2013. január 19., szombat

Unforgiving

Furcsa érzés töltötte el Renatót, ahogy elfeküdt az ágyban. Ismét a szüleivel, egy fedél alatt... ő per pillanat az emeleti vendégszobában. De tényleg... mikor voltak ők utoljára együtt, mint egy család? Hány éve már? Milyen gyorsan telhet a két világban az idő? Ő nem érez magán változást... viszont most tudatosult benne igazán, hogy milyent régóta voltak távol egymástól. Sóhajtott, és lehunyta szemei. Hagyta, hogy a régi édes érzés lassan végigfolyjon benne, elborítsa, és álomba ringassa...

Alig, ahogy átengedte magát a pihenésnek, ordibálás hallatszott lentről. Az apja fenyegető hangja. Aztán az anyja kiabálása... egy tányértörés, és megint az apja. Úgy riadt fel a helyéről. Mégis mi folyik odalenn?

Az előtérben valóban állt a bál: törött tányérok és a levegőben tapintható feszültség. Az idősebb Atu szemmel láthatóan ki volt kelve magából:
-... nem akarom még egyszer mondani: holnap ez a kölyök innen repül! Nincs itt keresnivalója! Anyja pedig hasonló agresszivitású hangvétellel válaszolt:
-Értsd már meg, hogy ő a fiúnk! Ugyanazt akarod eljátszani vele, amit a rokonaid tettek veled? Nem változott semmit, ugyanolyan jó gyerek, amilyennek nevelted, nem értem, mire ez a fennakadás!
-Márpedig én nem mutatkozok vele egy helyen! Holnap mihamarabb add ki az útját! Erre a nő kihúzta magát, és határozottan válaszolt:
-Nem! Nem leszek olyan gyáva, mint a legutóbb! Nem fogom még egyszer cserbenhagyni a fiamat, ahogy te tetted a szükség órájában!

Ekkor elcsattant egy pofon... Az anya meghátrált a lendülettől, de mire visszafordult, Renato már közte és az idősebb Atu között állt... méghozzá sirályalakban. Épp elkapta apja kezét, aki látszólag egy második pofont is készült adni. A férfi kikapta kezét, majd tett egy lépést hátra:
-Szóval itt vagy, te szörnyeteg? Tudtam, hogy csak idő kérdése, és előbb-utóbb te is nekem támadsz. Renato komoran válaszolt:
-Tévedsz. Nem támadtalak meg. Anyát védtem.

Tett egy lépést közelebb hozzá, némi szúrással állva a tekintetét:
-Nem haragudtam azért, hogy nem nézted jó szemmel a képességeimet. Azért se haragudtam, amikor aznap, mikor megtámadtak, hazaérve már nem találtalak titeket. Azért viszont haragszok, ha anyát vagy bármelyik más szerettemet bántod. Egész közel hajolt, apja arcához, majd hozzátette:
-És akkor nem vagyok elnéző veled...

Az idősebb Atu morrantott. Sosem mert ujjat húzni átváltozott zoolook-kal. Az unokatestvéreivel szemben is mindig megjárta. Viszont zavarta a tény, hogy egy fiatalabb meri fenyegetni. Intett, és kiáltott:
-Takarodjatok a szemem elől! Mindketten! Renato állta még percig a tekintetét, majd anyja felé fordult, megragadta a karját, és elindultak...

A nő alig tért magához a jelenet után. Már rég a város sötét utcáit rótták, amikor kapcsolt:
-Várj... Megálltak, a sirály felé fordult kérdő tekintettel:
-Mi az? Anyja zavartan nézett körbe:
-Mégis hova megyünk? Nekem nincs hová mennem... Menjünk vissza. Renato a vállaira tette kezét, és elmosolyodott:
-A magunkfajtának mindig van hová mennie. És ne aggódj, te is jó helyen leszel. A nő szemei kíváncsian elkerekedtek:
-A többi zoolooknál? Fia megcsóválta a fejét, majd válaszolt:
-Jobb. Darien Vada csapatában...

