2015. május 10., vasárnap

give a chance to the outer world

Miután bezáratta a bányát, Tyx az Usagiára való visszaérkezésekor ismét felidézte előző életének hatalmát, és tört-zúzott a városban. A hadsereg nem mert közbelépni - félték is az erejét, másrészt mégiscsak az uralkodóval kellett szembenézniük, az esküjük arra kötelezte őket, hogy védjék és ne támadják.

Így történt, hogy Tyx három lerombolt negyedet hagyott maga után, majd utasította őket, hogy egy hetük van rendbehozni, önerőből. A szigetet lezáratta, senki se ki se be, amíg az épületek nem állnak ismét a helyükön. Mindezt leckének szánta, amiért kegyetlenkedtek a róka-gombákkal. Dühe azonban még mindig nem szállt el... tovább akart menni.

A palotában a saját rezidenciáján megidézte Sötétséget. Az istenség értetlenül pislogott rá:
-TyxBlack Dark... mit jelentsen ez? A démoni nyúl morgott:
-Adj felhatalmazást, hogy elpusztítsan Usagiát, egyszer és mindenkorra. Sötétség smaragzöld szemei elkerekedtek:
-El akarod őket pusztítani?- hangja púderezett meglepettségről árulkodott- Te még kapuőrként is az életet védted és támogattad. Most pedig egy egész szigetnyi lényt küldenél a halálba? Tyx kifakadt:
-Ezek a velejükig romlottak, a lelkük mélyéig kegyetlenek - ordított teli torokból, fel-alá járkálva az istenség előtt- semmi tiszteletük nincs más népek felé. Lemészárolták a sziget egykori tigriseit, és most majdnem a róka-gombákat is kiírtották mind egy szálig. Az, hogy Hare Tzeg még az uralkodók ellen is fordult, az meg már több a soknál. Sötétség gondterhelten morgott, némi csalódottsággal nézve lefelé kegyeltjére. Az uralkodó válaszra várt, de ennél többet nem kapott az istenségről. Értetlenül meredt rá vissza:
-Mondj valamit!- kiáltott- Adj egy jelet!

Ekkor Sötétség felpillantott, az ajtó felé emelve fejét. Tyx követte tekintetével. A kétszárnyú ajtó akkor mozdult meg reszketve... majd egy galócás kalap nézett vissza.
-Chanterelle!- kiáltott a démoni nyúl meglepettségében, majd elindult felé- Te meg mit keresel itt? Hangjába egyszerre vegyült a boldogság, hogy láthatja, és az aggodalom, hogy baja eshet. Amint odaér, akkor lépett be a róka mögött a kancellár, majd alázatosan meghajolt:
-Bocsáss meg, kegyelmes uram- majd állta az uralkodó tekintetét- a kisasszony ragaszkodott hozzá, hogy áthozzuk az utolsó komppal. Annyira akarta látni felségedet... Tyx csendre intette őt, majd a róka-gombára pillantott:
-Nem lenne szabad itt lenned!- sziszegte- Ez egy veszélyes hely, kegyetlen lényekkel. Meg is ölhettek volna! Láthattad, mit csináltak a tieddel...

Chanterelle az ajtónak támaszkodott ijedtében. Most először érezte, hogy az uralkodó taszítja magától, és hogy nem bátortalan vele, hanem kifejezetten fél tőle. Végül parancsolt reszkető tagjainak, nagyon nyelt, és felemelte fejét, hogy állja azt a sárga szempárt:
-Még meg se köszöntem, hogy megmentettél minket. Tyx haragját hirtelen elnyelte a semmi. Hát ez a kis róka nem rémült meg tőle? Chanterelle folytatta:
-Ha nem vagy ott, akkor valószínűleg mind meghalnak - ismét nagyot nyelt, remegett a torka - Nem tántorított el, amit láttam, mert tudom, hogy csak segíteni akartál. És ez megerősítette bennem, hogy adjak egy esélyt a kinti világnak... hogy talán nincs minden veszve. Az uralkodó halkan morgott:
-A tieid tudják? Chanterelle bólintott:
-Tudják. Rám bízták a döntést.

Tyx a kancellár felé fordult:
-Valóban az volt az utolsó komp? A kancellár meghajolt:
-Igen, nagyuram! Épp azért voltam ott, hogy személyesen meggyőződjek róla. Akkor láttam, hogy a kisasszony felénk igyekszik. Két perc késéssel indultunk. Meghajolt még egyszer:
-Remélem, megbocsájtja ez a kellemtlenséget, felség. Csak hát láttam, hogy a kisasszonnyal bizalmas viszonyt alakítottak ki, és...

Elhallgatott. Ahogy Tyx a vállára tette kezét, belé fagyott a szó. Felpillantott. Az uralkodó megeresztett felé egy bizalmas mosolyt - talán most először kapott tőle ilyen gesztust. Meg is illetődött egy pillanatra.
-Köszönöm, kancellár. A kancellár zavartan helyreigazította szemüvegét:
-Nem tesz semmit, nagyuram... csak igyekszem a javát szolgálni. Azzal még egyszer meghajolt, és kiment.

