2013. február 28., csütörtök

Memories from the human world-Primary heritage2

Shakara kezdett magához térni. Bár a fájdalom elviselhetetlen volt, úgy érezte, hogy fejéről némileg kezd szétoszlani a köd. Első körben ami feltűnt neki, hogy hiába pislog, látása nem akaródzik javulni. Második körben pedig megállapította, hogy talán nem is a látásával van gond, hanem valóban az üres sötétség veszi körbe. Egy pillanatra végigfutott rajta a páni félelem, hogy mégis hogy kerülhetett ide. Ordítani kezdett:
-Mauro! Elizis!

Meglepetésére nem várt válasz érkezett:
-Ők most nem hallanak. A hang mélyen visszhangzott, az ifjú Sera hátán végigfutott a borzongás. Kapkodta ide-oda a fejét:
-Ki szólt? Hol vagy? A választ már nem maradt ideje megvárni, hisz közvetlen a feje fölött megpillantott egy hatalmas zöld szempárt. Azonnal lesápadt, és ami ereje maradt, abból üvölteni és ficánkolni kezdett. Azonban valami láthatatlan erő visszatartotta, érezte, hogy finoman lefogja. A hatalmas szempár tovább figyelte őt:
-Maradj a helyeden!- utasította halkan- Most az én védelmem alatt állsz. És amíg rendben nem hozlak, itt is maradsz.

Shakara szemei elkerekedtek. Jól hall? A Sötétség védelmét élvezi? Az istenség kedvetlenül elmormogott egy sort:
-Utálok közvetlenül beleavatkozni... Nem az én dolgom lenne, és csak közvetetten adok segítséget. Nem nekem való a közvetlen beavatkozás, még akkor sem, ha a leszármazottomról van szó- aztán ismét lenézett a félistenre- Megmondtam anyádnak is, hogy marhaság smaragdot helyezni a testedbe. De ő szentül hitte, hogy majd az Argai-féléktől megvéd.

Az ifjú Sera nem tudta mire vélni Sötétség szavait. Csak azt érezte, hogy valami nincs egészen rendben.
-Nagy a baj?- kérdezett rá. Az istenség sóhajtott, a zöld szempár összeszűkült:
-Szilánkokra tört. És ha nem hozom helyre veled együtt, akkor inkább elpusztít, mint megvéd. És esküszöm, fiam, hogy nem lesz valami leányálom. Shakara indulatából merített némi erőt, amivel ököllel a földre csapott:
-Nem érdekel! Tegyél helyre, és hadd menjek a dolgomra! Meg kell állítanom Argait! Sötétség szemei visszairányultak rá, majd mintha sunyin elmosolyodtak volna:
-Nem hallottam a varázs szót... A félisten észbe kapott, hogy mégiscsak egy rangban felettébb valóval beszél. Sóhajtott, elengedte tagjait, majd visszanézett rá:
-Kérlek, Ősatya. Sötétség szemei ismét kitágultak:
-Na, erről van szó, fiam! Azzal mélyen az ifjú Sera sebeibe hatolt...

Kezdett kivilágosodni ismét a kép. Nem tudta, mennyi idő telt el, de ismét kezdett magához térni. Még mindig az utcába volt, valahol távol robbanások zajával. Argai még szabadon lehetett. Feltápászkodott a földről... és meglepve tapasztalta, hogy milyen gyors. Végignézett magán: teljesen ép volt. Sötétség remek munkát végzett. A leltár után ismét hallott egy robbanást, és megindult az irányába...

Pár utcával arrébb valóban ott tombolt az oroszlán. Corito épp tüzes ököllel rontott neki. Ellenfele egy ideig védte magát alkarvédős karjaival, majd ellökte magától a lányt. Utána a harcos macska vette át a helyét, aki katanájával próbálkozott. Közben Alba odalépett a kölyök mellé:
-Nem megmondtam, hogy maradj a seggeden? Corito durcásan ránézett:
-Nincs az az isten, ami miatt ölbe tett kézzel hagyom tombolni ezt a barmot. Azzal ismét tűztámadást indított az oroszlán felé. A herceg megcsóválta a fejét, majd intett az alakváltónak:
-Gyere, Tía! A nő bólintott, majd fekete párduc alakot öltött, és társával kombinált támadásba kezdtek.

Ez kissé hátrébb szorította ellenfelüket, de ettől még ellenálló volt. Elvigyorodott:
-Sokan vagytok, de vajon elegen? Egy jól irányzott rúgással gyomron találta az alakváltót, akit aztán elkapott, majd áthajított az utca túlvégébe. Válaszként Alba végigvágta keresztbe a páncélját:
-A helyedbe inkább magad miatt aggódnék, Argai. Hátulról Corito ugrott. Az oroszlán az utolsó pillanatban elkapta őt, majd a hercegnek hajította. Mind a ketten látványosan elvágódtak a földön. Argai felkacagott:
-Ez édes. De a társaitokkal már végeztem. Csak idő kérdése, és követhetitek őket...

Ekkor toppant be Shakara a képbe. Végignézett a nem túl fényes kilátáson, majd az oroszlánra nézett:
-Vissza mindenki!- kiáltotta, ahogy lassan elindult felé- ő az enyém. A Hold herceg meglepődve nézett rá, ahogy kivakarta magát Corito alól:
-Shakara, hát jól vagy? Hol maradtál idáig? Argai hasonlóképp reagált a jelenlétére:
-Te itt? Azt hittem, hogy már rég elvéreztél, te nyomorult! A félisten tovább közelített felé:
-Kaptam némi isteni segítséget. És nem is akárkitől...

Az oroszlán kivette ellenfele szavaiból, hogy valójában mi is történt. Dühbe gurult, és azonnal nekiesett:
-Te rohadék! Azonban az ifjú Sera ökle elektromoson felszikrázott, és úgy pofán vágta, hogy a fal adta a másikat. Argai hatalmas robajjal nyekkent, és alig maradt ideje felállni. Shakara ugyanis újabb támadást indított, ezúttal tűzmágiával: az izzó karmok törték róla a páncélt. Ellenfele némileg meghátrált, és idegesen morgott:
-Te aztán erőd teljében vagy. De lássuk csak, mit szólsz, ha fordul a kocka! Kimeresztette karmait, és ugrott. Ellenfele kitárta a szárnyait, és egy hangtámadással válaszolt. Az oroszlán végigbucskázott az utcán, végigdöntve három kukát, és úgy ért földet. Kezdett szédülni, miután már annyiszor beverte a fejét. Tántorogva felállt lassan, de mire kitisztult a látása, Shakara ismét ott állt vele szembe. Kissé megugrott. Ellenfele komoran nézett zöld szemeivel:
-Itt ér véget, Argai- kitárta szélesre szárnyait- Az Ősatya, és a családom erejével! És hirtelen elsötétült a kép...

Az oroszlán első érzése az volt, hogy teljesen kiürült az elméje. Nem zavarja már semmi, nincs benne többé harag. Kinyitotta szemeit. Végtelen mező közepén áll, kellemes szellőben. Már nem oroszlánszerű... inkább kifejezetten emberi, némi oroszlánszerű vonásokkal. Már nincs célja... csak a maga ura... Azt sem érdekli már, hogy ki volt az a Shakara Sera. Viszont ez a hely igazán csábító... el kéne indulni... mondjuk előre... És el is indult előre...

Corito elkerekedett szemmel nézett vissza, miközben megtörölte az arcát:
-Mit csináltál vele? A félisten eltüntette a szárnyait, majd a lány felé fordult:
-Már egy jobb helyen van- válaszolt komoran- és agymosottan. Soha többé nem fog több vizet zavarni. Körbenézett rajtuk, mind szedték össze magukat. De valahogy a kép hiányosnak bizonyult.
-Hol van Mauro és Elizis? Tía szomorúan sóhajtott, majd a másik irányba mutatott. Shakara odafordult.

Döbbenten tapasztalta, hogy teljesen elkerülte a figyelmét, hisz isteni felépülését követően ott haladt el közvetlen mellettük. A Baziliszkusz a földön hevert, sötét mágusa pedig zokogva borult rá. A griff állt mellettük őrt. A félisten elsápadt, majd sebtében odarohant, és letérdelt hozzájuk. Mauro valóban meghalt... nem érte túl Argai utolsó támadását. Elizis pedig kétségbeesetten sírt. Nyilvánvaló volt, hogy társa milyen sokat jelentett neki.

Az ifjú Sera nem is találta erre a megfelelő szavakat. Teljesen ledöbbent, és nem jutott eszébe semmi biztató, amivel a kobra gyászát enyhíteni tudná. Felpillantott a griffre. Aco úgy állt, mintha várni valamire... talán parancsra. Aztán visszanézett a holttestre... majd ismét a griffre:
-Vidd. Helyezd méltó helyre. Az őrszellem bólintott, majd elteleportált a halottal együtt. Elizis erősebben megremegett, majd igyekezett törölni arcát. Shakara értette a kétségbeesését. Vállaira tette kezeit, és nyugtatóan beszélt hozzá:
-Mauro elvesztése minket is megrázott. Igaz barát volt, segítő társ, és az utolsó percig dicső harcos. Te pedig ugyanúgy a barátunk vagy, együtt segítettetek nekünk boldogulni az emberek világában. Épp ezért, most, mikor neked van szükséged segítségre, mi készséggel melletted állunk. Segítünk túltenni magad ezen a súlyos veszteségen....

Elizis némileg összeszedte lélekjelenlétét, épp csak annyira, hogy tudjon válaszolni:
-Kedves tőletek, és tudom, hogy számíthatok rátok. De vissza kell, hogy utasítsam a segítségetek. Ekkor odaszáguldott Alba és értetlenül visszakérdezett:
-De mégis miért? Tényleg melletted állunk, összetartunk veled. A sötét mágus némán bólintott, jelezve, hogy megérti, majd folytatta:
-Tudom... de úgy érzem, hogy a felejtés lenne erre a legjobb gyógyír- végignézett rajtuk- magam mögött hagyok mindent, és elmegyek egy másik világba, ahol új célt találhatok magamnak, és felejthetek. Shakara elszomorodott e szavakat hallva:
-Biztos, hogy ezt akarod? Egyedül talán nehezebb lesz... Elizis sóhajtott, tovább küszködve könnyeivel:
-Talán nehezebb... de hatásosabb. Kérlek, engedjetek utamra...

Aznap nemcsak megszabadultak ősellenségük állandó fenyegetésétől, de egyszerre két társukat is elvesztették. A fehér kobrát azóta sem látták...

2013. február 26., kedd

trip of Yuz

Nyílt titok volt Yuz számára, hogy a családja honnan származik. Viszont egészen mostanáig nem volt alkalma ellátogatni a Vad világba. Apja tanácsát megfogadva nem emberi, hanem a bestiális alakját vette fel a látogatáshoz. Úgy nagyon nem akadt elképzelése, hogy mire számítson... csak látni akarta magát a helyet... és még valakit...

Ahhoz képest, hogy a Vad világ is istenes méretekkel büszkélkedett, rengeteg átjárón át vezetett az út. Yuzt felvilágosították, hogy ezzel számolnia kell. A bonyolult rendszerre azért volt szükség, mert a Serákat - akik mégiscsak abból a világból származtak - évezredekig nem látták szívesen máshol, és kerülték őket. Rettegtek tőlük a barbár és állatias természetük miatt - ez velejárója volt, ha már a klán tagjai a Sötétség leszármazottjai voltak.

Végül rengeteg megtett kilométer és az átjáróknál töltött hosszadalmas órák után a kölyök célba ért. Egy sötét erdő mélyén meglátta a roppant falakat, melyek oltalmazó gyűrűként ölelték körbe a hatalmas várost. Nem látta sem az elejét, sem a végét... csak néhány tornyot. De valahol mélyen sejteni vélte a kiterjedését...

A kapuk félig nyitva álltak. Sehol egy őr. Felnézett az égre. Épp félhold. Talán azért nem vitték túlzásban sem az őrséget, sem a kapu szélesebbre tárását, mert későre járt. Ők sem lehettek a nap ebben a szakába túlságosan aktív népek. Tehát beslisszant... és megannyi különböző stílusú hát és sugárutak kereszttüzében találta magát. Bár a forgalom igencsak gyérnek bizonyult, őt ledöbbentette a birodalom nagysága. Csalódottan mérte fel, hogy a falak sokkal nagyobb területet ölelnek körbe, mint az először sejtette...

-Hé te! A hang a háta mögül szólalt meg. Felé kapta a fejét. Egy nála alig tíz évvel idősebb sárkányember állt ott- olyasfajta mint ő, annyi különbséggel, hogy bőre sötétkék volt, szemei és sörénye pedig fekete. Ruhái alapján magas méltóságnak tűnt: arany karpántok, amulettek rengetege a nyakában, méregzöld palást, fehér felső és nadrág, derekán három öv... és egy rövid kard. Amint elkapta az ifjú Sera tekintetét, folytatta:
-Hamarosan megkezdődik a kijárási tilalom. Nem ajánlatos ilyenkor elhagynod a várost. A vendég egy pillanatra megszeppent, majd elővette legjobb modorát, és válaszolt:
-Félreértesz- fejet hajtott- én nem menni készülök, hanem most érkeztem. A sötétkék bestia felvonta a szemöldökét:
-Valóban? Kissé közelebb lépett, és végigmérte őt:
-Halljam hát, mi célod a vad világban, idegen? A kölyök határozottan állta a tekintetét:
-Azért jöttem, hogy végre meglátogassam az őseim földjét... valamint Shingo Serát. Meghajolt, és hozzátette:
-A nevem, Yuz. Yuz Sera.