2013. január 10., csütörtök

Memories from the human world-Shakara vs Alba

A Di világ egyre több színnel telt meg: már további hegyek, dombok tűntek elő a tátongó ürességből, és néhány fa. A zöld terület már nagyobb foltot foglalt el. Shakara pedig az új külsővel megáldott őrrel gyakorolt: az elektromos- és tűz elementál támadásokat már sikerült felidéznie. Dia Aya büszke is volt rá. És mivel látta, hogy tanítványa ilyen jól boldogul a griff mellett, így megengedett magának egy kis pihenőt, és odébb vonult.

Nem sokkal utána viszont egy ismerős fekete szörnyeteg érkezett, hátúszóján és szemeinél sárga háromszögekkel. Az ifjú Sera és Aco felé fordultak:
-Már megint te? Azonban a betolakodót egy ember is követte... Alba képében, aki egy csöppet sem volt vidám. Amint kiszúrt Shakarát, máris rárivallt:
-Szóval te voltál az, te szemétláda! Azzal jégcsapokat idézett meg, amiket felé hajított. A griff felkapta gazdáját, és kitért vele az útból. A földet érés után Shakara ellenkezett:
-Ezt hagyd rám, Aco- és a betolakodó felé fordult- majd én elbánok vele.

Ellenfele felpaprikázva közelített felé, ezúttal jégűket idézve meg a semmiből. Az ifjú Sera úgy látta, hogy ez remek alkalom élesben használni az újonnan felidézett képességeit. Egy tűzgyűrűvel semlegesítette a jégtűket, majd elektromos támadással válaszolt. Alba a folyó vízét irányította maga elé, egyfajta falként, majd az egészet visszairányította Shakarára - aki ezáltal megrázó élményben részesült, és elvágódott a földön.

Alba továbbra is fenyegetően közelített felé:
-Eltörlöm a képed, te kis szarházi! Majd én megmutatom neked, hogy a társamat nem bánthatod büntetlenül! Már emelte is a kezeit, ismét vizet idézve, hogy lesújtson. Azonban a művelet valahol félbemaradt. Nézte is, hogy nem akar működni a dolog. Erőlködött... mindhiába.
-Mi a franc?- szorította az öklét, hadonászott a karjaival- működj már! Miért nem akarsz működni?

Shakara ahogy kászálódott fel, azzal szembesült, hogy ellenfele idétlenül táncikál. Ő pedig ezt kihasználva, nekirohant, derekát átkarolva elvágódott vele a fűben, majd elkezdte püfölni:
-Ki a franc vagy te, hogy a dögöddel csak úgy bejössz, és ránk támadsz? A másik srác erre betörte az orrát:
-Még te pofázol, szarjankó? Úgy ellátom a bajod, hogy az anyád sem ismer majd rád!

Ekkor fény támadt köztük, egy kisebb detonációval szétválasztva őket. Kissé meg is riadtak, majd mire feleszméltek, egy harmadik alak állt köztük: egy magas, méltóságteljes, fekete hajú, fekete szemű, lila ruhás, isteni szépségű nő... és jól lehordta őket:
-Szégyellhetnétek magatokat, fiúk! Hát erre tanítottalak titeket?- majd az ifjú Sera felé fordult- Különösen te, Shakara! Apád is elismerte, hogy te és Alba testvérként szeretitek egymást, és társadul bízta egész kiskorod óta. Így kell bánnod a legjobb barátoddal?

A nő jelenléte és hangja mindkettőjüknél újabb emlékeket hívott elő. Alba szemei elkerekedtek, majd térdre rogyott:
-Echo.... Végigcsodálta az istennőt, majd ahogy eszébe jutott, hogy kivel is volt dolga, alázatosan elé borult:
-Bocsáss meg nekem, úrnőm! Nem ismertem fel... valószínűleg ő sem ismert fel engem... Nagyon sajnáljuk! Echo meglepetten nézett végig rajtuk:
-Valóban? Elfelejtettétek volna egymást?

