2015. január 31., szombat

return to Lumanix

Usur a folyóban állt, az ezüsthíd közepén. Itta magába a Hold fényét. Alba a partról figyelte, és adta az instrukciókat:
-A gyógyulás első forrása a fény. Időről időre a sötétséget is megtisztítja mind attól a rossztól, aminek teret ad, bevilágít, ereje átitat. Ezt követi a víz, amely elmossa a sebeket, kimossa a mérget. Holdfénytolvajként ezt a kettőt kell elsajátítanod, és tökéletesítened. Usur irányította a fényt, mellyel feltöltődött... vele együtt a folyó vízét, maga köré csavarta a hullámokat, az egyiket megfagyasztotta. A hold herceg bólintott, és elismerően elmosolyodott:
-Szép! A holdfénytolvaj elengedte a vonzást, a hullám felolvadt, visszazuhant, és a folyó ugyanúgy folyt tovább.
-Odahaza tárolni szokták a holdfényt- tette hozzá- feltöltődnek, tárolják, nem igazán láttam olyat, aki azonnal felhasználja. Alba elgondolkodott egy hosszabb pillanatra, majd hozzátette:
-Ez a fajotok sajátsága lehet. Minden esetre nem hátrányos, ha a tiszta erő azonnal kéznél van, és bármikor felhasználható. A trónörökös eltűrte a sörényét:
-Azt mondtad hogy a fény és a víz a gyógyulás elsődleges forrásai. Ezek szerint a többi elementállal is lehet gyógyítani? Alba széles mosollyal bólintott:
-Hogyne lehetne! A megfelelő felhasználással mindent lehet. Usur elhallgatott, majd gyanakodva méregette tanárát:
-Sötétséggel is? A hold herceg érezte, hogy ezzel megfogták. Ő nem ismerte a sötét mágiát, Shakara pedig nem sokat beszélt a sötétség erről az aspektusáról. Aztán ahogy méregette a vízben álló Usurt, valami mégis beugrott neki:
-A sötétség inkább elvesz. Elvégre az egy olyan elem ami mindennek teret ad: onnan indul minden, és oda is tér vissza. Ha meg akarsz szabadulni valamitől, ami bánt, azt tanácsos a sötétségnek adni. Usur bólintott:
-Azt hiszem, értem.

Beszélgetüket egy ismerős női hang törte meg, valahonnan a távolból, de egyre közeledett:
-Usur! Merre vagy, Usur? A trónörökös azonnal felismerte, és kapta is utána a fejét. Amint megpillantotta anyját, azonnal rohant ki a vízből, végiggázolva a füvön, a nyakába ugorva:
-Anya! Aluh hercegnő megérkezett... és ugyanúgy ölelte magához a lányát:
-Jaj, de szorítasz, kicsim- nevetett halkan- ennyire hiányoztam? Usur még jobban bújt hozzá, pofája félig eltűnt anyja sörényében:
-Nem is tudod, mennyire... Jó holdfénytolvaj leszek, a legjobb egész Lumanixon. Haza akarok menni... Aluh Manac elhűlt ezeket hallva, riadtan nézett Albára, és a közben besétáló Shakarára.
-Mit műveltetek vele? Mégis mit tanítottatok neki? Shakara szelíden elmosolyodott:
-Csak megértettük vele, hogy valóban hová is tartozik, és a múltja nem befolyásolja többé. Alba bólintott:
-A sötét mágiát el se tudtuk kezdeni. Ez az érdeklődés még előző életéből maradt rá. De miután ezt sikerült lezárni, elvesztette az érdeklődést is. És ha jobban megnézed, a vörös bőre kezd lassan sárgulni.

