyen hosszú neved van! Ennyire szerettek a szüleid? A kölyköt megmosolyogtatta a kérdés, érezte is, hogy némileg mintha oszlanak a keserűsége. Beleivott a teába, majd válaszolt:
-Az RTG körül három hold volt: a Rhynn, a T'het és a Garutea. A T'het sajna szilánkokra robbant. Viszont a holdak különböző lakói mind a főbolygóra költöztek miután a lakóhelyük túlnépesedett. Az én őseim a Garuteáról származnak, azon belül Tui városából. Ezt jelöli a nevem. A lány elmosolyodott:
-Anyámat Kicsinek hívják- mutatott a nemesre- amit nem értek, mert ő elég magas. Én pedig Jena Sera vagyok. E szavakkal kezet nyújtott neki, Randy pedig örömmel viszonozta a gesztust.

Újabb helyszínváltás. Nixát elborította a járvány, és pár deghyomi spion igyekszik befelé a városba. Azonban ők ezt nem fogják hagyni. Megindult... ismét felvette zöld sárkányember alakját, és elektromos támadással csapott le a kémekre. Mellette elsuhant a szőke Titan, kék sárkányember alakot öltve, egy különleges lándzsát materializálva a fényből, amivel hárított, és hátrébb lökött pár fegyverest. Mellette elugrott Gita, aki a tiszta energiát saját magába koncentrálta... ezáltal megnövelte a méretét, óriássá vált. Így könnyedén félrerúgta a betolakodókat. És végül Jena suhant át közöttük, aki boszorkányos ügyességgel bánt a démonmágiával. Ők négyen voltak az ellenállás előőrsei, akik megvédték a járvány alatt a betolakodóktól a kék fővárost...

3...2...1....

Randy lassan visszatért a jelenbe. Előbb megtörölte kissé arcát, azután nyitotta csak ki a szemét. A szellemligetben ült, vele szemben Manuval. Az egykori mecha most indián ruhákban volt, és érdeklődve nézett vendégére:
-Ha jól veszem ki, elég mély volt az utazás. A már késői tinédzserkorban lévő, szakállas, hosszú bozontos srác nagy levegőt vett, majd elmosolyodott:
-Eléggé. Hiányzott már egy ilyen igazán mély visszaemlékezés. Nem igazán használtam a képességeimet, mióta a Földön vagyok. Egyszerűen... nem volt rá szükségem. Emanuel tovább kérdezősködött:
-Mi okod volt maradni? Randy kissé nyeglén vállat vont:
-Beleszerettem Jenába. De miatta egy percre se sajnáltam a döntésem. Meg hát... RTG túlságosan is az energiahasználatra megy rá: ki hogyan, miként, mikor, merre... itt több kisebb birodalom van, mindegyik máshogy van berendezkedve, ettől egy kicsit érdekesebb. Manu bólintott:
-Ezt aláírom. De... nem gondolkoztál azon, hogy visszamenj? Randy megvakarta a fejét, majd végignézett vendéglátóján:
-Miért, te igen? Emanuel sóhajtott:
-Engem már egy jó ideje semmi nem köt oda. Cala meghalt... ő volt az egyetlen, akihez kötődtem. Ám mesélted, hogy neked vannak még ott barátaid. Amikor legelőször találkoztunk, mondtad, hogy érzed rajtam a léleklenyomatukat rajtam. Titan és Gita... ugye? A fekete bozont bólintott, megejtve egy enyhe mosolyt:
-Azért néha kíváncsi vagyok, hogy mi lehet velük. Jó csapat voltunk... Manu megvakarta az állát, méregetve vendégét, majd megszólalt:
-Esetleg meglátogatni őket? Jenával együtt?

2012. november 23., péntek

goodbye from demons

Celestino nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy magánál van-e. Nem igen látott maga körül semmit, csak az üres teret... valamint szemben a Sötétséget, akinek zöld szemei sejtelmesen mosolyogtak, mint mindig.
-Észrevettél? Remek- szólította meg a sötét angyalt a megszokott kissé sunyi hangnemben- Remélem nem bánod, ha megkérlek, hogy mesélj egy kicsit. Ugyan nem hangozz el konkrétan, hogy az istenség mire gondol, de a testőr mintha az agya mélyéről tudni vélte, hogy mit kér tőle. Válaszolt:
-Bevillant egy kép... hogy miként haltam meg. Említetted, hogy volt egykoron egy másik életem. De véget akartam neki vetni. Semmi mást, csak hogy vége szakadjon, hogy befejeződjön egyszer és mindenkorra. Feljebb emelte egy kicsivel a tekintetét, úgy folytatta:
-Most viszont határozottan harcolni akartam ellene... Így kívánta a becsületem, és motivált a tény, hogy Kicsi velem van. Ismét lejjebb pillantott, maga elé:
-Ő az, akit védelmezek, akiért harcolok, és akit szeretek...

Sötétség bólintott:
-Megértetted tehát. Azért jó, ha tudod, hogy csak és kizárólag ennek az erős motivációdnak, az akaraterődnek, és a képzésed során felszedett edzettségnek köszönheted csupán, hogy életben maradtál. Celestino felállt, és fejet hajtott:
-Ezzel tisztában vagyok- majd megejtett egy halovány mosolyt- de mindemellett van egy olyan érzésem, hogy a te is hozzájárultál a túlélésemhez. Az istenség szemei ismét sejtelmesen mosolyogtak:
-A sötétség soha sem adja ki a titkait. Aki viszont méltónak érzi magát, az  felfedezheti...

Ekkor a sötét angyal kinyitotta szemeit. Ágyban feküdt... és tele volt kötésekkel. Felüdülés volt tisztán levegőhöz jutni, ám amikor próbált feltápászkodni, kissé bajos volt: a sebek még nem forrtak be teljesen, a kötések pedig olyan szorosan voltak, hogy már-már akadályozták a mozgásban. Ő azért ügyes-bajosan felevickélt, felöltözött, megragadta kardját, és elindult kifelé.

A házból kiérve látta, hogy még mindig a démonok területén van. A ház előtt pedig Kicsi és Gabriel ült, épp beszéltek. Úrhölgye megpillantotta őt, feláll, és elmosolyodott:
-Jó látni, hogy magadhoz tértél. Hogy érzed magad? Celestino megejtett egy kínos mosolyt:
-Voltam már jobban is. A nemes odament hozzá, és megpuszilta. Gabi is felállt, és végigmérte őket:
-Hát... ennyit tudtam csak segíteni. Így, hogy már talpra álltál, el kell hagynod ezt a területet. A testőr bólintott. Ezután a démon az unokahúga felé fordult:
-Ja, és Kicsi...- intett neki. Az úrhölgy odament hozzá, Gabriel pedig magához szorította, majd homlokon csókolta. Habár a sötét angyalnak nem voltak ismeretei az itteni szokásokról, erről tisztán felismerte, hogy egy áldás. Ezt követően Gabi ismét a hölgy szemeibe nézett:
-Nincs okod félelemre, vagy hogy megingjon a bátorságod- a válla fölött fejével enyhén a testőr felé biccentett- főleg, ha ilyesvalaki vigyáz rád. Én megbízom benne. Kicsi visszamosolygott:
-Köszönöm- majd valamivel lazábban hozzátette- azért te is eljöhetnél néha. A lányommal még nem is találkoztál. Ő is mesterien bánik a démon mágiával. A nagybácsi bólintott:
-Sort kerítek rá.