Shakarának is derengett valami. Végignézett a nőn... aztán Albán... aztán a kezein... aztán ismét Albán... végül megint a nőn... És lassan kezdett úrrá lenni rajta a szégyen:
-Valamit mond. Én sem emlékeztem sok mindenre. Dia Aya kezdte el magyarázni, hogy ki vagyok. Alig, hogy kimondta a nevét, a cirkónia máris beszáguldott, és alázatosan meghajolt az istenség előtt:
-Bocsáss meg, úrnőm! Nem láttam, hogy bárki is jött volna- aztán ahogy meglátta a fiúkat, elkerekedtek a szemei- vállalom értük a felelősséget! Echo végül nyugodtan leintette:
-Semmi gond. Foglalkozz Albával. Én mindjárt jövök. A macskaember odament a jövevényhez, az istennő pedig Shakara vállára tette kezét:
-Gyere velem...

A vízesés tetejére mentek ők ketten. A srác megmosta az arcát, jobb volt, mint újkorában.
-Szóval...- magyarázta- ami eddig eszembe jutott, hogy ez a hülyegyerek a régi haverom. És te, istennő, te vagy az anyám. Echo halkan nevetett, majd megborzolta a suttyó haját:
-Pontosan... Shakara visszamosolygott rá, és hozzátette:
-Valamint, hogy tudok bánni tűz- és elektromos elementállal. Mellesleg ezt a világot egyre több dolog tölti meg, és van egy olyan érzésem, hogy ezt én csinálom. Csak azt nem, hogy hogyan. Az istennő elmosolyodott:
-A Di világ a családod legelső felmenőjének hagyatéka. Használd bölcsen, és vigyázz rá.
-Miért? Ki az első felmenő?

Azonban Echo hallgatott, és inkább a magasból visszanéztek a többiekre:
-Azért azt el kell ismernem- mondta végül nyugodt hangon- Albának abban igaza volt, hogy a múltkor indokolatlanul támadtátok meg a barátnőjét. Shakara felkapta a fejét. Jól hall? Lemutatott:
-Az a kis szörnyeteg egy lány? Az istenség bólintott:
-Pontosan? A srác értetlenül pillogott:
-Akkor hogy került ebbe a testbe? Echo vállat vont:
-Valami van ezzel az emberi világgal- mondta végül- te és Alba az emlékeiteket vesztettétek el átmenetileg, ez a lány pedig az alakváltó képességét. Visszanéztek, a nő folytatta:
-Egy rendkívül tehetséges alakváltó... de úgy látszik, most ebbe a testbe ragadt, ami egyszerre cápa, krokodil és szalamandra. Nem egy fix alak.

Shakara tovább morfondírozott:
-Mit gondolsz... ha mi összefogunk, elő tudjuk hívni az összes emlékünket? Az istennő bólintott:
-Ez egészen bizonyos. Átkarolta fia hátát:
-Annyi mindenen mentetek keresztül, hogy előbb vagy utóbb biztos előbukkan pár újabb emlék...

Közben odalenn Alba a cirkóniának panaszkodott:
-Rájöttem a minap, hogy tudok bánni a víz elementállal. De msot egész egyszerűen leállt az egész... nem működött. Mi történhetet? Dia Aya megtörölte a srác arcát, miközben ellátta tanáccsal:
-Sejtésem sincs. Viszont, ha biztosra akarsz menni, magát a vízistent kérdezd. Ha tudsz bánni a víz elementállal, akkor őt is meg tudod idézni. Egy próbát megér. Alba elmosolyodott:
-Köszönöm... utána is fogok járni a dolognak...

