Shakara Sera

Az eddigi utolsó Sera igen korán kormányzói feladatokban részesült a Vad világban. És mivel a földszellem lidércei nem nyughattak, és a későbbi évek során a harci lázban égve többször is visszatértek, így fel kellett vennie velük a harcot. Ezek az összeütközések igencsak megkeserítették napjait, hamar fel kellett nőnie a feladathoz. Szerencsére, nem egyedül kellett szembenéznie a lidércekkel, ugyanis Alba, a holdherceg, és Tía- egy alakváltó, akinek egzotikus származása miatt obszidián színű volt a bőre-, a kezdetektől mellette álltak. Nagyon jó barátság alakult ki hármójuk közt.

Huszonéves korában, az egyik agresszívabb összeütközés során sérülten zuhant be a rablónegyedbe. Szerencsésen megmenekült, miután a Proboujours testvérek házában ébredt. Az idősebb íjászművész hölgy Assazy, és a féltő, de kemény bátyus, Cez mellett megpillantotta a legcsendesebbet, a legkisebbet, Cosee-t. Ő mentette meg, és viselte gondját, míg magához nem tért. Shakara nagyon hálás volt a lánynak. Eleinte csak privilégiumokkal tüntette őt ki, végül belé is szeretett. Cez többször fenyegetőzött, hogy őt aztán nem érdekli, hogy Shakara milyen erős, vagy milyen nagy uralkodó, ő bizony szétrúgja a hátsóját, ha nem viseli megfelelően gondját a húgának. Aggodalomra azonban nem volt semmi ok: az ifjú titán nagyon szerette Cosee-t, és ahol lehetett, a kedvében járt.

Boldogságuknak egy három évvel későbbi újabb lidérctámadás vetett véget, akik megölték a lányt. Shakara dühében magát a földistent korbácsolta fel. A rá irányított düh és elkeseredés olyan mértéktelen volt, hogy az egész világ súlyosan beleremegett, dőltek le kisebb hegyek, házak... Végül Albának és Tíának sikerült lenyugtatniuk őt, érvelve amellett, hogy a földszellem is eleget szenvedett, és ezzel a támadással csak értelmetlenül pusztít. Erre a mindent megrázó haragra és elkeseredésre Sötétség és a tűzisten is figyelmes lett. Biztosították afelől Shakarát, hogy visszakaphatja a lányt.Szerelmük oly erős, hogy azzal rátalálhat. A gond csak az, hogy ebbe a világba nem tudják visszahozni, így Cosee egy másik világba született újjá.

Shakara útnak indult. A Vad világ irányítását onnantól Cezre és Assazyra bízta. Néhány útjára Alba és Tía is elkísérte. Átjárta alaposan a világokat, de ha még nem is találta meg a lányt, de segített, ahol szükségét érezte. De amiért egyes világokban eltérőek voltak a fizikai törvények, így más-más alakban mutatkozott. Így a tettei után úgy maradt fenn egyes helyeken, mint az élőholtakat visszaverő sötét angyal, a fényhívek lázadását lecsillapító holdszellem, a béke birodalmát megalapító arab herceg, az égi falut megmentő nyilas... vagy épp a teltházas bulikat összehozó DJ- merthogy az emberek világában is járt.

Mikor legelőször talált rá a lányra, amaz egy óriási tigris volt. Annak a világnak a fizikai törvényei miatt egy aranyszárnyú keleti sárkány alakjában jelent meg. Némi habozás után, de a lány felismerte. A sok harc és keresgélés után az első találkozás az összes világgal felért. Ekkor voltak a legszabadabbak is egyben: két vadállat, csak ők ketten, a pusztán... semmi kötelezettség, se tömeg, sem ellenséges hordák. Nem kellett semmi mással foglalkozniuk, csak magukkal. Shakarát olyan mélyen töltötte el ez az állapot, hogy bele se gondolt, hogy visszavigye szerelmét a Vad világba- vagy akár maga visszamenjen.

Sajnos itt se tartott sokáig a boldogságuk. Alig 7 hónap után pár ember levadászta a tigrist a bundájáért. Shakara dühében lemészárolta az egész bandát, és elhagyta azt a világot. Ezt követően végig magát okolta, hogy nem gondolt bele, mit okozhat az ottmaradás, miért nem mentek el, és vitte magával a lányt.

A keresés tovább folytatódott, mely során felszabadított egy másik világot az azt uraló zsarnok varázslótól, egy másik helyen pedig megtörte egy régebben szentnek vélt kastély átkát. Ezután érkezett a Földre, az emberek világába. Az itteni viszonyok drasztikusan lekorlátozták minden varázserejét, és ugyanolyan embernek tűnt, mint a többi lakos. Echo ajándéka viszont használhatónak bizonyult... még ha kissé más értelmet is nyert annak használata. Így az emberek közt DJ volt, képességével megbabonázta a hallgatóságot. Első alkalom, mikor nem harcolt az eget rengető keresés folyamán, hanem játszott, alkotott. És nagyon élvezte .
Az egyik ilyen buli alkalmával ráadásul úgy hozta a sors, hogy ismét megtalálta a lányt. Pont az este kellős közepén szúrta ki. Olyan gyönyörű volt, ahogy ott táncolt... mintha csak megismerkedésük első napján látta volna odaát, a Vad világban. Legszívesebben azonnal odarohant volna, hogy karjaiba zárja. De a helyzet úgy kívánta, hogy előbb fejezze be ezt a bulit.

Az este végén, ahogy az első sugarak erőtlenül kúsztak a horizontra, Shakara azonnal a lassan oszladozó, és addigra foghíjas tömegbe vetette magát. Meg volt őrülve, hogy elkapja szerelmét... de ezúttal magával is vigye oda, ahová tartoznak. De mire kiért, a lányt ismét holtan találta. Teste élettelenül terült el a földön, egy horpadt motorháztetőtől nem messze, a döbbent tömeg gyűrűjében. Már nem tudott volna rajta segíteni... ismét tovább állt.

A következő állomáson sötét angyalként jelent meg egy olyan világban, ahol az uralkodó minden érintkezést tiltott az istenekkel, ugyanis félt, hogy így a nép segítséget kérhet tőlük, és ellene fordulhatnak. A holdherceg és az alakváltó társaságában verték le az uralkodót, ő maga különösen kegyetlen eszközökkel. Ebben a harcban adta ki magából mindazt a fájdalmat, amit szerelme háromszori elvesztése során is felhalmozódott benne. A katonákat hidegvérrel lemészárolta, a királyt  szabályosan feldarabolta, a palotát pedig puszta kézzel döngölte földbe. Ezek után a lakosok egyszerre dicsőítették és félték lényét.

Viszont ezután a harc után a Sötétség úgy ítélte, hogy Shakara elég segítséget nyújtott, a legextrémebb helyeken, a legszélsőségesebb körülmények közt, így egy egész világot adományozott neki: a Di világ, melyet Shakara saját ízlése szerint formálhatott, és uralkodhatott benne. Az ifjú titán alázattal fogadta a nagylelkű ajándékot, és megalakította a sötétségből a maga kis birodalmát. Két bizalmasa, Alba és Tía követték őt- akik időközben szépen össze is boronálódtak. Ezen kívül csatlakozott hozzá egy griff,  valamint egy jövendőmondó macskaember.

Megalakult a tökéletes hely, a maga szerény egyszerűségével, kis kiterjedésével. Shakara már nem is vágyott haza a Vad világba. Itt jó helyen találta magát... és bízott abban, hogy odahaza Cez és Assazy jó munkát végez. Bánata azonban nem enyhült... úgy érezte, hogy csak szerelme lénye tudja igazán kiteljesíteni ezt az állapotot. Dia Aya, a macskajós azt tanácsolta neki, hogy menjen Nixába. Ott ismét erőt tud venni a kereséshez.

Shakara megfogadta Dia Aya tanácsát, és Nixa felé vette útját. Amint megjelent a határon, nem kis feltűnést keltett a lakók közt. Nemcsak a helyiek bámultak át a falon, de még a három őr is igencsak pislogott. Nem tudták hova tenni a jelenséget. A nagy kíváncsiságtól megindítva maga Shayla Constructor libbent Shakara elé és érdeklődött célja felől. A Di világ ura beszámolt mindenről, és megkérte őfelségét, hogy vezesse körbe. A macskahercegnő nagyon segítőkész volt: alaposan körbevezette a vendéget a városon, elmesélte a hely történetét, beszélt a lakosokról, a békéről, még a könyvtárba is elvitte, hogy Shakara kedvére tanulmányozza a könyveket, ha úgy látja, valamint óva intette, hogy telihold van, és mint így, véletlenül se menjen a Celestial-tóhoz. Ezzel a félinformációval Shakara nem tudott mit kezdeni. Az eddigi utazásaiból és kalandjaiból kiindulva úgy vélte, hogy ez egy újabb fenyegetés, amitől a helyieket meg kell menteni. Shayla óva intése ellenére elment a Celestial-tóhoz... amikor a telihold a legmagasabban tetőzött.