Azzal Kicsi Celestinóba karolt, és elindultak kifelé a hegyek közül...

2012. november 18., vasárnap

a vízisten köztünk jár

A testvérek épen hazaértek... leszámítva Morát, aki Északon teljesen átfagyott, és emiatt megbetegedett. Hazaérve azonnal ellátásra került, betegszobába, alaposan betakarva. Shayla aggodalmasan mérte a lázát, míg a másik kettő kíváncsian figyelt.
-Mi van vele?- kérdezte Sheo- Mennyire van rosszul? A királynő visszanézett fiaira:
-Nagyon magas a láza- majd elindult kifelé- segítséget kell kérnem Zitanától, neki biztos van orvossága erre. Phernai sóhajtott:
-Remélem... Majd a húgához lépett, és megsimogatta a fejét. Mora megejtett egy enyhe mosolyt, de nem mozdult.

Shayla közben összefutott Focusszal a folyosón. Épp készült vázolni a helyzetet, mikor közbeszólt oldalról egy hang:
-Nincs miért aggódnotok egy percre se. A pár megfordult, Tom Focus szemei el is kerekedtek:
-Vízisten?

Valóban, a víz úrnője állt velük szemben, most a szokásosnál is nyugodtabb vonásokkal. A királynő rácsodálkozott:
-Te itt? Mégis miért jöttél ide, közénk? Az istennő elmagyarázta:
-Megtudtam, mi történt... hogy mit művelt veletek a szélisten, akit ismét bebörtönöztünk. Azért jöttem, hogy segítsek. Megindult befelé, majd még egyszer hátraszólt:
-Ti csak maradjatok itt, és mindent bízzatok rám. Azzal a következő sarkon el is tűnt.

A király kissé remegett az izgalomtól, hisz nem tudta mire vélni a szokatlan látogatást - az istennő ugyanis nagyon sokáig nem volt egy Deghyom párti. Őt is megvetette. Viszont Phernai megjelenése óta némelyest változtak a dolgok...

Pár perc múlva épp Phernai és Sheo futott hozzájuk, nagy örömmel arcukon:
-Nem hiszitek el, hogy mi történt!- kiáltotta a kisebbik- itt járt a vízisten, bement Morához.
-Sőt- folytatta Phernai- meg is gyógyította. Mora magánál van. Gyertek, ezt látnotok kell! A szülők követték is a fiúkat, be egészen Mora ágyáig. A hercegnő ült az ágyban, szemei tiszták voltak, arca egészséges... Shayla még a homlokát is megfogta, és érezte, hogy elmúlt a láza. Örömében megölelte, és megpuszilta kislányát...

megjárt pokol

Az arénában már készen állt minden. Még a helybéliek is összegyűltek,izgatottan várva, valószínűleg régen voltak tanúja efféle kivégzésnek. Talán egyedül Celestino volt nyugodt. Csak állt a ring közepén, kardjára támaszkodva, tökéletesen hideg vérrel. Mégiscsak harcos volt ebben az életben, a fegyverforgatás volt a lételeme. Minden mást később kellett hozzátanulnia. Bár nem tudta, hogy mit takar a négy csapás, ő állt elébe. Kicsi reszketett még oldalt, Gabriel társaságában, ökölbe szorított kézzel nézte az egyedül ácsingózó sötét angyalt. Nagybátyja látta idegességét, és megfogta a kezét:
-Nyugalom... Ha a barátod igazán rátermett, akkor nincs miért aggódnod. Kicsi némán bólintott, majd visszanézett a mélybe.

A vezér ekkor állt fel a székéből, hogy kihirdessen:
-Testvéreim! Íme egy betolakodó angyal a földünkön. Hagyjuk, hogy csak úgy büntetlenül járkáljon köztünk fel s alá?
-Nem, nem, nem!- kiáltotta a tömeg. A levegőben tapintható volt a feszültség. A vezér folytatta:
-Éppen ezért kapja a legsúlyosabb megtorlást, amit az ilyen betolakodó kaphat- felemelte a karját- jöjjön hát a négy csapás!

Az aréna négy sarkában kinyíltak a kapuk. Celestino végignézett rajtuk, hogy mégis miket vagy kiket engednek be rajtuk. Az első démon vagy 5 méter magas volt, vaskesztyűkkel, erővel teli. A második démon egy filigrán alak, talpig feketében, vaskarmokkal, gyors mozgással. A harmadik démon arcát kabuki maszk fedte, varázslóköpenyt viselt, látványként be is mutatott egy tűzvarázslatot. Végül a negyedik is belépett, mellvértben, páncélnadrágban, hátán és övén különféle fegyverekkel, mint egy élő arzenál.  A sötét angyal felmérte a terepet. Épp azon sakkozott, hogy melyikkel érdemes kezdeni, mikor elhangzott a gong.

Akkor viszont már mind a négyen ugrottak is. Az őrnek annyi ideje maradt csak, hogy kitérjen az útjukból. Egy pillanatra meg is riadt, hogy nem jutott elég ideje lépni. Aztán ismét összeszedte lélekjelenlétét, és egy újabb csapás elől ugrott el. Az óriás démon vette őt aztán célba:
-Ne pattogj, nikkelbolha! Hadd zúzzalak szét! Ez az ellenfél volt most a legközelebb. Remek alkalom volt a harcos számára, hogy rá összpontosítson. Át is váltott támadásba, de mire elérte volna a vaskesztyűst, jobbról találatot kapott. Faralt is egy sort, mire meglátta, mi az. A talpig fekete volt az... a gyorsaság. Fel is kacagott:
-Nézz a lábad elé, lajhár! A négy csapás mindig összedolgozik. Alig, hogy végigmondta, Celestino már a varázsló csapását érezte a hátán. Kissé megugrott, majd körbenézett, várva a negyedikre. Az utolsó pillanatban jelent meg mellette, bárddal a kezében. A testőr belevágott a karjába, majd kikapta a fegyvert, és ellenfeleire nézett:
-Ez engem nem riaszt vissza, és jobban teszitek, ha ti sem becsültök alá. A becsületem és az úrnőm iránti hűség azt kívánja, hogy megmérkőzzek veletek, és le is győzzelek mindannyiótokat. Az álarcos varázsló felnevetett:
-Milyen heroikus a kis angyal- majd intett- verjük ki belőle a szart is!

