2011. december 30., péntek

Shah feleséget keres

Mióta csak a trónra került, Shah szultán megdönthetetlenül uralkodott. Ő volt az első és egyetlen, a felkelő és lemenő Nap és Hold.... minden szava törvény. Viszont ahogy múlt az idő, úgy látta, hogy változik a környezete: az őrség lassan teljesen lecserélődött előbb fiatalabb kadétokra, melyek később férfivá értek, a negyed újabb kereskedelmi társasággal teremtett kapcsolatot, akik azóta be is költöztek a városba, Nadir elment a Harcosakadémiára tanulni.... unokaöccse meg nemcsak, hogy ott tanított, de a gyönyörű dzsinn hölgy azóta már hivatalosan is az asszonya.

Mindezzel szemben ő ott van egyedül... nem változott és nem változtatott semmit. Lassan ráébredt, hogy ez az állapot már tarthatatlan. Éppen ezért egy gyenge pillanatában fogta magát, konszolidáltabb ruhát vett fel, és egy hátizsákba elkezdett összerámolni. A procedúra alatt pont rátalált Arklan, akit meglepte, hogy nagybátyját nem a szokásos csillogásban látja:
-Hát te mi az elferdült félholdat művelsz? 

Shah rá se nézett, csak folytatta a pakolást:
-Itt minden ismerősöm boldog. Nadir is, te is... még a testőreim is, akik az akkoriak helyére jöttek. Mindenki változott a maga javára is. Csak én nem. Összehúzta a táskát és a hátára kapta:
-Ideje nekem is változtatni. Sőt... egyenesen asszonyt hozok magamnak a messzi távolból... egy csodás nemes hölgyet. Arklan csak pillogott a szultán szavain. Meglepetésében elég vonakodva tudott szóhoz jutni:
-Hát... izé... nem kapkodod ezt el? Eléggé olyan légből kapott ötletnek tűnik. Shah vállat vont:
-Miért... meddig üljek még itt? 

Azzal megindult kifelé. Unokaöccse értetlenül utána nézett. Aztán a szultán visszafordult:
-A távollétemben a tiéd a staféta. Arklan kifakadt:
-És a tanítványaim az akadémián? Nagybátyja legyintett:
-Add át Nadirnak, vagy töröld az órákat. Másban nem bízom a negyed ügyeit illetően, remélem, ezt megérted. Arklan lefáradt:
-Ezért lógsz eggyel. Shah bólintott:
-Gondom lesz rá- majd elszelelt.

2011. december 29., csütörtök

both and neither

Az évek során Ghí remekül beilleszkedett a kettős birodalom megosztott városába. Angyal fele Zitanánál, a varázslónőnél lelt otthonra, tündér fele pedig a két ég közötti erdőben. Majdnem minden héten lejárt oda akár a mágussal, akár egyedül feltöltődés céljából. Pont az egyik ilyen alkalommal ült az egyik fának dőlve. Sanbosco szigetének emléke egész távolinak tűnt már... jó ideje nem kell menekülnie, a helyét is sikerült megtalálnia: nem kellett azon sakkoznia, hogy félvérként melyik fajhoz is tartozik. Itt elfogadták őt, olyannak, amilyen... és ő is el tudta magát fogadni, mint teljes egészet, és nem csak angyali vagy csak tündér felét.

Alig, hogy ezt végiggondolta, ismerős, harcias vékony hang csapta meg a fülét:
-Ghí! Körbenézett. A vörös sörényes tündérkirály repkedett körülötte. Meglepetten elkerekedtek a szemei, amin felismerte:
-Felség...- ülésből átváltott térdelésbe. Valahol úgy érezte, ennyi tisztelettel mégiscsak tartozik neki. Nem is volt ideje kérdezni, Spia máris csacsogta:
-Azonnal vissza kell jönnöd Sanbosco-ra- kérlelte- nagyon elfajult köztünk a háború, felgyújtották a fél erdőt. Még a félvér csuklóját is megragadta:
-Szükség van mindenkire. Rád is...  Ghít valóban megérintették a történtek. És épp állt volna fel, hogy aztán választ adjon a tündérkirálynak, mikor egy másik hang megszólalt oldalról:
-Szóval a kis vakarcs is eljött? A félvér a hang irányába fordult. Ott volt teljes díszben, méltóságteljes megjelenéssel az angyalkirály. Kikapta kezét Spia kis mancsai közül, és fejet hajtott:
-Uram... Azonban az angyal szeme se rebbent, csak folytatta:
-Bármit is mondd, ne hallgass rá. Hisz többször nyilvánosan kitagadtak téged az övéik közül. Inkább hozzánk csatlakozz az elmérgesedett háborúban. A tündérkirály viszont nem hagyta ezt annyiban, és harciasan felröppent, az öklét rázva:
-Kit nevezel te vakarcsnak? Különben is, ti ugyanúgy kitagadtátok, ti tejfölösszájú sznobok! Most bezzeg nagy a szátok, mikor a nyakatokon a baj. Én voltam itt előbb, Ghí az én fajtámé.
-Elég legyen!- kiáltott közbe a félvér. Mindketten odakapták a fejüket. Ghí folytatta:
-Nem vagyok hajlandó ebben részt venni. És valóban, pontosan azért, mert egyik faj sem volt hajlandó befogadni. Már régóta megtaláltam a helyem, méghozzá egy olyan országban, ahol nem a ti törvényeitek uralkodnak. Inkább a deghyomi hadsereg létszámát növelem, minthogy bármelyikőtök oldalára is álljak.

Ekkor az angyalkirály megragadta a karját:
-Tévedés! Neked ebbe nincs beleszólásod. Velem jössz, és kész! Már rántotta is volna el magával, mikor Spia támadásba lendült:
-Ó, azt te csak hiszed! Ő az enyém- és jól szemközt találta ellenfelét. Az angyalkirály feljajdult, egyben el is engedte a félvért... majd felpillantott. A harcias kis tündér zuhanórepülésben ismét szemközt célozta... mire ellenfele a páncélkesztyűjére szegeket varázsolt, és azzal csapta el őt teljes erőből. Az aprócska test megtörten csapódott a földbe. Ghí szemei elkerekedtek a látványtól:
-Spia!

Azonnal odarohant a sérülthöz, és óvatosan felnyalábolta a földről. A tündérkirály vértől ázottan remegett a kezei közt. Ekkor ismét megszólalt az angyalkirály:
-Látom, végül állást foglaltál, te áruló. Megidézte csatapallosát, és felemelte, hogy lesújtson a a félvérre:
-Ezért most meglakolsz. Ghí is elővarázsolt a pallost, de az utolsó pillanatban vette tudomásul, hogy nincs szükség rá. A madármaszkos varázslónő ugyanis beelőzte, méghozzá egy lángoló bottal. A király egy lépéssel meghátrált, ahogy döbbenten végigmérte a jelenést:
-Miféle pokoli teremtmény vagy te? A nő eltüntette a lángoló fegyvert, majd válaszolt:
-Zitana vagyok, Deghyom varázslója. Neked pedig semmi keresnivalód az erdőmben! Az angyalkirály elhúzta a száját:
-Legyen... hölgyeket nem bántok- eltette a csatapallost, majd a maszkos válla fölött az épp felálló félvérre nézett- de veled még nem számoltam, Ghí! Az árulásodért csúnyán meg fogsz lakolni. Azzal szárnyra kelt.

A varázslónő pedig társa felé fordult:
-Miről maradtam le? A félvér sóhajtott:
-Elfajult odahaza a helyzet, és mindkét fél a maga oldalára akart állítani- majd megmutatta neki a kezeiben reszkető tündért- tudsz rajta segíteni? Zitana közelebb hajolt, és óvatosan felemelte Spia karját, hogy jobban szemügyre vegye a sérülést:
-Menthető, ha sietünk- mondta, ahogy megindultak- erről az árulásról beszélt ez a vén tuskó? Ghí bólintott:
-Igen- sóhajtott, majd hozzátette- bár mindkét faj kitagadott, és hivatalosan egyikőjükhöz sem tartoztam, most nem tudom tétlenül nézni, hogy Spia ilyen állapotban van...

2011. december 27., kedd

she came from the other side of the border

Az építkezés tovább folyt, mintha mi sem történt volna: a téglákat, a köveket beépítették a romokba, lemázolták, és a megmaradt ékkövekkel, arannyal díszítettek. Ami viszont hamar feltűnt, az Laya hiánya. A matróz érdeklődött utána. Charmina útba igazította, és folytatta az egyik felépült homlokzat faragását. A leopárd pedig visszament a szállásra, be az említett szobába. Laya nemrég kelt fel, és látszólag nehézkesen mozgott. A mély sebek nem igen tették lehetővé a gyors mozdulatokat. Timothy látva őt odafutott, és megölelte.
-Na olyan erősen- nyüszített halkan a lány. A matróz kínosan elengedte:
-Ne haragudj- vigyorgott, majd kérdően ránézett- hol voltál? Mi történt veled?

