2011. május 31., kedd

Shanbahac köztünk jár

Kaaelidaschon mihamarabb megkezdődtek a kútfúrások. Mechák tucatjai alakították át magukat a cél érdekében, hogy- főleg a városuk környékén- felszínre hozhassák a vizet Ezzel egy időben a már tóvá vált első forrás környékére ment a kis csapat különböző teherszállító járművekkel. Fákat vittek. Fák, cserjék, különböző magok... Ez volt az extra szállítmány Luminax bolygójáról. De addig nem állhattak neki az ültetésnek, míg vizet nem találtak. Szerencsére ezt az akadályt megoldották. A védőfelszerelésre azonban továbbra is szükség volt, mivel a levegő még mindig nem bizonyult megfelelőnek. Ezúttal is velük ment a díszkíséret- ezúttal csak hárman. Titan meg is jegyezte:
-Hát a másik kettő hol maradt? K4-P0N válaszolt:
-A fúrásokat felügyelik. Először a város környékén, utána lassan tovább haladunk a bolygó egész területére.
-Csak mértékkel- szólt vissza Renato- ha nagyban gondolkozunk, akkor megfelelő arányban kell kutat fúrni a felszínen.

Amint megérkeztek az első forráshoz, lassan nekiálltak lepakolni. A két lány máris nekiesett a fű- és virágmagoknak. Lelkesen el is kezdték szórni, mint két kisgyerek. Titan nevetett:
-Ne az összeset! Ha a város környékén is lesz víz, az ugyanúgy be kell ültetni! Alig, hogy végigmondta, Renato fordult hozzá az egyik facsemetével:
-Beszéled az ősi nyelvet, ugye? A szőke bozont visszanézett rá:
-Persze. A zoolook elvigyorodott:
-A növényi élet áldását ismered? Titan mélye elgondolkozott:
-Hát... valami dereng. Reno nevetett:
-Ha elkezdem, eszedbe fog jutni. Csak arra kérlek, hogy a beültetés alatt kántáljuk. A szőke bozont bólintott. Tetszett neki az ötlet. Ők a munka alatt szinte egyszerre mondták a szöveget, újra és újra.

Emanuel is tevékenykedett a fákkal, a tó másik partján. Örült, hogy egyre láthatóbban tér vissza Kaaelidaschra az élet- és ehhez ők maguk járulnak hozzá. Közben M1-UT3 odalépett mögé. Nem szólt semmit, csak csodálattal nézte a tevékenységet. Rég látott már a kopár szürkeségen kívül más színt. Manu egy idő után észlelte, hogy a mecha ott áll mögötte. Megfordult:
-Szeretnél segíteni? M1-UT3 kicsit félszegen ment oda hozzá:
-Igen. Hogyan kell? A srác elmagyarázott neki mindent:
-Itt van a gödör- átadta neki az egyik fát- ezt beleállítod, és betemeted. Ennyi az egész. A robot be is tette, és beásta a fát. Utána csodálkozva végigmérte:
-Ez egyszerű volt...- majd visszanézett Manura- kérhetem a következőt? Emanuel halkan nevetett, és a mecha kezébe adta a következő fát. Örült, hogy M1-UT3 ennyire fel lett villanyozva ettől a tevékenységtől. És valóban, a nőies ruhában lévő robot nagyon élvezte. Hamar bele is lendült.

Ekkor az első fák és bokrok között körvonalazódott valami. Mind odakapták a fejüket. Elsőként Renatóba hasított a felismerés, akinek fülig ért a szája:
-Az áldás meghallgattatott! Ez Shanbahac! Valóban ő volt az. A félelmetes istenség megrázta magát, mintha csak most kelt volna fel, majd lassan körbesétált, körbenézett... a mechák nem kis riadalmára. Amint a közelükbe ért, meg is hátráltak. Tara bele is karolt K4-P0N-ba:
-Nyugalom, nem fog bántani. Ő a növényi élet ura. Az android meglehetősen értetlenül fordult felé:
-Nem mondtátok, hogy hoztok még valakit magatokkal. Titan felkacagott, és folytatta:
-Nem is hoztuk. Csak hívtuk. Shanbahac körbenézett:
-Azt hittem, hogy ez a hely már halott. Mi történt? Renato odalépett, és meghajolt:
-Uram, Ambran kérésére hoztuk vissza az életet erre a bolygóra. Most a te segítségedet szeretnénk kérni. Shanbahac végignézett a gyér növényzeten. Halkan nevetett:
-Hát... ahogy nézem, el is kel. Azzal szárnyra kapott. Amerre repült, nyomában fű nőtt, növények jelentek meg. Le is írt egy szép kört a hatalmas tó körül, majd megindult az egyik folyó felé.

A bolygó lakói még mindig félelemmel néztek utána. M4-X1M mutatott még utána:
-Ez... ez..... ijesztő! Ilyen Kaaelidasch emlékezet óta nem láttunk! Kizöldült a nyomában! Emanuel felkacagott és megfogta a mecha vállait:
-Ne aggódjatok, nem fog bántani! Csak látta, hogy általunk itt is megjelent a növényi élet, így ide is kiterjeszti a hatalmát. Gita feléjük nézett:
-Gratulálok, robotok! Megjelentek nálatok az élet első nyomai.

2011. május 30., hétfő

egyetlen év után

Ahogy már az iskolák és a könyvtár is megnyílt, Tom Focus és Shayla nem bírtak eleget gyönyörködni a két birodalom virágzásában. Olyan volt ez, mint egy álom.... egy merész, tabu számba menő, hihetetlen vad álom. Jártak mindenhová lelkesen a tanulni vágyók, remek tanárok álltak a rendelkezésükre, és- emiatt is- a két birodalom közti feszültség látványosan csökkent. Rájöttek, hogy ez az egyetlen járható út, ha végre elfogadják egymást. Ezt a nyüzsgést nézték, épp a munka apró szünetében, az erkélyablakról. A király át is karolta felesége derekát. Shayla visszanézett rá, és elmosolyodott:
-Csodálatos... Focus bólintott, majd megsimogatta a lány arcát:
-De nem annyira, mint te- és megpuszilta a száját. A királynő halkan nevetett, és végigsimította ura kezét. A kék macska folytatta:
-Alig indultunk el a közös úton, de máris rengeteg mindent éltünk át. Alattunk egyesült igazán a két birodalom. Aztán az az alternatív nászút... Shayla szusszantott, és a király vállának dőlt:
-Az nagy kaland volt. Rengeteget tanultunk...

Alig, hogy végigért a gondolatmenet, kopogtak az ajtón. Megfordultak.
-Tessék!- szólt valamivel hangosabban Tom Focus. Nyílt is lassan... majd az illető kissé félszegen belépett. Kék ruha, fehér prémgallért és öv, fehér alapon fekete csíkok... és kék szemek. Felix volt az. De mintha mégse ő. Egészen letisztultak a vonásai, mióta utoljára látták: az akkori, helyét kereső és zavart herceg most meglehetősen határozott, nemesien visszafogott, és jó kiállású macskává vált. Tom Focus valahogy annyira meg se lepődött... Shayla annál inkább. Elkerekedtek a szemei, és egy lépéssel meg is hátrált.
-Felix?- kérdezett rá végül a király. A jégherceg fejhajtással köszönt, majd elmosolyodott:
-Sziasztok. Remélem, nem zavarok... Még a hangja is bizarrul nyugodt és magabiztos volt. Teljesen kiegyensúlyozottá vált. Mégis mi történt Északon? Focus rá is kérdezett:
-Veled meg mi történt? Mikor utoljára láttalak, egy néma vadállat voltál! A herceg meglegyintette a füleit:
-Még nekem sem egészen tiszta, de az egész Semifar műve. Ezután Shaylára nézett... majd vissza a királyra:
-Elrabolhatom egy pár percre? Az uralkodópár egy ideig nem reagált. Aztán mire leesett a tantusz, a kék macska heves bólogatásba kezdett:
-Persze, persze... semmi gond! Biztos van mit megbeszélnetek... Felix elmosolyodott, majd kezet nyújtott a lánynak. Shayla- bár kissé vonakodva- megfogta a herceg kezét, majd kivonultak az irodából.

Egy másik erkélyhez mentek, ahonnan a belső kertre volt lelátás. A herceg nagyon tapintatos volt egykori kedvesével. Finoman vezette az erkélyhez, mint annak idején az oltárhoz. A királynő meglehetősen kínosan érezte magát. Vagy egy éve nem látta őt... akkor is, haragtól és szégyentől övezve váltak el. Sóhajtott, és ránézett:
-Figyelj... ha azt hiszed, hogy még dühös vagyok rád...
-Nem számít- emelte rá tekintetét Felix- aznap meghaltam, és megváltam mindentől, ami az addigi életemet jelentette.
-Akkor miért jöttél vissza?- kérdezte halkan Shayla. A herceg tovább folytatta a nyugodt hangnemben:
-Csak látogatás... Tom Focus annak idején említette, hogy valahogy közös nevezőre akarja hozni a birodalmat, és kíváncsi voltam, hogy mi lett belőle. Egy hosszabb pillanat erejéig tekintete a királynő arcát fürkészte, majd folytatta:
-Valamint...- simította végig a vállát- látni szerettem volna, hogy jól vagy-e... A lány egy pillanatra oldalra nézett... majd vissza rá:
-Ugye tudod, hogy...
-Tudom- vágta rá Felix, és bólogatott- meg se fordult a fejembe, hogy visszaköveteljelek magamnak. Shaylát valahol zavarta ez a kijelentés... de a tény is, hisz érezte, hogy a hercegnek nincs hátsó szándéka.

Kissé közelebb hajolt:
-Hogyhogy? Felix arcán megjelent egy halvány, de ironikus mosoly:
-Mert csak egy hazugság volt. Bármennyire volt jó, nem volt igaz. Egyikünk sem ezt érdemli. A királynő sóhajtott és lehajtotta a fejét:
-Szóval te is rájöttél- majd szarkasztikus hangnemben folytatta- Majd szólj, hogy köszönjem meg a szüleimnek... De úgy tűnt, a jégherceg nem vette magára. Megfogta a lány vállait. Shayla ismét ránézett... hosszabban méregetve őt:
-Olyan más lettél... Mit csináltál odafenn? Felix elmosolyodott:
-Semifar megtanított egy komoly leckére. Aztán... hagyott dönteni és érvényesülni... és végül a kegyeibe fogadott. Már nem a vízisten kegyeltje vagyok, hanem az övé. Shayla elmosolyodott:
-Akkor már te is jó helyen vagy. Ennek örülök. E szavakkal megölelte a herceget, aki szívesen viszonozta. Más volt ez most, mint annak idején... de ugyanolyan jóleső.

2011. május 28., szombat

just add water to start

Aznap este a zoolook-ok ugyanúgy a tűz köré gyűltek, mind mindig. Épp egy ősi dalt énekeltek, kissé szomorkásnak tűnt. Nadine pont akkor lépett be a képbe, félbeszakítva az éneket. A félállatok mind felé kapták a fejüket. A szerelő kínosan felemelte a tenyerét üdvözlésképp:
-Hello... Bocs', hogy megzavartalak titeket. Phillie szélesen elvigyorodott:
-Semmi gond! Dobd csak le magad közénk. A szőkeség helyet foglalt- pont a matriarcha mellett. Ránézett:
-Mi volt ez a dal?
-Áldás, ami vigyáz a távol lévő szeretteinkre- magyarázta Deen, majd felnézett az égre- neked is hiányzik, ugye? Nadine bólintott:
-Igen. Pontosan ezért jöttem- ő is felnézett- olyan, mintha köztetek erősebben érezném. Casey bólintott:
-Látom, érted a lényegét- majd sóhajtott- de ettől függetlenül mindannyiunknak hiányoznak, mert hiába vagyunk együtt lelkileg, fizikailag még sincsenek itt. Ags felé nézett:
-Fontos feladatot látnak el. Megtisztelő, amit tesznek. De reméljük, mihamarabb végeznek. Nadine maga elé meredve bámult:
-Az jó lenne- összekulcsolta a kezeit.

Manu úgyszintén összekulcsolva tartotta, miközben a védőruhában baktattak a kopár felszínen. Gita sóhajtott:
-Már vagy 13 órája baktatunk, és nem találtunk semmi- jegyezte meg- nem is éreztünk semmit. A többiek nem reagáltak. Titan pillantott oldalra... ugyanis az öt mecha velük tartott. Közvetlen mellette pont M1-UT3 baktatott.
-Ne haragudj, szivi- szólt oda neki- de muszáj kísérgetnetek minket mindenhová? A nőies robot felé fordította a fejét:
-Az élet védelme mindenek előtt. A szőke bozont sóhajtott:
-Asszem ez igent jelent... Tara ekkor megállt, és leült, lehajtva a fejét. A többiek mind utána fordultak. Renato  oda is ült hozzá, és megfogta a vállait:
-Minden rendben? A kék lány bólogatott:
-Persze, persze- majd feljebb emelte a fejét, társára nézett- csak egy kicsit elfáradtam. Már órák óta úton vagyunk. K4-P0N is odalépett hozzá:
-Szükséged van valamire? Lady Spark lassan csóválta a fejét:
-Nem, igazán nincs semmi gond. Egy pillanat még, és mehetünk tovább. Renato elmosolyodott. Majd ahogy állt volna fel, egyik kezét a földre tette.

Úgy maradt. Tekintete valahová a távolba révedt... fejét meg is emelte egy kicsit. A többieknek fel is tűnt a furcsa viselkedése.
-Mi az?- kérdezte Emanuel. Reno szélesen elmosolyodott... majd szó nélkül megindult, mintha csak puskacsőből lőtték volna ki. A többiek pedig utána- K4-P0N a hátára kapta Tarát, hogy utolérjék.
-Renato, te meg hova futsz?- ordított utána Manu.
-Állj már meg, ember!- kiáltott Titan- mégis mi a fenét csinálsz? Út közben a zoolook még két spontán helyen, egymástól 10-12 percnyire letette a tenyerét, úgy ment tovább. Valahol a 23. perc környékén állt meg, szabályosan a talajra hasalva, simogatva mindkét tenyerével. A többiek nagy nehezen beérték, lihegve pár percig. Végül Gita ráülvöltött:
-Mégis mi a manót művélesz? Rohangálsz és kidőlsz?

Renato felemelte a fejét, és szélesen vigyorgott:
-Nem igaz, hogy RTG létedre nem érzed!- elégedetten paskolta a földet- itt víz van! Ezt hallva mindenki ledöbbent. Lady Spark is lecsúszott az őt cipelő mecha hátáról:
-Ez teljesen biztos? Reno nagy vigyorral bólogatott:
-Azám! A totemem nem hazudik- feltápászkodott- itt van egy szép nagy vízforrás. Egy földalatti folyót követtem idáig. Olyan 7-800 méteres mélységben lehet. Manu összecsapta a tenyereit:
-Pompás! Ha fel tudnánk juttatni a felszínre, azzal megtettük az első lépést az élet kialakulása felé.