Tyx visszapillantott a rókára. Chanterelle zavarta oldalra pillantott:
-Te vagy az első külsős, akivel beszéltem. Féltem tőled, nem tudtam, milyenek a külsősök. De te próbáltál segíteni, ahol tudtál. Kissé idegesen szorította össze saját mancsait:
-Beléd helyeztem a bizalmam, és ez már ideköt. Az uralkodó odalépett hozzá... egyik kezét a vállára helyezte, másikkal finoman megemelte Chanterelle állát. Tekintetük ismét találkozott. A sárga szempár aggodalommal nézett rá vissza:
-Naiv vagy... Haza kéne menned, ahol nem történhet bajod- megsimogatta az arcát- nem tudnám magamnak megbocsátani, ha bajod esne. Chanterelle viharosan átölelte:
-Akkor taníts, kérlek... Tudni akarom, milyen ez a kinti világ. Szeretnék veled maradni... Tyx végül beletörődően sóhajtott- a lány hajthatatlan, nincs mit tenni. A karjaiba zárta ezt a törékeny lényt...

2015. május 1., péntek

leading the zoolooks changed you

Folytak az utcán a tisztogatások. Mind menekültek, amerre csak tudtak. Deen mind a mai napig nem tudja, miként találták meg az átjárót - vagy az átjáró találta meg őket? - de annyi bizonyos, hogy Spartacus szinte úgy lökte át őt és a bátyját. Nem akartak menni... apjuk viszont ragaszkodott hozzá. Biztos helyen akarta őket tudni, távol ettől a gyűlöletes helytől. Egy erős lökésbe került neki... és a kis vörös pár a másik világ porába zuhant. Az átjáró bezárult.

A feje zsongott a félinformációktól, nagyon gyorsan történt minden: a nap elején még nem vette komolyan, hogy az emberek mégis levadásszák őket - hiába voltak előzőleg pletykák és fenyegetések. Akkor még az a mindenbe beleszarok, könnyelmű és balhét keresőt rőt ördög volt. Most pedig kifordult a világ a négy sarkából: úgy mészárolják őket, mint a barmokat. Mintha csak menekülő vadak lennének az erdőben. A szülei... a családja... vezető család. A következő matriarchát közülük jelölték volna ki. Igazis... mi történt a matriarchával? Egyáltalán... hányan menekültek meg?

Még mindig a bolydult gondolatokkal kavargó fejjel, és a menekülés ösztönétől remegő izmokkal lassan felvánszorgott a földről. Körbenézett. A szeme sarkából látta, ahogy Ags áll a jobbján... a többiek pedig szép lassan előmerészkedtek a bokrok és a fák közül: mindenkin éktelenkedett kisebb-nagyobb karcolás, Phillie a lábát fájlalta erősen, bokájára tapadt a véráztatta nadrágszár, Kita ájultan feküdt Casey mellett - agyrázkódás lehet, ikertestvére úgy vonszolhatta át. Deen akkor érezte, hogy hirtelenjében végigfut rajta a jeges rémülettel kevert fájdalmas valóság... és hogy ez évekkel megöregíti. Térdre rogyott:
-Ennyi? Ennyien vagyunk? - torka elakadt, karmos mancsok szorították. Grey Wolf sóhajtott:
-Ennyien... de mind élünk. Deen kétségeesetten nézett körbe:
-És a felnőttek? Vagy egy vezető? Szavait néma csend követte. A többiek nem szóltak - egy részük elfordította a fejét, másik része viszont kérdően vissza a kis vörösre.

A hippi lány nem értette a reakciót... választ akart, épkézláb választ. Valami támpontot, vagy bíztatót, hogy itt van helyük, hogy minden rendben lesz. Uralkodó pánikját bátyja szakította meg, ahogy a vállára helyezte kezét:
-Nem tudunk semmit, Deen. Menekültünk, és apáék úgy úgy löktek minket át, hogy mentsenek minket. Mind félünk, és mind válaszokat keresünk. Ekkor lejjebb hajolt, egy fagyöngyökkel és madártollakkal ékesített nyakláncot nyomva húga kezébe:
-Csak annyi bizonyos, hogy te vagy a matriarchánk, Deen. Bízunk benned...

A felelősség ott pihent a lány kezeibe... és ez hirtelen akkora nyomást gyakorolt még a lelkére a történtek után, hogy rászorított a nyakláncra, majd hisztérikusan könnyekben tört ki:
-Én nem akarom ezt!- fakadt ki Ags felé fordulva- nem vagyok matriarcha! Annyi nem volt bennem, hogy komolyan vegyem a fenyegetéseket, vagy hogy apáékat is áthozzam, nemhogy még összetartsalak titeket is! Kéz kezével ütötte a földet, nyomában szállt a por:
-Én erre képtelen vagyok! Nem tudom megcsinálni!- ordította, tehetetlensége teljesen eluralkodott rajta- én is félek, sőt, rettegek... tanácstalan vagyok... És különben is, miért én legyek a matriarcha? Tudom, hogy sokkal felelősebbek zoolookok is vannak köztünk.

A többiek csak hallgattak. Deen a kezeibe temette arcát, és kétségeesetten, tehetetlenül zokogott tovább. Ags letérdelt mellé, és átkarolta, próbálta nyugtatni. Renato ugyanúgy letérdtel Cez mellé, és odasúgta:
-Teljesen összetört. Nem hisz a képességeiben - félig Cezre pillantott- Gondolod, hogy képes lesz rá? Casey bólintott:
-Képes lesz rá - válaszolt halkan, de a fáradtságtól szenvtelenül- de hagynunk kell neki egy kis időt. Mindannyiunk élete felborult, türelemmel kell lennünk vele. Addig pedig meg kell oldanunk azt, amit önmagunk is el tudunk intézni. Renato bólintott:
-Igazad lehet. Adjunk neki időt...