Azzal ismét megindult a négyes. Celestino már jobban figyelt, most, hogy tudta, hogy összedolgoznak. Igyekezett azt is észben tartani, hogy mindegyiknek más volt a képessége: az erő, a gyorsaság, a mágia, és a fegyverek. Rájött, hogy nem egészen jó taktika, ha egyenként akarja őket legyőzni... inkább lassan fokozatosan, vágásonként... amelyik épp a legközelebb kerül hozzá, arra sújt le. Kicsi még mindig idegesen nézte a viadalt:
-Rátapadnak, mint a keselyűk... minden oldalról kap egy ütést, így el fog veszni. Gabi bólintott, majd hozzátette:
-Hacsak el nem kezdi őket végre leszedni. Ha egyet már sikerült legyőzni, akkor bomlik a rendjük. Csak odáig még el is kell jutni.

A kisebb vágások, és a hárítások valóban nem vezettek semerre, inkább csak kezdték kimeríteni a sötét angyalt. Észlelte is, hogy határozottabb reakcióra van szükség. Pont a varázsló került hozzá közelebb. Némi időt veszíthet ezzel, de megéri a kockázatot. Határozottabban markolta a kardot, majd egy összpontosított csapással suhintott is.... levágva a varázsló fejét. A test összerogyott, a fej pedig elgurult. A tömeg fel is hördült egy pillanatra.

Viszont Celestino jól számította, hogy ezzel időt vesztett... hisz közben az óriás és a fegyveres beértek. Megragadták a szárnyait, és elkezdték tördelni. Végül a talpig fekete is odaért, és társai szorítását kihasználva vitte be az ütéssorozatot karmaival. Kicsit ijedtében felpattant, de nagybátyja megragadta, és visszarántotta:
-Mit csinálsz, te bolond? Nem avatkozhatsz közbe! A nemes kifakadt:
-De így ki fogják véreztetni! Gabi megrázta a fejét:
-Akkor sem tehetsz semmit. A hölgy tehetetlennek érezte magát, és ez nagyon zavarta.

A testőr viszont ismét próbálta összeszedni a lélekjelenlétét, hisz bár a fájdalom kezdte az eszét venni, igyekezett összpontosítani. Belerúgott a fekete ruhásba, majd félig megfordulva lecsapta az óriás karját. A behemót felordított, de végre az egyik szárnya szabaddá vált. A fegyveres ekkor egy csatabuzogányt emelt a magasba, hogy azzal csapja agyon ellenfelét. A sötét angyal még látta a szeme sarkából a mozdulatot... és meg is előzte. Átszúrta a páncélos torkán a kardot, majd lerúgta róla. Ellenfele halálhörgések közepette vergődött a földön.

Hátulról már a behemót bömbölése hallatszott:
-Te kis senkiházi!- emelte megmaradt öklét a magasba- ezt most megkeserülöd! És már meg is rohamozta Celestinót. Az őr azonban figyelemmel nézte a másik oldalról támadó gyors démont. Kihasználta az alkalmat, összpontosított... és a kellő időben ugrott félre, így a behemót a fekete ruhást találta el. Kissé meghátrált, míg megmaradt ellenfelei összeszedték magukat. Addig ő is próbálta összekaparni magát. Valóban, repülni már nem volt képes, valószínűleg szilánkokra törtek a szárnyait... ezt el is vetheti a további stratégiából. A vaskarmok általi ütések pedig meglehetősen mélyek - talán át is ütötték és szervet is ért. A vérveszteség így is drasztikus.

Ismét felnézett. A másik kettő ismét célba vette. Nincs mese, addig kell őket legyőznie, míg el nem ájul a vérveszteségtől... vagy amíg meg nem hal. A fekete ruhás már majdnem ott volt az orra előtt. Megoldotta annyival, hogy egész egyszerűen az utolsó pillanatban felkapta a kardot. Ellenfele szabályosan rányársalódott, hisz már nem volt ideje megállni. Lerúgta őt a fegyverről, hogy a földön vergődjön tovább, majd közelebb lépett a behemóthoz. Az óriás ismét rábömbölt:
-Megbosszulom a társaimat, te kis féreg! Fél kézzel is elbánok veled. Már emelte fel a karját... Celestino végigmérte. Gyorstámadást kell intéznie, ez viszont rengeteg energiát, és erőt elemészt. De nincs más megoldás... Így mielőtt a behemót lesújthatott, a sötét angyal már végig is futott rajta, lendületesebb vágásokkal jobbról-balról.... majd a másik oldalon ért földet. Ugyanúgy a behemót is, csak éppen darabokban...

A közönség teljesen elhűlt. Valaki le tudsz győzni a négy csapást. Ám a testőr sem volt túlságosan rózsás állapotban: nagyon homályosan látott, és igencsak látványosan remegett a vérveszteségtől. Hallotta még a vezér hangját:
-Habár eddig senki sem volt képes legyőzni a legjobbjainkat, a törvényeink értelmében, mint a négy csapás legyőzője, ez a sötét angyal szabadon távozhat! Elengedjük...

Filmszakadás. És mintha csak egy álomból ébredt volna, látta magát egy nagyváros sikátorában. Kezében egy hatalmas kés, karja végigvágva, melléből folyik a vér... De nem... ő innen nem megy sehová. Itt fog véget érni a történet. És egy újabb szúrás a késsel...

Feleszmélt egy pillanatra. Még mindig ott térdelt az aréna közepén, zihálva, súlyos sérülésekkel, szájából ömlő vérrel. Viszont most ott volt az ő úrnője, aki hozzábújt, támogatta. Ez némi erőt adott neki. Lassan a hátára tette a kezét. Kicsi észlelte, hogy a sötét angyal reagál, könnyes szemekkel nézett vissza rá. Celestino próbált beszélni, de elég kínkeservesen jött össze:
-Rendben vagyok...- köhögött, majd folytatta- én... ezt már... átéltem... Kicsi riadtan nézett rá:
-Te meg miről beszélsz? A testőr folytatta:
-Az emberi élet... életben.... Ettől a ponttól Kicsi nem engedte, hogy bajnoka tovább beszéljen. Átölelte, végigsimítva a fejét, megpuszilva arcát, és hozzábújt:
-Büszke vagyok rád. Tarts ki még egy kicsit...

2012. november 15., csütörtök

where have you been, you fool?

Spot napok vagy talán hetek óta nem találta Yorrick-ot. Bejárta egész Nandunt, a hegyet, a partvidéket, de sehol nem lelte. Egy idő után fel is adta a keresést, és inkább csak otthon várt, bízva abba, hogy a kék sárkány egy nap visszatér.

Egy reggelen, ahogy a tornácon merengett, érezte, hogy felé tornyosul félszegen egy árnyék. Mit sem sejtve felnézett... és meglátta az ő bolondját. Bár nem egészen a megszokott tarka ruhájában, hanem elegánsan, arcát nem fedte semmi, fekete sörénye viszont ékszerekkel volt tele. Egy halovány pillanatig meg sem ismerte. De ahogy leesett neki a tantusz...
-Yorrick!- viharosan átölelte, szorítva magához. nagyon örült, hogy viszont láthatja, még homlokon is csókolta. Aztán két kezével megfogta az arcát és izgatottan kérdezősködött:
-Úgy eltűntél, arra nem gondoltál, hogy közben halálra aggódom magam? Az egész tengermelléket bejártam utánad, te bolond. Hol jártál?- majd végignézett- és miért vagy így kiöltözve? Hol a bolond ruhád? Yorrick elmosolyodott, majd kissé komoran válaszolt:
-Ne haragudj, de komoly okom volt rá, hogy ne mondjam el neked- megfogta a nyúl bekötött csuklóját- mindez idáig orvosságot kerestem neked. Rengeteg helyet bejártam, és sok szálat megmozgattam, mind itt a Földön, mind más világokba. Ennek hallatán Spot szemei elkerekedtek:
-Más világokba? Te kinn voltál az űrbe? A sárkány válaszul csak ártatlanul vállat vont.