A lány sóhajtott, majd leült:
-Nem számít, az úrnő ellátta a sebeimet. Timothy szemei elkerekedtek:
-Micsoda? De mielőtt kifakadt volna, társa folytatta:
-De szerintem valami nem stimmel vele. Azt mondta, hogy a tiltott határon túlról jött. Lehet, hogy tud valamit, vagy valami boszorkányság birtokában van. Szerintem jobb, ha utána jártok. A matróz lefáradtan nézett vissza rá:
-Túlreagálod. Azt még megértem, hogy az elejétől fogva nem bírod a csajt, de...
-Csak beszéljetek vele!- vágott közbe Laya. Társa kissé elhúzta a száját:
-Rendben. Aztán ajánlom az érdekedben, hogy ne valami rosszmájú híresztelés legyen...

Mint ahogy elkezdett a csapatban oldódni a légkör néhány nap után, úgy esténként összeültek a téren, megcsodálva aznapi munkájuk gyümölcsét. Ez aznap este sem történt másként. Közben sztorizgattak is.
-A gyöngyhalászoknak saját nyelvük van- magyarázott éppen az úrnőnek Leo- mivel az ő népük évezredek óta elszigetelve, külön él a szárazföldtől, így kialakult nekik. Idővel megtanulható, legalábbis Timónak sikerült. Viszont a gyöngyhalászoknak valahogy nehezen áll a szájára a szárazföldi nyelv. Erre Choches felé fordult:
-Nem van igaz!- szinte kikérte magának- Choches jól beszél nyelv. Jobb, mint mind többi gyöngyhalász. Charmina elmosolyodott, és megsimogatta a törpemacska fejét:
-Semmi kétségem efelől.

A matróz viszont a lányra meredt, és rákérdezett:
-Te is mesélhetnél még. Nem mondtál nekünk túl sokat Andron szigetéről. Tényleg a tiltott határon túl van? Az úrnő bólintott, mintha mi sem lenne természetesebb:
-Igen, a tengeri népek mind ezt mondták- végignézett a kalózokon- arrafelé nem is találkoztam hozzátok foghatóval. Csakis emberekkel. A gyöngyhalász elmosolyodott:
-Csak ember? Akkor nem majré... A kapitány a vállára tette a kezét:
-Ne becsüld őket alá, Choches. Biztos van még ott valami. Charmina vállat vont:
-Nem, másról igazából nem tudok. Minden esetre Andron hatalmas sziget. A lakói viszont már nem egyszer legyilkolták egymást. Egyszerűen könnyen találnak maguk között bűnöst.
-Vagy csak a beltenyészet átka- tette hozzá Leo- gondolom, nem nagyon vándorolnak el onnan az emberek, igaz? Hisz mi sem látunk minden nap onnan jönni másokat. Az úrnő bólintott:
-Valóban így van. A szigetlakók csak halászat céljából eveznek ki a tengerre. Sose mennek olyan messze, hogy még aznap vissza ne érjenek.

Timothy halkan nevetett:
-Talán mégis meg kéne nézni őket. Ha tényleg nincs ott semmi boszorkányság, akkor nincs félnivalónk. Az oroszlán felé fordult:
-Mégiscsak amondó vagyok, hogy hagyjuk őket. Először is, van oka, hogy Morgan eljött onnan- itt a lányra nézett, majd vissza- másodszor, még itt se fejeztük be a dolgunk. A gyöngyhalász beleegyezően bólintott, végül a matróz is elmosolyodott:
-Igaz is- majd feltápászkodott- mindig megmondod a tutit, kapitány...

2011. december 26., hétfő

egyszerre 3 helyen

Hobi kísérte el a szfinxet a fővárosba. A másik hírszerző az elzárt városnál megállt még egy pár napra, hisz az elmaradt éveket be akarta pótolni barátaival. De Hobi ezt egyáltalán nem vette zokon. A szfinx társasága meglehetősen kellemes volt, ennek ellenére tartotta a távolságot, egy pillanatra sem akart tolakodni. Jama szívesen mesélt, mivel sokáig tartózkodott egyedül, mindentől távol. Jól esett neki, hogy most beszélgető társra is talált. Gyorsan el is telt ezzel a beszélgetéssel az idő, mire megérkeztek a két birodalom egyesített városához.

Az úrnő egy percre sem volt hajlandó pihenni. Megkérte a hírszerzőt, hogy azonnal vigye őt az uralkodókhoz. Shayla és Tom azonnal fogadták őt. Kellemes meglepetés volt nemhogy egy szövetségest, de egyenesen egy szfinxet tudni az udvarban. Azonnal helyet foglaltak a tárgyaló terembe. A királynő kíváncsian belekezdett:
-Mondja, pontosan honnan is jött, és mit csinál? Jama szelíden elmosolyodott:
-Az Orion konstellációra épült Egyiptomot őrzöm. Még az őseim építették. És mivel ez a konstelláció három világban létezik egyszerre párhuzamosan, úgy maguk az épületek is... és jómagam is. Erre Focus felkapta a fejét:
-Hogyan? Te még további két világban létezel ebben az időpontban? A szfinx bólintott, majd folytatta:
-Őrizni kell az átjárót mindenhol. A király elé tolt egy térképet:
-Meg tudná mutatni, hogy hol van egy az építmény? Az úrnő elmosolyodott, és szemügyre vette a térképet:
-Természetesen- alig kis keresés után rá is mutatott egy határpontra- itt van, a Szíriusz felkelténél, a tűzvörös és tengerkék ég alatt.

Focus visszaemelte a papírt, és tanulmányozta. Közben Shayla tovább kérdezett:
-És van ott még valaki? Jama megcsóválta a fejét:
-Nem, már egyedül vagyok. A Tanuki testvérek a másik világból átjöttek annak idején, és ők voltak a társaságom, de azóta ők is tovább álltak, hogy tanuljanak. A királynő kissé aggódott:
-Nem kellemetlen így, magányosan?
-Nem számít- válaszolt a szfinx- hisz mint mondottam, nekem az a feladatom, hogy őrizzem ezt az átjárót. Tom félretette a térképet:
-Legalább a vendéglátásunkat fogadja el pár napra. Így is hosszú lehetett az út idáig...

2011. december 21., szerda

perché lei é un ladro

A kalózok egyáltalán nem bánták meg, hogy maradtak Cor Shaiolán... sőt! A tény, hogy ők az egykori kereskedelmi fellegvár újjáépítői jó érzéssel töltötte el őket. Még az egykori kastélyban Charminával egy fedél alatt is kaptak szobát. Örömmel, és lelkes lendülettel vettek részt a restaurálásban.... egyetlen kivétellel. Laya már a tolvaj előéletéből adódóan sem kedvelte ezt a túlzottan egyenes és becsületes utat. Ő a zsákmányszerzés örömét és a meneküléssel járó izgalmat mindennél előbbre tartotta. Annak idején, amikor a Sea Serpent-en ragadt moderálnia kellett magát, hogy a kapitány valamivel fegyelmezettebb, becsületesebb és szervezettebb volt. Viszont most, amikor úgy ítéli meg, hogy egy aranybányán ülnek, ebből nem hajlandó engedni.

Egy ideig csak passzívan dühöngött, és magában tervezgetett... végül egyik este fogta magát, és a szobájából kiszökve a kincstár felé vette az útját. Ahogy az emberlány szavaiból sejthető volt, nem sikerült sok kincset megmenteni. De ahogy a leopárd felmérte, ebből a vagyonból néhány marékra való is elég lett volna neki. Meg is szedte magát az aranyérmékkel, tört drágakövekkel, és szedte a lábát ki a városból a hajó felé.

Már szinte teljes volt az öröm, ahogy loholt, viszont egyetlen dologgal nem számolt: az élő fegyverekkel. Konkrétan az obszidián fekete Kobrafog vette őt észre. Tőr alakban azonnal meg is támadta, ahogy némán, és szélsebesen átütötte a vállát. Laya felsikított. A következő csapással mélyen végigvágta a hátát. Akkor a leopárd már elesett, elejtve zsákmányát, amely hatalmas csörgéssel repült szanaszét. A zajra Charmina felriadt. Kobrafog felvette szellem alakját, és szemmel tartotta a tolvajt, míg az úrnő meg nem érkezett... a nagy sietségtől éjjeli köpenyben. Amint meglátta a patthelyzetben lévő leopárdra nézett némán. Tekintete csalódottságot tükröződött Laya közönyével szemben. Felpillantott a kőszellemre:
-Kobrafog, kérlek, vidd a szobámba. Az élő fegyver bólintott, és felnyalábolta a kalózt, hagyva a zsákmányolt ékköveket a földön, követve az úrnőt.

Alig egy órával később folytatódtak az események Charmina szobájában, miközben látta el a leopárd sérüléseit. Laya makacsul szótlan maradt. Végül a fertőtlenítés után, ahogy elkezdte lekötözni, az úrnő megkérdezte:
-Miért loptál meg? A kalóz félig, szúrón rápillantott:
-Mert ilyen a természetem. És te miért látsz el ahelyett, hogy börtönbe zárnál? A lány visszanézett rá:
-Mert ez meg az én természetem. Alaposan meghúzta a kötést, hogy ne szivárogjon:
-Ne nagyon mozogj pár napig, mert mély a sérülés. Kobrafog csendes és pontos. Azt javaslom, maradj ágyba.

