2013. május 14., kedd

never sacrifice the dear ones

Darinkának nehezére esett figyelmen kívül hagynia a tényt, hogy testvére a városban van... ráadásul ő az egyik halálangyal, akiről annyi mendemonda szól. Nyomon követte az eseményeit, a hírekben, a lapokban, sokszor az égen is szemmel tartotta, ahogy látta, hogy társnőjével röpül. Válaszok nélkül maradt, és nem tudott beletörődni. Mi történt az öccsével? És hogy lett ilyen sötét angyal?

Ismét az égre nézett, elmerengve ezeken az őrszemeken, akik épp eltűntek valahol az épületek sűrűjében. Hallott történeteket még vallásos családokról, miszerint az "égiek" vigyáznak rájuk: angyalok, a meghalt szeretteik... A leírás kísértetiesen illett is Celestino jelenlegi tevékenységére, ahogy ő és úrnője tisztogatták a bűnözőktől a várost, és mások életét mentették meg. Lehetséges... hogy szeretett öccse meghalt? Egy hosszabb pillanatra végigfutott rajta a hideg.
-Nem halhatott meg- győzködte magát gondolatban, hisz átölelte, ki tudta tapintani az élő valóját. Ám az mégis kísérteties, hogy évekkel ezelőtt csak úgy minden szó nélkül eltűnt, és egy ilyen formában tér vissza...

Még akkor is e körül járta gondolatai, mikor egyik éjszaka hazafelé tartott az utcán. Olyannyira belemélyült, hogy a váratlanul ért támadásra felsikított. Két ember húzta be őt a sikátorba. Egyikőjük aztán a szájára tapasztotta kezét, míg a másik pisztolyt szegezett a mellkasának.
-Semmi sikítás, kisanyám- kezdte az elő- nem bántunk, csak válaszokat akarunk. És ha megkapjuk, akkor szabadon távozhatsz, minden karcolás nélkül. Bólints kettőt, ha megértetted. Keze mögül Darinka kettőt bólintott, bár arca halálra váltan elsápadt, és verte a víz. A fickó leemelte a kezét, majd folytatta:
-Láttunk, hogy követed azokat a halálangyalokat. Mondd el, mit tudsz róluk, hol vannak? A nő egészen elhűlt a félelemtől:
-Nem tudom... Érezte, hogy a pisztoly csöve jobban a mellkasába fúródik, a fegyveres pedig átvette társától a szót:
-Ne hazudj, csini pofi! Biztosan van velük valami kapcsolatod. Beszélj! Darinka riadalmában próbált épkézláb választ adni, de együttel terelni a gyanút:
-Tényleg nem tudom! Mindig máshol járnak, nem alszanak kétszer ugyanazon a helyen...
-Ezzel nem megyünk semmire!- kiáltott a fegyveres. A társa legyintett:
-Csak az időnket vesztegetjük ezzel a bigével. Végezz vele!

Fülsüketítő robaj, és filmszakadás.

Celestino az ágy mellett ült, aggodalmasan sóhajtva. Végignézett nővérén, majd Kicsin, aki épp végzett a bekötözéssel. A testőr ránézett:
-Mennyi idő, míg hat a kenőcsöd? A nemes felé fordította a fejét, és fáradtan válaszolt:
-Majdnem egy teljes nap. A hatóanyagoknak ki kell bontakozniuk, és a seb igencsak súlyos- megtörölte a kezét- Még napkeltekor rá akarok olvasni egy forrasztást, hogy kicsit felgyorsítsuk a folyamatot. A sötét angyal reménytelien felemelte a fejét:
-Szóval túléli? Társa megejtett egy bizalmas mosolyt:
-Természetesen. Senkit nem hagyunk hátra.

Celestino megfogta Darinka kezét, és végigfürkészte arcát. Elgondolkozott egy hosszabb pillanatra, kábán fekvő elfeledett testvérét figyelve.
-Meg se köszöntem, hogy megmentetted- szólalt meg végül. Kicsi vállat vont:
-Rá se ránts. Aggódtál miatta. A sötét angyal sóhajtott:
-Tudod...- mondta vontatottan- pontosan ezért nem akartam, hogy a közelemben legyen. Féltem, hogy csak idő kérdése, és veszélybe sodorja magát. Ő nem tudja magát megvédeni, ahogy mi.

A démonmágus figyelmesen hallgatta társát, majd halkan megkérdezte:
-És... mit akarsz tenni? A testőr sóhajtott:
-Először meg akarom várni, amíg felépül- majd Kicsire nézett- aztán menjünk el innen. Társnője elképedve nézett rá, Celestino pedig hozzátette:
-Mindkettőnknek jót tett az ittlét, és segíthettünk másokon. De ezen a ponton, amikor ártatlan élete kerül veszélybe miattunk, már nem tudom vállalni. Remélem, megérted az álláspontom. A nemes egykedvűen bólintott:
-Igen, meg- majd felnézett felé- akkor elmegyünk innen, amint csak lehet...

2013. május 12., vasárnap

Otra Bogota, a békák kolóniája

Miután legyőzték őket, és minden menekülési útjukat elvágták, a békák kénytelenek voltak letelepedni Kaaelidaschon, és együtt élni régi ellenségeikkel. A fegyvert letették, szerződésbe adták, és megalapították a megmaradt romok felett saját otthonukat. Viszont, ahogy a vér sem válik vízzé, ők is nehezen barátkoztak meg a helyzettel. Állt még bennük a fenntartás a rájákkal szemben, és ha nem volt muszáj, nem szóltak hozzájuk.

Az idő elteltével olybá tűnt, hogy az új élet kezdete nehezebb, mint amilyenre először számítottak: nem ismerték a helyi növényeket, nem tudták, hogyan kell őket gondozni... egész egyszerűen nem tudták magukat ellátni. Ahhoz pedig még mindig túl büszkék és bizalmatlanok voltak, hogy segítséget kérjenek.