Az artista azonban tovább noszogatta:
-Azonnal be kell nekem számolnod mindenről, töviről hegyire. Hogy jutottál ki az űrbe? És még mindig nem mesélted el, hogy miért vagy így kiöltözve, mint egy úri kisasszony... Yorrick sejtelmesen elmosolyodott:
-Hosszú történet, Spot... Nagyon hosszú...

2012. november 14., szerda

siblings together

Mora próbált minél jobban bekuculni a jégoroszlánok közé. Ők voltak az egyetlen menedéke a hóviharban. Tartotta benne a lelket a jégszellem szava, miszerint a testvérei hamarosan érte jönnek. De a fagy így is marta a bőrét.
-Nem lehet már sok hátra- mondogatta magában.

Nem tudni hány óra telt bele, de az egyik szélfuvallattal, szálló hamvak képében alakot öltött Phernai. Ő futott oda hozzá elsőként, finoman kibányászva őt a jégoroszlánok közül:
-Mora... húgi... jól vagy? Szólj hozzám! A hercegnő nem igen tudott figyelni rá, csak laposan pislogott. Sok erejét felemésztette, hogy melegen tartsa magát.
-Phernai...- suttogta végül. Bátyja megölelte őt szorosan, végigdörgölve alaposan a testét:
-Ne félj, kihozlak innen- majd körbenézett- Sheo hol van?

Ekkor beszáguldott a többieknél is nagyobb jégoroszlán, követlen a trónörökösök elé. Bömbölt egy hatalmasat, majd fény kíséretében kettévált Felix szellemévé és Sheóvá. Az utóbbi odasietett testvéreihez:
-Phernai, minden rendben?- majd ikertestvérére nézett- Moráva mi történt? A rangidős válaszolt:
-Teljesen át van fagyva, de még magánál van. Haza kell jutnunk. Majd felpillantott, végig a jégoroszlánokon... majd a szellemeken:
-Te, Sheo- kérdezte- ki ez a csíkos, aki elhozott idáig? Öccse válaszolt:
-Felixnek hívják. Nem igen mesélt többet, csak azt, hogy ő az utolsó Contrast.

Phernai felkapta a fejét, majd a szellemre nézett, kissé megemelve a hangját:
-Mi vagyunk az utolsó Contrastok. És egyben az utolsó Chomuuk is. Felix bólintott:
-Tudom. De ti a két klánt viszitek együtt. Becsüljétek meg, hogy bennetek egyedül a két ősi család, és használjátok a képességeiket. Aiskhülé közben utat mutatott:
-Arra találtok haza. A vihar hamarosan eláll, innentől már magatok is boldogultok. Sheo elmosolyodott:
-Köszönjük, szellemek. Uralkodói szavamat adom, hogy mihelyst hazaérünk, gyertyát gyújtunk a tiszteletetekre. Azzal a testvérek megindultak hazafelé...

Közben az istenek közt a szélistent ismét ítélet elé állították. Kezei, lábai bilincsben, körülötte a többiek. Ő viszont továbbra is utálatos maradt:
-Ezzel nem törtetek meg, nyomorékok! Újra ki fogok szabadulni, és meglátjátok, kő kövön nem marad. A vízisten komoran, némi csalódottsággal nézett vissza rá:
-Soha többé nem fogsz rávenni, hogy segítsek rajtad. Kezet mertél emelni a kegyeltjeimre, és ez megbocsáthatatlan. Shanbahac lépett ki baljósan a többiek közül:
-Amondó vagyok, hogy végre szabjuk ki ennek a megátalkodottnak a méltó büntetését- körbenézett a többieken- mit javasoltok? Sötétség megvakarta az állát, végül Semifar felé fordult:
-A fény úrnője lát a legtisztábban mindannyiunk közül. Javaslom, hogy ő ítélkezzen a bűnös felett. Semifar bólintott, majd a szélisten felé fordult:
-Én nem kívánok se többet, se kevesebbet- megjelent a kezében az a tőr, amit támadója egyszer már a mellkasába szúrt- minthogy ugyanazt kapja, amit ő adott nekem. A fegyver láttán a szélisten hevesen ellenkezni kezdett:
-Nem! Nem, nem, nem, nem nem!

Azonban késő. Semifar belé vágta a tőrt, melytől elterült a földön, üveges tekintettel, arcán döbbenettel. A tőr őt is lebénította, mint előtte a fényistennőt...

2012. november 13., kedd

last victim of the wind

A szélisten a mennyei Holdudvarban járt... újabb áldozatát keresve, hogy lecsaphasson rá. Behatolt a palotába, végigsurrant a folyosón... viszont a trónterembe érve nem egészen az a látvány fogadta, amire számított.
-Echo hol van?- torpant meg, mikor meglátta Alba alakján felállni a trónszélből. A holdherceg éjkék palástjában úgy festett, mint egy méltóságteljes szobor, és egy sötét ómen keveréke.
-Hiába keresed az úrnőmet- válaszolt- mind az istenek, mint a halandók tudnak a szökésedről és a szörnyű tetteidről, így még időben elmenekült.
-Hazudsz!- süvöltötte az istenség- Echo sohasem menekül el. Kapokodta a fejét jobbra-balra:
-Hol van?

Válaszként Alba előrántotta fegyverét, a jogart, amely arany holdsarlóban végződött, és az istenségnek esett:
-Istennőm rám ruházott hatalmánál fogva, végzek veled, te nyomorult! A fegyver éle felizzott, és valóban meg is tudta vele sebesíteni az istenséget. A szélisten meghátrált, és elhűlve nézett a holdhercegre:
-Echo megáldotta  fegyvered... másképp nem tudna egy ilyen egyszerű halandó, mint te, megsebezni. Az éjkék sárkányember továbbra is baljósan nézett rá:
-Az úrnőm igen okos. Hiba volt alábecsülnöd őt. Azzal ismét nekirontott.

A szélisten ezúttal nem hagyta magát: cselezett, és visszavágott többször is. És bár Alba nem egyszer faralt végig a földön vagy a falon a széllökések miatt, újra és újra talpra állt, és támadt. Az istenség szinte megrémült a holdherceg kitartásától. Érezte rajta, hogy az isteni áldással fegyverén nincs kétség a szívében, és nem tudja őt megfélemlíteni. Támadásai vele szemben egyre inkább pánikszerűvé kezdenek válni.

