2011. június 30., csütörtök

faró tutto per te

Az utóbbi napokban súlyos pusztításokról számoltak be... mind Deghyom, mind Nixa területén. A szemtanúk mind villanásról, robbanásról számoltak be. Tom Focus és Shayla egyformán idegeskedtek, hogy mégis mi folyik itt. Sokan rettegtek, és nem mertek az utcára lépni a pusztító sorozat miatt. Salvadora is kellemetlenül szembesült a ténnyel, mikor egyik nap, déltájban Grey Wolf hozzá állított. El is kerekedtek a szemei:
-Te meg mit keresel itt?
-Ne haragudj- bekísérte a rókakölyköt a házba- de ilyen körülmények között nem merem őt tanítani. Sőt, inkább veletek maradok, hogy nehogy bajotok essen. Salvadora kissé ellenezte ezt a lépést:
-De én tudok magunkra vigyázni. Farkas azonban erősködött:
-És ha neked is bajod esik? Akkor ki vigyáz Kitsura? A szőke amazon tudta, hogy a bestia inkább az érzelmeire próbál hatni... igazából ami az i-re tette a pontot, az a gyerek volt, aki kérlelve rángatta a lány nadrágja szárát:
-Légyszí, Dora... úgy félek.... Salvadora sóhajtott, majd átkarolta a kölyköt:
-Nyugi, kicsim- felkapta, hagyva, hogy a vállához bújjon- nem lesz semmi gond. Végül Grey Wolf felé fordult:
-Nem bánom, maradhatsz. A farkas tisztelgett, majd átkarolta a lány hátát.

Viszont a többi zoolook a helyén maradt, feszülten. A fejükbe vették, hogy felveszik a harcot a rejtélyes támadóval. Mind állig felfegyverkezve, bestiális alakban. Talán egy kivétellel... Cez történetesen meditált. Phillie felé fordulva kifakadt:
-Idióta nőszemély! Hogy tudsz ilyen hulla nyugodt lenni ilyen válsághelyzetben? A denevér felnyitotta az egyik szemét:
-Épp az istenekkel próbálok beszélni- dünnyögte- mindenki Ambrant hibáztatja. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy valóban ő az.
-Biztos, hogy nem- válaszolt Renato- mi láttuk őt, tudjuk milyen. Még távoli bolygón lévők életét is a szívén viseli, majd pont egy ilyen isten áll neki pusztítani? Az oroszlán felé fordult:
-Talán rájött az ötperc....

Kellett mondania... azonnal elsuhant mellette egy villám, belecsapva egy fába. Ijedtében a földbe gyökerezett.
-Oké...- szólalt meg végül- van valakinél egy váltás alsógatya? Maurizio felmutatott az égre:
-Onnan jött! Mindenki felkapta a fejét. Az energia forrás intenzív volt, vibráló... és véletlenszerűen csapkodtak belőle a villámok. Az egyiket Emanuel hárította... majd ahogy az energiaforrás közelebb került, azonnal rávetette magát. Deen ijedten rákiabált:
-Manu, mit művelsz? A fekete párduc elengedte a füle mellett. Elérte a forrást, és belekarmolt. Érezte, hogy karmai átütnek valamit. Viszont azt is, hogy visszakézből úgy belé vág a 220, hogy a földbe döngöli. A többi félállat a becsapódás iránya felé kapta fejét.
-Mi volt az?- kérdezte Cez felpattanva ültő helyéből.
-Valami élő...- mondta Manu kómásan, ugyanis a becsapódás igencsak szétrázta a tudományt a fejében. A többiek visszanéztek a jelenésre... Valóban, a cikázó forrás vérnyomokat hagyott maga után.
-Ez nem lehet isten- fakadt ki Renato- azok sérthetetlenek...

Agsnak viszont elkerekedtek a szemei. Rájött... és aggódott. Lehajtotta egy pillanatra a fejét... majd a többiekre nézett:
-Lépjetek hátrébb, és bízzátok rám. Edina fenyegetően felé lépett:
-Darko, megtiltom... A sárkány viszont erre bepipult, és fenyegetően felé fordult:
-Fogd be a lepénylesőd, hugi, és húzzatok innen! A matriarchát úgy meglepte ez a hangnem, hogy elkerekedtek a szemei, és helyben ledermedt.

Ami pedig Ags-t illeti... ő tényleg kérlelhetetlen volt. Ugyanúgy a támadónak ugrott, mint bátyja. Ő viszont el is kapta, és kivette az arcát. Ahogy sejtette... Tara volt az. Fehér hajjal, ruhával, üres tekintettel, és kifejezéstelen arccal. Elszorult a szíve a látványtól. Elkezdte őt rázni:
-Tara!- kiáltotta, próbálva magához téríteni- Tara! Figyelj rám! Én vagyok az, Darko! Semmi reakció... leszámítva, hogy a kék lány nagyobb energiát koncentrált az öklébe, és azzal vágott be a sárkánynak. Ags felordított. Az erős sokk mélyen felégette, a fájdalom a csontjaiig hatolt. Reflexszerűen a lányba is belekarmolt. A támadás hevében azonban próbált visszanézni rá. Tara tekintete ugyanolyan üres volt.

Darko ekkor látta, hogy nincs más megoldás... Összeszedte magát, majd a lányhoz hajolt. A homlokára helyezte kezét... majd a sajátjára... ezt megismételte négyszer-ötször. Ezt követően a sárkány egész egyszerűen eszméletét vesztette, és lezuhant a földre. A becsapódás rémisztő volt.
-Ags!- kiabált Maurizio, és már futottak is volna hozzá. De a fenti jelenés visszaordított:
-Ne, hagyjátok!- majd a fejéhez kapta a kezeit, és sikított. Vonaglott, mint akit láthatatlan tőrök szúrnak minden oldalról. Félemetes volt a látvány. Phillie jobban ki is tudta venni végre:
-Tara? Azonban amaz nem felelte. Úgy tűnt, nagyon küzd.

Végül ő is a földre vetette magát. Nem tudta kontrollálni az erejét, a villámok össze-vissza cikáztak.
-Menjetek innen!- kiáltotta- menjetek fedezékbe! Azonban a zoolook-ok nem mozdultak. Nem látták, hogy mi történt... csak annyit, hogy Lady Spark borzasztóan szenved... Ags pedig nincs magánál. A kék lány a földet verte... tovább sikított. Úgy tűnt, iszonyatos fájdalmakat él át. Végül ujjaival szinte végigkarmolta a talajt... egy erősebb villám csapott ki a testéből... majd az izzás eltűnt körülötte.

Nagyon zihált. Alig kapott levegőt. Egész testében nagyon remegett. Lassan a haja is visszafeketedett, akárcsak a ruhája. A víz ömlött róla... minden lélegzetvétellel szédült, és könnyezett. Lehet, hogy sikerült legyőzni a szélisten erő átkát.... de az utóhatás is borzalmas volt. Félt, hogyha most összeesne, talán meg is hal. Lassan a bestiák megindultak felé. Hallotta a lépteiket. Felemelte a tenyerét:
-Ne... maradjatok... Deen ránézett:
-Nem vagy olyan állapotban, hogy megmondd nekünk- mondta aggódva. A kék lány remegve rájuk nézett:
-Dehogy nem vagyok, húgom... az előbb is megmondtam, hogy bízzátok rám. A matriacha majd leült meglepetésében. Jól hallotta? Tényleg Ags volt, aki beszélt hozzá... Tara testéből?

A kék lány nagy nehezen odamászott a sárkányhoz... felé hajolt... a homlokára tette a kezét, majd a sajátjára.. és megismételte négyszer-ötször. Ezután összeesett. A bestia magához tért. Felkelt... és óvatosan a karjaiba vette Lady Spark ájult testét. Edina igencsak komolyan közeledett felé. Ags sóhajtott:
-Mondj amit akarsz- szólt halkan- vágj pofán, amiért visszaszájaltam neked, mint matriarchának, vagy vond meg a totemem, amiért egy illegális technikát használtam. De úgy érzem, hogy nem tehettem mást. Csakis így menthettem meg. Sajnálom. A macska sóhajtott:
-Én sajnálom- válaszolt- ez valóban a te ügyed volt, és valóban nem kellett volna itt lennünk. Kissé kínosan féloldalra is nézett:
-És tényleg nem tehettél mást. Ezért úgy ítélem meg, hogy nem vonom meg a totemed, mert ez volt az egyetlen esélyed, hogy megmentsd. A sárkány halványan elmosolyodott:
-Köszönöm, hogy megérted.

Kissé még megremegett a többszörös sokktól. Az elektromosság által szerzett sérülés igencsak mély volt, és spirituálisan is sérült a lélekcsere és az átoktörés során. De valahogy nem tudott mindezzel foglalkozni. Csakis Tarával. És ment, vele a karjaiban, hogy biztonságos helyen tudja...

2011. június 29., szerda

végre, elemében van

Kaaelidasch, reggeli órák. A mechák ismét váltották egymást a munkában. A rájakirály pedig épp, hogy felkelt, és nekiállt készülődni. Nem aludt túl jól... most különösen rossz kedvében volt. Csak olaj volt a tűzre, hogy Maya egész egyszerűen berúgta az ajtót:
-Felség! Rejazz felé fordult, épp hogy felcsatolt gatyával, és nekiállt ordítozni vele:
-Ezt meg mégis hogy képzeled, mecha? Reggeli órákban, az engedélyem nélkül hogy merészelsz rám nyitni?

Azonban- valahol a király számára is meglepő módon- M1 nem hunyászkodott meg. Épp ellenkezőleg: baromi határozottan előkapott ruhája ujjából egy kendőt, és elkezdte bekötni az uralkodó szemét:
-Egy szót se, felség- darálta tovább, mintha mi se történt volna- ez halaszthatatlan, és látnia kell.
-Ha látnom kell, akkor mi a fészkes fenének kötötted be a szemem?- fakadt ki Rejazz. Azonban Maya nem válaszolt. Mihelyt felkerült a kendő, megfogta a rájakirály kezét, és már vonszolta is maga után. Az utóbbi még mindig ellenkezett:
-Mégis mit csinálsz, te megveszekedett fémnőszemély?- kiabált- azonnal engedj el! Nem hallod?

Azonban M1 nem volt hajlandó engedelmeskedni. Most nem. Kicsit félt, hogy netán az uralkodó elszólja magát, és kiadja a tűzparancsot. Akkor az egész akciót ott ette meg a fene... ő maga pedig belehal. Komolyan rettegett továbbra is. Egyedül az motiválta, hogy ha ez a feladat jól sikerül, akkor talán soha többé nem lesz félnivalójuk.

Túl az udvaron, kinn a szabadban Jiggin vette át az uralkodót. Rejazz érezte is, hogy a csuklóját fogó kéznek más az érzete.
-Ki az?- csattant fel- ki merészeli? Az oroszlán most nem válaszolt. Ehelyett a tóhoz vezette... majd szép lassan be a vízbe. Bizarrul kirázta a ráját a hideg, mikor érezte a vizet a bőrén. Körülbelül derékig mentek be... majd Jiggin elengedte a kezét, és lassan kimászott.

Minden elcsendesedett Rejazz körül. Egy pillanatra el is bizonytalanodott. Aztán végül fogta magát és leszedte a kendőt. Benn állt a tóban... távol az épülő vártól, még a zajt se hallotta. Csak a csendet. Körben a fák, a rét... néhány repülő lény. Még a levegő is feltűnően balzsamos volt. Egy hosszabb pillanatra elgondolkozott. Mikor is érzett ilyesmit utoljára? Idejét se tudja... olyan régen volt már. Leengedte a karját a vízbe. Kellemes érzés, ahogy végigfolyik az ujjai közt... mintha magában az életbe mártózna. Olyannyira belefeledkezett a hely részleteibe és szépségeibe, hogy dühe és agressziója egész egyszerűen elillant.

A két oroszlán, Maya és Capo figyelték feszülten a távolból. Nehéz volt megállapítani, hogy mi jár a fejében, így... hogy szinte mozdulatlanul állt.
-Most mit csinál?- kérdezte az android- nem reagál semmit. Csak bámul...
-Ne aggódj- folytatta Ferlex- valószínűleg rájött, hogy valójában hová is tartozik. A két mecha kicsit értetlenül néztek az unokatestvér párra. Jiggin folytatta is:
-A ráják a vízből származnak. Az apró bolygójukat is egykor óceán borította. Az évmilliók folyamán azonban közelebb kerültek a csillagukhoz, a víz drasztikusan kezdett fogyni, így a szárazföldre kényszerültek. Ott alapítottak civilizációt.

A történetet hangok zavarták meg. Odakapták a fejüket. Rejazz előbb letérdelt, így a víz nyakig ellepte. Kicsit még időzött, a felszínt bámulva... majd egész egyszerűen alámerült. Maya felkiáltott:
-Jó uram! Meg fog halni!
-Dehogy fog- nyugtatta a zöld oroszlán a vállára téve a kezét- a vízből származnak, úgyhogy tudnak víz alatt lélegezni. Unokatestvére folytatta:
-Szóval a szárazföldön alapították meg a civilizációjukat. Viszont az utóbbi ezer évben nagyon elfajultak a dolgok. Nem elég, hogy iszonyatosan kevés víz maradt, de ami maradt, az is súlyosan szennyezetté vált. Más világokkal harcoltak, hogy vízhez jussanak. Egy idő után már nem is a vízért folyt a harc, csak azért, hogy leigázzanak, és maguké tegyenek más helyeket. Ferlex átvette a szót:
-Így kerültünk aztán mi is a képbe. A mostani uralkodót, Rejazzt akartuk meggyőzni, hogy vessen véget a vérengzésnek. De elkéstünk. Az elfoglalt világok összefogtak, és elpusztították a ráják bolygóját. Capo ezúttal úgy válaszolt, mint még soha. Az utóbbi időben rengeteg negatív érzést tanult, és most volt alkalma élni is vele:
-Megérdemelte a szemétláda! Aki ilyen kegyetlen, az meg is járja!

Újabb hang. Odanéztek. Az uralkodó valahonnan a tó közepéről nézett fel. Tekintete valahol nagyon a távolba révedt. aztán ismét visszamerült. A zöld oroszlán pedig folytatta:
-Hát... mégis van oka, hogy hozzá küldtek minket az istenek. Talán nincs minden veszve. Úgy ítélték meg, hogy jár neki még egy esély. K4 ökölbe szorította a kezét... aztán elengedte. Sajnos nem tudott így se felülkerekedni a programján, amit mégiscsak az élet védelmére írtak. Jiggin a nőies mecha felé fordult:
-Figyelj, Maya- majd átnyújtott egy köntöst- egy apróságot még meg kéne tenni...