A szóban forgó tó a várostól vagy 30-40 kilométerre feküdt, távol minden zajtól. Shakara hamar kiszúrta a hatalmas vízfelületet. Olyan tiszta volt az ég, hogy messziről tükröződtek benne a csillagok. Lassan leszállt, és körbenézett. Síri csend mindenhol... csak a tücskök ciripeltek lustán. Kicsit közelebb gyalogolt. Akkor látta, hogy egy kis csoport áll a tó körül. Ahogy tett még pár lépést, azt is hallhatta, hogy kántálnak. Nagyon kellemesen hangzott, a maga lassúságával és mélységével. A Di világ ura úgy érezte, hogy ez az ének szép lassan ellazítja izmait, csontjait, lelkét pedig édes nektárral itatja át. Nem is volt képes még egy lépést tovább tenni. Ehelyett szép lassan leült a fűbe, és tovább gyönyörködött a jelenségbe.

Az ének addig tartott, míg a sejtelmesen ragyogó telihold a tó felszínén a parthoz közelebb nem kúszott. Akkor az egyik tag- mint ahogy Shakara kivette, ezek papnők-, fel nem állt, és be nem lépett a vízbe. A felszín finoman fodrozódott, és a hölgy egyre beljebb, és beljebb haladt, egészen a telihold tükréig. A spionnal feltűnt, hogy míg a többi papnő égszínkék ruhát viselt, ez az egy lilát- aki most feltartotta karjait, és legalább egy oktávval magasabban énekelte ugyanazt a dalt. Hangja csak úgy hasított a csendes éjszakában, mint egy éles penge. Shakara reflexből a szívéhez kapott, olyan erővel érkezett hozzá a jelenség. A lilaruhás hölgy dala nem bizonyult túl hosszúnak, de miután véget ért, a holdkörből felcsapott egy fényoszlop, egészen magáig az égitestig. Ő maga még mindig széttárt karokkal állt, a többiek viszont alázattal leborultak. A Di világ ura viszont kezdte kapizsgálni Shayla figyelmeztetését: ez itt egy holdszertartás volt, és olyan szent, hogy külsősök nem érinthették. Minden más alantas forma csak beszennyezte volna ezt az isteni fenomént. Neki sem szabadna itt lennie... ennek ellenére nem érez szégyent, vagy hogy nem jelenléte nem méltó. Talán ezért, mert még időben megállt, és nem ment közelebb, így nem zavarhatta meg a rítust.

Ahogy a fényoszlop kialudt, a tóban álló alak leengedte karjait, a többiek pedig felnéztek. Ismét elkezdtek énekelni, kissé más dallamot, ahogy a lila ruhás megindult lassan kifelé a vízból... nyomában finom fodrokat hagyva.Amint kiért, társai egy lassú körtáncot írtak le körülötte, majd ahogy ez is megszakadt, az ének is abbamaradt. Ezt követően megindultak elfelé... Shakara meglepetésére, a lila ruhás állt leghátul. Viszont érezte, hogy a titokzatos bűvkör megszűnt, úgyhogy nyugodtan utánuk eredhet.

A területen igencsak magas volt a fű. Hősünk ezt használta ki, és lapulva cserkészett a papnők után... egész pontosan az utolsó papnő után, hisz ő izgatta a legjobban a fantáziáját, nemcsak a szertartáson látottak alapján, de a kisugárzása is gyanús volt. Abban bízott, hogy egy kicsit leszakad a többiektől, de úgy tűnt, ezek a papnők olyan pontos távolságot tartanak a vonulásuk során, mintha vonalzóval jelölték volna kis. Ebből Shakarának rövid időn belül elege lett, és egész egyszerűen a lila ruhásra vetette magát hátulról, a szájára szorítva mancsát, lehúzva a magas fűbe. Azonnal suttogta fülébe a nyugtató szavakat, és hogy mi járatban is van itt... és úgy tűnt, hogy a lány hallja, hisz ideje sem volt ellenkezni. Miután sűrűn bocsánatot is kért a papnőtől, lassan leemelte mancsát a szájáról, és felsegítette, hogy aztán négyszemközt beszélhessen vele.

De amint szembe kerültek, megismerni vélték egymást. Ismét megtalálta a lányt... ezúttal egy fekete szemű, hosszú göndör, fekete hajú, vörös ajkú holdpapnő képében. Az éjszaka folyamán tapasztalt csodák után ez a jelenség már könnyeket csalt Shakara szemeibe. Azonnal, szorosan zárta karjaiba ismételten megtalált szerelmét, és ajkaik összeforrt. Nem tudott betelni a tudattal, hogy végre megtalálta őt, épen, egészségesen, a maga isteni gyönyörében. Többször végigsimította testét, hogy meggyőződjön ennek bizonyosságáról.

Azonban nem volt illúzió. Megtalálta, ezúttal Elisir Chiari képében. Ezúttal magával is vitte a Di világba, ahol boldogságban uralkodhattak együtt

ahol talajt vert a Sötétség

Nixa nemcsak más bolygókon büszkélkedhet csatlósokkal, hanem mint különböző helyekről származó lények befogadója, úgy más világokkal is. Az egyik ilyen a Vad világ- ez a nevet maguk a nixaiak adták a helynek, mivel az ottani lények igencsak szélsőséges személyiségek, és ha harcról van szó, nem válogatnak az eszközökben...

A létezés hajnalán, a minden világot átfogó Sötétség ezt a helyet találta megfelelőnek, ahová egy ideglenesen is telepedett. Az ottani első halandóval került frigyre, így elindítva a saját vérvonalát, a Sera klánt. A Sera klán tagjai azóta is uralkodói a Vad világnak, az elsőszülötteké az abszolut hatalom, a többiek egy-egy régiót oszthatnak fel. Az első pármillió évben nem volt túl fényes hírneve a helynek, elsősorban azért, mert más világok nem nézték túl jó szemmel, hogy a Sötétség leszármazottjai uralkodnak, másodszor pedig, ezek az uralkodók valóban nagyon vérengző és kegyetlen fenevadaknak bizonyultak: a sötétség vére és sárkány mivoltuk egy őrült, fékezhetetlen kombinációt eredményezett.

Az első uralkodó, aki végre ráncba szedte a népet, és sokkal humánusabb eszközökkel is vezetett, az Shingo Sera. A korok során ahogy hígult, és részben csillapodott a klán vérvonala, Shingo bizonyult az elsőnek, akin határozottan szelíd és gyengéd vonások mutatkoztak. Ezáltal a vezetést is teljesen más nézőpontból közelítette meg, a kemény szigor és fenyegetések helyébe figyelmesség, bátorítás, és a szép szó lépett. A Vad világi bestiák hamar meg is szerették őt, és odaadó szolgálattal adóztak neki.

Ez a szelídség azonban nemcsak rájuk tett mély benyomást, hanem szellemekre, istenségekre is. A tűzisten  megáldotta a vezért, Echo istennő pedig egyenesen beleszeretett. Az érzés kölcsönösnek bizonyult Shingo részéről is... és frigyük nemcsak legendává vált, de sok haragost is vonzott maga után: a földszellem lidércek egész seregét toborozta ellenük. Ellenezte, hogy a Sötétség egy leszármazottja nőül vegyen egy olyan gyönyörű és tiszta istennőt, mint Echo. A többi istenség beavatkozása, és Shingo védelme alatt azonban a földszellem terve meghiúsult: nem tudta őket szétválasztani.

Fiúk, Shakara Sera követte aztán apját a trónon. Minden jól megörökölt a szüleitől, amit lehetett: apja szelídségét, a Sötétség hatalmát, anyja hangmágiáját, az áldást, amit apja még a tűzistentől kapott- ezáltal képes volt használni a tűz- és villámmágiát is. Emellett a páratlan zöld szemeket anyjának köszönheti- Echo úgy tartott a lidércek támadásától hogy fia testébe egy különleges smaragdszilánkot helyezett, ami számára védelmet biztosított. A trón átvételével, ezen képességek birtokában, Shakara volt az első a Vad világból, aki kapcsolatot létesített más világokkal- többek közt Nixával is.

RTG

A Lumanix szomszédságában, ameddig a fény háromórás utat tesz meg, áll Nixa másik szövetségese, a két holddal rendelkező RTG bolygó. Eredetileg három hold keletkezett körülötte: Rynn, T'het, és Garutea, maga a bolygó hármójukról kapta a nevét, hisz az első lakók a három holdról migráltak át a nyersanyagok és a termőterületek drasztikus csökkenése következtében. A későbbiekben, még az első, különálló telepek ideje alatt pedig egyik holdja, a T'het felrobbant. A maradványaiból a bolygó körül egy vékony gyűrű keletkezett.

Mivel RTG lakosai három különböző helyről származtak, és a letelpülésük óta (3-4000 év) elég alaposan keveredtek egymással, különleges képességek egész tárházára sikerült szert tenni, valamint tovább fejleszteni. Ide tartozik egy bizonyos szintig korlátolt alakváltás, amely emberi és egy sárkányemberi alakig terjed ki, tiszta energia materializálására- itt szokták kijátszani az alakváltozás korlátait, vagy pedig különböző fegyvereket materializálnak ki, és mivel rengeteget utaztak az őseik egymáshoz a holdakra, valamint le a bolygóra, így kifejlett a teleportációs képességük is.

Ezek a népek már azóta jó viszonyt ápoltak Lumanix kis királyságával, mikor még csak a holdakat lakták. Velük ellentétben viszont a döntően sötétség-hívők voltak. Nixán úgy is emlegették a két bolygót, mint a sötétség és fény testvérek. Ennek az eszmének az az alapja, hogy mint ahogy a sötétségből keletkezett minden, úgy a sötétség a teremtő.