Többet se kellett szólnia, Gita már elő is lépett:
-Akkor ez az én dolgom. Nagyanyám még tiszta jéglidérc volt. Azzal lehajolt, lehunyta a szemeit... majd ahogy felegyenesedett, felemelve kezeit, úgy hihetetlen erővel tört fel a víz. Az ő vérvonala ugyanis képes manipulálni a vizet és annak minden formáját. Titan közben tolta arrébb a robotokat:
-Kicsit hátrébb, skacok, nem lenne szerencsés, ha eláznátok. Gita közben párszor megismételte még a mozdulatsort. A víz csak úgy tört fel... lassan egy kisebb tó jött létre, majd a domborzatnak megfelelően elkezdtek kialakulni két kisebb folyó. Elégedetten elvigyorodott:
-Na, milyen a felhozatal? Renato elvigyorodott:
-Csodálatos! Most hogy a felszínen van, elindulhat a körforgás. Csak idő kérdése, és levegő is lesz itt. Tara előre lépett:
-És mi lenne, ha rásegítenénk egy kis elektrolízissel? Titan bólintott:
-Hé, ez nem is rossz ötlet... Én támogatom. A kék lány elvigyorodott, majd nagy feszültségű elektromos energiát irányított a vízbe. Nem elég, hogy az látványosan szétfröccsent, de még gőzfelhő is keletkezett.

Manu tapsolt:
-Hát ez csodálatos! kezdetnek megteszi. Közben Gita még mindig nem állt le a mozdulatsorral:
-Jól van, de most tipli van. A kis aranyos kezd terjedni. Valóban, a víz már a majdnem elérte a lábukat. Lassan meg is indultak. Titan értetlenül ránézett:
-Miért nem állsz le? Már van víz! A lány visszanézett:
-Mert nem elég. Messze vagyunk a várostól is. Ha azt akarjuk, hogy komolyan meginduljon a körforgás, több vizet kell a felszínre hívni. Azonban hamarosan belefáradt a mutatványba. M4-X1M a vállára helyezte a háromujjas kezét:
-Innentől majd átvesszük. Lefúrunk a talajba, vagy átvezetjük innen a vizet. Gita bizalmasan rámosolygott.
M1-UT3 pedig örömtelien pattogott körülöttük:
-Hogy erre miért nem gondoltunk! Annyira kétségbe voltunk esve, hogy csak a felszínen kutattunk! Manu halkan nevetett, és átkarolta őt:
-Tudod, M1... néha sokkal több van a felszín alatt, mint gondolnád...

a jégherceg szolgálatban marad

Már több, mint egy év telt el, mióta Felix a hóoroszlánok közé került. Igazán szerette őket, jó érzéssel töltötte el, hogy vigyázhat rájuk, és vezetheti őket. A bizalom kölcsönös, a hangulat családias. Volt valami ebben a jeges őserő totemben: tényleg megtalálta köztük a helyét. Már Shayla sem hiányzott neki egy idő után. Egyik nap, ahogy ment volna tovább a kis csapat, megrázkódott a föld. A kékcsíkos fehér oroszlán maga mögé terelte a többieket, vigyázva rájuk. Rengés erősödött, majd megjelent előttük a vízisten- teljes életnagyságban. A fenevadak megrémültek, és szét is ugrottak volna, menekülve, ha a jégherceg nem morrant rájuk. Nyugtatta őket, hogy nincs okuk félni, amíg ő ott van. Miután a népét biztosította, hogy nem lesz semmi baj, visszanézett a jelenségre. Komolyan aggódott, amiért látta őt, de próbált a csapata miatt erős maradni.

A vízisten ránézett, meglehetősen megvető tekintettel:
-Felix herceg, te nyavalyás!- és azonnal támadt is felé karmos kezével. Szerencsére elvétette, ahogy a csíkos oroszlán félreugrott. De az istenség támadt tovább:
-Csak annyit kellett volna tenned, hogy a trónörökössel maradsz!- most viszont eltalálta. A jégherceg látványosan elterült a hóba. A vízisten belé rúgott:
-Shayla mellett kellett volna maradnod, ahogy a szülei és én is kértem tőled! Pontosan azért, hogy még véletlenül se tudjon szövetkezni egyetlen tűzvörös ég alattival sem! Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb megtenné, ahhoz túlságosan nyitott. Felix most értette meg, hogy ez az egész csak egy mocskos játék volt... és az egészben ő csak egy eszköz. Piszok dühössé tette ez a felismerés.

Felpattant, hogy visszatámadjon. Azonban a népe megelőzte. Tömegesen támadták a vízistent, fenyegetően ordítva. Most visszaadják mind azt a törődést és védelmet a hercegüknek, amit egész eddig kaptak tőle. A vízistent meg is lepte ez a nem várt roham.
-Mi a fene?- meg is hátrált. Majd ahogy észbe kapott, elkezdte lerázni magáról a hóoroszlánokat, valamelyikbe bele is rúgott. A nagymacskák hatalmas nyekkenéssel értek földet, vagy épp fájdalmas nyüszítéssel.

Felixet megrázta, hogy így bántak a népével. A családjaként szerette őket. Ez csak olaj volt a tűzre. Dühösen morgott, majd nekifutásból becélozta a vízisten nyakát... és ugrott. Az istenség felordított, ahogy a csíkos oroszlán fogai először a nyakába, majd a vállába mélyedtek. Megragadta a jégherceg nyakát, és úgy szakította le magáról, áthajítva a fél jégmezőn:
-Benned aztán van kurázsi, hogy rá merészelsz támadni a saját istenedre!- indult meg felé fenyegetően- de majd én tiszteletet tanítok neked! Felix épp felállt, és a becsapódás miatt tántorgott, mire az istenség odaért. Ismét támadta volna, védve a népét, de ezúttal ellenfele bizonyult gyorsabbnak. A karmaival erőteljesen átütötte a herceg testét. A csíkos hóoroszlán épp, hogy felfogta mi is történt. Azután vértől ázva elterült a hóban.

Egy pillanatra lehunyta a szemét... majd ahogy ismét kinyitotta, a népét látta. Ott álltak, lassan körülvéve őt... nem engedték oda a vízistent. Próbálták magához téríteni, érezte az aggodalmukat. Hálás volt... halványan elmosolyodott. Aztán végképp feladta a küzdelmet. A vízisten által okozott seb igen súlyos volt, és hamar el is vérzett. Innen már csak egy biztos út maradt, ami tovább vezethetett...

Legalábbis ez volt a logikus. És értetlen volt, mikor érezte, hogy ismét levegőhöz jut. Felnyitotta a szemeit, körbenézett. Legalább egy fél nap telhetett el, a hóoroszlánok még körülötte voltak. Meglátta a mancsát- figyelgette. Olyan volt, mint régen. Visszakapta a régi valóját. Lassan felült. Ekkor ránézett a fehér sárkány- úgy tűnt, hogy egész eddig neki volt dőlve. Felix értetlenül nézett rá:
-Semifar?- ismét kínosan körbenézett- mégis mi folyik itt? A fényistennő sejtelmesen elmosolyodott:
-A halál halála, az az élet. Aznap is meghaltál, mikor a hóoroszlánok közé tettelek. A herceg sóhajtott:
-Azt hiszem, értem- fogta a fejét- vagyis... nem egészen. Tényleg csak egy eszköz voltam ebben az egész játszmában? A fehér sárkány sóhajtott:
-Sajnos saját kézből volt alkalmam tapasztalni, hogy milyen is a vízisten. Ő és a szélisten erősen tagadták, hogy a többiekhez bármi közük lenne. Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe... Felix merengve nézett maga elé:
-Akkor csak én lehettem ennyire naiv, hogy nem vettem észre- ismét az istennőre nézett- de... mikor megláttam Shaylát, csak azt láttam, hogy ő szép és tehetséges. Hogyne vettem volna el? Semifar bólintott:
-Tudom... és értem. Ez teljesen természetes, kölcsönösen szimpatikusnak találtátok egymást. Csak az számított ott, és akkor, nem pedig az, hogy a hátsó szándékot keresgessétek. A herceg sóhajtott:
-Talán ezt az egészet előbb meg kellett volna tennem... hogy szembeszálljak ezzel az egésszel...

Semifar végül elmosolyodott:
-Megtetted. És azzal, hogy feláldoztad magad a népedért, kivívtad az elismerésem, herceg. Az alattvalómmá fogadlak. Az én áldásom kíséretében térhetsz vissza a kék fővárosba. Felix elmosolyodott, és mélyen meghajolt a fényistennő előtt:
-Köszönöm, úrnőm... de én inkább maradnék. A sárkány meglepetten nézett rá, a herceg viszont a hóoroszlánok felé fordult:
-Szeretem őket. Köztük érzem igazán elememben magam. A hóoroszlánok oda is gyűltek hozzá szorosan, és bújtak. A csíkos macska úgyszintén, átölelte őket. Semifar örömmel nézte a jelenséget:
-Hát... nem bánom. Maradj az ő jéghercegük...

2011. május 26., csütörtök

halott felszín

A kis csapat végre megérkezett Kaaelidaschra. Az újjáépített város közelében landoltak, ahol a helyiek a fogadásukra már felállítottak buborékot, ami legalább oxigénnel el tudta őket látni- a technológiát a holdfénytolvajoktól szerezték be, akik nagyban hozzájárultak az expedícióhoz. Viszont amíg kiszálltak az űrhajókból, addig szükség volt a védőöltözetre. Alig hogy földet értek, máris szembesültek az arabos ruhába öltözött mechákkal... akik nyomban megrohamozták őket. Úgy körbekerítették őket, mint az éhes keselyűk. A különbség abban állt, hogy a szándékuk nem támadó volt... Sőt!
-Élet... élet... élet... élet...- teljesen meg voltak lőve attól, hogy végre orgákat láthatnak. Pár megszállottabb még beléjük is karolt. Gita megijedt, fel is sikított. Ahogy Titan átkarolta őt, M1-TU3 kissé arrébb tessékelte a tömeget, és rájuk nézett:
-Bocsássátok meg a türelmetlenségünket. De már rég nem találkoztunk a szerves élettel. Az élet utáni vagy és annak szolgálata sajnos ennyire erős, hogy kicsit túlfeszült a húr. Ekkor előlépett egy ismerős android is- K4-P0N, akit Tara "tolmácsolt". Ő pont odalépett a kék lányhoz:
-Ne aggódj, kisasszony- fogta meg gyengéden a kezét- nem fogunk titeket bántani. Lady Spark elmosolyodott. Nagyon megkedvelte ezt a robotot, különösen jól esett neki a figyelme.

Átvezették őket a nekik felállított buborékházba. Csak az öt vezető ment velük, a többi mecha mohón bámulta őket kintről. Renato megfordult, nézve vissza a tömegre. Kissé elszomorította a látvány.
-Valahol sajnálom őket. Ez a szolgálat iránti vágy olyan erős, hogy nehezen tudják kontrollálni.
-Ez inkább ijesztő- mondta Titan- ha ezt nem tudják kordában tartani, akkor bármire képesek. Reno kissé jobban szemügyre vette őt:
-Garutea-származék vagy? A szőke bozont bólintott:
-Igen. Legalábbis az a vérvonal bennem a legerősebb. Renato elvigyorodott:
-Remek! Az égi testvéreink egyike vagy- majd mellékesen hozzátette- zoolook vagyok... félállat alakváltó a földről. Titan széles vigyor kíséretében kezet fogott vele:
-Örvendek!

M4-X1M, a háromujjú vázolta a helyzetet:
-Remélem, megfelel a szállás. A holdfénytolvajok alaposan elmagyaráztak mindent, odaadták az anyagokat, a terveket. Gita körbenézett:
-Igen... határozottan jó. M4-X1M folytatta:
-Sajnáljuk a kellemetlen fogadtatást. De mint látjátok, ennyire égető a segítségetek, hogy visszahozzátok az életet Kaaelidaschra.
-Érthető- bólogatott Emanuel, majd felpillantott- és amit a fogadtatást illeti, semmi gond. Ahogy már elmondtátok, meg tudjuk érteni ezt a viselkedést. De a cél érdekében mindent el fogunk követni. M1-UT3 és a másik négy alázatosan meghajolt.

Aznap este, a kupola alatt mind a földön feküdtek, nézve a csillagokat. Gita sóhajtott:
-Én ezt nehezen bírom lenyelni- mondta halkan, miközben csóválta a fejét- ez a bolygó teljesen halott. Az első lépésem a felszínen, és nem éreztem semmit... az ég világon semmit. Tara felé fordult:
-Ne légy ilyen elzárkózó... Mi pontosan azért vagyunk itt, hogy megváltoztassuk ezt az állapotot. Renato felült:
-Igaz, hogy más a légkör... még a csillagok is máshogy állnak felettünk. De amíg összetartunk, és együtt vagyunk, addig nem lehet gond. A porba is írt ujjával egy áldást, ősi nyelven:
-A mifajtánk esténként összeül a tűz körül. Ez mindig erősíti a kollektív kapcsolatainkat, a csapatmunkát... Titan bólintott:
-Szép szokás. Kár, hogy nekünk már elkopott. Gita sóhajtott:
-Nekem ez az egész még mindig túl bizarr- kinézett, a már alvó város felé- ti nem láttátok őket? Ha lenne szemük, akkor benne lett volna az az őrült csillogás. Egyszerűen ijesztő ez az egész... Emanuel felé fordult:
-Tőlem is féltél? Tudtad, hogy ugyanúgy szabad akarattal rendelkezem. Alkotójának nővére kifakadt:
-Dehogy, mert te tudtad kontrollálni! Ráadásul most is olyan alázatos voltál, mint akkor.
-Azért, mert az alkotóm mellettem volt- válaszolt Manu. Gita viszont erre is vissza tudott vágni:
-És most, hogy nincs melletted? A srác kissé elkomorult.

Renato közben próbált finoman beleavatkozni:
-Nem hiszem, hogy ebbe jó ötlet belemenni... A fehérhajú nő azonban folytatta:
-Dehogy nem- maradt nyugodt, egyáltalán nem volt a hangjában támadó szándék. Visszanézett az egykori segédre:
-Cala meghalt, de mégis sikerült ugyanolyan alázatosnak maradnod, nem úgy, mint ezeknek.
-Tévedsz- vágott közbe Emanuel, majd komoran folytatta- elvesztettem a fejem, és nekiestem a szélsőséges csoportnak. Gyilkoltam, ahogy ők is... Vagy ahogy ezek a kaaelidaschi robotok estek egymásnak, miután elvesztették a gazdáikat. Gita felé mutatott:
-Akkor most hogyhogy, mégis...? Manu elmosolyodott:
-Mert a zoolook-ok a családommá váltak. Őkért élek. Renato halkan nevetve hozzátette:
-Ezt hívhatnánk a kód behelyettesítésének.

Tara felült:
-Látod, Gita?- mondta szelíd mosollyal- annyira nem is különbözünk. Az alkotó nővére elmosolyodott. Valóban, ebből a szemszögből kicsit barátságosabbnak tűnik az egész helyzet. Háttal elterült a hálózsákra, tovább fixálva a csillagokat:
-Annyira nem....

2011. május 25., szerda

vérszerint megillető jog

A királyi orvos alaposan szemügyre vette a lencse alatt a mintát. Akárhogy is nézte, mindkét vércsepp nyilvánvaló hasonlóságokat mutatott. Meg is fordult, a két macska felé:
-Ez már bizonyos, felség- mondta- maguk ketten testvérek. Tom Focus elmosolyodott, és a harcművész nyakába ugrott lelkesen. Mao Zhu osztotta ezt az örömöt. Szorította magához öccsét... meg is veregette a hátát:
-Ezt el se hiszem... A király halkan nevetett:
-Én is alig. Majd ahogy elengedték egymást, az orvosra nézett:
-Teljes diszkréciót kérek. A doki meghajolt:
-Értettem, felség. Ezután az uralkodó visszanézett a harcosra, és a vállára tette a kezét:
-Nekünk viszont rengeteg dolgunk van. Mao Zhu értetlenül felvonta a szemöldökét:
-Mifélék?