Valóban... a hercegnőnek most tűnt fel igazán, hogy lánya kezd megváltozni. A két ideiglenes tanár valami egészen mély áttörést végzett. Usur végre lecsúszott a földre, és megfogta anyja mancsát, tekintete csillogott az örömtől. Aluh sóhajtott, majd visszanézett a másik kettőre:
-A holdpatrónus szólt, hogy jöjjek érte. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt ki tudtok belőle hozni ennyi mindent. Alba halkan nevetett:
-Usur érdeme is. Ne becsüld őt alá, felség. Aluh viszonozta a mosolyt:
-Az én lányom. Távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem.
Lassan elindultak a kapu felé. Usur hálásan integetett a másik kettőnek. Ők vissza... és ahogy bezáródott a kapu, a hold herceg sóhajtott:
-Nem gondoltam volna, hogy egyszer pont a fény felé kell terelnünk egy rokont. Te mit szólsz? Shakara megeresztett egy halvány mosolyt:
-Csak örülök, hogy megtalálta végre a helyét. Remek holdfénytolvaj lesz Lumanixon...


2015. január 8., csütörtök

reunite with your totem

Bár a zoolookok nem fűztek hozzá sok reményt, de a Zitana által ajánlott személy végül megérkezett a negyedükbe. Amint belépett, a társaságban azonnal megfagyott a levegő: elhűlve néztek végig a rongyos, kék palástos, kék szemű máguson, aki sisakként egy arcába lógó szarvaskoponyát viselt. Vehemensen belibbent a körükbe, végignézve rajtuk:
-Hol van? A szárnyas macska alakban lévő Deen mutatta az utat. A zoolookok körében, az égő tűz mellett feküdt eszméletlenül Maurizio. Nem nézett ki túl jól. Nekromágus közelebb lépett hozzá, majd ismét végig a társaságon:
-Zitana azt mondta, spirituális lehet. Ennek komolyan meg fogom kérni az árát. A matriarcha nyugodt maradt:
-Egy életért semmi sem drága. Mondd, mit akarsz! A varázsló ismét körbenézett, ezúttal lassabban, figyelmesebben. Végül tekintete megakadt a skorpióemberen:
-Te, ott! Spike épp csak megrezzent:
-Ki, én? A deghyomi intett:
-Négy fiolával kérek a mérgedből. Spike először zavartan nézett végig társain. Miután igenlő tekinteteket kapott viszonzásul, rábólintott a kérésre:
-Megkapod. Mire végzel, már kézhez kapod mind a négy fiolát.

Bár az arca nem látszott a szarvaskoponyától, látszott a mágus szemein, hogy elégedetten mosolyog. Letérdelt végül Maurizio mellé:
-Kész csoda, hogy még életben van- morogta, ahogy két kezével megfogta a srác fejét- talán menthető lesz, de alaposan el fog húzódni. Azzal ő maga is lehunyta szemeit...

Átrévült az asztrál síkra. A szinte üres térben, valahol a távolban észlelte a mozgást. Maurizio teljesen el volt ernyedve, és egy oroszlán hol cibálta, hol marcangolta. Meg is van a probléma forrása, kár is teketóriázni. Nekromágus azonnal betámadta egy erőteljes sötét támadással. A vadállat szép ívben elrepült, távol a szőke sráctól. Épp csak annyi ideje maradt, hogy feleszméljen, már kapta is az újabb sötét csapást, és ismét repült. A varázsló fenyegetően közeledett felé:
-Zitana nem sokat mesélt a zoolookokról- mondta- csak hogy állati totemjük van, amivel harmóniában élnek. Úgy látom, te fellázadtál a saját társad ellen. Az oroszlán remegő tagokkal feltápászkodott:
-Nem a te dolgod, halandó!- bömbölte fenyegetően- jobban teszed, ha ebből kimaradsz, ez csak rám, és erre a mihasznára tartozik! A szarvaskoponyás újabb támadást készített elő:
-Épp remekül megfizetett a többi zoolook, hogy visszahozzam- hangja mézesmázossá vált- de ha ehhez az kell, hogy eltakarítsalak az útból, semmi akadálya! A bestia bömbölt, majd a mágusnak rontott. Amaz ugyan szerzett tőle egy harapást a vállba, de cserébe eltörte az állkapcsát, és a bordái közé csapott. Az oroszlán kissé megtántorodott, majd ugrott ismét: ezúttal ellenfele lábát kapta el, majd nekiállta cibálni. Nekromágus elesett, ahogy elvesztette egyensúlyát a vadállattal szemben, de újabb mágikus találatot vitt be, amitől a bestia most alaposan meghátrált.

Nekromágus felállt, és leporolta köpenyét:
-Te aztán makacs vagy, nem mondom. Az oroszlán végül támadóállást vett fel:
-Nem tudod, mire vagyok képes! E szavakkal sörénye fellángolt, eleven tűzzé vált, és méretre is nagyjából másfélszeresére nőtt. A varázsló szemei meglepetten elkerekedtek, ellenfele pedig folytatta:
-Mióta nincs magánál, rengeteg erőt vettem el Mauriziótól. Hisz ez a dzsungel törvénye: az erősebb marad életben. Ezt ez erőt most mind ellened fordítom! Irdatlan tűzvihart idézett meg, amit a varázslóra irányított. Az utóbbi először a palástjával védte magát a lángok elől.... végül egy halom hatalmas tövist idézett meg, amiket a fenevad felé hajított. A tövisek mélyen az oroszlán testébe fúródtak, fájdalmasan felordított. Még a lángok a sörényén is eltompultak. Nekormágus ekkor megrohamozta egy többszörös sötét támadással... egy csapás... még egy csapás... még egy csapás... és az oroszlán a földön terült el. Sörénye visszaállt, akárcsak eredeti mérete... de még mindig makacsul próbált talpra állni. Erősen küzdött remegő tagjaival. A szarvaskoponyás lenézően pillantott rá vissza:
-Szánalmas... ezen a ponton már úgyse tudod megváltoztatni a harc menetét. Kezében megjelent egy energiagömb, ami készen állt arra hogy elhajítsák, és becsapódjon:
-Viszlát, cicus!

Azonban, mielőtt bármit is tehetett volna, egy hang félbeszakította:
-Ne bántsd... Mind a Nekromágus, mind az oroszlán a hang irányába kapta a fejét. Maurizio épp csak, hogy magához tért. Az asztrál síkon a karmolás, és harapásnyomokkal még nyomorultabbul festett, mint az anyagi világban:
-Kérlek, hagyd menni... Az energiagömb eltűnt a varázsló kezéből:
-Biztos, hogy ezt akarod, fiú?- kérdezte keményen, minden különösebb érzés nélkül- meg akart téged ölni. Maurizio sóhajtott:
-Ő a részem...- köhögött, majd erőtlenül folytatta- nem adom fel... Az oroszlán szemei elkerekedtek. Bicegve odébb vonult, hogy jobban rápillanthasson a szőkeségre:
-Mit csinálsz, te félkegyelmű?- bömbölt szigorral a hangjában- Miért nem hagyod, hogy harcoljak? Erős vagyok, bátor, és tekintélyt parancsoló. A fájdalom végignyilallt Maurizio testét, és ettől egy pillanatra görcsbe rándult. Igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét, majd folytatta:
-Igen, az vagy... de az is te tanítottad, hogy a gyengék védelmére kel kell, bátorítani másokat, és nagylelkűen bánni a társainkkal. Ismét köhögött, egyre kevésbé tudta tartani magát, hogy szét ne essen a lelke:
-Próbáltam megfelelő oroszlán lenni... meg akartam felelni a jellemednek, és védeni másokat. Nem számított, hogy volt-e bármi gyengeségem... mert magamban mindig tudtam, hogy elég erős vagyok a feladathoz...

Végig se mondta, az oroszlán azonnal ott termett mellette. Nekromágus csodálkozott is, hogy a bestia kijátszotta a figyelmét. Azonban most nem támadott... húzta, és tolta ugyan, de azért, mert próbálta felsegíteni. Csak annyira sikerült, amíg Maurizio a hátára nem borult. Több ereje egyikőjüknek sem maradt: sem a totemnek, hogy tovább erőltesse, sem a srácnak, hogy talpra álljon. De most érezte, hogy a vadállat visszatért hozzá, és annyi év után ismét a társául fogadja. Bújt a sörényébe, lassan, gyengén simogatta. Sóhajtott, és érezte, ahogy a forró könnyek lassan végigfolynak arcán:
-Hiányoztál már nagyon- suttogta gyengén, rekedten.
-Sajnálom...- nyögte az oroszlán- ellentmondtam magamnak. Támadtalak, bántottalak, ahelyett, hogy védenem kellett volna téged. Hisz az én erőm nem a hódítás és a pusztítás, hanem a védés és a bátorítás... Maurizio azonban csak megcsóválta fejét... megbocsátott neki mindent.

Nekromágus ekkor tér vissza az asztrál síkról. Az anyagi világban még mindig köröm sötét volt, a táborűz már alig égett. A zoolookok mind aludtak, csak Phillie és Deen maradtak ébren.
-Na?- kérdezte a másik oroszlán idegesen, tehetetlenül. A varázsló nyugalommal bólintott:
-A totemje támadta meg- megpaskolta a még kábult szőkeség vállát- de most már minden rendben lesz, talán holnapra rendbe is jön. Phillie megkönnyebbülten sóhajtott, de a mosoly luxusát még nem engedte meg magának. A matriarcha viszont átnyújtott négy teli fiolát:
-Spike skorpiómérge... ahogy megegyeztünk. Nekromágus egytől egyik eltette őket az övébe, szemei mosolyra húzódtak:
-Öröm volt veletek üzletelni- miután végzett, ráhajtotta a palástját, és állta Deen tekintetét- úgy vélem, ez mindkettőnk számára egy igencsak előnyös cserének bizonyult. A szárnyas macska sötétkék szemeivel áthatóan pillantott vissza rá:
-Mint mondtam, egy életért semmi sem drága...

2015. január 4., vasárnap

Chanterelle

A galócakalapos róka a palota egyik lakosztályába került. Zavarában kettőt se tudott szólni, csak diszkréten felmérte a terepet, miután rázárták a szoba ajtaját: egy égkék huzatos franciaágy, szolid mahagóni fésülködőasztal, mahagóni ruhásszekrények egész sora, a sor végén pedig egy hatalmas kétszárnyú. ablak, amiből a fél várost látja. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a nyulak birodalmát. Még mindig remegtek a térdei és belül majd felfalta a rémület. Odahaza nem győzték elégszer kikötni, hogy lehetőleg ne menjenek a felszínre, de ha mégis muszáj, akkor ne maradjanak sokáig. A felszín ugyanis veszélyes: ott rengeteg vér folyik, és olyan tömény a levegőben a gyűlölet, hogy tapintani lehet. Ezen kívül nem igen tudott mást a felszínről. Erre most idekerül erre a teljesen idegen helyre... hogy is hívták az itteniek, Usagia?

Alig, hogy végigért a gondolatmenettel, kopogtak az ajtón. Riadtan odakapta a fejét, végül elindult, és félszegen ajtót nyitott. A kancellár állt a túloldalon, mélyen meghajolva:
-Őfelsége teára hívja Önt, kisasszony- háta mögül előhúzott egy smaragzöld-arany színű, matt, elegáns szövetruhát- ezt az alkalomra hoztam. A róka zavarában félig leszegte a fejét:
-Mondja- kezdte halkan megszeppenve- szükség van erre? Nem szívesen válnék meg a jelenlegi ruhámtól. A kancellár pislogott. Még egyszer végigmért e a fehér, galléros ruhát, amiben a jövevény úgy festett, mintha a gombakalapjának maga a szára lenne. Végül vállat vont:
-Őfelsége nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp ezt kell viselnie. Talán nem lesz gond- mutatta maga elé az utat- kérem...

A vendég némán követte a kancellárt, de olykor-olykor körbenézett. Az usagiai palotában túlcsordult mindennemű giccs: az előző uralkodók igenis meg akarták mutatni a nagyvilágnak, hogy ők bármit megengedhetnek, a kis birodalmuk bizony dúsgazdag. A nyúl egy terembe vezette őt, majd behajtotta mögötte a kétszárnyú ajtót. A róka rémülten fordult hátra, apró fekete mancsait a hűs fára szorítva. Félelme alaptalannak bizonyult, pontosan egy hang oszlatta ezt benne szét:
-Örömmel látom, hogy végre megérkeztél, kisasszony...