2013. január 6., vasárnap

experiencing disappointment

A holdfénytolvajok úrnője Hermesszel tartott a Földre. A kék fővárosból tudakolták meg első kézből Yorrick jelenlétét. Mivel Nandunt sűrű erdő borította, és a kis birodalomban nem volt elég nagy tisztás az űrjármű számára, így a hegyen tették le a gépet, és úgy gyalogoltak be a vadonon keresztül.

Hermes igencsak lelkesen ment előre, miközben Aluh Manac nemesi visszafogottsággal és tartással sétált mellette:
-Hét generáción keresztül szolgáltam a Kaldesh klánt- mesélte lelkesen az egykori mecha- közben esett meg, hogy néhány közeli rokon, akiket nem szolgáltam közvetlenül, eljöttek. Nem volt köztük semmi nézeteltérés, hanem a kíváncsiság hajtotta őket, ezért kerestek másik bolygót. Soha nem hallottunk később felőlük, azt hittük, hogy talán meghaltak, vagy elfeledték az ott maradt gazdáimat...
-És ezzel együtt ez az információ teljesen feledésbe merült- tette hozzá a hercegnő, megejtve egy szelíd mosolyt- nem tartottátok fontosnak. Ráadásul a Kaaelidascht ér katasztrófa, amiről meséltetek, megfosztott titeket minden reménytől.
-Nem ismerjük ezt az érzést - mondta Hermes, ahogy eltolt pár ágat az útból, majd egy hatásszünet erejéig elpirult - a gazdáink körbeírták, és elemeztük az arckifejezéseiket, de mi nem éltük meg. Aluh Manac bólintott:
-Értem...

Ekkor ismerős nevetés csapta meg a tollas fület. Hegyezte is... majd fellelkesedve előrébb futott, újabb ágakat és nagy leveleket elkotorva az útból. A kék bestiát egészen a tisztás széléig vitte a lendület... aztán lábai egész egyszerűen a földbe gyökereztek. A hátak közül nevetve látta ugyan kirohanni a bolondruhás Yorrick-ot... de a nyomában ott volt a számára idegen lény is, történetesen Spot. Végigkergették egymást játszadozva, a tábortűz helye körül... majd a nyúl olyan lendülettel ugrott neki a lánynak, hogy elterültek a földön. Nevettek... mind a ketten... bújtak egymáshoz...

Az egykori mecha lassan visszahátrált a sűrűbe. A holdfénytolvajok úrnője pont akkor érte be. Addigra már ő is rálátott a keresett személyre... és arra is, hogy nincs egyedül. Némi aggodalommal nézett barátjára:
-Hermes.... A tollas fülű csalódottan sóhajtott:
-Itt hazavárták. Odaadóan szolgáltam, amíg a méltó otthonában volt, de úgy tűnik, hogy rám se hederít. Végignézett a kezeit, mozgatva karmos ujjait:
-Azt hittem, hogy így majd szeretni fog- mondta halkan- De úgy látszik, hogy már régóta mást szeret... Leengedte karjait:
-Teljesen felesleges volt törékeny orgává változnom.

Azon kapta magát, hogy Aluh Manac megfogja a kezét... és azt tapasztalja, hogy önkénytelenül szétárad a meleg az arcában, és valami kellemes érzés a mellkasában. Lassan a hercegnő felé fordította fejét. A holdfénytolvaj megértően nézett rá sötét szemeivel:
-Sajnálom. Annyira beleélted magad...  Hermes bólintott, majd visszanézett a házak között játszadozó Yorrick-ra:
-De ha egyszer ő az úrnőm...

Aztán amint ez a mondat elhagyta a száját, a szemei elkerekedtek... mintha belé vágott volna a felismerés.
-Úrnőm...- ismételte halkabban, majd visszafordult útitársa felé. Aluh Manac értetlenül nézett vissza rá, nem tudta, hogy miért változott meg hirtelenjében a tollasfülű viselkedése. Hermesen viszont ismerős érzés futott át: amikor elvesztették gazdáikat, akkor maguk írták át a programot, és a "gazda" személyét helyettesítették a "társ"-éval, így tudták egymást, mint mechákat ellátni, és összefogni. Most is valami hasonló történt... de már rég nem parancsátírással... inkább valami mással.