Még egy évszakváltás sem telt el, amikor Jiggin jelentett Rejazznek. A király érdeklődve fogadta az oroszlánt:
-Mik a hírek? Jiggin aggodalmasan elhúzta száját:
-Nem túl jók, felség. Orta Bogota lakosai éheznek. Mind gyengék, és egyik napról a másikra élnek. Az uralkodó sóhajtott... majd végignézett bal karján. Felidézte az emlékét, hogy miként is kapta a fém kart, ami mind a mai napig néha akadozva működött. Miattuk vesztette el, amikor a kisfiára támadtak. Ökölbe szorította a fém kezet, majd visszanézett az oroszlánra:
-Nyomorult ellenfeleink, igaz. De miután már osztozunk ezen a bolygón, úgy gondolom, hogy segítenünk kell nekik. A nagymacska szemei figyelmesen elkerekedtek, és kihúzta magát:
-Felség? Rejazz intett:
-Menj, Jiggin, és szólj Ferlexnek. Szervezzetek egy kisebb delegációt, és segítsetek azokon a szerencsétleneken. Leült a trónjára, ismét sóhajtva:
-Az éhezőnek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani horgászni... Jiggin meghajolt, és már indult is teljesíteni a parancsot.

A következő nap a békák igencsak meglepődtek a váratlan felmentő sereg láttán. Jiggin, Ferlex, C4 és néhány egykori földműves mecha érkezett a segítségükre. A vezér eléjük állt morogva:
-Ti?- fakadt ki rekedten, gyengén- Mit kerestek ti itt? Talán hogy jót mulassatok a nyomorúságunkon? Szavait lezárva a porba köpött. Ferlex azonban magabiztosan előrébb lépett - a vezér kissé meg is riadt:
-Ha befejezte ezt a hangnemet, és hagyna minket szóhoz jutni, akkor talán megtudná. Hátrafordult a többiek felé, majd intett. Unokatestvére és C4 nekiállt vizet osztani, a mechák pedig odamentek az egészségesekhez, és elkísérték őket a földekig. Elkezdték nekik magyarázni, mit érdemes termeszteni, és hogyan, valamint menteni a menthetőt, ami még a növényekből megmaradt.

A békavezér teljesen elhűlt. Döbbenten nézett vissza a zöld oroszlánra, majd ismét morgott:
-A szánalmatok sem kell! Ferlex nyugodt hangon folytatta:
-Másodszorra hallom, hogy feláldoznád az egész néped az önfejűségedért. A vezér rámutatott:
-Azért mert a mi népünk büszke, és büszkék vagyunk arra is, hogy soha nem volt szükségünk mások támogatására! Mindig egy erős, törhetetlen faj voltunk. A nagymacska körbenézett:
-Akkor jobb lenne, a végre jobban szemügyre vennéd a helyzetet. Ugyanis a büszke néped most haldoklik...

A vezér szintén végigpillantott. Látta, hogy az egyik gyengélkedőt épp felülteti C4, és megitatja. Aztán kicsivel arrébb ahogy a lila oroszlán vizsgál egy reszkető békát. Majd a többieket, akik reménykedve néznek a segítőkész hölgyekre, és kicsit távolabb, ahogy a még erőben lévők tanulnak a mecháktól. Rá sem ismert a hajdani seregre... mintha az egész civilizációjuk az ősidőktől kezdene mindent. Most már kénytelen volt belátni, hogy hatalmas a baj. Valami nagyon nincs rendjén. Agresszív vonásai egészen kisimultak, sőt, riadttá, megtörtté váltak:
-Mi történt velünk? Ezek nem mi vagyunk... Ferlex a vállára tette a kezét:
-Nem bizony. Ahogy a ráják, úgy ti is sokáig éltetek háborúban. Most ismét fel kell ismernetek a valódi lényeteket. Ezt követően egy táskányi gyógyszert adott neki át:
-Tessék, erre még szükségetek lesz- tette hozzá bizalmas mosollyal- itt, Kaaelidaschon, szükségünk van egymásra. Ezt legelőször a mecháktól tanultuk meg...

2013. május 11., szombat

knock on wood

Gabriel nagyjából megkapta annak idején az unokahúgától, hogy merre keresse. Miután a tengerkék ég alatt megtalálta a Hold tavat, onnan már tényleg nem nagyon tudott eltévedni. A sziklákkal ölelt kis települést az egyik parton azonnal kilőtte - mivel Kicsi egyáltalán nem említett sziklákat. Azt annál inkább, hogy a háza magányosan áll, pár fával körülvéve.

Gabi ki is szúrta ma magában árválkodó villát. Alaposan végigmérte, ahogy közeledett felé:
-Ez aztán szép darab- gondolta- úgy látszik, nemcsak fajában, hanem rangjában is nemes lett. Odaért a hatalmas fa kapuhoz, és kopogtatott. Semmi válasz. Ismét megfogta a kopogtatót, ezúttal hangosabban vert rá. Ekkor már valami motozás hallatszott bentről. Meg is örült, hogy ismét láthatja, karjaiba zárhatja unokahúgát, ezúttal a démonok völgyén kívül. Vajon mi mindenről mesélhet, és miket mutat meg neki ebben a világban?

Az ajtó tárult is... És egy számára idegen, fekete hajú, fekete szemű, 17 körüli lány nézett rá vissza... körülbelül ugyanolyan meglepettséggel, ahogy ő is rá.
-Te meg ki vagy?- fakadt ki a démon. A lány felvonta a szemöldökét:
-A kérdés az, hogy te ki vagy? És mit keresel itt? Gabi tovább erősködött:
-Tudtommal Kicsi itt lakik- végigmérte a jövevényt- de akárhogy is nézlek, te határozottan nem ő van. A tini bólintott, majd pimasz mosollyal hozzátette:
-Valóban nem ő vagyok, hanem a lánya, Jena Sera.