A gombakalapos róla megfordult.
A terem falain keleti- és arab negyedbeli szőttesek, lámpa helyett ízléses rizspapír lampionok, középen pedig egy alacsony asztal, rajta vörös teáskanna, apró csészékkel. Egyik oldalán egy üres párna, másik oldalán pedig egy, amin ülnek: nem is akárki, hanem a fekete, démoni kinézetű nyúl, akinek ez alkalommal kék bozontja egy uralkodói ékszerre lett kontyba tűzve, valamint elegáns sötét ruhái felett hercegi palástját viselte. Szelíden elmosolyodott, még sárga szemei is, melyek korábban metszettek,  hívogatóakká váltak:
-Nincs mitől félned, csak magunk vagyunk- az asztal felé intett- kérlek, csatlakozz hozzám egy pompás teára. Arab negyedbeli hűs mentatea... A róka habozott egy keveset, majd óvatosan, kimérten odasomfordált az üres párnához, végül lassan elhelyezkedett rajta, kicsit keresgélve a helyét, végül a hercegre emelte tekintetét. Tyx szélesen elmosolyodott:
-Látod, nem harapok- töltött a teából- mesélj, kérlek. Előző életemben majd' száz évig őriztem a harmadik kaput... de sem akkor, sem most nem láttam még hozzád hasonlót. Szeretnék mindent tudni rólad. Vendége felpillantott, és félve, két manccsal vette át a teli csészét:
-A nevem Chanterelle, nagyuram. Tyx elmosolyodott:
-Kedves név. És miféle vagy? Honnan érkeztél?

Vendége összeszedte kicsit a lélekjelenlétét és belekezdett a mesélésbe:
-Róka-gomba vagyok. Párszázan vagyunk a föld alatt, csak néhány család. Őseink körülbelül hat generációval ezelőtt menekültek a föld alá... azt beszélik, hogy a háború elől. Azóta is kerüljük a felszínt. A herceg szemei elkerekedtek... ez sok mindent megmagyarázott, első körben például azt, hogy miért nem látott még ilyen lényt azelőtt. Második körben azt, hogy egy egész faj - a rókák egyik ága így menekült meg a több évezredes háború elől, mert már besokalltak. Harmadik körben... lehetséges, hogy pontosan ezért került bele a jáde szállítmányba, mert az otthonában fúrtak?
-Mondd csak- hajolt közelebb- láttál másokat a tieiden kívül? Usagiaiakat esetleg? Chanterelle  épp csak belenyalt a teába, az forró volt még:
-Igen, láttam- válaszolt kicsit határozottabban- az utóbbi időben rengeteget hallottuk őket. Bontják a járatokat, áttörik a falakat...
-... és bányásszák a jádét- fejezte be helyette Tyx, egy gondterhelt sóhaj kíséretében- így kerültél a szállítmányba, ugye? Beomlott alattad az egyik járat, amit vájtak. A róka ismét megszeppenve bólintott.

Tyx most hátradőlt, egyik karjával hátul tartva magát. Most a protokolláris herceg ismét egy szakadt, démoni huligán benyomását keltette, erre még az is rátett egy lapáttal, ahogy fanyalogva elhúzta a száját. Egy időre csend telepedett a teremre, csak Chanterelle kortyolt bele ismét a teába - hasztalan, még mindig ihatatlanul forrónak találta. Az usagiai uralkodó végül előre dőlt, és vendégére pillantott:
-Hogy is mondtad, hányan vagytok?
-Pár százan, felség. Tyx megcsóválta és lehajtotta fejét... majd ismét felkapta, a rókára pillantva:
-Nincs mese, kislány... Be kell zárnunk a bányát.