Kissé jobban rászorított az uralkodó kezére, és jobban végigmérte őt. A holdfénytolvaj még mindig nem tudta hova tenni a viselkedését:
-Minden rendben? Nem akarsz visszajönni hozzám egy kicsit, kiszellőztetni a fejed? Hermes enyhén elmosolyodott, és bólintott:
-Az jó lenne. Elfogadom a meghívást. Aluh Manac viszonozta a mosolyt, majd kézen fogva elindultak visszafelé...

2013. január 2., szerda

Forgiveness

Renato az éjszakai kertvárosban sétált Darien Vada társaságában. Az öreg maffiózó-szerű alak a múltkori találkozásuk óta rendbe tette a haját és a ruháját: egy fehér inget viselt, rajta sötét mellénnyel, és élére vasalt nadrággal... ehhez még a megmaradt, bal szemét átívelő sebhelye simán azt a hatást keltette, mintha a harmincas évekből, egy bűnbandából húzták volna elő.
-Azért csodálkozom rajtad, fiam- mondta rekedtes hangján, miközben egy cigit szívott- én egyikőjüknek se tudtam megbocsátani, hogy elvették tőlem a feleségem, és elüldözték a gyerekeimet. Renato sóhajtott:
-Ez mindannyiunknak nehéz... én se mondom, hogy könnyű. De sokszor eszembe jutott az évek során, és úgy döntöttem, hogy szeretnék velük szembenézni. Az öreg kujon elvigyorodott, és elismerően hátba vágta a srácot:
-Ezért tisztellek téged, fiam! Legény vagy a talpadon! És bármilyen kis szelídnek tűnsz, mélyen legbelül te nem félsz semmitől. Szerintem a lányom is ezt tiszteli benned. Atu visszamosolygott:
-Köszönöm, uram. Darien lazán legyintett:
-Hagyjuk már ezeket az udvarias formaságokat, édes fiam! Szólíts csak papusnak!- eldobta a csikket, és teli vigyorral fordult vissza- ez a legkevesebb azért, amiért az angyalkáimért tettél. A srác bólintott:
-Megtisztelsz...

Ekkor az egyik kapualjhoz értek. Az öreg Vada legyintett az ajtó felé:
-Ez lenne az. A haverjaim kiderítettek mindent- majd Renato felé fordult- egész biztos, hogy erre vágysz? Tudod, hogy nem érdemlik meg. És még lehet súlyosabb is a kimenetele, mint a legutóbbinak... A srác nagy levegőt vett. Érezte, hogy térde remeg az izgalomtól, és szívét nyomja a bizonytalanság, de az esze határozottan az ajtó felé húzza őt.
-Köszönök mindent...- majd némi habozás után udvariasságból hozzátette- papus. Darien bólogatott, majd intett, és elfordult:
-Sok sikert, édes öcsém!

Renato végigment, egészen az ajtóig. Még mindig remegtek a lábai... talán kicsit erősebben is. Hezitált egy pillanatig, hogy talán mit szólnak majd hozzá... de végül erőt vett magán, és bekopogott.
-Szabad!- hallatszódtak bentről az ismerős hangok. Ő pedig tétován megragadta a kilincset, finoman lenyomta, majd óvatosan benyitott, és belépett...

Pont az előszobára nyílt a bejárat, szembe egy kanapéval... ahol a szülei ültek. De amint belépett, szemeik elkerekedtek, szájuk tátva maradtak, és meglepetten pattantak fel a helyükről. Anyja jutott elsőként szóhoz:
-Renato? Körülbelül ilyen fogadtatásra számított. Összeszedte lélekjelenlétét, és megejtett egy félszeg mosolyt:
-Anya... apa...