A démon elképedt. Unokahúga valóban említette a lányát, de nem számított rá, hogy találkozni fognak. Pláne nem ilyen helyzetben. Valahogy az egész téma a figyelmén kívülre került, annyira koncentrált a találkozásra. Minden esetre moderálta magát, és kezet nyújtott:
-Ebben az esetben örvendek. Gabriel vagyok, Kicsi nagybátyja. Most viszont Jena szemei kerekedtek el, ahogy kezet fogott vele. Érezte is, hogy egy pillanatra kizökken a kerékvágásról, és épp íródik a fejében a vészforgatókönyv, hogy ebben az esetben mit is kéne tennie:
-Ó... hello...- kezdett bele nehézkesen- tudtam anyámról, hogy egykor démon volt, de nem számítottam, hogy maradtak még onnan rokonok. Gabi vállat vont:
-Úgy látszik, nem volt túl bőbeszédű. Az ifjú Sera ekkor feleszmélt:
-Még mindig itt ácsorgunk?- szélesebbre tárta a kaput- gyere, fáradj be, és mesélj.

A beszélgetés a nappaliban folytatódott egy-egy frissítő mellett. Gabriel valóban rengeteget beszélt, a családtól kezdve a kulturális és mágikus örökségig:
-Az egész családunk ilyen: senki nem bír megmaradni a démonok völgyében. Apám is nemessé vált. Sajna őt már nem ismerhetted, meghalt szegény. Viszont, mint látod, az alma nem esik messze a fájától. Jena halkan nevetett:
-Az biztos. Nekem főleg a mágiát tanította meg, a  ő sötét praktikákat, különböző lidérclángokat és átkokat. Kihúzta a nyakából a három nyakláncot, felmutatva:
-Nézd, még a talizmánjait is odaadta. A démon elmosolyodott:
-Ezektől tényleg soha nem vált meg- majd visszapillantott rá- Ti már egyszer megéltétek a történeteteket, ugye tudsz róla? Jena bólintott:
-Igen, Semifar elmesélt mindent. Az a helyzet, hogy is tanított. Gabriel szélesen elmosolyodott:
-Te aztán állig fel vagy fegyverkezve.

Ezután lopva körbenézett. Kicsit zavarta, hogy ketten voltak az egész villába. Kérdően visszanézett a soha nem látott rokonra:
-Mondd csak, anyád hol van?
-Az emberek világában- válaszolt mosolyogva az ifjú Sera- a barátjával. Épp a második gyerekkorát éli. Hátradőlt lazán és úgy folytatta:
-Épp ideje volt neki, annyira be volt gyöpösödve itt a négy fal között. Nem is értem, miért lett ilyen magának való. Gabi vállat vont:
-A démonok mind maguknak valók. Azért sem szeretik a látogatóak odahaza...

2013. május 7., kedd

unexpected from astral plane

Az éjszaka csendes lepelként borult a Di világ maroknyi lakójára, akik az igazak álmát aludták. Semmi sem háborgatta őket ezen az idilli helyen, nyugalom honolt a legeldugottabb zugában is. Shakara is békességgel zárta karjaiba szeretett feleségét az ágyban. A csendet mégis megtörte, hogy Elisir riadtan megrándult, és felkiáltott, mintha csak lidérces álom gyötörné. Ura azonnal feleszmélt, nyugtatóan magához ölelte:
-Mi történt... mi az, kedvesem? Azonban a nő nem tudott beszélni. Akadozva jöttek ki a szavak a torkán. Shakara azonnal lámpát gyújtott, hogy jobban szemre vegye, mi történt.

A látványtól egészen elhűlt. Elisir kétségbeesetten, halálra vált arccal meredt felé, mellkasából és szájából ömlött a vér. A félisten lassan lefektette:
-Te magasságos...- majd felkiáltott- Alba! Azonnal gyere! Nem kellett kétszer mondani. A holdherceg szélsebesen viharzott át a szomszéd lakásból:
-Mi történt? Majd ahogy meglátta a sokktól remegő nőt, benne is meghűlt a vér:
-Hát itt meg mi a fene történt?- fakadt ki. De nem totojázott, azonnal megragadta a nő vállait, és halkan mormolt egy varázslatot. Vékony jégréteg kezdett el növekedni az egykori holdpapnőn, remegése lassult, szinte abba is maradt. Shakara fölé hajolt, és apró lángokkal nekiállt beforrasztani a sebet:
-Nem tudom... csak kiáltott, mint akit rémálom gyötör. Lopva Albára nézett:
-Köszönöm, hogy lelassítottad az életfunkcióit. Talán így a gyógytűzzel meg tudom menteni. A herceg bólintott, majd fogta tovább a nő vállait, fenntartva a finom jégréteget:
-Ez csak természetes, tesó...

Azonban a látszólag magatehetetlen Elisir is harcolt. Régi lila holdpapnő ruháját viselte, és egy halom fekete lidérccel hadakozott egy lándzsával. A bestiák erőszakosan hol a lábába, hogy a karjába kaptak, néha félig leszakítva róla a ruhát. Fel is szisszent minden karmolás után, de nem adta magát egykönnyen: keményen odasuhintott, átszúrta a fenevadakat. A probléma csupán abban állt, hogy a kis rohadékok nem akartak fogyatkozni. A leszúrtak helyére mindig újabbak jöttek. A nő hátrált, de kitartóan folytatta a csatát. Aztán amikor az egyik oldalról belé mart, felsikoltott fájdalmában, leejtve a lándzsát. A többi lidérc kapott a lehetőségen, és megrohamozták...