A szövetségük a kék fővárossal ugyanúgy a járványos háború kapcsán alakult ki. RTG seregének három ifjú tehetsége, Randy, Titan, és Gita göngyölítették fel a betegség mögötti rejtélyt, a nixai Jena segítségvel. Randy és Titan, a két srác valóban a nyers erőre, és az elementál támadásokra támaszkodott,valamint arra a kettős támadásra, amit maguk dolgoztak ki (volt idejük rá, ha már együtt nőttek fel). Gitának viszont a materializáló mágiára specializálódott.... annyira sikerült kifinomítania, hogy alakváltással kombinálta, és így méterekkel tudta növelni magasságát. Deghyom számára ő volt a fehérhajú óriás. Amint sikerült hazavágni ismét az ellenséges csapatokat, Randy Jenával maradt, a szövetség az RTG bolygóval pedig mind a mai napig él.

holdfénytolvajok

Nixa egyik szövetségese valahol a csillagok közt kering, porfelhők és fényködök közt, egy tizenhat holddal övezve, melyek visszaverik a közelebbi csillagok fényét, így váltogatva a nem túl átlagos nappalokat és éjszakákat. Lumanix lakói ezért nem is használják ezeket a szavakat. Ők "fényesebb-" és "sötétebb órák"-kal dolgoznak.

A bolygó domináns lakói egyfajta sárkányemberek, meglepően nagy szárnyakkal (a szárnyfesztávolság testmagasságuk kétszerese). A holdak által visszavert fényt közvetlenül hasznosítják, ezért érdemelték ki a holdfénytolvaj nevet. Azonban a kis világukat is a holdakra alapozták: a visszavert fényekre, a gravitációs erőhatásra... ezek termelik nagy részben számukra az energiát... és a mágiát. A holdfénytolvajok előszeretettel használják a saját fémeikből készült fegyvereket, ami megfér a fénymágiájuk mellett, melyet a többi birodalomhoz képest igen kifinomultam és sokszínűen művelnek, és nemcsak harcban, hanem látványelemként is foglalkoznak vele.

A szövetség míg akkor alakult ki, mikor Jaff járványt szabadított Nixára. Shayla minden lehetséges követett kiküldött a világuk minden létező sarkába, hogy hozzanak segítséget. Akkor találtak rá az RTG bolygóra, és nem messze tőle Lumanixra. A fiatal uralkodó Aluh Manac hercegnő, aki szintén pimaszul korán került trónra, jól tudta, hogy Shayla Constructor nyakába milyen felelősség szakadt ezzel a dupla csavarral. Határozott és kemény vezér lévén azonnal hadba parancsolta a lakosságot, hogy Nixa segítségére siethessenek.

Habár a háborúknak azóta vége, a szövetségi kapcsolat megmaradt az uralkodók közti jó viszonynak köszönhetően és annak, hogy Lumanix lakói a fényimádatuk révén gyakran látogatnak el északra Semifarhoz, a fény- és sárkányistennőhöz, hogy kifejezzék hódolatukat.

kimaradt tehetség?

A földszellem egy nap megajándékozott egy kis családot a levitációval, valamint olyan erővel, mellyel tömör falakat üthetnek át, és elképesztő tömegeket emelhetnek magasba, ráadásként, ezek a képességek a vérvonalon öröklődtek is tovább. Ám a földszellemnek volt humorérzéke: nem embereket áldott meg ezekkel az adományokkal, nem is Nixa uralkodóit, egyéb vezéreket vagy egzotikus bestiákat... hanem mókusokat. Amire az átlag végképp nem számítana! 

Azóta a család, ami mindig igen szerény létszámmal rendelkezett, igyekezett megfelelően használni a képességeit, szolgálva Nixa mindenkori uralkodóját. Mint a birodalom lakói, annak értékrendének megfelelően bántak az isteni ajándékkal. 

Napjainkban viszont egy ponton megszakadt a tehetség örökítése. A családból egy testvérpár maradt, Quer, a fivér, és Barbara a húga. Utóbbi- a gének szeszélye miatt- nem részesülhetett ebből az ajándékból, és ugyanennek köszönhetően 140 centinél megállt a növésben. És míg Quer szabadon használta a természetfeletti erőt és levitációt, segédkezve, ahol csak lehet, Barbara nem tehetett semmit. Csak irigyelni tudta bátyját, amiért élvezhette a földszellem áldását, ő pedig az árnyékában élt. Mindennek ellenére egész jó volt köztük a kapcsolat, és Quer minden nap buzdította őt, hogy keressen valamit, amiben igazán az elemében lehet. 

Akkor Barbara egy étteremben dolgozott. Szerette a különböző fűszereket, az ízek és illatok kellemes kavalkádját. Kellemesen érezte magát ebben a környezetben, és igyekezett minél több trükköt ellesni a szakácstól. Valóságos gyönyörrel töltötte el a lelkesedés, amellyel a szakács alkotott... és egy idő után ez úgy rabul ejtette, hogy a földszellem ajándékának hiánya lassan lassan kezdett elhalványulni mellette.

Az igazi fordulópontot végül az hozta meg életében, mikor a világok közti vándorok áthaladtak Nixán is. Akkor mesélt az egyik vándor a kávéról, amivel még az emberek világában találkozott. Töviről hegyire elmondott a lánynak mindent, amit az élénkítő, aromás csodaszerről tudott, és megajándékozta néhány kávészemmel is. Ezzel Barbara szárnyakra kapott: a földszellemtől most a kávé termesztésére kért áldást.

Következő lépésként fejest ugrott a mélyvízbe, mikor is megnyitotta a saját kávézóját, felhasználva a vándortól kapott információt és saját fantáziáját kínálta a különféle változatait az italnak. A helyiek fel is kapták a fejüket az egzotikumra, így Barbara megcsinálta a maga sikerét... még ha a földszellemnek nem is eredeti, hanem egy másik ajándéka segítette hozzá. 

a három kapu

Az ősidők óta tartó háborúskodás ellenére Nixa városfala és három kapuja igencsak fiatal: ezeket mind a Shayla előtti uralkodó állíttatta első intézkedéseként. Ő nem bízott a mágia hatalmában, inkább az anyagéban... ezért készíttetett kifinomult fegyvereket, páncélokat, előnyben részesítette a különböző harcművészeket és katonákat, valamint igen tömör és masszív anyagból húzatott falakat a város köré. És mindezt tovább fokozva azzal sem érte be, hogy csak a három falnál álló három kapun lehet bejutni, hanem igen kemény őröket is kívánt oda állítani.

Meg is hirdette a lehetőséget Nixa legegzotikusabb bestiái között. Tömeges jelentkezés vette kezdetét a megtisztelő állásra, és mind tisztában voltak vele, hogy mit is vállalnak. Minden szörnyeteg a birodalom minden sarkából összegyűl, és megmutatta, mi mindenre is képes.

Ahogy szűkült a kör a király az első kapu őrének a határsivatag egyik remete lakóját, Snakyát, az álarcos kígyót jelölte ki. Az nyűgözte le benne, hogy Snakya rendelkezett hőlátással, valamint a karmos mancsban végződő farok egyfajta alattomos, rejtett meglepetésnek bizonyult az ellenséggel szemben.

A második kapura pedig egy működő tűzhányó lakóját, Sekost jelölte ki, több szem többet lát alapon... hisz Sekos három fejjel is büszkélkedhetett. Ő pont emiatt vállalta el halál nyugalommal eme nemes feladatott, ugyanis biztos volt benne, hogy mindig lesz kivel beszélnie ;)

Viszont akárhogy fogytak a jelentkezők, az uralkodó csak nem talált rá a tökéletes harmadik őrre. Egy e világi bestia sem bizonyult megfelelőnek az elvárásaihoz képest. Lady Nightmare, a boszorkánypegazus javasolta neki végül, hogy ez egyszer mégis forduljon mágiához. Az uralkodó sokáig makacskodott, de végül megfogadta Nightmare tanácsát, és összehívott minden mágiával bírót, hogy megalkossák a tökéletes harmadik őrt.

A boszorkányok, mágusok és sámánok nem is vették félvállról a témát: megidézték a tűz szellemét, az ég tengerét, és a Sötétséget, erejüket kérve a bestia összekovácsolásához. A szertartás három napig tartott, ahogy az elemek megfelelően fonódtak össze, mindegyik a legjobb tulajdonságot adva magából.

Így formálták meg Tyxblack Dark alakját, akinek a kezdetektől fogva az volt a rendeltetése, hogy őrt álljon a harmadik kapuban... szemben az első két szomszédjával, akik szabad akaratukból tették ezt. De Tyxblack nem gondolt bele ebbe a ténybe, ő az első pillanattól végezte a feladatát, mint a tűz, a víz és a sötétség katonája.

Azóta áll a három kapu, melyekben a három szörnyeteg áll.

a fényáldozat

Nixa szertartásai közül az egyik igen jelentős, a legősibb a fényáldozat... ennek köszönhető Nixának a Sötétséggel való szövetsége- mely egy másik világból származik, valamint a fény- és hóistennő Semifarnak a folyamatos megújulása, mely során ismét új erőre kap, és visszahozza a reményt.