A név hallatán a méltóság szemei elkerekedtek, vonásai a szigorúból kifejezetten barátságossá, sőt, gyengéddé váltak... és szája mosolyra szélesedett:
-Édes fiam, hát miért nem ezzel kezdted?- kiáltott örömében, majd megölelte vendégét. Yuz nem tudta mire vélni a gesztust, és miután az alak elengedte, kérdőn nézett rá. A sötétkék tovább vigyorgott:
-Ezek szerint te szeretett Cosee húgom fia vagy- megragadta a karját- gyere, be kell mutassalak Assazy-nak is...

Megindult vele lelkesen a palota felé. Közben Yuz fejében vadul elkezdtek pörögni a kérdések: ő itt a nagybátyja lenne? És most mutatja be a nagynénjének? Különben meg anyja miért nem mesélt soha a testvéreiről? Arról már hallott, hogy apja rengeteg világot átjárt, hogy újra és újra megtalálja őt, de valahogy mégsem áll össze a kép...

Amíg ezen morfondírozott, be is értek a palota halljába. Vendéglátója istenesen felordított a csigalépcsőn:
-Assazy Proboujours, azonnal told le a valagad! Ne kelljen érted felmennem! A kölyök teljesen meglepődött ezen a megszólításon. Az első benyomásból egy merev és szigorú figurának ismerte meg a sötétkék bestiát. Most viszont teljesen átcsapott valami ötéves kis srác személyiségébe. Egy pillanatra megkérdőjelezte, hogy vajon tényleg ugyanazzal a személlyel tartózkodik. A lépcsőn egy másik sárkányember jött le: barna sörényű, zöld szemű, zöld bőrű, és nő létére kissé maszkulin testfelépítéssel és íjászruházattal, fején szkarabeuszos fejpánttal:
-Itt vagyok, Cez, ne óbégass már! Aztán meglátta a vendéget, és hangja kissé elszelídült. Rámutatott:
-Ő meg kicsoda? A bátyja elvigyorodott:
-Ő itt Yuz, drága Cosee húgunk fia- mesélte lelkesen, közben hátba csapva a srácot- eljött látogatóba. E szavak hatására a hirtelen jött nagynéni is felvillanyozódott, szája fülig ért:
-Ez csodás! Vonuljunk a hallba- majd az ifjú Serára nézett- te pedig mesélni fogsz nekünk. Yuz továbbra is értetlenül pillogott, de egy "oké"-t nagy nehezen kifacsart magából.

Pár perccel később már mindhárman a hallban ültek. A fények visszafogottan világítottak, a falak mentén különféle egzotikus páncélok és fegyverek sorakoztak, az egyik sarkot leszámítva, ahol ébenfa polcokon sorakoztak különféle könyvek és tekercsek. Rengeteg asztal és szék állt, ők az egyik lándzsához közelében lévőhöz ültek, Assazy pedig édes nektárt szolgált fel. Yuz belekóstolt a selymes italba... olyan volt, mintha finoman végigsimították volna a torkát. Aztán a másik kettőre nézett. Kissé zavarban volt a nem várt fogadtatástól:
-Ne haragudjatok, de nem tudok rólatok semmit- kezdte- anyám nem mesélt rólatok. Annyit tudok, hogy apám innen származik, és amíg anyám nyomában volt, ő négyszer reinkarnálódott. A jelenlegi neve Elisir Chiari, és egy ideig holdpapnőként tevékenykedett.

A hirtelen jött rokonok kíváncsisággal vegyes csalódással hallgatták őt. Végül Cez válaszolt:
-Mi Cez és Assazy Proboujours vagyunk. Cosee... vagyis, az anyád a testvérünk volt. Nem voltunk soha kifejezetten nemesi származásúak... Shakara döntött úgy, hogy ránk ruházza a hatalmat és ránk bízza a Vad világ kormányzását. Nagynénje folytatta:
-A város alsó közép rétegéből származunk. Cosee annak idején megmentette apád, és ezzel kezdődött el köztük a kapcsolat- ennél a pontnál szelíden elmosolyodott, úgy folytatta- remek párost alkottak, nagyon szerették egymást... Yuz bólintott:
-Biztosíthatlak, most is.

Cez folytatta:
-Mindazonáltal a Vad világ még mindig távol áll a tökéletességtől. Annak idején rengeteg bandaháború volt, ha ismered Tíát, akkor tudod, hogy ő is a része volt. Az ifjú Sera bólintott, nagybátyja pedig folytatta:
-Ezért vezettük be a kijárási tilalmat. Egyelőre enyhe, de máris kezdi elérni a kívánt hatást. Egy pillanatra elgondolkozott, maga elé is pillantott. Fejben valahol máshol járt, amikor ismét megszólalt:
-Assazy és én vagyunk az első nem-Sera uralkodók, mióta Vad világ a Vad világ... Igyekszünk példát mutatni, és - bár nem az összes Sera - de apád és nagyapád útmutatása szerint biztos, hogy vezetünk. Yuz kissé frusztráltan nézett vissza rá, nem tudta hová tenni a hallottakat. Visszakérdezett:
-Mi a gond a korábbi Serákkal? Hallottam már olyat, hogy féltek tőlük... azért kellett olyan sok átjárón keresztülvergődnöm magam.

Nagynénje a vállára tette kezét, és nyugtatóan elmosolyodott:
-Ezt jobb, ha a nagyapád meséli el. Ma már későre jár ugyan, de holnap megmutathatjuk, hol van. A vendég meglepetten nézett vissza rá:
-Ezek szerint nem a palotában van? Assazy enyhén megcsóválta a fejét, majd visszamosolygott kedvesen:
-Miután lemondott Shakara javára, viszont Shakara már elment, nem látta értelmét, hogy az udvarban maradjon, így csendes magányba vonult. De így érzi jól magát... Yuz megkönnyebbülve elmosolyodott, és bólintott.

Memories from the human world-Primary heritage1

Teljes volt már a kép az emberek világában: Shakara megtalálta a szeretett lényt, elhelyezkedett munkával, barátokkal. Albával és Mauróval gyakran összejártak, Corito pedig hozta a formáját. Nem egészen a megszokott szelíd és visszafogott volt, mint annak idején a Vad világban... inkább szókimondó és tökös. De a félisten egy pillanatra sem bánta... tudta, hogy ő az, viszont akárcsak őt, a lányt is egy kicsit megváltoztatták a körülmények. Ahogy a lokálban ücsörögtek a herceg elvigyorodott, miközben őket nézte:
-Helyesek vagytok... mintha az idők kezdete óta együtt lennétek. Shakara visszamosolyodott, miközben átkarolta a lány derekát:
-Kösz...- majd Corito felé fordult- valószínűleg az istenek is valami ilyesmit láthattak, ha megadták azt a lehetőséget, hogy rátalálja újra és újra. A lány sejtelmesen elmosolyodott, majd visszanézett a többiekre:
-Apropó, skacok. Nem akarjuk valakinek ma este szétrúgni a seggét?- ököllel a bal tenyerébe csapott- én már ki vagyok éhezve egy jó kis balhéra. Mauro felvonta az egyik szemöldökét:
-Hé, mama, csillapodjál, nem ég a ház.

Ekkor a távolból valami tompa robbanás hallatszott. Mind felálltak. Corito izgatottan elvigyorodott:
-Éljen! Kérjetek, és kaptok, mondotta az univerzum! Már indult is volna nagy lendülettel, azonban Shakara vállon ragadta:
-Te itt maradsz- és a Baziliszkusz felé fordult- talán semmi komoly, de szerintem nem árt utána járna. A biztonság kedvéért szólj Elizisnek. Mauro némán bólintott, és előre indult. Alba és Tía értetlenül néztek, végül a herceg visszakérdezett:
-És mi? Az ifjú Sera elindult, majd félig visszafordult, és társnőjére mutatott:
-Vigyázzatok Coritóra- majd nyomatékosan hozzátette- tudjátok, hogy nem kockáztatom meg, hogy ismét elveszítsem. A kölyök durcásan nyelvet öltött, a másik kettő pedig mellé ült.

A csapat másik fele az utcákat rótta. Távolban valahol keskeny füstcsík szállt felfelé. Elizis arrafelé mutatott:
-Nézzétek! Ez minden bizonnyal a detonáció következménye. A már gyíkpikkelyes Mauro elvigyorodott:
-Jó szemed van, édesem- majd intett a másik pasinak- menjünk! Shakara feszült volt... még a szárnyait is idő előtt kiengedte, ökle már szikrázott az elektromosságtól. A Baziliszkusz értetlenül végig is mérte őt:
-Nem gondolod, hogy túl nagy feneket kerítesz neki? Ez csak egy kis füst... A félisten sóhajtott, majd kinyitotta öklét, a sziporkázás abbamaradt:
-Igen, igazad lehet. Csak olyan rossz előérzetem van... nem is tudom hová tenni... A gyík srác halkan nevetett:
-Mindig is mondták, hogy jobb félni, mint megijedt.

Alig, hogy végigmondta, azonnal ráugrott valami nagy, és a földbe döngölte. Elizis kapcsolt elsőként, ahogy egy átkot bocsátott rá. A támadót a falba döngölte, mire felkapta a fejét... Argai volt az. Shakara szemei elkerekedtek. Ezek szerint félelme mégse volt hiábavaló. Intett:
-Aco, balról! A griff azonnal engedelmeskedett gazdája utasításának. Az ifjú Sera pedig jobbról támadt, tüzes öklökkel. Az oroszlán morrantott, és félreugrott. Támadói csúnyán eltalálták egymást. Ezt követően elvigyorodott, és végignézett rajtuk:
-Egy ideje nem találkoztunk. Nekem ez tökéletesen elég volt, hogy egy kicsit felfejlődjek. A háta mögül jött a válasz:
-Akkor ezt fejlődd fel, te görény!- Mauro nekiesett, és végigkarmolta a pofáján át végig a nyakát. Argai ordított, majd megragadta ellenfele torkát, és egy lendületes ívben a betonba nyomta. Ekkor női üvöltésre lett figyelmes... Elizis ugyanis egy másik oldalról támadt. Argai morgott:
-Mocskos boszorka... Akkorát lekevert neki, hogy a kobra erősen megtántorodott, beleszédült az ütésbe. Ezt követően megragadta a nyakát, és elkezdte szorítani...

Shakara ismét ugrott:
-Ne merészeld bántani! A hátának esett, kezeit a fülére helyezte, és egy szonikus támadást vetett be. Argai felordított, ellökte magától a fekete mágust, és a félisten felé fordult:
-Benned aztán van kurázsi, Sera. De nem fog sokáig tartani! Azzal ugrott, kivont karmokkal. Aco azonban oldalról fellökte. Kapva az alkalmon, Mauro felszedelőzködött, és karmaival ismét nekirontott. Azonban az oroszlán figyelmét nem kerülte el. Látva közelgő ellenfelét, Argai akkorát rúgott a griff csőrébe, hogy az megrepedt. Aco fájdalmas ordítással kapta el a fejét. Ezt követően a Baziliszkusznak esett, a földre teperte, majd egy határozott lendülettel a torkára lépett.

Shakara szemei elkerekedtek, úgy elszörnyedt.
-Ne!- kiáltotta, majd dühödten megiramodott felé, kezei szikráztak az elektromosságtól. Argai felé kapta a fejét, és elvigyorodott:
-Csodálatos, ifjú Sera. Végre, elvakított téged a düh... Azzal megfordult, kicselezte, majd a nyakszirtjébe harapott első körben, második körben pedig mélyen a bordái közé várja karmait.

A félisten érezte, hogy elakad a lélegzete, mind a nem várt támadástól, mind azért, mert a vér elzárta a levegő útját. Épp csak annyit észlelt még, hogy tompán a földre zuhan, majd Elizis kiáltását valahol a távolban... egy csattanást... és Argai bosszúszomjas hangját...

2013. február 25., hétfő

Are you on the list?

Néhány napja megindult egy sorozatmészárlás az emberek világába. Az áldozatok mind egyedül voltak, mikor lelőtték őket... és valószínűleg nem is sejtették, hogy a gyilkos a közelben lehet. Minden gyilkosság gyors volt, észlelhetetlen, és talán viszonylag fájdalommentes. A rendőrség kereste a kapcsolatokat az áldozatok között, de nem talált semmit az ég világon... semmi közös jelet.

-És tudod, hogy miért nem?- Darien Vada épp előre dőlt, hogy meggyújtsa a cigarettáját, majd eltette az öngyújtót, és hűvös kényelemmel hátradőlt- Mert a zoolookokat senki nem vette emberszámba. És, mint láthatod, ilyen szinten, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy talán ez a kulcs... Zoé, a színes bőrű sámán állt vele szemben, fehér ruháiban, botjával a kezében, komor, elítélő tekintettel nézve vissza rá:
-Akkor sem helyeslem, amit teszel. Ezzel csak belefolysz az értelmetlen gyilkolás körforgásába, és olyanná válsz, mint ők.