Hozzá viszont már nem jutottak el. Elisir még látta, hogy ki áll elé: embernek ember volt ugyan, de kifejezetten oroszlános vonásokkal: hosszú, dús, sörényszerű haj, macskás kék szemek, hatalmas kézfejek, rajta karmokkal, macskaszerű vörös bajusz, hegyes fogak... Épp megnevezte volna, mikor is az idegen macskaügyességgel, és -fürgeséggel csapott szét a lidércek között. A sok rémség visítva hullott alá, a maradék pedig ijedtében elinalt. Nyomukban előbukkant az aranysárga fű, és a lilás, fényes égbolt. A holdpapnő lassan evickélt talpra, kezét oldalára szorítva, értetlenül meredve megmentőjére. Akárhogy is nézte, nem tudta figyelmen kívül a nagymacskás vonásokat, melyek kísértetiesen ismerősnek bizonyultak. Megkockáztatta, hogy rákérdez:

-Argai? Az alak felé fordult. Nem a régi, megszokott arrogáns oroszlán pofa nézett vissza, hanem egy komoly, sokat tapasztalt férfié. Támadóállásból visszavett egy lazább tartást, majd válaszolt:
-Én lennék. Meglep? Elisir szemei elkerekedtek. Szólni sem tudott a meglepettségtől. Mikor utoljára találkoztak, Argai még a férje esküdt ellensége volt, és vérre menően harcoltak egymás ellen. Mielőtt bármit is szólhatott volna, megmentője folytatta:
-Te is sokat változtál, Cosee Proboujours. Amikor utoljára láttalak, nagypofájú kislányként harcoltál az emberek világába. A nő igyekezett kihúzni magát, ügyet sem vetve a sérülésére:
-A nevem Elisir Chiari- mondta határozottan, majd végigmérte a férfit- Hát te, hogy kerülsz ide?

Argai sejtelmesen elmosolyodott:
-A férjurad jóvoltából. De félre ne érts, nem ide, az asztrál síkra küldött. Viszont ez a hely tökéletesnek tűnt, hogy kapcsolatba lépjek veled. Tartott egy kis szünetet, várva, hogy a nő feldolgozza a hallottakat, majd folytatta:
-Tudom, hogy ismered az asztrál síkot, még a holdpapnőként folytatott tevékenységeid során. Elisir tett egy lépést hátra, gyanakodva nézve vissza rá:
-Honnan tudsz ennyi mindent? Az oroszlánszerű alak folytatta:
-Sok mindent tudok, rengeteg időm volt ideát elgondolkozni az életemről, és választani, hogy mit is kezdjek magammal. Azt is tudom, hogy kik támadtak meg, és miért. Egészen közel lépett a nőhöz, szinte leheletnyire az arcától:
-Shakara megérzése jó volt, mikor kifakadt, hogy ti soha nem lehettek együtt. Ugyanis valaki mindig tett róla, hogy ne is legyetek- megfogta a kezét- alaposan készülj fel, Elisir. Tönkre fognak tenni mindannyiótokat...

Az egykori holdpapnő épp visszakérdezett volna, azonban Argai nemcsak eltűnt, de ő maga is kezdett magához térni. A sérülés végre beforrt, és az Alba által fenntartott vékony jégréteg is kezdett leolvadni. Feje zúgott, majd rájött a köhögés a torkában ragadt vértől. Shakara óvatosan felültette, átkarolta a hátát:
-Jól van, drágám, minden rendben- mondta nyugtatóan- már nincs gond. Elisir még tompán érezte a mellkasában a fájdalmat, és a torkában a kaparást. Annyira irritálta, hogy könnyezett tőle. Megtörölte arcát. Alba kíváncsian leguggolt vele szembe:
-Mi történt?

Lassan összeszedte magát, majd végignézett a két bestián aggodalmasan. Helyére rakta minden gondolatát, és szavát, majd válaszolt:
-Megtámadtak... Argai megmentett. A holdherceg felkapta a fejét:
-Argai? Shakara aggodalmasan nézett vissza feleségére:
-Kik támadtak meg? Elisir válaszolt:
-Föld lidérceknek tűntek. Argai csak annyit mondott, hogy tönkre fognak minket tenni, mindannyiónkat... 

2013. május 6., hétfő

tigre incompreso

Amíg a lányok ismerkedtek a varázsló szigetével, addig a fiúk sem unatkoztak. Traxx speciel ráordított egy csapat kölyökre, akik sikítva megugrottak. Aztán nagy lendülettel megiramodott feléjük. A gyerekek szanaszét futottak kiabálva, azonban ő nem hagyta őket elmenekülni. Célba vette őket, egytől egyig... majd fürgeségével lendületesen felkapkodta őket. A kicsik nevetve csimpaszkodtak a nyakán, vállán, rendkívül élvezték a harcos társaságát, aki ezt követően meg is pörgette őket. Mintha egyáltalán nem érezte volna a súlyukat. A kis közönsége pedig újra és újra elfutott előle, vagy éppen a hátára ugrott, hogy rácsimpaszkodhasson.

Kicsivel arrébb Timo figyelte a jelenetet. Neki nem volt különösebb tapasztalata vagy türelme a kicsikhez, de elnézte, ahogy a szelíd óriás elboldogul velük. Hamarosan csatlakozott hozzá Baaren nagyúr:
-Te nem játszasz? A matróz ránézett, majd vissza a kis csapatra:
-Nem igazán. Nem tudnék velük mit kezdeni, csak állnék, mint egy rakás szerencsétlenség. A kos halkan nevetett, majd a jelenetet nézve megjegyezte:
-Egész jó ahhoz képest, hogy tanulta. A gepárd felkapta a fejét:
-Mit értesz ez alatt? Baaren a tigrisre mutatott:
-Ha jobban megnézed a mozgását, néha mintha akadályba ütközne, vagy vontatott. Épp csak egy pillanatra. Vagyis nem egészen biztos benne, hogy meddig mehet el. Leengedte kezét:
-Ez a kedves, barátságos arc, amit látunk, ez tanult, és nem ösztönös.