Minden több ezer éve kezdődött, eme világ hajnalán. Nixa még igencsak kezdetleges kis városkaként éktelenkedett a háborgó hullámokkal teli ég alatt, és mindössze egy öreg király és huszonnégy hűséges katonája éltek ott. Akkor indultak meg az első háborúk is, és az akkori Deghyom jóval nagyobb és erősebb volt szemben álló szomszédjánál. Nixa akkori királya a huszonnégy katonájával és a fényistennővel szállt szembe a masszív sereggel... a nem túl kecsegtető kilátások ellenére is. 

A negyedik nap ostromán, miután az utolsó épület is ledőlt, az utolsó terv is kudarcba fulladt, a király úgy döntött, hogy a legősibb, legnyersebb erőt hívja segítségül: a Sötétséget. Még ha amazt egy másik világból kellett megszólítania. Elveszett minden reménye... és eme kétségbe esett helyzettől vezérelten egész egyszerűen fogta, és elvágta a fényistennő torkát. A testét és vérét pedig azonnal felajánlotta a Sötétségnek a segítségéért cserébe. Az istenség az ajánlatra meg is érkezett a másik világból, és azon nyomban támadásba is lendült. Az ősi nyers erő, a páni félelem, és a kegyetlenség nemcsak hogy elriasztotta a deghyomiakat, de meg is tizedelte őket. Nixa megmenekült.

Semifar feláldozásával azonban nem jutott el hozzájuk a nap fénye. A királynak és huszonnégy katonájának teljes sötétségben kellett újjáépíteniük a várost. Olajlámpásokat használtak, hogy láthassanak valamit is abban a 60 napban. 

Ez a büntetés viszont nem Semifáré, hanem a Sötétségé volt... ugyanis a másik világból származó istenség elítélte ezt az áldozatot, bármilyen nagyszabásúnak is ígérkezett. Nem is tartotta meg az istennőt. Elvitte messze északra, ahol úgy érezte, a hölgy igazán az elemében lehet. És ahogy gyengéden lefektette a hóba, fölé hajolt, és csókjával életet lehelt belé. Ekkor született először újjá a fényistennő...teljes pompájában...  meglehetősen kellemes környezetben. És mivel szépsége legendaszámba ment, a Sötétséget is rabul ejtette, aki felajánlotta neki, hogy elviszi ebből a hűtlen világból, mert többé nem akarta, hogy az istennőnek bántódása essék. De Semifar megbocsátó volt, és csak egy ember hibájából nemcsak hogy nem vádolta az egész világot, de nem is volt hajlandó elhagyni. Ezért a Sötétség megajándékozta őt az újjászületés képességével, és szolgálatait a rendelkezésre bocsátotta.

Az ezt követő király azóta saját királysággal ajándékozta meg a fény- és sárkányistennőt, valamint a Sötétségnek köszönetül azóta minden újholdkor fényáldozatot tartanak az udvarban: huszonnégy olajlámpával,  középen pedig az uralkodó által tartott gyertyával (napjainkban Felix és Shayla közösen tartják), amit körbevisznek az Öttornyú vár körül, majd elfújják a fényt. Azóta a Sötétség is megbocsátott a fővárosnak, és mivel a lámpás-megoldásos fényáldozattal Nixa tartja vele a kapcsolatot, így sok mindenben segített az ottaniaknak.

luce che si riproduce - az újjászülető fény

Még egy kis királyság kapcsolódik Nixa birodalmához, fenn a fagyos északon, a hó, a fagy és a jeges tenger ölelésében. Ebből a végtelen fehérségből tűnik ki a kristálypalota négy hegyes tornyával. A körülötte lévő iglukba vagy kisebb kunyhókba élnek a sötétkék, fehér sörényű, jeges pillantású hóoroszlánok, és az alacsony, igen játékos kedvű, jégkentaurok (melyek ógörög elődjeiktől eltérően csak két lábbal rendelkeznek). Ami pedig a kristálypalotát illeti, az a fény-, hó- és sárkányistennőnek, Semifarnak az otthona.

Eredeti alakjában Semifar egy kecses, jégkék szemű fehér sárkány, hasán és szárnyai lila foltokkal, emberi alakjában pedig egy lila ruhás, hosszú, fehér hajú nő, mindkét formájában tiszteletet parancsoló, elbűvölő jelenség. Alattvalóival szemben kifejezetten anyás típus, de ha veszélyeztetve érzi őket, akkor határozottan és erőteljesen lép fel a támadókkal szemben. LadyDá annak idején nála is tanult, ahogy folyamatosan járta meg a gyógyítás mesterévé fejlődés útját, miután az istennő a gyógyításnak is kiváló ismerője volt. 

Ő maga van olyan idős, mint  az egész Nixa birodalom... meg is tapasztalt sok háborút, sok változást. Többek közt magát a fényáldozatot is, melybe belehalt. Maga a másik világból származó Sötétség támasztotta fel utána, ahogy azt a későbbi fényáldozatok során újra és újra megtette. Így Semifar lénye is időről időre megújult, újjászületett, és ezzel az újult erővel folytathatta a kormányzást vagy éppen a harcot. 

akiknek a király az első

Korábban már tettem egy apró kitérőt Deghyom társadalmi- és városfelépítését illetően: külső, ritkás gyűrűben élnek a tudósok, eggyel beljebb, valamivel sűrűbben egymás mellett a földművesek, kézművesek, és kereskedők, a legbelsőbb, sikátorokkal átfont gyűrűben katonák, harcosok és az (elsősorban) őket kiszolgáló vendéglátók, valamint a város közepén, a domb tetején a hierarchia csúcsa, a fekete háromtornyú kastély. Ez a felépítés szépen ábrázolja nemcsak a hierarchiát, de azt is, hogy Deghyom főként katonaállam: a harcosoknak jutott a legfontosabb szerep... és ők egytől egyik a mindenkori királyt szolgálják.

Köztük a legjelentősebb a 13 Fenegyerek... akik egész pontosan 13 testvér. Masszív, vörös sárkányharcosok, egyénileg használva bárdot, kardot, pallost, kalapácsot és rövid kardot. Habár a fegyverhasználatról megoszlanak a vélemények, a harcstílusok nem egyéni, hanem szervezett: úgy harcolnak, mintha mind egy katonát alkotnának, és nem külön-külön személyt. Az egyik idősebb testvér, Phylox kezdeményezésére esküdtek fel a királyra, feltétlen engedelmességgel tartoznak neki. A város alatti barlangok szolgálnak otthonukul, de nem vetik meg a felszíni élet tivornyázását.

Az egész harcosréteget a maga szolgálatában tudva a királyok az évszázadok során oly biztonságban érezték magukat, hogy nem érezték szükségét szükségét mindezek mellett egy személyes testőrre. Tom Focus volt az első, aki ilyesmit alkalmazott. Az első személyes királyi testőrre eleinte kissé ferdén nézett a többi harcos, hisz őfelsége az ő felfogadásával évszázados hagyományt szakított meg, ráadásul úgy is elsült az egész, hogy a személyes testőrrel a király sokkal bizalmasabb, és a fejébe szállhat a dicsőség... valamint a tény, hogy Zorgon  egy városon kívül barbár faj egyik tagja. Az ő fajtájának egyedei viszonylag alacsonyak, oroszlánsörényesek, farokbojtosak, hosszúkás arcuk kissé a hüllőkre emlékeztet, és a muflonhoz hasonló kerek szarvakkal rendelkeznek. Harcstílusokat illetően igen rugalmasak, gyorsak, karmaik segítségével a függőleges betonfelületre is igen jól tudnak mászni, fegyverként pedig a lándzsát részesítik előnyben. Zorgonnak volt is alkalma megmutatni mindezt az egyik kocsmai verekedés alkalmával, mikor is a többi harcos a különleges munka miatti irigységből nekiesett. Szerencsésen kivédte, és hárította a manuális- és fegyveres támadásokat, a repülő korsókról nem is beszélve. S mint így, hogy épen és sikeresen került ki a verekedésből, a többi harcos is elismerte őt a király személyes testőreként.

Nandun

Nixa, mint világ nemcsak egy teljesen függetlenül létező hely, hanem egyben emlékek gyűjtőhelye is. Nemcsak az enyém (ahogy újra és újra előveszem, és iskolás éveim alatt hozzátoldottam külső tényezőket), hanem helyieké is. Legalábbis Nendi élt a lehetőséggel, hogy összegyűjtse, és felhasználja az emlékeket - már amennyi azután a szörnyűség után megmaradt.

A nyugati tenger mellékén, a csupasz hegyet körbeölelő ősbozótos oroszlánoknak adott otthont: büszke, erős, nemes harcosoknak és vadászoknak. A törzs egy egészen kicsi területen élt letelepülten, egyszerű sátrakban, kunyhókban, egészen családias hangulatban.

Idilli mindennapjaiknak egy átkozott vihar vetett véget. Úgy tartották, hogy a szélszellem megharagudott rájuk, mondván, hogy előle a sűrű fák közé rejtőztek. De az oroszlánok mindig is az ilyen helyeket érezték elemükben magukat... a hiszti már csak a szellem kicsinyessége volt. Szétszaggatta a sátrakat, kunyhókat, magukat az oroszlánokat is... széthordta őket, némelyiknek az életét is kioltotta. Kegyetlen tombolása három napig tartott.