Úgy egy óra után került elő ismét a rájakirály, a part közelébe. Alig akart elszakadni a tótól. Csodálatos érzés volt ez számára... mintha valami ősi, mély, tiszta valóhoz nyúlt volna vissza. Ekkor meglátta Mayát... a robot akkor lépett a parthoz, felé nyújtva a köntöst:
-Felség? Épp csak hallani lehet, ahogy Rejazz sóhajt... mégiscsak a feje teteje látszott ki a vízből. Végül csak kimászott a vízből, fel azon a meredekebb, kövesebb partszakaszon, ahol M1 állt. A mecha ráadta a köntöst, amit az uralkodó saját magán húzott össze. Jóleső melegség öntötte el. Végighúzta a ruha anyagán az úszóhártyás kezét... majd félig a mechára nézett. Maya csak tiszteletteljesen állt, mint mindig. Várta, hogy a király miként reagál. Végül amaz csak ennyi válaszolt:
-Köszönöm...

Elfordult tőle, a vár felé:
-A nap további részében ne zavarjon senki. M1 fejet hajtott:
-Intézkedem, felség. A rájakirály pedig megindult visszafelé, a helyére...

ex-diák tanár

Kitsu gyorsan tanult a zoolook-ok között. Kíváncsi volt, mindenre nyitott... és megbízott Grey Wolfban. Hamar megkedvelte a pajkos farkast, aki ugyanolyan örömmel foglalkozott vele, és igyekezett a lehető legtöbbet megtanítani neki. Az alapfeladatokon könnyen át is rágták magukat... ezek ahhoz kellettek, hogy a  rókakölyök megállja a helyét a vadonban. Ilyenek voltak a különböző mászó-, kúszó-, sátorverő- és állóképességet javító feladatok, valamint a csapdakészítés és a csomókötés. Viszont tovább kellett lépniük a következő szinte. A farkas úgy vélte, hogy diákjának először meg kell értenie, hogy hol a helye... hogy miféle is a zoolook. Csak utána fejleszthetik a vadállati képességeit.

Viszont maga inkább a gyakorlati feladatokat szerette magyarázni... már csak a totemjéből adódóan is, inkább gyakorlatias volt. Úgyhogy keresett valakit a többiek közül, aki ehhez jobban értett. Be is lépett a matriarchához, hogy kit tudna ajánlani. Ahogy benézett, Emanuel jött vele szembe, ki az indián mintás lepedőn át... Kissé értetlenül is nézett a szürke farkasra:
-Hát te? Grey Wolf fejéből pedig kipattant az isteni szikra. Hát persze! Ki más tudná jobban elmagyarázni az egész létük lényegét, mint az, akinek a saját bőrén kellett tapasztalnia a teljes átalakulást. Elvigyorodott:
-Manu, drága barátom- tette a vállára a kezét- kérnék egy apró szívességet. A legidősebb Agosto visszamosolygott:
-Örömmel, mi lenne az?

A farkas odavezette őt a kis sráchoz, és bemutatta neki:
-Ő itt Kitsu, a tanítványom- majd visszanézett Emanuelre- tudnál vele egy kicsit foglalkozni? Manunál teljesen lefagyott a hardver- habár már csak képletesen. Még soha nem találkozott gyerekekkel. Lövése nem volt, hogy miként kell velük foglalkozni. Kicsit kínosan fordult vissza Grey Wolf felé:
-Izé... mit is csináljak vele pontosan? A tanárnak ekkor esett le, hogy társa nem igen találkozott még kicsikkel. A vállára tette a kezét, és elvigyorgott:
-Csak magyarázd el neki ezt a totem és átváltozás dolgot... mintha mesélnél. Támaszkodj a tapasztalataidra. A legidősebb Agosto megértette végre a feladat lényegét.

A farkas aztán magukra hagyta őket... ő pedig ismét kissé zavartan nézett vissza a rókakölyökre:
-Szóval... Kitsu, ugye? A kis srác lelkesen elmosolyodott:
-Igen!- és kezet nyújtott. Ő is várta a bemutatkozást. A legidősebb Agosto visszamosolygott és kezet fogott vele:
-Emanuel...- majd a diák vállára tette kezét- Kérlek, kövess.

A szellemligetbe mentek. Manu immáron a bestiális alakjában volt jelen. Leültette a kis srácot az egyik fához:
-Dőlj hátra, és hunyd le a szemed- majd odébb maga is leült- mit érzel? Kitsu elmosolyodott:
-Látom a fákat. Zölden világítanak. És téged is látlak... borostyánsárga vagy. A fekete párduc elmosolyodott:
-Kitűnő. A kis srác ezután kíváncsian ránézett:
-Mi volt ez?
-Életenergia- válaszolt Emanuel- az élet szikrája ott van minden lényben, maga a tiszta energia. A rókakölyök kíváncsian hallgatta, és kérdezett:
-Ez nekünk miért fontos?
-A zoolook-ok természetszolgák- válaszolt a párduc- mi vagyunk a kapocs az emberek, és a természet között. A szabad energia az, amivel magunk is át tudunk változni, és varázsolni. A totemek is ebből származnak. Rápillantott a tanítványra:
-Tudod, hogy mit jelképez a totemed? Kitsu bólintott:
-Igen! A róka ravasz, és gyors. Nem erővel küzd, hanem ésszel. Manu elmosolyodott:
-Kitűnő. Beszélgetsz vele? A diák bólintott:
-Igen, de ritkán. Szerencsére, ösztönösen tudom a dolgom. Inkább a mostani napokban kerül elő, ahogy tanulok. Segít letisztítani a gondolatokat.

Emanuel elmosolyodott. Igen, ez ismerős érzés. Úgy látszik, Grey Wolf tudta, kit adjon a kölyök mellé. Folytatta is:
-De ez nem csak játék. A zoolook-ok egykor fontos közvetítők voltak a természet és az emberek között. Ez a hálás szerep szerencsére ma is végigkíséri az életünket. Ahogy láthattad az előbb a fákat, úgy az istenek és szellemek is megjelennek. Csak oda kell rájuk figyelni. Kitsu megvakarta a fülét:
-És miket mondanak? A párduc sejtelmesen visszamosolygott:
-Mindig mást. Jómagam egy nap megbízást kaptam az egyikőjüktől. A rókakölyöknek lelkesen felcsillantak a szemei:
-Tényleg? Manu bólintott:
-Igen. Úgyhogy becsüld meg a lényed, a totemed. És figyelj, ha a az istenek és a szellemek szólnak hozzád...

2011. június 28., kedd

Holdudvarban

Snark, a lila gyíkharcos jelentkezett az arab negyedben, a holdpapnőknél. Vitte a végzést Mao Zhu-tól, miszerint  náluk kell letöltenie egy hónapos büntetését. A végzést maga a főpapnő vette át. Kicsit húzta a száját, hisz nem örült, hogy egy férfi van az ő zárt társaságukban. Csak tanácskérőket és magát a szultán szokták beengedni. Viszont a tűzherceg érve a tanítvány büntetése mellett jogosnak, és jól alátámasztottnak tűnt. A főpapnőt meggyőzte... ő is úgy vélte ezek után, hogy ez a szolgálat kellő büntetés az ilyen viselkedésre. Nem is tétovázott a döntéssel, a harcost még aznap szolgálatba állította.

Snark meglehetősen hülyén érezte magát. Először is, mert babakék női köntöst kellett hordania, aminek csak két ujja volt... neki viszont négy keze és négy lába a kígyószerű testén. Mindezek mellett- a Holdudvar hagyományaihoz híven- még ki is volt sminkelve a szeme körül.
-Úgy nézek ki, mint egy rossz ratyi!- fakadt ki, mihelyt az egyik papnő végzett vele.
-Nem tetszik?- szólt vissza a nő- akkor szólhatunk a mesterednek, és mehetsz világgá. Snark sóhajtott:
-Jól van, jól van- dünnyögött- maradhat a smink... A papnő pajkosan visszavigyorgott:
-Ezt már szeretem! Azzal távozott. Viszont már jött is egy másik, amely egy tálcát nyomott a kezébe, tele poharakkal:
-Mire vársz? Vonszold a segged! A bestia kedvetlenül elindult a többi papnőhöz.
-Türelem, Snark, türelem- mantrázott magában- ez az egyetlen módja, hogy Mao Zhu megbocsásson. Viselkedj, és légy türelemmel...

A Holdudvar lakói épp akkor kezdtek bele egy esti szertartásba. Ennek a része volt, hogy a lila gyíkharcos felszolgálta nekik az italt, amit a későbbiek folyamán megáldottak, és a Hold tiszteletére itták. Maga a szörnyeteg nem értette ezt az egész felhajtást. Nem volt egy vallásos típus. Inkább csak némán tette a dolgát, majd nézte az eseményeket. Bár... jobban belegondolva... a lenge ruhás holdpapnők éneke igazán kellemes volt a fülnek.

A majd félórás szertartás- kántálás, italáldás, és mérsékelt mennyiségű tánc- után a nők leültek. Egyedül a főpapnő maradt állva, aki úgy tűnt, hogy egy gondolattal kívánja zárni az estét:
-Húgaim... a ma este különleges. A Hold szürkülettől napkeltéig őrködik felettünk... ez a leghosszabb időszak, amit az egünk felett tölt. Mindezt Snark elengedte a füle mellett. Egyszerűen nem látta értelmét ennek a spirituális megszállottságnak. Közben a főpapnő folytatta:
-Ezért a mi szeretett Holdanyánknak ajándékkal kedveskedünk- a gyíkra mutatott- hozzátok!

Erre viszont már Snark is felkapta a fejét:
-Micsoda? Mire feleszmélhetett, már vagy nyolc papnő ragadta meg, és cibálták az oltárhoz. Kétségbeesett kapálózott:
-Ne, ne bántsatok! Ne áldozzatok fel a Holdnak! Azonban a hölgyek nem ismertek kegyelmet. Az oltárra szorították a bestiát. Snark halálra vált arccal nézett végig rajtuk... főleg, mikor a főpapnő megjelent egy nem túl bizalomgerjesztő tőrrel. Csak még jobban ficánkolt, és kiabált:
-Ne, ezt ne csináljátok! Ígérem, hogy hűen fogok szolgálni! Egy ujjal se nyúlok hozzátok!

Mire végigmondta, már át is suhant rajta a tőr.... a bal vállán. Épp hogy csak érzékelte. Elnémult. Lassan érezte, hogy a meleg vér lassan kifolyik az oltárra, és hogy a lassan múló félelemtől rázza a hideg. A főpapnő elmosolyodott, és felemelte a vérfoltos tűrt:
-A Hold elfogadta az esküdet. Mostantól közénk tartozol. Snark ettől teljesen padlót fogott. Nem is tudta, hogy kínjában sírjon, vagy ordítson. Inkább csak elvágódott az oltáron, és sóhajtott:
-Öcsém... - gondolta- ezek a csajok aztán jól bepaliztak...

szolgálat helyett szolgaság

A puszta fenyegetés épp elég volt a kaaelidaschi mecháknak, hogy gőzerővel építkezzenek. Társukat nem tudták visszahozni, és a félelem, hogy ugyanúgy járhatnak, elég motivációnak bizonyult. Alig egy hét alatt felépíttették a a vár főépületét. Áttérhettek a kisebb épületszárnyakra. Maya közben alázatosan szolgálta a rájakirályt. Az első néhány napban csak a hajó fedélzetén, később már magában a várban. Néha futólag láthatta társait, de ennél sokkal jobban vágyott arra, hogy köztük lehessen, és segítsenek nekik. Így viszont, úgy érezte, hogy mint egyik vezetőjük, most cserben hagyta őket.

Pedig a saját érdekében neki is tennie kellett a dolgát. Épp italt szolgált fel az uralkodónak, a trónterembe. Letérdelt, mélyen meghajolt, és úgy nyújtotta át a poharat. Rejazz egész egyszerűen kiemelte a kezeiből, beleivott, majd kinézett az ablakon. Egy pillanatra feszültté vált a csend, a robot idegesen meg is szorította a ruháját. Aztán a rájakirály ránézett:
-Mondd csak, mecha... Maya azonnal felkapta a fejét, Rejazz pedig folytatta:
-Hogy lehet az, hogy a gazdáitok elpusztultak? Ti magatok intéztétek így? Ez a kérdés a lehető legfájdalmasabb sértés volt, amit M1 valaha kapott. Ő nagyon is szerette az előző gazdáit... akárcsak a társai. Azóta sóvárogtak a szolgálat után, mióta elvesztették őket. Legszívesebben kifakadt volna, és az uralkodó ellen fordul. De tudta, hogy uralkodnia kell magán.... a saját és a többiek érdekében is.
-Soha nem tennénk ilyet- válaszolt végül halkan. A király közelebb hajolt hozzá:
-Akkor hol vannak?- emelte feljebb a hangját.

Maya kissé megremegett. Részben a dühtől, részben a félelemtől. Végül összeszedte magát, és válaszolt:
-A napkitörés végzett velük. Majdnem 300 éves kettős napkitörés minden életet elpusztított Kaaelidaschon. Rejazz kimutatott az ablakon a rétekre, erdőkre és folyókra:
-Akkor az ott micsoda? A mechának ismét erőt kellett vennie magán, hogy válaszoljon. Az uralkodó erős hangja, agressziója olyan volt számára, mint a pusztaság idején tomboló homokviharok.
-Segítségért fordultunk gazdáink ősi égi testvéreihez, a Lumanixon élő holdfénytolvajokhoz. Ők bocsátottak öt egyént a rendelkezésünkre, akik eljöttek hozzánk, és visszahozták az életet. Rejazz kissé érdekesen nézett vissza a robotra. Ez az egész úgy hangzott számára, mint valami bizarr vallás. Külön kirázta a hideg, hogy ez mégiscsak egy mesterséges formától kellett hallania.

Felé hajította a poharat. M1 még az utolsó pillanatban félreugrott, és a pohár szilánkokra tört a padlón. Felnézett a rájakirályra. Amaz pedig szemrebbenés nélkül, szigorúan, határozottan vissza rá.
-Hozz egy másikat- mondta végül normál hangnemben, majd visszaült a helyére. A mecha fejet hajtott, majd elindult kifelé. Csak sejteni vélte, amit Rejazz tudott: ő, mint idegen nem érti meg őket, tárgynak látja őket, és eképp is bánik velük. Amiről maga Maya beszélt, az valóban vallásnak tűnt... amit csak organikusok érthetnek. Ez az iménti kijelentés a rájakirály szemében élőknek tüntette fel a robotokat... és ettől fakadt ki. De volt egy aprócska különbség: Maya és társai valóban nem értenek semmiféle vallást. Shanbahacot, a növényistent sem tudták értelmezni, mikor megjelent a bolygón.