E szavakat hallva Timothy kissé elkenődött. Visszanézett a harcosra:
-Hallottam, hogy tigrisek roppant erejéről. Traxx csak erősíti ezt a legendát. Hihetetlennek tűnik, hogy a barátságossága tanult legyen. Inkább olyan, mint valami szelíd óriás... nem tudnám elképzelni nyers agresszióval... A kos bólintott:
-Mindenki tanul, és mindent meg lehet tanulni. De a legmélyebben berögzült dolgokat nehéz palástolni- visszafordult a matróz felé- Bár úgy tűnik, mellettetek jó helye van. Kicsit kimozdulhat a négy fal közül. A gepárd meglegyintette a fülét:
-Mesélt neked? Baaren elmosolyodott:
-Csak annyit, hogy ő és Le van-Te kisasszony egy világtól elzárt helyen élnek, pár másik harcművésszel.

Beszédjüket megszakította az emlegetett szamár, amint hónapja alatt 2-2, és nyakában újabb 2 gyereket cipelt:
-Meghoztam a szállítmányt!- majd letette őket nagy vigyorral- miről diskuráltok ti itt? A nagyúr barátságosan fordult felé:
-Érdekel titeket még valami Ny-Sjaellandon? Kérdezzetek báááááááátran... Timo felkapta a fejét:
-Tanjana, az az emberlány... ő hogy került ide? Nem igazán látok embereket a szigeten. Baaren megvakarta az állát, majd lassan belekezdett:
-Azt mondják, hogy nagyon távoli vidékről érkezett, még a sarki fénnyel. Amikor idekerült egészen bokáig érő volt még, és számunkra ismeretlen nyelvet beszélt. De mi befogadtuk, és azóta a közösségünk aktív tagja. Mintha csak ideszületett volna. Traxx elmosolyodott:
-Ez kedves...

Távolabbról meghallották a lányok hangját. Laya lelkesen integetett:
-Ahoj, pupákok! Nem is tudjátok, miből maradtatok ki! Timothy felállt, és kíváncsian a lányok felé nézett:
-Ti meg mégis merre jártatok? A tolvaj mesélt lelkesen, ahogy odaértek:
-A varázsló szigetén. Képzeld, úgy néz ki, hogy ő egy Contrast leszármazott- aztán egy pillanatra elgondolkozott, ahogy kétséggel morfondírozott- bár, ha az anyja egy kitagadott nemes, akkor meg lett fosztva a vízisten kegyétől, és ebből a szempontból nem klántag. Majd visszafordult a matróz felé, és nagy vigyorral vállat vont:
-De a vérvonal az mégiscsak vérvonal, nemde? Leva folytatta:
-Valóban csodás, amit a varázsló művelt. Gyönyörű az a hely, és elmesélte nekünk a tapasztalatait. Baaren elmosolyodott:
-Sokat is köszönhetünk neki. Előtte sem éltünk rosszul, de az ő munkája egy magasabb szintre emelte Ny-Sjaelland életszínvonalát...

2013. május 5., vasárnap

meglelt herceg

Phernai kifejezetten jól érezte magát Martem kicsi falvában: az élet egyszerű volt, csendes, és ami a legszebb, hogy senki sem ismerte őt. Végre nem trónörökösként, hanem külsős szemlélőként figyelhette az eseményeket, és nem magas rangúként, hanem vendégként kezelték.

A varázslók és Yylad rengeteg érdekes tudást és tapasztalatot osztottak meg vele. Most pedig a falu szélén ült, az ültetvénynél. Ismét azt a három fehérnépet látta, amint épp végeztek a munkával... és a két srácot, akik próbálták megfűzni őket, még a kosaraikat is átvették. Ám a hölgyek nem hagyták magukat... mindig kérették magukat, és rájuk hagyták. A herceget mindig megmosolyogtatta ez a jelenet. Bár anyja mesélt, hogy legyen egy nő önálló és öntudatos, a palota falai között inkább az alázatot látta a részéről. Itt pedig ennek a három fehérnépnek a tenyeréből ettek a srácok. Vicces dolog a nemek szerepe...

Ahogy közelebb értek a faluhoz, látta, hogy a hölgyek összesúgnak, pajkos tekintettel nézve rá... majd hirtelen, széles mosollyal megindultak felé. Phernai mire észbe kaphatott volna, egyszerre ölelte őt a gekkó, az angyal, és az ork:
-Jaj, de kis cuki fiú vagy! Gyere velünk, légy vendégünk! A srácok felháborodva néztek vissza, dühükben még a kosarat is leejtették:
-Hékás, mit jelentsen ez?- akadt ki a patkány- mi itt hetek óta próbálunk titeket levenni a lábatokról, erre inkább ezt a tejfölös bajszú kiscicát választjátok? Az angyal visszaszájalt:
-Nincsenek atyáink akik megmondják, hogy kit válasszunk. Úgyhogy döntünk magunk! E szavakkal egy hatalmas puszit nyomott a herceg arcára - aki egészen belepirult. A lidérc rájuk mutatott:
-Ez nem ér! A kisujját sem mozdította értetek! Mégis mit adhatna egy ilyen külsős vándor? Azt se tudjuk, ki fia! Erre az ork felemelte a herceget, majd magához szorította:
-Mi aztán nem bánjuk. Majd legényt faragunk a kis szűrpamacsból- a macskára nézett- ugye, kis drágám? Azonban Phernai ha akart se tudott volna válaszolni, tekintve, hogy feje félig belesüppedt a termetes hölgy melleibe... A patkány srác tovább háborgott:
-Szóval így állunk- majd intett társának- akkor itt is hagyunk titeket, ti szédült nőszemélyek! Azzal továbbálltak, a lányok pedig harsányan felkacagnak.

Phernai nagy nehezen kicsusszant az ork hölgy szorításából, majd kérdően végignézett rajtuk:
-Mi olyan vicces? Most magatokra haragítottátok őket. A gekkó széles mosollyal intett:
-Ugyan már! Ők is megjátsszák ilyenkor. Mindig szoktuk egymást szekálni. Az angyal hozzátette:
-Különben is, nem lenne más választásuk. Mi vagyunk az egyetlen korukbeliek az egész környéken. Az ork zárta a sort:
-Szeretjük ám őket. De jó anyáink arra tanítottak minket, hogy egy magunkfajta ifjú hölgy sose adja magát könnyen a férfinépeknek. Ők csak hadd küzdjenek meg értünk. A herceg elmosolyodott:
-Értem már. Igazán cseles- majd nevetve hozzátette- Azért beavathattatok volna, szólni se tudtam a meglepettségtől. Az ork visszamosolygott:
-Még elválik, kis drágám.

A társalgásukat Mafana szakította félbe, aki sejtelmesen, akár egy árnyék, odalibbent hozzájuk:
-Remélem, kiszórakoztátok magatokat, hölgyeim- majd a macskára nézett- A vendégünket ugyanis el kell, hogy raboljam. Az angyal intett:
-Csak nyugodtan- majd lopva Phernai felé fordult, és odasúgta- aztán legközelebb is bűnsegédkezz ám velünk. Szavait egy pajkos kacsintással zárta, melytől a herceg ismét elpirult.

Magában nyugtázta, hogy a Bászt hívő épp jókor érkezett, hisz ki tudja, hogy ezek a szédült fehérnépek mibe keverték volna még bele. Ahogy indultak vissza a faluba, a túl vége felé, Mafana elkezdett mesélni:
-Macskaként ismered a fajtád eredetét, ugye? A vendéget kissé meglepte a váratlan témaváltás, de nem sokat hezitált a válaszadással:
-Azt tudom, hogy Bászt istennő teremtett minket, és ő képviseli a halandók 9 természetét. A mágus bólintott, majd folytatta:
-Azt is tudod ugye, hogy az első generációkat a tűz- és vízisten nevelte fel? Így keletkezett a két klán is.
-... A Chomuu és a Contrast- fejezte be helyette a herceg, de azonnal megbánta szavait. Gyorsan hozzátette:
-Igen, hallottam valami ilyesmit. Mafana folytatta, ahogy egyre közelebb értek a falu túlsó végéhez:
-Ugyebár a Contrast, a későbbi Constructor klán olyan tiszta módon megőrizte a vérvonalát, hogy generációkon keresztül megmaradtak a fehér alapon fekete csíkjaik. Viszont a Chomuu klán tagjai mindenféle réteggel és néppel vegyültek... talán pár száz éve is megvan, hogy szürke macskát láttak utoljára.

A hercegen érezte, hogy szabályosan elhűl, de akkor már a kunyhóhoz értek, és Mafana már nyitotta is az ajtót, félig visszanézve rá:
-Hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre... Az ajtó kitárult... Drina és Hassan társaságában pedig ott ült Tom Focus, komor atyai pillantást vetve fiára. A Bászt hívó fejet hajtott:
-Megtaláltam, felség. Az uralkodó felállt, és megejtett a mágusnő felé egy bizalmas mosolyt:
-Köszönöm a segítséged- majd ismét fiára nézett- Készülődj, megyünk haza. Phernai teljesen elképedt, majd végignézett a mágusokon:
-Ti értesítettétek apámat? Honnan tudtátok? Hassan felállt, és a jól megszokott barátságos hangvétele ezúttal komorrá és semlegessé vált:
-Csak most tudtuk meg, ahogy alig egy órája megjelent. A kérdés inkább az, hogy miért hazudtál nekünk?

A herceg érezte, hogy a felépített jó viszonyuk épp 180 fokos fordulatot készül venni. Riadtan próbálta menteni a menthetőt:
-Nem hazudtam! Azt mondtam, hogy Hamu vagyok, és valóban a családom neve a hamuból származik. Azzal, hogy nem fejtegettem, hogy honnan jöttem, azzal nem hazudtam. Sőt, azzal sem, amikor azt mondtam, hogy jártam mind a tűzvörös-, mind a tengerkék ég alatt. De ha megmondtam volna, hogy ki vagyok, ugyanúgy fogadtatok volna, vagy máshogy? A mágusok összenéztek. A kölyök kérdése valóban elgondolkodtatta őket. Tom viszont fia vállára tette kezét:
-Kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetüket. Így is visszaéltünk a vendégszeretetükkel. Indulnunk kell. Phernai sóhajtott, majd elindult apjával kifelé.