Megindultak, rótták együtt a Háromtornyú vár folyosóit, közben Focus részletesen elkezdett magyarázni:
-A bátyám vagy! Innentől kezdve már hercegi ranggal rendelkezel, és vele együtt sok más egyéb kiváltsággal és kötelezettséggel. Tudod te, hogy ez mekkora buli? Mao Zhu kicsit elbizonytalanodott:
-Ha lehet, mégsem verném nagy dobra. Öccse értetlenül nézett vissza rá:
-Mégis miért nem? A harcművész nyugodtan elmagyarázta:
-Sose szerettem a nagy felhajtást. Annak idején ezért vonultam el, miután a királyi elit hadsereg feloszlott. Már abban épp elég nagy volt a forgolódás, hogy mégis hogy kerültem oda. Igaz, közben elvállaltam Shayla kiképzését, de azt se hírnévért vagy a rangért. Egyszerűen csak kötelességemnek tartottam... Tom Focus bólogatott:
-Értem... Majd némi hatásszünetet követően ismét szélesen rávigyorgott:
-Rendben, nincs felhajtás. De bizonyos javak akkor is megilletnek.

Ekkor értek az egyik szobához. Kinyitotta az ajtót, bevezette testvérét, és körbemutatta:
-A szobád. Úgyis tanítani fogsz az Akadémián, innentől kezdve fel is út, le is út... üdvözöld a deghyomi rezidenciád. Mao Zhu körbenézett. Szép tágas szoba volt, hatalmas ablakokkal, amik beengedték a fényt, középen ággyal, az egyik sarokba íróasztallal... a falon vörös faliszőnyegek lógtak, és egy vörös-sötétzöld terült el a földön. Egyszerű, mégis nemesi berendezés jellemezte a szobát.
-Az arab negyedből?- kérdezett rá.
-Igen- válaszolta a király- megtetszett egy s más.

Ekkor belépett egy fehér ruhás, mandula vágású szemű alacsony fiatal leányzó a képbe, akinek a fekete haja nemcsak be volt fonva, de két oldalt egy-egy karikába is lett rögzítve.
-Á, remek!- mosolyodott el Focus, majd a vállára tette a kezét, és bemutatta a bátyjának- Mao Zhu, ő itt Mei. Ő szolgálja fel a teát. A harcművész odalépett hozzá, és kezet csókolt:
-Tiszteletem, kisasszony! Mei alázatosan meghajolt:
-Uram... Mao Zhu ekkor kissé gyanúsan nézett vissza rá, majd öccse felé fordult:
-Várjunk csak, ő nem egy szolga? A király ártatlanul széttárta a karjait:
-Megmondtam, hogy bizonyos javak megilletnek. Nincs kibúvó. A hölgy a rendelkezésedre áll. Kicsit komolyabban folytatta:
-Csak annyit kérek még tőled, hogy a protokolláris eseményeken öltözz ki. Külsőség, de mivel családtag vagy, így ahhoz méltóan is kell megjelenned. Ez persze még arrébb van. Mao Zhu szerényen elmosolyodott, és bólintott:
-Rendben. Számíthatsz rám.

Tom Focus halkan nevetett, és testvére vállára tette kezét:
-Üdvözöllek a családban! Remélem, jól fogod érezni magad. Mao Zhu visszamosolygott:
-Viccelsz? Már most jó. Azzal megölelte öccsét.

feloldozás

Zitana kezdett feloldódni az új közegben. Közben talált ismerős arcot is LadyDá személyében, aki a herbalizmust tanította. Az osztállyal viszont még mindig akadozott a kapcsolata, főleg, ahogy egyre több sötét varázslatot tanultak... ugyanis pár ördögfióka előszeretettel használta fel a mágus ellen. Habár a hetek folyamán az ilyen támadások száma csökkent, voltak napok, mikor kék-zöld foltokkal, szédelegve, vagy sérülten távozott a teremből. Legutóbb is, felszakadt vállal. Lehunyta a szemeit, és mormolt:
-Csak nyugalom, Zitana... ezek csak taknyos kölykök... ne veszítsd el a türelmed.... 

Így ütközött bele az alkímia tanárba. Ijedten megragadta a vállait:
-Anna, ne haragudj... A tudós ránézett, és a döbbenettől elkerekedtek a szemei:
-Veled meg mi történt? Tiszta vér a vállad! Az álarcos legyintett:
-Apró kis baleset, semmi komoly- majd jobban végigmérte ő is a lányt- és veled? Egész sápadt vagy... A lány kissé zavarba jött, kerülte is a kolléga tekintetét. Némi huzavonával, de végül beszélt:
-Tettél olyasmit, amiről meggyőződésed volt, hogy jó, és később megbántad? Zitana tekintete meglágyult, és halkan nevetett:
-Mindannyian csinálunk ilyesmit. Ezért vagyunk egyszerű halandók. Anna visszanézett rá:
-Akkor is, ha ez egy eszme vagy hit? A mágus kissé elkomorult, és végigmérte a törékeny lányt. A félmondatok azt sugallták, hogy valami igen komoly dologba ártotta bele magát... amit nem igen tud róla feltételezni, mivelhogy a tudós távolról sem tűnt annak a bűnözőalkatnak. A vállára tette a kezét:
-Akarsz beszélni róla? A tudós félszegen fordult felé:
-Hát.... Nem tűnt biztos válasznak, de a mágus tudta, hogy elkel neki egy segítő kéz:
-Gyere tanítás után a határerdőbe- mondta halkan, bizalmasan. Ezt megerősítette azzal, hogy kicsit megdörzsölte a lány vállát, majd ment tovább. Anna a mágus után nézett. Az első tanítási napon ő volt az, aki nyitott felé, mert látta, hogy nem akaródzik befogadni őt a környezete. És mivel ez a lépést megalapozta köztük a bizalmat, így kétsége sem volt Zitana segítő szándékában.

Amint véget ért a nap, egyenesen el is indult az erdő felé. Már lenyugvóban volt a nap, de egyáltalán nem érzett félelmet vagy aggodalmat. Inkább kíváncsiságot, hogy az álarcos mágus mégis mivel készül. Belevetette magát a sűrűbe. Kellemes környezet, balzsamos levegő.. tündérek játszanak a fák lombjai között. Elmosolyodott. Eszébe jutottak az emberek világában hallott mesék. Az ő népének még bányászmanókról szóló legendáik is voltak. Ezek után még hitelt is tudott nekik adni. 

Az egyik tisztáson épp valami rituálét fejezett be egy angyal. Pont rápillantott a tudósra, és elmosolyodott:
-Már itt is vagy? Pompás! Anna egy hosszabb pillanatra értetlenül bámult a jelenségre, majd a hangja alapján és a maszk hiányában levonta a következtetést:
-Zitana? A varázslónő halkan nevetett:
-Igaz is, olyan ritkán veszem le az álarcot... A lány közelebb lépett hozzá, és igen látványosan végigmérte:
-Ez hihetetlen... azt hittem, hogy valami madár vagy inkább- alaposan körbejárta- ez lenyűgöző! Zitana utána nézett:
-Mi tetszik ennyire? Nem láttál még angyalt? Anna visszanézett rá:
-Mióta itt vagyok, láttam egy s mást. De angyalt ilyen közelről még nem. A mágus nevetett:
-Örülök, hogy ez felvillanyoz. 

Megfogta a tudós vállát, az egyik fához kísérte, aminek a tövébe letelepedtek. Zitana a lányra nézett:
-Ha jól tudom, mondani szeretnél valamit... Anna ismét elbizonytalanodott. De valahol megnyugvást biztosított a számára, hogy egy angyalnak beszél az őt bántó gondolatokról. Arra emlékeztette, mikor az ő világában az emberek meggyónták a bűneiket a templomban. Merengve maga elé meredt, és belekezdett:
-Odaát, az otthonomban démonokról beszéltek... olyanokról, akik állati és emberi alakot öltenek, megszállnak vagy megölnek miket, hogy aztán vérünket vegyék. Az egyház meg is indította ellenük a hadjáratot, később különböző civilek is csatlakoztak. Köztük voltam én is... Megbízásra kellett különféle mérgeket kevernem, gázokat előállítanom. Ugyanúgy féltem ezektől a démonoktól, és ahogy a többiek, én is hittem, hogy fenyegetőek ránk nézve. Aztán, egy nap, én és Salvadora elmehettünk az egyik tiszttel, hogy szemtől szembe vegyük fel velük a harcot. Akkor a mieink hatalmas inkvizíciót csináltak a városban, és a környéken...ugyanis tudni vélték, hogy az alakváltó démonok hol tanyáznak. Az egyik lakásba betörtünk, a tiszt előre. Azonnal elénk ugrott egy sakálszerű bestia, akit lelőtt. Viszont ahogy eldőlt, másra terelődött a figyelmünk. Mögötte, nem messze, ott volt egy kisgyerek... egy kétéves forma. Rókafülei voltak, és farka... és sírt. A lelőtt bestia gyereke volt, akit védett. Dora és én akkor döbbentünk rá, hogy ezek nem démonok... hanem ugyanolyan lények, mint mi. És ahogy megláttam, hogy a tiszt arra a kisgyerekre emeli a pisztolyt... én azonnal lelőttem őt. Nem gondolkoztam egy percre se... de aztán szégyelltem, hogy megöltem egy embert. Össze is omlottam a tudattól. Csak Salvadora volt olyan erős, hogy ezek után megőrizze a lélekjelenlétét, és magához vegye azt a kicsit. Attól a pillanattól tudni sem akartunk az inkvizícióról... és jöttünk Nixába, hogy új életet kezdjünk. Én pedig sokáig álmatlansággal küzdöttem... ugyanis nem hagy nyugodni a tudat, hogy részt vettem ebben a tömegmészárlásban. Mindezt azért, mert a hitem úgy diktálta... Sóhajtott, majd valamivel halkabban hozzátette:
-A sors iróniája, hogy most pont egy ilyen fiúval hozott össze a sors. És bármilyen aranyos, én ezek után nem bírok a szemébe nézni. Felelős vagyok az ő fajtájának a tömeges irtásáért. 

Zitana sóhajtott. Látta a lányon, hogy őszintén bánja, amit tett, és habár már nem olyan mélyen, de mind a mai napig bántja a dolog. A fejére tette a kezét:
-Az a baj az emberekkel, hogy amit nem értenek, azt elpusztítják- miközben beszélt, Anna lehunyta a szemeit-   mert a félelem, a pusztítás sokkal könnyebb, minthogy megpróbálják megérteni. Emellett, a zoolook-oknak ez a hatalmuk egy velük született képesség volt, amit a ti vezetőitek irigyeltek. Végigsimította a tudós fejét, majd hozzátette:
-Ez velünk, deghyomiakkal is megesett. Irigyeltünk Nixa hatalmát, és évezredeken át abban a hitben éltünk,  hogy nekünk Nixa leigázása és bevétele a sorsunk. Szerencsére a fiam megmutatta, hogyha összedolgozunk, akkor sokkal többre vihetjük. Ehhez hozzátartozott az is, hogy meg kellett értenünk és el kellett fogadnunk egymást... ami ennyi évezred után nehéz volt, de korántsem lehetetlen. Anna némán bólintott:
-Ez az, amit én nem tettem meg.
-Dehogy nem- mondta az angyal- pontosan akkor, amikor felismerted az igazságot abban a pillanatban, és megmentetted annak a kisgyereknek az életét. 

A tudós sóhajtott, és visszanézett az angyalra:
-De az a sok másik, akik a mérgeim miatt halhattak meg... 
-Már megtörtént- mondta Zitana- nem változtathatod meg. De megbánhatod, és leválthatod az akkori életedet, pontosan azért, mert tudod, mi a helyes. Anna bólintott:
-A második fele már megvan- ismét a mágusra nézett- most már csak szeretnék egyenesen annak a fiúnak a szemeibe nézni, lelkiismeret-furdalás és bűntudat nélkül. Az angyal elmosolyodott, és ismét a lány fejére helyezte a kezét:
-Feloldozást akkor nyerhetsz, ha őszintén megbánod. De nem általam... hanem saját magad által. Anna Lisa sóhajtott, és Zitana kezének súlya alatt bólintott:
-Igen, őszintén bánom, amit tettem... és soha többé nem akarok a részese lenni. 

A mágus elmosolyodott, és végigsimította a lány arcát:
-Hogy érzed magad? A tudós felemelte a fejét, és bizalmasan visszamosolygott:
-Köszönöm, jobban- maga elé meredt- igazad volt, tényleg szükségem volt a segítségedre. Zitana elmosolyodott:
-Bármikor... 

2011. május 24., kedd

M1-UT3

Lumanix lakói megszervezték az expedíciót, különböző csomagokkal, ellátással, Gita és Titan meg lett fűzve, ők is nyakig belekerültek az akcióba, a kaaelidaschi robotok előre mentek biztosítani a helyszínt... egy kivétellel. A nőies egység a nixai követekkel tartott. Miután minden rendre össze lett pakolva, és Aluh Manac hercegnővel is többször átfutottak a terven, már nem volt visszaút... csakis egyenesen előre a halott bolygó felé. A kvartett elől, Gita és Titan pedig szorosan mögöttük, egy másik űrhajóval.

A kis csapat nagyon be volt izgulva. Emanuel máris zsonglőrködött a koordinátákkal:
-Na jól van... hova is tartunk pontosan? Erre a mecha egész egyszerűen odapofátlankodott, és maga írta be a koordinátával... valamint állított az irányon és a sebességen.
-Hé!- a srác kikérte magának. A robot megfordult:
-Ezek Kaaelidasch koordinátái. Az út két és fél fénynap. Azonban itt ennek az őrült fémnőszemélynek nem értek véget az allűrjei. Nyomban célba vette Tarát, és a személyes szférákkal nem törődve egyenesen az arcába mászott, és simogatta a haját:
-Olyan szép a hajad! Megengeded, hogy bogarásszam egy kicsit? A kék lány baromira zavarba jött. Nem tudta eldönteni, hogy a velük utazó robot szimplán rövidzárlatos, vagy komolyan gondolja, amit mond. Félénken megszólalt:
-Manu... ez meg fog enni... Emanuel halkan nevetett:
-Dehogy fog, csak kíváncsi. Nyugodtan hagyd neki, biztos nem bánt. Tara bólintott, és szabad kezet adott a mechának.

A kaaelidaschi valóban tudta a dolgát. Apró, precíz fonatokat kezdett el gyártani Lady Spark hajába. Renatót lekötötte a látványt:
-Nagyon szép munka- jegyezte meg mosolyogva- mindig is értettél az ilyesmihez? A robot felé fordult-közben ugyanúgy folytatva a fonást:
-Igen. A gazdám kislányainak én fontam a sörényét. Renato kicsit izgatottabb vált:
-Ó, tényleg? Mesélj még... A mecha folytatta:
-Egy nagy nemesi család volt, ugyanolyanok, mint a holdfénytolvajok. A gazdámnak és a feleségének rengeteg kislánya volt, akikre vigyázni kellett, és szépíteni őket különböző festékekkel, ékszerekkel, ruhákkal...  de mégis a hajukat szerettek a legjobban csinálni. Annyira tetszett, hogy a nagy pusztulások után, mikor tönkrement társainkat hasznosítottuk fel, én is csináltam magamnak. Félbehagyta a fonást, amíg leemelte a fejéről a kendőt. Olyan volt, mint egy félhosszú, vad, kislányos bozont- annyi különbséggel, hogy ez mikroszálas fém, és nem organikus anyag. Tara felé fordult arra a pillanatra:
-Jól áll- majd végigmérte- Csodálatra méltó a szépérzéked. A robot fejet hajtott:
-Köszönöm- majd folytatta a fodrászkodást a kék lányon- így lettem programozva.
-És mondd csak- folytatta Renato- hogy lehet az, hogy a kaaelidaschiak emberszerűre építettek titeket? Hisz ha jól láttuk a memóriában, ők is sárkányszerűek voltak inkább, teljesen olyanok, mint a holdfénytolvajok.
-Szerintem azért, mert ez a legprimitívebb konstrukció- válaszolt a robot, ahogy lassan végigért Lady Spark frizuráján a fonatokkal- megáll a két lábán, elég hely van a különböző érzékeknek, a szerkezet tökéletesen be tudja teljesíteni a feladatát, mint segéd...