Valóban Charmina túlságosan is figyelmesnek bizonyult. Laya nem értette. Pedig érezte rajta, hogy bár az emberlány csalódott, szavai mögött nincs fenyegetés, vagy hátsó szándék... csak jó indulat.
-Tudod- folytatta az úrnő egy hosszabb szünet után, miközben átnyújtott egy csésze teát- Andron szigetén rengeteg ilyen ember volt... vagy rosszabbak. Néha két aranyért megölték egymást. A leopárd átvette a csészét, és komoran a lányra pillantott:
-Még mindig nem mondtad, hogy hol van ez a sziget. Charmina egy pillanatra megejtett egy bizalmas mosolyt, majd folytatta:
-A tengeri népek úgy fogalmaztak, hogy a tiltott határon túl. Azt mondták, hogy sem ők, sem kereskedők, sem kalózok... de még az istenek sem lépik át. Lehet benne valami, mert amíg el nem szöktem otthonról, magam sem találkoztam ilyen lényekkel, mint ti. Amint meghallotta a tiltott határt, Laya szemei elkerekedtek. Azonnal le is tette a csészét, és kissé távolabb húzódott:
-Aludni szeretnék- vágta rá közömbös hangon. Az úrnő bólintott, majd magára hagyta. A leopárd pedig lefeküdt, elfordult, és kínosan magára húzta a takarót. Nem hagyta nyugodni a tény, hogy valaki átjött a még számukra is tabu vizekről...

distant memories

"I don't know what it is,
Tonight I've lost your kiss,
I want to shout and scream
Where are my memories?"

/D-Tune/


Thutem fénytolvaj már nagyon beteg volt. A gyógyítók ezt más semmilyen dematerializációs kezeléssel nem tudták eltávolítani... mintha a kór egészen a lelkéig gyökeret vert volna. Tudta is ez a bestia, hogy nincs sok hátra neki... csak feküdt az ágyában, mellette a fegyelmezetten álló, ezüstös, filigrán mechával, amelyik igyekezett gondját viselni. Közben beszélgettek- a szolga főként azért, hogy tartsa gazdájában a lelket. A fénytolvaj pedig csak le akarta kötni a már-már aggódó robotot. 
-Mi lesz veled, jó uram?- kérdezte a mecha- nem akarlak elveszíteni. A sárkányember gyengén rámosolygott:
-Nem lesz semmi gond- kissé az ajtó felé sandított- Ga'ar fiam hamarosan megérkezik. Ő majd mindent elintéz. Aztán a szolga félig elfordította a fejét. Thutem látta rajta, hogy szavai nem igazán hatottak rá. Hiába is, igencsak alaposan megtanította őt azokra a mély érzésekre, amikre csak orga képes. Finoman megfogta a szolga fémkezét, mire az felé fordult. Gazdája ismét rámosolygott:
-Bízz benne. És ne félj, amíg őt látod. És tudod, őt ugyanúgy kell szolgálnod, mint engem, mert családtag. A mecha lassan bólintott:
-Igen, Thutem gazdám... 

Ekkor lentről a földszintről ajtócsapás hangja hallatszott. A beteg bestia elmosolyodott:
-Épp időben. Ez a fiú sosem tudott időt tartani- ismét a robotra nézett- C4, kimennél, ha megkérlek? Szeretném a fiamat magam fogadni. A szolga meghajolt:
-Igenis, Thutem gazdám. Majd kisétált. Amint kiért , pont látta a lépcsőn felérő fiatal, jóképű és életerős bestiát. Fejet hajtott:
-Ga'ar úrfi...- közben félreállt az útjából. Azonban az ifjú titán nem szólt neki. Volt, amit ennél sokkal fontosabbnak tartott, minthogy a mechára pazarolja az akkor oly drága perceket. Beviharzott a szobába. A szolga csak kint állt engedelmesen... csak a halk beszédet rögzítette.

Elsőként az úrfi elcsukló hangja hallatszott... majd gazdájának nyugtató hanglejtése. Mint valami könnyű, selymes álom. Határozottan kötődött ehhez a hanghoz. 
-Minden az éjjeliszekrényemben van- hallatszott Thutem hangja- ott van egy álfal. Oda rejtettem a családi ékszereket és a földbirtok szerződéseket. A nővéredék nem tehetnek semmit, minden a te neveden van. Még C4 is. Tudod, mit kell tenned vele...  Hosszabb csend, amíg az úrfi szipogása hallatszott, majd ismét a gazda szólalt meg:
-Vigyázz magadra. Ő is vigyázni fog rád... 
Aztán csend... perceken tartó, átható, sötét csend...

A mecha ennek ellenére mozdulatlan maradt. Gazdája meghagyta neki, hogy kettesben akar lenni a fiával. Nem szegheti meg ezt a parancsot. Márpedig az úrfi még sokáig benn volt a szobában... Talán egy vagy két óra múlva jött csak ki, reszketve, kisírt szemekkel. A szolga azonnal felé fordult:
-Úrfi... Ga'ar ránézett, majd rekedtes hangon válaszolt:
-Nincsen semmi baj, C4- e szavakkal bizalmasan a robot tarkójához nyúlt, majd a feje hátsó részén lévő portba egy lapos fogantyús fémtűt helyezett. A mecha kissé elengedni látszott, és mintha állta volna az ifjú tekintetét. A fiatal fénytolvaj pedig összeszedte magát, és határozottan nézett vissza rá:
-Módosítás. Gazda: Ga'ar. Thutem adatai archiválásra kerülnek. A szolga üresen válaszolt:
-Módosítás mentése.... módosítás elmentve. Ekkor az úrfi kihúzta a tűt, mire robot felismerné vélte őt:
-Ga'ar gazdám- megfogta a vállait- minden rendben, uram? A fiatal fénytolvaj bólogatott, majd megtörölte arcát:
-Minden rendben lesz, C4- majd visszanézett rá- apám Thutem meghalt. Kérlek, asszonyommal készítsétek elő a búcsúztatási szertartást. A C4 meghajolt...

Majd felriadt. Zihált, és első reakciójaként körbenézett, megbizonyosodva róla, hogy jó helyen tudja magát. Minden stimmelt: saját lakásának falai, a mély orga érzések, arca és haja, ahogy kitapogatta... De ez az álom... ezek az emlékek... Elsírta magát. Hangjára a mellette fekvő Ferlex is felriadt, és aggódva átölelte:
-Mi a baj? Mi rosszat álmodtál? A lány megtörölte arcát, és keservesen sírva próbált válaszolni:
-Előjöttek emlékek... Szeretett Thutem és Ga'ar gazdáim... Az oroszlánra nézett, ismét megtörölve az arcát:
-Hazudtak nekem... és az utána lévő gazdáim is hazudtak. Többször átírták a memóriám... az emlékeim. Következő reakciójaként papírt és tollat ragadott:
-Nem felejthetem el őket... egyik szeretett személyt se... Ferlex megragadta a kezeit, óvatosan elvette tőle a papírt és a tollat, amiket a földre helyezett... majd átölelte C4-et:
-De nem most. Nyugodj meg. Nem felejtetted el őket. A mi kultúránkban úgy tartjuk, hogy az a személy él, akinek az emléke is él. Megpuszilta a fejét:
-Már megtetted e felé az első lépést. Majd holnap folytathatod azzal, hogy le is írod. De most pihenj. E szavakkal lefektette, betakarta, és gyengéden simogatta a fejét. A lány sóhajtott. Jól esett neki az oroszlán törődése... és hogy egész addig őrizte a tekintetét, amíg ő el nem aludt. Magában pedig megfogadta, hogy a reggel eljövetelével leír mindent, ami egykori gazdáihoz kapcsolódik... 

2011. december 18., vasárnap

anger rises the undead

"Every sounds that I hear
Every thoughts that I feel
Tell me that I,
I was wrong I was wrong to let u go"

/ATB/



Lassan egy éve történt, és Le van-Te nem tudott aludni. Az évforduló kísértette őt, és maga is tudta, hogy közeledik az a bizonyos nap. Próbált tovább lépni, rengeteget meditált, és többet edzett, hogy terelje a gondolatait. De valahányszor álomra hajtotta fejét, testvérének meggyilkolása kísértette őt. Egy idő után ez a félelem nappal is kiült az arcára. Az egyik edzés alatt Traxxnak tűnt fel a jelenség. Támadóállásból leengedte karjait, és közelebb lépett hozzá:
-Minden rendben, Leva? Nem nézel ki valami jól. A lány enyhe szúrással nézett vissza, ahogy eltűrte hosszú copfját:
-Jól vagyok... Miért nem folytatjuk a gyakorlást? A tigris végigmérte őt némán... tekintete elidőzött a karikás szemeken, a sápadt arcon. A gepárd ekkor rárivallt:
-Mit bámulsz? Azt mondtam, folytassuk! 