Füttyentett, mire Rosina előbaktatott az istállóból. Megrázta magát, majd gazdája megpaskolta a vállát:
-Készülj, Rosina, indulunk... Ekkor egy hang szólalt meg a hátuk mögül. Drina szólította le a herceget:
-Hamu... A trónörökös megfordult, szembe a liánmintás maszkkal. A fiatal mágus hangja szomorkásan csengett:
-Elmész, és elfelejtesz minket? Ez a kérdés mélyen megrázta Phernait. Apjára nézett kérdően. Várt tőle valami biztató választ... egy jelet... akár biztosítékot, hogy Martem lakói nem maradnak cserben. Tom Focus közelebb lépett a kezdő javasasszonyhoz:
-Láthattam magam is, hogy az évezredes háború mennyire megrázta a falutokat. Viszont a lelketeket nem vette el, és ez abból is látszik, hogy nemcsak szívesen láttátok, de tanítottátok is a fiamat - pedig nem ismertétek. Így készen állok, hogy bármilyen forrást a rendelkezésetekre bocsássak, mely által fejlődhettek és kibontakozhattok. Ez a legkevesebb. Ezt hallva a halálfej maszkos varázsló is kilépett az ajtón:
-Erre igazán semmi szükség...
-Ragaszkodom hozzá- válaszolta a király mosolyogva- sőt, írásba is adom. Csak nevezzétek meg, hogy mire igénylitek a ráfordítást. Hassan lassan, vontatottan körbenézett a kihalt faluba, majd vissza az uralkodóra:
-Ha így állunk, akkor nyugati szélen lévő Bászt szentélyt szeretnénk felújíttatni. Elvégre, jelen pillanatban, sokat köszönetünk a gyermekeinek. Tom elmosolyodott, és fejet hajtott:
-Úgy legyen.

Lassan elindultak kifelé, apa és fia. Phernai azonban nehéz szívvel nézett vissza a mágusokra. Nagyon megszerette ezt a világtól elzárt kis települést és maroknyi lakosát...

2013. május 2., csütörtök

non ti ricordo... e neanche lo voglio

Újabb reggel az emberek világában, egy újabb vendettás éjszakát követően. Celestino letekerte a kötést a karjáról, és megvizsgálta. Alig látszott már a vágás, amit tegnap szerzett. Kemény ellenfél volt, két machetéval, és mélyen felhasította a karját. Szerencsére, miután végeztek azzal a csapattal is, Kicsi megfelelően ellátta a sebet.

Ezt végiggondolva a nemes felé fordult. Ő álmosan, de mosolyogva pislogott rá vissza az ágyból. A sötét angyal visszamosolygott rá:
-Szia...
-Hello...- szólt a démonmágus halkan, majd eltűrte a haját- na, jobb már? A testőr ismét a halovány forradásra nézett, majd vissza társára:
-Sokkal. Alig látszik. Kicsi csak elmosolyodott, majd ismét lehunyta szemeit.

Celestino viszont kiment a konyhába, feltenni a szokásos kávét. Az első adaggal még Zoé kínálta be őket, azóta rákaptak, és minden reggelüket ezzel kezdték. Azonban homokszem csúszott a gépezetben - legalábbis a sötét angyal ezt tapasztalta, miután kinyitotta a szekrény ajtót. Leolvadta a mosolya, majd a háló felé fordult:
-Elfogyott a kávé- indult is a felsőért és a kabátért- leugrok egy adagért. Kicsi kómás hangja hallatszott bentről:
-Rendben. Aztán figyelj az álcádra...

Az álcázást tanulta ki talán a legkönnyebben a duó: Zoé elmagyarázta nekik, hogy az emberek inkább megvetéssel, mint csodálattal fogadnak mindent, ami eltér tőlük. Mikor már benne voltak a portyázásba, így értették meg azt is, hogy miért számít az embereknél a bőrszín. De inkább ennél jobban nem folytak bele, csak tették tovább a dolgukat, amelyről meggyőződtek, hogy jó.

Akárcsak a reggeli kávé, amit most a testőr frissen hozhatott el a boltból. A nemrég ledarált kávészemek illata még így is megbabonázta, ahogy indult hazafelé. Az idillből egy kissé erőszakos női hang rázta fel, mely a nevét kiáltotta. Először azt hitte, rosszul hall, és már tért is vissza a kényelmes gyalogtempóba, azonban amikor másodszorra is hallotta nevének kiáltását, rá kellett jönnie, hogy itt nincs semmi félreértés: valaki őt szólítja. De mégis ki? Hisz a sámánon és az úrnőjén kívül senki nem ismeri az emberek világában. Megfordult...

Egy sötétbarna, rövid hajú, zöld szemű nő sietett hozzá. Nagyjából azonos magasságúak, és egyidősek lehettek. Amint odaért hozzá, megállt, kissé zihált, majd kissé letorkoló hangnemben belekezdett:
-Csakhogy megtaláltalak, te mihaszna! Már nem is vagyok neked fontos? Celestino értetlenül nézett vissza az ismeretlenre. Halvány fogalma sem volt, hogy hol találkozhattak.
-Elnézést... de ismerjük mi egymást? Erre a kérdésre a nő felkapta a fejét, és arcára szinte dühös döbbenet ült:
-Ugye te most viccelsz velem?- fakadt ki- Még jó, hogy ismerjük, nem változtam annyit az évek alatt. De ahogy elnézem, te se. És apropó, évek alatt, beszámolhatnál, hogy az utóbbi majdnem 5 évben mégis merre jártál.

Az inkognitós sötét angyalnak még mindig nem derengett az idegen alakja. Az viszont annál inkább, hogy talán ő a múltjából lehet valaki... Annyit azért mégis tudott, hogy az emberek világából származott, és a démonok völgyében bevillant neki egy kép... de több nem. Viszont azt bizonyosan hitte, hogy okkal nem emlékszik semmire a múltjából, és így van rendben. Akárki is ez a nő, jobb, ha nem tudja, hogy milyen kapcsolatban álltak. Elkomorodott, és lassan elfordult tőle:
-Elnézést, de összekever valakivel... Meglepetésére az idegen megragadta a vállát:
-Azt ugyan már nem! Felismerném az öcsémet bárhol, bármikor! Addig nem mész sehová, amíg el nem mondod, hogy mi történt veled! Celestino ezen a ponton nagyon megunta a nő erőszakoskodását:
-Szállj le rólam, asszony!- rivallt rá vissza, és vele egyidejűleg a karját is kilépte a szorításból.