Azóta évek teltek el... Deen már nem is számolja, mennyi. De abban biztos, hogy az akkori lázadozó kiscsitriből egy érett fiatal hölggyé vált, ismerte a protokollt, felelt a csapatáért, védte őket, és tartotta az ősi szokásokat. Amíg él, nem felejti - ekkora változás hatalmas lecke volt számára, és ebből is merít erőt. Most ezt az emléket a Hold tó partján hozta elő. Phillie-vel ültek ott, ő szelíden a vállának dőlve - régen ültek már így, ez hozta elő a régi képeket, érzéseket is. A szerelő rápillantott sejtelmesen:
-Elmélyedtél valamiben? A matriarcha megeresztett egy szelíd félmosolyt:
-Csak a vízben... - eltűrte vörös haját - olyan szép nyugodt ma a felszín. Phillie felé fordította fejét, elmélyült a lány jégkék szemeiben, és végigsimította arcát. Deen felpillantott rá:
-Megszelídültünk, nem igaz? A szerelő halkan, némi pajkossággal mosolyában nevetett:
-Mondhatni... bár a bátyád annak idején majdnem letépte a fejem. Védte a kicsi, de lázadó húgát. E szavakkal közelebb hajolt, nagy mancsában pihent már a matriarcha arca. Ez utóbbi mosolya lágyan szélesebbre húzódott:
-Lám a kicsi lázadónak benőtt a feje lágya - finoman megvakarta a srác arcszőrzetét- a vad ragadozóból pedig egy figyelmes és védelmező oroszlán vált. Phillie mosolya is ellágyult... végül ajkaik finoman összeérte és gyengéd csókká olvadtak...

2015. április 2., csütörtök

the guardian's power awekens

Tyx maga kísérte vissza Chanterelle-t. Nem kért kíséretet, és csak a lehető legegyszerűbb ruhákat vette fel ő maga is... feleslegesnek tartotta kihangsúlyozni a szerepét. A jádé bányához át kellett kelniük a komppal, és még pár órát haladniuk a szárazföld felé. Magabiztosan haladt előre, tudta, hogy olyan hatalom van nála, amivel egyetlen usagiai sem mert szembeszállni. Ha megtennék, már az elején megtették volna... nem hiába a "gyáva nyúl" kifejezés.
Mellette viszont a róka gomba némán kullogott, a kompon a tengert bámulva, a szárazföldön maga előtt a talajt. Az uralkodó rápillantott:
-Valami baj van? Chanterelle félszegen rápillantott:
-Még mindig nem vagyok biztos, hogy illik viselkedni egy felszínivel - halványan elpirult - jól csinálom? Tyx megeresztett egy mosolyt vendége szégyenlősségén. Megfogta a mancsát, mire a rókalány félénken visszapillantott. Tyx pillantásával igyekezett megerősíteni a szavait:
-Semmit nem csinálsz rosszul. Viszont szeretném, ha egy kicsit megnyílnál nekem. A javadat keresem. Chanterelle bólintott:
-Igyekszem...

Ekkor értek a bányához. A hatalmas tájheg körül hatalmas daruk, csillék, és síneken lustán mozgó vagonok éktelenkedtek, mindezt a gépek és a bányászok zaja ölelte körbe. Chanterelle azonnal egész testében megrázkódott, és átölelte az uralkodót. Viszont ami az utóbbinál is kiverte a biztosítékot, az az egyik felügyelő műve: ahogy kirángatott egy másik gombakalapos rókát, majd elkezdte látványosan ütlegelni egy husánggal. Tyx ordított, odarohant, meg olyan erővel vert be a nyúlnak, hogy az elvágódott a földön. Annyi időt sem hagyott neki, hogy feleszméljen:
-Mégis mi a frászt művelsz, te istenek-verte? A felügyelő elsápadt, ahogy a démoni kinézetű nyúlban felismerte az uralkodót. Azonnal próbált kihebegni valami értelmes választ:
-Felséges uram.... - a földön fekvő rókára mutatott- tele van velük a bánya... veszélyt jelentenek.... Tyx szemei elkerekedtek. Nagyon nem tetszett neki ahogy a másik usagiai beszélt:
-Tudtok róluk? Hol vannak a többiek? A felügyelő válasz helyett lejjebb mutatott. Valamivel arrébb, a munkagépek mögött ketrecekben álltak a róka gombák... néhány kinn volt, amit pár usagiai látványosan vert a többiek szeme láttára, megfélemlítés gyanánt.

Ezek mellett épp csak észlelte Chanterelle-t, aki letérdelt fejtársához reszketve, és halk zokogással ráborult. Ugyanis annyira eluralkodott a dühe, hogy ordított. A felügyelő megrémült, és megindult a ketrecek mellett lévő társai felé. Tyx pedig a nyomában... öklei kék lánggal felizzottak:
-Ti szemétládák! Az usagiaiak mind megugrottak, amint felismerték a hangot. Az egyiket épp telibetalált a kék lidércláng, és látványosan repült. Egy másikat Tyx ragadott nyakon:
-Mégis hogy képzeltétek? A mancsai közt fuldokó épp kikrákogta a választ:
-Idegenek... felség. Errefel Tyx áthajította őt a bánya felett, majd a többiek felé fordult:
-Nyomorult kis vakarcsok! Hát semmit se tanultatok? Az usagaiak legnagyobb döbbenetére a fekete nyúl körül megjelent Tyxbalck Dark halvány körvonala is, és kísértetiek hangon folytatta:
-Nem sikerült megértenetek, hogy milyen szégyent hoztatok magatokra? Mindkét öklét felemelte - árnyképe úgyszintén:
-Akkor pusztuljatok!