A munkálatok, mint mindig, este is folytak. De szerencsére a király aludt. M1 viszont ezúttal úgy döntött, hogy kiszökik, és segít a társainak. Nem bírta őket tétlenül nézni. Alig, hogy elindult, az egyik fánál érezte, hogy valami karon ragadja... és magához rántja. Sikított volna... de mire szükségét érezte, már látta, hogy nincs félnivalója. Capo volt az. A felismeréstől úgy megörült, hogy az android nyakába ugrott. K4 is magához szorította őt:
-Hiányoztál... M1 nagyon bújt hozzá:
-Te is nekem...- majd némi tétovázás után folytatta- sajnálom, hogy cserben hagytalak titeket. Minden nap látom, hogy a munka egy percre sem pihen...
-Ne aggódj- K4 végigsimította a fejét- egyfolytában váltjuk egymást, nem lesz semmi gond. Remélem, az uralkodó jól bánik veled.
-Hát...- mondta Maya bizonytalanul- még megvagyok. Ezután az android ránézett, fejük összeért, simogatta a hátát:
-Egyet se félj. Massimo, H3-RM35, és én már szervezkedünk. Kitalálunk valamit...

Azonban nem voltak egészen egyedül. Látták őket... nem is akárkik... Az egyik oszlopnál ott állt a két oroszlán.
-Nézd...- szólt a lila- szeretik egymást. A zöld kissé sajnálkozva csóválta a fejét:
-Nem is fogalmazhattad meg volna jobban. Ez jól kifejezi azt a kötődést, amit látunk tőlük. Jiggin a srácra nézett:
-Szerintem könnyebben szót tudnánk velük érteni, mint gondoltuk. Segíthetnének nekünk. Ferlex visszanézett:
-Gondolod? Nem hiszem, hogy ezek után repesni fognak az örömtől. A lila megfogta a kezét:
-Legalább próbáljuk meg... A zöld végül bólintott, majd elindultak feléjük.

A robotok meghallották, hogy közelednek. K4 féltően magához szorította társát, felkészülve, hogy akár a jövevények támadhatnak. A lila oroszlán lelassította lépteit, és felemelte tenyerét:
-Ne féljetek, nem bántunk titeket. Capo tett egy lépést hátra:
-Honnan tudhatnánk?- kérdezte halkan- ti is velük vagytok. A zöld is odalépett:
-Bízzatok bennünk. Ha összedolgozunk, tudunk nektek segíteni. Az android még mindig bizalmatlan volt, de Maya olybá tűnt, hogy ad a szavukra. Így aztán K4 is hajlott feléjük. Lassan elengedte társát is, és figyelemmel hallgatták az oroszlánokat. A lila magára mutatott:
-Jiggin vagyok- majd a zöldre- ő pedig az unokatesóm, Ferlex. Azt a feladatot kaptuk a tűztől és a villámoktól, hogy helyes útra térítsük az uralkodót. A zöld folytatta:
-Amint a mellékelt ábra is mutatja, sajna eddig nem haladtunk túl jól. Ráadásul a bolygónk is elpusztult- egy pillanatra a földre meredt, majd vissza a másik kettőre- de ha segítenétek, hogy Rejazz ismét felismerje a valódi lényét... a tiszta értékeket....

Maya elgondolkozott. Volt abban valami inspiráló, amit Ferlex mondott... azonnal tudott kapcsolni a programok és a memórián belül. Ránézett K4-re. Úgy tűnt, társa a beleegyezését adja. Ezután ismét az oroszlánok felé:
-Rendben, segítünk. De többé ne fenyegessetek minket. Nem akarunk félelemben élni. A zöld oroszlán elmosolyodott:
-Ha a feladat sikeres lesz, akkor valószínűleg nem is fogtok többé...

2011. június 27., hétfő

... de a szélisten megint beleszól

Az elektromos hálózat. Tara itt érzi magát igazán elemében. Munkája során, amint ide-oda cikázik a hálózatban, az számára a teljes szabadság. Nem érzi a korlátokat, csak suhan... és nem fárad el, ugyanis az elektromosság egyfolytában szinten tartja az erejét... a lendületét. Nincs ehhez fogható az anyagi világban... sehol. Csakis itt... ahol a tiszta, intenzív energia cikázik, a kibertérben... Kár, hogy ezt a többieknek nem tudja elmagyarázni. Hiába az édes többsége zoolook, még ők is igencsak materiálisak. Na igen... az egyetlen dolog, amit a kísérleteknek köszönhet. Ezt a szabadságot igazán megérdemli kompenzálásként...

Azonban egy nap, ahogy Jenisse utasítására cirkált a hálózatban, az egyik kábel hirtelen a lábába kapcsolódott. Ő pedig elvágódott. Visszanézett, hogy mi történt, mire már jött a következő kábel... a másik lábába. Aztán sorozatosan újabb és újabb kábelek... végig a karjaiba, a gerincébe, kettő a mellkasába... végül egy termetesebb, hátra a fejébe. Sikított. Nagyon meg volt ijedve. Különösebben nem fájt neki, de nem sejtetett semmi jót, hogy nem tudott szabadulni... akármilyen erősen is rángatózott.

A következő pillanatban megjelent előtte a szélisten, kaján vigyorral az arcán. Lady Spark elszörnyülködött, amikor meglátta. A istenség halkan nevetett:
-Csak megvagy végre. Már egy ideje nyomon követlek, de olyan gyors vagy, hogy mindig kicsúszol a kezeim közül. Tara idegességében megremegett:
-Mit akarsz tőlem?- fakadt ki. Erre erős csapást érzett. A kábelek mentén hatalmas elektromos töltést kapott, minden irányból. A túlzott energia elviselhetetlen volt, és szaggató. Ordított fájdalmában.
-Nagyon erős lány vagy, Lady Spark- jegyezte meg a szélisten- el kell ismernem, hogy nehezen tudlak megtörni. Majd ordított, és felemelte a kezét:
-De akkor is felesleges erőlködnöd! Erre az áramerősség vagy háromszorosára szökött. Tara keservesen felsikított. Próbált ellenállni az istenség hatalmának, de a hirtelen felcsapott erőviszonyokkal nem tudta felvenni a harcot. Perceken belül eszméletét vesztve összeesett.

A szélisten felkacagott, majd odalépett hozzá:
-Megmondjam én, mit akarok tőled?- megragadta a hosszú haját, és annál fogva emelte fel- azt, hogy Ambran nevében pusztíts! Rombolj! És közben intézd, hogy mindenki őt gyanúsítsa. Hogy aztán mind a halandók, mind a többi isten elítélje, és végleg bezárhassuk... az idők végezetéig. Erre a lány felnyitotta szemeit. Tekintette rémisztően üres volt, arca kifejezéstelen... haja és ruhája pedig fehérré vált. Az istenség elengedte... ő tett hátra két lépést... majd fenézett... és már ment is teljesíteni a parancsot. A szélisten pedig ismét kajánul elvigyorodott:
-Majd én elintézem, hogy a villámisten feledésbe merüljön. Nem lesz az istenek és az elemek közt kapocs... soha többé!

a katona kötelessége

Mao Zhu fél év alatt elég szépen kiképzett egy kisebb századot... elsősorban azért, mert rengetegen érdeklődőt vonzott, sokan akartak tőle tanulni. És akik ott voltak, hihetetlen fegyelmet tanúsítottak felé. A herceg is ezt örömmel nyugtázta, és jól esett neki, hogy ennyire figyelnek az utasításaira. Büszke volt az első osztályára. Lassan feledésbe is merült a remete élete, hisz maga is rájött, hogy ezt a munkát sokkal jobban élvezi. Mégiscsak köszönettel tartozik az öccsének.

A nap végén, mint mindig, a tanítványok alázatosan meghajoltak, ő pedig tisztelettel viszonozta. Ez alkalommal hozzátette büszkén:
-És ne feledjétek, tanítványaim: ti, katonák, hazátokat és uralkodótokat szolgáljátok. Ez a legnemesebb feladat, mit bármilyen harcos kaphat. A tanítványok tisztelegtek, majd lassan elindultak kifelé a teremből. Mao Zhu elmosolyodott. Mint a király elit harcosok egykori tagja, nagyon jól tudta, mit beszél... főleg, hogy tanítványai főleg deghyomiak voltak... harcosok, melyek odaadóan szolgálták a katonaállamot.

Lassan ő is megindult kifelé. Viszont az ajtóból kilépve nem találta Meit. Tudta, hogy a lány vele jött, mert nem nagyon akart alább hagyni a szolgáló kötelességével. Körbenézett a folyosón:
-Mei? Ekkor az egyik ajtó mögül sikítást hallott. Azonnal odasietett.

Az öltöző volt az. A fehér kimonós lány a sarokba volt szorítva, egy lila, gyíkszerű, tarajos, négy karú, négy lábú katona erőszakoskodott vele. A herceg azonnal közbelépett, megragadva a tanítvány csuklóját, és leszakítva a lányról. Majd Mei elé állva védelmezően a bestiára rivallt:
-Mégis mit képzelsz, hogy az alattvalómra támadsz? A tanítvány azonnal meghunyászkodott:
-Sajnálom, mester- a földre hajtotta a fejét, és esdekelt- nem tudtam, hogy hozzád tartozik... Mao Zhu azonban félbeszakította:
-Hallgass! A gyíkharcos egészen összehúzta magát az ijedtségtől. Kifejezetten tartott a harcművész haragjától. Amaz folytatta:
-Egy katona feladata nemcsak az uralkodó és a haza szolgálata, hanem a nők tisztelete is. Nincs bocsánat arra a viselkedésre, amit tanúsítottál. A bestia tovább esdekelt:
-Sajnálom, mester! Ígérem, hogy többé nem fordul elő... Méltó tanítványod akarok maradni.

Mao Zhu komolyan elgondolkodott egy pillanatra. Olybá tűnt, hogy a tanítvány őszintén beszél, de ennek ellenére nem bízott benne. Ezért döntött úgy, hogy inkább feladat elé állítja őt:
-Szóval méltó tanítványom akarsz maradni? A bestia bólogatott. A herceg pedig folytatta:
-Akkor bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy rá. Egy hónapra küldelek az arab negyedbe, a holdpapnőkhöz. Ha megfelelő viselkedést tanúsítasz, akkor hajlandó leszek visszavenni téged. A tanítvány hajlongott:
-Igenis, mester! Viselkedni fogok, mester! Azzal elhúzta a csíkot.

Mao Zhu sóhajtott, majd a lány felé fordult. Mei láthatóan szégyenkezett. Nem nézett rá, csak mereven fixálta a padlót. A tűzherceg megfogta a kezét, finoman magához húzta, majd átölelte. A kimonós zavarban volt, habár jól esett neki gazdája védelme.
-Mao Zhu- szólalt meg végül. A macska kíváncsian ránézett, Mei pedig rá emelte a tekintetét:
-Tiszteletben tartom, hogy nem ragaszkodsz a rangoddal járó csinnadrattához. De kérlek, így te is tartsd tiszteletben, hogy ragaszkodom a szolga mivoltomhoz. Ennél nem vagyok több, sem kevesebb. A herceg a lány vállára tette a kezét:
-De jogaid neked is vannak. Különben is, hozzám tartozol. Ennél fogva ragaszkodom hozzád, és mint hozzám tartozó személyt kötelességem megvédeni. Ugye értesz? Mei kissé félszegen, de bólintott:
-Igen, értelek. Mao Zhu elmosolyodott:
-Na, gyere- karolta át a lány hátát- iszunk egy teát erre az ijedtségre...

belevaló kiskölyök

Salvadorában még Grey Wolf szava ellenére is volt fenntartás. Talán pont azért, mert a rókakölyök már egy jó ideje velük volt, és nagyon vigyáztak rá... mint két nagynéni. Ő harcolni tanította, Anna pedig írni, olvasni, számolni... tökéletes feladatmegosztás. Abban viszont hasonmásának igaza volt, hogy az alakváltást és az ösztönök irányítását csakis a sajátjaitól tanulhatja meg.

Megérkezett a negyedbe, a házak és az erdő közötti térhez. A fiúk épp elrugaszkodó állásban voltak, majd farkas hangját lehetett hallani:
-Vigyázz.... kész.... menj! Kitsut mintha ágyúból lőtték volna ki, már rohant is, és fürgén mászott fel a kiszemelt fára, aminek több ágán is karikák lógtak. Dora elmosolyodott, majd közelebb lépett:
-Szia! Grey Wolf megfordult, és visszavigyorgott:
-Üdv újra- kezet csókolt neki- jöttél a kis srácért? A lány bólogatott:
-Persze. A társam még tart neki órát- egy pillanatra átnézett a bestia válla fölött a fán kalandozó rókakölyökre, majd vissza rá- hogy megy neki? Grey Wolf büszkén elvigyorodott:
-Csodálatosan! Nagyon lelkes, nagyon ügyes. Öröm tanítani. Salvadora bólintott:
-Örömmel hallom.

Aztán a farkas kissé jobban szemügyre vette a szőke amazont:
-Mondd csak- fürkészte- te valami rokona vagy Kitsunak? Dora a fejét rázta:
-Nem- majd kínosan megvakarta a fejét- az az igazság, hogy a szülei meghaltak. Én és a haverom vigyázunk rá. Ettől a bestia egy kissé elkenődött:
-Sajnálom. A lány félszegen elmosolyodott:
-Semmi gond. Szerencsére Kitsu nem emlékszik a történtekre. És az se zavarja, hogy emberekkel van körülvéve.

Ekkor lelkesen odaviharzott hozzájuk a kis srác a karikákkal, és csillogó szemekkel mutatta a tanárjának:
-Megvannak! Grey Wolf elvigyorodott:
-Ügyes vagy!- paskolta meg a kölyök hátát- ezt gyorsan elvégezted. Kitsu aztán a lányra nézett:
-Salvadora, annyi mindent tanultam!- mondta lelkesen, fülig érő mosollyal- Hazafelé úton elmesélem, hogy cserkészük meg Kitát, és hatástalanítottunk csapdát. Dora örömmel hallotta, hogy pártfogoltja ilyen jól érezte magát. Leguggolt hozzá, és megölelte:
-Rendben, te vakmerő! Minden részletet hallani akarok.

Elengedte, felállt, és megfogta a kis kezét. majd a farkasra nézett:
-Ha holnap is ugyanebbe az időben hozom, az megfelel? Grey Wolf bólintott:
-Persze, ráérek. Hozd csak nyugodtan- majd Kitsura nézett- aztán ne feledd, kis haver. A telihold a barátod. A rókakölyök visszaintett:
-Nem felejtem! Salvadora is bizalmasan visszamosolygott a farkasra, majd elindultak hazafelé. Wolf pedig örömmel nyugtázta, hogy mindkét, számára szimpatikus egyént sikerült megnyernie...