Manu itt érezte úgy, hogy eleget hallott. Ő is hátraszólt:
-Ti soha nem vágytatok többre, mint a szolgálat? Nem akartatok többet tudni? A mecha feljebb emelte fejét:
-Soha. Maga a szolgálat jelentette a örömöt- ismét lehajtott a fejét, a jelenlegi feladatára figyelve- tudjuk, hogy az orgák mind valamiféle megbecsülésre vágynak, az élet különböző területein... hogy éreztessék velük, hogy fontosak. Mi ezt abban kaptuk meg, hogy éreztették velünk, milyen fontos is nekik a mi szolgálatunk... hogy mi vagyunk az eszközeik. Emanuel értette a robot álláspontját... de megérteni, aztán már kevésbé. Igaz, ő is teljesítette a rá bízott szolgálatot, de kíváncsi volt, többet akart tudni... voltak vágyai...
-Mi a neved?- kérdezett rá. A mecha végzett az apró fonatokkal. Most egy részüket összefogta, és felkötötte:
-M1-UT3- majd Tarára nézett- aki veled volt, ő K4-P0N- végül Renatóra- és aki veled, ő M4-X1M. Reno bólogatott:
-Világos...
-És mondd- kérdezett ismét Manu- hogy lehet, hogy ti öten vagytok a delegáltak? Ti vagytok a vezetők is? M1-UT3 bólintott:
-Igen. A parancssorban mi voltunk az elsők, akik a gazda fogalmát kicseréltük a társéra. Amint megértettük, hogy ez járható út, úgy a többieket is ráébresztettük erre a tényre. Így értek végek a zavargások is, és kezdődött meg az újjáépítés. Ekkor látta, hogy elkészült Tara hajával. A kék lány úgy nézett ki, mint valami ókori kínai császárnő ezzel a frizurával. Ki is kérte a társai véleményét:
-Na fiúk? Milyen lett? Renato feltartotta a hüvelykujját egy széles vigyor keretében:
-Pompásan festesz.

M1-UT3 pedig alázatosan meghajolt:
-Ha megengeditek, én arrébb vonulok... El is indult. Renato szólt volna utána, de Emanuel megragadta a csuklóját:
-Hagyd csak...- mondta halkan. Reno ismét a mecha után nézett. Az utóbbi csak leült az egyik sarokba, összehúzódva, előre döntve fejét.
-Most meg mit csinál? Valami rosszat mondtunk?
-Csak alacsonyabb üzemmódra kapcsolt- magyarázta Manu- túl sok minden történt vele hirtelen, rövid időn belül túl sok információ került a birtokába. Ezt most feldolgozza, és szortírozza. Tara kedvesen elmosolyodott:
-Vagyis alszik? Emanuel halkan nevetett:
-Igen. Akár így is mondhatjuk. Lady Spark visszanézett rá:
-Te már csak tudod- majd nevetve hozzátette- emlékszem, mikor találkoztunk. Nem akartál rólam leakadni, mert érezted bennem az elektromos erőt. Manu bólintott, majd M1-Ut3-ra nézett:
-Ők is érzik. És Ambran is erről beszélt. Ez az élet szikrája...

2011. május 23., hétfő

tea őfelségénél

Tom Focus mindent alaposan előkészített a Háromtornyú Várban lévő irodájában: teáskészlet, füstölők, ülőpárna, sütemény... amihez az ilyen elvont harcos remeték is hozzászoktak. Közben elgondolkozott: az utolsó találkozás meglehetősen viharosra sikerült.

Ő csalódottan, dühösen tért haza Nixából... a népe értetlenül meredt rá, hogy mégis mit jelentsen ez az egész. Szinte megvetették azok a tekintetek. Mao Zhu pedig lefutott elé a várból, miután hallotta a szerződésről szóló pletykákat. Láthatták mindkettőjüket... és megvolt a döbbenet visszhangja. Focus odalépett a harcoshoz, dühödten lecsapta a fejéről a koronát, leszaggatta róla a palástot, majd megragadta a karját, és a nép felé fordult:
-Igen, átvertelek titeket!- kiáltotta- Ez itt csak egy hasonmás! Egy nixai! A deghyomiak alapból morogtak a békeszerződés miatt. Ez a kijelentés már csak olaj volt a tűzre. A megvetés, a felháborodás ereje hajszálnyira volt egy forradalom kirobbanásától. Mao Zhu azonban nem tett semmit. Neves harcos lévén lefegyverezhette volna őfelségét, de nem tette. Egyszerűen nem látta értelmét. Viszont halkan, bizalmasan rákérdezett:
-Tehát igaz? Aláírtad Nixával a békeszerződést? Hangjában kellemes csalódás és a büszkeség vegyült. Amilyen gyanakvó és távolságtartó volt először a királlyal szemben, akkor kifejezetten szimpatikusnak tartotta. Azonban Tom Focus dühödten ellökte:
-Takarodj a szemem elől!- ordított rá, mérgét és csalódottságát vezetve le rajta- Soha többé ne lássalak a birodalmamban! Hogy az istenek átkoznának meg! A hasonmás ismét csalódott, de most sem támadott. Látta, hogy a király milyen helyzetbe került, és sajnálta. Csendben odébb is állt. 

És most mégis itt van ismét. Mao Zhu is visszaemlékezett minden mozzanatra, ahogy baktatott lassan felfelé a lépcsőkön, egyszer idegesen megszorítva az övében lévő tőrt. Nem is járt itt azóta. Pontosan azért, mert félt, hogy a király haragjának kivívásával egy újabb háborúért lenne felelős. De, a sors úgy hozta, hogy Tom Focus visszahívta... nem is akármilyen céllal. 

Belépett az irodába. Őfelsége már várta. Sőt... fel is állt a helyéről, mikor látta belépni:
-Üdvözöllek, Mao Zhu- a mozdulatsor, a hanglejtése kellemesen bizalmas volt... mintha csak egy családtagot fogadna- jó téged újra látni. Azonban a harcos szigorúan tartotta a protokollt, ahogy tiszteletteljesen meghajolt:
-Felség... A király azonban intett:
-Hagyjuk ezeket a formalitásokat- mosolyodott el- érezd inkább otthon magad. Próbált ismét nyitni a harcművész felé, de ez utóbbi nehezen akart feloldódni. Azon gondolkozott, hogy miért gondolhatta meg magát az uralkodó... 

Ahogy leültek, Tom Focus rendhagyó módon nem egyből a tárgyra tért. Helyette egy személyes kérdést rendezett:
-Szeretném a bocsánatodat kérni- mondta kissé zavartan. Mao Zhu erre nem számított. Azonnal fel is kapta a fejét, és lökte félre a protokollt:
-Tessék?- meglepetésében még a hangját is felemelte. A király elmosolyodott, és folytatta:
-Annak idején alaposan kihasználtalak, átvertelek, és megszégyenítettelek a népem előtt- felpillantott rám- ezért szeretném a bocsánatodat kérni, és egyben ismét szívesen látni köreinkben. A harcos elmosolyodott. Jól estek neki ezek a szavak egy ilyen magas méltóságtól. Hogy is tudott volna nemet mondani ezek után? Bólintott:
-Megbocsátom, felség. 

Az uralkodó visszamosolygott. Érezhetően oldottabbá vált köztük a légkör. Már a harcművész is ugyanolyan bizalommal viszonyult felé. Remek helyzet ahhoz, hogy most valóban rátérjen a témára:
-Ha jól tudom, már tanítottál, ugye Mao Zhu? A másik macska felpillantott a csésze mögül, amit aztán lerakott, és válaszolt:
-Igen, felség. A hercegnőt volt alkalmam tanítani. De ő volt az első és egyetlen tanítványom. Tom Focus sejtelmesen elmosolyodott:
-És mit szólnál, ha most egy egész birodalmat taníthatnál? Mao Zhu a csészébe pillantott. A válasz olyan egyértelmű volt... mégis olyan nehezen jött a szájára. Azzal kombinált, hogy milyen furcsa is lesz otthagyni a magányt, és oly sok év után ismét szocializálódni. Talán most több sikerrel jár, mint a háborúk idején. De hogy az ajánlat érdekelte, ahhoz kétség sem fűződött. Felpillantott:
-Megtisztelne vele. A király visszamosolygott:
-Remek... igazán remek- halkan nevetett is, majd átnyújtott egy lepecsételt dokumentumot- Akkor üdvözlünk a Harcos Akadémián. Holnaptól már kezdhetsz is. A harcművész örömteli mosollyal vette át az iratot, és fejet hajtott. 

Akkor megpillantotta a nála lévő tőrt. Eszébe jutott még valami... fel is kapta a fejét:
-Felség... Tom Focus épp letette a csészét:
-Igen?- nézett vissza kíváncsian. Mao Zhu elővette a tőrt, ami arany- és elefántcsont berakások dísztettek, mind a nyelét, mind a hüvelyét:
-Ez még akkor került szem elé, mikor a helycsere után hazaértem. Ismerős volt a név, de nem mertem elhozni. Azt hittem, hogy a jelenlétemmel ismét kivívom a dühödet. Az uralkodó megpillantotta a fegyvert. Kétségkívül nemesé lehetett. Átvette a harcostól, majd óvatosan kihúzta. Csodálatosan  csillogott az éle, ugyanolyan éles volt, mintha csak most készítették volna... és benne gyönyörű cirádákkal a következő név állt: Shamu Focus. 

Amint a király felismerte a nevet, elszorult a szíve. Finoman visszahelyezte a tőrt:
-Ez honnan van?- kérdezte halkan. Mao Zhu felpillantott:
-Nem tudom. Azt mondták, hogy az apámtól. Tom Focus szemei elkerekedtek a döbbenettől:
-Az... apádtól?- majd izgatottan rákérdezett- emlékszel rá? Azonban a harcos a fejét csóválta... és alázatosan válaszolt:
-Nem. Az első dolog, amire emlékszem, azok az elit katonák. Ők találtak meg, és képeztek ki. Ekkor érzékelte, hogy kicsit gyanús ez a informálódás, és ugyanúgy visszaszólt:
-Miért kérdezed, felség? Az uralkodó nem egészen hitt a fülének... lehetséges volna? De hát... minden egybevág. És úgy érezte, hogy ezt a harcművésznek is jogában áll tudni:
-Azért... mert Shamu Focus az apám... 

Kínos csend követte ezt a kijelentést. Mao Zhu úgy érezte, hogy most alaposan kiborította a bilit, és legszívesebben felpattanna, és elfutna Deghyom húsz kilométeres körzetéből. Tom Focus viszont vegyesen élte meg mindezt: keveredett a szégyen, amit a harcos kihasználása miatt érzett, de egyben az öröm is, hisz a jelek arra engednek következtetni, hogy nem ő a családjának utolsó tagja. Feszült volt a hangulat... amit végül a harcművész tört meg, ahogy mégiscsak felpattant, és sűrű hajlongás közepette kért elnézést. Ekkor viszont a király megragadta a vállát:
-Mao Zhu... A harcos felkapta a fejét. Amint látta az uralkodó tekintetét, megnyugodott... hisz az azt sugallta, hogy nincs miért bocsánatot kérnie. Folytatta:
-Lehetséges, hogy testvérek vagyunk? Mao Zhu Tom Focus mancsára tette a kezét:
-Furcsa lenne. Túl sokáig jártunk külön utakon, egyedül- majd ahogy jobban szemügyre vette a királyt, hozzátette- nem, mintha nem örülnék neki. Sőt...  Őfelsége elmosolyodott:
-Legalább próbáljuk meg. 

Mao Zhu visszamosolygott... és megölelte testvérét. 

2011. május 22., vasárnap

nice to see you again?

A tárgyalás után kérdéses sem volt, hogy Manu azonnal visszamegy az RTG-re. Az utat még így is tudta, nem okozott gondot, hogy odataláljon... úgy ahogy az se, hogy kiket keres fel... Szerencsére, annak idején találkozott barátságos arcokkal, és úgy vélte, hogy most is bátran fordulhat hozzájuk. Nem is tett felesleges kitérőket, hanem egyenesen lakásukhoz parkolt le az űrsiklóval, mikor megérkezett Lumanix sötét testvéreihez. Lelkesen kipattant a járműből, egyenesen az ajtó elé, és lelkesen bekopogott. 

Az ajtó nyílt is... mögüle pedig Gita és Titan néztek rá meglepetten. Emanuel örömtelien vigyorgott rájuk, mikor meglátta őket:
-De jó, hogy itt vagytok!- vágott rögtön a közepébe- Szükségem lenne a segítségetekre. Remélem, ráértek... Azonban a másik kettő továbbra is csak pillogott... végül a szőke bozont kinyögte:
-Te meg ki a fene vagy? Szokatlan vendégük zavartan elvigyorodott, és megvakarta a fejét:
-Ja... el is felejtettem, hogy azóta nem találkoztunk- majd valamivel nyugodtabban folytatta- Manu vagyok... Animus 963-as, Cala segédje. Gita kissé gúnyosan felnevetett:
-Ugyan már! Neki egy kiskölyök volt a segédje, nem egy felnőtt pasi... 

Emanuel elbizonytalanodott. Tényleg nem emlékeznek rá? A srácra nézett:
-Titan deira Tui Garutea.... te adtad kölcsön a motorodat. Onnantól én fuvaroztam Calát. Titan értetlenül nézett rá. Gyanúsan méregette:
-De hát... az egy robot volt. Manu kifakadt:
-Én voltam az a robot! A lány halkan nevetett:
-Ne szórakozz velünk. Mérföldekről érezhető, hogy orga vagy. A jövevény most felé kapta a fejét, és megragadta a kezét:
-Tudom, hogy ti észlelitek a léleklenyomatokat- majd a lány tenyerét a saját arcára nyomta- hát tessék!

Gita szemei ekkora elkerekedtek. Látni vélte ugyanazt a borostyánsárga fényt, mint aznap, mikor kezet fogott a mechával. Ezen kívül volt ott még valami... amitől kissé elérzékenyült:
-Már látom- végigsimította az egykori segéd arcát- halványan, de ott van... Titanra nézett, úgy folytatta:
-Rajta van a húgom léleklenyomata. Valóban az övé... A szőke bozont szemei elkerekedtek, majd a szokatlan vendégük felé kapta fejét:
-Hogy a náthásba...- bámult rá elhűlve- itt valami nem stimmel. Mégis hogy lehet egy mechából orga? Manu belekezdett a magyarázatba, amint alkotójának testvére elengedte őt:
-Materializálással- de ahogy azt látta, hogy a duó még mindig értetlenül áll, tovább folytatta- annak idején felfedeztem a lelkem és a kozmikus erőből való materializálás közt a kapcsolatot. Ugyanaz volt a kettő. Így elkezdtem kísérletezni. Mivel az RTG-n ezt a tevékenységet nem folytathattam, így elmentem a Földre, Nixába... a zoolook-ok közé. Ők a Garutea-származékok távoli testvérei, mivel ők is képesek alakváltásra. De a lényeg az, hogy a materializálás kapcsán az anyagátalakítást is felismertem, így változtatta meg magam... akárcsak ti, vagy a zoolook-ok... 