Darien ridegen felpillantott a lányra, majd ismét előre dőlt. Fújt pár füstkarikát, egy hatalmasat szívott a slukkból, majd válaszolt:
-Tévedsz, cicám- hangja rekedtes volt a bagófüsttől és kimértségétől- ők voltak azok, akik értelmetlenül gyilkoltak. Az én drágaságomat is ok nélkül vették el tőlem... Vagy talán ő, esetleg más zoolook keresztbe tett valaha a többi embernek? Zoé szóra nyitotta a száját, azonban az öreg Vada félbevágta:
-Persze, hogy nem! Mind értelmetlen halált haltak, csak azért mert mások. Éppen ezért, nemcsak megbosszulom őket, de jó leckével is szolgálok, hogy az emberiség soha, de soha ne merészeljen ilyen tettet elkövetni... Nagyot szívott ismét a slukkból. A sámán ismét szóra nyitotta a száját, de Darien közbeszólt:
-Az egész bagázs menthetetlen. A zsidó holocaustból sem okultak, pedig ott is hasonló volt a felállás...- majd ridegen a lányra pillantott- most már szólhatsz. Mondd csak, hogy nincs igazam. Mondd csak, hogy tanultak belőle, és megváltoztak...

Zoé azonban most elhallgatott. Végiggondolta a közelmúltban történteket, és az öreg szavait. Aztán nagy levegőt vett, és komoly hangon megszólalt:
-Szenegálban sok évtizedig rabszolgaság volt. Úgy bántak az őseimmel, mint a kutyákkal. De nem álltunk bosszút. Mert hittük, hogy az univerzum megadja, ami jár nekik. Az univerzum mindig azt adja mindenkinek, ami jár, amit érdemel. És ha nem vetsz ennek mihamarabb véget, az univerzum téged is megbüntet. Az öreg Vada felvonta a szemöldökét, és kivette szájából a cigarettát:
-Ezt vegyem fenyegetésnek? A sámán válaszolt:
-Vedd figyelmeztetésnek. De az utolsónak. Ugyanis, ha ezután sem változtatsz, az univerzum már cselekedni fog. Azzal megfordult, és angolosan távozott az irodából...

2013. február 18., hétfő

Memories from the human world-Corito

Teltek az évek az emberek világába. Shakara ott tartózkodás alapos fordulatot vett az eltelt idő alatt: teljesen más munkája lett, hossz haját levágatta, körszakállat növesztett, vonásai komolyodtak és letisztultak. hasonlót tapasztalt Alba barátján, és Maurón is - bár az utóbbi egy japán hiraganát borotváltatott oldalra a hajába. Ezen kívül észrevette, hogy az emberi test mintha gyorsan használódna- legalábbis gyorsabban, mint az eredeti alakja.

És, hogy mi történt még ez alatt a hosszú idő alatt? Nem maradtak gyakorlat nélkül: mind a saját képességeik szerint óvták az emberek világát, hol terroristáktól, hol huligánoktól, hol pedig besurranó tolvajoktól. Mauro bőre ilyenkor keménnyé vált, mint a krokodilé, fogai és karmai megnőttek, és hüllőfarkat növesztett, Alba mint újjáéledt holdherceg ismerte a víz- és holdfény mágiát, ő maga, Shakara pedig a felidézett örökséget használta fel: az elektromosságot, a tüzet, és a hanghullámokat. Ők voltak azok, akik elütöttek az emberektől, de egyben védték is őket...

Aztán egy napon ördöglángok érkezek - nem a megszokott zöldszemű, fekete testűek, hanem kék szeműek és barnák... valami megveszekedett korcs faj. Elég kemény randalírozást csaptak a városban, felgyújtva maguk után mindent.
-Gyere elő, Shakara!- kiáltotta az egyikőjük- A Nekromágus nevében!
-Told elő a pofád, szörnyeteg- szólt egy másik- különben ropogósra sütjük az ember barátaidat...

Alig, hogy végigmondta, egy átok csapott le oldalról. Elizis megérkezett. A sötét mágus kobra varázslataival támadt a tömegbe. Őket követte Mauro, aki ismét felvette hüllőszerű kinézetét. Fogaival és karmaival kezdte el tizedelni a tömeget.
-Hú, nem vagytok semmik, kis bestiák- jegyezte meg ahogy a barna lángok égették a mancsát, majd felkapta a fejét, és kiáltott- vigyázat, forró! Alba ugrott a magasból, koronával, palástban, kezében a holdsarlós jogarral:
-Nekem nem jelent gondot a tűz- erőteljesen suhantott fegyverével- tempestir! Egy méretes vízhullámot idézett meg, amely elmosta a tömeg egy részét. Nyomukban csak sűrű füst maradt. Őt követte Tía... aki jegesmedve alakot öltött, és fenyegető morgással csapott le ellenségeire.

-Megjött a mentőcsapat- sziszegte az egyik ördögláng- de nem nyugszunk, amíg Shakara elő nem kerül! Maguk is támadásba lendültek: kék fénysugárral, barna tűzviharral csaptak vissza. Az egyik ilyen hullámot hárította Aco, aki a többiek elé röppent, és szárnyaival elég erős szelet gerjesztett ahhoz, hogy visszatartsa a lángokat. A másik oldalról pedig megérkezett a különleges szárnyakon Shakara, majd egy szonikus támadással megrengette a betolakodók alatt a földet. Az ördöglángok megugrottak, az ifjú Sera pedig rájuk nézett:
-Csak egyszer mondom el: menjetek innen békével, vagy pedig viseljétek a következményeket...

Az egyik pimaszabb ördögláng előrébb ugrott:
-Te nem dirigálsz nekünk, te korcs vakarcs! A véredet vesszük! És már ugrott is... egyenesen Shakara arcába. A többi is megrohamozta a csapat maradék tagját. Mauro morcosan sziszegett:
-Ezeknek aztán van vér a pucájában. Alba mellé lépett, fenyegetően tartva jogarját:
-Mi lenne, ha a szófecsérlés helyett inkább lépnénk? Ő ugrott is. A holdsarlóval veszettül kezdte kaszabolni a csapatot. Mauro csatlakozott, ahogy eltaposta az egyiket. Shakara is levakarta magáról támadóját, és szétkente a falon, majd a sűrűjébe vetette magát.

Hamarosan azt kellett tapasztalnia, hogy társai és segédjei hiába küzdenek legjobb tudásuk szerint, az ördöglángok igen nehezen akartak fogyni. A legtöbb égési sérülést a Baziliszkusz szenvedte el, egy idő után egyre nehezebben tudta használni a kezeit. Alba erősen fáradt. A támadásai erőteljes, lendületes mozdulatsorokat kívántak meg, és célzása hiába volt pontos, az ellenségből még mindig bőven maradt. Elektromos szórás és hangtámadás között egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ezt a csatát talán nem nyerhetik meg. Vagy ha mégis, annak komoly ára lesz...

Ekkor elsuhant mellette valaki... pontosabban valakik. A egyik egy alacsony ninja macska volt, fekete haja copfban, és katanával ritkította a tömeg. A másik pedig egy pimaszul fiatal, 16 éves forma lány, barna hajjal, lila ruhában, és kék démonlángokkal támadt. Shakara a meglepetés erejétől a földbe gyökerezett... nem is igazán a nem várt segítség lepte meg... hanem az, hogy kitől is kapják. Közben a lány csípős szavakkal illette az ellenséges csapatot:
-Kértek még a pofátokba, kisanyáim? Majd adok én nektek! Aztán meglátta, hogy a férfiak mind ledöbbenten állnak a csata hevében, ahogy rámerednek, úgyhogy rájuk kiáltott:
-Ti meg mit bámultok, mint a faszent? Nem láttatok még lányt? Dologra, hülyegyerekek! A Hold herceg úgy megilletődött, hogy valaki így visszaszájalt neki, hogy haptákba vágta magát:
-Igen, hölgyem!- majd folytatta a csatát. Shakara is visszanyerte lélekjelenlétét... sőt, új lendületre kapott. Inspirálta őt a jövevény, még a kételyei is eloszlottak..

Akárcsak lassan az ördöglángok. Az újonnan kapott segítséggel megnyerték ezt a csatát, és ellenfeleik köddé váltak. Mauro és Alba széles vigyorral gratuláltak a lánynak:
-Ez aztán ügyes volt, csajszi! Hol tanultad? A kölyök vállat vont:
-Csak úgy... ezzel születtem. Aztán észlelte Shakarát a háta mögött. Felé fordult. A félisten szelíden nézett rá, hisz felismerni vélte benne az egykori tigris... aki még előtt az ő párja volt a Vad világba. A lány pillogott, majd rákérdezett:
-Ismerjük mi egymást?Az ifjú Sera egy pillanatra belelkesült, és ebből a hozzáállásból úgy tűnt, hogy a jövevény emlékszik rá. Nagy hévvel visszakérdezett:
-Cosee? Cosee Proboujours? A lány idegenkedve meghátrált, majd bizonytalanul mérte végig a férfit:
-A nevem Corito...

Shakara lelkesedése fokozatosan elhomályosult, mint a kialvó gyertyaláng. Becsapták volna a megérzései? De hisz... ahogy ránézett a jövevényre, kétség se támadt benne, hogy miatta van itt... ő az, akit keresett. Mi nem stimmel? A macska fenyegetően a katanájához nyújt:
-Tiszteletre tanítsam, úrnőm? Azonban Corito leintette őt:
-Maradj, Gaté! Minden rendben- majd visszanézett a félistenre- Gaté említette, hogy már kétszer reinkarnálódtam, én viszont nem emlékszem semmire. Viszont te ismerős vagy... és azt hiszem, te felismerni véltél. Épp ezért, némi magyarázattal tartozol... a barátaiddal együtt.

Tía Márquez szemei elkerekedtek, ahogy felismerésre jutott:
-A kicsi Cosee Proboujours? Eléggé megváltozott. Alba bólogatott:
-Ja... a baj, csak az, hogy jellemre is... Corito meghallotta, majd morcosan a herceg felé fordult:
-Mondtál valamit, nagyszájú? Alba azon kapta magát, hogy a lány hangjára ismét haptákba vágja magát. Volt benne valami, amitől fegyelmet parancsolt. Mauro halkan nevetett is rajta. Shakara pedig a jövevény vállára tette kezét:
-Hagyd, csak meglepődött, hogy újra látott. Ahogy Corito ismét, érdeklődve felé fordult, folytatta:
-Valóban találkoztunk, még a Vad világban... aztán egy másik világ pusztáján, ahol tigris voltál. És valahányszor elvesztettelek, mindig megfogadtam, hogy megtalállak... Corito szemei meglepetten elkerekedtek a hallottakon. Nem tudott mit szólni... viszont határozottan érezte, hogy a vér az arcába szökik...

2013. február 17., vasárnap

another kind of classy

Világok hajnala, valahol az első évezred alkonya körül. A kék főváros nemhogy kisebb volt, de az elrendezése nem is hasonlított a mai formájára, Deghyomban pedig csak néhány tákolmány és egy ferde kőtorony állt. Mind a tűzvörös, mind a tengerkék eget lehangoló, borús fellegek borították. A határsivatagban az régi, emberi Shakara állt, végigpásztázva az élettelen pusztát és a tűzvörös ég alatt barbár negyedet. Hamarosan társasága is akadt:  az egykori Kicsi lépett hozzá, majd bizalmasan a vállára helyezte kezét. Shakara felé fordult, elmosolyodott, majd megfogta a hölgy kezét, és immár együtt álltak büszkén, mint Nixa urai és védelmezői...

Ezt az évezredekkel ezelőtti emléket álmodta vissza Kicsi, mikor arra kelt, hogy Celestino halkan szólongatja őt, arcát és vállát simogatva. A hollótollas hölgy álmatagon pislogott, mire ésszel sikerült betudnia, hogy testőre az, aki épp fölé hajol.
-Mi az?- kérdezte halkan, agya még mindig a valóság és az álom határán úszott.
-Ébredj...- a sötét angyal izgatottan mosolygott- és gyere, gyorsan! Az úrhölgy kissé meglepődött... nem emlékezett rá, hogy testőre valaha is ilyen lelkesedést mutatott volna. Mi történhetett? Ez a nem megszokott reakció azonnal észhez térítette, és kikelt az ágyból:
-Hova, merre? Mi történt?- azon kapta magát, hogy maga is izgatottá vált. Celestino azonban csak homályosan válaszolt:
-Öltözz, kérlek, és kövess! Elviszlek valahová... Az utolsó szó nem tűnt túl határozottnak. Kicsi nem tudott mit kezdeni vele. Azonban a sötét angyal kérésének eleget téve mihamarabb magára kapott egy egyszerű, kényelmes ruhát, és követte őt.

Celestino a villa elé ment vele, ahol már várta őket valaki: egy kék, hatalmas fülű, vörös szemű, sebhelyes lény. A nemes nem tudta beazonosítani őt, viszont testőre mélyen és alázatosan meghajolt:
-Itt vagyunk Mauek- majd ahogy visszanézett rá, folytatta- köszönöm a felajánlásodat. Az esődémon, az egykori gazdája szelíden elmosolyodott:
-Szívesen. Ezt követően vízzel megnyitott egy kaput, és hozzátette:
-Az ottani idővel mérve egy napotok van, és az átjáró automatikusan lezárul. Ha addig nem értek vissza, más módot kell találnotok, hogy visszataláljatok. A sötét angyal bólintott:
-Annyi idő bőven elég lesz- majd Kicsi felé fordult- Mehetünk, úrnőm? A nemes csak pillogott:
-De mégis hova megyünk? Válaszra már nem maradt idő, ugyanis testőre megragadta a kezét, és már rántotta is magával a vízi átjárón túlra...

Kicsi egy ideig azt hitte, hogy az álom folytatódik: egy lokálban találták magukat, az emberek világában. Enyhe szivarfüst és parfüm keveréke lepte be a levegőt, tompa világítással, igényes kárpittal, és ébenfa asztalokkal, székekkel. Végignézett magán: sötét cipők, fekete nadrág, fehér ing, mellény, és egy kalap... megváltozott a ruhája. A sötét angyal felé fordult. Régi szabású öltöny, fehér ing, nyakkendő, kalap... és olyan fényes bőrcipő, amiről a bolhaszar is lepattan. Tátva maradta a szája, de azért a leglényegesebb kérdést nem feledte:
-Hol a francban vagyunk? Celestino elmosolyodott, és felé fordult:
-Megálmodtam ezt a helyet. És úgy döntöttem, hogy elhozlak, hogy megmutassam. Kicsi megvakarta a fejét:
-Talán előző életedből? A testőr vállat vont.

A következő pillanatban egy nagy vigyorú, göndör hajú, színes bőrű lány lépett oda hozzájuk:
-Uram, szabad a zakóját? Celestino levette a sötét zakót, átadta neki, mire a lány folytatta:
-Ma este jelmezbál van ideát. Nem fogtok szemet szúrni- és kacsintott. A sötét angyal bizalmasan elvigyorodott, és megemelte kalapját:
-Kösz Zoé. Majd jövünk neked eggyel.

A sámán bólintott, majd elégedett mosollyal figyelte, ahogy a páros a tánctérre vonul. Páran már ott ropták a dögös jazzre. Kicsi pillogott:
-Jó ritmusos zene ez- majd tanácstalanul testőre felé fordult- de nem tudom, hogy kell táncolni. Celestino halkan nevetett:
-Amiatt egy percre sem aggódj- megfogta kezét- csak engedd el magad, és hagyd, hogy vezesselek. A hollótollas elmosolyodott. Bízott a férfiban, és eddig kellemesen indult az este. Hagyta hát, és átadta magát mind neki, mind a zene ritmusának.

Úgy tűnt, hogy Celestino valóban érti a dolgát: megpörgette őt, vezette, néha fel is emelte. Mintha ez a mozgás valahol a tánc és az akrobatika között lett volna. A kezdeti nehézségek után a nemes kezdett felengedni, és megértette ezt a fajta táncot. Fülig ért a szája ettől a kellemes kiruccanástól:
-Nem is tudtam, hogy ilyen helyeket ismersz! A sötét angyal azonban hallgatott... és mosolyogva figyelte, ahogy szeretett hölgye átadja magát az eufóriának...

2013. február 16., szombat

in the canyon

Cyntia a maga sportos beállítottságával idővel egész extremitásokig emelte a mércét: az évek során volt a tengermelléken mélybúvárkodni, a leozardok közt távfutni, és a sárkányok közt az egyik taggal birkózni. Most pedig az jutott eszébe, hogy a Sólyom Kanyon szirtjeit mássza meg. Nem sokat változott azóta, hogy ők, az egykori Láng Lányok egykor csapatot alkottak... talán csak erősebbé és egészségesen izmosabbá vált. Valahol zavarta, hogy lassan eltünedeztek a többiek, hisz mégis nagyszerű csapatot alkottak: ők öten, emberek - na jó, csak négyen, hisz mikor látták Jenát démonmágiát űzni, azért az szemet szúrt nekik. Benn voltak mindenféle őrültködésben, kihalászták az alabástrom csodalámpát, DJ sokszor játszott nekik, Unicornina hátán is repülhettek, és különösen kalandos volt, mikor LadyDá felkéréséből Deghyomba kellett menniük gyógynövényekért. Még a háború időszaka alatt történt, hanyatt-homlok menekültek, mikor az ottani maszkos varázslók meglátták és üldözőbe vették őket...

Egy pillanatra elnevette magát, majd sóhajtott, és mászott tovább.
-Miért is kellett mindenkinek eltűnnie annyi kaland után?- morfondírozott félhangosan- Szonya felszívódott valahol az éterben, Nina egyszerre lett hollónemes és a Napmecset szolgálója, Zsóka kitalálta, hogy elkezd mágiát tanulni a Mágus Akadémián, Jena pedig valahol a világűr mélyén lehet. Szusszantott:
-Én pedig csak itt vagyok, és mászom ezt az ágaskodó szirtet, hogy a tetejére állva majd az éterbe kiálthassam, hogy "Basszátok meg, csajok! Visszatolhatnátok pár nap erejéig a seggeteket, hogy ökörködjünk még egy olyan hatalmasat, mint régen..."

Amint ezt kimondta, a lába alatt lévő apró kiszögellés letört. Ezzel elvesztette az egyensúlyát, elcsúszott, majd zuhanni kezdett. Átjárta a páni félelem, sikított, ahogy csak a torkán kifért. Szinte fel se eszmélt, hogy valami elkapja, majd ugyanazzal a lendülettel az egyik nagyobb szikla tetejére viszi. A stabil talajt érésekor erősen ki kellett tapintania a szirtet maga alatt, hogy megbizonyosodjon: igenis él, és biztos helyre került. Viszont a feje lezsibbadt, tekintete kissé elhomályosult, és úgy leverte a víz, mintha egy kiadós záporban részesült volna. Tompán tudatosult benne, hogy az illető lehajol hozzá, szemmagasságba kerülve vele, és megszólítja:
-Nem szabadna itt lenned- mondta, bár hangja kíváncsi és nyugodt volt, mintsem ideges vagy dühös- egyszerű népek nem járnak erre, csak a magunkfajta jómadarak. Mégis milyen megfontolásból vetted a bátorságot, hogy szirtet mássz? Ha nem vagyok a közelben, akár meg is halhattál volna...

Cyntia vontatottan pislogott párszor, hogy látása tisztuljon a sokk után. Egy fiú állt előtte... barna hajjal, ragadozómadár-szerű barna szemekkel, és korra olyasforma, mint ő. Összeszedte lassan lélekjelenlétét, megtörölte verejtékező homlokát, majd visszaszólt:
-Igen... igen... köszönöm, hogy megmentettél- hebegte- Én csak... szeretem feszegetni a határaimat, ennyi... Azt hiszem, most már elértem az egyiket. A srác bólintott, majd megejtett egy barátságos mosolyt, és a sportos vállára helyezte kezét:
-Jó-jó... most már megnyugodhatsz. Biztonságos helyen vagy. Ha egy kicsit jobban magadhoz térsz, elviszlek a palotába, ott azért egy kicsit otthonosabb. A lány bólogatott monoton. Fel se fogta teljesen, amit hall... a sokk makacsabbnak bizonyult, mint gondolta. Megmentője is látta rajta, ezért próbálta továbbra is szóval tartani:
-Mi a neved?
-Cyntia- darálta a sportos, majd némi hatásszünet után visszakérdezett- És te? A srác fejet hajtott:
-Yasou Falcone... a sólyomlordok legifjabb tagja...

2013. február 15., péntek

comfortation and safe

A vitorlás lustán lebegett a Hold tó felszínén. Renato épp csak lehorgonyozta, majd a korláthoz ült, a rácsoknak dőlve, lábait lomhán a hajó oldalán lógatva. A túlpartot figyelte álmatagon, melynek egyik sarkában egy mediterrán jellegű, sziklákkal övezett település állt. Még nem volt alkalma megtekinteni, hisz maga a vitorlázás, a vízen siklás mindig elterelte a figyelmét... és persze még valaki.

-Min ábrándozol már megint?- Cez lehuppant mellé, ugyanúgy lábat lógatva, és a fémkorlát rácsainak támaszkodva. A srác a túlpartra mutatott:
-Még mindig szép, nem? Meg kéne már nézni. Casey elvigyorodott, és a fejét csóválta:
-Ha annyi aranyam lenne, ahányszor ezt már megemlítetted, akkor gazdagabb lennék, mint Shayla királyné- majd átkarolta a hátát- ezt mindig elmondod, és mégse lesz belőle semmi. De segáz... a társaságod még mindig élvezem.

Renato visszamosolygott a vadócra, majd a távolba meredve folytatta:
-Faterodnak jövök egy szívességgel. Anyámat a szárnyai alá vette, a szükség órájában. Nem is tudom, kihez fordulhattam még volna... A lány legyintett:
-Nem jössz neki semmivel- majd Atu felé fordult pajkos mosollyal- hidd el, így is-úgy is komálja a fejed. Azt hajtogatja, hogy inkább ő tartozik, amiért vigyázol ránk. A srác halkan nevetett:
-Azt hiszem, hogy akkor patthelyzetben vagyunk...

Cez megejtett egy enyhe mosolyt, majd ő is a horizontot kémlelte, gondolataival valahová a távolba meredve. Némi idilli csenddel megtöltött perc után valamivel lágyabb hangon megszólalt:
-Néha eszembe jut, hogy ideérkezésünkkor milyen nehezen szoktuk meg, hogy vannak, akik elfogadnak minket ilyennek, amilyenek vagyunk, és nem tartanak minket szörnyetegnek. Azok után, amik otthon történtek, nagyon nehezen bíztam meg a magunkfajtán kívül másokban- félig a srác felé sandított- Emlékszel, még Manuval is ellenségesen viselkedtem. Pedig valahol ugyanolyan számkivetett volt, mint mi... Renato átkarolta a lány derekát, kicsit közelebb húzódva, és válaszolt:
-Nem hibáztattalak érte. Te valahogy mindig is ilyen voltál. Eleve azért váltál fiússá, hogy megvédd magad és a tesódat a kötekedő kölykökkel szemben- rámosolygott- ezért is volt igazán különleges, mikor nyitottál felém. Casey szélesebben elmosolyodott, majd Renato vállának dőlt. A srác megpuszilta a fejét, ő pedig még hozzátette:
-Azért remélem, odahaza minden rendben van...

Az emberek világában csakugyan zajlott tovább az élet. Darien egy irodában beszélgetett Atu anyjával, biztosítva őt, hogy az ő helyükön érezze magát otthon, és nem hagyják, hogy bántódása essen, mikor két öltönyös, fekete napszemüveges alak belépett. Az öreg Vada elkomorodott, majd a hölgyre nézett:
-Megbocsátanál nekünk, kedves? Sajnos az üzlet nem tűr halasztást... A nő bólintott, majd megejtett egy félszeg mosolyt:
-Természetesen- majd kisétált az oldalsó ajtón.

Amint távozott, Darien végignézett a másik kettőn:
-Ajánlom, hogy fontos legyen- mondta szigorúan- megvan netán a lista? A baloldali bólintott:
-Igen, megvan- miközben beszélt, a jobboldali átnyújtotta egy vaskos mappát- háromszor ellenőriztük mind mi, mind független nyomozók, hogy ártatlanokat ne keverjünk bele. Viszont aki benne van... Az öreg Vada épp kinyitotta a mappát, lopva belenézve tartalmába, majd egy pillanatra felnézett az öltönyösökre:
-... annak az ég kegyelmezzen. Mert mi bizony megtaláljuk.

2013. február 12., kedd

Memories from the human world-Right on track

Disco, késő délután, két zenélés között. Shakara szolidan ücsörgött Mauro és Elizis társaságában, és a lábuk alatt lustán elterülő griffel. Gazdába megvakarta az oldalát a lábával:
-Mi van, öreg harcos?- nevetett- unod magad?
-Játssz még...- mondta álmatag hangon Aco- Szeretem hallgatni, ahogy zenélsz. A Baziliszkusz elvigyorodott:
-Ez is csak annak az ismérve, hogy jól használod az Echótól kapott örökséged. A tegnapi bulin és jól megmutattad a népnek. A suttyó visszavigyorgott:
-Azt hiszem, kezdem kiismerni magam. Talán jövő héten ott is hagyom a másik munkám, és akkor viszont nincs megállás. Mauro vállba veregette őt:
-Ez a beszéd, barátom! Mert, mint mondják: bátraké a szerencse...

A következő pillanatba már nyílt is az ajtó... és belépett rajta Alba:
-Üdv, jó helyen járok- nézett körbe kissé meglepetten. Régi barátja nagy mosollyal intett neki:
-Persze, ide hozzánk! Már egy ideje be akarlak titeket mutatni. A herceg megindult... nyomában az obszidián bőrű szépséggel. Az addig benn tartózkodóknak elakadt a szava, még Aco is felkapta a fejét. Ahogy az újonnan érkezettek helyet foglaltak, Albának feltűnt a hirtelen csend. Értetlenül nézett végig a többieken:
-Mi az, mi történt? Megfagyott a levegő? Elizis halkan diszkrécióval felvetette:
-Bemutatnád nekünk a hölgyet? A srác elvigyorodott, ahogy észbe kapott:
-Ó, persze- átkarolta társnője derekát- ő itt Tía Márquez, személyes pártfogoltam, és hűséges társnőm. Ezután Shakara felé fordult:
-Megismered? Ő volt a fekete szörnyeteg...

Régi barátja szemei elkerekedtek a meglepetéstől. Majd ahogy arcvonásai kisimultak, úgy látható volt rajta, hogy beugrott neki valami:
-Igen, emlékszem... Ő az alakváltó, akihez úgy ragaszkodtál. A fejedbe vetted, hogy márpedig adsz neki még egy esélyt, és senkit nem mertél a közelébe engedni, hogy elnyerd a bizalmát. Alba kínosan megvakarta fejét:
-Valóban... talán kicsit túl is reagáltam- majd társnője felé fordult- túlreagáltam? Tía elmosolyodott, és a fejét csóválta:
-Nem, egyáltalán nem- majd a vállának dőlt- én biztonságban éreztem magam...

Elizis kínosan félrepillantott. Úgy érezte, hogy épp megzavar jelenlétével egy bensőséges kapcsolatot. Azonban Mauro a vállára tette a kezét, ezzel jelezve, hogy nincs miért zavartatnia magát, majd a jövevények felé fordult:
-Szóval... ti Shakarával utaztok? A herceg bólintott:
-Úgy van- majd kezet fogott vele- Alba vagyok, Shakara régi barátja. A Baziliszkusz visszavigyorgott:
-Mauro, a hüllők ura- majd a kobrára mutatott- ő pedig a társam, Elizis. Ismét végignézett a jelenlévőkön, majd folytatta:
-Shakara említette, hogy valami óriás tigrist keres. Mostanában ugrott be neki. Esetleg ti tudtok valamit? Tía erre felállt:
-Erről a tigrisről beszélsz?

A szemük láttára váltott alakot... az óriástigrisét. Vagy két méter magas volt, méltóságteljes tartással, lángszerű, fekete csíkokkal. Shakara lendületből felpattant, és odalépett hozzá. Jobban szemügyre vette minden irányból:
-Igen, pontosan így nézett ki - majd ahogy tovább vizslatta, lelkesedése kezdett alább maradni- de, mintha valami hiányozna...
-Azt nem csodálom- válaszolt Tía és visszavette eredeti alakját- ez a lény már meghalt. Viszont a lelke valószínűleg itt ölthetett ismét testet. Ezért lehetünk itt. A Gyík király komoran figyelte a jelenetet, majd megszólalt:
-Ez olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Nem olyan kicsi ám az emberek világa. Gondoljátok, hogy képesek lesztek megtalálni? Shakara újdonsült barátja felé fordult:
-Ha már megtaláltam egyszer, akkor megtalálom másodszor is. Még ha fel is kell forgatnom érte az emberek világát, nem nyugszom, amíg nem találtam meg...

2013. február 11., hétfő

rémtörténetek

A négyes fogat mihamarabb Kaaelidasch felé vette az irányt. Titant és Gitát már vendégként fogadták, hisz a mechák nem feledték tettüket, a ráják pedig hallottak róluk. Rejazz a tájékoztatásukat követően nemcsak készenlétbe parancsolta népét, de fel is ajánlotta a vendégeknek a palotát szállásul. A négyes azonban udvariasan visszautasította. Gita inkább ahhoz ragaszkodott, hogy C4-gyel legyenek egy fedél alatt...

A kertvárosi lakásban valóban családiasabb volt a hangulat. Este a fiúk tábortüzet is raktak a kertben, kellő ökörködés közepette.
-Ez kissrác korunkra emlékeztet- nevetett Titan, ahogy pakolta lelkesen a tűzifát a lángokba- amikor ökörködtünk a nagyváros erdőparkjában.
-Na igen- tette hozzá Randy- annyi különbséggel, hogy ott a tűzrakó helyek nem spontánok voltak, mint most, hanem kijelöltek. A nagyváros fél, hogy nehogy leégjen. A szőke bozont visszanézett barátjára:
-Mélyen belül mindig is utáltad az RTG-t, ugye?- vigyorgott. Társa visszanézett rá:
-Nem mondanám, hogy utáltam... De kicsit unalmas volt, hogy minden a szabad energiahasználatra van kihegyezve... A lányok közben már helyet foglaltak. C4 érdeklődve nézett a másik kettőre:
-Örülök, hogy jöttetek a hírrel- majd kifejezetten a tudós felé fordult- Rég nem láttalak. Remélem, minden rendben... Gita elmosolyodott, és bólintott:
-A békák akcióját leszámítva igen- mosolya szélesedett- örülök, hogy látlak...

Amint a fiúk is leültek, Jena körbenézett rajtuk, majd a barátságosan pattogó lángokba nézett:
-Csodás tábortűz- vigyorodott el- már csak néhány rémtörténet hiányzik, és már teljes a kép. Vendéglátójuk értetlenül nézett rajtuk körbe:
-Rémtörténet? Gita elmosolyodott:
-Előző életedből egyre sem emlékszel? Pedig egyfolytában ezekkel cukkoltuk egymást kiskorunkba. Silver zavartan elpirult:
-Szégyellem bevallani, de nem. Mondtam, hogy a Cala-életből nem sokra emlékszem. A mecha memória az, ami inkább megmaradt.

-Pedig volt egy nagyon jó, amivel a többieket riogattuk- magyarázta a tudós- mi csak azért nem féltünk, mert T'het származékok voltunk. Körbenézett sejtelmesen a többieken, majd belekezdett a mesélésbe:
-Úgy tartják, hogy csupán azzal, hogy a T'het hold szilánkokra robbant, nem állt meg rajta az élet... Jobban a tűz fölé hajolt, hogy a fény és az árnyékok drámaibban táncoljanak az arcán:
-Azt mondják az RTG-n, hogy a fagyos időszak bekövetkeztével, az olyan éjszakákon, amikor hullik a jégkristály, akkor a jéglidércek figyelnek T'het szilánkjairól. Ők felelősek a jégkristály szállingózásáért is... Ezt azért teszik, hogy a jég fehérségéből könnyebben ki tudják szúrni zsákmányaikat, és aztán... HUSS, ELRAGADNI! Az utolsó szónál ordított, és olyan lendülettel legyintett a tűz felett a karjával, hogy a lángok kissé ki is csaptak oldalra.

C4 szemei elkerekedtek, majd bólogatott:
-Valami rémlik... Titan erre legyintett, és kihúzta magát:
-Ez már régi mese, csak az ovisok riadnak meg tőle- előrébb hajolt nagy vigyorral, úgy folytatta - amit én mesélek, az vagy százszor rémisztőbb. Hangját drámaian halkra változtatta, és belekezdett a mesélésbe:
-Annak idején RTG első telepesei igencsak bátrak voltak. Féltek az anyagbolygón lévő erdőtől. Voltak mendemondák miszerint aki éjszaka túl közel tartózkodott a sűrűhöz, azt elragadták, és soha többé nem látták. Ezért történt az, hogy a rájuk következő telepesek annyit pusztítottak el az erdőből, amennyit csak tudtak... mert féltek attól, ami benn ólálkodik. Ez az oka annak, hogy RTG-n egy hatalmas város van, ami csaknem a bolygó felét elfoglalja. A maradék erdőt csak azért hagyták meg, hogy fel ne boruljon a természeti egyensúly... Még közelebb hajolt, hangja jegesebbé vált:
-Viszont... A veszély így sem múlt el teljesen. A külvárosban élők még mindig azt mondják, hogyha a Rhynn és a Garutea újhold fázisba kerül, akkor mindenki bereteszeli az ajtókat és az ablakokat. Olykor vérfagyasztó zörgés hallatszik a sűrűből, majd bestiális hörgések, végül vad csámcsogás... Ugyanis ilyenkor, a Fény nélkül, a Sötétség a legállatiasabb, leggonoszabb tulajdonságoknak a foglya, és a mélyen tisztelt felmenők kegyelmezzenek annak, aki ilyenkor az útjába kerül... Jena bólintott:
-Ebben lehet valami. A Sötétség vérvonalából származom, tudom, hogy vannak periódusok, amikor Semifarnak meg kell őt tisztítania, mert annyi rossznak és gonosznak ad teret, hogy végül maga is azzá válik... Titan elkerekedett szemekkel mutatott rá, körbenézve a többieken:
-Látjátok? Nem kamu, amit mesélek.

Randy elmosolyodott, és összekulcsolta kezeit:
-Szerintem az RTG-i rémtörténetek semmik ahhoz képest, amit én hallottam - végignézett társain- a legfélelmetesebb történet, amivel valaha találkoztam, az a Földön volt. Azt mondják, hogy egy időben a deghyomiak rengeteg gyermeket raboltak Nixából, hogy átneveljék, átképezzék őket, majd a katonaságukkal a kék főváros ellen küldjék őket. Volt, akinek sikerült elszöknie, és megmenekült az egész tortúrától. Viszont akiket szökési kísérleten értek... Azokat azonnal megölték. De nem tudták le sima gyilkossággal: utána ezeknek a gyermekeknek a vérét itták a katonák, abban a hitben, hogy a fiatalok energiája beléjük száll, és így győzhetnek...

C4-en látszott, hogy szabályosan kirázza őt a hideg. Még a tűzhöz is közelebb húzódott. Jena viszont szemrebbenés nélkül nézett végig a többieken, majd hozzátette:
-Azt mindig is tudtuk, hogy a deghyomiak műveltek ocsmány dolgokat, de azért nem ittak gyermekvért... Titan nagy vigyorral hátradőlt, hátravetve karjait, azon támasztva meg fejét:
-Olyan nagy a szád, Sera! Még csak meg se rezzentél a történeteinktől. Esetleg mesélhetnél valamit, amitől neked is teli lett a gatyád... feltéve, ha tudsz olyat. A lány megejtett egy sötét mosolyt, majd előrébb hajolt, állva a szőke bozont tekintetét:
-Rémisztőt szeretnél? -felvonta szemöldökét. Rendben... elmesélem nagyanyám, Echo történetét...

-A világ még gyermekcipőben járt, és alig jelent meg az anyagi élet- hangja inkább olyan volt, mintha egy kellemes, meseszerű történetet mesélne- Ott, az emberek világában, az emberek és az istenek szinte napi szinten társalogtak, bízva egymásban, segítve egymást, mint a testvérek. Echo, aki még egész fiatal volt akkoriban, ő is gyakran megfordult közöttük. Így esett, hogy egyik nap beleszeretett egy szőke hajú daliába, akit a folyóparton pillantott meg. Azonban, fiatalsága révén nagyon szégyellős is volt. Nem mert odamenni a fiúhoz. Ehelyett félénken meghúzódott a legközelebbi fa mögött, és szólítgatta nevén: Nárcisz, Nárcisz... De a dalia fel se figyelt rá. Csak magával törődött. Azért volt ugyanis a vízparton, mert saját magát nézte a víztükörben, annyira el volt magától telve...
-Hékás!- fakadt ki Titan- Ebben nincs is semmi ijesztő! Nem habos-babos románcokat mesélünk most, hanem rémtörténeteket! Komplett hülyének nézel, Sera? Azonban a lány felemelte tenyerét:
-Várj, még nem is értem a végére- nyugodtan elmosolyodott, majd folytatta- Az történt ugyanis, hogy a vízistennőnek is megtetszett a dalia, hisz neki úgy tűnt, a víztükörben egész nap őt nézi. És amikor megtudta, hogy Echo félénken próbálta magára vonni Nárcisz figyelmét, átkot bocsátott rá. Echo onnantól kezdve nem tudott beszélni, csak megismételni, amit mások mondanak. Nem szólhatott az ifjúhoz. Így olyan szinten elkeseredett, hogy keserűségében elenyészett. A vízistennő útjában már semmi sem állhatott, hogy meghódítsa a fiút. De mihelyt megtudta, hogy a dalia nem az ő szépségében gyönyörködik, hanem a saját szépségét csodálja a víztükörben, olyan haragra gerjedt, hogy virággá változtatta őt. Ő volt az első Nárcisz virág...
-Még mindig nem félek...- szólt közbe már másodszor Titan, ezúttal kifejezetten gúnyos hangsúllyal- Hol marad a borzongás? Gita viszont egy jól irányzott bokán rúgással elhallgattatta, majd Jena felé fordult:
-Folytasd, kérlek...

Jena közelebb is ült a tűzhöz, arcát sejtelmesen táncoltak az árnyékok, hangja vérfagyasztóan elhalkult:
-Itt nem ért véget a történet... Ugyanis nagyanyám az enyészetből a csalódottságból és a haragból erőt merítve új erőre kapott, és átváltozott: fekete szarvai lettek, villás farka, sárkányszárnyai, és sárga szemei. Lekaszabolta az összes nárciszt, lemészárolta az első folyók és tavak szellemeit, a vízistennőt pedig száz év kínra átkozta- körbenézett mindenkin, hogy lássa a hirtelenjében elsápadt arcaikat- Onnantól kezdve minden újholdkor felveszi ezt az alakot, mivel egyben holdistennőként ezzel a Hold sötét oldalává vált. Rengeteg évezredbe telt neki, mire ezen a tengernyi elkeseredettségen és haragon úrrá lett, azóta tudja kontrollálni. Viszont a tettét nem feledik, és sok helyen félnek tőle. Olyan néven emlegetik: Lilith, a hold sötét oldala...

A csapat úgy elhűlt a történet hallatán, hogy megnémultak. Először talán a szőke bozont tért magához, aki első reakciójaként elkezdett lassan tapsolni...

2013. február 7., csütörtök

Memories from the human world-Return of the Moon Prince

Echo útmutatását követően Alba rengeteget edzett. A Hold inspirálta, tolta és húzta a vizet, felismerte a holdfény használatát. De valami még mindig hibádzott... Olybá tűnt, hogy ezzel a megkerüléssel a vízisten nem elégszik meg. Rájött, hogy valami sokkal jelentősebbet és hatalmasabbat kell véghez vinnie, ami valóban felkelti az istenség figyelmét és visszafogadja. Első próbálkozásként megnyitotta az otthoni csapot, és onnan irányította a vizet. alakítgatta, formázta, majd kérdően háziállatára nézett:
-Nos? Szerinted ez elég meggyőző? A fekete szörny előbb elhúzta a száját, majd megcsóválta a fejét. Gazdája sóhajtott, majd visszairányította a vizet a kádba, és elzárta a csapot:
-Egyéb felvetés?

Ekkor olybá tűnt, hogy a dögicsek szimatot fogott. Hangosan szaglászta a levegőt, majd az ablakhoz iramodott. A srác követte, majd amint látta, hogy kihajolt, ő maga is kinézett. Alattuk, kicsivel arrébb egy lovagpáncélos oroszlán rendezett le, majd üldözött el néhány járókelőt. Ismerős volt... majd beugrott neki Shakara leírása...
-Argai...- dörmögte halkan. Már indult is kifelé, mire a háziállat a nyomába eredt. Gazdája felé fordult:
-Nem mondod, hogy te is jönni akarsz? Ez túl veszélyes... Azonban a szörnyetek a nadrágszárát cibálta, és kérlelően nézett rá. Végül Alba sóhajtott:
-Na nem bánom- intett- gyere! Azzal megindultak lefelé.

Argai közben felrúgott egy kukát, morcosan szétrúgta a tartalmát, végig az utcán, majd belekiáltott az éjszakába:
-Shakara, te rohadék! Told elő a pofád! A srác ekkor megszólította egy másik utcából:
-Na mi az, öreg harcos, én már nem is jelentek veszélyt? Az oroszlán megfordult, egyenesen a suttyó felé. Egy pillanatra meglepetten elkerekedtek a szemei, majd ahogy felismerte, ismét visszanyerte magabiztosságát:
-Nicsak, Alba... a Hold herceg- végigmérte- hol van a díszes ruhád? És az a bajkeverő barátnőd? A srác hidegvérrel válaszolt:
-Látom, igaz a hír, hogy elloptad egy régi ismerősünk testét. Remélem, tisztában vagy vele, hogy az istenek miként büntetik a hullarablást...  Argai harsányan felkacagott:
-Nem félek én semmiféle istent! Mégis mit gondolsz, miért harcolok olyan kitartóan Echo ellen? Ő és Shakara a fő célpontjaim, és nem nyugszok, amíg nem pusztulnak...

Erre a kijelentésre Alba felvette a támadóállást. A szörnyetege viszont még nála is gyorsabb volt, hisz dühödten ugrott, és ellenfelük bokájába harapott - amit már nem fedett a páncél. Az oroszlán felordított, felemelve a lábát:
-ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Te kis semmirekellő! A figyelemelterelést kihasználva a srác támadásba lendült: kézfejein megjelent egy-egy tribális kék félhold jel, öklei kéken felizzottak, majd úgy vágta pofán ellenfelét... és még egyszer... és harmadszorra...

A negyediknél már Argai elkapta a karját, és olyan erővel lendítette át, hogy Alba hatalmasat nyekkent a szomszéd ház falán. Ezt követően kimeresztette a karmait, és a dögicsek állkapcsát szinte széttörve fejtette le őt a lábáról, majd elhajította. A háziállat kínkeservesen nyekkent egy nagyot, majd megremegett.

Gazdája ettől teljesen elképedt, majd a dühtől fűtve ismét az oroszlánnak esett. Újabb holdfényes szájbavágás... majd egy gáncs. A következő ütés elől ellenfele kifordult, és karmaival mélyen a suttyó oldalába mart. Alba felordított, és kissé megugrott, hátrébb, hogy legyen ideje összeszedni magát. Argai véres manccsal elvigyorodott:
-Már nem is vagy olyan nagy legény, mint hitted, ugye Alba? - lassan, de fenyegetően elindult felé - ez az emberi test igencsak törékeny, míg én az oroszlán testével erősebb vagyok, mint valaha. Esélyed sincs. Alba azonban összeszedte lélekjelenlétét:
-Ne légy úgy eltelve magadtól- kezeit ismét maga elé emelte, öklein a félhold jelek ismét felizzottak- még csak most kezdek belejönni...

Azzal sötétkék fény vette körbe, fején egy kisebb korona jelent meg, hátát éjkék palást, majd kezeiben egy hatalmas jogar, melynek vége egy arany félhold alakú  végződött. Érezte, hogy régi ereje teljes mértékben visszatért, átadta magát ennek az érzésnek, mozdulatai szinte ösztönössé váltak. Egy gyors támadás... két suhintás, két vágás a fegyverével. Megérkezett a másik oldalra. Argai épp, hogy feleszmélt, a Hold herceg már hátulról támadt rá, a magasból lesújtva, fegyverével ezúttal a vizet irányítva...

A csatornából felcsapott a víz, erős sugárral telibe találva az oroszlánt. Alba ismét suhintott a jogarral, a víz felkapta ellenfelét, örvényszerűen megpörgette, majd a falhoz vágta. Újabb suhintás... a víz lecsapott, a betonba préselve Argait. Ezután leengedte a fegyvert... a víz elfolyt... Argai pedig dühösen lihegett:
-Te senkiházi- hörögte megalázottan és fáradtan- ezt hogy csináltad. A Hold herceg megejtett egy gúnyos mosolyt:
-Visszatértek az emlékeim- majd fenyegetően felé fordította a sarlós fegyvert- most pedig takarodj, különben nem állok jót magamért! Több se kellett az oroszlánnak, azonnal, négykézláb elvergődött a helyszínről.

Alba sóhajtott. Érezte, hogy kifárasztotta ez a harc. Oldala ismét kezdett marni és kellemetlenül égetni. Oda is kapott, szorítva, majd leguggolva, hogy csillapítsa a vérzést. A következő pillanatban érezte, hogy valaki fölé tornyosul. Lassan felpillantott. A vízistennő volt az... és tekintetéből már nem a gőg áradt, hanem kifejezetten a barátságos melegség:
-Szép munka volt, Alba. Letérdelt hozzá, majd a sérülésre nyomta tenyerét. A Hold herceg egy pillanatra megremegett a hűs érintéstől, aztán azon kapta magát, hogy némileg elpirul. Az istenség folytatta:
-Bizonyítottál nekem, így ismét kiérdemled kegyemet, illetve a vízi képességeidet. Leemelte tenyerét a sérülésről: lám, már nyoma sem maradt. Begyógyult. A srác csodálkozott is, nézte jobbról-balról... Végül alázatosan meghajolt jótevője előtt:
-Hálásan köszönöm, Őmagasságod! A vízisten elmosolyodott, majd hozzátette:
-Apropó... még egy apró dolog visszamaradt... E szavakat követően egész egyszerűen eltűnt.

A Hold herceg először nem értette az istenség szavait. Aztán megpillantotta a fekete, sárga foltos szörnyeteget. Odasietett hozzá, és felnyalábolta:
-Hékás, jól vagy? Szólj hozzám... A kis bestia erőtlenül, vérző szájjal nyüszögött, szemeiben könnyek fakadtak. A sérülések iszonyatosan fájhattak neki. Gazdája nyugtatóan, gyengéden megsimogatta fejét, elmorzsolta könnyét:
-Ne félj, meg fogsz gyógyulni - levette éjkék köpenyét- vigyázok rád. Beletekerte finoman a szörnyeteget. Hirtelen azon kapta magát, hogy kézfejein megint felizzik a tribális félhold. Egy pillanatig nem tudta mire vélni a jelenséget, aztán kipattant az isteni szikra: talán ezzel tud segíteni kis társának. Megfogta óvatosan mindkét kezével a szörnyeteg fejét, és koncentrált...

A kék fény lassan átjárta társát... végül az lassan új formát öltött, kacskaringózva, mint az olvadt viasz. Alba elkerekedett szemekkel nézte a jelenséget, és mikor a fény elállt, már nem az ismert hüllőszerű valami állt előtte. Inkább egy ismerős, obszidián bőrű, hosszú, szőke hajú, aranyszemű, pengevékony vörös ajkú nő térdelt előtte, és hálásan elmosolyodott. A srác nem tudott mit szólni meglepetésében, így a nő kezdett el hozzá beszélni:
-A nevem Tía Márquez- mondta melegséggel teli mély hangját- Tudom, hogy nem emlékszel bizonyos dolgokra, épp ezért próbáltam rengeteg mindent elmagyarázni. De sajnos, ahogy ez a világ neked az emlékeid blokkolta, úgy nekem az alakváltó képességem, és abban a furcsa testben ragadtam. A herceg vállára tette hálásan a kezét:
-Pedig sokkal többet köszönhetek neked, minthogy most megtörted az alakváltó képességemen a blokkot. Annak idején, még a Vad világban, te mentetted meg az életem. Te döntöttél úgy, hogy magad mellé fogadsz, és adsz nekem egy esélyt...

Ahogy beszélt, Alba úgy világosodott meg: látta maga előtt az eseményeket, ahogy egy távoli helyen egy csapat bűnöző közül emeli ki a lányt. Akkor még egy vadóc volt, nagyon nehezen tudott vele bírni. De idővel az ő gondviselése és szeretete alatt Tía egészen megszelídült... Kissé elszégyellte magát... Azonnal magához szorította társát, majd homlokon csókolta:
-Hogy is felejthettelek el...

2013. február 6., szerda

Memories from the human world-Mauro

Hónapok teltek el azzal, hogy Shakara kitapasztalta a helyét az emberi világban: a munkát kiismerte, és egyre hatékonyabban végezte, bérelt magának lakást, Albával olykor összejártak, megvitatni a dolgokat - Argairól be is számolt neki tüzetesen. Végül eljutott arra a pontra, hogy vihetné akár többre is az emberek közt.

Azt már sikerült felfedeznie, hogy szonikus képességekkel is rendelkezik. Ezen kívül egyre gyakrabban járt el zenés helyekre. Szinte itta a zenét. Talán Echótól kapott öröksége jelentősebb, mint gondolta... és ez valóban fokozza, motiválja őt? Ezt csak egyféleképp deríthette ki...

Beszabadult a bulik előtt a keverőpult mögé. Első ránézésre... lila gőze se volt.
-Na jó- sóhajtott- ez se lehet nehezebb megtanulni. Talán, ha nekilátok, innen is előugrik valami... Beindította a berendezést. Az ügyeletes, éppen szünetelő DJ benn felejtette a lemezeket. Játszott egy kicsit a hangerővel... váltogatta a hangsúlyt a basszuson, és a bass line-on... majd kevert, szinte isteni pontossággal ráérzett a ritmusra. Elmosolyodott:
-Ez nem is olyan rossz...

Lopva körbenézett. Még pár lemez a sarokba. Találomra választott, és cserélte le, illesztette rá a másik dallamra. Ügyesen belepasszintotta. Újabb bass line tekerés. Elnevette magát a siker örömétől, és elkezdett táncolni a ritmusra, ahogy tovább kísérletezett vele:
-Éljen Echo!- kiáltott, majd magában megjegyezte- már tudom, hova tovább. Ezt az utat fogom kitaposni...

Már nyúlt volna a következő lemezért, amikor meglepetésére azt már úgy kapta a kezébe. Meglepetten felkapta a fejét, és leemelte a fejhallgatót. Egy rövid, világosbarna hajú, kb. vele egy korú srác állt vele szemben, sötét felsőben, farmergatyában... és ami igazán bizarr volt benne, a kék, hüllőszerű szemei.
-Segíthetek valamiben?- szólította meg a kísérletező Shakarát. A betolakodó zavarba jött, leállította a keverőpultot, és letette a fejhallgatót:
-Igazán semmiség- mentegetőzött- már megyek is innen.

Valóban lépni akart. Azonban az idegen vállon ragadta:
-Ne olyan gyorsan...- majd intett a másik kezével- Elizis... Ekkor az árnyékból előlépett egy fehér, kék szemű kobra nő, aki sötétlila palástot viselt. Az őt megszólító srác felé fordult, aki kérdezett:
-Róla beszéltél, ugye? A bestia Shakara felé fordult, majd méltóságteljesen bólintott:
-Igen, jó uram. Ő az.

A Sera kölyök értetlenül nézett végig rajtuk, azonban a gyíkszemű suhant elvigyorodott, és barátságosan hátba verte:
-Már vártunk rád, barátom. Kérlek, tarts velünk! Shakara csak pillogott, majd a fehér kobrára nézett. Elizis megejtett felé egy barátságos mosolyt, majd intett. Ez már elég bizalomgerjesztőnek tűnt, hogy kövesse őket.

Egy elhagyatott lokálba kötöttek ki. Az új fiú 1-1 ital mellett mindent elmagyarázott:
-Mauro vagyok. A hüllők feletti uralkodási képességeim miatt Baziliszkusznak hívnak, vagy Gyík királynak- majd a kígyóra mutatott- ő itt a társam, Elizis. A fekete mágia ismerője, és a jóslás szakértője. Elizis bólintott, majd Mauro visszafordult a vendégük felé:
-Mielőtt arra gondolsz, hogy bármiféle isten vagy egyéb természetfeletti jött látogatni minket, hogy értesítsen az érkezésedről... hát nem így volt- vigyorodott el- mindent az én drágám jósolt meg. Én pedig úgy döntöttem, hogy megnézünk téged magunknak, és ha úgy adódik, segítünk az utadon. Remélem, nem veszed tolakodásnak, Echo fia...

Shakara valóban egy kicsit meg volt illetődve, de egyáltalán nem hezitált a válaszadással:
-Nem... egyáltalán nem...-majd hozzátette valamivel határozottabban- csak eddig nem volt alkalmam senkivel sem bizalmasabb beszélgetésre ebben a világban. Eleve, még mindig vakarom elő az emlékeimet az előző útjaim során. Aztán beugrott neki egy kép. Élt is a kérdezés lehetőségével:
-Esetleg... nem láttatok egy óriási tigrist errefelé? Őt keresem. A másik kettő összenézett, majd Mauro legyintett:
-Tigrist sajnos nem. Még normált is csak fényképeken vagy a TV-ben, nemhogy óriásit itt a városban.. A Sera kölyök bólintott:
-Értem...

Mauro, látva, hogy újdonsült barátjuk egy kicsit elkámpicsorodott, folytatta:
-Viszont láttam, hogy van affinitásod a zenéhez. Bár, hová is gondolok, mégiscsak Echo leszármazottja vagy- halkan nevetett- Én tudnék segíteni, hogy bekerülj a DJ-ek közé, és kibontakozhass. Ettől a fekete bozont is jobb kedvre derült:
-Köszönöm, ezt valóban jó néven venném. Egy pillanatra elgondolkozott, ahogy az érdekes pároson elidőzött a tekintete, majd hozzátette:
-Nem igazán láttam a teljesen átlagos embereken kívül mást ebben a világban. Ti hogy kerültök ide? A Baziliszkusz sejtelmesen elvigyorodott:
-A magunkfajták ugyan kevés létszámmal, de mindig ott vannak az emberek között. Ők viszont az orrukig sem látnak, a többségüket nem különösebben izgatja, hogy honnan jöttünk, és kik vagyunk...

2013. február 5., kedd

a jéglidérc begizdul

A kvartett Garutea holdján töltötte a szabadidejét. Jenának annyira megtetszett az oda tett kirándulás, hogy ragaszkodott hozzá, hogy a többiek is jöjjenek. Az egyik félreeső részen, egy több mérföldnyi tisztáson találtak helyet a pihenésre. Gita és Titan úgyszintén megcsodálták az eget, melynek most csak a sarkába lógott be az anyabolygó, a T'het jégszilánkjai pedig elhomályosulva pislákoltak a napcsillag fényében.
-Bevallom, még sosem jártam a Garuteán- mondta a szőke bozont- pedig a nevem szerint az én felmenőim is innen származnak... A tudós bólintott, majd Jena felé fordult:
-Tényleg remek ötlet volt idejönni. Talán akkor mozdultunk el az RTG-ről utoljára, amikor anno Nixa szövetségeseként lementünk a Földre. Randy nevetett:
-Én persze meg se szólalhatok- majd szorosabban karolta át barátnőjét- amióta megláttam, azóta lenn ragadtam. Minden más helyről meg is feledkeztem. Titan rávigyorgott:
-Mindig is mondtam, hogy zokni van az agyad helyén, fiam...

Erre a két srác elkezdett játékosan bunyózni. Jena mosolyogva csóválta a fejét, majd a tudósra nézett:
-Nem tudom, hogy vagy vele, de imádom, amikor diliznek. A bátyám még ilyen.. Gita szemei elkerekedtek:
-Van bátyád? Nem is mesélted. Az ifjú Sera vállat vont, majd ártatlanul hozzátette:
-Előtte te se meséltél a húgodról. A T'het származék egy pillanatra elhúzta a száját, majd tovább mosolygott visszafogottan:
-Jogos... Talán annak idején túlságosan a harcra és a négyünk összekovácsolódására összpontosítottunk...

Ekkor elsötétül felettük az ég. Felemelték a fejüket, még a fiúk is abbahagyták a bunyót. Pár űrhajó jelent meg a fejük fölött, akik ezen a több mérföldes tisztáson landoltak szép lassan. A négyes értetlenül állt a jelenség előtt, megvárva, amíg a járművek leálltak, és kiszállnak belőlük a látogatók. A motorok kikapcsoltak, és az ajtó már nyílt is...

Békák. Pontosabban a béka hadsereg egy osztaga. A fiatalok felálltak, majd Randy vonakodva megszólította őket:
-Üdv Garuteán, RTG holdján... Miben segíthetünk? Az egyik rangosabb öltözetben lévő előrébb lépett, és komoran válaszolt:
-Szövetségeseket keresünk galaxis-szerte. Mivel ti közelebb voltatok, mint maga RTG, titeket kérdezünk meg legelőször, hogy szövetségre lépnétek-e ősi ellenségünk ellen. Jena értetlenül nézett rá:
-Ki ez az ősi ellenség? A rangos alak kissé pökhendin válaszolt:
-Természetesen a ráják, és egész Kaaelidash bolygója. Aki ott él és mozog, mind ellenünk van...

Alig fejezte be, a következő pillanatban már két darabban hullott alá. A többi béka épphogy csak feleszmélt, már azt látták, hogy a jéglidérc a maga jeges-kékes karmos alakjába elkezdi tizedelni őket. Némi fáziskéséssel csatlakozott Titan is. Felvette kék sárkányember alakját, melyben sokkal gyorsabban mozgott. Átharapta a torkokat, kitekerte a nyakakat, majd megidézte a tiszta energiából a lándzsáját, és azzal mészárolt tovább. A másik kettőnek annyi ideje se volt, hogy felfogják, mi történik. Mire dűlőre jutottak, hogy talán társaiknak igaza lehet, és csatlakozni kéne a harcba, Gita egész egyszerűen ismét óriás méretet öltött, és az első két hajót darabokra zúzta. Ezt követően a megmaradt katonákat a harmadikba parancsolta:
-Ha még egyszer RTG vagy akár a galaxis, esetleg Kaaelidasch közelébe mertek járni, esküszünk, hogy nem állunk jót magunkért! A katonák megriadtan, sebesülten kotródtak el, már zárult is az ajtó, és a jármű meglepő sebességgel hagyta el Garuteát.

Ahogy a két harcos visszavette megszokott alakját, társaik még mindig szájtátva bámultak. Végül Jenából kifakadt:
-Ez... mégis mi volt? Titan komoran válaszolt:
-Kaaelidasch-ra annak idején mi hoztuk vissza az életet- majd vonásai kissé ellágyultak, ahogy pontosított- vagyis mi is... bár akkor még ráják nem voltak. Kérdőn a tudósra nézett:
-Te tudsz erről valamit? Olyan hirtelen megindultál az elején...

Gita sóhajtott, majd a többiekre nézett:
-Kaaelidasch-t valóban ráják lakják. De van egy másik, sokkal személyesebb oka, amiért nem engedhetem, hogy bántsák a bolygó lakóit. Randy értetlenül nézett rá:
-És mégis mi? A T'het származék kissé vontatottan válaszolt:
-Cala ott van. Randy intett:
-Ácsi... azt hittem, Cala halott? Gita megragadta fejét mindkét kezével, majd kifakadt:
-igen, halott- majd leengedte karjait- vagyis mégse, mert ott testesült újjá... Nem tudom, hogyan történhetett, de valóban ott van. Még hogyha nem is egészen önmaga... Jena a fejét csóválta lassan:
-Ezt már nem egészen tudom követni...

Gita ismét legyintett:
-Teljesen mindegy!- kiáltott, majd aggodalmas tekintettel fordult a többiek felé- A lényeg, hogy ott van, és figyelmeztetnünk kell egész Kaaelidasch-t, hogy támadásra készülnek ellenük. Ki tart velem? A másik három összenézett, majd először Titan emelte fel a kezét:
-Én egész biztosan. Együtt segítettünk annak a bolygónak, hogy ismét életre keljen, nem hagyhatjuk magára. Őt követte Randy, széles mosollyal, ahogy kezet emelt a magasba:
-Én úgy szintén- megropogtatta az ujjait- már rég nem használtam a képességeimet, még végül elfelejteném. Jena mosolyogva végignézett rajtuk, majd közelebb lépett:
-Újra együtt a csapat. Most aztán nemcsak az emlékekben, hanem a gyakorlatban is nosztalgiázhatunk. Gita hálásan elmosolyodott:
-Kösz skacok...



2013. február 4., hétfő

Memories from the human world-like the Moon

Még a világok hajnalán egy kétéves forma kislány kergette a szentjánosbogár-szerű fényeket. Sötét haja olykor az arcába lógott, nagy fekete szemeivel kíváncsian vizslatta a fényeket, olykor el-elbotlott, de lelkesedése, kíváncsisága határtalan volt. Valamivel távolabb Sötétség és Semifar figyelte őt óvó tekintettel, ahogy ültek. Sötétség szelíden homlokon csókolta az istennőt:
-Gyönyörű gyermek... Nem is ajándékozhattál volna meg ennél szebbel. A fényisten halkan nevetett, majd a vállának dőlt:
-Nem csak az én érdemem- majd visszanéztek a kislányra, aki még mindig a sötét ürességben lévő fényszilánkokat kergette- Ő a harmadik isten... ő adja a hullámokat, a frekvenciákat, a rezgést... a szférák zenéjét. Fontos feladatot fog ellátni. 
-És mivel ő a kettőnk gyermeke- folytatta Sötétség- úgy igazságos, hogy mindkettőnk képességeiből járjon neki. Ő legyen a fény az éjszakában. Semifar elmosolyodott:
-A fény az éjszakában- bólintott- ez tetszik. A rejtélyes istenség folytatta:
-Amondó vagyok, hogy a dolgok alakulásával ehhez megfelelő eszközt is kell adnunk a kezébe. Ami valóban bevilágítja az esti égboltot. Hisz mit ér a fény az éjszakában, ha nincs megtestesülése... Ebben a pillanatban a kislány hatalmasat huppant a földön. A nagy rohanás lendületétől ugyanis elesett. Persze az ijedtsége nagyobb volt, mint fájdalma, de elsírta magát. Semifar odasietett hozzá, magához ölelte, és nyugtatgatta:
-Semmi gond, drága Echo- homlokon csókolta- Itt vagyunk melletted... 


******

Alba a cirkónia tanácsát megfogadva megidézte a vízistent. Nem ment első nekifutásra, elég sokáig kellett neki könyörögnie, mire az idézett lény végre hajlandó volt megjelenni. Megvetően nézett a srácra:
-Rendben, itt vagyok, elég már a rimánkodásból- vetette neki oda nyersen- halljam, mégis mit akarsz tőlem? Alba, az otromba szavakkal nem törődve alázatosan meghajolt:
-Fenséges vízistennő! Nem akaródzik működni a víz feletti hatalmam. Tudtam használni... aztán hirtelen eltűnt. Hiába erőlködök, egyszerűen, mintha elvágták volna. A vízisten bólintott:
-Igen, azt bizony én tettem. A herceg szemei elkerekedtek, és kifakadt:
-De hát miért, őmagasságod? Nem emlékszem, hogy valaha megbántottam volna ékes személyed. A vízistennő felvonta szemöldökét:
-Nem-e? Ekkora megidézett vízből egy kristály gömböt, melyben egy vad, fekete, kékszemű sárkány okádta a tüzet.
-Ez se rémlik?- rivallt, majd folytatta- még az emberi világba érkezésed előtt ilyen alakban mutatkoztál, és a képességeid tűzzé váltak. Alba szemei elkerekedtek. Most már megértette a tűz- és vízcsepp alakú sebhelyeket a hátán. Ismét alázatosan meghajolt:
-Sajnálom, őfényessége! Nem emlékeztem... De ha így is történt, biztosíthatlak afelől, hogy nem akartalak szándékosan megbántani. Csak egy szóval mondd, és jóvá teszem.. A vízisten eltüntette a gömböt:
-Valóban látom, hogy bármit megadnál, hogy ismét a kegyeletembe fogadjalak, és visszaadjam a víz képességeidet. Azonban ehhez az kell, hogy bizonyíts is előttem! Azzal a vízzé esett szét, és eltűnt a lefolyóba.

