2013. november 30., szombat

cutting off from previous stuff

Elisir úgy kelt egyik reggel, hogy neki elege van.

Elege van a bajbajutott hölgy szerepéből, hogy háromszor is meghalt egy emberöltő alatt, hogy úgy viselkedjen, ahogy elvárják tőle: a Holdudvarban alázatosan, a kék fővárosban szolidan, Sötétséggel szemben pedig meghunyászkodva. Elege van a szabályokból, elege van az állandó félelemből... most Sötétség fenyegetéséből, előtte a lidércekből, részben Argaiéból és abból is, hogy félt, hogy megbántotta Gatét - még ki is derült végül, hogy egykori csatlósa nem is haragudott meg rá, és mind a mai napig szeretettel gondolt rá vissza.

Párszor visszagondolt arra a jótékony álomra, közvetlenül az előző életéből, az emberek világából. Akkor csinálta jól: tett magasról mindenre, kijátszotta a szabályokat, és teli vigyorral röhögött bele a a mindenségbe. Mégis kit érdekelt, ha tiszteletlen? Istenien érezte magát... még soha úgy.

Azt a napot egyből a fürdőben és a gardróbban kezdte: kiszórt egy csomó ruhát, vadul válogatott köztük. Szinte mind konszolidált vagy elegáns - mily meglepő. Túrta őket félre és minél lazábbat próbált elővakarni a kupac aljáról. Hosszas bogarászás után talált egy szakadt farmert, egy enyhén bő szürke pólót, és egy pár fekete, enyhén magassarkú cipőt. Felöltötte, megfordult benne párszor, végigmérte magát. Határozottabban más érzés. Ez elégedett mosolyt csalt az arcára.

Aztán a tükörbe nézett...
Fekete haja göndör afro frizurában. Ebben az életében, mióta az eszét tudta, ez semmit nem változott...
Mostanáig! Kapta a fésűt, és a hajkenőcsöket. Nem lesz többé az ijedt, és folyton segítségre szoruló Elisir Chiari... sokkal inkább a tökös és "ne merj velem kekeckedni" Elisir Chiari. Tud harcolni, ismeri a holdmágiát... és most olyan külsőt varázsol magának, amiben határozottabbnak érzi magát. Ami nem csak belülről, de kívülről is új embert varázsol belőle. Kiegyenesítette a haját. A hajzuhatag súlyosan omlott a vállára, mintha csak fekete márványból faragták volna. Frufrut is varázsolt magának, ajkait élénk mélyvörössel kikente, szemeit pedig fekete tussal.

Visszamosolygott a tükörképére, végigmérve magát. Igen... ez már egy teljesen új nő. Határozottan elégedett a végeredménnyel. Gyönyörködött is egy ideig a látványban, szokta az új külsejét. Nem is vette észre, mikor Shakara elhaladt az ajtó előtt... amaz se egy pillanatra, hogy valami nem stimmel. Épp csak futólag látott be. Aztán némi fáziskéssel leesett a tantusz... biztos, hogy Elisirt látta a szobában? Visszafordult, és alaposabban megnézte a tükör előtt ácsingózó nőt. Mi a manó? Házszámot tévesztett volna? Bár a Di világban erre elég kicsi az esély. Közelebb sétált lassan, majd vonakodva rákérdezett:
-Elisir? A nő azonnal felkapta a fejét. Szemei a csodálkozástól elkerekedtek - olybá tűnt, nagyon belemerült saját átváltozásába. Észre se vette, hogy férjura belépett.
-Hello...- szólt vissza végül, majd szélesen elmosolyodott, és teljes testével felé fordult- Na, tetszik, amit látsz? A félisten alaposan végigmérte feleségét. Igaz, ami igaz... nem éppen a megszokott látványt nyújtotta. Ezzel persze nem volt semmi gond, sőt...

Ahogy tekintetük ismét találkozott, meglepetten kérdezett rá:
-Hát ezt meg hogyhogy?- majd észbe kapott, és nekiállt magyarázkodni- nem, mintha nem tetszene... nagyon is tetszik... mi több, csodálatos... A sörényébe túrt, ahogy ismét végigmérte a nőt:
-Csak hát... hatalmas változás. A tengerkék ég alatt nem ilyennek ismertelek meg. Elisir elmosolyodott:
-Tudom. Épp ezért is akartam más lenni... olyasvalaki, mint például amilyen Coritoként voltam. Shakara felpillantott. Hogyne emlékezett volna az emberek világában lévő találkozóról. De mindketten jóval fiatalabbak voltak... kiváltképp a szeretett lény. Jóformán egy pimasz gyerek, nem több. Viszont most, ahogy így áll előtte... nem éppen pimasz gyerek. Inkább egy belevaló, határozott, mindenre elszánt nő. Halkan nevetett, majd összecsapta mancsait:
-Holdsugaram... egyszerűen csodálatos vagy!- fakadt ki örömtelien végül. Nem látta értelmét ragozni, hogy mindig is szépnek tartotta, de a régi önmaga milyen félénkséget és magabizonytalanságot sugárzott, a mostani meg... hát... mind a kettejük számára világossá vált a változás miértje.

Bónuszként Elisir ment oda hozzá, és átkarolta a nyakát. Érezte, hogy feleségének mintha az egész lénye megváltozott volna egyfajta pozitív irányba... és ez neki is tetszett. Átkulcsolta a derekát, és megcsókolta...

2013. november 28., csütörtök

Nefartir látogatása

Phernai mélyen aludt Bászt szentélyében. Bár a lehető legtávolabb feküdt az oltártól, hogy ne legyen tiszteletlen, az istennő a hatása alá kerítette őt. Egész pontosan megjelent álmában.

A szürke macska nem lepődött meg különösebben. Kiskora óta gyakran találkozott Bászttal. Tisztelettudóan térdelt vele szemben, vörös, nemesi ruhába, az macskaisten pedig vele szemben ült. Pillantása szelíd volt, hangja közömbös:
-Szia Phernai. Láttam, mi történt. A trónörökös nem szólt egy szót se, csak bólintott némán. Nem kívánt mondani semmit sem a mentségére... túlragozni a helyzetet pedig végképp nem akarta. Bászt megtette helyette is:
-Jól átgondoltad ezt a döntést? Mindannyian, a két birodalom, a szüleid... és mi tagadás, én is azt szerettük volna, hogy maradj. Hogy te vedd át a trónt, és a te személyed legyen a két birodalom közös uralkodói. A te irányításod alatt élt volna igazán együtt Nixa és Deghyom. Olyan fiatal még ez a kapcsolat, és ha ugyanaz a király vigyáz mindkettőjükre, talán jobban hajlanak egymás felé is. Az ifjú sóhajtott, majd feljebb emelte a fejét:
-Ne érts félre, úrnőm. Én szeretem a családomat... örülök, hogy ilyen szüleim vannak... és a testvéreim, értük is megtennék bármit. Épp csak egy kicsit hajtotta lejjebb a fejét, hangja szárazzá vált:
-De elegem van a formalitásokból, a protokollból... az egész udvari életből. Nem az akarok lenni, akinek megálmodnak... hanem amilyennek magam választom. Biztosan csalódást okozok, de az az élet nem az én életem lenne. Némi fáziskéséssel hozzátette:
-Láttam azt a jeges szellemet, Felixet... aki ismerte anyát. Ő ugyanígy járt, mint ahogy én járnék. Nem így van? Bászt elkomorodott. Valóban, Phernai átlátta a helyzetet, és elég alapos érveket hozott fel. Bólintott:
-Mint a többi istennek, nekem is kötelességem tiszteletben tartani a szabad akarat törvényét. Nem tarthatlak vissza, ha menni akarsz. Phernai meghajolt:
-Köszönöm, úrnőm.
-Mindazonáltal- tette hozzá Bászt- Lenne itt valaki, aki beszélni szeretne veled.

A szürke macska kíváncsi hegyezte füleit, szemei elkerekedtek. Ki kereshet ilyenkor? Az istennő alakja egészen elhomályosult... és a helyébe egy másik alak öltött formát: egy magas, szürke macskahölgy, ruhája sötétlila, gallérja harcosra emlékeztetett, viszont a többi része papnőére. A mellkasán ott díszelgett a hármas hold: egy félhold jobb szélről, egy telihold középen és még egy félhold bal szélről. Ezen kívül az arca bal felén sebhely éktelenkedett... de nem torzul fonnyad vagy égett esetleg vágott, hanem olyasmi, mintha ezüsttel karcolták volna a bőrébe. Megszólalt... száját ugyan nem nyitotta ki, de gondolatai tisztán hallatszódtak:
-Üdvözöllek, Phernai. Örvendek, hogy találkozhatunk. Az ifjú szemei elkerekedtek, és felállt, csodálkozva nézve a jövevényt:
-Hát te ki vagy? A jelenés folytatta:
-Nefartir Chomuu vagyok... egy igen-igen régi ősök még a világok hajnalából. Én voltam az első holdpapnő mind a tengerkék, mind a tűzvörös ég alatt. A szürke kölyök felvonta szemöldökeit, és meglepetésében leült. Nem számított rá, hogy ilyen távoli és jelentőségteljes személy is akadt a családjában. Nefartir nevetett... ezúttal a valós hangján, harsányan, élettel telien. Ez Phernainak is feltűnt. Mi okozhatja ezt:
-Nem tudsz beszélni? Csak a gondolataidat hallom. Felmenője sejtelmesen elmosolyodott, és belekezdett a mesélésbe:
-Annak idején a halandók nem tudtak beszélni. Én sem. Ez az istenek kiváltsága volt. Akik először tudtak beszélni, azoknak a szavaik varázserejűek voltak. Az ifjú beleborzongott a gondolatba. Milyen letisztult és egyszerű lehetett az akkori világ... ahogy alakultak ki a dolgok. Vajon hogy nézhetett ki az akkori Nixa és Deghyom?

Az ábrándból Nefartir zökkentette vissza:
-De nem azért jöttem, hogy erről csacsogjunk- tért a tárgyra- Szeretnélek megbízni egy feladattal. Nem olyan felelősségteljes, mint egy uralkodóé, de annyira mégis, ami számodra a Chomuu névnek eleget tesz. Phernai hegyezte füleit. Térdre kecmergett, és kíváncsian közelebb hajolt:
-Mondd, kérlek... Látva utódja felcsigázottságát a holdpapnő szélesen elmosolyodott, és felvázolta a helyzetet:
-A tengeri macskákhoz kéne menned, dél-nyugatra a Félhold-öbölbe. Nevét az alakjáról kapta, olyan, mint egy óriási holdsarló, melynek két szarva egy-egy kisebb mólóként ér a tengerbe, rajtuk világító tornyokkal..  Tengeri életmódot élnek, viszont a vízistennő utálja őket mind a mai napig, mert a tűzvörös ég alatt élnek.Hozzá nem tudnak fordulni segítségért, sőt, ő még meg is nehezíti az életüket. Viszont az én másik istennőm, Echo, aki a Holdat uralja... ő tud értük tenni. A Hold kontrollálja az árapály jelenséget, ezzel ki tudják játszani a vízistennőt. Utódja vállára helyezte a mancsát:
-Annyit kell tenned, hogy Echo igéjét eljuttatod hozzájuk. Ha tudják, hogy van, akihez fordulhatnak segítségért, és állítanak neki egy szentélyt, az istennő készségesen a szolgálatukra áll. Elengedte a vállát:
-Segíts rajtuk, Phernai. Amíg nem tudják, kihez szóljanak, addig nem fognak szólni.

Phernai ekkor riadt fel. Már kivilágosodott. Lelkesedése annyira hajtotta, hogy azonnal rámolt is össze mindent, amit tudott, majd kereste hátasát. A nagy igyekezetbe Drina vette észre, aki épp az udvaron tevékenykedett:
-Te meg hova mész? A szürke macska kivezette táltosát:
-Az istennő feladatot bízott rám- némi hezitálás után hozzátette- vagyis nem egészen ő, de rajta keresztül egy felmenőm. Feltette a csomagot Rosina hátára:
-Azonnal indulnom kell a Félhold-öbölbe. Drina felkapta a fejét:
-A tengeri macskákhoz? Akikről meséltem? Phernai bólintott:
-Hozzájuk. A varázsló leblokkolt egy pillanatra... aztán befutott a lakásba. A trónörökös csodálkozva nézett utána egy ideig, majd azt látta, hogy a füves lány is egy pakkal tér vissza:
-Veled megyek. A nővérem jóvá hagyta, hogy Bászt utasítása szent és sérthetetlen. Valamint hogy szükséged lehet rám. Az ifjú elmosolyodott, majd felsegítette a lányt a táltosra:
-Soha jobbkor! Miután Drina is elhelyezkedett, Rosina nekirugaszkodott, és már száguldottak is dél-nyugat felé...

2013. november 27., szerda

life turns simple again

San Djan visszaért a törzshöz. Néhány indián örömmel fogadta. Igyekezett is viszonozni az üdvözlést, de közben haladt tovább.

Meg sem állt a tóig. Addig a pontig, ahol éjszaka találkozgatott Starghosttal. Nem csalódott, a nő valóban ott ült, a víz felé meredve. A vezér maga mögé nézett... mindenki a faluban tevékenykedett, ismét csak ketten voltak. Elindult a part felé. Anja hallotta a lépteit. Először csak félig felé fordult... majd mikor észlelte, hogy a törzsfőnök az, azonnal felállt. Nem szólt, csak nézett rá, tekintetében fura meglepettséggel. Mintha nem hitte volna, hogy pont akkor odamegy hozzá.

San Djan is végignézett rajta. Furcsa módon maga is meglepettséget érzett. Starghost már nem egy távoli istenszerű teremtménynek tűnt, akitől világok választották el... hanem egy csodás, és törékeny nőnek. Ahogy a tekintete megpihent rajta, ekkor értette meg: nem azért kellett ez az utazás, hogy bizonyítson... hogy rátermett, akár egy zodiákusi... hanem hogy rájöjjenek, mennyire igénylik egymást... hogy szükségük van egymásra.

Viharosan átölelte a nőt, felemelve, megpörgetve egyszer a levegőbe, majd visszatéve a földre. Megcsókolta a homlokát, a száját... Starghost pedig egyáltalán nem jött zavarba. Sőt, mindkét csókot viszonozta a szájára, és két kézzel hosszú fekete hajába túrt. Ahogy tekintetük ismét találkozott, az őr végre rákérdezett:
-Merre jártál? Úgy viselkedsz, mintha a világ végéről jöttél volna vissza. San Djan szelíden visszamosolygott, ahogy megfogta a nő vállait:
-Szinte úgy is éreztem. Soha nem voltam még ilyen messze az otthonomtól. Anja végigmérte őt, majd elmosolyodott, eltűrve vörös haját:
-Hát ez a ruha? Az indián elmagyarázta:
-Ott, a messzi távolban... az ottaniak kultúrája megkövetelte ezt a viseletet- mesélte zavart mosollyal az arcán- nem akartam modortalan lenni.
-Jól is állt- az őr végigsimította a férfi testén a ruha anyagát. San Djan érezte, hogy kellemesen beleborzong, és az arcába szökik a vér.

De még inkább azt, hogy akit lát maga előtt, az igenis valódi. Ez nem a hamis és könyörtelen illúzió a barlangból... hanem az a csodás lény, akit teljes életnagyságban megismert, és látott megbékülni. Megfogta két kezével az arcát, ujjával gyengéden cirógatta. Érezhette, ahogy Anja is zavarba jön, és ahogy kisebb kezeit finoman az ő kézfejére csúsztatja. Tekintetük ismét találkozott. Úgy tűnt, a nőben már nincs kétség az érzései felől... de még mindig hihetetlen élményként éli meg a pillanatot. San Djan viszont biztos volt magában. Már nem úgy éli meg kettejük kapcsolatát, hogy félnie kéne tőle, vagy túlzottan óvatoskodjon. Minden helyére került: Anja is, mint nő, és ő maga is, mint férfi. Megejtett egy bátorító mosolyt:
-Itt vagyok- eltűrte finoman a zodiákusi vörös haját- és vigyázni fogok rád. Starghost is visszamosolygott. A jól ismert magabiztos mosolya. Viszont szemeiben nem mutatkozott agresszió vagy kihívás... sokkal inkább vágy és gyengédség. Az indián végigsimította a nő arcát, majd megcsókolta. Ahogy az ajkak összeolvadtak, ők maguk is egymás karjaiba fonódtak...

2013. november 25., hétfő

scappare fino a Martem

Mintha csak tegnap járta volna végig ezt az utat... annyi különbséggel, hogy a tétlen bóklászás helyett most egyenesen tudta, hova kell mennie. A fák rejtekében, túl a földúton végül meglelte a világ végén jobbra álló falut. Valóban, mintha kissé színesebbé vált volna a múltkori óta. Phernai a határban leállította táltosát, lecsúszott a hátáról, majd megpaskolta a nyakát:
-Köszönöm, Rosina- hálásan rámosolygott- Én már végleg itt maradok. Menj vissza nyugodtan az udvarba, anyám mellé. Azonban az unipegazus megrázta a fejét. Gondolatai hallatszódtak a herceg fejében:
-Veled maradok, a hűségem úgy kívánja... akár az udvarban élsz, akár nem. Mégiscsak az első gazdám fia vagy. A szürke macska elmosolyodott, és megölelte hátasát. Ezt követően elindultak a faluba.

Elég barátságtalan volt az idő, nem sokan tartózkodtak az utcán. Nem számított... egyedül az, hogy annál a bizonyos falu túlvégén lévő háznál otthon legyenek. Az univerzum a kezére játszott: a mágus testvérek nemhogy otthon voltak... egyenesen kinn bóklásztak a verandán. Hassan a sáros csizmáját zárt cipőre cserélte, majd a köpenye után nyúlt - ahogy már húga említette, segít a földműveseknek, valószínűleg most ért véget a nap-, Mafana valamilyen halott madarat kopasztott... talán éppen csirkét, Drina pedig hagymát szeletelt. Folyt a családi élet, mintha mi se történt volna.

Szinte már pofátlanságnak érezte, hogy megzavarja őket. Félszegen mégiscsak odasomfordált, és üdvözölte őket:
-Sziasztok... Mindhárman felé kapták a fejüket. Némi fáziskéséssel ugyan, de Drina reagált elsőként... ahogy eldobott a kezéből mindent, és azonnal a herceg nyakába vetette magát:
-Phernai! Habár meglepetésként érte a lendületből jött ölelés, a szürke macska kifejezetten élvezte. Elmosolyodott, és a füves lányt is a karjaiba zárta. Hassan ennél kissé komolyabbra fordította a szót, ahogy visszakötötte palástját:
-Phernai herceg... minek köszönhetjük a látogatásod? Nem számítottunk rád. Ahogy a varázslólány elengedte őt, a szürke macska válaszolt:
-Igen, sajnálom, hogy minden bejelentés nélkül jöttem- vakarta meg zavartan a fejét, majd lassan lepillantott a földre- de... Mafana kérdően oldalra döntötte a fejét:
-De mi, kedvesem?

Phernai összeszedte a gondolatai, úrrá lett izgatottságán, és elmagyarázott mindent:
-Nem akarom többé azt az életet odaát. Itt szeretnék lenni, csendben, egyszerű életet élni- majd kissé pánikszerűen dőlt belőle- Hassan, segíthetek neked a kerti munkákban. Ketten hamarabb meglennénk. És nem lennék láb alatt, a szentélyben alszom... Mafana felállt:
-Fiam, hallod is, amit beszélsz?- mondta szinte anyai szigorral- Mert inkább úgy tűnik, mintha csak kamaszkori őrültséget csinálnál, mintsem átgondoltad volna ezt az egészet. Te másra rendeltettél, mint mi... Mondta volna tovább, de bátyja csendre intette. Ezután a szürke macska felé fordult:
-Átgondoltad, Phernai? Biztos, hogy meg akarsz válni mindattól, ami vér szerint téged illett? Gondolj a szüleidre... a testvéreidre... A herceg sóhajtott, majd merengve nézett maga elé:
-Szeretem őket- majd felpillantott a nekromágusra- de nem akarom azt az életet. Nem akarok többé herceg lenni. Nem akarom a kötelező protokollt és a kényszerű arcoskodást. Magam akarok lenni, olyan élettel, amit én választok. Félig Drinára fordította fejét. A lány még a liáncirádás maszkja alatt is meg volt illetődve. Nem zavarta, amiért nem szól most hozzá - hamar megtanulta, hogy a testvérek között igen erős hierarchia uralkodik: az idősebbeknek több szava van, Hassannak automatikusan a legtöbb. Drina pedig egyenesen udvariatlanságnak tartaná, ha akár egy szóval is beleszól az ügyükbe. Azonban a szemkontaktus a nagy testvér előtt nem maradt rejtve. Ismét a szürke macskára nézett:
-A húgom elmesélte a levelezéseteket. Netán az is közrejátszik a döntésedben? Phernai érezte, hogy arcába tódul a vér. Egy futó pillantást vetett Drinára, majd vissza Hassanra:
-Csak részben. Hassan bólintott, majd méltóságteljesen folytatta:
-Tudnod kell, hogy ha maradsz, akkor semmit nem fog meghatározni az, hogy honnan származol. Csak és kizárólag az, ha bizonyítod a rátermettséged. Nálunk egyszerű népeknél nem az számít, hogy ki milyen családból való... hanem hogy elég talpraesett. Világosan fogalmaztam? A szürke macska bólintott:
-Mint a Nap. Ekkor levette fejéről az uralkodói ékszert, majd átnyújtotta:
-De előbb ezt szeretném átadni. Egyfajta látogatói ajándékként. Mafana sóhajtott:
-Nem fogadhatjuk el. Ez már tényleg vér szerinti presztízs. Phernai kitartóan nyújtotta:
-Ragaszkodom hozzá. Elvégre... sokáig fogok még itt tartózkodni. A testvérek összenéztek, végül Hassan átvette az ékszert.

Vacsora után a szürke macska valóban a szentélybe ment... viszont minél távolabb az oltártól, az egyik ajtó közeli sarokba. Mindabból, amit összepakolt magának, volt hálózsák is, azt terítette ki magának. Jobban belegondolt, pár hercegi gyűrű, egy uralkodói amulett, egy tőr, és jó pár váltásruha volt még nála. Ahogy kipakolt, ismerős hang csapta meg az ajtóból:
-Hé... Felkapta a fejét. Drina volt az. Letérdelt a hálózsákra, egyenes háttal, ahogy látta őt bejönni:
-Hello... - mondta kicsit bambán- hát te? A lány leült mellé, majd levette a liáncirádás porcelánmaszkot. Ismét láthatta az arcát - smink nélkül ugyan, de a maga szépségében. Szerényen rámosolygott:
-Csak látni szerettelek volna még lefekvés előtt. Phernai visszamosolygott:
-Örülök, hogy jöttél. Egyelőre csak ennyit tudott kipréselni magából. Végigmérte a fekete macskát... végül tekintete a borostyán sárga szemein állapodott meg. Kicsit elbizonytalanodott:
-Ugye nem vetsz meg ezért, hogy én most itt.... Drina felkacagott, majd legyintett:
-Dehogyis! A szürke folytatta:
-Csak... nem igazán szóltál hozzá. Azt hittem, hogy ellenzed az idejövetelem, esetleg... Nem tudta végigmondani. A lány közbevágott:
-Valóban bizarr, amit tettél. Eldobtad magadtól az egész eddigi életed- láthatóan megborzongott- amiben nevelkedtél... a hely... a családod...Phernai bólintott:
-Igen, tudom. De már elegem van. Ismét a lányra pillantott... a szemeibe:
-Ezért... szeretnék... - nagyon nem akartak a szavai összeállni- valami mást...

Észre se vette, hogy közben folyamatosan közelebb csúszik hozzá. Ahogy a keze érintette Drina kezét, arra már észbe kapott. Elvörösödött, és sietve elkapta a kezét. Úgy tűnt, a füves lánynál ez kölcsönös. Ő még a maszkot is magára kapta, hogy még jobban leplezze a pírt:
-Már későre jár- felállt, viszont megállt egy pillanatra az ajtóban- most... mennem kell. Phernai helyeslően bólogatott:
-Igazad van, már aludni kéne. Az egész falu alszik. A csend ezután kínossá vált. Valamivel le kellett zárni ezt a beszélgetést... valami épkézlábbal. A szürke macska hozzábiggyesztette:
-Jó éjszakát! Drina meghajtotta enyhén a fejét:
-Neked is... Majd eltűnt

2013. november 23., szombat

megkönnyebbülést hozó álom

Elisir nem vetkőzte le teljesen holdpapnői teendőit miután kikerült a Holdudvarból. Az esti meditáció továbbra is élete része maradt. A megrázó utazásból visszajövet, már Shakara mellette is elvégezte a szertartást. Echo különös álmot is nyújtott számára.

Közvetlenül az előző életét álmodta vissza, Coritoként. Látta magát barna hajjal, barna szemekkel, fiús stílusba, körülbelül 8 évesen, a nagyvárosban. Mintha egy teljesen más ember lett volna, mégis... Nem érdekelték a szabályok. Szemtelenkedett a tanárokkal, jókat röhögött amikor megtréfálta társait, és bömböltette a zenét.

Jobban belegondolva, imádta a zenét...
Más világba vitte...

Talán ez már előjele volt az Echóval való kapcsolatának. Ki tudja. Abban biztos volt, hogy a távolból mindig megakadt valakin a tekintete. Valakin, aki már a korai húszas éveiben járt. Ő pedig naiv kislány fejjel beleszeretett... az emberi Shakarába. Az emlékei még nem voltak róla tiszták, viszont úgy érezte, hogy teljesen megbabonázza őt. Valahányszor látta futólag a haverjaival, mindig utána nézett... vonzotta a tekintetét. Akár a mágnes. És amit még magának is nehezen tudott megmagyarázni, hogy egyfajta szépséget látott benne. Pedig akkori fejjel a fiúkat bármilyen jelzővel tudta volna jellemezni... csak épp a "szép"-pel nem. A "szép"-ek általában a lányok szoktak lenni. Erre szembetalálta magát ezzel a furcsa jelenséggel.

Aztán a gyerekes távolból leskelődés alatt szép lassan meggyőzte magát, hogy ez ostobaság. Az, aki annyira vonzza mindig a tekintetét, már felnőtt. Ugyan mit akarhat egy olyan taknyostól, mint ő? Valószínűleg nem babázni. És talán már van felesége... max barátnője. Inkább jobban teszi, ha az egész tündérmeséről megfeledkezik.

Valóban sikerült elengedni a gondolatát, és miután többször megállta, hogy ne nézzen rá, hogy ne foglalkozzon vele, meg is feledkezett róla. 13 évesen viszont valaki más lépett az életébe: maga Echo. Elkezdte őt kitanítani, ráébresztette lassan a rejtett képességeire, és mellé állította szolgálatba Gatét. Ők ketten kitűnően dolgoztak együtt, fejlesztették egymást. Corito érezte, hogy egyre erősebb. Bár a fiús stílusa megmaradt és a tűzvarázslatát eleinte sokszor mások kitolására használta, a macska társa segítségével végül némi fegyelmet is tanult, hogy ne pazarolja az erejét.

Így kezdte el aztán jóra használni. Eleinte csak az iskolában, azokra a diákokra, akik a kisebbeket terrorizálták. Elégedett vigyorral nézte végig, amikor a kihanemén taplók pánikolva csapkodták magukról a tűzcsóvákat. Aztán jól jött, amikor random idegenek kértek tőle tüzet. Az igazi bevetés azonban még váratott magára...

... egészen 16 éves koráig. Akkor támadt az egyik sikátorban egy csapat démonláng. Azután hogy Echo már megjelent neki, társa pedig kapásból egy ninja macska, ezeknek a lényeknek a jelenléte nem okozott neki különösebb meglepetést. Inkább a kis csapat segítségére sietett... teljes bevetéssel. Végre kiélhette magát, színtiszta erőből küzdött, ahogy abban az életében még soha. Sőt, a harc hevében még a többieket is utasította. Talán mélyen belül megrémült... de ezt minden kiáltással, minden ütéssel és tűztámadással kompenzálta. Isteni érzés volt.

Akárcsak maga a győzelem. Az ördöglángok megfutamodtak. Ő elégedett vigyorral nézte a menekülőket. Aztán úgy döntött, hogy jobban megnézi magának, hogy kiknek is segített. Feléjük fordult diadalmas mosollyal... ami rögtön leolvadt. Rögtön az elején... a hozzá legközelebb eső férfi... ugyanaz volt, mint akit 8 évesen annyira nézett. Aki úgy megbabonázta. Érettebbnek érezte magát, de a diadallal járó magabiztossá elillanni látszott. A helyébe feltört az a furcsa babonás érzés... és kiteljesedett. És lám... nemcsak ő bámul rá megszállottan... hanem a zöldszemű férfi is rá. Felismerte volna annak idején? Látta volna őt kislányként? Esetleg távolabbról? Megkockáztatta a kérdést:
-Ismerjük mi egymást?A férfi reakciója furcsa volt. Mintha nem tudná hová tenni a kérdést. Aztán a semmiből egyszer csak nagy hévvel visszakérdezett:
-Cosee? Cosee Proboujours? Ő pedig nem értette a kérdést. Ismerős név, de nem az övé. Az övé más:
-A nevem Corito...

Gaté említette neki a tréningek alatt, hogy reinkarnálódott, de nem emlékezett semmire. Viszont az, hogy ez a férfi - Shakara- folyton megragadta a tekintetét, és most annyi év után visszatért az életébe... talán mégse véletlen. És talán már elég idős ahhoz, hogy hagyja az érzéseit iránta kibontakozni... mert nincs mit ezen tagadni, szerette őt. És szeretett volna hozzá közel kerülni.

Elisir felnyitotta lustán a szemeit... majd vissza. Szusszantott. Hihetetlen könnyebbséggel töltötte el ez a múltbéli kép. Shakara felé fordult. A bestia ott feküdt mellette, az igazak álmával. Hát itt van... Shakara mellett... a visszanyert emlékeivel. A félisten sosem hagyta őt cserben... sem hátra. És mindig megkereste, mindig utána ment. Most is, megvédte, helyretette őt. Gyengéden végighúzta ujjait a sárkányfejen, majd épphogy elmerítette a fekete sörényben, végigfésülve a szálakat. Kellemes a tapintása... édes a jelenléte. Szemei itták a jelenlétét. Ismét végigsimította a bestiális arcot. Annak idején mind a ketten ugyanolyan faj voltak... sárkányemberszerű, a Vad világból. A reinkarnációk során azonban ő emberré vált. Különbözőkké váltak. Ez nemhogy elrémisztette őt Shakarától... hanem még jobban kötötte hozzá. A sörényének egyik tincsét finoman az ujjai köré fonta. Érdekes... még mindig szépnek tartja őt. Ezekben a szörnyeteg vonásokban egyfajta isteni szépség lakozik. És ami a legbiztosabb... hogy szereti őt. Mélyen, akár az óceán... Óvatosan, hogy fel ne keltse, odabújt hozzá... átkarolva hátát, a vállához a sörényébe fúrva fejét, és belélegezte az illatát...

away from planet Zodiak

San Djan sebtében hagyta el a Zodiákust. Yulaa pártfogó nem tudta belőle normálisan kiszedni, hogy mi a baja, egészen addig, amíg az indián nem jelentett sebtében a Tanácsnál, és el nem indultak hazafelé az űrjárművel.

Yulaa akkor már látta vendégén, hogy valamivel nyugodtabb... viszont arcát sűrűn temette a kezeibe, és túrt a hajába. Mintha valami még mindig zavarná... valamit szégyellne. Sóhajtott, majd felé fordult:
-Elmondod végre, hogy mi történt? A törzsfőnök felpillantott a pártfogóra... majd vissza maga elé:
-Egy szörnyeteg vagyok... Yulaa lopva végigmérte, majd ismét a vezetésre figyelt:
-Érdekes- jegyezte meg némi szarkazmussal a hangjában- nekem kifejezetten emberinek tűnsz. San Djan megejtett egy halovány mosolyt a szája sarkából, majd kicsit rendbe szedte magát. Társa finoman firtatta:
-Kérlek, beszélj tisztán- ismét fél szemmel ránézett- akármi is történt odabenn, nem tudsz a gondolatától szabadulni. Most csak magunk vagyunk, nyugodtan elmondhatod, mi történt.

Az indiánt megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy rajtuk kívül nincs senki az üres térben. Yulaa különben is bizonyította neki segítőkészségét, rábízhatja mindazt, ami a lelkét nyomja. Hátradőlt a székben:
-Anját láttam a barlangban. A pártfogó felvonta a szemöldökét, de a törzsfőnök folytatta:
-Tudtam, hogy nem lehet ő. Őt lent van a mieink között. De rémisztően valóságos volt- ismét a hajába túrt- és nagyon erős. Olyan, amilyennek a Földön is tapasztaltam. Azt hittem, meg fog ölni... Elvesztettem egy pillanatra az eszméletem. Társa visszakérdezett kissé meglepve:
-És ez az, ami annyira megrémisztett: San Djan megcsóválta a fejét, és lejjebb hajtotta:
-Nem... hanem az, hogy megöltem.

Yulaa ismét kérdően nézett rá. Most a szemeivel kérte, hogy ezt  fejtse ki bővebben. A törzsfőnök neki is látott:
-A félelem irányított. Egy ideig haboztam, mert csak védeni akartam magam ellene- tekintete a távolba meredt, ahogy visszaidézte a képeket és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket- Viszont az ereje olyan szinten megrémített, hogy átvette felettem az irányítást a páni félelem. Kegyetlenül leszúrtam... többször is... Felpillantott:
-Amikor hozzánk került, és vadászott a férfiakkal, azt hittük, hogy ő valamiféle szörnyeteg, mert megállás nélkül törtetett előre, makacs volt, és hidegvérrel legyilkolta a zsákmányt... még Sekost, az őrünket is majdnem megölte egyszer. Viszont most, hogy láttam... hogy képes lennék végezni vele... úgy érzem, az igazi szörnyeteg én vagyok. A pártfogó bólintott, majd visszanézett rá:
-Az elemi ösztönök elég vad dolgokat képesek előhozni mindannyiunkból. Ez még nem tesz téged szörnyeteggé. Úgy tűnt, az indián csak felületesen hallja őt. Még mindig a gondolataiba meredt:
-Minden esetre kellett ez a próbatétel- nézett vissza Yulaara- valóban többnek érzem magam. És persze rengeteget tanultam, hála neked.

Társa visszamosolygott, majd rákérdezett:
-Különben a Tanács végül elmondta, hogy mit láttál? San Djan bólintott:
-Azt mondták, hogy a barlangban a népük legnagyobb félelmei rejtőznek. Ezek szerint még mindig félnek Anjától. A pártfogó elmosolyodott:
-Olybá tűnik. Ekkor kapott az indián észbe. Felvette a mellette heverő fekete lándzsát, és félig Yulaa felé fordította:
-Ezt majd elfelejtettem visszaadni. Amaz legyintett:
-Tartsd csak meg- nevetett- a tiéd. A törzsfőnök nem értette társa reakcióját:
-De hát ez egy isteni fegyver- hüledezett- varázslattal idézted meg a semmiből. A pártfogó fojtottan mosolygott, és csóválta a fejét:
-Már mondtam, hogy a magunkfajta nem varázsol. Csak a tiszta energiát materizáljuk. Attól még, hogy azokat a részecskéket szabad szemmel nem lehet látni, még léteznek... mi pedig átalakítjuk őket, tömörítve, anyagivá- ismét felé fordult- az a fegyver nem több egy puszta fából faragott vagy vasból kovácsolt lándzsánál. Nincs benne semmi természetfeletti. Semmivel sem tud többet vagy kevesebbet, mint az, aki forgatja. San Djan kifejezetten idiótának érezte magát. Ismét lenyugodott:
-Ilyenkor tudatlannak érzem magam. Ahonnan én jövök, csak szellemek és istenek képesek ilyesmire. Yulaa megejtett felé egy barátságos mosolyt:
-Nincs miért szégyellned magad. Ez csak a környezethez való alkalmazkodás kérdése. Igaz, több száz vagy ezer évet vesz igénybe, mire kialakul. Apró szünetet tartott, majd hozzátette:
-Minden esetre én is tanultam tőled. Csak azért, mert egy nép egy másik fejlettségi szinten áll, nem jelenti azt, hogy alsóbbrendű. Ti is természeti népek vagytok, csak más értelemben. És nyitottak vagytok minden magyarázatra.

San Djan elmosolyodott. Ő és Yulaa egész jól összebarátkoztam ez alatt a rövid idő alatt. Valóban rengeteg kérdése volt felé, nem volt számára világos a technológia, a szokásrendszer amit ők használtak... vagy akár a zodiákusiak. Viszont hamarosan útjaik elválnak.
-Mondd csak- kérdezte- mit csinálsz, ha visszaérsz az RTG-re? Yulaa álmodozóan elmosolyodott:
-Pártfogó vagyok. Egyfajta személy, aki a lakosok érdekeit képviseli. Ha egy pártfogó eleget bizonyít, és érdemesnek tartja magát, akkor indulhat a választások, ahol a nép megválaszthatja primusként- észbekapott, és kifejtette- a primus egyfajta vezető. A mi rendszerünk értelmében te is primus vagy. Az indián elmosolyodott:
-Yulaa primus... egész hangzatos rang. A pártfogó elmosolyodott:
-Igen, szerintem is. De ez még a jövő zenéje...

2013. november 22., péntek

and the prince runs away again

Véget ért a gála.

Phernai feje lila ködben járt, bár párosodott mellé némi tehetetlenség is. Csodásan érezte magát Drina társaságában... de szó ami szó, nagyon balfasznak érezte magát a végén. Mintha valamit mondania vagy tennie kellett volna... Talán megmondhatta volna, hogy milyen szép volt az álarc alatt, és tetszett neki... vagy marasztalta volna még egy kicsit. Nem is tudja...

Sóhajtott.
Annyi biztos, hogy remekül érezte vele magát. Megérte a hónapokon át tartó levelezés. És persze mindezt megelőzően az is, hogy elszökött a palotából. Így kellett történnie... mint valami olajozott gépezetben az egymást követő fogaskerekek, olyan szépen jött össze ez is.

Nyílt az ajtó. A herceg érezte, hogy a feje körül azonnal eltűnik a lila köd. Az ajtó felé kapta fejét. Apja lépett be visszafogott mosollyal:
-Szia... Phernai zavartan megvakarta a fejét:
-Hello... - körbenézett egyfajta pótcselekvésként, majd vissza apjára- Ilyen korán? Tom Focus végigmérte:
-Jól érezted magad? Fia nem tudta hová tenni ezt a kérdést. Kissé bambán bólogatott:
-Persze, persze... minden jó volt... A király mosolya egy fokkal tovább szélesedett, ahogy folytatta:
-Kedves kis hölgy. Ki volt? A trónörökös érezte, hogy az arcába szökik a vér. Ó tudatlan, hisz ő is alig ismerte meg maszk nélkül a lányt... hogy gondolta volna, hogy az apja automatikusan felismerheti? Összeszedte magát, és válaszolt:
-Ő Drina...- zavartan ismét megvakarta tarkóját- Martemből, a füves hölgy. Emlékszel rá?

Tom arcán látszott egyfajta meglepődés, ahogy bevillant neki a kép. Mosolya még egy fokkal szélesebbé vált, és pozitív megerősítésként bólintott:
-Ó, igen...- majd hozzátoldotta sietve- nem gondoltam volna, hogy az álarca alatt ilyen bájos. Phernai mosollyal nyugtázta apja szavait. Úgy látszik, különösen jó ötlet volt elhívni Drinát... még az öregéne is szimpatikusnak találja.

A király vonásai néhány fokkal visszakomorodtak, bár az örömteli hangsúlyt tartotta:
-Mindazonáltal arra kérlek, hogy priorizálj. Fia nem értette. Tom a vállára tette kezét, és folytatta:
-Te vagy a tengerkék és a tűzvörös ég trónörököse... mind a két birodalom vezetése rád fog szállni. Arra kérlek, hogy az uralkodói kötelességeidet tartsd szem előtt- megejtett egy enyhe mosolyt- a hölgyek jöhetnek majd később. Phernai elkomorodott, bár igyekezett tartani a mosolyt. Bólintott:
-Igen, apám. A király visszamosolygott rá, megölelte, majd lassan távozott:
-Jó pihenést, fiam. Kilépett a szobából.

Viszont ez volt az a pont, amikor a hercegnek az utolsó cseppig betelt a pohár. Szerette a szüleit... őszintén. De hogy minden a kezdetektől fogva arról szólt, hogy ő a trónörökös, és egy nap mindent neki kell átvennie... ebből már nagyon elege volt. És hogy az apja még a gála után is ezzel sulykolta... már több volt a soknál. Elég volt! Nem kell neki többi ez az egész. Körbenézett lopva a szobájába, és elkezdte elrámolni a legfontosabb holmijait. Mindent itt hagy és elmegy Martembe.... Drinához... egyszerű, szinte névtelen életet élni, ahol nincsenek uralkodói kötelességek...

2013. november 19., kedd

Elisir with the medals

Shakara visszatért a Di világba. Lányának igazat kell adnia, tényleg érdemes volt elmennie erre a kis összejövetelre. Maradtak még a távoli múltból lezáratlan dolgok. Most már az ő lelke is könnyebb... Kicsi miatt sem aggódik, hogy netán ismét komolyabb érzéseket táplálna felé. Így jó minden, ahogy történt... mind a helyükön vannak. Talán nem is kellett szükségszerűen úgy történnie, hogy ismét ugyanolyan család legyenek, mint annak idején. Kicsi is egy másik férfi mellett találta meg a boldogságot... ő pedig Elisir mellett...

Körbenézett. Igaz is, Elisir visszatért már? Leírt egy kört a ház körül,keresve őt némán tekintetével. Ahogy körbeért, akkor látta feleségét visszatérni... ám meglehetősen rossz bőrben volt. Nyúzott, sápadt mint a hamu, remegett.. és valamit görcsösen szorított a markában. Odasietett hozzá, és megragadta vállait:
-Édesem... A nő rá se nézett... Csak viharosan hozzábújt, és rémülten zokogott. Shakara az idejét se tudta, hogy mikor látta a szeretett lényt ennyire riadtnak. Magához szorította, gyengéden ráterítette szárnyait is, finoman az arcához bújt, hogy nyugtató szavait a fülébe súghassa:
-Semmi baj, holdfényem. Bármi is történ, már vége van. Ha pedig követ téged, akkor én itt vagyok, és vigyázok rád. Homlokon csókolta, simogatta a hátát. Elisir nem tűnt nyugodtabbnak.

A félisten egyik kezével simogatta finoman felesége fejét:
-Akarsz beszélni róla? Jobban esne? Tudok valamiben segíteni? A holdpapnő némileg összeszedte magát, remegő hangon válaszolt, ahogy kétségbeesett nézett fel férjére:
-Azt hiszem, hatalmas hibát követtem el- felé tartotta a görcsösen zárt öklöt- kérlek, bocsáss meg. Ahogy kinyitotta tenyerét, Shakara akkor látta, hogy felesége mit szorongat. A három medál... az ő egykori három medálja. Óvatosan kihúzta őket a tenyeréből és ámulattal vette őket szemügyre:
-Ezek... még az enyémek voltak... egy korábbi életben. Csodálkozva nézett vissza a holdpapnőre, ahogy kezét bátorítóan a vállára tette:
-Hol találtad őket? Elisir még mindig szipogva igyekezett választ adni:
-Álmot láttam... Tudtam, hová kell mennem. Kiástam mind a három medált. Shakara két kézzel megfogta a nő arcát, majd szájon csókolta:
-Semmi baj, drágám! Ezzel szívességet tettél nekem.


Kézhez vette a medálokat, és egyenként végigmérte őket:
-A sötétség medálját Gabinak ajándékozom, a dupla félholdat pedig Ninának- ezeket zsebre vágta, majd a harmadikat felemelte, készülve Elisir nyakába aggatni- a felsőbbrendű szárnyakat pedig neked. Szeretném, ha méltósággal viselnéd. Azonban felesége elhúzta magát tőle, és makacsul csóválta a fejét. A félisten mosolya leolvadt:
-Mi a gond? A nő sóhajtott:
-Nem lehet... Férje közelebb lépett hozzá:
-Miért nem? A holdpapnőn lassan ismét úrrá lett a pánikszerű remegés... a rémült sírás újonnan kitört belőle:
-Sötétség megfenyegetett... Én nem...

Ezt hallva Shakara újból a karjaiba zárta őt, fejét a vállának döntötte és simogatta:
-Nem bánthat. Amíg itt vagyok, addig egész biztosan nem. Nincs mitől félned... fenyegethet az Ősatya, de amíg a védelmemet élvezed és a család része vagy, nem tehet veled semmit. Elisir lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy próbálta összeszedni magát:
-Sajnálom, életem... A félisten biztatóan megdörgölte a hátát:
-Nincs mit sajnálni, tényleg ne aggódj. Homlokon csókolta, majd elővette a nyakláncot:
-Ami pedig a medált illeti... Mivel ez egy korábbi életben is az én tulajdonom volt, így szabadon rendelkezhetek felette. Én kitartok a döntés mellett, hogy ezt rád ruházom. Finoman felesége nyakába akasztotta majd megfogta arcát mindkét mancsával:
-Te vagy ezentúl a felsőbbrendű szárnyak törvényes birtokosa. Elisir kétségbeesése lassan csitult. Férje hatalmas mancsaira tette kezeit, majd visszanézett rá, egyenesen abba a felemás szempárba. Sóhajtott, és vele egyidőben megkönnyebbülten elmosolyodott. Shakara viszonozta a mosolyt, ahogy ujjával cirógatta:
-Jobb már? A nő bólintott:
-Igen... jobb. Köszönöm...

Calibola barlangja

A Tanács útmutatásait követően San Djan Yulaa pártfogótól kért tanácsot. Kísérője útközben próbálta ellátni tanácsokkal:
-A zodiákusiak hiába szövetségeseink, mi se tudunk róluk túl sokat. Azt mondtad, hogy Calibola barlangjába küldtek, ugye? Az indián bólintott, Yulaa pedig tovább morfondírozott:
-Sosem hallottam róla- félig a vezérre pillantott- Sajnos senkivel sem osztják meg a titkaikat, szokásaikat. A csillagjóslást olyan magas szinten végzik, hogy nem akarják, hogy bárki betekintést nyerhessen a titkaikba. Emiatt nem beszélnek talán a szokásaikról sem, és a rituálékról.. talán ez a barlang is egy ilyen helyszín. Minden, amit mi az RTG-n tudunk róluk, az nem több a puszta diplomáciai etikettnél. Sóhajtott:
-Ne haragudj, de ebben nem tudok a segítségedre lenni. San Djan megejtett felé egy bizalmas mosolyt:
-Semmi gond. Ez idáig is hatalmas segítség, amit nyújtottál.

Ahogy elbeszélgették az időt, azon kapták magukat, hogy megérkeztek. A barlang a puszta közepén helyezkedett el, kissé félszigetszerűen türemkedve egy tóba. A fényviszonyok alapjáraton sem voltak rózsásak a szinte állandó élénk félhomály miatt, viszont a bejárat így is természetellenesen sötétnek tűnt. Az indián érezte, hogy egy pillanatra elhűl, de aztán összekapta magát, mind testileg mind lelkileg felkészítve magát mind arra, ami odabenn vár rá. Már tette is volna az első lépést, mikor Yulaa megragadta a csuklóját:
-Várj! San Djan értetlenül nézett rá vissza:
-Mi az? A pártfogó az éteri energiából materializált egy sötét lándzsát. Furcsa elegynek tűnt... valami az ébenfa és az fém között, karcsú hegyes éllel, akár a kígyó méregfoga. Átnyújtotta a vezérnek:
-Vidd magaddal. Szükséged lehet fegyverre... San Djan elismerően elmosolyodott, és bizalmasan átvette a fegyvert:
-Köszönöm Yulaa. Nem is tudom, mire mennék nélküled ebben az idegen világban. A pártfogó viszonozta a mosolyt:
-Sok sikert!

Az indián belépett a barlangba. Ráborult a vak sötétség az első pár lépés után. Viszont, szinte azonnal felderengett a mélyből valami meleg színű fényforrás. A törzsfőnök hátra nézett, hátha társa is látja a fényt. Azonban mögötte csak a vak sötétség pangott. Visszafordult a fény felé. Illúzió lenne netán? Feljebb emelte a fekete lándzsát, és közelebb merészkedett. Ahogy a világossá lassan körülvette, úgy az üregben megpillantott egy másik alakot. Minden lépésével egyre tisztábban vette ki... egy viszonylag magas, vállban kicsit széles, zöld ruhás női alak, hosszú vörös haja lófarokban, arcvonásai erőteljesek. Ahogy jobban végigmérte, megállt, hisz bár rég látta, a felismeréstől ledöbbent, ahogy végigfutott agyán a gondolat:
-Anja? Valóban, a régi Anja Starghost volt az... az az Anja Starghost, aki még bűnözőként került hozzájuk.

Amint meglátta a férfit, minden figyelmeztetés nélkül megrohamozta. San Djanban épp csak tudatosultak a látottak, de már a sziklafalon koppant súlyosan. Még lecsúszni sem hagyta őt ellenfele... megragadta a sötétkék ruha gallérját, áthajította az üreg túloldalára. Az indián csúnyán végig faralt a durva talajon. Nem tudott... nem volt ideje gondolkodni. A vörös ismét támadásba lendült... nekifutásból, varázslattal. Hatalmas robajok, hasító fájdalom, csontokon végigrezgő kín, vér íze a szájában...

A törzsfőnök egy pillanatra azt se tudta, hol van. Mintha az eszmélete kihagyott volna egy pillanatra. Aztán ahogy a tudatát kezdte visszanyerni, úgy vált egyre égetőbbé a hátában és az oldalában a fájdalom. Felköhögött... a vér egy része irritálta a tüdejét. Felnyitotta szemeit. Starghost ott állt szigorúan... még mindig abban a régi, hosszú hajú alakjában. San Djan ismét köhögött, ezúttal ki is köpött látványosan egy szép adag vért:
-Ez nem lehet igazi- gondolta, amennyire józansága engedte- Anja lenn van a Földön... az enyéimmel. Lassan felállt, határozottan markolva a lándzsát, és felvette a támadóállást:
-Bármennyire rémisztő és életszerű, ez csakis illúzió lehet. Anja már nem ilyen... már rég nem ilyen... rövid a haja, ismer engem... és többé ha tudna se akarna visszatérni a Zodiákusra... A törzsfőnök makacsságát látva, ellenfele ismét megindult felé. Léptei most kiszámítottak voltak, halálosan nyugodtak. Viszont kezei balsejtelmesen felizzottak, ahogy újabb varázslatra készült. San Djan nem várta meg, mire odaér hozzá. Csatakiáltással megindult, és a jelenés térdébe vágta a lándzsát. Amaz felordított, majd összerogyott. Váratlanul érte a találat.

Az indián hezitált utána kissé. Hallotta már a nőt kiáltani. Kísértetiesen hasonlított a hangja. Balgaságára az időbeli előnyt ellenfele kihasználta, és újabb varázslatot küldött felé. A törzsfőnök válla és egész felkarja felégett, erősen fájt... mintha méreg marta volna. Ahogy ránézett, látta, hogy ömlik belőle erősen a vér... a seb széle égettnek tűntek. Aztán visszafordult a jelenés felé. Amaz nehézkesen lábra állt, és újabb varázslatra készült.
-Azt már nem!- kiáltotta az indián. Nem volt ideje filozofálni. Az élni akarás ösztöne mindennél jobban feltört belőle, és megrohamozta opponensét. Olyan lendülettel szúrta le, hogy egyúttal földre is taszította. Ezt követően még kétszer belé szúrta a lándzsát, csakhogy biztos legyen. A nő szemei elkerekedtek a meglepettségtől. Ösztönösen kinyújtotta kezét, egyenesen San Djan felé. Az indián a látványtól megborzongott. Akkor láthatta igazán, hogy a való életben ismert  oly erős és makacs Anja Starghost milyen törékeny. És ahogy ez az illúzió kimúlt a szemei előtt, azzal szembesült, hogy tán ugyanilyen könnyen őt is meg tudná ölni.

Érezte, hogy erősen megremeg a keze... olyan erővel, hogy kiesik belőle a lándzsa. A falig hátrált, elhűlt ahogy tudatosult benne a kép.
-Nem tudnám megtenne- gondolta hüledezve- nem vagyok szörnyeteg... nem lehetek...

2013. november 18., hétfő

night with Drina

Kellemes hangulatban telt az este. A herceg azon kapta magát, hogy a kötelező pofavizitet leszámítva kezdi ellazítani magát az etikettől. Még a tánchoz se tartja magát. Ez akkor tűnt fel neki leginkább, mikor Drina leintette, mikor felkérte őt... majd szégyellősen hozzátette, hogy nem tud táncolni. Phernai még tett egy bátorító kísérletet, hogy vezeti őt, és nincs miért aggódnia, de társa makacsul és félve ellenállt.

Ettől nem vált kevesebbé az este... sőt... Pont azt az időt, amit tánccal tölthettek volna,azt tartalmasan elbeszélgették.
-És a tanulmányaid hogy haladnak?- kérdezte a trónörökös. A fekete macska szélesen elmosolyodott:
-Köszönöm, rendben. A minap elláttam a fiúkat. Phernai kérdően felvonta a szemöldökét, mire Drina folytatta:
-Kihúzták az ork lánynál a gyufát. A herceg élénken emlékezett a tenyeres-talpra hölgyre. Neki is alaposan megropogtatta a csontjait annak idején. Bólintott:
-Így már világos- majd hozzátette- és a testvéreid? Az ifjú füves hölgy a hajába túrt:
-Mafana örül az új szentélynek. Minden nap ott serénykedik körülötte. Legalább egy mécses vagy füstölő biztos, hogy ég. Hassan pedig félretette a nekromágusi büszkeségét egy időre, és segít a földműveseknek. A trónörökös értetlenül nézett vissza rá. Nehezére esett neki elképzelnie, ahogy a legidősebb mágus álarcban, talpig palásban túrja a földet:
-Nem igazán látom magam előtt a képet. Drina halkan nevetett:
-A ruháját átveszi. Viszont a maszk szigorúan marad. Nagyon konzervatív ebből a szempontból.

Ezután a fekete macska nézett körbe. Tekintete megállapodott az ikreken:
-A testvéreid? A herceg bólintott:
-Igen. Sheo és Mora. Anyára hasonlítanak- társnőjére nézett- és mindig ott vannak egymásnak, jöhet bármi. Utána a terem másik végébe mutatott:
-Ő pedig Mao Lin, az unokatesóm. Drina elmosolyodott, ahogy meglátta az egészen emberi, de macskafülű kislányt:
-De drága... Olyan, mint azok a tengeri macskák. A trónörökös kérdően kapta felé a fejét:
-Parancsolsz? A füves hölgy elmosolyodott:
-Nem hallottál még róluk?- majd lelkes mesélésbe kezdett- A tűzvörös tenger alatt élnek. Úgy tartják, hogy a Chomuu klán egy része, még a világok hajnalán a tűzvörös tengerhez ment, a Félhold-öbölbe. Ott egy maroknyi ember élt, akik hajóztak, halásztak. Velük keveredtek, és az évezredek során önálló fajt hoztak létre, melyek egészen emberinek néztek ki, de fekete macskafüleik lettek, látásuk, szaglásuk, reflexeik és karmaik pedig szintén olyan lett, mint a macskáké. Ők folytatták a tengeri életmódot, viszont eléggé edzettekké váltak a szélsőséges viszonyokhoz. A történetük szerint ugyanis a vízistennő utálta őket, mert a tűzisten ege alá tartoztak, és folyton óriási hullámokat korbácsolt, a szélistent pedig megkérte, hogy folyton változtassa a széljárást. Úgyhogy masszív tengerész néppé nőtték ki magukat. Phernai elmosolyodott. Maga előtt látta az egész népet, ahogy a hullámokkal harcol:
-Bámulatos. Belevaló macskák lehetnek.

Ekkor tűnt fel nekik, hogy jelentősen megritkult a bálterem. Drina is észrevette magát:
-Lassan haza kell mennem- fordult szégyellősén a herceg felé- a testvéreim nem tudják, hogy eljöttem. Úgy tartják, hogy mindannyiunknak megvan a maga helye, és nem szerencsés dolog más osztályokkal érintkezni. Phernai összevonta szemöldökeit. Megfogta a lány kezét:
-Miért... talán más vagyok, mint aznap, amikor megismertél? A fekete macska szégyellősen oldalra fordította fejét:
-Nem... nem mondanám... A trónörökös egy ideig fürkészte az arcát. Magába itta a maszk nélküli látványt. Ki tudja, mikor látja ismét viszont. És ez az enyhe ijedtség... ezt bizony oldani kell. Ahogy felálltak, átkarolta a hátát:
-Nem lettem más. És szeretném, ha ezt tartanád szem előtt- mondta, ahogy kísérte kifelé- még az ígéretemhez is tartottam magam, és írtam, amennyiszer csak lehetett. Drina visszanézett rá, majd szelíden elmosolyodott:
-Igen, tudom...

Kínossá vált a csend. Nem tudtak mit szólni. Phernai tett némi kísérletet:
-Szóval... Azonban a következő pillanatban Drina szorosan megölelte őt:
-Köszönöm ezt a szép estét! Majd elengedte, és már rohant is el az éjszakába. Ő pedig csak állt tehetetlenül, bárgyún a kapuban, és integetett távolodó alakja felé:
-Szívesen...

2013. november 13., szerda

revoke long distant memories

Csend honolt az esti határerdőben. Csak néhány tündérfény pislákolt a sötétben. Shakarát nem zavarta különösebben a szinte teljes fénytelenség. Ő Sötétség leszármazottja... tökéletesen tájékozódik a vak feketeségben. És olybá tűnt, lánya ezzel ugyanígy van.

Kicsi viszont már kevésbé. Az egyik tisztáson ülve vált rájuk, előtte barátságosan pislákolt egy általa idézett kék démonláng. Fénye sejtelmesen világította meg az arcát, mikor meglátta a jövevényeket, megeresztett egy üdvözlő mosolyt:
-Sziasztok... Jena visszamosolygott:
-Nem volt egyszerű dolgom, de mint látod, sikerült. Helyet foglaltak ők is, úgy ültek, mint a szabályos háromszög három csúcsa. Jena végignézett rajtuk és szelíden elmosolyodott:
-A Spia elleni harc óta nem is láttalak titeket együtt. Ez így most jó... valahol hiányzott már egy ilyen hármas együttlét.

Kicsi futólag a félistenre nézett, majd vissza lányára:
-Haragszol ránk a történtekért? A legifjabb Sera kínosan elnevette magát:
-Miért haragudnék?- végignézett rajtuk ismét- Itt vagytok nekem mind a ketten, és csak ez számít. Annak idején is ott voltatok egészen a végsőkig. Apja bólintott:
-Helyesen jártál el, amikor annak idején elmentél onnan. Azt akartuk, hogy biztonságos helyre kerülj... hogy aztán erős és határozott nőként térhess vissza oda, ami jog szerint a tiéd. Jena elmerengett:
-Tudtál róla, hogy anya végül utánad ment? Shakara bólintott:
-Hogyne tudtam volna- majd Kicsire nézett- Te voltál az utolsó dolog, amit abban az életemben láttam. Annak ellenére jöttél utánam, hogy utasítottalak, hogy hagyd el a várost. Sóhajtott:
-Nem is tudom már, hogy jó volt-e így, vagy ha máshogy történt volna. A démonmágus sóhajtott:
-Szerettelek, te lökött- hangjában enyhe játékosság is csengett, de épp csak annyi, amennyi nem rontja el a beszélgetés komolyságát- Természetesen mindkettőtöket meg akartalak menteni. És mivel már a városból kijutottunk Jenával, azt hittem marad még esély, hogy téged is kihozzalak. Sajnos tévedtem.

Némi szünetet tartott. A gondolatok, a feltörő emlékek kicsit ülepedtek mindenkiben. Aztán a félisten felé fordult:
-Igaz is... soha nem árultad el, hogy honnan érkeztél. Ideje, hogy ezt megtedd. Ha volt is súlya, már rég elmúlt. Shakara lehunyta szemeit. Már alig tudta megragadni azt az emléket. Így is folyamatosan törlődött a fejéből, miután anno megérkezett Nixába... az itteni élményeknek engedett csak teret. Minden más, ami előtte volt, annyira nem számított. Mégiscsak sikerült megragadnia a fonalát... és lassan jöttek vissza az élmények:
-Egy olyan világból jöttem, ahol az emberek sokáig tisztelték a természet lényeit, olvastak a szél táncából, a víz fodrából, a csillagok járásából... Aztán egy nap az egyik csillag lehullt az égről, és becsapódott hozzánk. Az emberek meg voltak győződve arról, hogy ezt egyetlen nagy és mindenható entitás küldhette. Onnantól kezdve minden más lénytől elfordultak, és ezt az entitást keresték. Én viszont esténként kiszöktem a városból, és a sivatag homokjában elfekve néztem tovább a csillagokat és a Holdat. Ők nem léteztek az éjszaka sötétje nélkül... a sötétség volt a közös barátunk. Felnyitotta szemeit, és Kicsire nézett:
-Echo is ezt látta bennem. Azért barátkozott velem olyan fiatalon. Neki társaságra volt szüksége, nekem pedig egy vezető istenségre. Ő mutatta végül az utat Nixába is.

Kicsi bólintott:
-Ez sok mindent megmagyaráz. Ekkor vette észre, hogy lányuk szokatlanul csendes, és mereven bámul maga elé. Viszont mielőtt bármit szólhatott volna, Shakara megelőzte:
-Minden rendben? Jena felpillantott rájuk:
-Aznap, amikor megláttam, hogy már nem éltek... amikor eltemettelek titeket... megjelent Echo. És szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Ismét lejjebb hajtotta fejét:
-Nagyon dühös voltam, és tehetetlen... és ráöntöttem minden haragom. Nem is tudom, hogy meg tud-e bocsánati... Apja megválaszolta a kérdését:
-Szerintem megtette. Jena kérdően feljebb pillantott, a félisten pedig folytatta:
-Ha nem így lenne, nem lennél most az unokája. Családtagjává tett, és ezután is rengeteget segített neked. Kicsi bólintott:
-Úgy látszik, bizonyos dolgok mégse változnak. Lányuk nyugtázva eresztett meg egy mosolyt:
-Én személy szerint örülök, hogy mi megmaradtunk ilyen formában...

2013. november 12., kedd

a gála

Elérkezett a várva-vár esemény. A kettős birodalom palotája csak úgy úszott a pompában, a gárdisták páncélja és fegyvere úgy ki lett fényesítve, hogy a fényük a távolból szikrázott, és az udvar népe is csodásan kiöltözött.

Valóban rengetegen jöttek el: Nendi Nandun apró királyságából, Anja Starghost és a sámán a Vér-tó indiánjai közül, Arklan és Jena az arab negyedből, Shah és Charmina Shaiola szigetéről, Deen és Phillie a zooklook negyedből, Kai egyedül képviselte a keletet, Fabry Falcone a kanyont, Hare Zheg Usagiát, Baaren és Tatjana pedig Északot. Ha ki is mentek más kis birdalomakba a meghívók, nem mind jöttek el. A királyi pár személyesen fogadott minden vendéget és kísérőt. A teremben halk szimfonikus zene szólt. Sheo és Mora is uralkodói ünnepi ruhájukban díszelegtek. Sheo odasúgott húgának:
-Jó, hogy ikrek vagyunk, legalább nem kell amiatt aggódnunk, hogy ki legyen a kísérőnk ezen a partin. Testvére halkan kuncogott:
-Aztán nehogy mégis valamelyik kuka azt higgye, hogy járunk. Ott fogok kitérni a hitemből.

Ekkor megpillantották nagybátyjukat. Mao Zhu fogta a kislánya kezét, aki a ruhácskájában úgy festett, mint egy kis porcelánbaba. Mao Lin kissé meg is szeppent a tömegtől. Apja megsimogatta óvatosan a fejét:
-Ne aggódj, kicsim. Ők is ünnepelni jöttek. Egyik sem fog megenni. A kislány biztonságot keresve nézett apjára. A harcművész biztatóan visszamosolygott:
-Csak viselkedj úgy, ahogy apától tanultad. Meglásd, jó lest. Mao Lin viszonozta a mosolyt. A megerősítés némi bizalmat adott neki.

Phernai viszont még mindig a kapunál várt. A saját vendégét várta. Rajta a vörös hercegi ruha, és a trónörökösnek járó királyi ékszer a fején. Na igen... nem elég, hogy szülei tanítására már a neve megelőzte, még a ruhájának is arról kell árulkodnia, hogy ő királyi vérből származik. Valahol ez kényelmetlenséggel töltötte el... mintha már nem lenne kinek bemutatkoznia, hisz úgyis mindenki ismeri. Jó lenne néha egy kicsit "senkin"-nek lenni.

Ahogy a gondolataiba mélyedt, először fel se tűnt neki, ahogy lassan odalép hozzá egy hölgy... egy korabeli, fekete macskalány, világos borostyánszemekkel, szőke göndör haj zuhataggel, elegáns, zöld liáncirádás ruhában.  Egy ideig csak állt mellette, remélve, hogy a herceg észreveszi. Phernai valóban látta a szeme sarkából... de hogy észlelje is, hogy valóban áll ott valaki a hús-vér valójában, ahhoz némi fáziskésés is kellett. Felkapta a fejét, egyenesen a lányra:
-Mi az? Nem tűnt ismerősnek a hölgyemény... jobban belegondolva nem is emlékszik rá, hogy látott-e valaha fekete macskát. A lány félszegen elmosolyodott, ahogy zavartan eltűrte göndör haját:
-Phernai? A herceg bólintott, majd elfordult, kifelé nézve tovább:
-Igen, én vagyok. A jövevény továbbra is félszeg maradt, de folytatta kimérten:
-Ó... remek. Féltem, hogy nem talállak meg. A trónörökös látta maga előtt a képet: valószínűleg egy újabb csitri, aki a hírneve miatt akarja végigtáncikálni vele a fél estét... aztán elmondhatja apucinak és anyucinak, hogy sikerült bevágódnia egy királyi tagnál. Halkan válaszolt:
-Ne haragudj, de más várok... Ezen a ponton a lány félénk hangja hirtelenjében cserfessé vált:
-Hogy várhatnál mást, amikor te hívtál meg?

Phernai szemei elkerekedtek. Hatalmasat koppant a tantusz. Lehetséges volna? Ismét a jövevényre kapta a fejét. A zöld liáncirádás minta... a szőke göndör haj... viszont ha egy bizonyos álarcot kiveszünk a számításból...
-Drina?- fakadt ki belőle? A fekete macska szélesen elmosolyodott, és egy aprót pukedlizett:
-Igen! A herceg két kézzel fogta fejét. Annyira az agyába égett a liánmintás maszk, hogy sosem merengett azon, hogy vajon Drina arca hogy is nézhet ki alatta. Érezte, hogy zavarba jön... és ennek hatásaként, nemhogy vér szökik az arcába, de a beszéde is akadozik:
-Aztajóédes... nem gondoltam volna, hogy te egy... Te magasságos egek! Tényleg te vagy Drina? Nem tudtam, hogy fekete macska vagy... sőt, egyikőtökről se tudtam, mik vagytok, olyan jól takart a maszkotok. A füves hölgy ismét szélesen elmosolyodott:
-Kösz... ezt azt hiszem bóknak veszem. Minden esetre Hassannak és Mafananak átadom.

Phernai kínjában röhögött most. Kellemes csalódásként érte ez a látvány, hogy Drina valóban ilyen gyönyörű a maszk alatt. De hát hová tette a modorát? Úgy látszik a váratlan meglepetés az eszét vette. A karját nyújtotta felé:
-Hölgyem... A lány elmosolyodott, és belé karolt:
-Köszönöm, hogy elhívtál- mondta hálásan, ahogy haladtak egyre beljebb. A herceg visszamosolygott rá, majd egy csókot lehelt a homlokára:
-Igazán nincs mit. Nélküled sivár lenne ez az este...

2013. november 10., vasárnap

Darkness hates you

Elisir baktatott a pusztában, az arab negyed felé. Látta az álmában a Holdudvart, és egy tőle nem messze lévő üres területet, a város határain kívül. Annyira az agyába égett a kép, hogy jelnek vélte, és azonnal útnak indult, hogy megkeresse. Mégis mi lehet a puszta sarkában? Nem látott a felszínén semmit. Talán, amit keresnie kell, az nem is a felszínen, hanem alatta van...

A negyed határához érve alaposan megnézte kívülről a Holdudvart. Mily nosztalgikus... Annak idején Echo megbízásából töltött itt éveket, nem is teljesen tudatosult benne, hogy vár valakire. És az a valaki talán épp akkortájt készült őt feladni... Sóhajtott. Valahol ő is hibás, hogy Shakara félresiklott. Minden egyes új testtel törlődtek az emlékei. Nem vigyázott eléggé... mindig hagyta, hogy a lidércek elkapják. De ez többé nem történhet meg.

Ahogy ezen merengett, megpillantotta az álmában látott tisztást. Odasietett, letérdelt, és mohó izgatottsággal elkezdett ásni. Miért kellett ezt a helyszín látnia és idejönnie? Mit rejteget számára itt a föld? Ez is Echo egyik útmutatása lehet. Mióta az eszét tudja az istennő mindig is nagyon kegyes volt hozzá. Talán mert látta, hogy a fia mennyire szereti őt... ki tudja. Mindenesetre Elisir is hálás volt minden segítségéért.

Keze beleakadt valamibe... talán zsinórokba. Megrántotta. A kapással együtt kibukkant a földből egy emberi koponya is. A nő felsikított, és egy íves rántással kapta el a kezét. Amint a földi maradvány visszazuhant a homokba, az egykori holdpapnő is próbálta visszanyerni lélekjelenlétét. Erre számított a legkevésbé. Mégis ki ez a halott? A kezébe lévő kapásra nézett. Három nyaklánc, az elhunyté voltak... most szedte őket ki a nyakából: a felsőbbrendű szárnyak, a sötétség, és a dupla félhold - Echo talizmánja. Jobban szemügyre vette a medálokat. Szóval ezt kellett megtalálnia? Na de miért? Itt kérdően a holttestre nézett. Azonban a koponya üres tekintete nem adott semmilyen választ. Sóhajtott, majd amilyen gyorsan csak lehetett, visszaásta a gödröt.

Munkája végeztével már fordult is, hogy hazamenjen, amikor szembetalálta magát egy hatalmas skorpióval. A vadállat fenyegetően lóbálta felé fullánkos farkát. Elisir elugrott az útból, az első csapás elől, majd megidézte dárdáját. A bestia egyik lábának ízületét első kézből kitörte vele. A skorpió vijjogott, majd kapott utána. Elkapta a nő lábát, aki hasra vágódott. Azonban nem várta meg, hogy ellenfele cselekedjen, kiszúrta az egyik szemét. A vadállat ismét vijjogott. A holdpapnő eliszkolt, de csak annyira, hogy biztonságos távolságban tudja magát a szörnyetegtől. Végignézett a medálokon:
-Talán nem illő- gondolta- de most az egyiknek a segítségét kérném. A másik kettőt zsebre vágta, a felsőbbrendű szárnyak medálját pedig a nyakába helyezte. Ereje azonnal aktiválódott, a nő hátán megjelentek a szárnyak és már repült is.

A skorpió utána fordult, és próbált elérni ollóival, vagy fullánkjával eltalálni. Elisir kellő magasságra repült, hogy ellenfele el ne kaphassa. Ráadásul így nyugodtan bemérhette, hogy a fenevadat miként terítheti le. Gyorsan kellett cselekednie, hisz a nyakszirti szúrás ugyan halálos, viszont míg így is a fullánk útjában lesz. Összeszedte minden erejét, koncentrált, bemérte a célpontot... majd zuhanórepülésben mélyen belé állította a dárdát. A fegyvert azonnal elengedte, és tovább libbent, nem akarta megkockáztatni, hogy a skorpió eltalálja. Így viszont némi megnyugvással nézhette, ahogy a bestia kimúlik.

Ez talán valami próba lehetett, hogy érdemes-e a medálokra. Különösebben nem akart vele foglalkozni, csak az érdekelte, hogy épp bőrrel megúszta. Épp csak levette a felsőbbrendű szárnyak medálját, amikor egyik pillanatról a másikra megjelent előtte Sötétség... annyira váratlanul, hogy a nő felsikított. Az istenségnek pedig semmi kedve nem volt magyarázkodni... sőt... Megrohamozta Elisirt, megragadta a nyakát, és azzal a lendülettel, a földre nyomta. A holdpapnő teljesen elhűlt. Próbálta lefejteni az isten kezét a nyakáról, de minden hiába. Csak azt érezte, hogy rohamosan uralkodik el rajta a páni félelem, és fokozatosan lebénítja mind az izmaid, mind a lelkét, mind a hangszálait. Sötétség pedig egészen közel hajolt hozzá:
-Mégis hogy gondoltad, hogy meglopod az egyik legkedvesebb kegyeltem sírját?- sziszegte fenyegetően.
-Nem tudtam- mentegetőzött Elisir- álmomban láttam a helyet... azt hittem, hogy ez egy jel... hogy dolgom van itt... Az istenség lecsapott... csak mellé, a homokba, hogy riadalommal hallgattassa el. A nő valóban elnémult, olyannyira megrémült. Sötétség folytatta:
-Ez ügyben még Echóval is számolok. Viszont ami téged illet... - Elisir érezte, hogy a sötét isten kicsit rászorít még a nyakára- Téged mindig is megvetettelek! Más terveim voltak Shakarával, de tönkretettél mindent, amikor megjelentél az életében. Még közelebb hajolt, a levegő szinte megfagyott:
-Csak azért nem hagytalak végleg eltűnni, mert annyira szeretett téged. Jobb, ha jól megjegyzed a szavaimat, Elisir Chiari, ugyanis csak és kizárólag Shakara miatt vagy életben. Őt túlságosan tisztelem ahhoz, hogy megfosszam őt tőled. Hangja maró gúnnyá vált:
-Pedig gyűlöllek! Nem is hinnéd, mennyire...

Amint végigmondta, egész egyszerűen köddé vált. A nő pedig továbbra is ott maradt a homokban. Még mindig érezni vélte nyakán az istenség szorítását. A tagjai egyszerűen szilárddá merevedtek a jéghideg rémülettől. Valóban így áll a dolog? Sötétség most valóban halálosan megfenyegette?

2013. november 8., péntek

a zodiákusi tanács

San Djan ugyan megkapta a szükséges információkat, és némi felkészítést... de ez az idegen világ kifejezetten frusztrálta őt. Valami megmagyarázhatatlan reszketést érzett az ereimben. Pár helyit látott a város utcáin. Ránézésre ugyanolyan emberek, mint ő. A ruháik színe és szabása határozta meg, hogy milyen kaszthoz, melyik csillagképhez tartoztak. Némi idegenkedést látott bennük is. Talán nem tudták hová tenni őt... hogy milyen csillagjegyhez tartozhat. Jobban belegondolva, talán nem is tudta volna nekik megmagyarázni. Anja azt mesélte, hogy ő a Lámpás jegyében született. Azonban náluk, a Vér-tó indiánjai között nem létezik ez a horoszkóp. Vajon az ő konstellációja létezhet ezeknél a népeknél?

Mihamarabb a tanács elé járult. Elég nyugodtnak tűntek az épületben lévők, valószínűleg ez egy csendes napnak ígérkezett. Valóban három tanácstag volt, ahogyan azt Yulaa is megmondta: egy vörös, egy királykék és karamellszín ruhás. Amint látták, hogy valaki elébük járul, azonnal a helyükre indultak. Nem kapkodtak, minden mozdulatot kimérten hajtottak végre. Leültek, és némán, szenvtelenül néztek az indiánra. San Djan kissé megilletődött... annak ellenére, hogy látta, nem okozott különösebb felhajtást, és a jelenlévők hidegvérrel fogadták a jelenlétét. Meghajolt egyenként mindegyik előtt, majd térdre ereszkedett:
-Köszöntöm a mélyet tisztelt Zodiákusi Tanácsot! Hangja határozott és tiszta. A középen ülő vörös ruhás felvonta szemöldökét, majd felállt:
-A tanács örömmel fogad téged. Hogy hívnak, idegen?
-San Djan, hölgyem- válaszolt a férfi- a Vér-tó indiánjainak törzsfőnöke. A vörös ruhás odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta felé. Az indián nem tudta hová tenni ezt a gesztust. Felállt, és ő is nyújtotta felé a kezét. A tanácstag megragadta a csuklóját, ezt követően egy gyors, de apró szúrást érzett a kezét, majd a tanácstag elfordult, és visszament a helyére. San Djan fájlalta a kezét:
-Elnézést, de ezt mire véljem? A másik két tag odament a középső mellé. A karamellruhás válaszolt:
-Csak egy apró vércseppre volt szükségünk. Látni szeretnénk, hogy milyen csillagzat alatt születtél.

A törzsfőnök ugyan fel lett világosítva, hogy horoszkópot készítenek neki. Viszont azt Yulaa már elfelejtette említeni, hogy ehhez a vérét veszik. A két hölgy és a királykék ruhás férfi egyre feszültebben nézte a vérmintát. A középső valami keskeny tűszerűséggel birizgálta, de úgy látszik, minden hiába. Végül a férfitag mégis felnézett az indiánra:
-Nem tudjuk ezt hová tenni. Milyen csillagzat gyermeke vagy? San Djan sejtette, hogy ez lesz. Ő teljesen idegen ebben a világban.
-A fülesbagolyé- válaszolt végül- a sámánjaink szerint ez a madár bölcs, előrelátó, és elég neki egy csillag fénye, hogy lásson az éjszakában. A tanácstagok felpillantottak rá. Mintha némi elismerés is megcsillant volna a szemeikben. A vörös ruhás folytatta:
-Nem láttunk még ilyen csillagzatot. Olyan, mint a Pajzs csillagjegy, de mégse, mert erősen jelen van benne a Szónok is, némi Aiiu fa asztendenssel. Nem is beszélve erről a Lámpás behatásról. Alig, hogy kimondta ezt a szót, mindhárman köptek egyet. Precíz, nemesi megjelenésű, magasabb szintű lényekből egy pillanatra barbárokká váltak. San Djan szemei teljesen elkerekedtek. Jól értette, mi volt ez az egész. Az a Lámpás, amit ők látnak, az bizony Anja Starghost... és azért köptek, mert nem akarják a szájukra venni a csillagjegyét. Starghost elmesélte, hogy milyen átkozottként kiáltották ki ezt a csillagképet, miután száműzték őt.

A vörös ruhás tovább magyarázott:
-Ezek, amiket felsoroltunk, olyan vezetőre vall, amely erős, védelmező, nemcsak tettekkel, de szavakkal is nyugtat, és mégis alázatos. Utat mutat, ha minden veszni látszik. Az indián ismét zavarba jött. Kínjában bólogatott:
-Igen... valami ilyesmi lenne szerény személyem. Visszaültek a tanácstagok a helyeikre. A királykék ruhás kérdezett ezúttal:
-Akkor mondd, te másféle nép vezére... Mi járatban vagy felénk? San Djan tiszteletteljesen végignézett rajtuk. Ismét elemében érezte magát, hangja határozottá vált:
-Szeretnék bizonyítani... hogy vagyok olyan rátermett, mint egy zodiákusi. A saját becsületem érdekében.Meghajolt:
-Állítsatok próba elé. A karamellruhás megvakarta állát, ahogy társaira nézett:
-Mi a horoszkópokból meg tudjuk mondani, ki milyen... nekünk nem kell bizonyítani. A középső elgondolkodva nézte vendégüket, bár mondanivalója inkább a másik kettőnek szólt:
-Viszont ő egy teljesen más világból érkezett, ahol más törvények, és más csillagjegyek uralkodnak, amiket mi nem ismerünk. Úgy gondolom, hogy tökéletes próbatétel lenne, ha elküldenénk Calibola barlangjába...


2013. november 6., szerda

világok hajnala, második évezred kezdete 7.

Jena 10 évvel később tért vissza a tengermellékről, és már felkészülve. Annak idején a fejébe vette, hogy felszabadítja a várost, és megmenti a szüleit. Az örökölt varázshatalom mellett mesterien kitanulta a katana forgatását, és lefejezte a kék fővároson uralkodó méhkirálynőt, felszabadítva átka alól a népet.

Azonban csalódottan tapasztalta, hogy a város romokban áll. Kereste a ledőlt falak közt szüleit, de már csak rongyos holttestekre akadt. Majd meghasadt a szíve...

A pusztában temette őket. Nem volt más közel a határban, csak egy kis ház, ahol Nefartir Chomuu húzta meg magát. Ahogy végleg betemette a gödröt, Jena hihetetlenül egyedül érezte magát. A keserűség, a magány lyukat rágott a lelkébe, marta a szívét, szorította a torkát. Valahol a távolban a kék főváros őt ünnepelte, amiért felszabadította őket. Örült, hogy nem hallja a hangjukat. Nem lenne lelkiereje ünnepelni. Ahhoz túlságosan elkeseredett. Most is... mást se csinál, csak sír... ordít a tehetetlenségtől... ordít, hogy nincs mellette az a két személy, akiket a legjobban szeret. És hiába szorítja anyja medáljait a nyakába, ő már nem fog visszajönni...

A medálok... ennyi maradt. Csak az anyjából. Az apjából semmi... Ismét ordít tehetetlenül, ahogy a könnyek mosták az arcát. Kellett volna tőle is valami emlék... nem... ő kellett volna neki... sőt, mindkettőjük.... de már nincsenek mellette... Abban a 10 évben még ez tartotta benne a lelket, a bosszú tüzét, hogy amikor visszatér, élve találja őket. Talán ott kellett volna maradnia... Akkor talán megmenthette volna őket, és együtt menekülnek meg... És megölelheti őket... szorosan...

-Jena... A hang bármennyire volt diszkrét, és viszonylag halk, kellemetlen váratlansággal érte... mint egy jéghideg tőr az oldalába. Hátra fordult könnyes tekintettel, a hang irányába. Echo állt ott... szomorú tekintettel. Segíteni szeretett volna Jenán, de nem  volt benne biztos, hogy közelebb mehet-e. A trónörökös próbált levegőhöz jutni, beszélni akart... a keserűség azonban lebénította a hangszálait. Amíg szedte össze magát, a gyermek isten visszafogottan, együttérzően folytatta:
-Szívből sajnálom, Jena... én is nagyon szerettem őket. Főleg Shakarát. Nyelt egyet - valószínűleg neki is elszorult a torka:
-De szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz. Mint mindig, ezentúl is veled leszek...

Alig mondta végig, talán egy lélegzetvételnyi pillanat, vagy annyi se telt bele... a katana közvetlen mellette csapódott a földbe, éllel bele, és fenyegetően megremegett. Bár Echo isten volt, halandók számára sérthetetlen, azért ettől teljesen elhűlt, a levegő a torkán akadt, szemei riadtan kikerekedtek. Jena sötéten nézett vissza rá:
-Megmenthetted volna őket, de nem tetted!- kiáltotta. Az istengyermek hebegett:
-De én... a lámpás... azt hittem, hogy... Azonban a trónörökös ismét rárivallt:
-Az egész a te hibád! Hagytad mindkettőjüket meghalni, te álszent rohadék! Felé rúgta a homokot, Echo még megkísérelt közeledni felé békítően. Látta Jenát felnőni, együtt játszottak, nem akarta, hogy így végződjön. Végül Jena mégis betette a kiskaput, amikor levette a cipőjét, és az istenség felé hajította:
-Többé ne kerülj a szemem elé, te kétszínű! Echo eltűnt... épp, mielőtt a cipő eltalálta volna.

A trónörökös pedig visszafordult a sír felé, térdre rogyott, és ismét fakadtak belőle a könnyek. Ez a találkozás csak olaj volt a tűzre. Igen... dühös volt Echóra. Megmenthette volna a szüleit. Miért nem is tette? Utálja őt ezért... olyan mély gyűlölettel van iránta, hogy többé nem akarja őt az istenének. Sóhajtott. Valaki mást annál inkább. Belemarkolt a sírj homokjába:
-Szólítlak, hatalmas Shanbahac...- suttogta rekedten. Hívó szavára megjelent a növényi élet, a méreg és a halál félelmetes istene. Kérdően nézett rá:
-Beszélj, fiatalasszony. Mit kívánsz tőlem? Jena alázatosan lehajtotta fejét:
-Fogadj kegyeidbe, hatalmas Shanbahac. Szeretnék alázatos gyermeked lenni. A rémisztő külsejű istenség szomorúan mérte végig a gyászoló hölgyet. Levélszerű szárnyát félig a hátára hajtott, és lejjebb hajolt, közelebb hozzá:
-Ne búsulj, Nixa úrnője. A kegyeimbe fogadlak. És melletted leszek a halálod napjáig...

2013. november 4., hétfő

invitation to relive the lost times

Jena úton volt a Di világban. Vele szembe épp kifelé ment Elisir. Még futólag üdvözölték egymást, de nem tudta mire vélni a dolgot. Nem is kerített nagy feneket az egésznek. Elvégre más célja volt....

Ismét az apjához ment. A Semifar jégpalotájában látott álom nem egészen hagyta nyugodni. Valahol az sem, hogy a szülei- a második életben is vér szerinti apja és anyja- szinte drasztikus élességgel tartják egymástól a távolságot. Mindkettőjüket szerette... és nem látta a házasság szentségét, mint akadályt, inkább úgy fogta fel, hogy ettől függetlenül ők ketten még tarthatják a kapcsolatot. Különben is, ő, mint rocker, tesz magasról a korlátokra és a szabályokra. Lám, mégsem válik vízzé Sötétség vérvonala...

Shakara örömmel fogadta őt, mint mindig. Szorosan a karjaiba zárta. Jena arca szinte elveszett abban a hosszú, bestiális sörényben. Néha játékból bele is fújt.
-Ezt hagyd abba- nevetett az apja, és elengedte őt. Érdeklődve végigmérte:
-Mi járatban? A legifjabb Sera belé karolt:
-Szeretném, ha kimozdulnál. Már előkészítettem mindent- mesélte sokat sejtető mosollyal. A félisten halkan nevetett:
-Mégis hová? És mire készülsz? Lánya vigyora sejtelmesebben tovább szélesedett:
-Te, én és anyám. Még ma. Senki más nem lesz.

Shakara ezt hallva elkomorodott, és kihúzta karját lánya szorításából:
-Nem tartom jó ötletnek. Tudod, hogy Kicsi és én... Jena enyhén vállba ütötte őt:
-Jaj, ne csináld már! Nem lesz semmi vérengzés. Csak beszélgetünk. Kissé halkabbra vette, tekintete mélyebbé, titokzatosabbá vált:
-Te is emlékszel, mi történt a világok hajnalán, nemde? A félisten sokat mondóan felpillantott felemás szemeivel. Hogyne emlékezne... viszont olyan rég történt minden. Mostanra már olyannak hat, mint valami távoli, ismeretlen helyről származó álom. Hogy is talált oda? Mi is történt? Előtte honnan is jött? Milyen is volt a már idők kezdetén lévő háború? Érezte, hogy végigfut a hátán a hideg...

-Nos? Jena érdeklődve nézett rá. Mind tartásában, mind a tekintetében látszott, hogy nem fog ellentmondást tűrni... még tőle sem. Talán nem lehet olyan rossz, ha felelevenítenek néhány emléket. Shakara megejtett egy enyhe mosolyt:
-Mehetünk...