A páros most már egészen ledöbbent a történet hallatán. Valóban, szóról-szóra követhető volt, és logikus... de egyben hihetetlen. Mégiscsak a tény, hogy az egykori robotot látják maguk előtt, valahogy összeférhetetlennek bizonyult az eddigi tapasztalataik alapján.
-Én mindjárt hanyatt vágom magam- nyögte ki végül Gita, ahol méregette őt- Cala ezt egy szóval nem említette. Vagy ő se látott téged?
-De, látott- bólogatott Emanuel, majd kissé elkomorodott. Eszébe jutott az utolsó találkozás, amikor alkotója a karjaiban halt meg. Nagyon nehezen tudta feldolgozni, hogy ő már nincs.... ráadásul így kell most a nővére szemeibe néznie. Útközben készült erre a kínos pillanatra, és félt is, hogy mi lesz, ha számon kérik rajta... 
-Furcsa, hogy nem említette- jegyezte meg végül Gita. 

Titan pedig visszatért az eredeti tárgyhoz:
-Szóval... miért is kéne a segítségünk? Manu felé kapta a fejét:
-Kaaelidasch-ra visszavinni az életet- mesélte- az ottani mechák most kértek segítséget a holdfénytolvajoktól. De úgy gondoltam, hogy ti ketten többet tudnátok segíteni. A lány sóhajtott:
-Mi materializálunk, és nem teremtünk- mondta kissé bosszúsan- az ilyesmi tabu az RTG-n. Már a húgom is komoly határt feszegetett, mikor lelket adott neked. Egy pillanatra abbahagyta, ahogy végigmérte... majd némi  elismeréssel a hangjában megjegyezte:
-Bár... ahogy elnézem, egész jóképű pasivá váltál... Emanuel ugyan elvörösödött erre a kijelentésre, de próbált a témánál maradni. Folytatta is:
-Viszont oda, ahová megyünk, szabadon megtehetitek... sőt, kifejezetten elvárás. 

A páros egymásra nézett. Gita sóhajtott:
-Ez tabu. Nem tehetünk úgy, mintha istenek lennénk. Titan szelíden elmosolyodott:
-Nem is leszünk azok. Csak segítünk egy bolygón- bizalmasan megszorította barátnője vállát- mit szólnál hozzá? A lány elmosolyodott:
-Az életet mindig is tiszteltem. A szőke bozont elvigyorodott, majd Manu felé fordult:
-Hát... akkor hallottad. Menjünk Kaaelidasch-ra, és szegjünk tabut! Emanuel visszamosolygott:
-Örülök, hogy számíthatok rátok...

2011. május 21., szombat

kíséret hazáig

Egy újabb tanítási nap vége. Ez most különösen hosszúra sikerült a plusz lapáttal rákerülő tanári értekezlet miatt. Anna Lisa teljesen kimerült. Épp, hogy ki tudott vánszorogni a Mágusképző kapuján, húzva maga után a táskáját. Felnézett az égre. Alig  volt már napfény. Sóhajtott... majd felkapta a táskát. Azonnal potyogtak ki belőle a könyvek, miután rosszul húzta be a cipzárt.
-Spierdalaj, spierdalaj, spierdalaj....- bosszankodott halkan, amint leguggolt, és szedte össze a holmikat.

Az egyik könyvre azonban valaki más is rátette a mancsát. A tudós felnézett. A fehérhajú srác nézett vissza rá, akit az uralkodók megmentettek Andron szigetéről. A szamurájfelszerelés helyett ezúttal civilben volt. A lányra mosolygott:
-Jó estét, kisasszony- segített neki felszedni a könyveket- ahogy elnéztem, elkel egy kis segítség. Anna halkan nevetett, és eltűrte a haját:
-Igen... köszönöm. Jólesően zavarba hozta a nem várt segítség. Visszapakoltak a táskába. Ezúttal ellenőrizte, hogy rendesen be lett-e zárva. Elmosolyodott:
-Remek! Minden a helyén. A harcos viszont nem érte be ennyivel. Ha már belekezdett a játékba, úgy gondolta, hogy tovább játssza:
-Hazakísérhetlek?- majd sejtelmes mosollyal hozzátette- már besötétedett. Illetlenség lenne a részemről magára hagyni egy ilyen kedves hölgyet. Annának kifejezetten tetszett, hogy Blando ennyit bókol neki. Kissé bele is pirult a szavaiba.
-Azt örömmel venném- válaszolta mosolyogva.

El is indultak befelé a városba. A srác tovább tartotta a témát:
-Mit csinálsz itt ilyen későn?
-Most ért véget a tanári értekezlet- válaszolta a tudós- itt tanítok a Mágusképzőben, alkímiát. Majd észbe kapott, és kezet nyújtott kísérőjének:
-Amúgy Anna Lisa Szelina vagyok... örvendek- mondta kissé zavart mosollyal. A fehérhajú halkan nevetett, és kezet fogott vele:
-Blando Vada, kardforgató. A lány azonnal felismerte a nevet. Ő is ott volt a királyi párnak rendezett bulin, látta minden mozzanatát, köztük a három vendéget is. Kissé el is hűlt, majd rákérdezett:
-Te zoolook vagy, ugye? A harcos kissé furcsállta a kérdést, végül válaszolt:
-Igen. Miért?

A tudós ennek a tudatától igencsak hallgataggá és kissé elzárkózóvá vált. Kerülte is kísérője tekintetét. Blando nem értette ezt a viselkedést. Rá is kérdezett:
-Valami rosszat mondtam? Megérintette Anna hátát, mire az megborzongott. Kellemetlen tapasztalatai voltak a zoolook-okkal a múltban. Azért jött Nixába, hogy tiszta lappal kezdjen. De a rossz emlékektől nehezebb volt megválni, mint gondolta. Blandora nézett, és erőt vett magán. Valóban, itt egy kedves, segítőkész srác... ezt kéne szem előtt tartania elsősorban. Sóhajtott:
-Nem, igazán semmi- zavartan körbenézett, majd vissza a harcosra- csak elfáradtam... meg egy kicsit hűvös is van. Kísérője elmosolyodott:
-Ezen könnyen segíthetünk. Leemelte a dzsekijét, és a fiatal tanárnő vállaira terítette. Anna ismét elpirult. A gesztus melegséget lopott a szívébe. Így visszagondolva úgy érezte, könnyen félre tudja tenni félelmeit.

A következő fordulónál már meg is érkeztek. Kedves kis kétszintes, pirostetős ház volt a végállomás. Blando meg is jegyezte:
-Nagyon kis takaros. A lány felé fordult:
-Kösz... Egy régi ismerősömmel osztozunk rajta. A srác bólintott. Anna levette a dzsekit, és visszaadta neki:
-Jó volt téged megismerni. De... lenne még egy kérésem. A srác kissé meglepetten pillogott:
-Mi lenne? A tudós végigmérte őt, majd ismét a szemeibe nézett:
-Szeretném, ha megmutatnád magad. Blando ezt bóknak vette. Azonnal fel is öltötte a fehér kobra alakját.

Anna elszörnyülködött egy pillanatra, és fél lépést tett hátra. Érezte, ahogy végigfut rajta a hideg, és a pulzusa a mennyezetet csapkodja, zihált is. De ökölbe szorította a kezét. Próbálta rejteni a félelmét, hiába állt testközelben egy vérszomjasnak látszó bestia. A kezére nézett... Ennek a kígyóembernek hatalmas karmai voltak. Blando továbbra is éretlenül nézett rá:
-Minden rendben? Jól érzed magad? Azonban a tudós nem figyelt a hangjára. Másra koncentrált. Lassan közelített felé a kezével... Először csak félve érintette meg a karmos mancsot. Meg is rezzent. Másodszorra azonban lassan már rásimult a kis keze a bestiáéra. Amint rácsukódtak az ujjai, stabilan fogta... talán kicsit túl stabilan is. A zoolook halkan meg is jegyezte:
-Ez szorít... Anna felkapta a fejét. Lehet, hogy a kobra nézett vissza rá- de meglehetősen kínosan, és pirosan. Merthogy ő is értékelte a gesztust, de a tudós szorítása erősebbnek bizonyult a kelleténél.

Ezt a felismerést... szörnyeteg, nagyon is emberi reakcióval. Anna Lisa tekintete hirtelen meglágyult. Engedett a szorításon... mire Blando összefonta az ujjaikat. Ezzel, hogy a kezét finoman bezárta az a nagy mancs, kellemes melegség öntötte el a tudóst. Ismét elpirult... állva a bestia tekintetét. A zoolooknak ekkor esett le:
-Te félsz tőlem... A fiatal tanár zavarba jött, majd hevesen magyarázott:
-Nem, nem... nem félek tőled- megragadta a csuklóját. Ettől viszont a srác rezzent meg:
-Mit csinálsz? Anna elbizonytalanodott a kérdés hallatán. Lehajtotta a fejét. Igen, valóban félt tőle... de pontosan miatta akart túl lenni ezen a fóbián. Ismét a karmos mancsra nézett... már tudta, hogy nem jelent veszélyt. Belecsúsztatta megint a tenyerét, ráfonva ujjait:
-Köszönöm, hogy hazakísértél- mondta végül halkan. Lassan elengedte a kezét... Blando viszont utána szólt:
-Várj!

A lány már az ajtóban állt, mikor visszanézett. A srác már az emberi alakjában állt:
-Lenne még kedved... szóval- zavarban volt, ahogy beszélt- szeretnél még találkozni? Anna Lisa nem hallott a fülének. Elhívta! Elég döcögősen indult ez az egész a félelmével, a kínos elfogadással, és a bizonygatással együtt... de úgy tűnik, most már minden aggodalma felesleges. Szelíden elmosolyodott:
-Holnap, tanítás utána? Erre Blandónak is fülig ért a szája, ő is érezte, hogy megkönnyebbül ettől a feszült helyzettől. Bólintott:
-Érted megyek...

a piszkos hatos

Első hetek a Harcosakadémián. Itt nemcsak a diákság volt meglehetősen züllött, de még a tanárok is- mivel a többségük mégiscsak deghyomi volt. Arklan pedig- mit volt mit tenni- sodródott az árral. Könnyen elfogadták a kollégák, és azonnal belerángatták minden "rosszba"... elsőként a közös bunyókba, amikor szórakoztak egymással, mint egy csapat hülye tizenéves... később pedig már a helyi kocsmába is magukkal rángatták. Arklan a nemesi etikettjét első kézből vágta a kukába, amikor nem egyszer hulla részegen távozott.

Ahogy teltek a napok, úgy a kis társaságnak kiforrott szokásává vált a tanítás utána kocsmulás. Egész szép társaság gyűlt össze, aminek a szablyaforgatás mestere is része volt: Soot, a fekete patkány, aki a tolvajismeretei közül tőrdobálást, valamint szabadulási- és menekülési technikákat tanított, Phylox, a vörös sárkány, a 13 testvér egyike, amely csapatmunkára ösztönzött, és nehéz fegyverekkel való harcot oktatott, Ursaner, a fekete medve, a lovagi torna bajnoka... a pusztakezes harc tanítója, valamint Midori, a csapat egyetlen női tagja, egy ezüst hajú, ezüst szemű fekete ruhás, szarvas démon, az íjászat oktató.
-Te, Arklan!- röhögött Soot- ennyire hiányzik őfelsége, hogy visszajöttél tanítani? A szultán unokaöccse felkacagott:
-Olyasmi... meg, hogy rájöttem, milyen jópofa dolog deghyomiakat tanítani. A démonlány épp a karmait pucolta az egyik nyíl hegyével:
-Csak ne szállj el magadtól- vigyorgott- mégiscsak mi vagyunk többségben. Phylox a hölgy vállára helyezte hatalmas mancsát:
-Na, ne ijesztgesd- majd a szablyaforgató felé fordult- de gondolom, megalapoztuk a bizalmat. Jó bulik voltak ezekben az első hetekbe. Arklan felkacagott:
-Az biztos- végignézett a bandán- ti aztán tudtok bulizni! Kösz, hogy rángattok magatokkal. A medve halkan nevetett:
-Szóra sem érdemes. Elvégre közös a célunk.

-Te Arklan!- fogta meg az ingujját a fekete patkány- azt rebesgetik, hogy jön még egy nixai tanár. Igaz ez? A szultán unokaöccsének meglepetten elkerekedtek a szemei:
-Erről most hallok először- ismét végignézett a többieken- mi a fene? Ti végig tudtatok erről? Phylox szusszantott:
-Pletykálnak ezt-azt. Azt se tudjuk, mit fog pontosan tanítani.
-Most akarnak késve elindítani egy kurzust az ő tárgyára- tette hozzá Ursaner- ez valami idióta spontán felindulás lehet.
-Egy biztos- tette hozzá Midori- ha ez valamelyikünk állásába kerül, én szétrúgom Tomnak azt a királyi hátsóját. Soot felé kapta a fejét:
-Hééééékás! A barátomat nem bántani! Vele együtt nőttünk fel. A démon sunyin elmosolyodott, majd a tolvajra nézett:
-Akit aztán olyan látványosan elárultál? A patkány előkapott egy tőrt:
-Vigyázz a szádra, asszony!

Arklan épp közbe akart avatkozni, mikor már nyílt is az ajtó. A tömeg azonnal elnémult. A kis csapat láthatta is, hogy miért: aki belépett, az nem volt más, mint egy kék macska, viszonylag könnyed, harcos ruhában. Körbenézett kínosan- úgy tűnt, őt is zavarta a hirtelen csend- majd kiszúrta a tanárok alkotta asztaltársaságot, és elindult feléjük. Az oktatóknak tátva maradt a szájuk... Midori végül kifakadt:
-Felség? A jövevény halkan nevetett, majd válaszolt:
-Nem. A nevem Mao Zhu- majd az egyik székre mutatott- szabad ez a hely? A társaság nem válaszolt. Csak némán csodálták a kék macskát, ahogy az leült közéjük. Körbenézett rajtuk. Frusztrálta, hogy ők is olyan mereven bámulják:
-Mi az?- kérdezte kínos vigyorral. Ekkor a vörös sárkánynak leesett. Rámutatom:
-Megvan már! Olyan 7-8 éve... Amikor Focus aláírta azt a szerződést. Láttam, hogy amikor leleplezett téged... aznap te helyesítetted a trónon. Mao Zhu bólintott:
-Pontosan így volt. Nem tudom, hogy annak idején miként talált rám, de a hasonlóság valóban döbbenetes volt.
-Most is az- jegyezte meg a fejét vakargatva Ursaner- pedig ahogy elnézem, legalább egy tíz évvel ráversz.
-Azt mondják, az előző nixai uralkodó elitjében te voltál a legfiatalabb katona- nézett rá Arklan- ez igaz? A kék macska elmosolyodott:
-Igen, igaz. Ők neveltek és képeztek egészen kiskoromtól.