Izzó ökleivel a talajra csapott... megremegett a föld, a rengés mentén felhasadt több helyen is a nyulak alatt. Hiába próbáltak menekülni, egy részüket elnyelte a mély. A másik részüket Tyx üldözőbe vette a kék lidérclángokkal. Egyenként égette őket halálra, halálsikoly töltötte be a bánya környékét. A munkálatokat félbehagyták, inkább mind próbálták menteni az életüket a feldühödött uralkodó elől. Talán csak egybe maradt annyi lélekjelenlét még, hogy kinyissa a rókák ketreceit... de aztán futott is tovább a gyilkos lángok elől. Tyx őrjöngött: berobbantotta a bányát, a darukat, a csilléket, aki csak a hatáskörébe került usagiai, mind legyilkolta hidegvérrel.

Még ordított, és futott volna még pár után, de Chanterelle útját állta. A kis megszeppent róka gomba a mellkasára tette két mancsát, úgy igyekezett visszatartani:
-Elég legyen, Tyx! Hagyd abba!- fakadt ki. A démoni kinézetű nyúl észrevette őt. Az ő törékeny pártfogoltja... összeszedte a bátorságát, és ki mert elé állni. De látványosan remegett minden tagjában, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet... és folytak a könnyei. Lassan ráébredt, hogy mit is művelt. Nem egészen így akart mutatkozni Chanterelle előtt. Ahogy lassan a szégyen elárasztotta, úgy tűnt el előző életének árnyéka körüle, és hajtotta le a füleit. Tekintete egészen megszelídült, hangja elbizonytalanodott:
-Chanterelle... én...
Nem tudta folytatni, mert érezte a többiek tekintetét a hátán. A kiszabadult róka gombák félkör alakban nézték őt a távolban... nem lehetett eldönteni, hogy azokból a tekintetekből félelem vagy csodálat sugárzott-e inkább. Tyx végignézett rajtuk... majd vissza a lányra. Chanterelle még mindig halkan zokogott, de most lehajtott fejjel.
Az uralkodó sóhajtott, és szégyenében oldalra pillantott:
-Sajnálom... nem akartam, hogy bármelyikőtöknek is szenvedni kelljen. Pártfogolta nem szólt semmit... viszont a szipogás abbahagyni látszott. Tyx elfordult tőle:
-Menjetek haza... Most már senki nem fogja háborgatni a bányát, ebben biztos vagyok. Nyugodtan menjetek haza, biztonságban lesztek...

A rókák lassan, némi huzavonával megindultak - egy részük még legeltette a szemét a démoni külsejű idegenen, ilyet még sosem láttak. Chanterelle még odalépett az uralkodó mellé, és finoman megérintette a kézfejét. Tyx sóhajtott:
-Te is, Chanterelle... Teljesítettem az ígéretem, menj szépen haza. Ott nem bánthat senki...

A rókalány elengedte, majd elindult. Bár sokáig hezitált, és állta a tekintetét megmentőjén. Igen, megrémült... mind megrémültek a tomboló uralkodó láttán. De mégiscsak megmentette, és ez számított. Vegyes érzések vakarogtak benne... Végül, Ahogy Tyx is elfordult, és elindult Usagia szigete felé, ő maga is elfordította fejét, és megindult lefelé a többiekhez a föld alá...

2015. január 31., szombat

return to Lumanix

Usur a folyóban állt, az ezüsthíd közepén. Itta magába a Hold fényét. Alba a partról figyelte, és adta az instrukciókat:
-A gyógyulás első forrása a fény. Időről időre a sötétséget is megtisztítja mind attól a rossztól, aminek teret ad, bevilágít, ereje átitat. Ezt követi a víz, amely elmossa a sebeket, kimossa a mérget. Holdfénytolvajként ezt a kettőt kell elsajátítanod, és tökéletesítened. Usur irányította a fényt, mellyel feltöltődött... vele együtt a folyó vízét, maga köré csavarta a hullámokat, az egyiket megfagyasztotta. A hold herceg bólintott, és elismerően elmosolyodott:
-Szép! A holdfénytolvaj elengedte a vonzást, a hullám felolvadt, visszazuhant, és a folyó ugyanúgy folyt tovább.
-Odahaza tárolni szokták a holdfényt- tette hozzá- feltöltődnek, tárolják, nem igazán láttam olyat, aki azonnal felhasználja. Alba elgondolkodott egy hosszabb pillanatra, majd hozzátette:
-Ez a fajotok sajátsága lehet. Minden esetre nem hátrányos, ha a tiszta erő azonnal kéznél van, és bármikor felhasználható. A trónörökös eltűrte a sörényét:
-Azt mondtad hogy a fény és a víz a gyógyulás elsődleges forrásai. Ezek szerint a többi elementállal is lehet gyógyítani? Alba széles mosollyal bólintott:
-Hogyne lehetne! A megfelelő felhasználással mindent lehet. Usur elhallgatott, majd gyanakodva méregette tanárát:
-Sötétséggel is? A hold herceg érezte, hogy ezzel megfogták. Ő nem ismerte a sötét mágiát, Shakara pedig nem sokat beszélt a sötétség erről az aspektusáról. Aztán ahogy méregette a vízben álló Usurt, valami mégis beugrott neki:
-A sötétség inkább elvesz. Elvégre az egy olyan elem ami mindennek teret ad: onnan indul minden, és oda is tér vissza. Ha meg akarsz szabadulni valamitől, ami bánt, azt tanácsos a sötétségnek adni. Usur bólintott:
-Azt hiszem, értem.