2011. június 26., vasárnap

önkényes bitorlók

Kaaelidaschon szépen virágzott az élet. A mechák nagy odafigyeléssel gondozták a növényeket, az állatokat. Semmi nem zavarta őket, még a klíma is nyugodt volt, alig volt komolyabb erősségű vihar. Egy nap viszont látogatók érkeztek... három teljes anyahajó. A kaaelidaschiak, akik alapjáraton az élet szolgálatának éltek, most kissé elbizonytalanodtak. A járművek gigászi méretei nem tűntek éppenséggel bizalomgerjesztőnek.

Aztán nyílt az első anyahajó. Három alak lépett ki belőle. Középen egy kék lény, rája fejjel, apró tüskékkel végig a fején, farkán úszóhártyás kezekkel, zöld ruhában, és palástban. Úgy tűnt, hogy valami uralkodó. Egyik oldalán egy lila oroszlán lány fekete, riasztás sörénnyel, fekete, ujjatlan felsőben, ugyanilyen nadrággal. A másik oldalán egy zöld oroszán srác, valamivel rövidebb sörénnyel, de ugyanolyan ruhával, szem- és sörényszínnel. És persze még annyi különbséggel, hogy csuklópengéi voltak, majd szemei körül vörös festés. Leléptek, és körbenézek. A mechák is kíváncsian összegyűltek... az öt vezér is, sorban: Maya, Capo, Massimo, a szárnyakkal is rendelkező H3-RM35, valamint a négykarú 5U-LT4N. Az idegen uralkodó körbenézett:
-Miféle hely ez? A zöld oroszlán valami szerkezettel babrált, amit a mancsában tartott:
-Kaaelidasch, felség- a rájára pillantott- évszázadok óta lakatlan bolygó. Az uralkodó végignézett a robotokon:
-Akkor ezek itt micsodák? A lila oroszlán fejet hajtott:
-Elintézem, felség. Majd előrébb lépett, közelebb a mechákhoz:
-Ti meg mifélék vagytok? Hol vannak a gazdáitok? Massimo válaszolt:
-Mi vagyunk Kaaelidasch lakói. A gazdáink vagy 300 éve meghaltak. A rája bólintott:
-Tehát nincs itt senki. Rendben. Ezennel elfoglaljuk a helyet. Erre a kijelentésre a négykarú vezető mecha fenyegetően megindult feléjük:
-Azt már nem! Ez a mi bolygónk! Nem fogja egy jött-ment csak úgy önkényesen elfoglalni!

Azonban alig tett pár lépést előre, már repült is hátra... méghozzá darabokban. Ugyanis közben az uralkodó kisebb hadserege is leszállt a többi gépről. Ugyanolyan ráják voltak, katonai ruhában, hatalmas fegyverekkel, annyi különbséggel, hogy nem rendelkeztek tüskékkel. A robotok pedig teljesen elhűltek a látványtól.
-5U-LT4N!- kiabált Maya elkeseredetten. Odafutott volna, de Capo elkapta, magához szorította, és próbálta megnyugtatni:
-Légy erős... nem lesz semmi gond. Amíg összetartunk, nem lesz gond. És valóban, a robotok, mind egy csapatba tömörültek. A program, amit az élet védelmére írtak, hirtelen megváltozott. Kifejezetten rettegtek a jövevényektől.

Ezt látva az uralkodó jobban szemügyre vette a népséget. Azonnal látta, hogy a robotok milyen lehetőségeket rejtenek. Elmosolyodott, és parancsba adta az egyik katonának:
-Azt ott!- mutatott előre- hozd ide! A katona ment is... és K4 karjai körül kiragadta a nőies mechát. Maya egy ideig tehetetlenül nézett társai után. Nem mert ellenszegülni, vagy bármi mást csinálni, ahhoz túlságosan félt. Ahogy a rájakirály elé ért, lehajtotta a fejét. Az idegen uralkodó pedig jobban szemügyre vette. Megnézte a kezét, kicsit megemelte a fejét... még a nanoszálakból készült haját is.
-Csodálatos alkotás- jegyezte meg, majd a katonára nézett- őt vidd a hajóra. Engem fog szolgálni. A katona tisztelgett, és felvitte M1-et. Az uralkodó pedig a többiekre nézett:
-A maradékot fogjátok munkára. Ők fogják felépíteni az új várunkat.

A katonák pedig megindultak. Innen tudták a kaaelidaschiak, hogy ez már nem játék. Az élet, amit úgy kívántak szolgálni, már nem a megbecsülés érzését keltették bennük... hanem a rettegését.

2011. június 24., péntek

contigo, contigo... y contigo

Kelt már az nap... és az első fényei sejtelmesen bekúsztak a hálószobába, a falemez-reluxa rácsai között... megfestve lassan a pár arcát és karját, melyek kilógtak a takaróból. Renato felnyitotta a szemét. Tekintete egyből a még alvó lányra tévedt. Érdekes módon, ilyenkor látja őt a legnőiesebbnek, amikor reggel az ágyban van. És most még a napfény is olyan misztikusan megfestette... Nem tudott ellenállni. Homlokon csókolta a lányt, és beletúrt abba a rövid hajába. Cez fel is kelt... mosolyogva. Megfogta Reno csuklóját:
-Na szia... nem bírsz magaddal? Renato sejtelmesen rápillantott:
-Hogy tudnék, miután annyi ideje nem láttalak? Majd a lány nyakába csókolt. Casey halkan felvezetett, majd átkulcsolta a srác nyakát:
-Milyen telhetetlen vagy ma... Renato visszamosolygott:
-Azért, mert hagyod magad. E szavakkal lejjebb tűrte Cez felsőjének egyik pántját, és végigcsókolta a vállát. Casey viszont csak nem akarta magát hagyni. Ő is akart szórakozni. Megcsókolta Renatót és a göndör loboncába túrt. Úgy tűnt, a másik fél is élvezi, ugyanis belemosolygott a csókba. Majd szelíden a lány derekán összekulcsolta a karjait...

A fény pedig kúszott tovább, mint egy kíváncsi kígyó, elérve a  következő házat is, becsusszanva a résnyire tárt ablakon, a hálószobába, a követező párra. Tara és Ags már fenn voltak. A reggeli világosságban a hippi most jobban kivehette a lány arcát. Simogatta szelíden, néha a hajába is belefésült ujjaival.
-Szép vagy- suttogta, ahogy gyönyörködött benne. Lady Spark visszamosolygott, és végigsimította Darko arcát:
-Hiányoztál- majd a kezét végighúzta a karján- feszült volt egy kicsit a légkör. Te biztos tudtad volna oldani a hülyeségeiddel. Ags elmosolyodott:
-Szóval és csak a hülyeségeim miatt vagyok jó? Tara úgy döntött, hogy kicsit szekálja őt:
-Igen, azért. Viszont Darko most romantikusra volt hangolódva. Inkább megfogta a kék lány kezét, és belecsókolt a tenyerébe:
-Hadd maradjak a hülyéd. Lady Spark halkan nevetett, majd hozzábújt, és átölelte:
-Maradhatsz hát. A hippi is hozzábújt, ugyanúgy karjaiba zárva a lányt.

A fény már betöltötte az egész környéket. Már nem kellett sejtelmesen vonulnia tovább. A harmadik helyre már teljes pompájával tört be, ahol a függönyök már el voltak húzva, az ablakok nyitva.... és Nadine nevetve vette be a kanyart a nappali egyik sarkában, laza hálóingben. Ő követte egy pizsamagatyás fekete párduc... vagyis félig párduc, aki üldözte a lányt. Emanuel úgy tűnt, hogy próbálgatja zoolook képességeit... és a mellékelt ábra alapján egész jól megy, hisz elkapta áldozatát, és elterült vele a kanapén.
-Te!- fakadt ki Nadine, és minden fenntartás nélkül elkezdett birkózni a vadállattal. Ezt valamivel keményebb feladatnak bizonyult Manu számára, hisz meg kellett állnia, hogy ne tolja ki a karmait. Ettől függetlenül nagyon élvezte a dolgot.
-Majd adok én neked, te!- a szerelő elemében volt- pont nekem ne menne? Phillie-vel gyakoroltam, vazze! Erre viszont a párduc leállt, és megfogta a lány kezeit:
-Mi az, hogy Phillie-vel gyakoroltál?- kérdezte érdeklődve? Nadine lelkesen elvigyorodott:
-Ja, hogy nem meséltem? Majd leült a kanapéra, és intett:
-Na, gyere! Helyezd magad kényelembe. Nem kellett kétszer mondani. A fekete nagymacska elfeküdt a kanapén, fejét a lány ölébe hajtva. A szőkeség elkezdett babrálni a hajával:
-Mondtam már, hogy jól áll a fekete? Azonban a borostyánsárga szemek pillantása nem engedett terelni. Nadine sóhajtott:
-Jól van, jól van- megvakarta a bestia fülét, majd belekezdett a mesélésbe- mi ketten együtt nőttünk fel. A kezdetektől tudtam, hogy mifélék. Phillie-vel jól kijöttünk, sokat bunyóztunk, mivel igencsak fiús voltam. Az élet vicce, hogy aztán mind a ketten szerelők lettünk. Végül... velük jöttem át. Mivel a fajuk szimpatizánsa voltam, így a többi ember engem sem tűrt meg. Emanuel ismét felpillantott rá:
-És nem hiányzik az a másik világ? Nadine visszanézett rá:
-Nem- majd szelíden elmosolyodott- te annál inkább. Manu elmosolyodott, majd átölelte, és magára rántotta a lányt. Hangosan dorombolt is hozzá. A szőkeség pedig bújt a vállához, és simogatta a fejét:
-Én nagy macskám. Doromboljunk együtt...

cuando los lobos se encontran

Anna épp hazaért. Egy másik lány fogadta- egy ugyanolyan, mint ő. Annyi eltéréssel, hogy neki nem volt szemüvege, ruhája vörös volt, viselkedése pedig határozottabb, keményebb:
-Na mi újság? Milyen volt a nap?- kérdezte. A tudós megfogta társa kezét, és az ablakhoz húzta:
-Megint hazakísért. Látod? E szavakkal a háztól lassan elsétáló Blando felé mutatott, akinek ezúttal ki volt engedve a fehér sörénye. A hasonmás elvigyorodott:
-Húúú, szép példány- majd sunyin Anna felé nézett- nem akarsz neki bemutatni? A fiatal tanár nevetett, és enyhén vállba verte:
-Dora, maradj már!- teljesen elvörösödött. Salvadora alaposan végigmérte társát, és elmosolyodott:
-Jó látni, hogy végre túlléptél a rémálmodon. Ugye, hogy nem vészes? Anna Lisa sóhajtott:
-Sokkal inkább az bántott, amit tettünk... aminek a részei voltunk.

Ekkor egy 5-6 éves forma kis srác futott be hozzájuk, szőke hajjal, nagy kék szemekkel... rókafülekkel, és farokkal. Salvadora elmosolyodott, és felkapta:
-Szia Kitsu! Megcsináltad a házit? A kis srác megszeppenve bólogatott. Dora visszamosolygott:
-Rendben. Anna mindjárt leellenőrzi. De ha azon kaplak, hogy nem csináltad meg, akkor HAMM!- úgy csinált, mintha le akarná harapni a kis srác orrát, aki erre felnevetett, majd a vállához bújt. A szőke amazon aztán megsimogatta a fejét és a hátát. A gyerek azóta velük van, mióta azon a bizonyos éjszakán megmentették az életét, úgy úgy döntöttek, hogy új életet kezdenek. Szerencsére, pártfogoltjuk nem emlékszik a történtekre... és úgy tűnik, nem zavarja különösebben, hogy nem a fajtársai vigyáznak rá.

Anna elmosolyodott:
-Édesek vagytok. Salvadora bólogatott:
-Igen, tudom, ez elmondtad párszor. De ti is. A tudós átvette a kis srácot, megpuszilta a fejét:
-Szia, Kitsu! A gyerek ugyanúgy odabújt hozzá is, majd Anna visszanézett Dorára:
-Nem gondolod, hogy elvidd az övéihez? A szőke amazon kissé elbizonytalanodott:
-Miért vinném? A fiatal tanár folytatta:
-Ja, ne érts félre- simogatta a kis srác hátát- csak azért kérdezem, mert bizonyos dolgokat csak tőlük tanulhat meg. Tőlünk nem tudná elsajátítani azokat a képességeket, amiket a társaitól igen. Salvadora sóhajtott, majd merengve nézte a padlót:
-Nem tudom...- majd visszapillantott a hasonmásra- nem fogják bántani? Tudod, hogy megy a természetben is, a vadállatoknál... Anna kinézett az ablakon:
-Nem hiszem. Blandót is szívesen fogadták vissza egy másik zoolookkal együtt. Dora komolyan elgondolkozott... mindketten a legjobbat akarták Kitsunak.

Az egész estén tartó mérlegelés után végül úgy döntött, hogy mégis elviszi a zoolook-ok negyedébe. Némi fenntartása még így is volt feléjük, de ő, mint anno az elit katonák egyik tagja, készen állt arra, hogy szétcsapjon a bestiák között, ha netán mégis bántanák a rókakölyköt. A negyedbe beérve elsőként Grey Wolfot pillantotta meg. A farkas ott ült a tér közepén, a kialudt tábortűzhely mellett. Salvadora intett neki:
-Hello! A farkas felpillantott. A látvány azonnal elbűvölte... nem elég hogy egy erős, magabiztos nővel találta magát szembe, de mint toteménél fogva család centrikus, külön bónuszpontnak számított az erős, magabiztos nő melletti kíváncsi kiskölyök, aki már izgatottan fürkészte a környéket. Elvigyorodott, majd odalépett hozzájuk:
-Sziasztok! Segíthetek valamiben? A lány intett:
-Salvadora vagyok- majd a kis srácra mutatott- ő pedig Kitsu. A srác kezet csókolt neki:
-Én pedig Grey Wolf- majd a kölyökre nézett- hello, kis krapek! Mi újság? Úgy tűnt, megnyerte magának a gyereket, ugyanis nagyon lelkesen figyelt rá.
-Te aztán egy okos kis srácnak tűnsz- folytatta- mit tanultál Salvadorától? Kitsu pedig teljes önfeledt örömmel válaszolt:
-Azt, hogyha megtámadnak, akkor mindig célozzak öv alá!