Soot tovább méricskélte őt... majd rákérdezett:
-Ééééééés... mit is keresel is most tulajdonképpen? Mao Zhu elmosolyodott:
-Én leszek az új tanár. Őfelsége ajánlotta fel nekem. Hamarosan jelenésem lesz nála, hogy elbeszélgessünk a részletekről. Addig is, azt ajánlotta, hogy keresselek fel titeket. A társaság látványosan ledöbbent.... mind az ötnek tátva maradt a szája.
-Na ne!- fakadt ki Midori- befonom a szemöldököm!
-Ezért nem értem- szólalt fel Phylox- annak idején a leleplezéskor azt mondtad, hogy egy magányos harcos vagy. Mi ez a hirtelen váltás? A macska ránézett, és sejtelmesen elmosolyodott:
-Minden változik. Ebből a két ősi ellenséges birodalomból és komoly szövetségesek lettek. Lenézett, maga elé meredve:
-Talán épp ideje, hogy én is változtassak a szokásaimon. Arklan elvigyorodott, és megemelte a kupát:
-Hát, akkor.... az istenek hoztak közénk!

2011. május 20., péntek

elektromos híd

A holdfénytolvajok igencsak kellemetlen csalódásban részesültek, hogy mások érkeztek testvérbolygójukról, mint akikre valójában számítottak... és még azt merészelték mondani, hogy ők Kaaelidasch lakói. Ami pedig újabb lapáttal tett rá, hogy ódzkodtak a mesterséges létformától. Az RTG-n lakókat sem értették, hogy miért építenek ilyesmiket... hisz természetellenesek. Habár nem orvosolták azonnal a problémát a látogatókkal kapcsolatban, legalább próbálták terelni a figyelmüket, és körbevezették őket.

Úgy tűnt, hogy az öt mecha meglehetősen otthonosan érzi magát a Lumanixon. Le is vették a fejkendőket, valamelyik még a felsőjét is levette, vagy széthúzta, és napfénybe álltak. Töltődtek a fényenergiával. Nem is figyeltek addig a holdfénytolvajokra, akik kellő távolságból tartották őket szemmel- köztük Aluh Manac is. sóhajtott:
-Mérhetetlenül csalódtam- mondta halkan- abban reménykedtem, hogy viszont láthatjuk rég eltűnt testvéreinket. A kommunikációs tudós ott állt mellette, és szomorúan felé fordult:
-Sajnálom, felség. De a szignál... a hajó... az útirány... minden stimmelt. Mind ugyanazt hittük... A hercegnő ismét sóhajtott, és visszanézett a robotokra. Kissé kellemetlenül megborzongott, de ahogy jobban figyelte őket, lassan úrrá lett a rossz érzésen. Ugyanis felfedezni vélt valamit köztük.
-Ezek a gépek....- kezdett bele. A tudós felkapta a fejét:
-Mi van velük, felség? Manac felé fordult:
-Ugyanúgy hasznosítják a fényt, mint mi- visszanézett rájuk- talán ha ezt a vonást tartjuk szem előtt, kevésbé idegenkednénk tőlük. Mit gondolsz? A tudós figyelt őfelsége szavaira, és maga is jobban szemügyre vette a jelenséget:
-Valóban, felség- bólogatott lassan- rátapintott a lényegre. De... nem is tudom... még bizalmatlan vagyok velük szemben.
-Én is- vallotta be a hercegnő- az egész olyan gyanús. Hogy kerültek ezek ide? Hol vannak Kaaelidasch igazi lakói? És mégis mik ezek a ruhák?

Ekkor landolt az űrcirkáló. A látogatók mind felkapták a fejüket... akárcsak a tudós:
-Na tessék... még egy vendég! Aluh Manac viszont felismerni vélte a járművet:
-Ez az RTG-ről való- mosolyodott el- Pompás! Ők tudnak segíteni. Ő és a tudós meg is indult az űrcirkáló felé, ahonnan eközben kimászott a trió. Tara körbenézett, és eltűrte a haját:
-Egek ura, hogy itt milyen erős a fény... Őt követte a civil Renato, meglepetten felmérve a terepet:
-Jé, itt van oxigén? Végül Emanuel zárta a sort, becsukva az ajtót:
-Itt se jártam még- ugyanúgy körbesasolt, mint társai- meglehetősen csillogós darab. 

A két holdfénytolvaj pont akkor ért oda hozzájuk. A hercegnő ismét csalódott, amint meglátta őket:
-Várjunk csak, ti nem is az RTG-ről vagytok. 
-Valóban nem, felség- válaszolt Emanuel, ahogy kezet csókolt- csak én. Már volt szerencsénk egymáshoz. Az uralkodó értetlenül nézett rá:
-Mikor? A srác válaszolt:
-Mikor bejelentették a közös gyűlésen Nixa és Deghyom békekötését. Manac elmosolyodott:
-Akkor te is egy történelmi eseményen lehettél jelen- majd végignézett rajtuk- némi segítségre lenne szükségünk. 
-Tudjuk- bólintott Renato- pontosan azért vagyunk itt, a viharisten megbízásából. A hercegnő megörült:
-Remek! Ezért szeretem én az isteneket... szükség esetén egy lépéssel előttünk járnak. 

Azonnal meg is szervezték a tárgyalást, a kommunikációs központ előadó termében. Volt néhány gép, mikrofon, világítás- az utóbbi kivételével minden más kikapcsolva. A hercegnő és pár holdfénytolvaj tanácsos állt az öt mechával szemben. Az első három mellett pedig a delegált trió. Ahogy azt már Ambran megjósolta, valóban jobban bíztak bennük Lumanix lakói- és az elektromos képességük segítségével kvázi olvasták a gépek gondolatait. Így a tárgyalás megkezdésekor a kijelöltek fejére helyezték a kezüket.... Manunak speciel a nőies jutott. Finoman eltűrte a fején a kendőt, és ráhelyezte az ujjait:
-Ugye nem zavar?- kérdezett rá végül. 
-Egyáltalán nem- válaszolt a robot. A hangjától Emanuelen végigfutott a hideg. El is gondolkozott egy pillanatra: vajon ő is ilyen ijesztő látványt keltett annak idején?

El is kezdődött a diskurzus, amint Aluh Manac feltette az első kérdést:
-Tudtátok, hogy mi vagyunk a kaaelidaschiak testvérei. De ők hol vannak? A nőies mecha kissé megemelte a fejét, mintha csak egyenesen a hercegnőre nézett volna:
-Meghaltak...- válaszoltan. Erre a holdfénytolvajok  támadóan felpattantak, és már nyúltak volna a fegyvereikért... amikor Renato feltartotta a szabad kezét:
-Álljatok meg! A holdfénytolvajok elengedték a fegyvert, Renato pedig folytatta:
-Igazat mondanak, de hallgassátok őket végig. Garantálom, hogy érdemes. Tara és Manu bólogattak, osztva társuk véleményét. A holdfénytolvajok visszaültek a helyükre. A hercegnő pedig kínos magyarázatba kezdett:
-Ne haragudj a heves reakcióért, de testvéreink elvesztésének a híre mérhetetlen fájdalommal jár. 
-Tudom- mondta a nőies mecha- mi is így éreztünk. Erre a szóra Aluh Manac felvonta a szemöldökét.

A szót pedig a Taránál lévő android vette át:
-Mint tudjátok, Kaaelidasch 800 éve eltávolodott Lumanixtól, és másik pályára lépett- ugyanolyan ijesztő gépies hangon beszélt, csak az övé mélyebb volt- A testvéreitek nem tudtak boldogulni nélkületek, így megalkottak minket. Mi segítettük őket, mi voltunk az eszközeik. Ezektől a szavaktól és a hozzájuk kapcsolódó tárolt információtól Emanuel ismét megborzongott. Sorra jöttek elő az ő emlékei is, mivel ugyanúgy megtapasztalta ezeket a jelenségeket. Az android közben mondta tovább:
-Virágzó birodalmat hoztak létre a bolygón. De sajnos idestova 267 éve két napvihar pusztított a bolygón. Az uralkodó szemei elkerekedtek:
-Hogy mondod? Két napvihar? A Renatóvál lévő mecha folytatta:
-Az egyik csillag két fényórára, a másik három és fél fényórára volt a bolygótól. Az első napvihar a nagyobb méretű létformákat pusztította el, így Kaaelidasch lakóit is. A másik pedig a mikroorganizmusokat és a megmaradt növényeket, városokat... néhány társunk is odaveszett. Nincs többé élet Kaaelidasch felszínén, csakis magunk, és a romok.

A holdfénytolvajok teljesen elszörnyülködtek. A pusztításról való beszámolót hallva, és a szörnyű tényt, hogy testvéreiket többé nem láthatják, összeszorította a torkukat. Az uralkodó elkeseredésében ökölbe szorította a kezét. Próbált úrrá lenni az érzésein, a csalódottságát el is fojtotta... viszont a dühét már nem tudta. Rájuk kiabált:
-És ti nem tudtátok volna őket megmenteni? 
-Nem láttuk előre!- folytatta a Renatonál lévő, most egészen riadtan- Egyikünk sem látta... Az első csapás napja... olyan volt, mint egy átlagos nap. Minden előjel nélkül érte őket a vég. Tara megremegett, kissé lejjebb hajtotta a fejét:
-Igazat mondanak...- mondta halkan. Az android, akivel volt, érzékelte a lány állapotát. A szabadon lévő kezére helyezte finoman a fémkezét. Lady Spark észrevette ezt a könnyein keresztül. Egyáltalán nem idegenkedett a látványtól, sőt... Megfogta a mechanikus kezet- kölcsönösen zárult be mindkét tenyér. 

A nőies fejezte be végül:
-Ha tudtuk volna, mi is mindent megteszünk. Így is, gazdáink elvesztése elsőként azt eredményezte, hogy a programunk parancsa nemhogy használhatatlanná vált, de sokunk bele is őrült. Mivel nem volt gazda, akire a megírt parancsot teljesíthettük volna, a parancsok összekeveredtek, próbálták betölteni a fő program után maradt űrt. Ennek következményében egymásnak estünk. Nem tudtunk logikusan gondolkozni, csak pusztítottuk a társainkat. Akik a programban a gazda személyét be tudták helyettesíteni a társ személyével, azok élték túl. Ők új értelmet találtak a szolgálatnak, meg tudták menteni a többieket. Szerencsére, sokunk megmenekült, valakit még sikerült összerakni is. Akiket nem, azokat újra hasznosítottuk, vagy saját részünkként, vagy más, kisebb mechanikus élőlényeket raktuk össze belőlük. Az élet hiánya olyan erős volt, hogy ezekkel a gépies állatokkal próbáltuk pótolni. Ami pedig a városokat illeti: abból már csak egy van. Az az egy, ahová összegyűltünk, és újjáépítettük. 

Aluh Manac figyelemmel hallgatta... sikerült is lenyugodnia. Lassan megértette, mi is történt azon a bolygón. Sóhajtott, és végül rákérdezett:
-Mikor megérkeztetek, azt mondtad, hogy a segítségünket kéred. Mégis miben? A nőies folytatta:
-Abban, hogy visszahozzátok az életet- hangjában egy kétségbeesett vágy hallatszott- Kaaelidasch felszínén már nincs semmi: se levegő, se víz, se növények, csak pusztaság. Mi magunk azért viseljük ezeket a ruhákat, mert gyakran szembesülünk erős por- és homokviharokkal, amik hosszú távon minket is károsítanak. Vágyunk az élet után... minket azért alkottak, hogy szolgáljuk és vigyázzuk az életet. A hercegnő sóhajtott. Ez valóban fogas kérés... Ugyan mit tudnának tenni ott, ahol semmi feltétele az életnek? 

Mielőtt bármit is mondhatott volna, a kommunikációs tudós ismét megszólalt:
-Én ezt a programot nem egészen értem... ezt a gazdára írtat. Tara csóválta a fejét, és a robotjára nézett:
-Én sem egészen- súgta oda neki. Manu viszont felállt:
-Én értem. El is tudom magyarázni. Viszont a mecha hölgy is felállt:
-Felesleges- majd a srácra nézett- majd én. Lassan elindult az egyik géphez, majd a holdfénytolvajokra nézett:
-Használatba vehetem? A tudós bólintott:
-Tessék csak! A robot bekapcsolta, majd az ujjain apró karmok jelentek meg. Ezeket a portokba csatlakoztatta, és lefuttatta a programot. Ami viszont feltűnő volt, hogy vele párhuzamosan futott egy másik is. Emanuel kifakadt:
-Hékás!- majd elindult felé- ezt mégis hogy gondoltad? Merthogy a párhuzamosan futó programleírás az a srácé volt. Ami az egykori mechanikus testéből maradt meg az új fizikai válójában, az megőrizte a programleírást is. A mecha ránézett:
-Hozzáférésed volt a memóriámhoz. Úgy láttam igazságosnak, ha én is hozzáférek a tiédhez. Manu tovább kiabált vele:
-Csakhogy én megkérdeztelek előtte! 
-Ne haragudj- mondta a robot- nem tudtam, hogy ez ilyen kellemetlenül érint. 

Ahogy futottak a programok, az első dolog, ami nyilvánvalóvá vált, hogy a kaaelidaschi programnyelv sokkal bonyolultabb, és összetettebb. Emanuel egész kicsinek érezte magát mellette. Aztán elérkezett a pont, ahol a parancs megszakadt... mind a két programon belül. Ezeket a mecha külön ki is emelte. A tudós közelebb lépett, és jobban szemügyre vette:
-Hát ez meglehetősen érdekes. És a hol van a kódsor, amivel helyettesítette? 
-Azonnal mutatom- mondta a robot, majd a képernyőn kiemelte a sorokon belül azt a bizonyos kódsort, és betette a parancsba a megfelelő helyre. A vérfagyasztó csak az volt, hogy Manunál ugyanúgy látszott ez a parancsbehelyettesítés. Ő jól tudta, mi az.... a nap, mikor elvesztette Calát, valamint amikor a zoolook-ok befogadták. Az emberi emlékei részben programba íródtak. Amint ezen merengett, látta maga mellett a fekete párducot. Halkan beszélt hozzá:
-Ez őrület... ezt nem akarom végigcsinálni.
-Nyugalom, Emanuel- mondta a vadállat- ne veszítsd el a fejed. Valóban döbbenetes a hasonlóság, és hogy felhasználta az adataidat...
-Nem hasonlítunk!- fakadt ki a srác, ahogy a totem felé kapta fejét- nézd csak meg, ehhez képest én eltörpültem. Különben is, nem te mondtad, hogy zárjam le a múltam, mert nem vagyok mecha? A fenevad ránézett azokkal a mélyreható borostyánsárga szemekkel: 
-Az ahhoz való ragaszkodást kell lezárnod. A tapasztalataidat nem. Azokra szükséged lesz...

-Érdekes program- mondta tudós, miközben készítette a mentéseket, és a robotra nézett- remélem, nem bánja kedves, ha elmentem. A mecha fejet hajtott:
-Rendelkezzen csak velem. A mi fajtánk abban leli örömét, ha orgák szolgálatára lehet. Közben Renato épp a rá bízott robottal ismerkedett- akinek a kezén történetesen három ujj volt öt helyett:
-Nagyon barátságosak- állapította meg mosolyogva, majd Tarára nézett- megtartjuk őket?  A lány sóhajtott, és a saját android társára nézett. A gép vissza. Tara elmosolyodott, majd elgondolkozott: jó érzés volt megtapasztalni, hogy ezek a robotok milyen figyelmesek- mi több, érzelmesek. Viszont ugyanúgy azt is észrevette, hogy a holdfénytolvajok miként néztek rájuk. Erről az jutott eszébe, ahogy rá néztek az emberek a saját világában, még annak idején. Ez még inkább közelebb húzta őt ezekhez az idegenekhez. Megsimogatta az android vállát:
-Köszönöm- majd kínos mosollyal hozzátette- ne haragudj, de nagyon meg tudnák érinteni az ilyen dolgok...  A gép bizalmasan végigsimította Lady Spark hátát:
-Semmi gond, hölgyem. Jól esett, hogy valaki megértette a helyzetünket.