Végül egy csellel egy széldárdást idézett meg, melyet átcsapott ellenfele kezein. Az erős csapás nemcsak átütötte Alba mancsait, de fegyverét is leejtette. Meg is remegett kissé, ahogy a kezekből ömlött a vér. A pillanatnyi hezitálást a szélisten ki is használta: újabb csapást mért a holdhercegre, felszakítva a vállát, derekát... az éjkék sárkány elterült a földön a sújtás következtében. A szélisten felkacagott:
-Ostoba halandó!- önbizalma ismét visszatért, látva, hogy ellenfele földre került- hiba volt azt hinned, hogy győzhetsz ellenem!

Ekkor egy másik hang megszólalt a szélisten háta mögül:
-Viszont te ismételten alábecsülsz másokat... Az istenség felismerte a hangot... És épp fordult volna meg, már érezte is, hogy hátrafogják a kezét, és mennyei láncokkal megbilincselik. Echo volt az, némi diadallal és szigorra a mosolyában. A szélisten teljesen ledöbbent:
-Tehát mégis végig itt voltál! Tudtam én, hogy nem vagy az a megfutamodós fajta! De mégis hogyan? Echo válaszolt:
-Elbújtam az oszlopok között. És míg hű alattvalóm, Alba lefoglalt, addig összefontam a láncot, melyhez minden istenség hozzáadta a saját elemét. Megszorította a szélisten karját, és hozzátette:
-Ugyanis mind látni akarják, ahogy megbűnhődsz a tetteidért.
-Te kurvuid nőszemély!- kiáltott a szélisten- ezt még alaposan megbánod! Ha valaha kiszabadulok, a fejedet veszem!

Azonban Echo a fogoly lábait is megláncolta és leültette. Így várta a többi istenséget. Ezután odament Albához, felsegítette, és elkezdte gyógyítani érintésével a sebeit:
-Köszönöm, hű hercegem. Sajnálom, hogy ilyen veszélynek tettelek ki. Alba halványan visszamosolygott, ahogy visszanézett rá:
-Ugyan, drága hold istennőm... Egy ilyen nemes cél minden áldozatot megér...

2012. november 10., szombat

démonok

Bár a tűzvörös és a tengerkék ég alatt elvétve láttak démonokat az évezredek során, mindenki tudta, hogy ők egy másik világból származtak... egy olyan világ sarkából, amely egykor az istenekhez való fohászt akarta betiltani egy zsarnok uralkodó. Az ő hatalmát annak idején még Shakara Sera döntötte meg, mikor járta a világokat.

Viszont erről a helyről ők sem nagyon mentek el. Néha kisebb utakra, kiküldetésekre, de ritkán fordult elő, hogy el is hagyták. És ennek megfelelően másokat sem nagyon engedtek be... kiváltképp nem angyalokat. Ott mindegy volt, hogy fekete vagy fehér, kicsi vagy nagy, szent vagy bukott... oda bizony egyik se tehette be a lábát.

Celestino pedig pont erre a helyre készült... amit sziklás hegyek öleltek körbe, és a sötét ég kupolaként borult fölé. Első ránézésre teljesen kihaltnak tűnt ez a vidék... egy lélek sem járt a sziklák között. Ahogy beljebb haladt, úgy az egyik fánál két alakot pillantott meg: az egyik egy démon, fiatal férfi alakja, barna hajjal, barna szemekkel, egyik szeme alatt egy fekete háromszög jellel, kék felsővel, sötét nadrággal, fekete szarvakkal, szárnyakkal és farokkal. A másik alak homlokán tartotta épp a kezét, és mormolt valamit... ebben a másodikban a testőr az úrnőjét vélte felismerni. Nem törődve a zavarással, odasietett:
-Kicsi...

A démon elkapta a kezét, ahogy a nő felnézett, majd felállt, mikor meglátta a jövevényt. Értetlenül nézett rá:
-Te meg mit keresel itt? Nem szabadna itt lenned. Celestino megfogta úrhölgye kezét:
-Nem találtalak. Miért nem szóltál, hogy eljössz? És miért nem szóltál a gondjaidról? Láttam, mennyire bizonytalan vagy. Kicsi némi bosszúsággal sóhajtott:
-Nem lényeges, rendben vagyok. A testőr ezután a démonra pillantott:
-Ő ki? Azonban a másik férfi nem várta meg, míg a nemes bemutatja őt, így maga válaszolt:
-Gabriel vagyok, Kicsi nagybátyja. Celestino kissé értetlenül végigmérte mindkettőt:
-Furcsa... alig tűnsz idősebbnek nála. Gabi folytatta:
-Olykor a látszat gyakran csal. Viszont jobban tennéd, ha végre elmennél innen, mielőtt a többiek rád találnak...

Alig, hogy kimondta, a testőr hangokat hallott a háta mögül. Megfordult... Újabb démonok... és már körbe is vették. Az egyik közelebb lépett, és látszott rajta, hogy nagyon nem örül a fogadtatásnak:
-Egy angyal merészelte betenni a lábát közénk- rámutatott az őrre- ez vért kíván! Celestinónak nem kellett kétszer mondani... már fordult is feléjük, húzva elő kardját... Azonban Kicsi közéjük ugrott:
-Várjatok csak!- tartotta a karjait mindkét irányba- nem lehetne ezt békésen megoldani? Elvégre nem ölt meg senkit, csak területet sértett.

A nagyhangú démon megvakarta az állát, gondolkozva végigmérte őket, majd hosszas fontolgatás után válaszolt:
-A magunkénak tartunk, Kicsi. Bár alaposan megcsonkítottad magad, mégiscsak innen származol, és ápolod a mágiánk hagyományát, így a szavad annyit ér, mint a miénk. Nem bánom. Majd intett a magasba:
-Ha a sötét angyal kiállja a négy halálos csapást, akkor szabadon távozhat. De ha nem, akkor fejét és a szárnyait vesszük. Celestino rezzenéstelen arccal hallgatta végig a szószólót, majd közömbös hangon kijelentette:
-Vállalom.

2012. november 9., péntek

átkozott legyen a név

Starghost álruhája elkészült: a sámántól kapott törzsi ruhákkal és a maszkkal egykori társai nem ismerhették fel. Egy kis hajón ment vissza a Zodiákusra... egészet a kráterig. Maga okozta a bolygónak azt az iszonyatos tájheget, ami már az űrből is látszott. Azóta a növények félénken nőtték be itt-ott... látszott, hogy maga a bolygó sem heverte ki ezt a megrázkódtatást. Anja kissé sajnálta... hisz abban a pillanatban nem a bolygóra, hanem a lakóira volt dühös... és a mérgét mégis az égitesten vezette le, felszántva annak arcát.