Attól a farkasember kissé elhűlt. Majd a lányra nézett. Dora elvigyorodott, és megsimogatta a kölyök fejét:
-Tanulékony a kis srác. Majd némi hatásszünet után folytatta:
-Ja igen... van rá lehetőség, hogy tanuljon köztetek? Van nálatok tanár? Grey Wolf meglepődött egy pillanatra, majd a kis srácra nézett. A gyerek kíváncsiságtól csillogó szemei mindent felülmúltak. Hogy tudott volna neki ellenállni? Visszanézett a lányra:
-Ha gondolod, én taníthatom. Nagyjából azonos a totemünk is, úgyhogy könnyű lesz szót értenünk. Salvadora teljesen lázba jött a hírtől:
-Ő, de hisz ez csodálatos!- mondta mérsékelve. Aztán ismét Kitsura nézett. Úgy tűnt, levágta, hogy mi folyik körülötte, és alig várta, hogy a mosolygós farkastól tanuljon. Dora visszanézett a srácra:
-Lenne még valami- fogta halkabbra.

A farkasember kicsit arrébb húzta, mert látta a lányon, hogy valami bizalmas dolgot szeretne mondani. Salvadora aztán folytatta:
-Ugye nem fog baja esni vagy valami? Csak mert a vadállatoknál az új kölyköket....
-Nem lesz baj- nyugtatta Grey Wolf, ahogy megfogta a kezét- lehet, hogy mi félig állatok vagyunk, de a másik felünk mégiscsak ember. Úgyhogy ne félj, vigyázni fogok rá. Dora elmosolyodott:
-Kösz. Sokat jelent, ha tanítod. A farkas ismét kezet csókolt neki:
-Számíthatsz rám...

2011. június 23., csütörtök

a rivális

Nem titok, hogy Dorina Joris hozza össze a legjobb bulikat. Eddig senki nem is kelt vele versenyre... talán alapból sem akartak, vagy nem is mertek- ki tudja. De tény, hogy a szakmában nem igen akadt követője. Nem is csoda, hogy másik világba ment szakmai fejlődését. Viszont egy nap arra döbbent, hogy igen látványosan megfogyatkozott a közönség. A 3. órában - látva, hogy nincs különösebb változás - leemelte végül fejhallgatót, és a tömegbe üvöltött:
-Mi történt veletek? Hajtás volt tegnap? Jenisse nézett fel a tömegből:
-Á, dehogy! A többiek a város túlsó felén vannak. Jöttek valami új csajt megnézni. DJ kiakadt:
-Miféle új csajt? Soot vállat vont:
-Nem tudjuk, most érkezett. De minket nem érdekelt a téma. Dorina komolyan elgondolkodott, hogy az új jövevény lopja a közönségét. Egy laza mozdulattal lekapcsolt a lemezjátszót:
-Bocs, de a  buli ma elmarad. De ígérem, hogy legközelebb itt folytatjuk. A csapat kissé kedvetlenül ment haza, DJ viszont a város másik végére. Utána akart járni a dolognak, méghozzá alaposan.

A város másik felében tényleg buli... valami szabadtéri. A reflektorok fényét és a basszust már távolról lehetett hallani. DJ komolyan el is kezdett aggódni, hogy komoly ellenfelére talált. Rövidesen a tömeget is láthatta. elkerekedtek a szemei. Még deghyomiak is voltak itt. Az ő bulijaira hogy nem tette be egy deghyomi sem a lábát? Lassan furakodott előre, és ahol tudott, lábujjhegyre állt, hogy kivehesse a történéseket.

Úgy a tömegben félúton járt, mire meglátta a riválist. Egy 17 körüli, hosszú, fekete hajú, fekete szemű, fekete ruhás lány, ujjatlan felsőjén vörös lángjellel, lila napszemüveggel, fekete rúzzsal... és gitárral. Egy állat rockker, aki úgy gitározott, mint a profik. Meg is indította a tömeget, ott ugráltak körülötte, biztatva, ordibálva. Hatalmas show-t adott a csaj.

Egész addig amíg DJ át nem tudta verekedni magát a tömegen, egész a színpadig. Ugyanis egész egyszerűen felugrott, és a rockkernek esett:
-Te mocskos kurva!- tépte meg a haját, és látványosan elvágódtak a színpadon. Még a zene is félbeszakadt. Viszont a gitáros se vette túl jó néven a támadást, és folytatta:
-Te kis csitri, mégis mit képzelsz magadról? Dorina elkezdte csapkodni a rockker fejét a színpad padlózatába:
-Úgy átrendezem a búrád, hogy a szüleid nem ismernek rád, te ribanc! Viszont annak ellenére, hogy a zene abbamaradt, a közönségnek nem ment el a kedve... kifejezetten élvezték, hogy két csaj harcol a színpadon. Főleg a deghyomiak, akik külön buzdították őket:
-Hajrá egyik, győzzön a másik!
-Üsd vágd, nem apád!
-Csak a fejét, hogy ne sántuljon!

A macskacsatának Rocco és Riksy, a testvérpár vetett véget, akik elhurcolták a két bajkeverőt. A rendontás miatt arra az estére bezárták őket. A két csaj még ott is ölte egymást, ezúttal azzal az apropóval, hogy a másik hibája, az, ahová kerültek. Valamikor a hajnali órákban fáradtak bele a viaskodásba... némi kék-zöld folt, és karmolásnyom kíséretében. Egyszerűen nem jutott eszükbe több szitok, és nem maradt több erejük sem. Egyik sem győzhetett. Végül a fekete indította meg elsőként a beszélgetést, ahogy ott a sarokban ült:
-Szóval... te már régóta itt vagy? DJ bólogatott:
-Olyasmi... kiskorom óta- majd futólag a rockkerre nézett- és te?
-A tengertől jövök. Ott sima gitárom volt. Aztán láttam, hogy itt jobb felszerelések vannak. Dorina halványan elmosolyodott:
-Kicsit ismerős...

Aztán a rockker ránézett:
-Amúgy Spite Inferno- nyújtott neki kezet. DJ ránézett. Bizalmasan elmosolyodott, majd kezet fogott vele:
-Dorina Joris. Utólag... üdvözöllek a zenei világban

2011. június 22., szerda

Tengeri népek

Charmina Morgan egy olyan lány volt, akit nem tudott környezetének masszív kollektív tudata sem a földön tartani.... miután Andron szigetén szentül hitték, hogy ők, az emberek, az egyedüliek az egész világban, és bármilyen felbukkanó szörny csak a gonosz műve. Charmina viszont hitte, hogy a tengernek, a szélnek lelke van... azt is, hogy beszélnek hozzá. Egyelőre Andron lakói csendben tűrték, arra hivatkozva, hogy a hosszú fekete hajú, fekete szemű kislány a maga 12 évével még csak egy oktondi kölyök. Kijár neki az álmodozás, a mesékben való hit. De a lány tudatos volt... nagyon is tudatos.

Olyannyira, hogy egy szép napon besokallt a sok nagypofájú androni embertől, és az egyik siklóhajót elkötötte. Jóféle eszköz volt az ilyesmi: a könnyű szerkezet, két, vagy három ember fért el rajta, és kifeszített vitorlájával percek alatt akár az óriássziget másik felére lehetett érni. Ő viszont valahová máshová szeretett volna... akárhová, csak ne kelljen egy újabb percet Andronon töltenie.

Így siklott el mind messze az emberek szigetétől, át a nixaiak által kijelölt tiltott határ "biztonságos" feléig. Nem tudta hol jár... mind az androniak, mind a nixaiak abban a hitben tartották a szigetlakókat, hogy csak ők léteznek - ez utóbbiak biztonsági okokból. Shayla és Tom úgy ítélte meg, hogy ezek a népek a viselkedésükből adódóan ugyan nem érdemelnek halált, de nem engednek Andron szigetéhez senkit, hogy az ottaniak veszélyeztessék őket.

Charmina ahogy elszabadult, az első lendületéből épp, hogy túljutott ezen a határon... ami három napig és három éjszakáig tartott. Utána, egész egyszerűen elájult a fáradtságtól.Érezte, út közben is, hogy fáradt, de olyan messze akart jutni, amennyire csak lehet - már csak az igen véges készletei miatt is, hisz a siklóhajó a méreteiből adódóan nem engedhetett túl sok teret élelmiszer és víz szállítására. Ébredése viszont kellemesebbnek bizonyult, mint amilyenre számított.

Először csak furcsa, halk cserregő hangot hallott, mint ahogy a delfinek beszélnek, és suttogást felváltva. De egyáltalán nem feszélyezte a dolgok. Sőt... furcsán megnyugtató volt, hogy annyi nap után nem kel egyedül a nyílt tengeren... még abba se gondolt bele, hogy valahol ez irracionális. Aztán az egyik alak félve megérintette, és már kapta is el a kezét. Valószínűleg halottnak hitték. Még egy kicsit később egy újabb félénk tenyeret érzett a fején. Az illető óvatosan nyúlt hozzá... mint fél volna tőle. Aztán a kéz egyre biztosabban tapadt a fejéhez... végül elkezdte simogatni. Először csak óvatosan, bizonytalanul... majd egyre biztosabban. Jól eső érzés volt ez. Mikor már a többieket is hallotta, hogy nyugodtan motyognak, felsóhajtanak, hogy nincs ők tőle tartani, már ő sem leplezte: elmosolyodott, és felnyitotta szemeit.

Aztán meglepetésében le is döbbent. A siklóhajón és körülötte furcsa, kecses lények voltak. Ahogy nézte, mind valami furcsa víziszörnyek, úszóhártyák végtagokkal, halfarokkal, három különböző fajban: az egyik faj világoskék volt, négy aprócska csonttüskével a fején: 2 fent, 2 pedig az állkapocs felett, mindkét oldalon, szemeik zöldek vagy sárgák voltak, furcsa csillogással, mintha csak finoman csiszolt ékkövek lennének. A másik faj tagjai kicsivel magasabbak voltak, és zöldek, pofájuk valamivel nyúltabb, mint az előzőeké, aranysárga szemekkel, szárnyszerű fülekkel. A harmadik faj tagjai pedig sötétkékek voltak, sötétkék színűek, végtagjaik, és a fejük közepén elhelyezkedő legyezőszerű képződmény viszont zöld, szemei feketék. Charmina elmosolyodott. Végre... más lények az embereken kívül. Lelkesen felült- ezzel egy időben a vízi lények ijedten meghátráltak - majd örömtelien kifakadt:
-Olyan szépek vagytok!

Kínos hatásszünet... majd az egyik ékkőszemű megszólalt:
-Jé... ez tud beszélni. A többiek helyeslően elkezdtek bólogatni. A lány végignézett rajtuk:
-Mifélék vagytok ti? Sosem láttam ilyen lényeket... Az egyik legyezős válaszolt:
-A tenger gyermekei vagyunk, mélységek lakói- a horizont felé nézett- amerre csak a víz ér, ott mi uraljuk a kékséget.
-Tényleg- az egyik zöld odahajolt hozzá- te honnan jöttél? Charmina eltűrt a haját, majd irányt mutatott:
-Arról, Andron szigetéről. Egy másik ékkőszemű riadtan szorította meg a siklóhajót:
-De hisz az a biztonsági határon túl van! A hajós körbenézett rajtuk:
-Miféle határ? Egy másik zöld elmagyarázta:
-Azt a határt veszélyes átlépni. Ezt minden tengeri, szárazföldi, kalóz, kereskedő és nemes tudja. A királyi pár is épphogy túlélte azt a kalandot. A lány elgondolkodott:
-Voltak hozzátok hasonló lények Andronon?
-Ö...- kezdett bele kínosan egy másik legyezős- nem egészen hasonlítanak ránk, de voltak. De állítólag ahogy jöttek, úgy mentek is.

Charmina komolyan elgondolkozott, ahogy figyelte ezeket a csodás lényeket. Mindig is volt valami a szigetükön túl, amit titkoltak előle, és a többi ember elől, de ő sejteni vélte? ... ... .. De hisz ez csodálatos! Mégiscsak neki volt igaza! És milyen jó is, hogy eljött Andron szigetéről.
-Nektek van valami konkrét helyetek? Birodalom, bármi?
-Leginkább a tenger mélyén- válaszolt az előző legyezős- de van egy kis sziget, ahol az egyik kitelepülésünk áll. Ha gondolod, odavihetünk. Nem kellett kétszer mondani... a lány azonnal menni akart. A tengeri népek vezették őt, ő pedig kormányozta utánuk a vízi járművet.

Valóra vált a vágya, és kiszakadhatott abból a mindent leplező és tagadó hazug és arrogáns világból, aminek része volt...

2011. június 20., hétfő

my arms kept missing you

A nagy nap...
Vagy másfél hónap távollét után a kis csapat- egy kerülővel az RTG-re -végre hazaért.
A zoolook-ok azonnal gyülekeztek, mikor érezni, majd egyre közeledni vélték szeretteiket, értesítve Nadine-t is. A szőkeség úgy várt erre a pillanatra, mint a vízre egy hét után a sivatagban... hogy ismét láthassa a szerettét, hogy ismét ölelhesse... De ezzel nem volt egyedül. Ags ugyanúgy hiányolta Tarát. Már rengeteg csajjal volt dolga, de Tarához eleinte úgy állt, hogy szerette volna egy közösségbe vinni, ahol elfogadják, és ahol feloldódhat, megnyílhat. És habár mégis Kitának mert nyitni először, ő, Ags volt a híd közte és a többi zoolook között. Ez kovácsolta őket igazán össze. Cez se igazán tudta leplezni az érzéseit: a fiús és többnyire igen kemény lány is hiányolta Renatót. Soha nem mutatta ki úgy az érzéseit, ahogy a húga... vagy akár Ags... Kisebb korába meg is kapta nem egyszer, hogy ő milyen szívtelen. De nem az. Egyszerűen látszatra sokkal mérsékeltebben mutatja ki a mélyebb érzéseit. Szerencsére Reno azon kevesek egyikre, aki ezt nagyon is érti... és jól tudja, hogy mélyebben ennél sokkal több van. Mióta is ismerik egymást? Talán az általános iskolás évek óta. Ki nem állhatták egymást.... Aztán egy ideig jó barátok voltak- elvégre Renato is majdnem hogy egy másik srácot látott benne. Aztán jött a gimi... És a jómadárnak rá kellett jönnie, hogy Casey tényleg nő... a felismerés aztán olyan mélyen sújtotta, hogy azóta együtt is vannak...

Hamarosan megjelent az űrsikló. A lent lévők már alig bírtak magukkal, izgalmukban toporogtak.... aztán az objektum szép lassan leszállt... majd nyílt az ajtó... és előlépett a három hős. Alig léptek ki a járműből, a többiek azonnal a nyakukba ugrottak. Nagy volt először a tolakodás, aztán lassan mérséklődött minden. Tara bújt Darko vállához, ujjait a hajába süllyesztve, kissé megszorítva. Mit is mondhatott volna? Azt, hogy mennyire hiányzott neki? Ez olyan egyértelmű... inkább szusszantott, kissé jobban fúrta hozzá a fejét, lehunyva szemeit... majd lassan halk zokogásban törve ki. Érezte a meleg cseppekből valahol a nyaka körül, hogy Ags-nál is eltörött a mécses. A hippi némán szorította magához, lassan végigsimítva többször a fejét, a hátát.... mint aki megbizonyosodik róla, hogy a szeretett lény valóban ott van a karjai között, és nem álmodik... Tara is igyekezett ezt tudatosítani. De a megindult érzésektől furcsán szédült. Szinte már kapaszkodott Darko-ba, nehogy elessen...