Ekkor kilépett az udvarra a nagymester:
-Agresszív vagy, Le van-Te.. Leva a róka felé fordult meglepetten, majd alázatosan meghajolt. Kai is végigmérte őt, majd mikor a lány kihúzta magát, folytatta:
-A mai napra elég lesz. Menj pihenni. A gepárd kétségbeesetten nézett vissza rá:
-De mester...- kezdett bele, de Kai felemelte a tenyerét, csendre intve őt:
-Ez nem kérés, hanem parancs. Leva bólintott, majd odébbállt. Ezt követően a nagymester a tigrisre nézett:
-Mi van vele? Traxx enyhén megvonta vállait:
-Nem tudom. Ma volt először ilyen mogorva... Le van-Te visszamászott a szobájába, és elfeküdt a matracon. Lehunyta szemeit, és belekezdett egy hosszú mantrába, koncentrálva minden egyes szóra, a ritmusra, jobban, mint eddig. Igyekezett, hogy a keserűség ne uralkodjon el rajta.

Azonban ez az érzés nem akaródzott csökkenni, vagy megszűnni. Az évforduló napján magas lázzal csinálta végig a nap teendőket. A konyhából kifele jövet majdnem összeesett. Rick kapta el még időben, majd hüledezve kérdezte:
-Mégis mi a fészkes fenét csinálsz? Le van-Te verejtékezve, zihálva válaszolt:
-Muszáj... tovább.. 
-Két lépést se tudsz megtenni- kiabált vele a mosómedve- az ágyban lenne a helyed. Mégis miért lófrálsz fel-alá? 
-Mert... akkor elkap...- válaszolt a lány. Rick a fejét csóválta, majd felkapta:
-Teljes félrebeszélsz- és elindult vele- visszaviszlek a helyedre, és hívom a nagymestert.

Azonban Leva félelme nem volt alaptalan. Ugyanis, amint lement a nap a falakon kívül megmozdult a föld... és egy félig eloszlott holttest emelkedett ki belőle. Tora mon-To holtteste... A rémség ezután gyűlöletesen felordított, még az ég is belezengett. Hangjára újabb élőholtak másztak ki a földből. Velük indult meg a zárt falak felé:
-Leva!- kiabálta vérfagyasztó, torz hangján. 

A szóban forgó személy közben lázasan feküdt a helyén, és Kai gyógynövényes borogatással kezelte. Feszült volt a csend, még a hatalmas Traxx is egy kissé megborzongott. A róka felé fordult:
-Mi a baja? 
-Nagyon magas a láza- válaszolt a nagymester- ne aggódjatok, pár napon belül meggyógyul. Nia felé fordult:
-De mitől lett ilyen rosszul? Pár napja olyan furcsa... Kai visszanézett rá:
-Magam sem tudom. Rég hagyta el ennyire magát. Utoljára talán akkor, amikor... 

Végig se mondta, máris égzengő dübörgést hallottak a falakon. Az élőholtak megérkeztek, és mindenáron igyekeztek bejutni az elzárt kis birodalomba. Rick azonnal szemügyre vételezte a váratlan vendégeket, és tájékoztatta a többieket:
-Zombik. Egy egész armada! A róka előlépett az udvarra egy lándzsával:
-Engedd be őket! Végeznünk kell velük mind egy szálig. A halottakat vissza kell szolgáltatni a földnek. A mosómedve bólintott, és kinyitotta a kaput. 

A rothadó sereg meg is indult a harcművészek felé. De az utóbbiak sem bántak velük kesztyűs kézzel. A két nindzsa jól összehangolt támadásba kezdtek: fedezték egymást, váltották a dobófegyvereket rúgásokkal, ütésekkel, kiegészítették egymás mozdulatsorait. Traxx a vad és nyers erejét vetette be. Nem kímélte az agresszívan előretörő sereget, puszta két kezével zúzta őket szét. Kai pedig a mesteri lándzsaforgatását vetett be: volt hogy kettőt is átszúrt, átdobott, volt, hogy gáncsolt, hárított. Észveszejtő gyorsasággal reagált az ellenség mozdulataira. 

A heves küzdelem közepette meghallották a vérfagyasztó kiáltást:
-Leva! Nia felkapta a  fejét, és megborzongott:
-Magasságos egek, mi a mennydörgős volt ez? Ismét hallatszott a kiáltás... majd arra lettek figyelmesek, hogy Le van-Te elszáguld mellettük, két tőrrel a kezében. Traxx szemei elkerekedtek, és a lány után futott:
-Leva, ne? Azonban egy újabb tucat élőhalott az útját állta. Így kénytelen volt velük foglalkozni. Dühödten törte össze őket egymás után, közben aggódva nézve kifelé a nyitott kapun, a lány után.

Azonban a gepárd, ebben a lázas állapotban tisztában volt vele, hogy mit csinál. Tudta, hogy ki szólítja őt... hogy kinek a műve ez az egész. És mikor megpillantotta a bűnöst, dühös ordítással nekiesett, vadul szúrva le többször is. Azonban Tora mon-To meg se mozdult- leszámítva az ingást, amit a szúrások lendülete okozott. Leva pedig csak támadt, ordibált... és könnyezett:
-Ezt... és ezt! És ezt!...- zihált- takarodj... a rémálmaimból... az életemből... Végül lassan elfáradt, annyira, hogy a tőröket egész egyszerűen ikertestvére testében felejtette, ahogy lecsúszott a keze, majd térdre rogyott:
-Hogy tehetted ezt???- kiabálta lázasan, sírva, keserűséggel a hangjába. Tora sötét, üres tekintetével némán lenézett húgára... majd lassan letérdelt:
-A gyűlölet, a csalódottság, és a kegyetlenség, amivel megöltél, ilyenné tett. A saját rémálmoddá... Le van-Te ránézett, közben tovább sírt és kiabált:
-Hogyne éreztem volna így? Szerettelek... nagyon... mindig mellettem voltál, egy percre sem voltam egyedül, mert tudtam, hogy vagy nekem, és számíthatok rád... De elárultál! Nemcsak engem, hanem a többieket is, ezzel, hogy a rossz oldallal akartad helyreállítani az egyensúlyt. Sóhajtott, hogy egy kis levegőhöz jusson, mert nagyon elszorult a torka:
-Minden napban vagy egy kicsit rossz is. Mégis másképp, hogy értékelnénk a jót? 

Tora kissé lejjebb hajtotta a fejét. Belátta, hogy testvérének igaza van. Lassan visszanézett rá. Leva megremegett:
-Miért kísértesz még? Mit akarsz még tőlem? Bátyja megfogta lassan a vállait:
-Meg tudsz bocsátani? Le van-Te szemei elkerekedtek... majd viharosan átölelte testvérét. Kissé meg is szorította:
-Meg... meg... Valóban nagyon szerette Torát. És ezt a tettet követően ikertestvére egészen megszépült a karjai között... úgy nézett ki, mint valami áldott szellem. Ezzel egy időben a zombik a falakon belül mind elporladtak. A harcművészek csodálkoztak is, majd kifutottak a gepárdlány után.

Meglepetésükre, Tora mon-Tóval találták együtt. Bújtak egymáshoz. Leva lassacskán megnyugodott. Jó érzés volt testvérét átölelnie. Ahogy lassan elengedte, rácsodálkozott, hogy mivé lett. Elkerekedtek a szemei:
-Tora... mi történt veled? Bátyja elmosolyodott:
-A szereteted megszépített. Most már nyugalomra fogok lelni. Húga torka ismét elszorult:
-Annyira sajnálom... Ha visszahozhatnálak... Tora viszont szelíden elmosolyodott, és homlokon csókolta őt:
-Mindig számíthatsz rám- majd közelebb hajolt és odasúgta- Traxx-ot pedig engedd egy kicsit közelebb. Rég észrevettem, hogy kedvel téged. Le van-Te elpirult, majd a célszemély felé fordult. Bátyja halkan nevetett, majd átölelte. Amint Leva is viszonozta, testvére eltűnt. Kissé csodálkozva körbe is nézett. Még mindig remegett a láztól és a találkozás okozta vegyes érzelmektől.

Kai odalépett hozzá:
-Leva... A megszólítással együtt eltűrte a felsőt a gepárd bal válláról. Az egyik folt átalakult egy yanggá... a yin-yang fekete oldalává. A lány rászorította a mancsát:
-Tényleg velem van... A nagymester bólintott, és elmosolyodott:
-Most már az ő tehetségét is birtoklod. Bánj bölcsen ezzel az erővel. Traxx is odalépett, megfogta a kezét, és felsegítette:
-Minden rendben? Azonban Le van-Te lábai erősen megremegtek, és láztól zihálva nézett vissza a tigrisre:
-Azt hiszem, ezt tényleg nem ártana kipihenni. Traxx elmosolyodott, majd felkapta a karjaiba, és megindultak a csapattal együtt visszafelé... 

2011. december 16., péntek

how to save a life


"Where did I go wrong, I lost a friend
Somewhere along in the bitterness
And I would have stayed up with you all night
Had I known how to save a life"

(The Fray)



Di világ, kellemes kora esti órában, balzsamos levegővel, lilás-bíbor horizonttal. A vár és az erdő között lévő folyó partján Tía Márquez gyakorolt egy bonyolult, kifinomult táncot. Ezt az obszidián bőrű, aranyszemű, szőke egzotikus szépséget valamivel távolabbról, az egyik fának támaszkodva csodálta őt Alba. A holdherceg már idejét se tudja, mióta vannak együtt... de az biztos, hogy rengeteg kalandot éltek meg együtt. És mind felejthetetlen volt.