Többet nem is tudott szólni, mert a következő pillanatba anyja sírva a nyakába ugrott, agyon ölelgette- homlokon csókolta:
-Kicsim, de jó, hogy újra láthatlak! Ne haragudj rám! Annyira sajnálom... Ő is átölelte, és hozzábújt:
-Nincs semmi gond- nála is eltört a mécses, de egyik kezével gyorsan megtörölte arcát, eltüntetve az árulkodó nyomokat.
-Hol voltál? Mi történt veled?- kérdezgette tovább a nő.
-Jól vagyok- válaszolta Renato- Minden rendben...

Ekkor odalépett mellé az apja. A srác félig ráemelte tekintetét. A férfi csak megfogta a vállát, egyet komoran bólintott, majd továbbállt. Renato nem értette. Miután apja kellő távolságba ért, megkérdezte anyját:
-Apának mi baja? A nő némileg lenyugodott, majd fiára mosolygott, és megfogta a kezét:
-Gyere velem... elmesélek mindent...

Úgy fél óra múlva a tengerparton ültek. A srác sóhajtott, ahogy hallgatta a morajló hullámokat:
-Még mindig tudod, hol érdemes igazán megbeszélni a dolgokat. Anyja egy rövid, világosbarna hajú nő volt, zöld szemekkel. Kinézetre igen fiatalos volt, ruhái egy egyszerű, sötétkék felsőből és egy farmerből álltak. Végigsimította fia fejét:
-Hogy felejthettem volna? Minden nap gondoltam rád. Renato maga elé nézett merengve... majd vissza a nőre, és halkan megkérdezte:
-Akkor, kérlek, válaszolj nekem arra a bizonyos "Miért?"-re...

Anyja elkomorult, el is engedte őt. Aztán összeszedte gondolatait, visszanézett rá, és válaszolt. Hangja nyugodt volt, egyenletes:
-Aznap azt mondta apád, hogy átváltoztál, és a társaidra támadtál... meg, hogy elment az eszed. Befolyásolt a félelmével, azért mentem vele, és hagytalak ott ugyanúgy. De aztán a bűntudat nem hagyott aludni, és másnap visszamentem a volt házunkhoz. Akkor már nem találtalak ott... elvitted a holmijaidat, és nem tudtam, merre keresselek. Később aztán az iskolád igazgatójától megtudtam, mi is történt valójában- elmosolyodott- és büszke voltam rád. Renato viszonozta a mosolyt. Majd ahogy elgondolkozott, ismét elkomorult, és ismét kérdezett:
-És apa?

A nő már határozottabban válaszolt:
-Emlékszel még a családi összejövetelekre, ugye? Nagyapádat nem zavarta, hogy apádban teljesen inaktív a génetek, viszont a többi rokona, az unokatesók, más felnőttek rengetegszer szekálták miatta... A srác bólintott:
-Igen, emlékszem. De nagyapa mindig kiállt mellette. Anyja bólintott, és folytatta:
-Engem soha nem zavart, hogy ők félig állatok. És ott is voltak olyanok, akik emberekkel házasodtak, szóval... egészen laza volt a légkör. Csak valamiért apád kiesett képességét nem nézték jó szemmel. És mikor kiskorodban már arra tanított nagyapád, hogy hogy használd a szárnyaidat, apád attól rettegett, hogy felnőttként ugyanolyan vadállat leszel, mint a rokonai, akik megvetették őt. Ezért volt olyan szigorú hozzád többek között... és ezért fújta fel annyira a támadást is azon a bizonyos napon. Akkor te tudva és akarva változtál át, szabad döntéssel... Ez rémiszthette meg... és ezért viselkedik úgy, ahogy.

Renato sóhajtott. Kissé elmerengve nézett maga elé pár percig. Majd visszanézett anyjára, és elmosolyodott:
-Azért örülök, hogy viszont láthatlak titeket. A nő ismét a nyakába borult, széles mosollyal az arcán:
-Én is örülök, kicsim. Mindig olyan voltál számomra, mint egy angyal... egy sirálytollal angyal.