Eredményeképp a kis táborhelynek írmagja se maradt, a fák kidőltek, az oroszlánok pedig eltűntek. Ki tudja hol, és hányan maradtak életbe. Az egyikük, Nendi például a tengeren tért magához... néhány mellette lebegő fatörzs között. Elsőként egy hatalmas zsibbadtság lett úrrá fejében, ahogy a főn ért sérülése ismét elkezdett fájni. Erre rátett még az állandó menekülésből származó kialvatlanság is... hisz aki tudott, próbált menekülni a szélszellem kegyetlen haragja elől. Ez követően, ahogy tisztult a kép, megragadta az egyik fatörzset, és lassan megindult vele. Nem tudta hova, csak remélte, hogy mihamarabb partot ér. Az első néhány kapálózást azonban újabb filmszakadás követte...

A tenger zúgása oly messzinek tűnt... számára valahol romantikusnak is. Hisz a tenger megmentette, gyengéden ölelte, és minden hullámmal meg is simogatta. Mily hálás is ezért a szeretetért, mely gyengéden ringatja... ringatja? Akkor mégis mibe markolt bele? Amint ez a felismerés belé csapott, Nendi összerezzent, és felkapta a fejét. Mancsába nézett, melyből darabosan potyogott alá a nedves homok. Partot ért... méghozzá őserdő mellett. Talán nem pont otthon van, de valószínűleg közel. Ezek után tudatosult benne az is, hogy most kivételesen nem a hullám simogatta a vállát, hanem valaki betakarta. Ez abban folytatódott, hogy az illető a hóna alá nyúlt, és próbálta felsegíteni.Az oroszlánnak elég volt a kezdő löket, onnantól a kíváncsiság állította talpra, ahogy a takaróval a vállán segítője felé fordult. Egy zsiráflánnyal találta szemben. A fiatal hölgy fekete felsője kicsit szutykosan éktelenkedett, nadrágja szabályosan sárosan... cilindere pedig pár méterrel arrébb ücsörgött.
-Minden rendben?- kérdezte a zsiráf. Hősünk némi fáziskéséssel válaszolt, hisz a fejében a tompa fájdalom még mindig egy kicsit lassította:
-Igen... köszönöm- majd nyújtotta termetes mancsát- Nendi vagyok. A fiatal hölgy elmosolyodott, és kezet fogott vele:
-Zsazsa- hozzátette- látom, téged is elkapott a vihar. Az oroszlán kissé értetlenül sandított rá:
-Mit keres egy ilyen úrilány a dzsungelben? Zsazsa felemelte a cilindert, és a fejére a helyezte:
-Nem úrilány, hanem bűvész... és átutazóban voltam- elindult a sűrű felé- a hajóm elsüllyedt, épp a fővárosba igyekeztem.
-Vagy úgy- konstatálta Nendi egy bólintással, majd ismét a zsiráfra sandított- szeretném a segítségedet kérni. Haza kell találnom. A lány elmosolyodott:
-Attól függ, merre van az a haza.

Együtt vágtak neki a dzsungelnek, még ha félig vakon is. Alapjáraton az oroszlán jól tájékozódott a vadonban, viszont ez a környék egyáltalán nem tűnt neki ismerősnek. Amennyire kilátott a fák koronái közül, úgy a napból próbált tájékozódni. Próbálta a vihar pusztítása szerint bemérni, de a parttól 10 kilométerig befelé szinte mindenhol ugyanakkora volt a kár. De a vágy és a remény, hogy hazaérjek, és legalább egy élő társát ott találhatja, erősebben élt benne mindennél, és ez adta neki a lendületet, hogy menjen.

A nap vége felé Zsazsának viszont úgy kellett leállítania. Nem egészen helyi bennszülött révén ő kevésbé bírta az iramot, ráadásul aggódott Nendi miatt is, akinek addigra kissé már görbe volt az út. De amaz makacsul ellenkezett:
-Szó se lehet róla!- csóválta fejét- még nem érkeztünk meg. Zsazsa erre lerántotta maga mellé a fatörzsre:
-Leülsz pihenni, és nincs vita!- majd elővett farzsebéből egy üvegcsét, aminek tartalmát aztán az oroszlán fején lévő sebre öntötte. Nendi felordított, karmait a törzsbe vájva:
-Mit csinálsz, nőszemély, meg akarsz ölni?- förmedt rá a lányra. Ő azonban elővett egy vattapamacsot, és visszafordította társa fejét:
-Csak kitisztítom a sebed- kezdte törölgetni a pamaccsal- aggódom miattad, egész eddig csak masíroztunk, és látszólag nem van a legrózsásabb állapotban. Minden lépésed bizonytalan, és teljesen elsápadtál. Az oroszlán sóhajtott. Már kinőtt abból, hogy anyáskodjanak felette, nem igazán tolerálta. Ennek ellenére jól esett neki, hogy a bűvészt mellett tudhatja... kevésbé érezte magát magányosnak.

Alig, hogy véget ért a gondolatmenet, egy idétlen fejhang törte meg a csendet:
-Oroszlán! Mindketten a hang forrásába kaptál a fejüket. Egy pajkosan vigyorászó nagy, piros orrú, kék szemű, fehér, pöttyös fülű nyúl nézett vissza az egyik bokor mögül. Nendire mutatott, és dilisen énekelgetett:
-Oroszlán! Oroszlán! Felmászott a fára! Leesett, leesett, felkopott az álla! Nendi halkan morgott. Az alkohol utáni sokk után egyáltalán nem hiányzott neki egy ilyen bohóc. Zsazsa viszont szóvá is tette:
-Ez egyáltalán nem vicces! A nyúl elhallgatott... de csak egy fél percre, amíg felmérte, hogy mivel is bosszanthatná tovább a zsiráfot:
-Ó... a cica karmol. Vagy inkább a zsiráf hordja fenn az orrát? Erre a bűvész felkapott egy követ, és orrba gyűrte vele a kellemetlenkedőt. Telitalálat. A nyúl, amíg fájlalta az orrát, nem kötekedett. Nendi elismerően a lányra mosolygott:
-Szép lövés... Az apró öröm nem tartott sokáig, hisz a kellemetlenkedő ismét előbukkant. Zsazsa már készült, ezúttal az alkoholos üveggel, de aggodalma feleslegesnek bizonyult.
-Nyugalom!- intette őket a szekáns- hallottam az oroszlán ordítását, és a társam küldött, hogy hívjalak át titeket hozzánk. Nendi értetlenkedve nézett:
-Hova?

Így történt, hogy perceken belül egy kis tisztásra vezette őket a nyúl, ahol barátságosan pislákolt a tábortűz. Az említett társ már ott ült, és épp főzött... konkrétan egy sötétkék sárkánylány, udvari bolond ruhában. Az oroszlán teljesen lefáradt, ahogy megpillantotta:
-Na ne... még egy?- suhant át a fején. Ámde kellemesen csalódott, mikor a szörny barátságos hangon hellyel és étellel kínálta őket.
-Vihar?- indított a kérdéssel Zsazsa. A másik lány visszamosolygott:
-Nem, elszöktünk. A kellemetlenkedő nyúl folytatta a megszokott komolytalan stílusában:
-Őfelsége Jaff egy zsarnok- beleköpött a tűzbe- még anno egy vándorcirkusz tagjai voltunk, majd miután Deghyom királyának megtetszett az előadás, alkalmazott minket. De amint a mellékelt ábra is mutatja, hosszútávon nem éppen bizonyult egy jó állásnak. Nendi elmosolyodott:
-Én ajánlanék egyet, akit érdekelne.
-Valóban?- kapta fel a nyúl a fejét- mégis melyiket? Az oroszlán elmosolyodott:
-Jómagamat. Erre az asztaltársaság hangos tapsban és örömkiáltásban tört ki. Végül az udvari bolond kezet nyújtott:
-Yorrick vagyok. Hóbortos társa követte a példáját:
-Én pedig Spot.
-Mit tudtok a többi oroszlánról?- kérdezte mohón Nendi.
-A többi oroszlán?- tört ki nevetésben Spot- az oroszlánok falva itt van északra! Még a hülye is tudja, hogy érdemes elkerülni... Nendi megörült, és izgatottan Zsazsára nézett. A zsiráf arca elárulta, hogy osztozik az örömében. Megölelte társát.

Két napi járás után érkeztek csak meg. Nendi jól sejtette, tényleg nem ért olyan messze partot. De a látvány távolról sem volt olyan kellemes: csak törött gerendák, rongyok és néhány halott maradt. Az oroszlán teljesen földbe gyökerezett a döbbenettől... mindent elvesztett, amely az otthona volt. Zsazsa odalépett hozzá, és a vállára tette kezét:
-Sajnálom....- majd ránézett- de nem veszett el minden.
-Úgy van- ugrott elé Spot- segítünk újjáépíteni, felség. Nendi keserűségébe némi enyhülést hoztak ezek a szavak... és új erőt adott neki, hogy munkához lássanak. Az oroszlán emellett visszaidézte álmait a helyről, és mágiává alakítva felgyorsította az építési munkálatokat. Ezek az álmok segítették, hogy nagyjából úgy építse vissza a várost, amilyennek emlékezett rá, és visszavonzza a törzs többi tagját.