Ahogy ezen merengett, megszólalt egy hang a háta mögött:
-Nem túl szívderítő látvány, ugye? Az álarcos félig hátranézett. A mögötte álló nőben egy régi klántársát vélte felismerni, aki ugyanolyan méltóságteljesen, arcát határozott mosollyal állt, mint mindig. Folytatta is:
-Egy deviáns okozta, aki már egy másik világ foglya. Jobb is, hogy minél távolabb van tőlünk... Rémisztő volt a tette. Anja, mintha nem ismerné fel saját történetét, válaszolt:
-Meghiszem. Teljesen a volt társ felé fordult:
-A törzsem gyakran jósol csillagokból. Ha jól tudom, itt az egész népetek erre van kihegyezve. Az alak bólintott:
-Látom, jól informált vagy- majd intett- kövess, kérlek. Kicsit többet mesélek otthonunkról.

Starghost követte a nőt. Ahogy beljebb értek, a fővárost vélte felfedezni. Részben még romos volt, ahogy annak idején hagyta, viszont a másik részén teljesen új épületeket emeltek. Nem ismerte fel egyiket sem, még azt se tudta kisakkozni, hogy mi a rendeltetésük. Néhányon látott klán csillagképeket, egyedül ez volt az egyetlen nyom, amiből ki tudott indulni. És pont emiatt fel is tűnt valami... Valami, amit nem mondhatott ki nyíltani, így finoman próbált informálódni:
-Ahogy elnézem, ezek mind csillagképek.
-Igen- válaszolta az egykori társ- mi a csillagképek szerint rendeződünk klánokba.
-Értem. És te melyikhez tartozol? A nő elmosolyodott:
-Egykor a Lámpáshoz tartoztam. Most már Góliát vagyok.
-És, miért ez a váltás?- kérdezte az álarcos, hisz pontosan a Lámpás csillagkép hiánya aggasztotta. Talán most kiderül, hogy miért nem látja egy épületen se a mását. Az egykori társ válaszolt:
-Mert pont a Lámpás vezetése alatt, egy Lámpás klán tag okozta azt a tájheget, és mészárolta le a lakosság nagy részét. Azóta a megvilágosodás órája átkozottá vált.

Ekkor értek egy térre. Az egész lakosság ott volt, egyként mantrázva baljósan:
-Átkozott legyen a név, amely megsebezte a Zodiákust, átkozott legyen a Lámpás konstellációs, amely az igazság helyett a hazugságra vetette fényét... Anja teljesen elborzadt. Annyi éven át... és a gyűlölet mélyebb az egész bolygón, mint benne annak idején. Ráadásul az üzenetet is félreértelmezték: valóban furcsa egybeesés, hogy a Lámpás vezérlése alatt mészárolt, hisz ennek a csillagképnek az volt az attribútuma, hogy a fénye kivezeti a homályból az eltévedteket. Ő pontosan azért gyilkolt, mert elborzasztották az itteni szokások, és úgy érezte, hogy szakítani kell velük... erre próbált rávilágítani. De nemhogy nem sikerült megértetni velük, hogy amit tettek, az nem volt egészen helyénvaló, de még félre is értelmezték.

Az egykori társ hozzátette:
-Azóta az egykori Lámpás tagok igyekeztek más klánokhoz kerülni, olyanokhoz, amik közel vannak a csillagzatukhoz. Azokat a gyermekeket pedig, akik a Lámpás csillagzata alatt születtek az utóbbi években, mind kivégeztük. Erre Starghost kifakadt:
-Ti nem vagytok normálisak! Miféle szörnyetegek vagytok ti??? Azonban a nő ezúttal komoly, rezzenéstelen arccal nézett vissza rá:
-Ezek a szokásaink. Mint kívülálló, nem kell, hogy egyetérts velük. Viszont nincs jogod elítélni minket érte.

Ekkor érezte Anja úgy, hogy ez neki bőven elég volt. Megfordult... és már ment is vissza a hajójához, hogy ismét a Vér-tóhoz érkezhessen... vissza azokhoz, akiket igazán a családjának ítél meg.

2012. november 7., szerda

H3-RM35

Élénken látja a képet maga előtt, és szinte érzi újra, amikor a mélyen tisztelt lény elbúcsúzott tőle. Nagyon hálás volt, hogy láthatta, hogy ismét szolgálhatott egy Kaeldesht. Szeretett volna vele tartani, hogy tovább szolgálhassa, de Yorrick eszébe juttatta, hogy neki van a helye, hisz nemcsak ő az egyik vezér mecha, de új gazdája is van, akivel ugyanúgy szolgálattal tartozik. Végül megölelte... Próbált gyengéd, mégis ragaszkodó lenni az úrnőjéhez... nem akarta elengedni, de összeroppantani sem. Végül Yorrick levette a bolond sapkáját, és odaadta neki, majd Manu oldalán távozott.

Most is nála van ez a sapka. Megrázta kicsit. Olyan kellemes, ahogy csilingel. Vajon az úrnőnek miféle rituáléhoz kellhetett ez a csengés? Vagy talán csak szerette a csengők hangját? Ismét megrázta... Kicsit kellemesebben érezte magát a csengők hangjától. Aztán kissé feljebb emelte fejét. A tó partján ült, egymaga, közel s távol senki, minden békés napfényben úszott. Neki viszont hiányzott Yorrick. És áhította, hogy tovább szolgálja őt...

Ekkor egy tiszteletet parancsoló hang szólalt meg a háta mögül:
-H3! A hang irányába fordult. Egy volt katonatiszt rája volt az, akinek nemcsak hangja, de a megjelenése is tiszteletet parancsolt. Közelebb ment a mechához:
-Hiányolod az a hölgyet, nemde? A szárnyas robot bólintott:
-Igen... A volt tiszt folytatta:
-Már egyszer te és a társaid túlléptetek ezen. Ideje, hogy ismét megtedd. H3-RM35 ismét a bolond sapkára nézett:
-Nem könnyű...

A rája enyhén bólintott:
-Tudom, hogy nem könnyű, katona. Én és a többiek is szolgáltuk őfelségét, és állandóan hadban álltunk. Képzelheted, mekkora változás volt, amikor ezen a bolygón vetettük meg a lábunk, és úgy döntöttünk, hogy annyi év után végérvényesen le kell tennünk a fegyvert. Eddig más célunk se volt... most újat kellett keresnünk magunknak. És én hiszem, hogy te is képes leszel továbblépni, ahogy előtte is, és ahogy mi is. Elvégre- itt a mecha vállára tette a kezét- nekem is szükségem van rád. E szavakkal H3 lassan felállt, szembe a volt katonával, és fegyelmezetten bólintott:
-Igen, jó uram.... Igazad van.

2012. november 2., péntek

siblings apart2

Pherai először azt hitte, megvakult... de mivel saját magát látta, ahogy végignézte, hogy mindene megvan-e, úgy megbizonyosodott róla, hogy csak egy üres térbe került. Viszont se előre, se hátra.... se egy út, se egy ablak, se egy ajtó... se fényforrás. Semmi... Kezdett bepánikolni, és a tagjai elkezdtek remegni, kívánva, hogy fusson valamerre... de merre? Hol van a hova? És hol van az itt?

Nagy levegő...

Próbált úrrá lenni rémületén, bár még mindig remegtek a tagjai. Talán elterelhetné gondolatait a pánikról, ha meditál, ahogy Kitsu tanította. Azonnal fel is vette a lótuszülést, és próbált egyre mélyebbre tekinteni, maga mögött hagyva a páni félelmet, megnyugvást keresve a kétségbeesésben...

A meditációban lévő sötétség mégiscsak barátságosabb volt... lassan elengedtek az izmai, légzése stabilizálódott... és egy kék fény pislákolt előtte? Jobban rákoncentrált a fényre. Lassan az izzás egy vele szemben térdelő, vörös-fekete páncélos alakját öltötte fel. Ahogy a vonásai is kirajzolódtak, a herceg megállapította, hogy a jövevény igencsak hasonlít az apjára... bár pár évvel idősebb kiadásban.
-Ki vagy?- szólította meg. A jövevény válaszolt:
-Shamu Focus vagy, az utolsó Chomuu, aki az évezredes háborúban halt meg. A kölyök meglepődött:
-Tehát az egyik felmenőm vagy? Shamu bólintott:
-A nagyapád, hogy egész pontos legyek.
-Miért jöttél?- kérdezett tovább Phernai. A lovag pedig békésen elmosolyodott, és készségesen válaszolt:
-Azért jöttünk, mert láttuk, hogy bajban vagy, és hallottuk a segélykiáltásod. Mind tudjuk, mit történt, de nem mi fogunk kijuttatni innen. Viszont utat mutatunk, hogy miként teheted meg? A herceg megrázta a fülét:
-Mi ez a királyi többes így hirtelen? Rajtad kívül nem látok senkit... Shamu sejtelmesen elmosolyodott:
-Nézz mélyebbre magadban, és te is megláthatod.

A kölyök tovább összpontosított a képre. Először a homályból nagyapja mellett látott kibontakozni egy alakot. Fazu volt az, a nagyanyja. Majd lassan, mögöttük, füstszerűen jelentek meg szépen fokozatosan a többiek... először egészen kékek, majd távolabb szürke macskák. Az egész Chomuu klán a kezdetektől a nagyszülőkig. Amint teljessé vált a kép, a herceg érezte, hogy valami hihetetlen nagyságú megnyugvás önti el: most láthatta igazán, hogy mennyire nincs egyedül. Shamu folytatta:
-Mi, a Chomuu klán vagyunk a tűz kegyeltjei. Beleolvadunk mindenhová és elegyedünk minden réteggel, mint maga a hamu. Használd ezt a tulajdonságot, Phernai, és használd jól. Ahogy a családunk többi tagjának, úgy neked is ez lehet a siker záloga...

Ekkor Phernai kinyitotta a szemeit... és ahogy felkelt, és megindult, hamuvá vált, és szóródott elfelé, akár egy fuvallat...

                                                                                * * * *

Sheo pár tőrrel és egy utazóköpennyel felturbózva vágott neki még otthonról az útnak. Nem tudta igazából, hogy melyik irányba haladjon, csak ment neki a vak világnak, remélve, hogy az az irány a helyes, és megtalálhatja testvéreit. Hajtotta őt az aggodalom, és a szélisten iránti bosszúvágya - őt aztán nem rémisztette meg, hogy egyszerű halandóként nem sok esélye lehet vele szemben.

Épp az éjszaka kellős közepén haladt egy magas füvű pusztában, feje felett a tengerkék égen a csillagokkal, mikor a távolban egy jegesen derengő alakot pillantott meg. Azonnal végigfutott a hátán a hideg... hisz bár kísértet még nem látott, hallani már hallott róluk... a leírás erre a jelenségre tökéletesen illett. Azonnal egy-egy tőrt kapott mindkét kezébe, támadóállásba vágta magát, és ordított:
-Fegyver van nálam, és nem félek használni! Úgyhogy mondd meg, hogy ki vagy, és mit keresel itt, vagy számolj azzal, hogy alaposan ellátom a bajod! Én nem félek senkitől! A jelenés a távolban megszólalt, hangja visszhangzó volt, de a legkevésbé sem ellenséges:
-Úgy gondolod, hogy egy szellemre hatással vannak a materiális fegyverek? Sheo tovább kiabált:
-Engem ugyan nem érdekel, akkor is legyőzlek, és megtalálom a tesóimat!

Ekkor a jelenés lassan megindult felé, tovább folytatva mondandóját:
-Egykori önmagamra emlékeztetsz... valaha én is ilyen türelmetlen voltam, és készen voltam kiállni bármi ellen, hogy megvédjem a szeretteimet. Egy valamiben jelen pillanatban tévedsz... Megállt közvetlenül előtte, és hozzátette:
-Nem ellened vagyok, hanem melletted. Sheo ki tudta venni már a jelenés arcát: csakugyan szellem volt... egy jeges szellem, fehér alapos sötétkék csíkokkal, világoskék szemekkel.

-Ki vagy te?- kérdezett rá. A jövevény elmosolyodott:
-Felix vagyok, az utolsó Contrast, a jégoroszlánok patrónusa. Azért jöttem, hogy a húgodhoz vezesselek. Sheo szemei elkerekedtek, és leengedte fegyveres kezeit:
-Tudod, hol van Mora? Felix bólintott:
-Igen, tudom. És ha elfogadod a segítségem, én azonnal hozzá viszlek. E szavakkal a kezét nyújtotta a kölyök felé. Sheo bizalmasan elmosolyodott, és megragadta a szellem kezét. Együtt egyetlen óriási jégoroszlánná változtak, amely sebesen megindult Észak felé...

                                                                     ****

Mora egyedül fagyoskodott a hóviharban. Átkulcsolta magát, összegömbölyödött, de semmi haszna... a hideg csontig hatolt. Körülbelül fél óra múlva arra lett figyelmes, hogy társasága akadt: jégoroszlánok kezdtek egymás után, lassacskán megjelenni körülötte. Megriadt, hogy a fenevadak esetleg szétmarcangolják, azért állták így körbe. Azonban egy biztató hang megszólalt a háta mögül:
-Ne félj tőlük... Megfordult. Aiskhülé jég szellem mosolygott rá bizalmasan.
-Mi-Mit csinálnak?- kérdezte Mora vacogva.
-Hagyd, hogy közrefogjanak- magyarázta a szellemlány- azért jöttek, hogy segítsenek. Te nemcsak Chomuu, hanem Contrast leszármazott is vagy. Köztük voltak jégoroszlánok leszármazottjai is. Ők itt pedig felismerték benned az egyik társukat.

Ahogy beszélt, úgy egészen közel másztak a bestiák a hercegnőhöz, bújva hozzá. Mora érezte, hogy lassan átmelegszik, és maga is közéjük bújt. Az egyiknek, akit ért, megsimogatta a hátát:
-Köszönöm... Aiskhülé bólintott és elmosolyodott:
-Kitartás, kis felség. A testvéreid már úton vannak feléd...