soak up the light

Usur mélyen, álom nélkül aludt. Amint felébredt, a tompa fényű Nap már magasan járt. Különösen kipihentnek és könnyűnek érezte magát. Lassan, párszor végighúzta apró mancsait az arcán, kidörgölve szemeiből az álmot, karmaival kicsit rendre fésülve hosszú sörényét, majd kicsúszott az ágyból, és elindult kifelé. Nyugodt csend vette körül... feltételezte, hogy senkit nem talál benn a lakásba.
Az előszobában azonban mégis megpillantotta Elisirt. A nő épp törökülésben ült a egy hatalmas párnán egy csészével, aminek a tartalmát kevergette szórakozottan. Vendégét látva elmosolyodott:
-Jó reggel, kis felség. Jól aludtál? Usur gyerekesen elmosolyodott:
-Igen, köszönöm. Elisir letette a kanalat a kávézó asztalra, és belekortyolt a csésze tartalmába:
-Shakara mesélte, mi történt az este. Biztos nem akarsz visszafeküdni? A gyógyulás sokáig elhúzódhat. A holdfénytolvaj megcsóválta fejét:
-Nem, minden oké- majd végignézett magán, pontosabban a fehér hálóingen, amit viselt, majd visszanézett a nőre- viszont ezt megtartanám... tetszik. Elisir szélesen elmosolyodott:
-Csak nyugodtan.

Ezt követően Usur kiment. A háztól remekül rálátott a folyóra és a zöldellő partjára. Úgy, ahogy volt, mezítláb, hálóingestül kiment, bele a zöldbe, egészen a partig, majd elterült a fűbe. Felnézett... a Nap pont felette tetőzött. Nem tűzött erősen, fénye kellemesen tompán pislákolt... pedig egyetlen felhő sem takarta, teljesen tisztán kékellett az ég. Lehunyta szemeit, és hagyta, hogy végigjárja a fény, kitöltse minden porcikáját, simogassa. Nem használt semmilyen jellegű fénymágiát, még a holdfényét se: odahaza csak a holdrituálékat tartotta be, és ami mágikus jellegű volt: a rejtőzés, az áttűnés, mind a sötétségből eredt. Még az első materializációs kísérleteket is az üres sötétségből végezte. Ez most teljesen más élményt nyújtott: a teste megtelt valamivel... ami csodálatos, meleg, és gyengéd. Kinyitotta mancsait finoman, és hagyta, engedte, hogy onnan folyjon tovább ez az éltető és kellemes energia.

Pihenését egy ismerős hang szakította félbe:
-Látom, vége magadra találtál. Usur felpillantott: az ismerős arany-fekete holdmaszkos szellem ott térdelt mellette. Felült:
-Shingo... Úgy értem, Holdpatrónus.... Shingo elmosolyodott:
-Semmi gond. Látom, emlékszel... A holdfénytolvaj sóhajtott, kissé szomorkásan nézett végig rajta. Tekintete egy hosszabb pillanatra ismét tűnt inkább felnőttnek, mint gyereknek:
-Köszönöm.... A halott Sera szelíden visszamosolygott:
-Már megköszönted. Tudod, hogy szeretlek. Usur átölelte, hozzábújva:
-Én is szeretlek. Megmentettél... A holdpatrónus homlokon csókolta a kis holdfénytolvajt, és megsimogatta a hátát:
-Most már minden rendben lesz, sikerült elengedned mindent, ami az előző életedhez kötött- felpillantott egy pillanatra, majd vissza a kölyökre- és nézd csak... Usur felpillantott, majd maga mögé nézett. Ahol feküdt, körülötte virágok nyíltak... pont, ahogy a fény energiáját a mancsaiból irányította. A szemei meglepetten elkerekedtek, még egy kicsit meg is szeppent: Shingo halkan nevetett:
-Igen, ezt te csináltad- átkarolta a hátát- ez vagy te: holdfénytolvaj, építő, teremtő és gyengéd. Nincs már kinek megfelelned. Hagyd, hogy az új lényed átvegye az irányítást, irányítsd a fényt, és szeress őszintén.

A kölyök ekkor szipákolt egyet, majd elkezdte törölgetni az arcát. A holdpatrónus felé fordult, kicsit szorosabban karolva:
-Mi történt, kincsem? Valami baj van? Usur összeszedte magát, nyelt egyet, arcát ugyan szárazra törölte, de szemei még mindig csillogtak:
-Most kezdett el hiányozni anya...- ma elé pillantott- tudom, hogy maradnom kéne, és tanulni, és hálátlan sem akarok lenni... de anya hiányzik. Haza akarok menni a Lumanixra. Shingo átölelte őt, és nyugtatóan simogatta a hátát:
-Minden rendben, megértem. Szólok neki, hogy jöjjön érted, amint csak lehet...