Ők négyen építették fel Nandun kicsiny királyságát, ami a hazataláló oroszlánokkal együtt gazdagodott. Onnantól fogva dolgoznak álommágiával is, amit folyamatosan fejlesztenek, ezen kívül totemoszlopot állítottak a tenger szellemének, hálából, hogy Nendit megmentette.

szédítő magasságban 2.

Miután Fabry Falcone annyi év után megtalálta az egyik rokonát, ösztönözte,  hogy ismét keresésbe vágjon. Néhány nappal Alde beköltözése után rá is állt a témára, ahogy visszarepült arra a síkra, ahol annak idején a csata zajlott. Körbenézett. Épp akkor a szél játszott a föld finom porszemeivel, és pár zászlóval, amik az ottmaradt lándzsákról származtak. Az idő kissé megtépázta őket. Valóban, ott hevert pár gazdátlan fegyver és páncél... épp csak egy marék, amik senkinek sem hiányoztak. Olybá tűnt, mintha csak pár órája hagyta volna őket maguk mögött egy kisebb csapat. Fabry itta szemével a tájat. A most csendes és békés hely 18 éve egy igazi vérfürdőnek adott helyet, miként Nixa és Deghyom összecsapott. Az akkori népes családjuk szétvált, köztük ő is bátyjával és húgával. Akkor látta őket utoljára. Szüleiről megkapta a gyászjelentést, miként hősi halottakként tértek örök nyugovóra, testvéreiről viszont csak sejteni vélte, hogy ők is odalettek.

A nosztalgiázásból kizökkentette az apró felismerés, hogy Deghyom akár foglyokat is ejthetett- bár, nem igen jellemző rájuk. Így ismét felvette sólyom alakját és újfent szárnyra kapott.

A lángvörös ég alatt elterülő birodalom sok mindenben különbözött Nixától, így társadalmi struktúrájában és szellemiségében is. Míg az utópisztikus kék városban nem volt különösebb hierarchia vagy egyéb kasztbéli, osztálybéli besorolás, addig Deghyomban még a városépítésen is meglátszott: a külvárosi gyűrűt szétszórtan, ritkásan alkották a tudósok és a mágiával bírók- bármely varázsló, mágus vagy boszorkánymester. Őket követték, egy gyűrűvel beljebb, valamivel sűrűbben lakottabb részen a földművesek, kézművesek, kovácsok és kereskedők. A legbelső, keskeny sikátorokkal átszőtt gyűrűben a katonák, különféle harcosok éltek, valamint vendéglátósok- ugyanis a szolgálatot teljesítő jó népet mindenféle földi jóval ki kellett szolgálni. És a város közepén állt a háromtornyú kastély, a mindenkori király helye.

Ennek megfelelően keresett Fabry is. Emlékezett még, hogy abban a harcban feltűnően sok volt a vegyi- és füstfegyver, így arra számított, hogy legszélső gyűrű lakói közt lel hasznos információra. Ám az első észrevételek nem tűntek túl kecsegtetőnek: sok házból csak romok maradtak, vagy lakatlanul álltak, miután e csata során ez a sok tudós és mágus is odaveszett... majdnem az összes. Egyik mégis felkeltette a figyelmét... az amely előtt egy kisebb kráter is tátongott, levezetve a mélybe. A madárkirály levetette magát- ha rokont nem is talál, talán azt kiderítheti, hogy a ház egykori lakójának mégis hogy sikerült összehoznia ilyen pofás kis tájheget.

Odalenn emberi alakot váltott, majd körbenézett. Egy komplett laboratórium tárult a szeme elé... a gépek, a szekrények törötten álltak, a falat különböző robbanásokból származó égés- és füstnyomok tarkították, és ahogy visszanézett, felfelé, akkor tudatosult benne, hogy ez nem egy becsapódás nyoma, hanem az egyik őrült kísérlet során robbanhatott fel a tető. Majd lenézett. A padló nyirkos volt, a moha is elkezdett rajta nőni... valószínű ennek a helynek a tulajdonosa már egy jó ideje halott. Ismét körbenézett... ezúttal végigjárva a labort. Különböző állati és egyéb bestiális eredetű szervek és testrészek sorakoztak a porosodó preparáló folyadékkal teli üvegekben, kicsivel arrébb kaotikus jegyzetek egy íróasztalon... a stílusából következve egyfolytában sietett... végül egy igen tömör vasajtó. Úgy gondolta, ha már úgyis idehozta őt a kíváncsiság, ide is bepillant. Egy jó erős rántással tudta csak kinyitni, hisz az évek során kissé bemerevedett az egész. És ahogy mögé pillanthatott, már látta, hogy nem volt hiábavaló lejönni.

Ami ott állt, az egy hibernáló kamra. A gigászi gépezet még épphogy működött, karbantartás híján ez is kezdett leépülni. Az egyik kapszula pedig egy alakot rejtett... egy tízéves forma barna hajú kisfiút. Fabry odasietett, és bármiféle biztonsági előírásokkal nem törődve a kapszula ajtajába mélyesztette karmait, majd feltépte azt. Sűrű füsttel tört ki onnan a levegő, egy pillanatra el is vakítva a madárkirályt. Amint ismét sikerült kivennie a fiú alakját, óvatosan kiemelte, és a földre helyezte. Nyakára, csuklójára szorította ujjait. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a gyermek él. Ismét felkapta, és indult volna vele kifelé, mikor is a fémajtó küszöbén meglátott egy alakot.

A füsttől nem tudta kivenni pontosan. Kicsit így is előrébb jutott, mikor az ismeretlen női hangon megszólalt:
-Ki vagy te, és mit keresel itt? Fabry elképedt. Először, mert végigfutott rajta a hideg, hogy ezen a kihalt helyen még sincs egyedül... Aztán ahogy az alak megszólította... ugyanis felismerni vélte a hangot. Meg akart győződni róla, hogy tényleg az a hang forrása, amire gondol. A fiúval a karjaiban lassan megindult kifelé. Erre a nő előkapta botját, felvette a támadóállást, és fenyegetően kiáltott:
-Ne gyere közelebb!

Fabry-nak nem is kellett már közelebb mennie, hisz ki tudta már venni a nemesi arcvonásokat, a penge vékony, vörös ajkakat, a mélyreható barna szemeket, és a középhosszú barna hajat. Csak az hibádzott az összképben, hogy az illető igencsak egzotikus keleti harci ruhát viselt... de ez nem változtatott a tényen, hogy aki előtte állt az nem más, mint a húga.
-Jeng?- Fabry bátorkodott megkérdezni. Hangja nyugodt volt, reménnyel teli. A hölgy reagált... leengedte a botot, és közelebb lépett hozzá. Ahogy ő is jobban kivette a királyt, szemei elkerekedtek a döbbenettől:
-Fabry? Hát te mit keresel itt? A madárkirály a karjaiban lévő fiúra nézett:
-Igazából téged és bátyánkat kerestem, de őt találtam. Talán közülünk való. Jeng körbenézett, majd tekintetét ismét testvérére emelte:
-Ezt jobb odahaza kideríteni. Most már egy percet sem vagyok hajlandó itt tölteni.

Alde napközben kereste Fabry. Miután már ötször végigjárta a várat, a nap végén a kertben megpillantotta a királyt, oldalán a két jövevénnyel. Meglepte őt a látvány:
-Hát te meg kiket hoztál? Fabry elmosolyodott, és bemutatta unokatestvérének a jövevényeket:
-Alde, ismerd meg a húgom Jeng-et- majd folytatta- Hazafele jövet elmesélte, hogy egy kisebb rend talált rá a háború után, és befogadták. Kitanulta a harci stílusukat, és az egyik vén jóslatának jóvoltából találkoztunk ott, ahol. Majd a fiúra helyezte vállát:
-Ő pedig Yasou, az unokaöcsém... megboldogult bátyám fia. Őt annak idején deghyomiak rabolták el. Alde elmosolyodott, és kezet fogott velük:
-Örvendek- majd visszanézett a királyra- jó látni, hogy a népes klánunkból mégis maradtunk egy maroknyian.

Attól fogva, hogy Jeng és Yasou is beköltöztek a főszirt várába, Jeng létrehozta a királyi testőrséget, melynek vezérévé vált, Fabry pedig unokaöccse gyámjává vált, és személyesen kezdte el oktatni.

szédítő magasságban 1.

Nixa maga nemcsak a kékben derengő város, hanem maga a birodalom, melyet a vízfodros ég maga alatt foglal... valahogy úgy, mint nálunk Mexikó és Mexikóváros... Így a kék város határában nem áll meg az élet. Kétheti járóföldre, nyugati irányban a természet igencsak remek művet formált elénk: egy vöröses-barnás és okkerben váltakozó kanyont, melynek szikláit a szél vadul barázdált oszlopokká formált. Na igen, tökéletes függőlegesek, leszámítva a "sziklatöviseket" és kisebb kiugrókat, hisz maga a szél nem csiszol teljesen simára.