Alba csalódottan nézett utána - és a hamarosan mellé csatlakozó háziállata is. A srác ezt követően a szörnyre nézett kérdően:
-Nos? Valami javaslat? Úgy tűnt a dögicsek komoly töprengésbe kezdett, ahogy elkezdett járkálni fel és alá. Majd pár perccel később gazdája felé ugrott, és elkezdett sorozatosan tüsszenteni, melyek leginkább "sho... sho"-ként hangzottak.
-Egészségedre!- válaszolt Alba. Háziállata a fejét verte a falba, és szinte már fájlalta, hogy nem tudja gazdájának elmagyarázni, hogy mit akar. Aztán ahogy felnyitotta szemeit, szinte látszott a pofáján, hogy talált rá más módszert is, hogy ura tudtára adja mondanivalóját. Azzal a kis nyüszögős, rekedtes hangjával elkezdett énekelni... már amennyire sikerült. Alba tovább nézett rá értetlenül:
-Valaki kínoz téged?- aztán leesett neki- várjunk, valamit próbálsz mondani. Ez talán valami ének? Vagy zene? Ekkor a szörnyeteg egy pillanatra leállt, amíg hevesen bólogatott, majd folytatta a torz éneklést. Gazdája értetlenül nézett rá:
-Mégis ki a francom énekel? Aztán villámként csapott belé a felismerés, ezzel együtt arcvonásai is kisimultak ahogy az értetlenség idegessége távozott, miként is rájött a megoldásra:
-Echo...

Munka után ejtette meg a találkozót, a város szélén lévő tengerpartnál. Ideális helynek tűnt, és miután már rájuk sötétedett az ég, senki nem tartózkodott arra. Maga lehetett... Azonnal neki is látott az istennő megidézésének. Echo nem is váratta meg őt olyan sokáig, mint reggel a vízisten. Kedves mosollyal fordult a srác felé, aki a láttára alázatosan meghajolt:
-Üdvözöllek Alba. Nem is találkoztunk oly rég. A herceg ránézett:
-Valóban nem, úrnőm- majd felült vele szeme- szeretném a segítségedet kérni. Az istenség készségesen bólintott:
-Miben lehetek a segítségedre?
-A vízisten kitaszított a kegyéből, és megvonta tőlem a vízi képességeimet. Azt mondta, hogy csak akkor fogad vissza, ha bebizonyítom, hogy érdemes vagyok rá. Kérlek, segíts, hogy visszanyerhessem a kegyét, nem tudom, mitévő legyek.

Echo intett neki, hogy álljon fel, majd folytatta:
-Mikor megjelentem közted és Shakara között, fel véltél ismerni. Tudod, hogy minek a kapcsán? Alba szóra nyitotta lelkesen a száját... aztán a következő pillanatba be is zárta, ugyanis mélyen az emlékei közt kutatott. Végül, kissé szégyenkezve bevallotta:
-Nem úrnőm... bocsásd meg értetlen fejemnek. Az istennő halkan nevetett, majd felmutatott az égre:
-Csodálatos telihold van ma este, hercegem. Tudod, mi mindenre képes a hold? A srác bólintott:
-Igen, úrnőm. Ő a fény az éjszakában. A sötétben ő kalauzolja a vándort...- aztán tekintete az álmosan hullámzó tengerre vetődött- valamint... a vonzása miatt ő felel az árapály jelenségért. Visszanézett az istenségre:
-De ehhez nekem mi közöm? Echo elmosolyodott:
-Említettem, hogy nemesi származású vagy, csak azt nem, hogy pontosan milyen- a vállára tette a kezét, úgy folytatta- te vagy a Holdherceg. Ugyanúgy az én kegyeltem is vagy, mint a vízistené. Alba szemei elkerekedtek:
-Valóban?

Echo ezután csak lazán intett a tenger felé:
-Próbáld csak ki, hercegem. Idézd fel ezt a régi képességed. A hold erejével ugyan nem teremthetsz vizet, viszont irányíthatod azt. Sokkal több koncentrációt vesz igénybe, de ha elsajátítod, és győzedelmeskedsz vele... akkor biztos vagyok benne, hogy visszanyered a vízistennő kegyét. Alba sóhajtott, majd kezeit a tenger felé fordította.
-Én vagyok a Hold- gondolta- tolom, és húzom a vizet, akárcsak az árapály jelenségnél... Vizualizálta maga elé a képet... majd határozottan összpontosítva húzta maga felé karjait. Egy nagyobb hullám ágaskodott fel vele szembe. Ezt követően tolt karjait... és a hullám visszacsapott. Hajnalig menően végezte ezt a gyakorlatot, míg nemcsak egy, hanem több hullám, végül az egész parti víztömeg engedelmeskedett neki. Echo büszkén elmosolyodott:
-Így van, hercegem... Ha ilyen elszántsággal folytatod, biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz...


2013. február 2., szombat

Memories from the human world-Argai

A Di világ hamar megtelt tájakkal, színekkel. De a még a végleges forma előtt Shakara érezte, hogy nincs itt tartósan maradása: az emberek világába került, valószínűleg nem ok nélkül, így megköszönte Dia Ayának a tanítást, Acóra bízta az elzárt világ felügyeletét, és ő maga pedig az emberek világában ment munkát vállalni... Albával együtt. 

Míg ő kőműves segédként talált helyet, társa postafutárként, és bár külön helyen laktak, reggelenként mindig közösen indultak munkába. Alba egy idő után húzta a száját:
-Én ezt nem értem. Mi valami nemesi származékok vagyunk. Miért kell ezt csinálnunk? Shakara - aki akkor már összefogva hordta hosszú bozontját - békésen elmosolyodott:
-Türelem, barátom. El kell helyezkednünk és alkalmazkodunk ehhez a népekhez. Ez is az utunk egy része lehet...  Ekkora a herceg a fejéhez kapta mindkét kezét:
-Ez csak a te nyamvadt utad!- fakadt ki- És nem tudom, hogy mit keresek melletted, hogy még te sem tudod, hogy egyáltalán mi a fenét keresünk! Biztos csak a te érdeked az egész. A copfos megvakarta az állát, majd hozzátette:
-Nem olyan biztos. Ha jól tudom, ha háziállatodon is van valami blokk. Talán a keresés alatt az is fel lehet oldani... Ekkor tudatosult benne, hogy a kis szörnyeteg most nem lohol gazdája nyomába. Rá is kérdezett:
-Apropó, a dögöd hol van? Alba tovább duzzogott:
-Ő nem dög. Ő az én hűséges társam -majd félig barátjára sandított- és nem kever ekkora szarba, mint te. Shakara a herceg vállára tette kezét:
-Légy türelemmel - mondta nyugodtan- Ígérem, hogy jóvá teszek mindent... amint megtudjuk, megtaláljuk, hogy miért vagyunk itt. Alba sóhajtott, majd komoran állta a smaragdzöld szempárt:
-Rendben- majd rámutatott- de figyelmeztetlek: szavadon foglak.

Azzal elváltak útjaik. A Sera kölyök a munkaterület felé vette az irányt, pár utcával odébb. Pár sikátoron keresztül szokta levágni az utat, kerülve a forgalmat. Azonban ezen a napon volt valaki, akit nem tudott elkerülni... 

Egy hatalmas csapódást érzett oldalról, és mielőtt észbe kaphatott volna, már a falba volt préselve, és épp karmolásokkal tarkította őt valami.. .vagy valaki. Első reakciójaként megragadta támadója karját, és egy jól irányzott elektromos csapással végig faraltatta a  földön. Így, hogy már kellő távolságban volt, kivehette, hogy mi az: a földről épp egy oroszlán tápászkodott fel. De nem megszokott külsejű, hanem egy olyan, aminek a tartása akár az emberé, sörénye vörös, szeme kék, testén pedig fémesen kék lovagi páncél. Ahogy törölte az arcáról a vért, ez a fenevad elvigyorodott, miközben felállt vele szemben:
-Megleptél, Shakara. Nem érezted a jelenlétem. Talán az emberi alakod blokkolja a képességeidet? A srác értetlenül nézett rá, majd karmolásokkal nem törődve összeszedte lélekjelenlétét, és felvette a támadóállást:
-Ki vagy te? A bestia felkacagott, majd kihúzta magát:
-Érdekes, hogy nem ismersz meg, hisz egészen gyerekkorod óta a nyakadban vagyok, és üldöztelek a világokon át is- majd lassan elindult felé- én vagyok a földisten fő lidérce, aki az oroszlán haverod bundáját öltötte magára. Én vagyok a legfőbb rémálmod, Argai...

A név hallatán Shakara szemei elkerekedtek. Beugrottak neki a lidércek... még a távoli Vad világból. Eszébe jutottak a támadások, Argai vezetése, a harc ellenük. És eszébe jutott az említett oroszlán is... Érdekes módon, az nem a Vad világba volt, hanem egy kietlen pusztaságban. Az akkori bestia ugyan négy lábon járt, de sokkal hatalmasabb volt a többi oroszlánhoz képest. Egy hasonlóan óriási tigris társaságában tartózkodott... Újabb felismerés: az óriás tigris. Valami hihetetlen érzés áradt végig rajta, ahogy annak a lénynek a képét vizualizálta maga elé... 

Felnézett. Ellen felé épp ugrott felé:
-Az álmodozásnak vége! Azonban ő remekül cselezte, majd belevágott egyet az orrába. Készült még egyet ütni, de Argai kivédte, és ellökte magától. Elvigyorodott:
-Na erről van szó. Ez az a Shakara, akit kerestem... Az elszánt, aki másokat úgy véd és szeret. Valóban, a srác is érezte, hogy megváltozott valami: a vele szemben lévő alak egy igazi szörnyeteg, aki megkeserítette előzőleg az életét. És ha az oroszlánról tud, akkor talán...
-Hol van a tigris?- kiáltott, majd nekiesett. Argai az ütéssorozatot látványosan hárította, majd gyomron vágta ellenfelét, és elvigyorodott:
-Miféle tigris? Shakara megfordult:
-Jól tudod, miről beszélek. Azzal az oroszlánnal volt egy tigris is- majd tűztámadást intézett a bestia felé. 

Argai megégett, de próbálta tovább provokálni a srácot, miután érezte, hogy nála a labda:
-Ó, vagy úgy...- hangja idegesítően nyugodt volt- Sajna, őt nem én intéztem el. Pár vadász megelőzött, akik lelőtték a bundájáért. Ekkor végighúzta sörényén a mancsát:
-Az oroszláné szerencsére az enyém... és ezzel erősebbé is váltam, mint szimpla lidérc alakomban. E szavakat követően ugrott ismét Shakara felé. A srác bevetett egy elektromos, majd egy tűztámadást, de ellenfele kicselezte, majd egész egyszerűen a falba döngölte a fejét:
-Van utolsó kívánságod, Sera?- kiáltotta két ütés között- Jó lenne, ha mihamarabb elrukkolnál eggyel, míg teheted!

A srác érezte, hogy fejében minden becsapódástól kenődik szét a tudomány. Lemerevedtek a karjai, az újonnan felélénkült emlékeket nem teljesen tudta a helyére tenni. De ez az ütés... és Argai... és az iránta érzett düh minden küzdelem során... Most sem hagyhatja! 

Megragadta ismét a bestia karját majd áthajította. Argai belefúródott a falba, majd pillogva nézett vissza:
-Mi a franc? Shakara szédelegve próbált felállni... Érezte, hogy lassan visszaszáll belé az a régi erő, a harc szelleme, a lendület, mely hajtotta ellenfele ellen... Kitárultak a szárnyai. A fekete, alján vörös és zöld tollas szárnyakkal egészen úgy festett, mint valami elszabadult démoni angyal. Argai szemei elkerekedtek:
-A rohadt életbe! Sikerült előhívnod a családod erejét? Shakara felkapta a fejét:
-Ha Echóra gondolsz, akkor igen- majd felé emelete mindkét karját- Sonica devastante! 

A hanghullámok úgy omlasztottak rá egy egész épületet az oroszlánra. Nagy robajt követően nagy nehezen még előmászott a romok közül, a sérülésektől remegve. A Sera kölyök még mindig ott állt, tele karmolásokkal, de tiszteletet parancsolva, kitárt szárnyakkal:
-Most már emlékszem mindenre. Téged azért küldtek, mert féltek, hogy a képességeimmel pusztítást hozok. Valamint a magadfajta kifejezetten Echo ellensége. De az egyetlen, amit elpusztítok, az te leszel! Ismét támadóállásba állt, már generálva egy újabb hangrobbanást, azonban Argai egész egyszerűen kiugrott a törmelék közül:
-Viszont nem ma- majd elrohant- még nem végeztem veled, Shakara Sera!

A srác nézte, ahogy eltávolodik a bestia, majd lassan próbált lehiggadni. Szárnyai eltűntek, lélekjelenlétét visszanyerte, majd a fejében helyretette az új emlékeket: Argai a nyomában van. Sikerült előhívni a szónikus képességét is. És akit keres, egy tigris volt még egy másik életben...