Emanuel is szorította magához Nadine-t. Szinte isteni érzés volt ölelni a lányt. Hogy félt, hogy elveszíti... azok a visszatérő lidércnyomások... az a lázálom... úgy próbált mindig utána nyúlni, és mindig kicsúszott a kezéből. De most már a karjaiba zárta... nem menekülhet. Nem is fogja elengedni soha. Homlokon is csókolta, végigsimítva a haját, a hátát... majd a könnyektől elszorult torokkal, de szelíden suttogta:
-Elmondhatatlanul hiányoztál.... meg is ijedtem, hogy többé talán nem látlak... Nadine a zokogás közepette próbált halkan nevetni, de ez valahol édesen torzul sikerült. Könnyes szemeivel felnézett, és végigsimította mindkét kezével Manu arcát:
-Te bolond... dehogy nem látsz. Itt vártam, és minden nem gondoltam rád. Erre Emanuel viharosan megölelte, és megcsókolta. Minden egyes szó, minden érintés most sokkal édesebb volt, mint máskor.

És végül Renato... Ő felkapta Cezt, úgy ölelte. Hiába no, a fiús lány látványosan alacsonyabb volt nála... legalább 20-25 centivel. Casey lehunyta a szemeit, mélyen szusszantott, és Reno nyakát átkarolva bújt hozzá. Renato megpuszilta a fejét, és jólesően megpaskolta a hátát. Bizonyos fiús gesztusok még mindig nem halványultak el a kapcsolatukból. Fél szemmel ekkor megpillantotta, hogy a többiek könnyekkel küszködnek... Ceznek ezt elég volt hallania is. Halkan rá is kérdezett:
-Figyelj... nem szánalmas egy kicsit, hogy én nem bőgök? Renato halkan nevetett, simogatva a hátát:
-Neeeeem... Így is tudom, mit érzel. Erre a lány kifakadt:
-Dehogy tudod, te kuka! Azzal lerántott a srácot, és megcsókolta. Renót némi meglepetésként érte a húzás, de tetszett neki. Ahogy ott térdelt a lányt ölelve, bele is mosolygott a csókba.

Emanuel lopva körbenézett. Kezdett egyre inkább úgy tűnni, mintha a bizarr utazás meg se történt volna... inkább csak álmodták az egészet... Ambran megbízásától kezdve, a Lumixra szálláson, Titan és Gita felkérésén keresztül a rémálmokon, a szerettek hiányán át egészen addig, hogy sikerült visszahozni az életet Kaaelidaschra. Olyan furcsa... de legalább Nadine-t stabilan tartja a karjai között. Lehunyta a szemeit. Valóban... többé már nem ereszti...

measure of your decision

Felix továbbra is vigyázott a csapatjára Északon. Bár visszakapta régi testét, a hóoroszlánokkal még mindig kitűnően szót értett... valahogy ez a képessége nem avult el. Talán valóban egész eddig őt várták... ragaszkodnak hozzá, és ő ugyanúgy ragaszkodik hozzájuk. Már az elején érezte, hogy itt megtalálta a helyét. Viszont egy nap nap szürke tömeg közeledett... nem az égen, hanem a földön. A jégherceg jól tudta is, hogy mi az... Átok jégkentaurok. Az eredeti játékos és pajkos, kristály tiszta jégkentauroktól eltérően ezek piszkosszürkék voltak, alattomosak, és agresszívek. Lassan közeledtek... nem igazán tűnt támadó szándéknak. De ezektől a lényektől alapjáraton az ember nem várhatott túl sok jót. Azonnal felállt az őrhelyéről, kezében a kecses jéglándzsával, és a már nyugtalankodó népe elé sétált. Félig visszanézett rájuk:
-Ne aggódjatok, kézbe veszem az ügyet.

Alig, hogy ismét előre fordult, az átok jégkentaurok már ott álltak, élükön az átlagnál alig magasabb vezérükkel.
-Miért jöttetek?- kérdezte Felix hűvösen- tudjátok, hogy itt semmi keresnivalótok. A szürke vezér lazán intett a tenyerével:
-Oda megyünk, ahová gondoljuk. Az Észak a miénk is. Viszont ez alakalommal ajánlatot szeretnénk tenni. A jégherceg érdeklődően felvonta az egyik szemöldökét, a másik vezér folytatta:
-Kérünk a területetekből... egy csekély földsávot a jégpalotáig. Semmiben sem fájna nektek... Itt már több jégoroszlán elkezdett morogni. Felix is gyanakodva visszakérdezett:
-Földsávot?
-Ó igen- mondta az átok jégkentaur- vékony földsáv...

Ekkor a távolból valami moraj hallatszott... ami végigdózerolta az egész jégvidéket, majd ahogy a jégkentaurok közé ért, hatalmasat robbant. Mind odakapták a fejüket. Egy alacsony, fehér hajú, jégkék szemű, kék-fehér és egyéb jégárnyalatokban játszó téli ruhában lévő lány ugrott elő. Felix felé kapta a fejét:
-Ne hallgass rájuk, ez csapda! Szét akarják szedni a csapatodat! A szürke vezér épp hogy csak felocsúdott a döbbenetből, a hóoroszlánok és a herceg már nekik is esett. Szépen kezdtek szilánkokra töredezni az átok jégkentaurok. A vezér is dühödten támadt:
-Hogy abba a mocskos életbe!

A hóoroszlánok igencsak masszívan támadtak, és a herceg is lendületesen tört előre. Viszont fél szemmel nézte az új jövevényt. Soha nem látta ezt a lányt... valamiféle szellemnek tűnt. Viszont ha ő nincs nemcsak hogy belesétáltak volna a csapdába, hanem el is vesznek... ugyanis a jelenés nagyon jól harcolt.

Sikerült is fél órán belül megfutamítaniuk az átok jégkentaurokat. A szürkeség hihetetlen sebességgel pucolt el a színről, bár a vezér még visszafordult párszor, fenyegetően rázva az öklét. Ennek ellenére az öröm nem teljesen volt felhőtlen. Felix örülhetett, hogy egy mély sebbel a vállán megúszta. Nézte a távolodó ellenséget, majd visszafordult a csapata felé. Három halott... A bajtársaik ott siratták őket. Neki is elszorult a szíve ettől a látványtól. Mélyen sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Igen... többek között ezért nem tartotta magát méltónak Nixa trónjára: a döntései súlya miatt, ami halállal is végződhet. Hisz akkor is háború volt...

A jéglány akkor lépett oda hozzá. Érezte a hideg kezeit a vállán lévő seben. Után pedig egy furcsa bizsergést, mintha fény járná át. Felé fordította a fejét:
-Hagyd csak- mondta halkan- inkább a többiekről gondoskodj. A jövevény rápillantott:
-Ők már jól vannak- majd folytatta a gyógyítást- az átok jégkentaurokban az a legalattomosabb, hogy a karmaik mérgezőek. Felix mintha ezt meg se hallotta volna. Csak a szomorú jelenetet figyelte tovább. Sóhajtott:
-Nem akartam, hogy így végződjön. De ez volt a legjobb döntés... nem engedhettem beljebb az átok jégkentaurokat. A lány bólintott:
-A lehető legjobb volt- majd ő is felpillantott a jelenetre- de sajnos számolnod kell, hogy az ilyesmi áldozattal jár. Ők ezzel tökéletessel tisztában voltak. A herceg kissé lejjebb hajtotta a fejét:
-Értük mindenre képes lennék...- majd a jövevény felé fordult- különben te ki vagy? A lány pajkosan elmosolyodott:
-Aiskhülé vagyok, jégszellem, Semifar teremtménye. Bár többen a gyermekének neveznek. Felix visszamosolygott:
-Aiskhülé- mérte végig, majd megállapodott a tekintetén- köszönöm a segítséget...

2011. június 13., hétfő

elhagyva Kaaelidascht

A halott bolygóra visszatért az élet. A mechák kifejezetten élvezték, hogy ismét szolgálhatták az életet, gondozhatták a növényeket, vigyázhattak a vadállatokra. Kicsit más volt, mint azokat szolgálni, akik egykor megépítették őket, de a tény, hogy ismét tehettek valamit, mindent felülmúlt. Bár, nem egészen mindenkinél... és erre Capo lett figyelmes.

A vízparton ott kuporgott Maya. A fejkendő most finoman a vállára omlott, ahogy a víztükröt figyelte merengve. Társa odament hozzá, és a vállára helyezte kezét:
-Te mit csinálsz itt? Mindenki örömmel szolgál. M1 azonban tovább meredt előre:
-Ne haragudj... de nem megy. Olyan jó volt ismét olyanokat szolgálni, mint amilyenek a gazdáink is voltak...- gépies hangja most jóval ijesztőbben eltorzult- nagyon hiányoznak... Az android leült mellé, és finoman átkarolta őt:
-Tudom... tudom... Ahogy így ölelte a társát rájött, hogy ez ugyanolyan, mint mikor a kék lány volt a karjaiban. Milyen kellemes felismerés. Valóban... a "társ" tökéletesen behelyettesíthető a "gazdá"-val. Leszakította az egyik pici virágot a földről, és Maya hajába tűzte. Azután megsimogatta a fejét:
-De nem tűnt el teljesen. Ismét szolgálunk, Maya. Mi vigyázunk az új életre. A nőies robot is ugyanúgy felismerte ezt a párhuzamot. Capo vállára hajtotta fejét, kicsit jobban hozzábújva:
-Köszönöm, hogy segítesz visszaállítani. Nagyon nehéz. Társa felé fordította a fejét:
-Ne félj, amíg engem látsz.

Közben a csapat is úton volt haza felé. Mindenki egy hajón, a másikat pedig vontatósugárral vitték maguk után. Ezúttal is Emanuel vezetett. Mindenki aludt, talán Gita járkál fel és alá néha. A pilótán is rajta volt a fáradtság. Át is kapcsolt automatába, nehogy váratlanul érje a bealvás. Mennyit is lehettek távol? 3-4 hetet? Jó hosszú idő volt, nagyon meredek tapasztalatokkal és élményekkel. A villámisten nagyon feladta nekik a leckét. Lehunyta a szemeit...

Aztán felnyitotta. A balján egy ismerős alak állt. Felé kapta a fejét. Lehetséges? Megdörzsölte a szemeit. Nem, valóban nem téved... Cala volt mellette. A lány visszamosolygott szelíden:
-Olyan képet vágsz, mint aki kísértetet lát. Manu végigmérte őt:
-Mert valószínűleg azt is látok! Te meghaltál!- mutatott rá teljes tenyérrel- láttam! Ott voltál a karjaimban és nem tehettem semmit. A tudós teremtménye vállára tette kezét:
-Még mindig bűntudatod van ezért? Az egykori segéd sóhajtott, és felnézett, Cala szemeibe:
-A Kaaelidaschon egyfolytában a teremtő, a gazda elvesztése volt a téma. Hogyan ne gondoltam volna rá? Hogy ne lett volna bűntudatom? Én tehettem volna valamit, hogy megmentselek... ők nem. Cala leguggolt hozzá, és mélyen a szemeibe nézett:
-Te sem tudhattad. Ahogy mi sem az RTG-n. Fogadd el, hogy nem a te hibád... hogy megtörtént. És engedd el a bűntudatot... velem együtt.

Manu szelíden a lányra pillantott. Jó érzés látnia... az, akinek az életét köszönheti... akinek annyiszor meghálálhatta volna... De igaza van. El kell őt engednie. A kaaelidasciak is ebbe őrültek bele. De nekik nagy nehézségekkel kellett rájönnie a programban a kódcserére, és így megbirkóznia a veszteséggel. Ő viszont nem egy gépezet. Sokkal könnyebb dolga van. Végigsimította a haját:
-Eddig nem volt alkalmam... de most szeretnék megköszönni neked mindent, amit értem tettél. Cala csak visszamosolygott. Látszott rajta, hogy büszke az egykori segédjére. Manu pedig odahajolt hozzá, és homlokon csókolta:
-Menj...- suttogta szelíden, hangjában szeretettel. Majd kiemelte finoman a kezét a hajából.

Ekkor ébredt fel. És valóban állt valaki mellette... Történetesen Gita, aki időközben egy takarót terített a vállára. Egykori teremtőjének testvére... valahol ironikus. Érdekes módon, hiába a külső azonos jegyek, ő valahogy nem látta őket hasonlónak. Halványan elmosolyodott:
-Köszönöm... Gita visszamosolyodott:
-Felkeltettelek? Ne haragudj... Végignézett rajta:
-Ez furcsa... eltűnt rólad a húgom léleklenyomata. Most már teljesen. Manu felvonta a szemöldökét:
-Tényleg? Épp hogy felfogta, hogy mi is történt. Aztán Gita kicsit feljebb húzta rajta a takarót:
-Aludj csak tovább. Alig lehetünk félúton. Emanuel kómásan bólintott, majd lehunyta a szemeit, és átadta magát az alvásnak...

2011. június 12., vasárnap

nem egészen szakmai megbeszélés

DJ remekül kamatoztatta a turné alatt szerzett tapasztalatait. A bulik sokkal látványosabbá,színvonalasabbá váltak. És rátett egy lapáttal, hogy olykor kisebb birodalmakba is elnézett. Remek érzés is volt visszagondolni azokra a napokra, amikor a másik világ nagyjait hívta ki párbajra. Micsoda szakmai tudás... több éves gyakorlat... és mindenkinek megvolt a saját, egyéni stílusa. És ahogy jobban belegondolt- ezzel párhuzamosan is kenődött el a mosolya- rájött, hogy azok az előadók mind pasik voltak Ő pedig, nőként- pontosabban lányként- mérkőzött meg velük. Épp ekkor pillantott fel a keverőpult fölül (merthogy épp az egyik buli kellős közepén érte ez a gondolatmenet). A tömeg ujjong, táncol, jól érzik magukat.... de akkor is, ő mit keres itt? Erős kétségei támadtak, hogy nem tud úgy érvényesülni, mint a pasik.

Új beérkező üzenet. Két lemez között gyorsan megvizslatta. E-mail a Daft fiúktól. Elmosolyodott. Valóban, a párbaj turné után az odaát lévő előadókkal egész jó kapcsolat alakult ki. Gyakran váltottak levelet- elsősorban szakmai tanácsokról. Viszont Dorina ezúttal úgy írt vissza a fiúknak, hogy civilben szeretne velük beszélni, és nem szakmai témában.