2012. november 1., csütörtök

Kicsi nyomában

Celestino arra kelt, hogy úrnője, társa nincs mellette. Egész egyszerűen, nyom nélkül eltűnt. Megriadt, hogy nem észlelte az eltűnését, és vajon ki vihette el, hol lehet. Sebtében átkutatta az egész lakást, minden szobát, minden ajtó mögé benézve... de semmi. Végül a veranda lépcsőjére ült, és merengett, hogy mégis mit nem vett észre eddig. Valóban... hölgye túlságosan csendes és visszahúzódó volt mostanában. Talán történt valami, ami elkerülte a figyelmét... pedig próbálta oldani Kicsi lehangoltságát. Mi lehetett? Ki tudna erre választ adni?

Aztán hirtelen beugrott neki Shakara Sera, aki láthatóan régebbről ismerte úrnőjét, mint ő maga. Talán ő tudna valami tanácsot adni az ügyben. Eltette kardját, és szárnyra kapott, meg sem állva a Di világig.

Odaát Shakara mindenkit készültségbe parancsolt, hisz hírt szereztek a szélisten támadásairól, ő maga pedig épp indult elfelé, hogy a nyomába eredjen. Így, a rohanásban érte őt a sötét angyal, útját állva. A bestia felpillantott:
-Már megint te? Majd sóhajtott:
-Mindegy, nincs rád időm. Ment volna tovább, de Celestino vállon ragadta, és hűvösen ennyit szólt:
-Kicsiről van szó...

A név hallatán Shakara a testőr felé fordult, és komolyan rákérdezett:
-Mi van vele? Történt vele valami?
-Eltűnt- válaszolt a sötét angyal kimérten. A félisten szemei elkerekedtek, majd tovább kérdezősködött:
-Nyomok voltak? Esetleg előjelek? Celestino nyugodt hangon válaszolt:
-Semmi nyom. Viszont az elmúlt hetekben mintha bizonytalan lett volna: csendes volt is visszahúzódó. Nem igen beszélt...

Shakara vonásai kissé kisimultak ezt hallva, majd némi merengés után hozzátette:
-Talán valamiért nem biztos magában. Akkor viszont nem rabolták el, hanem elment. A sötét angyal felvonta a szemöldökét:
-Elment? Hova? A sárkány megejtett egy félmosolyt:
-Ahová annak idején is ment, mikor az én tanácsom után is elbizonytalanodott: vissza a gyökerekhez...

2012. október 29., hétfő

beilleszkedés az ősök földjén

Yorrick a vendégszobában készülődött. A bolondruha összehajtva hevert az ágyon, H3 pedig az egykori család tradicionális ünnepi ruháját próbálta rászuszakolni. Még igazgatta itt-ott, ami a sárkánynak nem igazán tetszett.
-Elég lesz, mondtam már- próbált tőle többször is elhúzódni, de a mecha újra és újra visszament, és tovább igazgatta:
-Csak egy kicsit kell itt... és itt... Szeretném, ha tökéletes lennél, úrnőm. Olyan tökéletes, mint az előző gazdáim. Yorrick sóhajtott:
-Megmondtam, hogy elég lesz- szembefordult vele- nézd... értem én, hogy ez okoz neked örömöt, de jól vagyok. Nem kell túlzásba vinni. H3-RM35 lejjebb hajtotta a fejét:
-Sajnálom úrnőm.
-Nem vagyok az úrnőd- mondta halkan a vendég- csak Yorrick. A mecha bólintott:
-Igenis, Yorrick... A sárkány kissé úgy érezte, mintha megbántotta volna a szolgát. Értette, hogy a tevés-vevés szerez neki örömöt, de néha túl soknak érezte, amit tőle kapott. Odament hozzá végül és megfogta a kezét:
-Gyere... inkább induljunk lefelé...  H3 felemelte a fejét, majd udvariasan megfogta a sárkány mancsát, és vezette.

Odalenn a királyi páros beszélgetett Manuval és C4-gyel az asztalnál. Rejazz merengve nézett végig rajtuk:
-Szóval... ha jól értem, te vagy az egyike azoknak, akik életet hoztak vissza a bolygóra. A srác bólintott:
-Igen.
-És...- filózott tovább a rája király- te és C4 korábbról már ismertétek egymást.
-A helyzet kissé bonyolult- magyarázta Emanuel- arról van szó, hogy C4 bár mecha volt, az életenergiát, a lelket amitől átalakult, egy organikus élőlénytől kapta. Ez a lény volt az, aki engem megalkotott. És bár C4 már nem úgy viszonyul hozzám, mint mielőtt ez a lélek benne öltött testet, de vannak emlékei rólam. A fehérhajú lány bólintott:
-Valóban, Méghozzá egy jó kapcsolati viszony emlékei.

Ezen a ponton Rejazz már nagyon masszírozta mindkét halántékát, és jobbnak látta visszakérdezni:
-Vagyis... volt valami orga, aki megalkotott téged, de meghalt, és C4-ben öltött tested. De hogyan alkotott meg téged, mégis mi vagy te? Manu elmosolyodott:
-Egykor magam is mecha voltam. De a teremtőm bolygóján ismerték a tiszta energia materializálását. Én magam is kitanultam ezt, és változtattam magam orgává. A rája király két kézzel fogta a fejét:
-Na jó... én itt feladom- mindkettőjükre mutatott- inkább elhiszem, hogy ismeritek egymást, és punktum.

Ekkor lépett meg Yorrick, H3 kíséretében. Kissé feszengett, rövid időn belül másodszorra kellett az oly rég nem használt protokoll szerint viselkednie. Főhajtással üdvözölte az uralkodót, majd leült. H3-RM35 viszont szigorúan állt mellette, mint egy testőr. Aahs elmosolyodott:
-Yorrick, ugyebár? A vendég bólintott:
-Igen, hölgyem. Ekkor Rejazz is felé fordult:
-Az itteni mechák az beszélik, hogy te egy helyi lakos vagy. A sárkány is ránézett:
-Én már nem. Mint az sikerült kiderítenem, az őseim innen származnak. Egy csoportjuk azonban leköltözött a Földre. A sárkányok mind a mai napig úgyt emlegetik a Kaeldesh klánt, mint akiknek isteni képességeik vannak. Az évszázadok folyamán viszont  a vérvonal felhígult... jómagam már nem vagyok birtokában semmilyen képességnek, amit az őseim birtokoltak- a mechára nézett, majd hozzátette- sem tulajdonnak.

A rája király bólintott, majd végigmérte őt:
-Ahogy elnézem, méltón tudod hordani a családod nevét és rangját. Ennek ellenére nem tartasz igényt arra, hogy visszaköltözz ide, az őseid földjére? Yorrick megcsóválta a fejét:
-Egyáltalán nem. Nem is tudtam Kaaelidasch létezéséről- sóhajtott- örülök, hogy megtudtam, hogy honnan is származik a családom... de inkább szeretnék hazamenni, vissza a Földre. Nekem az az otthonom. Rejazz ismét bólintott:
-Megértem az álláspontod. Bár, ha mégis visszalátogatnál, tudnod kell, hogy a ráják bármikor szívesen viszont látnak, mint a bolygó jogos örökösét és őslakóját. Yorrick elmosolyodott:
-Köszönöm...