Hamarosan társasága akadt, ahogy Elisir helyet foglalt mellette:
-Nagyon komolyan veszi a mostani napforduló ünnepséget- állapította meg a tánc láttán, majd a herceg felé fordult- furcsa, hogy még mindig próbál,  hisz már tökéletes. Alba félig az egykori holdpapnő felé sandított, majd vissza feleségére:
-Még mindig benne van ebben a folyamatba, hogy helyrehozza magát és a tetteit. Tudod, nem mindig volt ilyen. Elisir meglepődött:
-Nem-e? Amióta ismerlek titeket, ilyennek látom. A herceg elmosolyodott, majd folytatta:
-Minden még azelőtt történt, hogy Cosee Proboujours-ként találkoztál volna velünk- visszanézett az egzotikus hölgyre- tizenéves hülyegyerekek voltunk. Én folyton ellógtam a palotából, ahelyett, hogy uralkodói kötelességeimet végeztem volna. Nem szerettem a szabályokat... és sokkal jobban érdekelt, hogy személyesen lássam a Vad világ lakóit, a hétköznapjaikat, az életmódjukat. Ott találkoztam Tíával...

Elisir elmosolyodott, és kíváncsian figyelte a herceget:
-Milyen romantikus... Alba halkan nevetett:
-Annyira nem- kissé komolyabb hangvételre váltott, úgy folytatta- tudod,ő egy kaméleon. Úgy váltogatja az alakját, mint más a képzeletét. Ezt annak idején egy alvilági vezető korán felismerte, és Tía neki szolgált. Alakváltással férkőzött be mindenhová, és rabolt. Egy nagyon vad és kegyetlen személyiség volt, nehezen férkőztem a közelébe. Nem bízott bennem, a rangom ellenére se. Végül, mikor a gazdája nekem rontott, ő a testével védelmezett. Majdnem bele is halt. Én mentett meg. Felvittem a palotába, a szobámba, magam láttam el, vigyáztam rá... Csodálattal bámulta a szóban forgó személyt, aki most letérdelt a folyóhoz, és megmosta az arcát:
-Azt követően annyira hálás volt, hogy hűséget esküdött nekem. Mindent jóvá akart tenni. Az eleinte bizalmi kapcsolat pedig szeretetté nőtte ki magát.

Ekkor Elisir felé fordult:
-Veletek is hasonló történt, nemde? Megmentetted Shakarát, mikor az üldözői majdnem megölték. A ti bizalmatok is szeretetté alakult át. Az egykori holdpapnő elmosolyodott:
-Furcsák ezek az érzések, nemde? Alba bólintott:
-És azóta mindannyiunkat össze is tartanak. Ekkor látta meg Tíát közeledni. A kaméleon szélesen elmosolyodott:
-Ti mindvégig engem bámultatok? Olyan béna voltam. A holdherceg felkacagott, majd feltápászkodott, és megfogta a kezét:
-Dehogy is! Csodálatos voltál, csak így tovább. Tía kérdően Elisirre nézett, aki megerősítően bólintott:
-Nagyszerű leszel az ünnepségen. Az obszidián bőrű szépség elmosolyodott, és bólintott:
-Igyekszem...

2011. december 15., csütörtök

kalózok

A tengermenti Vasmacska karma mindenféle érdekes népség olvasztótégelye: főleg kereskedőké és bohém kalandoroké. De ez vált az egyik kalózcsapat székhelyévé is. Történetesen ugyanaz a csapat volt, mint akik a királyi párral is beszéltek annak idején, amikor nászútjukon hajóra szálltak: az oroszlán kapitány Leo, a leopárd matróz Timothy, a leopárdlány Laya, és a kis gyöngyhalász macska Choches. Ők négyen voltak a Sea Serpent legénysége. A hónap vége felé a kapitány úgy döntött, hogy ismét útra kéne szállniuk. Layát azonban nem igen hozta ez lázba:
-Ezt nem mondhatod komolyan. Már végigjártuk kétszer is a tengereket, mi újat találhatnánk? Az oroszlán nagyban pakolt, és a matrózt is munkára fogta:
-Azt sosem tudhatod, kedvesem. Változhatott azóta egy s más, annak idején a királyi pár is épségben tért vissza. Pedig megesküdtek rá, hogy átlépték a tiltott zónát. A kicsi gyöngyhalász kissé rémülten nézett a vezetőre:
-Nem átlép tiltott határ, ugye kapitány? Leo halkan nevetett:
-Nyugi, Choches, annyira én sem vagyok elvetemült. De szerintem így is találunk valami újat.

Miután felpakoltak a fedélzetre, Timothy lelkesen szélirányba állította a vitorlákat, majd a kapitány felé fordult:
-Merre megyünk? Az oroszlán pedig kormányozta is a hajót abba a bizonyos irányba:
-Hova máshova? Hát Shaiola szigetére. Szépen sorba megyünk. A leopárdlány gúnyos nevetésben tört ki:
-Oda? De hisz ott nincs semmi, csak romok.
-Soha nem néztünk ott tüzetesebben körbe- válaszolt a matróz- talán most rá kéne szánni az időt, és tüzetesen bejárni. Leo bólintott:
-Az öcskös jól mondja. Sosem másztunk ki Shaiola partjaira, hisz az a sziget évek óta élettelen. De ha most vennénk a fáradtságot, talán mesés kincsekre is bukkannánk...

Pár óra után meg is érkeztek a neves szigetre. Miután kikötöttek, határozottan megindultak a sziget közepe felé. Elsőként a partmenti emelkedőn felkepesztve azonban nem egy teljes romvárost találtak... néhány épület egészen újnak tűnt. A kapitány szemei elkerekedtek:
-Mi a krucifix folyik itt? Azzal megindult. Timothy azonnal a nyomába indult:
-Kapitány, ne! Nem tudni, ki vagy mi szállta meg ezt a szigetet. Lehet, hogy csapda. Laya ugyanúgy loholt utána:
-Igen... hisz itt soha nem volt semmi. Kipusztult mindenki. Már észre sem vették, és már mind loholtak Cor Shaiola újjáépülő romjai felé.

Beérve a külső épületek még romosan álltak... belül viszont a tér macskakövei és az ottani házak, szobrok már egész újak voltak. Mind megálltak a mozaikos tér közepén, és körbenéztek. Teljes csend... A kis gyöngyhalász szorosan odabújt a matrózhoz:
-Timuru... timuru mas... A leopárd átkarolta a hátát, nyugtatva őt:
-Ne félj, Choches. Amíg együtt vagyunk, addig nem lehet baj. Laya hegyezte füleit, majd megszólalt:
-Ezt ne kiabáld el.

És valóban... motoszkálás hallatszott. Mind feszülten figyeltek a mellékutcák felé, ahonnan a gyanús zaj szűrődött. Mind támadóállást vettek fel, Leo és a matróz előhúzták kardjukat, a leopárd lány pedig a dobótőröket. Ekkor a mellékutcákból lassan előlebegett öt kő- és fémszellem: egy obszidián fekete smaragzöld szemű, egy lila skorpiófarkú, egy sárga-fehér tüskés fejű, egy vörös fekete szemű, és egy kék fekete-fehér álarcos, mellkasán yin-yang mintával. Kicsivel utánuk pedig megjelent egy elegáns ruhás, nemesi nyakéket és fejpántot viselő, fekete hajú, fekete szemű tizenéves hölgy. Ezek a nemesi ékszerek meglehetősen egyszerűek voltak, de mégis kiváltotta azt a hatást, hogy ez az emberi lény nem egy egyszerű polgár.
-Kik vagytok ti?- kérdezte a jövevényeket.

A kapitány kissé lejjebb emelte a fegyvert, majd válaszolt:
-A Sea Serpent kalózai vagyunk. Leo vagyok- majd bemutatta a legénységet- a matrózom Timothy, a jegyese Laya, és a kis gyöngyhalász pedig Choches. És maga kicsoda, hölgyem? A lány elmosolyodott és üdvözlően meghajolt:
-Charmina Morgan vagyok. Még Andron szigetéről kerültem ide. Shaiola túlvégén van a tengeri népek egyik kolóniája. Ott kezdtem új életet, majd miután láttam, hogy milyen elhagyatott ez a sziget. A szellemekre mutatott:
-Az élő fegyverek engedélyével és segítségével elkezdtem újjáépíteni Cor Shaiolát. Nemrég vezetőjüknek is elismertek. Laya viszont felvonta szemöldökét, majd ennyit szólt:
-Kincs nincs? Azonban Timothy finoman oldalba lökte, és egy szúró pillanattal elhallgattatta.

Charmina szelíden elmosolyodott:
-Mindaz, ami meg is maradt, azt a város újjáépítésére fordítjuk. Remélem, nincs ellenvetésetek.
-Dehogy nem lenne- lépett elő Laya, és folytatta fellengős stílusában- ide vele! A fiatal lány viszont intett, mire az élő fegyverek fenyegetően megindultak feléjük. A kalózok lassan, ijedten kezdtek hátrálni, majd a kapitány hirtelen egy mentő ötlettel rukkolt elő:
-Várj! Charmina felemelte a kezét, mire a testőrök megálltak. Az oroszlán folytatta:
-Inkább részesedést kérünk. Cserébe segítünk felépíteni Cor Shaiolát. Timothy meglepetten nézett kapitányára... Laya inkább elhűlten. Choches pedig csendben remegett a másik három lába alatt. A sziget úrnője végül rábólintott:
-Rendben. Amint a főváros visszanyeri régi pompáját, tisztességgel megfizetlek titeket. Azzal vissza hívta a testőröket. A leopárdlány pedig rosszallóan a kapitányra nézett:
-Ezt nem mondhattad komolyan.
-Dehogy nem- mondta határozottan Leo, miközben egy laza mozdulattal eltette kardját- legalább egy kis klímaváltozás Vasmacska karma után...

2011. december 14., szerda

határokon fekvő konstelláció

Hobi a mosómedvék tanácsát megfogadva vezette társát. Jungela kicsit értetlenül meredt rá, hisz elég hirtelen felindulásból vágtak neki ennek az útnak. A kíváncsiság viszont erősebbnek bizonyult, és valójában ez hajtotta mindkettőjüket. Ez az út vagy egy hetet vett igénybe. Ki gondolta volna, hogy a testvérek ilyen messziről jöttek...  A napokig tartó kutyagolás után nem is volt kicsi az öröm, mikor a távolban észlelni vélték a tűzvörös eget. Hobi megállt, és társa vállára tette kezét:
-Nézd...- mondta zihálva- te is látod a vöröslő eget? A mókus visszanézett rá, és elmosolyodott:
-Itt vagyunk... Majd hirtelen megindult:
-Az utolsó főz vacsorát! Társa elvigyorodott:
-Akkor már készítheted a serpenyőt, asszony- és ő is nekiiramodott.

Olyan közel volt már a cél, és ez a kis futóverseny üdítően hatott a hosszú menetelés után. Nemcsak a vörös ég került közelebb, de különféle épületek is, meglehetősen egyedi alakban elhelyezkedve. Volt ott minden: üresen tátongó nyílt tetejű templom, hieroglifákkal tarkított obeliszk, de a leglátványosabb mégis a középen lévő három piramis, és a hozzájuk közel fekvő óriási oroszlánszobor. Jungela megállt az első obeliszknél, és a  megcsodálta a központban lévő műremeket.
-Ez Egyiptom? Eléggé kihalt. És alig van itt valami építmény. A fehér puma megérkezett mellé, és hozzáfűzte:
-Ami érdekesebb, hogy mintha meghatározott formában állnának. Olyan furcsán szabályos az egész. A lány ismét a központra mutatott:
-Az az oroszlán semmiképp. Az csak ott áll céltalanul. A cowboy elvigyorodott:
-Talán nem is annyira céltalan az sem- társa vállára tette kezét- derítsük ki.

Bementek egész a piramisokig, az óriás oroszlánszoborhoz. Még mindig nem tapasztaltak semmi életjelet. A mókus jobban megbámulta a bestia szobrát:
-Mégi mindig nem találkoztunk senkivel- visszanézett társára- biztos, hogy a Tanuki tesók igazat mondtak? Hobi kissé arrébb tőle, a homokot túrta szórakozottan:
-Hát... a helyet megtaláltuk- majd felnézett a piramisokra- lehet, hogy azóta az uralkodójuk meghalt?

-Nem haltam meg- hangzott egy méltóságteljes női hang, valahonnan a legnagyobb piramis oldalától. Mind a ketten odakapták a fejüket. A hölgy úgy nézett ki, mint az oroszlánszobor... leszámítva, hogy szárnyai is voltak, fején széles, ékes aranyfejpánt, nyakában aranynyakék, és selyemruhákat viselt. A fehér puma szava szabályosan elakadt a látványtól. Jungelának inkább a meglepetéstől, hisz az ütő is megállt benne, hogy a környéken lévő némaság után valaki ilyen tiszteletre méltó hanggal fogadja őket. De mégis, ő előbb nyerte vissza a lélekjelenlétét:
-Miért ilyen kihalt ez a hely? És mit csinálsz itt egyedül? A hölgy elmosolyodott, és készségesen válaszolt:
-Jama vagyok, és szfinx- majd körbemutatott- amit láttok, az pedig egy olyan város, ami három világban létezik egyszerre. Hobi ettől a kijelentéstől tért magához:
-Mit csinál?- fakadt ki- mi az, hogy három világban? Jama a puma felé fordult:
-Ahogy mondom. Az épületek a Vadász, más néven az Orion csillagkép szerint helyezkednek el. Ez a konstelláció másik két világban található még meg, ugyanígy: az egyik egy tabu hely, amit szörnyek uralnak. Ugyanúgy két birodalom határán helyezkedik el, de ezek az épületek sokkal rosszabb állapotban vannak. A másik pedig az emberek világa. Pár száz évig lakták és használták is ezeket az épületeket. Mostanra már beépítették őket, az oroszlánt egyszer átfaragták, majd az egész teljesen megkopott. Jungela a fejét csóválta:
-Minden út az emberek világába vezet...

Hobi ismét végigmérte őfelségét:
-És te, mit csinálsz itt egyedül? Jama elmosolyodott:
-Ingázok a világok között, és felügyelem ezt a helyet. Egy nap ismét hasznát fogják venni. A cowboy azonban finoman próbálta fűzni:
-Esetleg mit szólnál inkább Nixához? Talán kicsit élhetőbb, és az uralkodóknak beszámolhatnál erről a helyről. Bizonyára nagyra értékelnék. A szfinx rábólintott:
-Valóban ennek a helynek a célja másokat szolgálni. Örömmel beszámolok róla az uralkodóitoknak...

2011. december 11., vasárnap

tribute to italo dance

Dorina az öltözőben matatott. Ezen az estén nemcsak, hogy különleges zenei arzenállal készült, de még az eddigieknél is jobban akart kinézni- pedig sokáig egyáltalán nem a külsőre fektette a hangsúlyt. Ez kicsit még őt is meglepte... de valahogy ez adott neki egy különleges, titkos pluszt, amitől úgy érezte, hogy többet tudna kihozni magából szakmailag is. Úgy látszik, sokkal jobban kezd belőle megmutatkozni a nő. Épp barackszínű szájfényt kent fel, miközben lopva ellenőrizte öltözékét: fekete magassarkú, farmer trapézgatya, vékony, aranyozott láncok a nadrágon, rózsaszín félpántos felső, hozzáillően körömlakk, bal falkaron aranyozott, spirálszerűen kígyózó karpánt, vékony aranylánc a nyakban, karika fülbevalók, szemceruzával igézően kiemelt kék szemek... végül hajában pár rózsaszínre színezett fonat. Elégedetten elmosolyodott. Igen.. ma este ő is egy remekmű, nemcsak az a zene, amivel kényeztetni akarja a közönséget.

Ekkor hallotta, hogy csukódik mögötte az ajtó. Hátra se kellett nézni, a tükörből pontosan látta, ki az. Aképp is szólította meg:
-Nem számítottam rá, hogy eljössz. De örülük, hogy itt vagy, Gigi. A veterán végigmérte őt, majd ugyanúgy a tükrön keresztül tartotta vele a szemkontaktust:
-Ezt mégis hogy csináltad? DJ halkan nevetett, széles, igéző mosoly kíséretében:
-Hogy egy év alatt 3 évet öregedtem? Már sokan kérdezték tőlem... Gigi folytatta:
-Nem. Hanem hogy vetted egy ilyen bulira a bátorságot. Nem is éltél, amikor én és a többiek már javában benne voltunk, és nemcsak letettük az italo dance alapjait, hanem mi magunk voltunk az italo dance. Erre viszont a lány elkomorult, és a kolléga felé fordult:
-Ismét piszkosul alábecsülsz. Amit én csinálok, az nem menőzés, hanem egyszerűen szakmai tovább fejlődés. És igen, tökéletes képes vagyok összehozni egy hamisíthatatlan italo dance bulit. Felnéztem rátok... rád, a Prezioso tesókra, az Eiffel 65-ra, azon belül Gabry Pontéra, Fargettára, és Mollelára... A gond csak az, hogy a Prezioso tesók eltűntek, úgy ahogy Fargetta és Mollela is, az Eiffel 65 felolszlott, Gabry zeneileg egy kalap szarrá vált, te meg... -mutatott végül Gigire- nézz már magadra! Szétfüvezted az agyad! Erre a veterán visszakiáltott:
-Nem füvezek!- majd hatásszünet, és keserűen elhúzta a száját, ahogy halkan, kissé megsemmisülve hozzátette- az heroin... Dorina lefáradtan a falra nézett, ahogy sóhajtott, majd megindult kifelé. De Gigi karon ragadta:
-Azért te is magadra nézhetnél. Mi ez fél butik rajtad? Te nem a zenét láttatod az emberekkel, hanem magadat! Erre már a lány is komolyan kifakadt:
-Falra mászok tőled, tudod?- kiáltotta csalódottsággal a hangjában- ez a te hülye filozófiád, hogy rejtve akarsz maradni a közönség előtt, hogy csak a zenét mutasd. Csak tudod mit? A zene csakis rajtad keresztül kerül el hozzájuk. Minden dal, amit te írsz,  amit te teszel fel, az nem máson, csakis rajtad keresztül manifesztálódik. Valami egyedit és csodálatosat teremtesz. Ezzel pont, hogy egy meghatározó része vagy a zenének, az előadásnak, és ha akarnál sem lehetnél láthatatlan. Sajnálom, hogy ezt nem vagy képes megérteni. Azzal felkapta a táskáját, és kiviharzott az öltözőből.

Az izgatott tömeg hangja már távolról hallatszott. Ez volt az, ami DJ számára kívülről visszhangzott. Ami viszont belül, a fejében és a szívében, az a Gigi D'Agostino-val való vita. Ez a két echó egyfajta keserédes élményként érte. Megállt egy pillanatra, lehunyta szemeit, és mély levegőt vett.
-Szeretlek titeket- gondolta végig, ahogy jóindulatúan kirázta a hideg a közönség ovációjától, és eszébe jutottak az italo dance nagyjai- ezért játszom a világ legjobb számait. Ismét kinyitotta szemeit, és megindult ismét.

Felért a színpadra, ahol a közönség már ujjongva és tapsviharral fogadta. Dorina elmosolyodott, és puszit küldött feléjük. Majd lehalkította a zenét, és rákeverte az első számot... Dr Kucho-tól a Belmondo rulez. Ahogy a majdnem csendből elindult a jellegzetes dal a közönség felordított, és máris belekezdtek a táncba. Viszont a lány számára pontosan ez a hang volt az, ami a vita keserűségét kibillentette a lelkéből, és eltöltötte az italo dance varázsával. Azonnal felvette a már jól ismert magabiztos és máron-már elbűvölő mosolyát, és a dal végeztével már keverte is fel Fargetta-tól a Good Times-t. Ahogy a tömeg is kezdett ráállni a hullámhosszra, előkapta a mikrofont is:
-Na, eddig hogy tetszik? Az emberek kiáltották, feltartva kezüket. Dorina visszavigyorgott:
-Akkor jó, mert még csak most melegedtünk bele. Mit szólnátok a mennyországhoz? Vagy a jóból nem árt a sok?- közben már keverte is fel Eiffel 65-tól a Too much of Heaven-t. A közönség ismét tapsolt. Az előadó halkan nevetett:
-Szóval nem árt. Akkor itt van, csak nektek: Too much of Heaven!

Valóban, nagyon lassan váltott keményebb stílusra most. Nemcsak azért, mert a kínálat nagyon széles volt ebből a stílusból, hanem mert maga az italo dance is egy viszonylag könnyed kategória volt. Igyekezett mindenkiből adni egy kanállal. Már Billy More Up and Down című számmal folytatta. Egy igazi dögös szám volt, amivel kellően megmozgatta a közönséget, és maga is beszállt a táncba. Kiáltott velük, és folytatásként már tette Prezioso-tól a Let's talk about a man-t. Erre a pasik indultak be jobban, akik diliztek a tánctéren. Dorina nevetett rajtuk, majd megfordult, és felemelte haját, láthatóvá téve majdnem pucér hátát. Erre a fiúk őrjöngtek, és csak jobban bíztatták. A lány ekkor beleszólt a mikrofonba:
-Mindent a szemnek, semmit a kéznek... annál többet a fülnek a lábnak. Mit szólnátok valami igazán dögöshöz? Az emberek szinkronban bólogattak, ütemre való fejrázás kíséretében, mire Dorina felkeverte Mollela-tól a Baby! című számot. Erre már a pasik és a csajok összeverődtek, és úgy táncoltak. A lány meg is tapsolta őket.

Csodálatos látvány, mindent felülmúló érzés, hogy az italo dance-szel sikerült ilyen eufóriát kiváltani az emberekből. Az este csúcspontja felé, már azon kapta magát, hogy pont a közönség tapsolt, és bíztatja:
- DJ! DJ! DJ! DJ! DJ... bring the noise!- ordítottak, ugrabugráltak, mint még soha. Dorina el is mosolyodott, majd elővett egy lemezt. megnézte... majd megpuszilt. Végül felemelte, jól láthatóvá téve:
-Akkor ezt jól figyeljétek meg. Ezt itt és most, csak nektek- lassan elkezdte felkeverni- mert imádlak titeket! Úgyhogy szedjük szét a házat, méghozzá téglánként! A közönség ismét ujjongott, majd lassan, ahogy felkeverődött az a bizonyos lemez... és megszólalt Gigi D'Agostino Welcome to Paradise című száma. Az emberek az első felismeréstől sírva fakadtak, és a gyönyörtől felnéztek, magasra tartva kezüket... a második felismeréstől pedig már énekeltek a vokállal együtt, hullámozva, páran öngyújtókkal a kezükben:
-Illusion to be lived... Like freedom in your soul...Like freedom in your heart... Like freedom in your life... ... ...  Wel... come... to paradise! Itt viszont DJ is érezte, hogy ez a csodálatos érzés az ő szívét is szétfeszíti. Ott volt a megkoronázott, tökéletes este. Valahol még annak az iróniája is megszépült, hogy ez a korona pont attól az előadótól jött, akivel nemrég veszekedett. Az ő könnyei is kibuggyantak, majd kicsit megköszörülte a torkát, és magához rántotta a mikrofont:
-A place where we belong... No wonder when we meet... An angel!!!-tökéletes, kristály tiszta hanggal énekelte ki, ami csak úgy hasított.
 
...és hirtelen a zene elállt, hisz a mámortól elrészegülten elfelejtette felkeverni a következő dalt. De így se jött ki rosszul. Ugyanis a már könnyekig meghatott, eufóriától még mindig lázas, mámortól csillogó szemű közönség őrjöngve megtapsolta őt:
-Szép volt DJ! Király vagy! Éljen az italo dance! Dorina zihált, kissé megremegett az őt hatalmába kerítő érzéstől és a tömegovációjától, amibe belerázkódott a levegő is, finoman megtörölte arcát... majd levegőt vett, és halkan, kissé rekedten szólt a mikrofonba:
-Köszönöm... az italo dance istenei nevében is...

2011. december 9., péntek

dei creati da dei

Emanuel az erdőbe vonult el. Az egyik öregebb fának dőlve próbálta letisztítani a gondolatait. Alig egy hónap alatt hatalmas változások léptek ez életébe. Először Calának a meglehetősen bizarr visszatérése, aztán meg...
-Hello. A srác felkapta a fejét a gondolatmenetét megszakító hangra. Cez volt az... mellette ült, denevér alakban. Elmosolyodott:
-Szia Casey- ismét a fának dőlt- észre se vettelek. A kis csaj elvigyorodott:
-Mert nem akartam, hogy észrevegyél. A denevérek képesek hanghullámokkal álcázni magukat. Manu bólintott:
-Így már értem. Cez végigmérte őt:
-Annak idején utánam jöttél, mert nem tudtál a többiek közt. És most én is úgy látom, hogy a napokban nem egészen találod a helyed. Jól gondolom. Emanuel a hajába túrt, majd válaszolt:
-Semmi vészes- visszapillantott a lányra- csak kicsit helyre kell tennem a dolgokat. A denevér felvonta a szemöldökét:
-Akarsz beszélni róla?

A srác bizalmasan elmosolyodott. Tényleg a helyzet kicsit arra emlékeztette, mikor még félénk, helyét kereső mechaként Casey után ment. Bele is kezdett, könnyedén, mint egy mesébe:
-Az alkotóm a minap visszatért. De alig ismert meg... Olyasmi történt vele, mint annak idején velem... Valahogy robotpáncélzatba került, újratapasztalja az érzékeket. Talán csak annyi különbséggel, hogy amíg én a mecha memóriájára tudtam csak hagyatkozni, ő az előző életére is, mint az én alkotóm. Furcsa ebben a helyzetben látni őt...  Cez mosolyogva hallgatta a történetet:
-Már az első pillanattól láttam, hogy mennyit jelent neked ez a lény. Olyan neked, mint nekünk az istenek. Manu kissé elmerengett, majd hozzátette:
-Nem is tudom... azért Ambrantól ő távol áll. Viszont Casey-nek megvolt erre a válasza:
-De rendelkezik teremtő erővel.

Pillanatnyi hatásszünettel, ahogy felnéztek a csillagokra, folytatta:
-Mi a Földön mindig azt vallottuk, hogy az emberek egyben istenek is, hisz rendelkeznek teremtő erővel. Mi, a zoolook-ok eképp használunk elementál támadásokat. Garuteai testvéreink ezt komolyabban veszik, mivel sokkal jobban ki tudják aknázni a rendelkezésükre álló erőt. Viszont ahogy a nagyobb erő nagyobb felelősséggel jár, ők többszörösen felelősséggel tartoznak érte. Kicsit félnek is a saját erejüktől, ezért szabtak maguknak a materializálást illetően bizonyos határokat. De alapjáraton ezzel tényleg nincs gond. Ezért örülök is, hogy a teremtőd jobb helyre került, ahol nem kell ilyen dogmák miatt aggódnia. Ami pedig téged illet... a nevedet azért is kaptad, mert nem féltél kísérletezni. Még ha Deen le is szólt miatt az egér megteremtése miatt. Sunyin elmosolyodott:
-Ha engem kérdezel, szerintem elég ütős húzás volt. Manu halkan nevetett:
-De te szereted megszegni a szabályokat. A denevér vállat vont:
-A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Emanuel a földre pillantott... majd vissza a lányra:
-Ritkán látom ezt az oldalad. Rengeteg bölcsességet ismersz, mégis úgy viselkedsz, mint egy idétlen vadállat. Casey ismét vállat vont:
-... És a látszatnak se adj. Hitesd el másokkal, hogy hülye vagy, hagyd, hogy alábecsüljenek... és miután ezt megtették, simán lenyomhatod őket.