Szerencsére a fiúk szívesen fogadták. A következő hétre Dorina már Párizs egyik parkjában találta magát. Körbenézett. Kellemes idő, egészséges tömeg... ő maga pedig kék napszemüvegben, ujjatlan, vörös felsőben, és bő zsebes gatyában - like a boss. Az olasz fellépésen Echo remekül rávilágított, hogy használja ki a nőiességét. A belső áttörés akkor megtörtént. Szinten tartani- a "szarokbelemindenbe" viselkedése miatt- viszont annál nehezebb. Neki is csak addig megy, amíg kényelmesen érzi magát. De hogy ismét magassarkús tündérnek öltözzön.... hát, ahhoz aztán hangulat kell.

Ahogy ezt végiggondolta, megpillantott két alakot- egy napszemüveges, rövid, göndör hajút, és egy bajszos, hosszú hajút- akik igencsak határozottan közeledtek felé. A lány felvonta a szemöldökét:
-Mi a franc?- gondolta. Amint a két alak odaért, ő kapásból rávágta:
-Nem veszek semmit! Erre az első levette a napszemüvegét, és elvigyorodott:
-Szia Dorina... rég találkoztunk. A lány percekig értetlenül pillogott:
-Ti meg ki a redvák vagytok? Aztán ahogy még egyszer végigmérte őket, hatalmasat koppant, ahogy leesett a tantusz:
-Ti???? A másik mosolyogva bólintott:
-Látom, a kívánt hatás nem maradt el.

Kicsivel arrébb a park egy csendesebb szegletében folytatták a beszélgetést. DJ szépen kitálalt:
-Oké, ez így kicsit snassz, hogy veletek beszélem meg a hülyeségeimet- nézett végig rajtuk- az apáim lehetnétek! De ti régen benne vagytok a buliba, talán tudtok valami okosságot mondani.
-Nézd- kezdett bele Thomas- téged olyan embernek ismertünk meg, aki véghez viszi azt, amit a fejébe vett, kerül amibe kerül. Senki nem ismert téged, mi is fenntartásokkal fogadtunk.
-Sőt, a menedzseredtől észre se vettünk- tette hozzá Guy-Manuel, némileg oldva a hangulatot.
-Na igen, ez az- folytatta Thomas- de a lényeg, hogy aznap este olyat alkottál, amivel kivívtad nemcsak az elismerésünket, de a közönség szeretetét is. A későbbiekben pedig ezt elismételted újra és újra. Ennek ellenére... komolyan azt akarod mondani, hogy csak azért vannak kétségeid a helyedet illetően, mert lány vagy? Dorina vállat vont:
-Hát... Guy-Manuel épp rágyújtott:
-Esetleg egy kicsit bővebben? DJ ránézett:
-Előbb adj egy slukkot! Guy-Manuel kifakadt:
-Még mit nem! Nem fogok dohányt adni egy gyereknek! Dorina ekkor úgy döntött, hogy kiszolgálja magát. Egész egyszerűen kilopott egy szálat a dobozból, majd elővette a saját öngyújtóját, és egész egyszerűen rágyújtott. A két férfi elég sokatmondóan nézett egymásra.
-Öregem- szólt Thomas- hová lesz a világ, ha a kiskölykök is ilyen masszívan füstölögnek?

Dorina kifújta a füstöt:
-Közötök? Thomas ránézett:
-Hát... ha már így kitálaltál a személyes gondjaidról, akkor van.
-Az a baj- folytatta a lány- hogy ahonnan én jövök, ott én vagyok az egyedüli előadó. Azért csináltam a turnét is, hogy másokkal is összemérhessem magam, és tanuljak. Csak hát... mindegyikőtök pasi. És valahol ez azt az érzést kelti számomra, hogy ezt nekem nem kéne csinálnom.
-A zene nem külön kiváltság- válaszolta Guy-Manuel- a zene mindenkié. És ha úgy érzed, hogy ezáltal ki tudod fejezni magad, és szereted is csinálni, akkor folytasd. Az hogy lány vagy, az csak mellékes részletkérdés. Dorina hátára tette a kezét:
-Sokkal inkább az számít, hogy mit adsz elő, és hogyan. Thomas bólintott:
-Pontosan. És ha továbbra is azt az utat folytatod, amit jelenleg is, akkor nagyon sokra viszed. DJ elmosolyodott, ismét végignézve rajtuk:
-Kösz, fiúk! Sokat számít a támogatásotok...

2011. június 11., szombat

one more task before saying goodbye

Kaaelidasch már nem egy kopár, barátságtalan bolygó volt, hanem élettel teli, zöld otthon. Időközben, ahogy a víz párolgásával megindult a körforgás, az első esők, a felhők, kialakult a megfelelő légkör is. A delegációnak már csak egyetlen egy dolga maradt vissza. Kérésükre a vezetők összeterelték az apró mechanikus állatokat, amiket maguk gyártottak, miután minden élet elpusztult a bolygón. Ezekkel az apró lényekkel akarták fenntartani az élet illúzióját. De sajnos be kellett látniuk, hogy ezek a apróságokat nem különbek, mint ők: pusztán ugyanolyan programozott robotok.

A feladat elvégzésre Titan, Gita, és Emanuel voltak alkalmasak. Az egykori segéd előre, már az RTG-n szólt a párosnak, hogy mire számítsanak Ennek ellenére Gitának még mindig voltak fenntartásai:
-Ezt nem tartom helyesnek- sóhajtott- nekünk korlátaink vannak. Ezzel úgy tennénk, mintha istenek lennénk... és így nemcsak magunkra haragíthatjuk őket, de a többiekkel szemben arrogánssá is válunk. A szőke bozont a vállára tette a kezét:
-Ne aggódj- mosolygott biztatóan- ez egyszeri eset. És mint hallottad, a villámisten megbízásából. Kell ennyi szükséges rossz. A lány visszamosolygott:
-Talán igazad van- majd visszanézett az apróságokra- szerinted sikerülni fog? Titan határozottan bólintott:
-Az elmúlt napokban a még fennmaradt helyi biológia könyveket bújtuk. Álmunkban is fel tudnánk mondani. Hidd el, menni fog. Manu közben ki is emelte az egyiket- egy nagyobbfajta cickányszerűt- majd a másik kettő felé fordult:
-Na, vegyetek ti is magatoknak! Lássunk neki! Ő maga, magához ölelte a lényt, és simogatta, mint egy háziállatot... annyi különbséggel, hogy közben lehunyt szemekkel koncentrált.
-Megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet- gondolta- de most muszáj. Kaaelidasch érdekében. Magához vonzotta a körülötte lévő szabad energiát, a két napból áradó fényt, a hőt... és ezek segítségével változtatta át a karjaiban lévő mechát egy bundás állattá. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie - ezt elsősorban magán tapasztalta. Ha félbeakad a folyamat valami miatt, é rossz helyen, akkor a kisállat bele is halhat.

Gita és Titan követték a példáját. Ők is véletlenszerűen megragadtak egy-egy furcsa mecha állatot, és elkezdték átváltoztatni. Renato és Tara figyelte őket a távolból. Renato kissé rosszallóan csóválta a fejét:
-Nem a legjobb dolog beleavatkozni a teremtés rendjébe. De be kell látnom, hogy ez esetben nincs más megoldás. Valahol csak a magunkfajta halandók tudnak tenni az ügy érdekében. Tara ekkor meglátta az első nekifutás eredményeit: három tökéletesen organikus élő példány. Nagyon egzotikus állatok, a Földön még soha nem látott ilyeneket. Elmosolyodott:
-Azért az eredménye egész csodálatos- nézte gyönyörködve a futkosó lényeket- tényleg isteni... Renato felé pillantott:
-Számodra nem igen vannak ezzel kapcsolatban szabályok, ugye? A kék lány visszanézett rá:
-Nem igen. De talán pont azért, mert egyszerű emberként kezdtem az életem. Ők nem hisznek az ilyen extrém dolgokban- visszanézett a trióra, akiknek a kezei közül újabb élő állatok kerültek elő- ha nem jövök át Nixába, és nem látom ezeket a dolgokat a saját szememmel, soha nem hittem volna el. Reno elmosolyodott:
-Tényleg nagyon emberi vagy...

Ekkor a két robot K4-P0N és M4-X1M lépett oda hozzájuk.
-Nehéz belátni, hogy ennyi volt- szólt M4- biztos nem maradtok? Renato felé fordult:
-Sajnos nem. Itt letudtuk a szolgálatot. Otthon pedig már várnak minket a mieink. K4 Tarára nézett... végigmérte.. majd gyengéden eltűrte a haját:
-Ha ti elmentek... ismét egyedül maradunk. Nem lesz kit szolgálnunk. A lány megfogta a kezét, és visszamosolygott rá:
-Dehogy nem lesz. Nézd csak- mutatott az egyre gyülekező állatseregre, és a fákra- visszatért az élet a bolygótokra. Most már az a feladatotok, hogy vigyázzatok rá. Az android fejet hajtott, és ismét Lady Sparkra emelte tekintetét:
-Igazán hálásak vagyunk nektek. Nincs arra szó, amit tettetek értünk, és Kaaelidaschért. Tara visszamosolygott, majd viharosan átölelte a mechát. K4-P0N hirtelen le is blokkolt. Rég nem tapasztalt ilyet... nagyjából azóta, mióta a gazdáit elveszítette. Ő is gyengéden a karjaiba zárta Tarát, óvatosan a vállára hajtva fejét.

Renato pedig M4-re nézett, és vállba veregette:
-Ti is hiányozni fogtok nekünk. Azért lenne még egy ajándékunk a számotokra. A robot kíváncsian feljebb emelte a fejét:
-Micsoda? A srác sejtelmesen elvigyorodott:
-Volt már nevetek? A mecha értetlenül oldalra döntötte a fejét:
-Nem értem a kérdésed. Nekünk a szériaszámunk a nevünk. Reno halkan nevetett, majd megfogta M4-X1M vállait:
-Most igazit kaptok tőlünk. Én a Massimo nevet adom neked. Te vagy az egyik vezér, így a lehető legtöbbet nyújtod a többieknek, ezért úgy érzem, hogy ez illene rád. M4 hálásan meghajolt:
-Nagyon szépen köszönöm. Lekötelezel.

Tara is lassan elengedte az androidot, és rámosolygott:
-Te legyél Capo. Ez azt jelenti, hogy főnök. Ugyanazért, amiért te is a vezetők közt vagy. A robot lassan fejet hajtott:
-Hiányozni fog a kedvességed- simította végig a vállát- Megtisztelsz ezzel a névvel. A lány megpaskolta az android karját:
-Örülök, hogy tetszik. Remélem, büszkén viselitek majd.

A trió pedig lassan végzett az átváltoztatással. A mezőt különféle állatok lepték el: apró tündérsárkányok, cickányszerűségek, csicsergő bolyhos ugrancsok, nagyobb pillangók és szitakötők. Gita és Titan különösen örült. Még meg is tapsolták magukat. Pozitívan csalódtak az egész szolgálatban- főleg a végében. Megízlelhették, milyen édes is, ha valami igazán fontosat teremtenek. Emanuel mosolyogva nézte őket. Jó volt látni, hogy a pár ennyire boldog. Ahogy belefeledkezett ebbe a pillanatba, egy kéz zökkentette ki, ami a vállán landolt. Megfordult. M1-UT3 volt az. Felé fordult.A nőies robot alázatosan meghajolt:
-Hálásan köszönjük a segítségeteket. Végre, visszaállhatunk a szolgálatba. Manu visszamosolygott rá, a hátára téve kezét:
-Örömünkre szolgált. Majd vigyázzatok rájuk.

Kicsit kínos. Legszívesebben többet mondott volna... de semmi nem jutott eszébe. Csak az, hogy ezzel végeztek is, és hogy el kell válniuk. Pedig nagyon megkedvelték ezeket a robotokat. Talán ő a legjobban- aki maga is olyan volt, mint ők.
-Sajnálom, hogy el kell mennetek- mondta ki helyette végül a mecha- csodálatos érzés volt szolgálni titeket. Ismét hasznosnak éreztük magunkat... hogy másokért vagyunk. Manu végigmérte M1-UT3-at. Érezhető, hogy minden szavát őszintén és komolyan mondja. Egy pillanatra el is gondolkozott: mi lett volna, ha ők ketten előbb találkoznak, mielőtt még átváltozott volna? Talán azonnal megtalálja a helyét, és nem kell üldözéstől tartania, vagy a szeretteit féltenie. Viszont ahogy jobban belegondolt: akkor nem lennének a testvérei se... se Nadine... se a toteme. Talán pont, hogy így kellett lennie...

Megfogta a robot fején lévő kendőt, és finoman leemelte. Kicsit a hajába is beletűrt:
-Erre már nem lesz szükséged. A fák megkötik a talajt, nem lesz több homokvihar. A mecha lassan bólogatott.. majd ismét a srácra nézett:
-Nagyon fogsz hiányozni... Emanuel sóhajtott:
-Te is nekem- végigsimította M1-UT3 fejét- csodálatos vagy. A robot kissé oldalra döntötte a fejét:
-Mint konstrukció vagy mint személy? Manu sejtelmesen elmosolyodott:
-Mindkettő...

Erre a fémnőszemély hozzábújt. A srác is átölelte. Tényleg nehezebb volt elengedni, mint gondolta. Ahhoz képest, hogy idegenkedett tőlük, nagyon megszerette őket. Rengeteget is tanult ezalatt az idő alatt. És persze... neki is van még egy ajándéka a nőies mecha számára. Lassan elengedte, és a vállára tette kezét:
-Szeretném a Maya nevet adni neked. Ez anyát ógörögül... és te, egyetlen női vezetőként, pontosan ilyen vagy. M1 alázatosan meghajolt:
-Köszönöm. Nagyon szép név... Emanuel visszamosolygott, majd fejen csókolta őt:
-Vigyázzatok magatokra... és az új életre....

2011. június 5., vasárnap

a tűzherceg

Habár öccse és a körülmények nem kényszerítették látványosan, Mao Zhu mégis nehezen fogadta el a vér szerint megillető helyét. Az Akadémián még ez kifejezetten előny volt, hisz a tanítványai hihetetlen fegyelmet tanúsítottak felé. Tudott is velük haladni, meglehetősen kevésnek bizonyult a javítani való. A csapat ugyanúgy meg akart neki felelni tanítványként és alattvalóként, mint ahogy ő akart nekik tanárként. 