Beszélgetüket egy ismerős női hang törte meg, valahonnan a távolból, de egyre közeledett:
-Usur! Merre vagy, Usur? A trónörökös azonnal felismerte, és kapta is utána a fejét. Amint megpillantotta anyját, azonnal rohant ki a vízből, végiggázolva a füvön, a nyakába ugorva:
-Anya! Aluh hercegnő megérkezett... és ugyanúgy ölelte magához a lányát:
-Jaj, de szorítasz, kicsim- nevetett halkan- ennyire hiányoztam? Usur még jobban bújt hozzá, pofája félig eltűnt anyja sörényében:
-Nem is tudod, mennyire... Jó holdfénytolvaj leszek, a legjobb egész Lumanixon. Haza akarok menni... Aluh Manac elhűlt ezeket hallva, riadtan nézett Albára, és a közben besétáló Shakarára.
-Mit műveltetek vele? Mégis mit tanítottatok neki? Shakara szelíden elmosolyodott:
-Csak megértettük vele, hogy valóban hová is tartozik, és a múltja nem befolyásolja többé. Alba bólintott:
-A sötét mágiát el se tudtuk kezdeni. Ez az érdeklődés még előző életéből maradt rá. De miután ezt sikerült lezárni, elvesztette az érdeklődést is. És ha jobban megnézed, a vörös bőre kezd lassan sárgulni.

Valóban... a hercegnőnek most tűnt fel igazán, hogy lánya kezd megváltozni. A két ideiglenes tanár valami egészen mély áttörést végzett. Usur végre lecsúszott a földre, és megfogta anyja mancsát, tekintete csillogott az örömtől. Aluh sóhajtott, majd visszanézett a másik kettőre:
-A holdpatrónus szólt, hogy jöjjek érte. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt ki tudtok belőle hozni ennyi mindent. Alba halkan nevetett:
-Usur érdeme is. Ne becsüld őt alá, felség. Aluh viszonozta a mosolyt:
-Az én lányom. Távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem.
Lassan elindultak a kapu felé. Usur hálásan integetett a másik kettőnek. Ők vissza... és ahogy bezáródott a kapu, a hold herceg sóhajtott:
-Nem gondoltam volna, hogy egyszer pont a fény felé kell terelnünk egy rokont. Te mit szólsz? Shakara megeresztett egy halvány mosolyt:
-Csak örülök, hogy megtalálta végre a helyét. Remek holdfénytolvaj lesz Lumanixon...


2015. január 8., csütörtök

reunite with your totem

Bár a zoolookok nem fűztek hozzá sok reményt, de a Zitana által ajánlott személy végül megérkezett a negyedükbe. Amint belépett, a társaságban azonnal megfagyott a levegő: elhűlve néztek végig a rongyos, kék palástos, kék szemű máguson, aki sisakként egy arcába lógó szarvaskoponyát viselt. Vehemensen belibbent a körükbe, végignézve rajtuk:
-Hol van? A szárnyas macska alakban lévő Deen mutatta az utat. A zoolookok körében, az égő tűz mellett feküdt eszméletlenül Maurizio. Nem nézett ki túl jól. Nekromágus közelebb lépett hozzá, majd ismét végig a társaságon:
-Zitana azt mondta, spirituális lehet. Ennek komolyan meg fogom kérni az árát. A matriarcha nyugodt maradt:
-Egy életért semmi sem drága. Mondd, mit akarsz! A varázsló ismét körbenézett, ezúttal lassabban, figyelmesebben. Végül tekintete megakadt a skorpióemberen:
-Te, ott! Spike épp csak megrezzent:
-Ki, én? A deghyomi intett:
-Négy fiolával kérek a mérgedből. Spike először zavartan nézett végig társain. Miután igenlő tekinteteket kapott viszonzásul, rábólintott a kérésre:
-Megkapod. Mire végzel, már kézhez kapod mind a négy fiolát.

Bár az arca nem látszott a szarvaskoponyától, látszott a mágus szemein, hogy elégedetten mosolyog. Letérdelt végül Maurizio mellé:
-Kész csoda, hogy még életben van- morogta, ahogy két kezével megfogta a srác fejét- talán menthető lesz, de alaposan el fog húzódni. Azzal ő maga is lehunyta szemeit...

Átrévült az asztrál síkra. A szinte üres térben, valahol a távolban észlelte a mozgást. Maurizio teljesen el volt ernyedve, és egy oroszlán hol cibálta, hol marcangolta. Meg is van a probléma forrása, kár is teketóriázni. Nekromágus azonnal betámadta egy erőteljes sötét támadással. A vadállat szép ívben elrepült, távol a szőke sráctól. Épp csak annyi ideje maradt, hogy feleszméljen, már kapta is az újabb sötét csapást, és ismét repült. A varázsló fenyegetően közeledett felé:
-Zitana nem sokat mesélt a zoolookokról- mondta- csak hogy állati totemjük van, amivel harmóniában élnek. Úgy látom, te fellázadtál a saját társad ellen. Az oroszlán remegő tagokkal feltápászkodott:
-Nem a te dolgod, halandó!- bömbölte fenyegetően- jobban teszed, ha ebből kimaradsz, ez csak rám, és erre a mihasznára tartozik! A szarvaskoponyás újabb támadást készített elő:
-Épp remekül megfizetett a többi zoolook, hogy visszahozzam- hangja mézesmázossá vált- de ha ehhez az kell, hogy eltakarítsalak az útból, semmi akadálya! A bestia bömbölt, majd a mágusnak rontott. Amaz ugyan szerzett tőle egy harapást a vállba, de cserébe eltörte az állkapcsát, és a bordái közé csapott. Az oroszlán kissé megtántorodott, majd ugrott ismét: ezúttal ellenfele lábát kapta el, majd nekiállta cibálni. Nekromágus elesett, ahogy elvesztette egyensúlyát a vadállattal szemben, de újabb mágikus találatot vitt be, amitől a bestia most alaposan meghátrált.