Aluh Manac végül felállt, és a nőies mechára nézett:
-De mégis hogy vihetnénk el hozzátok az életet? Magad mondtad, hogy még levegő sincs. Mi csak pusztán fénymágiát használunk, nem teremtést. Ez viszont Manunak adott ötletet. Az uralkodóra nézett:
-Felség! Manac ránézett:
-Igen? 
-Lenne egy javaslatom- lépett közelebb a srác- az RTG lakói materializálnak, kvázi teremtenek. Ha ad egy kis időt, meg tudok fűzni két RTG lakót, akik összedolgozhatnának velük, és segíthetnek visszahozni az életet Kaaelidaschra. A hercegnő figyelemmel hallgatta, majd bólintott:
-Kiváló ötlet, Emanuel Agosto- elmosolyodott- támogatom a tervet. 

Manu el is indult. Renato értetlenül nézett rá:
-Te meg mégis mire készülsz? Emanuel visszamosolygott:
-Ne aggódj, tudom, mit csinálok. Viszont, ha ez beüt, akkor hosszabb időre el kell mennünk Kaaelidaschra. Renato bólintott, majd elmosolyodott:
-Akkor szólok nekik, hogy készítsenek számunkra elő egy olyan szállást, amin megfelel az életfeltételeinknek. Tara is csatlakozott:
-Kiváló ötlet. Én pedig a holdfénytolvajoktól kérek felszerelést. Manu bólintott:
-Akkor hajrá. Ha minden jól megy, két nap múlva találkozunk. Azzal kivonult a teremből....

a földhöz ragadt tanár

Alkímia óra, még mindig az első tanítási napok egyikén. Anna fokozatosan vette végig az osztállyal a periódusos rendszert, szemléltető feladatokkal körítve. Segédeszközként egy kisebb házi labor állt a rendelkezésére, és egy írásvetítő- ez utóbbi bekapcsolva. Egy csipesszel éppen megfogott, és felemelt egy egészen puha, szinte agyagnak tűnő fémet:
-Íme a nátrium- magyarázta az osztálynak- a hétköznapi életben megtalálható a közönséges konyhasóban, de ezen kívül a Föld mintegy 2,6%- át adja, és gyakori alkotóeleme a csillagoknak. Égetéskor a lángot sárgára festi,  és gyorsan oxidálódik. Ekkor elővett egy vízzel teli mérőpoharat, amit az írásvetítőre tett, majd ismét az osztályra emelte a tekintetét:
-A vízzel is rendkívül heves reakcióba lép. Figyeljétek csak! Azzal beleejtette a mérőpohárba az apró szeletet, mire az oldódva elkezdett vadul cikázni a felszínén. A kivetítésnek köszönhetően az egész csapat láthatta, és nevettek a jelenségen. Anna halkan nevetett:
-Jó pofa, mi?

Mire a nátrium teljesen feloldódott, az osztály tapsolt. Az egyik srác valahonnan a középső sorból megkérdezte:
-Tanárnő, nem lehetne megismételni a kísérletet? A tudós halkan nevetett:
-Sajnos nem. Haladnunk kell az anyaggal- közben lapozott a jegyzeteibe. Erre jött egy újabb kérdés, egy másik diáktól:
-Tanárnő... miért nem esik szó a nátrium rituális felhasználásáról? A sárga lángnak is van szerepe a mágiába. Anna Lisa elkomorult, de szelíden válaszolt:
-Nem foglalkozom mágiával. Kérdezzétek Zitanát, ő jobban ért ehhez a szakterülethez. Egy újabb kérdés... ezúttal egy lánytól:
-Miért nem foglalkozik mágiával, tanárnő? A tudós felé fordult:
-Azért, mert nem hiszek benne- válaszolta nemes egyszerűséggel.

Ez kisebb zavargást váltott ki a teremben- mégiscsak leendő varázstudók ültek a padokba. Nekik kifejezetten szentségtörés volt, hogy ilyet hallottak. Csak azért nem váltottak ki nagyobb balhét az egyszerű felmordulásnál, mert tisztelték és nagyon szerették a fiatal tanárt. Anna Lisa próbálta lenyugtatni őket:
-Tudom, hogy ez valamilyen szinten a nézeteitekbe ütközik, de ez a megfelelő időpont, hogy megvitassuk ezt a témát.
-De szeretnénk tudni- szólalt meg egy kislány az első sorból- miért nem? Vagy talán istened sincs? Az osztály egyhangúan osztotta a véleményt, tényleg kíváncsiak voltak. Csendbe is maradtak, érdeklődve várva a tanár válaszára.

Anna Lisa elgondolkodott. Ez egy kicsit kényes téma volt a számára. Az emberek világából származott, ahol a hit kérdése elég komoly következményeket vont maga után- mind véleményalkotásban, mind a cselekvések okaiban. Ezt nagyon jól tudta, első kézből tapasztalta meg az egészet, miután ő is mélyen vallásos volt egy időben. Később tapasztalta csak meg, hogy a hit is egy rafinált kétoldalú szablya. Sóhajtott, és az osztályra nézett:
-Nincs- válaszolt végül komolyan. A diákok tovább hallgattak. Várták a további magyarázatot. Anna folytatta is:
-A hit valóban felállít mindannyiunk számára egy morál rendszert, amely a helyes viselkedés felé irányít. Viszont megvan egyúttal a sötét oldala is a maga előítéleteivel, tabuival, és félelmeivel. Az otthonomban megtapasztaltam a hitnek ezt az oldalát, és oly mértékben elborzasztott, hogy megváltam tőle, és egyúttal- Shayla felkérésére- eljöttem Nixába. A csendet egy hátrébb ülő srác törte meg, aki vonakodva, de rákérdezett:
-Egész pontosan mi történt? A tudós felé fordította a fejét:
-Sajnálom, de erről nem szeretnék beszélni- hangja bár nyugodt volt, mégis tiszteletet parancsoló. Az osztály azonnal tudomásul vette, hogy egy kicsit messzire ment, igencsak a tanáruk személyes ügyeibe.

Pont ekkor csengettek ki. A diákság lelkesen vonult ki a teremből, kihasználva a szünet adta pár perces pihenőt. Anna nézte, ahogy távolodnak... és megejtett egy halvány mosolyt.
-Ti ugyanúgy megtapasztaltátok azt, amit én- gondolta- de az uralkodók vezetésének és a birodalmak összevonásának hála, ez már gyökeresen megváltozik...

2011. május 19., csütörtök

in charge...

Ambran valóban remek tippet kapott Sötétségtől: a kék fővárosban megtalálta az ideális forrást, ahol visszanyerhette az erejét.... és ez a forrás történetesen az áramszolgáltató volt. Belemerült a hálózatba, mint a tengerbe... Lehunyta a szemeit, és hátradőlt. Rengeteg adat, rengeteg energia... rég nem érzett ilyesmit. A harc, hogy kiszabaduljon, több erejét vette, mint gondolta, hiába ő a viharisten. De most ismét életre kap. Az energiaáramlatban teljes ellazított, és hagyta, hogy az erő erő és az információ töltsön. Ebben az állapotban viszont egy furcsa érzés is végigfutotta a testén... Felnyitotta szemeit. Nem, nem hallucináció... valóban jöttek azok a furcsa frekvenciák... Mintha valaki, ha nem is közvetlenül, de szólna hozzá. Felült, és a frekvenciára koncentrált. Sikerült belecsatlakoznia. Ezek a hullámok nem érdekes módon nem közvetlen energiaáradatból származtak. Valahonnan távolról jöttek. Távolnak is tetszettek... halknak, de értett minden szót, és a szavak mögötti érzéseket...

Ahogy hallgatta az üzenetet, hirtelen félbeszakította őt egy kopogás. Felkapta a fejét. Jenisse Mysz volt az, a főtranszformátor üvegajtaján. Ambran felkászálódott, és kilépett:
-Igen, hölgyem?- kérdezte jámboran. Jenisse megigazította a szemüvegét:
-Uram, megkérhetném, hogy ücsörögjön a transzformátoron? Így akadozik az áramellátás. A viharisten bólintott:
-Elnézést, nem tudtam- majd odébbállt- további szép napot. Az egérlány pedig utána fordult, meglehetősen gyanakodva nézve:
-Micsoda alak- gondolta- amikor az egér már azt hinné, hogy Nixában már épp elég fura figurával találkozott, akkor az élet rácáfol...

Aznap nemcsak Jenisse tapasztalt furcsaságokat. Nadine ugyanolyan értetlenül próbálta visszarángatni Manut:
-Te meg mégis hová mész? Még nem végeztünk a Ferrarimmal- mondta talpig szutykosan, ahogy kapaszkodott az ugyanolyan olajfoltos srácba.
-Ne haragudj- magyarázta ki magát kínosan Emanuel- de azonnal el kell lépnem. Nem tudom, mikor jövök, csak azt, hogy most tipli van.
-Mégis ki mondja ezt?- fakadt ki Nadine. Zavarta őt, hogy nincs magyarázat barátja viselkedésére. Manu megfordult, és megfogta a lány vállait:
-Figyelj, ne aggódj... tök normális vagyok. De valaki hív engem, és ki akarom deríteni, hogy miért. Barátnője sóhajtott, majd hozzábújt:
-Jó, de siess vissza. Emanuel megpuszilta a homlokát:
-Sietek... Majd a motorra pattant, és már száguldott is.

Pár utcával arrébb Ags ugyanígy hajszolta Tarát:
-Ne már, édesem... valami rosszat mondtam? A kék lány megállt egy pillanatra, és visszafordult:
-Nem, dehogy. Viszont mennem kell, most azonnal. A bozontos hippi letérdelt, a lány egyik lábába kapaszkodott, és nagy kiskutya szemekkel nézett rá:
-De miért? Ne hagyj itt....- kissé rá is játszott. Szerette elérni a kívánt hatást, bár annak tényleg nem örült, hogy barátnője épp a romantikázás kellős közepén lép le. Tara a fél lábán ugrált:
-Tényleg... ne haragudj... csak nekem... mennem kell- magyarázta kínosan. Végül elektromos energiává alakulva röppent ki Darko szorításából, aki szomorúan nézett utána. Lehajtott a fejét, és sóhajtott:
-Soha nem lesz csajom....

Végül a zoolook-ok kis negyedében Renato állt fel Cez mellől. Azonnal átváltozott. Casey értetlenül nézett utána:
-Te meg mit csinálsz? A sirály visszanézett rá, és megeresztett felé egy bizalmas mosolyt:
-Hívnak. Szükség van rám. A lány visszamosolygott:
-De remélem, nem egy másik csaj. Renato halkan nevetett:
-Biztosíthatlak, hogy nem. Azzal szárnyra kapott.

Mindhármójukat Ambran hívta, aki az egyik épület tetején ücsörgött. A jelzés általános volt, de úgy tűnt, hogy ők hárman reagáltak rá. Mikor a trió megérkezett hozzá, a tetőre, volt is nagy csodálkozás. Először is Renato azonnal meghajolt, mivel felismerni vélte az istenséget. A másik kettő vele ellentétben értetlenül pillogott, ráadásul Tara rámutatott:
-Te meg ki a fene vagy?- fakadt ki belőle. Az istenség azonban nem akadt ki. Sőt, készségesen válaszolt:
-Ambran vagyok, a viharisten- felállt- és köszönöm nektek, hogy azonnal jöttetek hívó szavamra. Renato felállt, és alázatosan megkérdezte:
-Miért hívtál minket? Az élet szikrája ránézett:
-Megbízásom lenne a számotokra- magyarázta- nemrég üzenetet kaptam az űrből, furcsa életjelektől. Elkeseredettek voltak, segítségre van szükségük. És ahogy kivettem, Lumanix bolygója felé tartanak, viszont az ottani létformák nem biztos, hogy bizalommal fogadják majd őket. Ezért titeket kérlek meg, hogy ti segítsétek ezeket a furcsa életjelenek, és legyetek a tolmácsai Lumanix bolygóján.
-Miért?- kérdezte Emanuel- talán nem beszélik a nyelvet?
-Épp ellenkezőleg- fordult felé Ambran- viszont ti hárman biztos hidat képeztek köztük, és a holdfénytolvajok között, mert ti rendelkeztek a megfelelő kommunikációs készséggel. Emellett ezek a fényhívők valószínűleg nagyobb bizalommal lesznek felétek, mint feléjük.

Mindhárman meghajoltak, majd Renato egyből rákérdezett
-Manu, megvan még az űrcirkálód? Emanuel elvigyorodott:
-Természetesen. Ott hagytam a negyedetekbe. Azzal fogunk Lumanix bolygójára utazni. Tara izgatottan elvigyorodott, ahogy elindultak:
-Hú, erről nem is álmodtam volna... egy igazi űrutazás!

Kaaelidasch

Aluh Manac, a holdfénytolvajok hercegnője épp nyakig ült a papírmunkában. Nemcsak a birodalmak egyesülése miatt kellett módosítania szerződéseket, szabályokat, de mióta rendbontás történt az RTG-n, egy csomó feladat kimaradt. Épp azért, mert a sötét testvéreiknek épp elég gondjuk volt a Rynn-származék gyíkharcos felbujtókkal, nem hogy még a két bolygó közti kapcsolattal foglalkozni. Alig, hogy ezt végiggondolta két aláírás között, belépett az egyik hivatalnok:
-Felség, közbe kíván avatkozni? Aluh Manac felpillantott:
-Tessék?
-Az RTG-t ért támadást illetően- folytatta a hivatalnok- hogy Rynn holdjának egy szélsőséges csoportja randalírozott. Őfelsége sóhajtott, és folytatta a papírmunkát:
-Nem, nem kívánok. Ez az ő ügyünk, úgy érzem, nincs jogom beavatkozni. És ha jól tudom, a tárgyalások már merőben folynak. A hivatalnok meghajolt...

Ekkor viszont egy tudós rohant be lelkesen, ordibálva az irodába:
-Felség, felség! Azonnal gyere, ezt látnod kell! Manac felpattant az asztalától:
-Mi az? Azonban a tudós a protokoll szabályait felrúgva egész egyszerűen karon ragadta a hercegnőt, és vonszolta:
-El se fogod hinni! 800 éve nem történt ilyen!- ecsetelte tovább izgatottan.
-Na de mit?- fakadt ki őfelsége. Kicsit idegesítette, hogy az egész jelenetből egy árva szót sem ért. Minden esetre a tudós lelkesedése nem lehetett alaptalan.

A kommunikációs központba értek: mindenhol monitorok, fejhallgatók, radarok. A tudós az egyik monitorhoz vezette a hercegnőt, és mutatta:
-Nézd, felség! Egy repülő tárgy közelít felénk, fénysebességgel. Aluh Manac a szaki felé fordult:
-Sikerült azonosítani?
-Igen, felség- folytatta a tudós- nem fogod elhinni. A koordináták 122-497-r245-90p. A szignált pedig beazonosítottuk. Utoljára ilyet 800 éve hallottunk. az uralkodó szemei elkerekedtek:
-800 éve? Vagyis...
-Igen, felség- a tudós izgatottan nézett a hercegnőre- teljes egyezés Kaaelidasch szignáljával. Azóta nem hallottunk ilyet, mióta ez a bolygó eltávolodott tőlünk az ottani testvéreinkkel együtt. Most már Őfelségét is eltöltötte az izgalom, ahogy visszapillantott a monitorra:
-És az ő hajójuk közelít felénk. Kaaelidasch lakói annyi évszázad után ismét felveszik velünk a kapcsolatot.... Visszanézett az egész társaságra:
-Ezt azonnal hozzátok nyilvánosságra!- izgatottan megindult kifelé- fel kell készülnünk testvéreink fogadására!