A srác felhőtlenül felnevetett. Cez örömmel figyelte a hatást, majd kíváncsian rákérdezett:
-Na... és igaz, amit mondanak? Az emberek világában te és Nadine... ? Emanuel nagyot bólintott:
-Igen. Összeházasodtunk. A denevér boldogan sikítozva a nyakába ugrott, majd Manu folytatta:
-Remélem, nem vettétek zokon, de ragaszkodott a csendes bulihoz. Csak Deen és Ags jött. Casey elengedte és nevetett tovább:
-Ugyan már! A lényeg, hogy együtt vagytok- fiúsan vállon csapta a a srácot- gratulálok, hülyegyerek!

2011. december 8., csütörtök

még keletebbre

Másnap Jungela reggel, kicsit félénken kopogtatott be a gepárdhoz. Remegő tagokkal várta a választ, míg némi hatásszünet után bebocsátást nem nyert. Le van-Te kiszólt, hogy beléphet, mire a hírszerző halkan szinte becsusszant, majd maga mögött becsukta azt ajtót, félve nekidőlve. A gepárd közömbösen nézett vissza rá:
-Ilyen korán?- kérdezte- mi ilyen sürgős? A mókus érezte a torkában a gombócot, még szóhoz jutnia is nehezére esett. Egy kicsit hebegett, majd végre kinyögte a mondanivalóját:
-Leva, én annyira sajnálom! A harcművész szemei elkerekedtek, és felpattant. De mielőtt bármit szólhatott volna,  vendége folytatta:
-Kai elmondott mindent- idegességében eleredtek a könnyei, félt, hogy a gepárd ismét rátámad- ne haragudj, nem tudtam! Azóta egyetlen szót nem hallottam rólatok, tényleg fogalmam sem volt...

A szava pedig elállt, ugyanis Leva azonnal ott termett, és magához szorította:
-Én sajnálom- mondta végül- ahelyett, hogy neked esek, el kellett volna mondanom. Te és Tora nagyon jól megértettétek egymást... Jungela lassan megnyugodott, megtörölve arcát. A gepárd ránézett:
-Jól vagy? A hírszerző bólogatott:
-Igen, már jól- bizalmasan elmosolyodott- köszönöm Leva...

Közben a téren a mosómedvék edzettek. Mindketten ugyanazt a képzést kapták, látványos ugrásokat, mászásokat produkáltak, és ugyanolyan ügyesek használták a különböző tőröket, mint a dobócsillagokat. Egy komplett ninja bemutatót produkáltak aznap reggel. Nem csoda, hogy Hobi úgy döntött, hogy a saját reggeli edzése helyett inkább végignézi a műsort. Néha nem is tudta követni a gyors mozdulatsorokat, a testvérpár minden kis apró mozdulatra kész volt, és azonnal tudtak reagálni, beleértve a hárítást, cselezést, és visszatámadást.

Miután már kellően kimozogták magukat, akkor vették csak észre, hogy a cowboy figyeli őket. Hobi ekkor lassú tempóban elkezdett tapsolni. Nia elmosolyodott, és kihúzta magát:
-Tetszett a műsor? A fehér puma halkan nevetett:
-Ti ketten nagyon őrültek vagytok. Rick elvigyorodott:
-Mi ebben vagyunk jók. Gyorsaság, apró, sunyi fegyverek, és álcázás. Húga hozzátette:
-Bár az utóbbit most nem demonstráltuk olyan látványosan.

Hobi végigmérte a testvérpárt:
-Nem vagytok semmik. Ezt mióta csináljátok? Rick megvakarta a fejét:
-Igazából már régóta... még mielőtt idekerültünk volna, már akkor is rejtőzködő harcosok voltunk. Őfelségét védtük Egyiptomban... Erre a hírszerző felhorkant:
-Te biztos csak ugratsz. Egyiptom nem ebben a világban van. A mosómedvék összenéztek, majd Nia vissza a fehér pumára:
-Izé... - kezdett bele kínosan- akkor talán jobb, ha a saját szemeddel győződsz meg róla. Bátyja folytatta:
-Tovább kell követni a felkelő napot, az összeérő égboltig. Tudod, előbb vagy utóbb itt is el lehet érni azt a pontot, ahol összeér a tűzvörös és a tengerkék ég. Ott találod a várost. Mára csak őfelsége maradt ott, és néhány épület. Nem lehet eltéveszteni. Hobi bólintott:
-Köszönöm- majd elindult befelé az udvarról- azonnal szólok Jungelának. A testvérpár szinkronban intett:
-Jó utat!

2011. december 4., vasárnap

relive your sin

Gita telerakta Silver testét apró érzékelőkkel, és elemezte őt. Többször kérte, hogy változzon át, fusson, mutasson már újonnan tanult fénymágiát- merthogy átváltozása óta az egykori mecha nemcsak az alakváltásra, hanem a fénymágiára is hangsúlyt fektetett. Gita pedig csak figyelte a mutatókat, az eredményeket... és leesett az álla. Még meg is dörzsölte a szemeit, hogy jól lát-e.
-Az eszem megáll- kiáltott fel, közben az ezüst páncélban lévő C4 odasétált mellé- úgy alkalmazod az energiát, mint a holdfénytolvajok. Az RTG-i stílusodnak nyoma sincs. Leszámítva az alakváltást... És itt van még valami. Silver Bullet felé fordította a monitort, és magyarázta:
-Amikor felveszed ezt a páncélt, még a szénalapú csontvázad is ezüstössé alakul. Ez mi a fene? C4 gépiesen eltorzult hangon válaszolt:
-Valószínűleg ez a mecha létemből maradt vissza. A páncél materializálásával a régi külsőmet próbálom felidézni... az akkori vázat. Gita felvonta a szemöldökét:
-Te ezüstből készültél?
-Nem egészen- válaszolt a másik lány- de sok volt belőle rajtam. Talán azért, hogy sokáig tartós legyek.

Gita ekkor a páncélos felé fordult, alaposan végigmérte... majd körbejárta, és szemügyre vette minden szögből.
-Egyszerűen tökéletes illeszkedik- majd ránézett- csodálatos. De nem furcsa neked ez az egész? Mármint... ugyanúgy egy lélekkel rendelkező gép lettél, mint a saját mechád.
-Nem egészen- válaszolt Silver, majd ívenként eltűnt róla a páncél, így normál, nőies hangján válaszolt- neki nem volt előző élete. Nekem viszont kettő is: mint Cala deira Artis T'het, és mint C4, a mecha, aki 500 évig szolgált. Attól a naptól pedig minden megváltozott, hisz nem csak felületesen érzékelem a dolgokat, hanem mélyrehatóan. Manuról pedig ne beszélj így.. ő már rég nem egy lélekkel rendelkező gép, hanem egy ember.

Gita figyelemmel kísérte a másik lány szavait, és logikusan igazat is adott nekik- kivéve az utolsónak. Kissé gúnyosan felhorkant:
-Hogy tudsz ennyire ragaszkodni hozzá? Hisz csak egy... Azonban C4 hangosan rárivallt:
-Ki ne merészeld mondani! Olyan hangos volt, hogy a tudós meg is hátrált ijedtében. Silver pedig észrevette magát, és sóhajtott. Kissé megvetően nézett vissza a jövevényre:
-Sosem értetted, igaz? Manu nem egyszerűen a segédem volt, hanem a társam. Amilyen bizonytalannak és hazugnak éreztem egész RTG-t magam körül, ő egy biztos pont volt számomra. Nevess ki, ha akarsz... De számolj azzal, hogy én most ugyanilyen vagyok.. ugyanúgy egy gép, aki orgává vált, és megtanult érezni.

A tudós ismét végigmérte C4-et:
-Nem is csodálom, hogy inkább a szériaszámodat fogadod el nevedként. És persze, hogy elfogadod ezt a karmát, hogy megéled azt, amit ő. Silver leszedegette magáról az érzékelőket:
-Ezt úgy mondod, mintha rossz lenne- felpillantott rá- pedig kifejezetten hálás vagyok ezért a sorsért. Sosem tapasztaltam még ilyen csodálatos dolgokat. Gita közelebb lépett:
-Olyan könnyen beszélsz. Tapasztaltad a fájdalmat is? C4 visszaadta az érzékelőket:
-Ó igen- bólogatott, mintha mi sem lenne természetesebb- rögtön a legelején, ahogy az első lélegzet jeges tűkként hatolt a tüdőmbe. Aztán ahogy a meztelen talpammal végigsétáltam a rozsdás roncsokon, mindtől szereztem egy-egy vágást... De még mindig azt mondom, hogy ennek ellenére megérte. Gita elmosolyodott, és megcsóválta fejét:
-Csaj... te még mindig olyan érdekes vagy, mint húgomként...