Nekromágus felállt, és leporolta köpenyét:
-Te aztán makacs vagy, nem mondom. Az oroszlán végül támadóállást vett fel:
-Nem tudod, mire vagyok képes! E szavakkal sörénye fellángolt, eleven tűzzé vált, és méretre is nagyjából másfélszeresére nőtt. A varázsló szemei meglepetten elkerekedtek, ellenfele pedig folytatta:
-Mióta nincs magánál, rengeteg erőt vettem el Mauriziótól. Hisz ez a dzsungel törvénye: az erősebb marad életben. Ezt ez erőt most mind ellened fordítom! Irdatlan tűzvihart idézett meg, amit a varázslóra irányított. Az utóbbi először a palástjával védte magát a lángok elől.... végül egy halom hatalmas tövist idézett meg, amiket a fenevad felé hajított. A tövisek mélyen az oroszlán testébe fúródtak, fájdalmasan felordított. Még a lángok a sörényén is eltompultak. Nekormágus ekkor megrohamozta egy többszörös sötét támadással... egy csapás... még egy csapás... még egy csapás... és az oroszlán a földön terült el. Sörénye visszaállt, akárcsak eredeti mérete... de még mindig makacsul próbált talpra állni. Erősen küzdött remegő tagjaival. A szarvaskoponyás lenézően pillantott rá vissza:
-Szánalmas... ezen a ponton már úgyse tudod megváltoztatni a harc menetét. Kezében megjelent egy energiagömb, ami készen állt arra hogy elhajítsák, és becsapódjon:
-Viszlát, cicus!

Azonban, mielőtt bármit is tehetett volna, egy hang félbeszakította:
-Ne bántsd... Mind a Nekromágus, mind az oroszlán a hang irányába kapta a fejét. Maurizio épp csak, hogy magához tért. Az asztrál síkon a karmolás, és harapásnyomokkal még nyomorultabbul festett, mint az anyagi világban:
-Kérlek, hagyd menni... Az energiagömb eltűnt a varázsló kezéből:
-Biztos, hogy ezt akarod, fiú?- kérdezte keményen, minden különösebb érzés nélkül- meg akart téged ölni. Maurizio sóhajtott:
-Ő a részem...- köhögött, majd erőtlenül folytatta- nem adom fel... Az oroszlán szemei elkerekedtek. Bicegve odébb vonult, hogy jobban rápillanthasson a szőkeségre:
-Mit csinálsz, te félkegyelmű?- bömbölt szigorral a hangjában- Miért nem hagyod, hogy harcoljak? Erős vagyok, bátor, és tekintélyt parancsoló. A fájdalom végignyilallt Maurizio testét, és ettől egy pillanatra görcsbe rándult. Igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét, majd folytatta:
-Igen, az vagy... de az is te tanítottad, hogy a gyengék védelmére kel kell, bátorítani másokat, és nagylelkűen bánni a társainkkal. Ismét köhögött, egyre kevésbé tudta tartani magát, hogy szét ne essen a lelke:
-Próbáltam megfelelő oroszlán lenni... meg akartam felelni a jellemednek, és védeni másokat. Nem számított, hogy volt-e bármi gyengeségem... mert magamban mindig tudtam, hogy elég erős vagyok a feladathoz...

Végig se mondta, az oroszlán azonnal ott termett mellette. Nekromágus csodálkozott is, hogy a bestia kijátszotta a figyelmét. Azonban most nem támadott... húzta, és tolta ugyan, de azért, mert próbálta felsegíteni. Csak annyira sikerült, amíg Maurizio a hátára nem borult. Több ereje egyikőjüknek sem maradt: sem a totemnek, hogy tovább erőltesse, sem a srácnak, hogy talpra álljon. De most érezte, hogy a vadállat visszatért hozzá, és annyi év után ismét a társául fogadja. Bújt a sörényébe, lassan, gyengén simogatta. Sóhajtott, és érezte, ahogy a forró könnyek lassan végigfolynak arcán:
-Hiányoztál már nagyon- suttogta gyengén, rekedten.
-Sajnálom...- nyögte az oroszlán- ellentmondtam magamnak. Támadtalak, bántottalak, ahelyett, hogy védenem kellett volna téged. Hisz az én erőm nem a hódítás és a pusztítás, hanem a védés és a bátorítás... Maurizio azonban csak megcsóválta fejét... megbocsátott neki mindent.

Nekromágus ekkor tér vissza az asztrál síkról. Az anyagi világban még mindig köröm sötét volt, a táborűz már alig égett. A zoolookok mind aludtak, csak Phillie és Deen maradtak ébren.
-Na?- kérdezte a másik oroszlán idegesen, tehetetlenül. A varázsló nyugalommal bólintott:
-A totemje támadta meg- megpaskolta a még kábult szőkeség vállát- de most már minden rendben lesz, talán holnapra rendbe is jön. Phillie megkönnyebbülten sóhajtott, de a mosoly luxusát még nem engedte meg magának. A matriarcha viszont átnyújtott négy teli fiolát:
-Spike skorpiómérge... ahogy megegyeztünk. Nekromágus egytől egyik eltette őket az övébe, szemei mosolyra húzódtak:
-Öröm volt veletek üzletelni- miután végzett, ráhajtotta a palástját, és állta Deen tekintetét- úgy vélem, ez mindkettőnk számára egy igencsak előnyös cserének bizonyult. A szárnyas macska sötétkék szemeivel áthatóan pillantott vissza rá:
-Mint mondtam, egy életért semmi sem drága...