Ez a Sólyom Kanyon, a madarak birodalma. Majdnem minden oszlopra jut egy család. Magára a legvaskosabb többre viszont egy egész vár, ami- valljuk be- eléggé szemet szúr a fészkekkel tarkított kőoszlop-rengetegben. Egyszerű, négybástyás kővár, udvarral, középen toronnyal, semmi különösebb ék. Madáremlékezet óta ez az otthona a sólyomlordoknak. A sólyomlordok egy nemesi család, közülük kerülnek ki a madárkirályok. Emberi alakjuk tükrözi eme  ragadozó tulajdonságait: a mélyreható barna szemeket, a barna, sima, viszonylag hosszú hajat, és a nemesi megjelenést. A család tagjai mind hűen szolgálták Nixa városát. Az egyik korai sólyomlord annak idején ajándékul kapta a még lakatlan kanyont Nixa akkori uralkodójától. Attól kezdve ő lett az első madárkirály, és kis birodalmát benépesítette. A sólyomlordok hű, hidegvérű és pontos harcosok, jellemző fegyverük a dobótőr, viszont a kétkezes pallos használata csakis a király kiváltsága.

A hatalmas családból egyedül Fabry Falcone maradt... a jelenkori madárkirály. Mivel a sólyomlordok nagyon ritkán vegyültek más fajokkal, így Fabry tisztán rendelkezik még családja tulajdonságaival: mind külső megjelenésben- vállig érő, egyenes barna hajával, és mélyreható szemeivel, amihez rövid bajusz és szakál párosul-, mind a harci tulajdonságaiban. 14 éves kora óta egyedül van, ahogy családját elvesztette az egyik háború során, és miután elődjei semmi utalást nem adtak rá, hogy lehetnek még élő rokonai, meggyőződése volt, hogy ő az utolsó sólyomlord. Ezzel a tudattal, és ezzel az űrrel a szívében teltek az évek, ahogy kormányzott.

32 éves korában kapott egy megbízást Felix hercegtől, hogy járjon utána a Nandunban lévő gyanús jelenségnek. A helyiek ugyanis valami félelmetes, de kivehetetlen alakról számoltak be, ami ott tanyázik. Fabry eleget téve a parancsnak azonnal szárnyra kelt, és a szóban forgó hely felé vette az irányt.

Nandun egy zsebkendőnyi kis királyság, a buja ősvadonban, egy tengerpart és egy csupasz hegy közelében. Csak pár kunyhó áll ott, kör alakban, középen tűz hellyel és egy totemoszloppal. A maroknyi lakosok mind ugyanarról számoltak be: a titokzatos lény a hegyen tanyázik, olykor alászáll a zöld közé, és néha éjszakánként belopózik a faluba, hogy vigyen a parázsból. És mivel ők nem tudnak repülni, de a bátorságot sem vették, hogy felmásszanak az alak után a hegyre, így Fabry-t kérték meg, hogy járjon utána.

A madárkirály örömmel is vette a felkérést, és a következő nap hajnalán elindult felderíteni. Sólyom alakjában nem volt kihívás felrepülni, főleg, hogy odahaza a kanyonban is ilyen magasságokba kellett szárnyalnia. Ám ahogy környékezte, méregette a hegyet, éles szemével kiszúrt egy gyanúsan nagy vájatot. Célra tartott... majd ahogy leszállt, azonnal alakot váltott a barlang szájánál.

Kellemetlen meglepetésére egy tőr suhant el mellette és mélyen beleállt a falba. Ez épp elég fenyegetés volt, így ő sem gatyázott: megidézte a jellegzetes kétkezes pallost, és már ugrott is be a sűrűbe. A sötétben csak két fémes csattanást hallott, és érezte, hogy két ponton is tolják vissza a pallost. Elhúzta, hogy ismét lesújtson a támadóra... de amaz megelőzte egy szúrással a vállán, majd egy lökéssel a padlóra küldte. Visszacsúszva, közel a bejárathoz várta a támadót. De ez alkalommal volt elég fény, hogy az arcát is megpillanthassa. A titokzatos alak ki is ugrott, tőrrel a kezében... oly gyorsan támadt, hogyha Fabry nem fogja fel pallosával az ellenség fegyverét, akkor ki sem veszi. Azonban sikerült felfognia, ezzel egyidejűleg megállítania... ugyanis a fényben nemcsak ő, hanem támadója is látta, hogy kivel áll szemben: Nandun rejtélyes lénye alig volt alacsonyabb nála, rövid, barna hajjal, aranysárga, mélyreható szemekkel, és még egyszerű ruházatában is nemesi megjelenéssel.

Semmi kétség... egy rokon. Még ha az aranysárga szempár nem is teljesen illik a képbe. Ám ez a felismerés épp elég volt ahhoz, hogy eltüntesse a pallost. Viszont a jövevénynek is a Fabry-val szemben felimserés, hogy eltegye a tőrt:

-Madárkirály...- hagyta el szinte suttogva a száját a huszonéves ifjúnak.

-Valóban én lennék- tette hozzá Fabry. Mégiscsak meghallotta az ifjú megjegyzését. Ezt követően baráti jobbot nyújtott felé:

-Fabry Falcone. A jövevény kissé megilletődött, majd ahogy a királyon keresztül ismét felidézte nemesi vérét, úgy változott arcvonása és testtartása a kézfogással:

-Alde von den Adlers. A madárkirály arcán a felismerés mosolya jelent meg:

-Tehát a sas vagy? Alde némán bólintott. Ő is egyedül boldogult az idők során, ráadásul az otthonától távol, így igencsak meglepte, hogy annyi év után találkozik egy rokonnal. A döbbenetet csak fokozta, hogy ez a rokon történetesen maga a madárkirály... Ebből az állapotából Fabry térítette magához, ahogy felajánlotta neki a vár egyik szobáját.

Attól a naptól a madarak ura nem él egyedül a főszirten: az udvarában tudhatja unokatestvérét, Aldét, a saslordok utolsó tagját...

Mao Zhu

Az akkori békekötés Nixa és Deghyom között nem egyik napról a másikra ment, és pláne nem valami váratlan isteni sugallatra. Az egész hátterében sokkal több állt, olyan tettek és érzések láncolata, amely végül ezt az állapotot eredményezte. És talán nem is Shayla Constructor, a macskahercegnő volt a fő mozgatórugója ennek az egésznek, de nem is Tom Focus, a király, az első deghyomi uralkodó, aki a békekötésre adta a fejét... hanem egy egyszerű közszereplő, aki a sors tréfájából adódóan meglehetősen szokatlan eszközökkel hozta össze a két felet. Ez pedig nem más, mint Mao Zhu.

Hősünk egy meglehetősen magányos katona volt, távol a fővárostól, egyszerű körülmények közt élve. Nem is igen vágyott többre, amíg állt a kis háza, minden nap égett a tűz, a közeli erdőben pedig edzhetett és vadászhatott. Mellesleg az élet úgy hozta, hogy Mao Zhu is macska volt... méghozzá kék. Viszont ennek soha nem volt jelentősége. Annak idején még Nixa előző uralkodójának elit katonái közt szolgált, mint puszta kezes harcos, ám annak halálával visszavonult, és azóta folytatja remete életét a városon kívül.

Azóta csak egyszer érkezett felkérés az udvartól... de nem, mint katonát, hanem mint tanítót kérették. Eleinte nem tudta mire vélni a kérést, ám úgy döntött, eleget tesz neki. Így  történt, hogy az akkor még 8 éves Shayla Constructor mesterévé vált, és a gyermek trónörökösnek harcművészetet tanított. Tanítványa az első egy évben sokat elégedetlenkedett a kemény edzések miatt, ám Mao Zhu nem adta alább. Ezt a trónörökösnek is idővel be kellett látnia, már csak amiatt is, mert idővel tudatosult benne, hogy a két birodalom közt milyen háborúk is dúlnak.

Az okítás abbamaradt, mikor Shayla elfoglalta a trónt. Azután viszont azért érkeztek felkérések a magányos harcoshoz, hogy mert a segítségét kérték a kirobbant harcok során. Mint katona, aki a mindenkori uralkodónak felesküdött, így teljesítette is a feladatát... még ha nem is közvetlenül a frontvonalon, az élen járók közt, hanem valamivel hátrébb. Többek közt ennek köszönhető, hogy Deghyom számára ismeretlen volt a kiléte- legalábbis azóta, mióta királyi elit osztagban katonaként harcol ellenük,  a túlélők számára az idők során feledésbe merült.

Így nem kis döbbenetet váltott ki, mikor ő és Tom Focus találkoztak az egyik harc során. Mivel ez a deghyomi király igencsak jól harcolt, és többször is képes volt áttörni az első védelmi vonalakat, így a sors összehozta a két macskát... és a találkozás egyiküket sem hagyta hidegen. Olybá tűnt, hogy az élet egy ironikus görbe tükröt fordított feléjük, nemcsak a kinézetük és fajuk, de még a koruk miatt is, lévén hogy majdnem egyidősek voltak. A döbbenetből elsőként Tom Focus tért magához, aki egy gyors, határozott mozdulattal megragadta ellenfele övét, és elillant vele a tömegbe. Mielőtt Mao Zhu utána eredt volna, azon kapta magát, hogy lassan, komótosan a sereg is megindul királya utána. Nem tudta mire vélni a szokatlan lépést...