Viszont ami már sokkal szembeötlőbb volt, az az asztaltársaság. Mióta ő is az Akadémián tanít, a többi tanár asztaltársaságához verődött. Örömmel is fogadták. Bár, a ranghoz járó poénokat meg is kapta. 
-Üdvözlet felség!- kiáltotta Soot, a többiekkel poharat emelve. Mao Zhu viszont ugyanolyan visszafogott maradt, mint eddig. Leült Arklan mellé, és üdvözölte ő is a társaságot.
-Mit szerénykedsz?- nevetett Ursaner- adj már kicsit nagyobb hangot a rangodnak. A harcművészen mosolyogva csóválta a fejét:
-Igazán nem. Nem akarom, hogy ez megváltoztasson. 
-Pedig már megváltoztatott- vigyorgott Midori- mostantól kezet foghattok Arklannal. Ugyanazon a szinten vagytok. A szablyaforgató mesternek erre fel is csillantak a szemei:
-Jé, tényleg!- majd a kék macska felé fordult, és alaposan megveregette a vállát- olyan jó látni azt a nemesi pofád, öregem! A másik oldalról aztán Phyloxtól is megkapta a vállveregetést:
-De ne aggódj... ettől még továbbra is szeretni fogunk. Végre a herceg is- bár halkan- elnevette magát. Végignézett a társaságon:
-Jófejek vagytok. Nem is adnám másért ezeket a tanítás utáni összeüléseket. Soot feltartotta a hüvelykujját:
-Ez a beszéd, öreg harcos!- vigyorgott- büszke vagyok rád!

Arklan visszanézett rá:
-De látom, nem teljesen hagy hidegen a dolog- majd a harcművész kontyába lévő kicsi királyi ékszerre mutatott- különben ezt miért viselnéd? Mao Zhu kissé kínosan elmosolyodott:
-Az öcsém ragaszkodik hozzá. Azt mondja, hogy ez a ranggal járó kötelezettséghez tartozik. Abból a szempontból jó, hogy a tanítványaim hihetetlenül fegyelmezettek. 
-Hát...- mosolyodott el Ursaner- a helyükben én sem mernék lebőgni a herceg előtt...

Miután az asztaltársaság feloszlott, és a harcművész kilépett az ajtón, nyomban megpillantotta Meit. A fehér kimonós lány ott állt az ajtó mellett, mintha egész eddig a nyomában lett volna, és csak most csak arra várt, hogy kilépjen. Meghajolt:
-Merre kívánsz menni, felség? Mao Zhu sóhajtott:
-Mei, kértelek, hogy ne kísérgess... A lány értetlenül nézett vissza rá:
-De ez előírás, felség... A kék macska átkarolta Mei hátát, és elindult vele visszafelé a Háromtornyú várba:
-Nincs szükségem kíséretre- mondta kissé bosszúsan- Nagyon kérlek, hogy ne gyere utánam. Nem akarok felesleges feltűnősködést. És ha már itt tartunk, hanyagold ezt a felségezést, vagy bármiféle protokolláris megszólítást. A nevem Mao Zhu. A hölgyemény lejjebb hajtotta a fejét:
-Értettem...

A várban ő szolgálta fel a harcművésznek a teát. Ez volt az elsődleges rendeltetése. A herceg, aki egyébként ilyenkor a teázóasztalnál térdel, néha meditál, most mélyen a gondolataiba meredve terült el az ágyon. A kimonós adott szertartás szerint készítette el és szolgálta mindig az italt, hozzá illó porcelán készletben. A zöld tea illata kellemesen kacskaringózott a szobában. Amint elkészült, a hercegre pillantott:
-Felség... Azonban nem reagált. A lány sóhajtott:
-Mao Zhu... A harcművész felült. Mei pedig fejet hajtott:
-Elkészült a tea. Mao Zhu elmosolyodott:
-Köszönöm, Mei. Leült hozzá, majd ránézett:
-Szeretném, ha ezentúl csatlakoznál hozzám. A lány kissé zavartan bólintott:
-Megtisztelsz. A herceg végül a felszolgáló vállára helyezte a mancsát:
-Ha az zavar, hogy kiabáltam veled, akkor ne haragudj. Csak nem akarom a felesleges felhajtást. Szeretném, ha úgy állnál hozzám, mint egy átlagos polgárhoz. Ugye értesz? Mei bólogatott:
-Igen- majd ismét a hercegre nézett- de nem akarok tiszteletlen lenni. Mao Zhu barátságosan rámosolygott:
-Nem leszel az. Átadta neki a teával teli kis csészét, majd kézhez vette a sajátjáét, amit megemelt:
-Egészségedre, Mei. A lány visszamosolygott, és szintúgy megemelte a csészét:
-A tiedre is, hercegem. 




2011. június 4., szombat

lifeform borderline

Kaaelidasch szép lassan kizöldült és vele együtt ismét kialakult rajta a levegő- hála a kis csapat és Shanbahac munkájának. Azonban itt nem ért véget a feladat. A légréteg kialakulása ugyanis feltétele volt a munkájuk továbbhaladásának. Először ki akarták várni, hogy az oxigén valóban stabilan megmarad, aztán hogy leesik-e az első csapadék (a felszíni vizek párolgása megindult, és egy-két kisebb felhőt már megpillanthattak), valamint, hogy a növényzet stabilan megkötött-e a talajt, és Kaaelidasch lakóinak nem kell tartaniuk további homokviharoktól.

Viszont a munkamenet következő fázisa előtt Manu komolyan rosszul lett. Az első hét után lázálmok kezdték gyötörni, amik napról napra súlyosbodtak. Ugyanaz a visszatérő kép, egyre mélyebben: először az, hogy visszaváltozik mechává - vagy mintha soha sem lett volna más, aztán a fekete párduc elvesztése- amiért egyre elkeseredettebben próbál küzdeni. De a nemes bestia mindig kicsusszan a kezei közül, mint a homok szemcséi, ahogy elporlik. Aztán Nadine elvesztése. Magához szorítaná... vagy csak megérintené... de a keze egész egyszerűen átsiklik a lány arcán. Mintha csak egy szellem lenne. Amíg ésszel fel tudta fogni, jól tudta, hogy ezeket a lázálmokat mind a jelenlegi környezetnek és helyzetnek köszönhetők. Próbált is észnél maradni, és napközben is rengeteget gondolt Nadine-ra, valamint kommunikált a totemével. Helyzete ennek ellenére súlyosbodott. A következő hét végére már nem volt magánál. Társai kétségbeesetten próbálták magához téríteni. Érezték, hogy baj vagy, de történetesen az orvosláshoz egyikük sem értett. A kaaelidaschi robotok annál inkább...

M1-UT3 úgy döntött, hogy a kezébe veszi az ügyet. Két társa segítségével a lakásába vitte Emanuelt, ahol megkezdhette az ellátását. Csak a holdfénytolvajok által küldött gyógyszerek álltak a rendelkezésére... és a víz. Vizes kendővel törölte meg a srác fejét, többször egymás után. Másik kezével fogta a kezét. Nem hiába tudott információt szerezni Manutól, hisz érzékelte a még robot létéből megmaradt részeket az ujjaiban. Pontosan így tudta az állapotát is ellenőrizni: habár részlegesen is, de a megmaradt nanotechnológia rögzítette jelenlegi állapotát, emlékeit is.

Emanuel szinte egyáltalán nem észlelte a körülötte folyó eseményeket. A lázálmos állapotban a sivatag porában feküdt, körülötte izzott a levegő, a rátűző nap épp tetőzött az égen. Olyan erős volt a hőség és a fény, hogy alig bírta nyitva tartani a szemeit.
-Kérlek, gyere...- suttogta rekedten- szükségem van rád... Alig, hogy kimondta, érezte, hogy árnyék takarja a forró napot. Résnyire nyitotta a szemeit. Ott volt a fekete párduc, borostyánsárga szemeivel nézve vissza rá:
-Tudom, mire gondolsz- hangjában némi megvetés érződött- ha a régi maradtál volna, akkor lennél ennek az érzésnek kitéve. Manu a fejét csóválta:
-Egyáltalán nem számít- kezét  az arca elé emelte- úgy tévedsz... De valóban mélyen elgondolkodtatott, hogy milyenek a kaaelidaschi mechák... mégiscsak velük működök együtt. Kvázi, össze vagyunk zárva. És valóban... sok hasonlóság van... Ismét lehunyta a szemeit:
-De egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy visszakívánnám az előző létformám. Egy pillanatra sem- a fekete párducra nézett- ahhoz túl sok jótól kéne megválnom. Téged sem akarlak elveszíteni. A fenevad sóhajtott. Jól estek neki Emanuel szavai. A srác ismét lehunyta a szemeit. A hőség még mindig elviselhetetlen volt. Viszont a vadállát odahajolt hozzá, orrával enyhén meglökve a fejét:
-Manu... Semmi válasz. Ismét finoman meglökte:
-Manu... Továbbra se volt reakció. Kezdett megijedni. Kétségbeesetten elkezdte nyalogatni az arcát.
-Egy percig se félj... én sem foglak elveszíteni. Csak tarts ki...

A srác felnyitotta a szemeit. Most viszont a valóságban is kezdett magához térni, ahogy lejjebb ment a láza. Meglátta a nőies mechát, amint letette a vizes kendőt.
-M1..- szólt kábán. A robot bólintott:
-Jó látni, hogy magadhoz tértél- majd átnyújtott neki néhány tablettát- ezeket vedd be. Emanuel kissé értetlenül nézett rá, majd beszedte a bogyókat. Ezután vette csak észre, hogy a fémnőszemély még mindig fogja a kezét:
-Te meg mit csinálsz? M1-UT3 felé fordította a fejét:
-Folyamatosan felügyeltem az állapotodat. Nagyon magas volt a lázad. Manu felült, és megtörölte az arcát. Habár a gyógyszerek lassan elkezdtek hatni, a hőmérséklet még mindig iszonyatos volt. A robotra nézett:
-Köszönöm, hogy segítettél. A mecha fejet hajtott.

Azonban a kezét még mindig nem engedte el. Ez Emanuelnek is feltűnt, de egyáltalán nem zavarta. Ugyanúgy a tenyerébe zárta a fémkezet. M1-UT3 ismét feljebb emelte a fejét, felé fordítva:
-Örülök, hogy itt vagytok. Csodálatos érzés ismét szolgálni- aztán kissé elfordította a fejét- nagyon hiányzik a gazdám. Sokszor jelenik meg róluk kép, mikor felfüggesztett állapotban vagyok. Manu bólintott:
-Ismerős... egykori olyan voltam, mint te- majd kissé zavartan félrepillantott- viszont, amint az kiderült, mind a ketten kezelni tudtuk ezt a problémát. Ismét visszanézett rá:
-Nagyon becsüld meg a társaidat, M1... Szükségetek van egymásra. A mecha az összefonódott kezeikre nézett, majd vissza a srácra:
-Te nem vagy olyan, mint én. Manu halkan nevetett:
-Persze... már nem. Azonban M1-UT3 közbevágott:
-Sohasem hasonlítottál ránk.

Manu értetlenül fordult felé. A mecha viszont elmagyarázta:
-A mi tudásunk, a képességeink csak mind-mind egy nagyon kifinomult és összetett programnak köszönhetőek. Viszont a tiéd máshonnan jön... egy szabad és tiszta erőforrásból. Talán pontosan ezért vannak a programtól függetlenül a vágyaid... hogy el tudsz térni a rád írt parancstól. Gondolom, ez tett emberré is. Emanuel elmosolyodott:
-Valóban ez tett...

emotions over faith

Véget ért egy újabb tanítási nap. Anna lelkesen igyekezett a közeli parkba. Oda beszélt meg vele találkozót az újonnan megismert fehérhajú lovagja. Kicsit izgult... nem tudta, mire számíthat a Zitanával való beszélgetés után. Akkor jól esett kimondania mindazt, ami a lelkét nyomta, és a varázslónő is a lehet legnagyobb diszkrécióval kezelte... már eleve ő ajánlotta fel, hogy beszéljen neki. Aztán ki tudja... talán azért ment olyan könnyen, mert a hite szerint minden angyal jóságos és nagyhatalmú... függetlenül attól, hogy deghyomi-e vagy nem.

Meg is érkezett a megbeszélt helyre. Blando csakugyan ott volt már: a szamurájfelszerelésben, katanával, és állati alakjában. Épp edzett. Láthatóan belemélyedt a mozdulatsorokba. De furcsa... Annát most egyáltalán nem zavarta a látvány. Eddig nem a kinézete miatt idegenkedett tőle, hanem a bűntudat miatt... de most, hogy ez végre megtört, úgy vele együtt az bestiától való félelem is. Elmosolyodott, és elindult felé:
-Szia... Blando kissé megriadt ahogy váratlanul félbeszakították. A lány felé nézett. Tett egy fél lépést hátra:
-Ne haragudj, nem láttam, hogy jössz... A fiatal tanár felemelte a kezét:
-Semmi gond, maradj csak- mosolygott. Ahogy jobban megnézte, valahol kifejezetten tetszett neki a srác bestiális oldala. A kígyó elmosolyodott:
-Hogy telt a napod? Anna nevetett:
-Az egyik diákom sikeresen felrobbantotta a kísérletét. Ekkor végigmért a harcoson:
-Te meg mi jót csinálsz? Mi ez a szerelés? Blando halkan nevetett:
-Ez egy különleges harci technika... de egyben életérzés is.

Eltette a fegyvert, majd a hátizsákjához hajolt:
-Szeretnél nassolni valamit? A lány bólintott:
-Persze, örömmel venném. Mid van? A kígyó elővett egy almát:
-Friss- vigyorgott- Kita unokatesóm tudja, hol szerezze be az ilyesmit. A tudós elmosolyodott, átvéve tőle az almát. Kicsit méregette... aztán a bestiát is:
-Hmmm... ez olyan ismerős történet. Blando visszanézett:
-Valóban? Honnan? Anna Lisa végül legyintett:
-Lényegtelen. Már hosszú és lezárt.

Az egyik fa alatt telepedtek le. A fiatal tanár azonnal a harcos vállának dőlt. Nem volt rajta min gondolkozni, megbízott benne. Blando is boldogan vette a gesztust. Átkarolta a lány hátát, a vállára téve a kezét. Anna ráemelte a tekintetét. Kellemes furcsa érzés vette birtokába... mintha ismét egy hatéves, naiv kislány lenne, aki ismerkedik a világgal. Teljesen máshogy látta a szörnyeteget. Felé nyújtotta kissé félszegen a kezét, majd végigsimította az arcát. Megállapította, hogy kellemes a tapintása.
-Azt hittem a kígyóbőr érdes- jegyezte meg kissé poénkodva. A harcos megfogta a lány kezét, és a tenyerébe puszilt:
-Van kellemesebb meglepetésem is a számodra.

Odahajolt a lányhoz, óvatosan megfogta a szemüvegét, és leemelte. Ahogy az optika eltűnt, már emberi alakjában ült vele szemben. Gyengéden homlokon, majd szájon csókolta a tudóst. Anna Lisa pedig engedett az érzésnek, viszonozva a csókot, hosszábújva Blandohoz.