Lumanix népe úgy be volt sózva a hír hallatán, hogy órák alatt összekészülődtek. Miután a tudósok kiszámították az űrhajó landolásának helyét, ott állították fel az egész fogadóbizottságot, mutatványosokkal, zenészekkel, lampionokkal, mindenféle pompával... A hercegnő is a szokásosnál jobban ki volt öltözve. A tudósok számításainak köszönhetően megkapták az érkezés pontos idejét... A hajó éjszaka landolt, a 3 újhold, 8 félhold és 5 telihold órájában. Épphogy földet ért a monstrum, a holdfénytolvajok máris belekezdtek az éljenzésbe, a zenélésbe, és a tűzijátékok lődözésébe. Aluh Manac hercegnő is lelkesen megindult, hogy a hagyományaikhoz híven elsőként köszöntse rég nem látott kaaelidaschi testvéreiket.

Nyílt is az ajtó... és a tömeg hirtelen elnémult. Az uralkodó lábai is a földbe gyökereztek félúton. Ugyanis akiket az ajtó rejtett, és akik lesétáltak Lumanix felszínére, azok távolról sem hasonlítottak az egykori kaaelidaschi népekre. Robotok voltak. Arctalan fémbábuk... viszont olyasmi ruhákban, mint az arabok: fejkendők bő felső és nadrág, valamelyik még a karját is védve egy-egy végigkötéssel. Mind az öten... talán csak a konstrukció különbözött itt-ott. Aluh Manac a döbbenettől próbált magából kipréselni néhány szót:
-Ti meg.... kik vagytok?- kérdezte elhűlve. A középső válaszolt neki, aki a tartása és a ruhái alapján elég nőiesnek tűnt:
-Mi vagyunk Kaaelidasch lakói- hangja gépiesen torz volt- a segítségetek kérjük, Kaaelidasch ősi testvérei...

2011. május 18., szerda

nem épp zökkenőmentes beilleszkedés

Vonakodva bár, de Zitana elfogadta a felkérést, hogy a Mágusképző egyik tanára legyen. Megkapta a 'sötét mágia' tárgyat, és rögtön az első napján ő kezdett. Sietve bár, de még időben belibbent az osztálya, a jegyzeteivel együtt. Amint becsukódott mögötte az ajtó máris az osztály fogadtatásában részesült.... ami nem volt épp szívélyes. A múltbéli allűrjei után és a kölcsönös érzés miatt a nixaiak és gyűlölték őt- márpedig az osztály nagy részét ők képezték. Ennek megfelelően mindennel megdobálták, ami csak a kezük ügyébe került... vagy amit kezdőként elő tudtak varázsolni. A mágus takarta karjával a fejét, majd milyet a katedrához ért, felemelte mindkét kezét. A tárgyak mozdulatlanul lebegtek a levegőben, ő pedig az osztályra nézett:
-Úgy látom, már tudtok tárgyakat megidézni. A diákok leblokkoltak a váratlan fordulattól. Arra számítottak, hogy sikerül elvenniük Zitana kedvét a tanítástól. De az álarcos varázslót keményebb fából faragták. Folytatta is:
-De vajon erre képesek vagytok? Erre a lebegő tárgyakat mind nyilakká változtatta, amik a diákok felé irányultak. Az osztály elsápadt az ijedtségtől, és a padjaik alá bújtak, ahogy a nyilak mind a padok lapjaiba fúródtak.

Végre rá figyelt a csapat. Zitana folytatta:
-Akkor van még mit tanulnotok- mondta tekintélyt parancsoló hangon, majd a tábla felé fordult, és belekezdett a napi pontok írásába- épp ezért vagyok itt. De kezdjük az alapokkal. Az első órán belekezdünk  a sötét mágia elméletébe... Ekkor a sorok közül beordibált egy nagypofájú kamaszcsávó:
-Hé, boszorkány! Miért nem takarodsz haza a saját fajtádhoz? Épp eleget szívóztál már velünk, büdös deghyomi! Ez kezdett túl sok lenni tíz percen belül. De a varázslónő próbálta megőrizni a hidegvérét. Lassan megfordult... szúrón az emberkére nézve... majd halkan, komoran válaszolt:
-Nem kötelező itt lenni az órán. Ha valami nem tetszik, kívül tágasabb. Azzal a ficsúr levágott egy grimaszt a mágus felé, felkapta a táskáját, és kivonult a teremből. Zitana nézte, ahogy távozik, majd végignézett a termen, figyelve, hogy nem-e követi valaki a szószóló példáját. Szerencsére, a többieket érdekelte az anyag. A hatásszünet után tehát visszafordult a tábla felé, és folytatta...

Eléggé megkeserítette a napját ez a kezdés. Viszont a nap további része se telt valami fényesen. Ott volt az ebédszünet... amivel nem számolt. A kollégák mind hoztak otthonról ebédet... csak épp ő nem. Lefáradtan végignézett a tanári szobán, és megvakarta a fejét:
-Ezt aztán jól benéztem- gondolta morcosan- kellett nekem idejönnöm. Ez életem legrosszabb napja. Azzal csendesen elvonulta saját kis sarkába, és inkább tovább tanulmányozta az éves anyagot.
-Hülye nixaiak- forrongott tovább magában- És én voltam olyan hülye, hogy idejöjjek, az oroszlán barlangjába...

Ekkor valami egészen meglepő történt. Valaki odatolt elé egy fél adag tonhalsalátát. Felnézett. Egy egész fiatal, szöszi, kékszemű, szemüveges kiscsaj ült vele szemben, zöld ruhában... és a tonhalsaláta másik felével. Merthogy úgy döntött, hogy megosztja vele az ebédjét. A varázslónő úgy megilletődött a gesztustól, hogy hirtelen szólni se tudott. Megvolt a fenntartása az itteniekkel szemben, főleg a mai nap után.
-Köszönöm- mondta végül. A lány elmosolyodott:
-Remélem, szereted. Eddig még nem volt szerencsénk egymáshoz. Az álarcos mágus végigmérte a szőkeséget, majd gyanakodva rákérdezett:
-Te egy tanársegéd vagy?
-Nem, tanár vagyok. Alkímiát tanítok- mondta kedvesen a jövevény, majd kezet nyújtott neki- Anna Lisa Szelina. A varázslónő csodálta, hogy ifjú kollégája ilyen közvetlen vele. Talán még nem hallott volna róla? Vagy nem tapasztalta a hatalmát? Már nem is érdekes. Kezet fogott vele:
-Zitana, Deghyomból. Sötét varázslatok... Anna bólintott:
-Az érdekes lehet. Sokan emlegetik előszeretettel- majd akkor látta, hogy a mágus nem nyúlt még az ebédhez. Kissé aggódva rá is kérdezett:
-Minden rendben? Zitana észbe kapott, majd válaszolt:
-Ja nem, semmi- majd nyugodtan elmagyarázta- Csak ragaszkodom a maszkomhoz. Régi szokás... A lány ismét bólintott:
-Értem- majd felállt, és bizalmasan rámosolygott- ez esetben odébb állok. De ha bármire szükséged van, csak szólj... A varázslónő elmosolyodott a maszk alatt:
-Köszönöm Anna Lisa. Már megkaptam...

isteni kapocs

Új nap virradt... A fény betöltötte a kristálypalotát, ahogy Semifar felébredt, ezúttal a fehér sárkány alakjában. Még így is nemesi és elegáns benyomást keltett. Nyújtózott, kitárta a szárnyait, megrázta a fejét... és valakinek a tekintetét vélte érezni a bőrén. Megfordult. Sötétség volt az. Az oszlopok közül nézett rá:
-Jó reggelt, szépségem- mosolygott. A sárkány szusszantott, majd felvette ember alakját: a fehér hajú, jégkék szemű, lila ruhás nőjét.
-Nem tanítottak meg rá téged, hogy illik kopogni?- kérdezte, miközben álmosan dörzsölte a szemét. Azonban a sötét istenség tovább mosolygott rá:
-Ne haragudj. Olyan édesen aludtál, hogy vétek lett volna megzavarnom az álmod.... A fény úrnője rögtön a tárgyra tért:
-Miért jöttél? Az eddig oly titokzatoskodó és rébuszokban fogalmazó Sötétség most az egyszer komolyan és egyenesen beszélt:
-Megtaláltam őt- hangjában valami furcsa örömteli csengés hallatszott. Kezet nyújtott az istennő felé:
-És szeretném, ha velem jönnél, hogy kiszabadíthassuk. Semifar szemei elkerekedtek. A döbbenettől szóhoz sem jutott hosszabb pillanatig. A szóban forgó illető mindkettőjük számára nagyon fontosnak bizonyult. Azért bátorkodott rákérdezni:
-Biztos, hogy ő az? Sötétség bólintott:
-Egész biztosan. Az istennő megfogta a kezét, és elindultak....

A szélisten palotájában pedig minden a feje tetején állt. Egy hatalmas fémláda ugrált jobbra-balra... a szélisten pedig rávetette magát, és próbálta leszorítani a földre:
-Márpedig a helyeden maradsz, ha azt mondom!- ordibálta. Vele szemben a vízisten állt, aki elég rosszallóan nézte az eseményt:
-Biztos, hogy a helyén tudod tartani? A szélisten felkapta a fejét:
-Én ne tudnám? Ha ezer éven át nem tudtam a helyén tartani, akkor egyszer se. A vízisten elkomorodott:
-Minden esetre furcsa, hogy a hatalma még ilyenkor is létezik. A szélisten magyarázott:
-Az erő attól még létezhet, hogy ő a mi foglyunk- majd egy erősebb lökéssel végleg leszorította a ládát- és ha rajtunk múlik, az is marad!
-Viszont ha rajtunk múlik, akkor nem- szólt közbe egy harmadik hang.

A szél és a víz urai a hang irányába kapták a fejüket. Sötétség és Semifar voltak azok. Az istennőt megdöbbentette a jelenet:
-Ti?- fakadt ki- de hát miért?
-Ez roppant egyszerű- mondta a vízisten- azért, mert ő nincs. Nincs az az isten, aki azt mondaná, hogy nekem bármi közöm van a tűzhöz... vagy bárki máshoz. De főleg a tűzhöz!
-És a földhöz!- folytatta a szélisten- Mi mind szöges ellentétei vagyunk egymásnak, és így van rendjén. Nem is értelek titeket, kettőtöket, hogy itt romantikázgattok. Gyilkolnátok kellene egymást! A sötét és a fény isten értetlenül egymásra néztek, majd Sötétség ismét elmosolyodott:
-Tudod, hogy túl drága vagy nekem ahhoz- szólt a megszokott sunyi stílusában. Semifar sóhajtott:
-Csinálj valamit...- kérlelte halkan, de kétségbeesetten. Erre a sötét isten tett egy lépést előre a másik kettőhöz:
-Uraim... nem tagadhatjátok a nyilvánvalót, hogy van egy elem, amely összeköt mindannyiónkat. Úgyhogy ezzel fel is szólítlak titeket, hogy engedjétek el.
-Soha!- sipítozott a szélisten- csak a holttestemen át! A Sötétség szélesen, alattomosan elvigyorodott:
-Ha csak ennyiben fáj..... És megnövesztette a karmait. A szél és a víz urainak ennyi épp elég volt, máris félreugrottak. A sötét isten pedig- hogy már a karmokat is használja valamire- egy laza lendülettel lekapta a láda ajtaját.

Valami azon nyomban kirobbant belőle, és repült az ablakon keresztül. Semifar csak pillogva nézett utána. Észbe se kapott, a sötét isten csuklón ragadta, és húzta magával. Kirepültek az ablakon, és magyarázott neki:
-Le kell nyugtatnunk!- nézett az istennőre- azt hiszem, ez neked jobban fog menni. A fény úrnője bólintott, és követték a jelenést. Az az elszabadult valami cikázott, sziklaormokat tört porrá, belecsapott fákba, földbe... látványos égett jeleket hagyva maga után. Majd felszállt az égbe... tovább cikázott, kiadta minden dühét, ahogy elszabadította erejét: a sötét ég kivilágosodott attól a több száz villámtól. Mikor az isteni pár utolérte, egy ideig még biztonságos távolságba maradtak. Semifar különösen aggódott. Sötétség ezt látta rajta, próbálta is nyugtatni:
-Ne félj, nem lesz gond. Csak dühös. Te is az lennél, ha indokolatlanul elzárnának mindentől ezer évre... A nő bólintott, és várták a vihar végét.

Lassan a cikázás és a tombolás csillapult... majd végleg abbamaradt. Az alak zihált, majd lassan leereszkedett a földre, és letérdelt: egy sötétkék figura volt, fején két szarvval, amik úgy néztek ki, mint a faágból kiálló egy-egy hosszú szárú levél- és olyan lazán is kapcsolódtak hozzá. A farka ugyanilyen volt. Emellett testét sárga vonalak borították, mint valami törzsi jel, vagy digitális mintázat, ami szemei körül, a mellkasa közepén, a kézfejein, a térdein, és a csípője két oldalán kör alakú is volt. A kezében egy dárda- úgy tűnt a testének a része, hogy ugyanolyan sötétkékben tetszett. Viszont az élében világított egy ugyanolyan sárga folt, mint a törzsi festések. Most erre a dárdára támaszkodott.

A páros lassan megindult felé. Elsőként Semifar. Óvatosan odament hozzá, letérdelt vele szembe, és megsimogatta az arcát. A jelenés ránézett. Egy régi ismerős és kedves arc... végre, megláthatta. És végre egy szerető érintés. A fényistennő végigmérte:
-Most már minden rendben lesz. Szabad vagy.... A furcsa istenség sóhajtott, majd Semifar kezére helyezte a kezét:
-Miért?- kérdezte halkan- én tényleg nem csináltam semmit. Ekkor lépett oda Sötétség, aki válaszolt:
-Mert félnek, amiért más elemekkel van bennük valami közös. A kiszabadult istenség ránézett, Sötétség pedig folytatta:
-Ugye tisztában vagy a helyeddel, Ambran? A jövevény lassan csóválta a fejét, a sötét isten pedig ugyanúgy letérdelt, és válaszolt:
-Te nemcsak a viharisten vagy. Egyben te vagy az elektromosság, az energia, az élet- és a tudás szikrája. Te kötöd össze az elemeket. Ambrant ezektől a szavaktól kissé megborzongott, majd maga elé meredt. Végre ismét szabad... eljutott eddig a pontig. De vagy ezer év telt el... hogyan tovább?

Semifar közelebb hajolt hozzá:
-Minden rendben? A viharisten felemelte a fejét, és a párra nézett:
-Köszönöm nektek, hogy kiszabadítottatok. Hálával tartozom...
-Előbb szedd rendbe magad- javasolta Sötétség- ahogy elnézem, rád fér némi vérfrissítés. Ambran értetlenül megdöntötte a fejét:
-Az tényleg jól jönne, de mégis hol? Sötétség sejtelmesen elmosolyodott:
-A kék fővárosban van egy forrás, ahol biztosan feltöltődhetsz....