Az idegen szorítása azonban olyan erős volt, hogy leesett róla a kabát, és előbukkantak a szárnyai. Meg is riadt... azonban a nő még inkább, még meg is ugrott a látványtól. A sötét angyal idegesen húzta vissza kabátját, ismét a nőre rivallva:
-Ezt miért csináltad? Ezt akartad látni? Az idegen teljesen elhűlt, csak hebegni tudott ijedtében:
-Te... te vagy az egyik sötét angyal? Az a gyilkos? A testőr komoran nézett rá vissza:
-Akárki is vagy, a saját érdekedben jobb, ha távol maradsz tőlem. Nem emlékszem, és nem is akarok emlékezni rád... Megvan az oka. Azzal elfordult tőle, és ment tovább hazafelé.

Az élmény azonban nem hagyta nyugodni: hogy került ide egy arc a múltból? Valóban lett volna testvére? Egyszerre nem akart tudomást venni róla, de kíváncsi is volt - még ha jól tudta, hogy talán ezzel a tűzzel játszik. Kicsi már várta széles mosollyal. Viszont ahogy látta belépni komoran, szöget ütött a fejében, hogy valami nem stimmel.
-Mi az?- kérdezte- Mintha teljesen kicseréltek volna ez alatt a pár perc alatt. A testőr levette kabátját, szélesre tárva szárnyait, majd átadta a frissen őrölt kávét:
-Semmi. Ne beszéljünk róla... Társa értetlenül állt. Az ügy komolynak tűnt, de tiszteletben is akarta tartani Celestino kérését. Még soha nem volt olyan, hogy valamit nem beszéltek meg.

Kopogás hallatszott az ajtón. Mindketten felkapták a fejüket. A nemes elmosolyodott:
-Biztos Zoé!- már libbent is az ajtó elé- Talán új megbízás. A sötét angyal szemei elkerekedtek. Rossz sejtése akadt. Ám mielőtt nemet mondhatott, társa már szélesre is tárta az ajtót... majd teljesen lecövekelt előtte. Ugyanis szembesült ugyanazzal az idegennel, akivel Celestino is pár perccel korábban. A helyzet ráadásul meglehetősen kellemetlenre sikeredett, hisz láthatóvá vállt előtte mind a tollas fülei, mind a karmos szárnyai, mind pedig a hollótollas farka. A ledöbbenésben reflexszerűen kiáltott:
-Nem veszünk semmit!- és már csapta is be az ajtót.

Azonban a nő kintről kérlelni kezdte:
-Engedj be, légy szíves! Tudom, hogy Celestino odabenn van! Nem tudom, és nem értem, hogy mi történhetett, de muszáj beszélnem vele... Kérlek... Kicsi értetlenül hallgatta, majd testőre felé fordult:
-Ki a franc ez?- suttogta. A sötét angyal vállat vont:
-Ma reggelt talált rám. Azt mondja, hogy a nővérem. A démonmágus felvonta szemöldökét:
-A múltadból valaki. Látni akarod? Társa csóválta a fejét:
-Nem. Mondd neki, hogy nem vagyok itt. Ekkor ismét hallatszott a nő hangja:
-Tudom, hogy odabenn van. Az egész város rólatok beszélt, mindenki tudja, hogy ti együtt mentek. Kicsi sokatmondóan nézett vissza a férfira:
-Biztos? A sötét angyal végighúzta tenyerét az arcán, megvakarta fejét, végül sóhajtott:
-Na jó... de csak pár percre. A nemes megejtett egy enyhe mosolyt, majd ajtót nyitott.

Amint az idegen belépett, már zárta is mögötte. A jövevény igencsak megilletődött, mikor látta, hogy kikkel is van dolga. A testőr komoran végigmérte:
-Rendben, itt vagy. Mondd el, mit akarsz, aztán kalap kabát. A nő odalépett vagyok:
-Tényleg nem emlékszel rám?- most már inkább kétségbeesett volt, sem mint erőszakos- Darinka vagyok... Mégis mi történt veled, miért tűntél el? Celestino sóhajtott:
-Ne nézz így rám, akkor sem emlékszem. Törlődött minden emlékem, és újra kellett tanulnom mindent, amit halandó tudhat és érezhet. Testvére reménytelenül állt előtte. Olyan hatást keltett, mint aki szívesen megölelné őt, de ugyanakkor tart is tőle. Kicsi jól látta rajta... és azt is, ahogy társa pajzsként emeli maga köré a közönyt, nehogy érzelmeket tápláljon felé - mikor is ismét elfordult tőle:
-Most menj, kérlek. Nem vagy itt biztonságban... Darinka a szája elé emelte kezét, látszott, hogy mindjárt könnyekben tör ki.

A nemes ekkor törte meg köztük a jeget, ahogy a sötét angyalra rivallt:
-Ne légy már ilyen, legalább öleld meg! Celestino felkapta a fejét, úrnőjére nézve. Kicsi fejével a jövevény felé bökött, megerősítve szavait. A testőr sóhajtott, majd Darinka felé fordult komoran:
-Iszonyatosan megnehezíted a dolgomat... Testvére végig se várta  a mondatot, már a nyakába ugrott, szorosan bújt hozzá. Érezte, hogy ettől teljesen megtorpan - ugyanakkor emlékezett, hogy az úrnőjéhez való szolgálatba szegődéskor érezte magát így utoljára: hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Viszont tudatosan akarta távol tartani magától a nővérét. Most viszonozta az ölelést ugyan... de már a következményeken járt az esze. És nem tetszett neki, amibe belegondolt.