2015. január 4., vasárnap

Chanterelle

A galócakalapos róka a palota egyik lakosztályába került. Zavarában kettőt se tudott szólni, csak diszkréten felmérte a terepet, miután rázárták a szoba ajtaját: egy égkék huzatos franciaágy, szolid mahagóni fésülködőasztal, mahagóni ruhásszekrények egész sora, a sor végén pedig egy hatalmas kétszárnyú. ablak, amiből a fél várost látja. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a nyulak birodalmát. Még mindig remegtek a térdei és belül majd felfalta a rémület. Odahaza nem győzték elégszer kikötni, hogy lehetőleg ne menjenek a felszínre, de ha mégis muszáj, akkor ne maradjanak sokáig. A felszín ugyanis veszélyes: ott rengeteg vér folyik, és olyan tömény a levegőben a gyűlölet, hogy tapintani lehet. Ezen kívül nem igen tudott mást a felszínről. Erre most idekerül erre a teljesen idegen helyre... hogy is hívták az itteniek, Usagia?

Alig, hogy végigért a gondolatmenettel, kopogtak az ajtón. Riadtan odakapta a fejét, végül elindult, és félszegen ajtót nyitott. A kancellár állt a túloldalon, mélyen meghajolva:
-Őfelsége teára hívja Önt, kisasszony- háta mögül előhúzott egy smaragzöld-arany színű, matt, elegáns szövetruhát- ezt az alkalomra hoztam. A róka zavarában félig leszegte a fejét:
-Mondja- kezdte halkan megszeppenve- szükség van erre? Nem szívesen válnék meg a jelenlegi ruhámtól. A kancellár pislogott. Még egyszer végigmért e a fehér, galléros ruhát, amiben a jövevény úgy festett, mintha a gombakalapjának maga a szára lenne. Végül vállat vont:
-Őfelsége nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp ezt kell viselnie. Talán nem lesz gond- mutatta maga elé az utat- kérem...

A vendég némán követte a kancellárt, de olykor-olykor körbenézett. Az usagiai palotában túlcsordult mindennemű giccs: az előző uralkodók igenis meg akarták mutatni a nagyvilágnak, hogy ők bármit megengedhetnek, a kis birodalmuk bizony dúsgazdag. A nyúl egy terembe vezette őt, majd behajtotta mögötte a kétszárnyú ajtót. A róka rémülten fordult hátra, apró fekete mancsait a hűs fára szorítva. Félelme alaptalannak bizonyult, pontosan egy hang oszlatta ezt benne szét:
-Örömmel látom, hogy végre megérkeztél, kisasszony...

A gombakalapos róla megfordult.
A terem falain keleti- és arab negyedbeli szőttesek, lámpa helyett ízléses rizspapír lampionok, középen pedig egy alacsony asztal, rajta vörös teáskanna, apró csészékkel. Egyik oldalán egy üres párna, másik oldalán pedig egy, amin ülnek: nem is akárki, hanem a fekete, démoni kinézetű nyúl, akinek ez alkalommal kék bozontja egy uralkodói ékszerre lett kontyba tűzve, valamint elegáns sötét ruhái felett hercegi palástját viselte. Szelíden elmosolyodott, még sárga szemei is, melyek korábban metszettek,  hívogatóakká váltak:
-Nincs mitől félned, csak magunk vagyunk- az asztal felé intett- kérlek, csatlakozz hozzám egy pompás teára. Arab negyedbeli hűs mentatea... A róka habozott egy keveset, majd óvatosan, kimérten odasomfordált az üres párnához, végül lassan elhelyezkedett rajta, kicsit keresgélve a helyét, végül a hercegre emelte tekintetét. Tyx szélesen elmosolyodott:
-Látod, nem harapok- töltött a teából- mesélj, kérlek. Előző életemben majd' száz évig őriztem a harmadik kaput... de sem akkor, sem most nem láttam még hozzád hasonlót. Szeretnék mindent tudni rólad. Vendége felpillantott, és félve, két manccsal vette át a teli csészét:
-A nevem Chanterelle, nagyuram. Tyx elmosolyodott:
-Kedves név. És miféle vagy? Honnan érkeztél?

Vendége összeszedte kicsit a lélekjelenlétét és belekezdett a mesélésbe:
-Róka-gomba vagyok. Párszázan vagyunk a föld alatt, csak néhány család. Őseink körülbelül hat generációval ezelőtt menekültek a föld alá... azt beszélik, hogy a háború elől. Azóta is kerüljük a felszínt. A herceg szemei elkerekedtek... ez sok mindent megmagyarázott, első körben például azt, hogy miért nem látott még ilyen lényt azelőtt. Második körben azt, hogy egy egész faj - a rókák egyik ága így menekült meg a több évezredes háború elől, mert már besokalltak. Harmadik körben... lehetséges, hogy pontosan ezért került bele a jáde szállítmányba, mert az otthonában fúrtak?
-Mondd csak- hajolt közelebb- láttál másokat a tieiden kívül? Usagiaiakat esetleg? Chanterelle  épp csak belenyalt a teába, az forró volt még:
-Igen, láttam- válaszolt kicsit határozottabban- az utóbbi időben rengeteget hallottuk őket. Bontják a járatokat, áttörik a falakat...
-... és bányásszák a jádét- fejezte be helyette Tyx, egy gondterhelt sóhaj kíséretében- így kerültél a szállítmányba, ugye? Beomlott alattad az egyik járat, amit vájtak. A róka ismét megszeppenve bólintott.

Tyx most hátradőlt, egyik karjával hátul tartva magát. Most a protokolláris herceg ismét egy szakadt, démoni huligán benyomását keltette, erre még az is rátett egy lapáttal, ahogy fanyalogva elhúzta a száját. Egy időre csend telepedett a teremre, csak Chanterelle kortyolt bele ismét a teába - hasztalan, még mindig ihatatlanul forrónak találta. Az usagiai uralkodó végül előre dőlt, és vendégére pillantott:
-Hogy is mondtad, hányan vagytok?
-Pár százan, felség. Tyx megcsóválta és lehajtotta fejét... majd ismét felkapta, a rókára pillantva:
-Nincs mese, kislány... Be kell zárnunk a bányát.


soak up the light

Usur mélyen, álom nélkül aludt. Amint felébredt, a tompa fényű Nap már magasan járt. Különösen kipihentnek és könnyűnek érezte magát. Lassan, párszor végighúzta apró mancsait az arcán, kidörgölve szemeiből az álmot, karmaival kicsit rendre fésülve hosszú sörényét, majd kicsúszott az ágyból, és elindult kifelé. Nyugodt csend vette körül... feltételezte, hogy senkit nem talál benn a lakásba.
Az előszobában azonban mégis megpillantotta Elisirt. A nő épp törökülésben ült a egy hatalmas párnán egy csészével, aminek a tartalmát kevergette szórakozottan. Vendégét látva elmosolyodott:
-Jó reggel, kis felség. Jól aludtál? Usur gyerekesen elmosolyodott:
-Igen, köszönöm. Elisir letette a kanalat a kávézó asztalra, és belekortyolt a csésze tartalmába:
-Shakara mesélte, mi történt az este. Biztos nem akarsz visszafeküdni? A gyógyulás sokáig elhúzódhat. A holdfénytolvaj megcsóválta fejét:
-Nem, minden oké- majd végignézett magán, pontosabban a fehér hálóingen, amit viselt, majd visszanézett a nőre- viszont ezt megtartanám... tetszik. Elisir szélesen elmosolyodott:
-Csak nyugodtan.

Ezt követően Usur kiment. A háztól remekül rálátott a folyóra és a zöldellő partjára. Úgy, ahogy volt, mezítláb, hálóingestül kiment, bele a zöldbe, egészen a partig, majd elterült a fűbe. Felnézett... a Nap pont felette tetőzött. Nem tűzött erősen, fénye kellemesen tompán pislákolt... pedig egyetlen felhő sem takarta, teljesen tisztán kékellett az ég. Lehunyta szemeit, és hagyta, hogy végigjárja a fény, kitöltse minden porcikáját, simogassa. Nem használt semmilyen jellegű fénymágiát, még a holdfényét se: odahaza csak a holdrituálékat tartotta be, és ami mágikus jellegű volt: a rejtőzés, az áttűnés, mind a sötétségből eredt. Még az első materializációs kísérleteket is az üres sötétségből végezte. Ez most teljesen más élményt nyújtott: a teste megtelt valamivel... ami csodálatos, meleg, és gyengéd. Kinyitotta mancsait finoman, és hagyta, engedte, hogy onnan folyjon tovább ez az éltető és kellemes energia.

Pihenését egy ismerős hang szakította félbe:
-Látom, vége magadra találtál. Usur felpillantott: az ismerős arany-fekete holdmaszkos szellem ott térdelt mellette. Felült:
-Shingo... Úgy értem, Holdpatrónus.... Shingo elmosolyodott:
-Semmi gond. Látom, emlékszel... A holdfénytolvaj sóhajtott, kissé szomorkásan nézett végig rajta. Tekintete egy hosszabb pillanatra ismét tűnt inkább felnőttnek, mint gyereknek:
-Köszönöm.... A halott Sera szelíden visszamosolygott:
-Már megköszönted. Tudod, hogy szeretlek. Usur átölelte, hozzábújva:
-Én is szeretlek. Megmentettél... A holdpatrónus homlokon csókolta a kis holdfénytolvajt, és megsimogatta a hátát:
-Most már minden rendben lesz, sikerült elengedned mindent, ami az előző életedhez kötött- felpillantott egy pillanatra, majd vissza a kölyökre- és nézd csak... Usur felpillantott, majd maga mögé nézett. Ahol feküdt, körülötte virágok nyíltak... pont, ahogy a fény energiáját a mancsaiból irányította. A szemei meglepetten elkerekedtek, még egy kicsit meg is szeppent: Shingo halkan nevetett:
-Igen, ezt te csináltad- átkarolta a hátát- ez vagy te: holdfénytolvaj, építő, teremtő és gyengéd. Nincs már kinek megfelelned. Hagyd, hogy az új lényed átvegye az irányítást, irányítsd a fényt, és szeress őszintén.

A kölyök ekkor szipákolt egyet, majd elkezdte törölgetni az arcát. A holdpatrónus felé fordult, kicsit szorosabban karolva:
-Mi történt, kincsem? Valami baj van? Usur összeszedte magát, nyelt egyet, arcát ugyan szárazra törölte, de szemei még mindig csillogtak:
-Most kezdett el hiányozni anya...- ma elé pillantott- tudom, hogy maradnom kéne, és tanulni, és hálátlan sem akarok lenni... de anya hiányzik. Haza akarok menni a Lumanixra. Shingo átölelte őt, és nyugtatóan simogatta a hátát:
-Minden rendben, megértem. Szólok neki, hogy jöjjön érted, amint csak lehet...