Az ezt követő napokban még a csata adta váratlan fordulat okozta döbbenet sem hunyt ki, hősünk máris egy újabb furcsa meglepetésben részesült: ahogy egyik este felélesztette a szokásos kunyhó előtti tüzet, egy kicsi ördögdenevér hozott levelet, egyenesen Deghyomból. Ma Tom Focus kérte őt fel... helyettesítésre. Az egyedül azt kötötte ki, hogy álruhában jöjjön. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, és a találkozás után többet akart tudni a királyról is, így ez egy remek lehetőségnek bizonyult, hogy beszéljen vele.

Rá két napra már a fekete kastély udvarában találhatta magát. Ahogy a király kérte, kabátja csuklyájával, sálával takarta arcát. A királyi levél bemutatásával az őrök bekísérték a trón terembe, ahol őfelsége személyesen fogadta. Miután az összes őrt kiküldte, és levetette az álcát Mao Zhuval, közölte a felkérés részleteit: ő maga hosszú útra kíván menni, és a magányos harcosnak, mint hasonmásának csak annyi lenne a dolga, hogy helyettesítse a trónon, továbbá a távolléte alatt biztosítania kell, hogy egyetlen deghyomi katona se támadja Nixát. Mao Zhunak tisztának tűnt az ajánlat, és elfogadta hasonmása kérését. Még aznap átvette minden feladatát, az uralkodó pedig elindult...

Viszont a magányos harcos mit sem tudott Tom Focus úti célja felől... amely nem más, mint Shayla hercegnő hálószobája. A király saját kezűleg, orvul szándékozta elintézni őt. Az éj leple alatt be is jutott az öttornyú palotába, a hercegnő hálószobájába... minden olajozottan működött. A jól összerakott tervben mégiscsak volt két tényező, amivel nem számolt: először is, hogy Shayla is egy macska.: a legkisebb veszélyérzetre is támad bárhol, bármikor. Másrészt pedig... hogy Tom Focus mégiscsak férfiból van... és egy igencsak formás macskalány látványa egy félig áttetsző hálóingben igencsak lebilincselő látvány- a szó szoros értelmében, hogy a hercegnő lefegyverezte. Ez csak további olaj volt a tűzre... a hölggyel együtt a hév is legyőzte a királyt. Aztán bezzeg Shayla csodálkozott, hogy ellenfele miért nem üt vissza...

Eme kissé erotikus töltetű személyes találkozás eredményeként Tom Focus- finoman szólva- oly mértékben szimpatizált a hercegnővel, hogy önként és dalolva békeajánlatot tett. Deghyom már csak azután értesült az egészről, miután a tinta már megszáradt a papíron... és közben pillangóztak, hogy ez mégis hogy volt lehetséges, hisz szeretett királyuk végig odahaza dirigált nekik. Hazaérve Tom Focus leleplezte nekik és Nixának is a csalást Mao Zhu személyében, aki mit sem sejtett az időközben lezajlott eseményekről.

A békeszerződés érvénybelépésével Tom Focus bocsánatot kért a hasonmástól. Amaz pedig békében visszatérhetett otthonába, folytatva békés remete életét.

a lángvörös ég alatt

A sors iróniája, hogy Nixa pont a saját birodalma határán helyezkedik el... méghozzá egy olyan birodalom szomszédságában, amely évszázadokig ki nem állhatta. Sebaj, azért áll ott az a bizonyos három kapu is... És persze a kapuktól távolodva Nixa tengerkék vízfodros ege is lassan átmegy először halvány rózsaszínbe, majd egyre sötétebb pirosba... és mikor már úgy látjuk, hogy felettünk az ég tökéletes bordó-lángvörös, akkor biztosra vehetjük, hogy megérkeztünk: ez Deghyom városa.

A 3 kaputól idáig megtett táv kb. 15 kilométer. Tényleg nem sok, simán egymásra lát a két város. Ám a különbség szembeszökő, és nemcsak az égbolt színe miatt: míg  a kékben domináló Nixa gazdagodik és fejlődik, utópiában élve, megfelelő biztonságban, addig a vörös uralkodó színnel megáldott Deghyom aligha változott az idők folyamán: az állapotok csak egy paraszthajszállal jobbak a középkorinál, az épületek antikok, ám jó állapotúak, maga a város igencsak kicsi... talán ötödannyi mint szemben a szomszédja.Talán kissé csalóka, mivel ez az ötödannyi terület a felszínen lévő lakott területre vonatkozik. Körülbelül még kétszer  ekkora terület található a város mögött, melyek a szántóföldek szerepét töltik be, valamint a lakott rész alatt elhelyezkedő föld alatti járatok, melyek pár kilométeres kiterjedésű barlangokba vezetnek. A forgalom az utcán gyér... és mivel a hely területénél fogva nincsenek túl nagy távolságokat, jósszeriben a lakók lábbusszal közlekednek. Meg is adja a hangulatát a kis csendes, többnyire szűk macskaköves utcákon, melyek kissé spirálszerűen kúsznak fel az alig 150 méter magas dombra. A legmagasabb pontján áll a háromtornyú fekete kastély, a mindenkori uralkodó rezidenciája.

Igen, mindenkori... mert míg Shayla Constructor huzamosan trónol még mindig Nixában, azalatt Deghyomban már kétszer is történt uralkodó váltást. Mióta látom a történéséket, az első királyuk, akivel találkoztam, valami vörös ördög volt, akinek a nevét se tudtam. Olyan jó 60 körülinek tűnt, tehát már régóta helyben lehetett. Az ő vezetése alatt láttam, hogy Deghyom mily erőteljesen támadja Nixát. Igen, kisebb város, gyérebb technikai felszereltség, kevesebb lakos.. nem találtam benne túl sok logikát, hiába is kerestem. Aztán utólag rájöttem, hogy a mi világunk politikájában sincs túl sok logika, úgyhogy ennek megfelelően hitelessé nyilvánítottam ezt a képet. Persze, tán mondanom se kell, mindig kikaptak. Ördögünk akárhányszor próbálkozott, akármilyen gyakran, mindig az lett a vége, hogy Deghyom serege szépen elvérzett. És ez lett az oka annak is, hogy felállították Nixában a három kaput a három őrrel. Az azt követő támadásnál, a harmadik kapuban ördögünk elvesztett egy dimenziót.

Őt követte a trónon Jaff, a cápaember. Nem is volt mai gyerek, amint hatalomhoz jutott: úgy a késő negyvenes éveiben járt már. Elődjéhez híven ő is támadta ész nélkül a szemben lévő várost. Ám azzal felülmúlta az előző király, hogy- bár ideiglenesen- sikerült teljes káoszt létrehozva Nixában, méghozzá úgy, hogy pár boszorkánydoktora és mágusa segítségével a lakosságra szabadított egy vírust. Az évszázadokon tartó monoton támadást megtörte egy olyan fordulattal, amire az áldozat nem számított. Tökéletes figyelemelterelés volt, hogy Nixa lakói a járvány megállítására koncentráltak. Így viszont Deghyom serege, élükön Jaff-fel sikeresen beszállingózott a városba, ahol aztán kegyetlen pusztítást és rablást vittek véghez. De a dicsőség napja egyben a bukásé is volt: a járvány miatt a kék város néhány szövetségese tábort vert, hogy segítsenek. Róluk nem tudott a cápakirály, így a találkozás végzetesen sült el... Habár ő maga élve megúszta a szövetségesekkel való találkozást, Deghyom népe úgy meggyűlölte emiatt a végzetes hibáért, hogy azonalli hatállyal lemondatták.

Az őt követő kék macska, Tom Focus viszont mind a mai napig uralkodik. Az ő karrierje ugyanúgy indult mint elődjei az évszázadokon keresztül: Nixát bevenni és lerombolni, bármi áron. Hogy miért? Ismét az emberek világának politikája szeretnék hivatkozni... ebben sincs logika. Vannak olyanok, akik megrögzött fanatikusok, és elkövetik sorra ugyanazt a bakit. Tom Focus sem volt ez alól kivétel... egészen a második háborúig. A sors egy idétlen csavarnál fogva úgy hozta, hogy ő lett az első Deghyomi király, aki békét kötött Nixával, kitelesítve a megnemtámadási szerződést. Többek közt ennek is köszönhető, hogy még a fenekét tudhatja Deghyom trónját... talán ha tovább háborúzik, az ő fejét is leveszik, és kiteszik az elődjei mellé.

Azóta is biztosítja a két birodalom közt a nyugalmat, szép fokozatosan javítva az életszínvonalat Deghyomban is. Habár... a vér nem válik vízzé, és vannak lakosok, akik egyénileg próbálnak betörni Nixa három kapuja mögé...

...és feltárom a tekercset

Ahogy telik az idő, úgy érzem, hogy egyre kevésbé hagyja a világ, hogy megtartsam a Nixával való kapcsolatot. Valahol megértem, bár nem tudom elfogadni. Nem akarok olyan üres, földbe betonozott gépezet lenni, mint a többi felnőtt... még ha már gyerekként is megkaptam a "miért van már megint a fejed a felhők közt/miért nem tudsz átlagos lenni/miért lógsz ki a sorból?" és társai megjegyzéseket. Ehhez sajnos ragaszkodom. Valaki fűhöz nyúl, én pedig a saját kis világomhoz. Innentől aztán bárki vádolhat akár skizofréniával is, attól nem leszek rosszabb, mint azok, akik detoxban végezték. Ennek ellenére, muszáj bizonyos kompromisszumokat kötnöm... de hogy Nixa feledésbe ne merüljön, így az egészet papírra vetem: