2012. november 28., szerda

Randy deira Tui Garutea

Milyen rég történt minden... mintha csak egy könnyed, te tartalmas álom lett volna az egész.

Randy, az akkor még kölyök kadét ott állt a sorban gyerekkori barátaival: a szőke Titannal és a selyemfiú Ganusszal. RTG készültségben volt... segítséget szerveztek Nixának, a Földre. A kadétok kitűnően ki voltak képezve, a saját siklót is maguk vezették. Beugrott a három srác is a saját járművébe, és elindult. Út közben azonban meglepetésükre előugrott egy negyedik tag:
-Banzáj!- egy hosszú, fehér hajú, kék szemű lány képében. Nem lehetett idősebb, mint ők.
-Te meg mégis mit keresel itt?- rivallt rá Randy a volán mögül- Lányok nem lehetnek kadétok! Azonban a lány nyelvet öltött rájuk:
-Nem tudjátok, hogy kivel beszéltek, hülyegyerekek! Én Gita vagyok, a bolygó megrengetője. Titan lekicsinylően végigmérte:
-Inkább a feneked megrengetője. Húzzál haza, porbafingó! A hívatlan vendég erre úgy begurult, hogy a szőkeségnek esett és elkezdte püfölni őt a fedélzeten:
-Majd adok én neked! Azonban a szőke srác hamar besokallt, sárkányember alakot öltött, és miután a falhoz vágta a lányt, fenyegetően ráfújt. Ganus lépett közbe, kettejük közé állva:
-Elég legyen skacok! Ne egymásra pazaroljátok az energiátokat! Randy visszanézett az üléséből:
-Igaza van. Nixának nagyobb szüksége van ránk. A csaj meg maradhat... ha a deghyomiakat is így elpáholja, mint téged, akkor egy szavunk se lehet. Titan morrant:
-Azt majd meglátjuk...

Következő kép a harctéren. A két birodalom közti határsivatag tele volt deghyomiakkal... és egészen a három kapuig értek. Randy is alakot váltott, a fekete bozontos zöld sárkányemberét. Remekül értett az elektromos támadásokhoz, az volt az ő igazi eleme. Nem is igazán volt a fényből előmaterializált fegyverek híve, inkább az elemi támadásoké. Titant még egy pillanatra látta... a kék sárkány épp vadul hadakozva eltűnt a tömegben. Ő épp kicselezett egy katonát, majd tekintetével Ganust kereste. Legjobb barátja épp legelőre sietett, törve előre az utat. Randy elmosolyodott:
-Ez a beszéd, barátom- gondolta, majd a nyomába eredt. Tört előre ugyanúgy, keresve a probléma gyökerét, a vezetőt, aki irányítja a sereget. Azonban, mikor odaért, kellemetlen meglepetésére Ganus a porban, vérben ázva hevert, vele szemben pedig egy hatalmas cápaember magasodott, véres szájjal és karmokkal. Randy teljesen lecövekelt a döbbenettől. A legjobb barátja...  Egy pillanattal ezelőtt még élt... a következőben pedig....
-Mit bámulsz, kölyök?- Jaff tett egy lépést közelebb felé- szeretnél te lenni a következő? A kölyök szemei könnybe lábadtak, majd dühödten felkapta a fejét:
-Megölted a barátomat, te szemétláda!- olyan dühös volt, hogy nem mérlegelt, nem számolt, csak ugrott. A következő pillanatban csak annyit érzett, mintha tűk fúródnának a mellkasába... majd filmszakadás....

A mai napig nem tudja, mennyi idő is telt el pontosan, mikor a harc után magához tért. De meglehetősen kellemes helyen feküdt: könnyed liliomillat a levegőben, és egy kedves, fekete hajú, lila ruhás lány arca, ahogy az ágy szélén ül, és csillogó szemekkel mosolyog felé. Egy édes momentum...  Aztán a hirtelen felismerés, hogy neki csatában a helye. Azonnal felpattant:
-Ganus... Azonban a lány megfogta a vállait, és lassan visszafektette:
-Deghyom egyelőre visszavonulót fújt- magyarázta- pihenj nyugodtan. Randy azonban nem volt nyugodt, elkezdett faggatózni:
-Hogy vannak a többiek az RTG-ről? Hol van Titan és Gita? És Ganus? Azonban a lány helyett egy fiatal, hollószárnyas, tollasfülű, barna hajú nő válaszolt, aki épp belépett a szobába:
-Ganus sajnos meghalt. LadyDá, a legjobb gyógyító próbálta megmenteni az életét, sikertelenül. Sajnálom. Randy megszorította a takarót, szemei ismét könnybe lábadtak. Együtt nőttek fel ezzel a barátjával, és nem bír megbirkózni a ténnyel, hogy örökre elvesztette. A hollószárnyú nemes közben teát töltött, és átnyújtotta neki:
-Bátor gyerek vagy. Hogy hívnak? A srác átvette a csészét, majd megtörölte az arcát, és válaszolt:
-Randy... Randy deira Tui Garutea. A csillogó szemű lány közelebb hajolt:
-Milyen hosszú neved van! Ennyire szerettek a szüleid? A kölyköt megmosolyogtatta a kérdés, érezte is, hogy némileg mintha oszlanak a keserűsége. Beleivott a teába, majd válaszolt:
-Az RTG körül három hold volt: a Rhynn, a T'het és a Garutea. A T'het sajna szilánkokra robbant. Viszont a holdak különböző lakói mind a főbolygóra költöztek miután a lakóhelyük túlnépesedett. Az én őseim a Garuteáról származnak, azon belül Tui városából. Ezt jelöli a nevem. A lány elmosolyodott:
-Anyámat Kicsinek hívják- mutatott a nemesre- amit nem értek, mert ő elég magas. Én pedig Jena Sera vagyok. E szavakkal kezet nyújtott neki, Randy pedig örömmel viszonozta a gesztust.

Újabb helyszínváltás. Nixát elborította a járvány, és pár deghyomi spion igyekszik befelé a városba. Azonban ők ezt nem fogják hagyni. Megindult... ismét felvette zöld sárkányember alakját, és elektromos támadással csapott le a kémekre. Mellette elsuhant a szőke Titan, kék sárkányember alakot öltve, egy különleges lándzsát materializálva a fényből, amivel hárított, és hátrébb lökött pár fegyverest. Mellette elugrott Gita, aki a tiszta energiát saját magába koncentrálta... ezáltal megnövelte a méretét, óriássá vált. Így könnyedén félrerúgta a betolakodókat. És végül Jena suhant át közöttük, aki boszorkányos ügyességgel bánt a démonmágiával. Ők négyen voltak az ellenállás előőrsei, akik megvédték a járvány alatt a betolakodóktól a kék fővárost...

3...2...1....

Randy lassan visszatért a jelenbe. Előbb megtörölte kissé arcát, azután nyitotta csak ki a szemét. A szellemligetben ült, vele szemben Manuval. Az egykori mecha most indián ruhákban volt, és érdeklődve nézett vendégére:
-Ha jól veszem ki, elég mély volt az utazás. A már késői tinédzserkorban lévő, szakállas, hosszú bozontos srác nagy levegőt vett, majd elmosolyodott:
-Eléggé. Hiányzott már egy ilyen igazán mély visszaemlékezés. Nem igazán használtam a képességeimet, mióta a Földön vagyok. Egyszerűen... nem volt rá szükségem. Emanuel tovább kérdezősködött:
-Mi okod volt maradni? Randy kissé nyeglén vállat vont:
-Beleszerettem Jenába. De miatta egy percre se sajnáltam a döntésem. Meg hát... RTG túlságosan is az energiahasználatra megy rá: ki hogyan, miként, mikor, merre... itt több kisebb birodalom van, mindegyik máshogy van berendezkedve, ettől egy kicsit érdekesebb. Manu bólintott:
-Ezt aláírom. De... nem gondolkoztál azon, hogy visszamenj? Randy megvakarta a fejét, majd végignézett vendéglátóján:
-Miért, te igen? Emanuel sóhajtott:
-Engem már egy jó ideje semmi nem köt oda. Cala meghalt... ő volt az egyetlen, akihez kötődtem. Ám mesélted, hogy neked vannak még ott barátaid. Amikor legelőször találkoztunk, mondtad, hogy érzed rajtam a léleklenyomatukat rajtam. Titan és Gita... ugye? A fekete bozont bólintott, megejtve egy enyhe mosolyt:
-Azért néha kíváncsi vagyok, hogy mi lehet velük. Jó csapat voltunk... Manu megvakarta az állát, méregetve vendégét, majd megszólalt:
-Esetleg meglátogatni őket? Jenával együtt?

2012. november 23., péntek

goodbye from demons

Celestino nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy magánál van-e. Nem igen látott maga körül semmit, csak az üres teret... valamint szemben a Sötétséget, akinek zöld szemei sejtelmesen mosolyogtak, mint mindig.
-Észrevettél? Remek- szólította meg a sötét angyalt a megszokott kissé sunyi hangnemben- Remélem nem bánod, ha megkérlek, hogy mesélj egy kicsit. Ugyan nem hangozz el konkrétan, hogy az istenség mire gondol, de a testőr mintha az agya mélyéről tudni vélte, hogy mit kér tőle. Válaszolt:
-Bevillant egy kép... hogy miként haltam meg. Említetted, hogy volt egykoron egy másik életem. De véget akartam neki vetni. Semmi mást, csak hogy vége szakadjon, hogy befejeződjön egyszer és mindenkorra. Feljebb emelte egy kicsivel a tekintetét, úgy folytatta:
-Most viszont határozottan harcolni akartam ellene... Így kívánta a becsületem, és motivált a tény, hogy Kicsi velem van. Ismét lejjebb pillantott, maga elé:
-Ő az, akit védelmezek, akiért harcolok, és akit szeretek...

Sötétség bólintott:
-Megértetted tehát. Azért jó, ha tudod, hogy csak és kizárólag ennek az erős motivációdnak, az akaraterődnek, és a képzésed során felszedett edzettségnek köszönheted csupán, hogy életben maradtál. Celestino felállt, és fejet hajtott:
-Ezzel tisztában vagyok- majd megejtett egy halovány mosolyt- de mindemellett van egy olyan érzésem, hogy a te is hozzájárultál a túlélésemhez. Az istenség szemei ismét sejtelmesen mosolyogtak:
-A sötétség soha sem adja ki a titkait. Aki viszont méltónak érzi magát, az  felfedezheti...

Ekkor a sötét angyal kinyitotta szemeit. Ágyban feküdt... és tele volt kötésekkel. Felüdülés volt tisztán levegőhöz jutni, ám amikor próbált feltápászkodni, kissé bajos volt: a sebek még nem forrtak be teljesen, a kötések pedig olyan szorosan voltak, hogy már-már akadályozták a mozgásban. Ő azért ügyes-bajosan felevickélt, felöltözött, megragadta kardját, és elindult kifelé.

A házból kiérve látta, hogy még mindig a démonok területén van. A ház előtt pedig Kicsi és Gabriel ült, épp beszéltek. Úrhölgye megpillantotta őt, feláll, és elmosolyodott:
-Jó látni, hogy magadhoz tértél. Hogy érzed magad? Celestino megejtett egy kínos mosolyt:
-Voltam már jobban is. A nemes odament hozzá, és megpuszilta. Gabi is felállt, és végigmérte őket:
-Hát... ennyit tudtam csak segíteni. Így, hogy már talpra álltál, el kell hagynod ezt a területet. A testőr bólintott. Ezután a démon az unokahúga felé fordult:
-Ja, és Kicsi...- intett neki. Az úrhölgy odament hozzá, Gabriel pedig magához szorította, majd homlokon csókolta. Habár a sötét angyalnak nem voltak ismeretei az itteni szokásokról, erről tisztán felismerte, hogy egy áldás. Ezt követően Gabi ismét a hölgy szemeibe nézett:
-Nincs okod félelemre, vagy hogy megingjon a bátorságod- a válla fölött fejével enyhén a testőr felé biccentett- főleg, ha ilyesvalaki vigyáz rád. Én megbízom benne. Kicsi visszamosolygott:
-Köszönöm- majd valamivel lazábban hozzátette- azért te is eljöhetnél néha. A lányommal még nem is találkoztál. Ő is mesterien bánik a démon mágiával. A nagybácsi bólintott:
-Sort kerítek rá.

Azzal Kicsi Celestinóba karolt, és elindultak kifelé a hegyek közül...

2012. november 18., vasárnap

a vízisten köztünk jár

A testvérek épen hazaértek... leszámítva Morát, aki Északon teljesen átfagyott, és emiatt megbetegedett. Hazaérve azonnal ellátásra került, betegszobába, alaposan betakarva. Shayla aggodalmasan mérte a lázát, míg a másik kettő kíváncsian figyelt.
-Mi van vele?- kérdezte Sheo- Mennyire van rosszul? A királynő visszanézett fiaira:
-Nagyon magas a láza- majd elindult kifelé- segítséget kell kérnem Zitanától, neki biztos van orvossága erre. Phernai sóhajtott:
-Remélem... Majd a húgához lépett, és megsimogatta a fejét. Mora megejtett egy enyhe mosolyt, de nem mozdult.

Shayla közben összefutott Focusszal a folyosón. Épp készült vázolni a helyzetet, mikor közbeszólt oldalról egy hang:
-Nincs miért aggódnotok egy percre se. A pár megfordult, Tom Focus szemei el is kerekedtek:
-Vízisten?

Valóban, a víz úrnője állt velük szemben, most a szokásosnál is nyugodtabb vonásokkal. A királynő rácsodálkozott:
-Te itt? Mégis miért jöttél ide, közénk? Az istennő elmagyarázta:
-Megtudtam, mi történt... hogy mit művelt veletek a szélisten, akit ismét bebörtönöztünk. Azért jöttem, hogy segítsek. Megindult befelé, majd még egyszer hátraszólt:
-Ti csak maradjatok itt, és mindent bízzatok rám. Azzal a következő sarkon el is tűnt.

A király kissé remegett az izgalomtól, hisz nem tudta mire vélni a szokatlan látogatást - az istennő ugyanis nagyon sokáig nem volt egy Deghyom párti. Őt is megvetette. Viszont Phernai megjelenése óta némelyest változtak a dolgok...

Pár perc múlva épp Phernai és Sheo futott hozzájuk, nagy örömmel arcukon:
-Nem hiszitek el, hogy mi történt!- kiáltotta a kisebbik- itt járt a vízisten, bement Morához.
-Sőt- folytatta Phernai- meg is gyógyította. Mora magánál van. Gyertek, ezt látnotok kell! A szülők követték is a fiúkat, be egészen Mora ágyáig. A hercegnő ült az ágyban, szemei tiszták voltak, arca egészséges... Shayla még a homlokát is megfogta, és érezte, hogy elmúlt a láza. Örömében megölelte, és megpuszilta kislányát...

megjárt pokol

Az arénában már készen állt minden. Még a helybéliek is összegyűltek,izgatottan várva, valószínűleg régen voltak tanúja efféle kivégzésnek. Talán egyedül Celestino volt nyugodt. Csak állt a ring közepén, kardjára támaszkodva, tökéletesen hideg vérrel. Mégiscsak harcos volt ebben az életben, a fegyverforgatás volt a lételeme. Minden mást később kellett hozzátanulnia. Bár nem tudta, hogy mit takar a négy csapás, ő állt elébe. Kicsi reszketett még oldalt, Gabriel társaságában, ökölbe szorított kézzel nézte az egyedül ácsingózó sötét angyalt. Nagybátyja látta idegességét, és megfogta a kezét:
-Nyugalom... Ha a barátod igazán rátermett, akkor nincs miért aggódnod. Kicsi némán bólintott, majd visszanézett a mélybe.

A vezér ekkor állt fel a székéből, hogy kihirdessen:
-Testvéreim! Íme egy betolakodó angyal a földünkön. Hagyjuk, hogy csak úgy büntetlenül járkáljon köztünk fel s alá?
-Nem, nem, nem!- kiáltotta a tömeg. A levegőben tapintható volt a feszültség. A vezér folytatta:
-Éppen ezért kapja a legsúlyosabb megtorlást, amit az ilyen betolakodó kaphat- felemelte a karját- jöjjön hát a négy csapás!

Az aréna négy sarkában kinyíltak a kapuk. Celestino végignézett rajtuk, hogy mégis miket vagy kiket engednek be rajtuk. Az első démon vagy 5 méter magas volt, vaskesztyűkkel, erővel teli. A második démon egy filigrán alak, talpig feketében, vaskarmokkal, gyors mozgással. A harmadik démon arcát kabuki maszk fedte, varázslóköpenyt viselt, látványként be is mutatott egy tűzvarázslatot. Végül a negyedik is belépett, mellvértben, páncélnadrágban, hátán és övén különféle fegyverekkel, mint egy élő arzenál.  A sötét angyal felmérte a terepet. Épp azon sakkozott, hogy melyikkel érdemes kezdeni, mikor elhangzott a gong.

Akkor viszont már mind a négyen ugrottak is. Az őrnek annyi ideje maradt csak, hogy kitérjen az útjukból. Egy pillanatra meg is riadt, hogy nem jutott elég ideje lépni. Aztán ismét összeszedte lélekjelenlétét, és egy újabb csapás elől ugrott el. Az óriás démon vette őt aztán célba:
-Ne pattogj, nikkelbolha! Hadd zúzzalak szét! Ez az ellenfél volt most a legközelebb. Remek alkalom volt a harcos számára, hogy rá összpontosítson. Át is váltott támadásba, de mire elérte volna a vaskesztyűst, jobbról találatot kapott. Faralt is egy sort, mire meglátta, mi az. A talpig fekete volt az... a gyorsaság. Fel is kacagott:
-Nézz a lábad elé, lajhár! A négy csapás mindig összedolgozik. Alig, hogy végigmondta, Celestino már a varázsló csapását érezte a hátán. Kissé megugrott, majd körbenézett, várva a negyedikre. Az utolsó pillanatban jelent meg mellette, bárddal a kezében. A testőr belevágott a karjába, majd kikapta a fegyvert, és ellenfeleire nézett:
-Ez engem nem riaszt vissza, és jobban teszitek, ha ti sem becsültök alá. A becsületem és az úrnőm iránti hűség azt kívánja, hogy megmérkőzzek veletek, és le is győzzelek mindannyiótokat. Az álarcos varázsló felnevetett:
-Milyen heroikus a kis angyal- majd intett- verjük ki belőle a szart is!

Azzal ismét megindult a négyes. Celestino már jobban figyelt, most, hogy tudta, hogy összedolgoznak. Igyekezett azt is észben tartani, hogy mindegyiknek más volt a képessége: az erő, a gyorsaság, a mágia, és a fegyverek. Rájött, hogy nem egészen jó taktika, ha egyenként akarja őket legyőzni... inkább lassan fokozatosan, vágásonként... amelyik épp a legközelebb kerül hozzá, arra sújt le. Kicsi még mindig idegesen nézte a viadalt:
-Rátapadnak, mint a keselyűk... minden oldalról kap egy ütést, így el fog veszni. Gabi bólintott, majd hozzátette:
-Hacsak el nem kezdi őket végre leszedni. Ha egyet már sikerült legyőzni, akkor bomlik a rendjük. Csak odáig még el is kell jutni.

A kisebb vágások, és a hárítások valóban nem vezettek semerre, inkább csak kezdték kimeríteni a sötét angyalt. Észlelte is, hogy határozottabb reakcióra van szükség. Pont a varázsló került hozzá közelebb. Némi időt veszíthet ezzel, de megéri a kockázatot. Határozottabban markolta a kardot, majd egy összpontosított csapással suhintott is.... levágva a varázsló fejét. A test összerogyott, a fej pedig elgurult. A tömeg fel is hördült egy pillanatra.

Viszont Celestino jól számította, hogy ezzel időt vesztett... hisz közben az óriás és a fegyveres beértek. Megragadták a szárnyait, és elkezdték tördelni. Végül a talpig fekete is odaért, és társai szorítását kihasználva vitte be az ütéssorozatot karmaival. Kicsit ijedtében felpattant, de nagybátyja megragadta, és visszarántotta:
-Mit csinálsz, te bolond? Nem avatkozhatsz közbe! A nemes kifakadt:
-De így ki fogják véreztetni! Gabi megrázta a fejét:
-Akkor sem tehetsz semmit. A hölgy tehetetlennek érezte magát, és ez nagyon zavarta.

A testőr viszont ismét próbálta összeszedni a lélekjelenlétét, hisz bár a fájdalom kezdte az eszét venni, igyekezett összpontosítani. Belerúgott a fekete ruhásba, majd félig megfordulva lecsapta az óriás karját. A behemót felordított, de végre az egyik szárnya szabaddá vált. A fegyveres ekkor egy csatabuzogányt emelt a magasba, hogy azzal csapja agyon ellenfelét. A sötét angyal még látta a szeme sarkából a mozdulatot... és meg is előzte. Átszúrta a páncélos torkán a kardot, majd lerúgta róla. Ellenfele halálhörgések közepette vergődött a földön.

Hátulról már a behemót bömbölése hallatszott:
-Te kis senkiházi!- emelte megmaradt öklét a magasba- ezt most megkeserülöd! És már meg is rohamozta Celestinót. Az őr azonban figyelemmel nézte a másik oldalról támadó gyors démont. Kihasználta az alkalmat, összpontosított... és a kellő időben ugrott félre, így a behemót a fekete ruhást találta el. Kissé meghátrált, míg megmaradt ellenfelei összeszedték magukat. Addig ő is próbálta összekaparni magát. Valóban, repülni már nem volt képes, valószínűleg szilánkokra törtek a szárnyait... ezt el is vetheti a további stratégiából. A vaskarmok általi ütések pedig meglehetősen mélyek - talán át is ütötték és szervet is ért. A vérveszteség így is drasztikus.

Ismét felnézett. A másik kettő ismét célba vette. Nincs mese, addig kell őket legyőznie, míg el nem ájul a vérveszteségtől... vagy amíg meg nem hal. A fekete ruhás már majdnem ott volt az orra előtt. Megoldotta annyival, hogy egész egyszerűen az utolsó pillanatban felkapta a kardot. Ellenfele szabályosan rányársalódott, hisz már nem volt ideje megállni. Lerúgta őt a fegyverről, hogy a földön vergődjön tovább, majd közelebb lépett a behemóthoz. Az óriás ismét rábömbölt:
-Megbosszulom a társaimat, te kis féreg! Fél kézzel is elbánok veled. Már emelte fel a karját... Celestino végigmérte. Gyorstámadást kell intéznie, ez viszont rengeteg energiát, és erőt elemészt. De nincs más megoldás... Így mielőtt a behemót lesújthatott, a sötét angyal már végig is futott rajta, lendületesebb vágásokkal jobbról-balról.... majd a másik oldalon ért földet. Ugyanúgy a behemót is, csak éppen darabokban...

A közönség teljesen elhűlt. Valaki le tudsz győzni a négy csapást. Ám a testőr sem volt túlságosan rózsás állapotban: nagyon homályosan látott, és igencsak látványosan remegett a vérveszteségtől. Hallotta még a vezér hangját:
-Habár eddig senki sem volt képes legyőzni a legjobbjainkat, a törvényeink értelmében, mint a négy csapás legyőzője, ez a sötét angyal szabadon távozhat! Elengedjük...

Filmszakadás. És mintha csak egy álomból ébredt volna, látta magát egy nagyváros sikátorában. Kezében egy hatalmas kés, karja végigvágva, melléből folyik a vér... De nem... ő innen nem megy sehová. Itt fog véget érni a történet. És egy újabb szúrás a késsel...

Feleszmélt egy pillanatra. Még mindig ott térdelt az aréna közepén, zihálva, súlyos sérülésekkel, szájából ömlő vérrel. Viszont most ott volt az ő úrnője, aki hozzábújt, támogatta. Ez némi erőt adott neki. Lassan a hátára tette a kezét. Kicsi észlelte, hogy a sötét angyal reagál, könnyes szemekkel nézett vissza rá. Celestino próbált beszélni, de elég kínkeservesen jött össze:
-Rendben vagyok...- köhögött, majd folytatta- én... ezt már... átéltem... Kicsi riadtan nézett rá:
-Te meg miről beszélsz? A testőr folytatta:
-Az emberi élet... életben.... Ettől a ponttól Kicsi nem engedte, hogy bajnoka tovább beszéljen. Átölelte, végigsimítva a fejét, megpuszilva arcát, és hozzábújt:
-Büszke vagyok rád. Tarts ki még egy kicsit...

2012. november 15., csütörtök

where have you been, you fool?

Spot napok vagy talán hetek óta nem találta Yorrick-ot. Bejárta egész Nandunt, a hegyet, a partvidéket, de sehol nem lelte. Egy idő után fel is adta a keresést, és inkább csak otthon várt, bízva abba, hogy a kék sárkány egy nap visszatér.

Egy reggelen, ahogy a tornácon merengett, érezte, hogy felé tornyosul félszegen egy árnyék. Mit sem sejtve felnézett... és meglátta az ő bolondját. Bár nem egészen a megszokott tarka ruhájában, hanem elegánsan, arcát nem fedte semmi, fekete sörénye viszont ékszerekkel volt tele. Egy halovány pillanatig meg sem ismerte. De ahogy leesett neki a tantusz...
-Yorrick!- viharosan átölelte, szorítva magához. nagyon örült, hogy viszont láthatja, még homlokon is csókolta. Aztán két kezével megfogta az arcát és izgatottan kérdezősködött:
-Úgy eltűntél, arra nem gondoltál, hogy közben halálra aggódom magam? Az egész tengermelléket bejártam utánad, te bolond. Hol jártál?- majd végignézett- és miért vagy így kiöltözve? Hol a bolond ruhád? Yorrick elmosolyodott, majd kissé komoran válaszolt:
-Ne haragudj, de komoly okom volt rá, hogy ne mondjam el neked- megfogta a nyúl bekötött csuklóját- mindez idáig orvosságot kerestem neked. Rengeteg helyet bejártam, és sok szálat megmozgattam, mind itt a Földön, mind más világokba. Ennek hallatán Spot szemei elkerekedtek:
-Más világokba? Te kinn voltál az űrbe? A sárkány válaszul csak ártatlanul vállat vont.

Az artista azonban tovább noszogatta:
-Azonnal be kell nekem számolnod mindenről, töviről hegyire. Hogy jutottál ki az űrbe? És még mindig nem mesélted el, hogy miért vagy így kiöltözve, mint egy úri kisasszony... Yorrick sejtelmesen elmosolyodott:
-Hosszú történet, Spot... Nagyon hosszú...

2012. november 14., szerda

siblings together

Mora próbált minél jobban bekuculni a jégoroszlánok közé. Ők voltak az egyetlen menedéke a hóviharban. Tartotta benne a lelket a jégszellem szava, miszerint a testvérei hamarosan érte jönnek. De a fagy így is marta a bőrét.
-Nem lehet már sok hátra- mondogatta magában.

Nem tudni hány óra telt bele, de az egyik szélfuvallattal, szálló hamvak képében alakot öltött Phernai. Ő futott oda hozzá elsőként, finoman kibányászva őt a jégoroszlánok közül:
-Mora... húgi... jól vagy? Szólj hozzám! A hercegnő nem igen tudott figyelni rá, csak laposan pislogott. Sok erejét felemésztette, hogy melegen tartsa magát.
-Phernai...- suttogta végül. Bátyja megölelte őt szorosan, végigdörgölve alaposan a testét:
-Ne félj, kihozlak innen- majd körbenézett- Sheo hol van?

Ekkor beszáguldott a többieknél is nagyobb jégoroszlán, követlen a trónörökösök elé. Bömbölt egy hatalmasat, majd fény kíséretében kettévált Felix szellemévé és Sheóvá. Az utóbbi odasietett testvéreihez:
-Phernai, minden rendben?- majd ikertestvérére nézett- Moráva mi történt? A rangidős válaszolt:
-Teljesen át van fagyva, de még magánál van. Haza kell jutnunk. Majd felpillantott, végig a jégoroszlánokon... majd a szellemeken:
-Te, Sheo- kérdezte- ki ez a csíkos, aki elhozott idáig? Öccse válaszolt:
-Felixnek hívják. Nem igen mesélt többet, csak azt, hogy ő az utolsó Contrast.

Phernai felkapta a fejét, majd a szellemre nézett, kissé megemelve a hangját:
-Mi vagyunk az utolsó Contrastok. És egyben az utolsó Chomuuk is. Felix bólintott:
-Tudom. De ti a két klánt viszitek együtt. Becsüljétek meg, hogy bennetek egyedül a két ősi család, és használjátok a képességeiket. Aiskhülé közben utat mutatott:
-Arra találtok haza. A vihar hamarosan eláll, innentől már magatok is boldogultok. Sheo elmosolyodott:
-Köszönjük, szellemek. Uralkodói szavamat adom, hogy mihelyst hazaérünk, gyertyát gyújtunk a tiszteletetekre. Azzal a testvérek megindultak hazafelé...

Közben az istenek közt a szélistent ismét ítélet elé állították. Kezei, lábai bilincsben, körülötte a többiek. Ő viszont továbbra is utálatos maradt:
-Ezzel nem törtetek meg, nyomorékok! Újra ki fogok szabadulni, és meglátjátok, kő kövön nem marad. A vízisten komoran, némi csalódottsággal nézett vissza rá:
-Soha többé nem fogsz rávenni, hogy segítsek rajtad. Kezet mertél emelni a kegyeltjeimre, és ez megbocsáthatatlan. Shanbahac lépett ki baljósan a többiek közül:
-Amondó vagyok, hogy végre szabjuk ki ennek a megátalkodottnak a méltó büntetését- körbenézett a többieken- mit javasoltok? Sötétség megvakarta az állát, végül Semifar felé fordult:
-A fény úrnője lát a legtisztábban mindannyiunk közül. Javaslom, hogy ő ítélkezzen a bűnös felett. Semifar bólintott, majd a szélisten felé fordult:
-Én nem kívánok se többet, se kevesebbet- megjelent a kezében az a tőr, amit támadója egyszer már a mellkasába szúrt- minthogy ugyanazt kapja, amit ő adott nekem. A fegyver láttán a szélisten hevesen ellenkezni kezdett:
-Nem! Nem, nem, nem, nem nem!

Azonban késő. Semifar belé vágta a tőrt, melytől elterült a földön, üveges tekintettel, arcán döbbenettel. A tőr őt is lebénította, mint előtte a fényistennőt...

2012. november 13., kedd

last victim of the wind

A szélisten a mennyei Holdudvarban járt... újabb áldozatát keresve, hogy lecsaphasson rá. Behatolt a palotába, végigsurrant a folyosón... viszont a trónterembe érve nem egészen az a látvány fogadta, amire számított.
-Echo hol van?- torpant meg, mikor meglátta Alba alakján felállni a trónszélből. A holdherceg éjkék palástjában úgy festett, mint egy méltóságteljes szobor, és egy sötét ómen keveréke.
-Hiába keresed az úrnőmet- válaszolt- mind az istenek, mint a halandók tudnak a szökésedről és a szörnyű tetteidről, így még időben elmenekült.
-Hazudsz!- süvöltötte az istenség- Echo sohasem menekül el. Kapokodta a fejét jobbra-balra:
-Hol van?

Válaszként Alba előrántotta fegyverét, a jogart, amely arany holdsarlóban végződött, és az istenségnek esett:
-Istennőm rám ruházott hatalmánál fogva, végzek veled, te nyomorult! A fegyver éle felizzott, és valóban meg is tudta vele sebesíteni az istenséget. A szélisten meghátrált, és elhűlve nézett a holdhercegre:
-Echo megáldotta  fegyvered... másképp nem tudna egy ilyen egyszerű halandó, mint te, megsebezni. Az éjkék sárkányember továbbra is baljósan nézett rá:
-Az úrnőm igen okos. Hiba volt alábecsülnöd őt. Azzal ismét nekirontott.

A szélisten ezúttal nem hagyta magát: cselezett, és visszavágott többször is. És bár Alba nem egyszer faralt végig a földön vagy a falon a széllökések miatt, újra és újra talpra állt, és támadt. Az istenség szinte megrémült a holdherceg kitartásától. Érezte rajta, hogy az isteni áldással fegyverén nincs kétség a szívében, és nem tudja őt megfélemlíteni. Támadásai vele szemben egyre inkább pánikszerűvé kezdenek válni.

Végül egy csellel egy széldárdást idézett meg, melyet átcsapott ellenfele kezein. Az erős csapás nemcsak átütötte Alba mancsait, de fegyverét is leejtette. Meg is remegett kissé, ahogy a kezekből ömlött a vér. A pillanatnyi hezitálást a szélisten ki is használta: újabb csapást mért a holdhercegre, felszakítva a vállát, derekát... az éjkék sárkány elterült a földön a sújtás következtében. A szélisten felkacagott:
-Ostoba halandó!- önbizalma ismét visszatért, látva, hogy ellenfele földre került- hiba volt azt hinned, hogy győzhetsz ellenem!

Ekkor egy másik hang megszólalt a szélisten háta mögül:
-Viszont te ismételten alábecsülsz másokat... Az istenség felismerte a hangot... És épp fordult volna meg, már érezte is, hogy hátrafogják a kezét, és mennyei láncokkal megbilincselik. Echo volt az, némi diadallal és szigorra a mosolyában. A szélisten teljesen ledöbbent:
-Tehát mégis végig itt voltál! Tudtam én, hogy nem vagy az a megfutamodós fajta! De mégis hogyan? Echo válaszolt:
-Elbújtam az oszlopok között. És míg hű alattvalóm, Alba lefoglalt, addig összefontam a láncot, melyhez minden istenség hozzáadta a saját elemét. Megszorította a szélisten karját, és hozzátette:
-Ugyanis mind látni akarják, ahogy megbűnhődsz a tetteidért.
-Te kurvuid nőszemély!- kiáltott a szélisten- ezt még alaposan megbánod! Ha valaha kiszabadulok, a fejedet veszem!

Azonban Echo a fogoly lábait is megláncolta és leültette. Így várta a többi istenséget. Ezután odament Albához, felsegítette, és elkezdte gyógyítani érintésével a sebeit:
-Köszönöm, hű hercegem. Sajnálom, hogy ilyen veszélynek tettelek ki. Alba halványan visszamosolygott, ahogy visszanézett rá:
-Ugyan, drága hold istennőm... Egy ilyen nemes cél minden áldozatot megér...

2012. november 10., szombat

démonok

Bár a tűzvörös és a tengerkék ég alatt elvétve láttak démonokat az évezredek során, mindenki tudta, hogy ők egy másik világból származtak... egy olyan világ sarkából, amely egykor az istenekhez való fohászt akarta betiltani egy zsarnok uralkodó. Az ő hatalmát annak idején még Shakara Sera döntötte meg, mikor járta a világokat.

Viszont erről a helyről ők sem nagyon mentek el. Néha kisebb utakra, kiküldetésekre, de ritkán fordult elő, hogy el is hagyták. És ennek megfelelően másokat sem nagyon engedtek be... kiváltképp nem angyalokat. Ott mindegy volt, hogy fekete vagy fehér, kicsi vagy nagy, szent vagy bukott... oda bizony egyik se tehette be a lábát.

Celestino pedig pont erre a helyre készült... amit sziklás hegyek öleltek körbe, és a sötét ég kupolaként borult fölé. Első ránézésre teljesen kihaltnak tűnt ez a vidék... egy lélek sem járt a sziklák között. Ahogy beljebb haladt, úgy az egyik fánál két alakot pillantott meg: az egyik egy démon, fiatal férfi alakja, barna hajjal, barna szemekkel, egyik szeme alatt egy fekete háromszög jellel, kék felsővel, sötét nadrággal, fekete szarvakkal, szárnyakkal és farokkal. A másik alak homlokán tartotta épp a kezét, és mormolt valamit... ebben a másodikban a testőr az úrnőjét vélte felismerni. Nem törődve a zavarással, odasietett:
-Kicsi...

A démon elkapta a kezét, ahogy a nő felnézett, majd felállt, mikor meglátta a jövevényt. Értetlenül nézett rá:
-Te meg mit keresel itt? Nem szabadna itt lenned. Celestino megfogta úrhölgye kezét:
-Nem találtalak. Miért nem szóltál, hogy eljössz? És miért nem szóltál a gondjaidról? Láttam, mennyire bizonytalan vagy. Kicsi némi bosszúsággal sóhajtott:
-Nem lényeges, rendben vagyok. A testőr ezután a démonra pillantott:
-Ő ki? Azonban a másik férfi nem várta meg, míg a nemes bemutatja őt, így maga válaszolt:
-Gabriel vagyok, Kicsi nagybátyja. Celestino kissé értetlenül végigmérte mindkettőt:
-Furcsa... alig tűnsz idősebbnek nála. Gabi folytatta:
-Olykor a látszat gyakran csal. Viszont jobban tennéd, ha végre elmennél innen, mielőtt a többiek rád találnak...

Alig, hogy kimondta, a testőr hangokat hallott a háta mögül. Megfordult... Újabb démonok... és már körbe is vették. Az egyik közelebb lépett, és látszott rajta, hogy nagyon nem örül a fogadtatásnak:
-Egy angyal merészelte betenni a lábát közénk- rámutatott az őrre- ez vért kíván! Celestinónak nem kellett kétszer mondani... már fordult is feléjük, húzva elő kardját... Azonban Kicsi közéjük ugrott:
-Várjatok csak!- tartotta a karjait mindkét irányba- nem lehetne ezt békésen megoldani? Elvégre nem ölt meg senkit, csak területet sértett.

A nagyhangú démon megvakarta az állát, gondolkozva végigmérte őket, majd hosszas fontolgatás után válaszolt:
-A magunkénak tartunk, Kicsi. Bár alaposan megcsonkítottad magad, mégiscsak innen származol, és ápolod a mágiánk hagyományát, így a szavad annyit ér, mint a miénk. Nem bánom. Majd intett a magasba:
-Ha a sötét angyal kiállja a négy halálos csapást, akkor szabadon távozhat. De ha nem, akkor fejét és a szárnyait vesszük. Celestino rezzenéstelen arccal hallgatta végig a szószólót, majd közömbös hangon kijelentette:
-Vállalom.

2012. november 9., péntek

átkozott legyen a név

Starghost álruhája elkészült: a sámántól kapott törzsi ruhákkal és a maszkkal egykori társai nem ismerhették fel. Egy kis hajón ment vissza a Zodiákusra... egészet a kráterig. Maga okozta a bolygónak azt az iszonyatos tájheget, ami már az űrből is látszott. Azóta a növények félénken nőtték be itt-ott... látszott, hogy maga a bolygó sem heverte ki ezt a megrázkódtatást. Anja kissé sajnálta... hisz abban a pillanatban nem a bolygóra, hanem a lakóira volt dühös... és a mérgét mégis az égitesten vezette le, felszántva annak arcát.

Ahogy ezen merengett, megszólalt egy hang a háta mögött:
-Nem túl szívderítő látvány, ugye? Az álarcos félig hátranézett. A mögötte álló nőben egy régi klántársát vélte felismerni, aki ugyanolyan méltóságteljesen, arcát határozott mosollyal állt, mint mindig. Folytatta is:
-Egy deviáns okozta, aki már egy másik világ foglya. Jobb is, hogy minél távolabb van tőlünk... Rémisztő volt a tette. Anja, mintha nem ismerné fel saját történetét, válaszolt:
-Meghiszem. Teljesen a volt társ felé fordult:
-A törzsem gyakran jósol csillagokból. Ha jól tudom, itt az egész népetek erre van kihegyezve. Az alak bólintott:
-Látom, jól informált vagy- majd intett- kövess, kérlek. Kicsit többet mesélek otthonunkról.

Starghost követte a nőt. Ahogy beljebb értek, a fővárost vélte felfedezni. Részben még romos volt, ahogy annak idején hagyta, viszont a másik részén teljesen új épületeket emeltek. Nem ismerte fel egyiket sem, még azt se tudta kisakkozni, hogy mi a rendeltetésük. Néhányon látott klán csillagképeket, egyedül ez volt az egyetlen nyom, amiből ki tudott indulni. És pont emiatt fel is tűnt valami... Valami, amit nem mondhatott ki nyíltani, így finoman próbált informálódni:
-Ahogy elnézem, ezek mind csillagképek.
-Igen- válaszolta az egykori társ- mi a csillagképek szerint rendeződünk klánokba.
-Értem. És te melyikhez tartozol? A nő elmosolyodott:
-Egykor a Lámpáshoz tartoztam. Most már Góliát vagyok.
-És, miért ez a váltás?- kérdezte az álarcos, hisz pontosan a Lámpás csillagkép hiánya aggasztotta. Talán most kiderül, hogy miért nem látja egy épületen se a mását. Az egykori társ válaszolt:
-Mert pont a Lámpás vezetése alatt, egy Lámpás klán tag okozta azt a tájheget, és mészárolta le a lakosság nagy részét. Azóta a megvilágosodás órája átkozottá vált.

Ekkor értek egy térre. Az egész lakosság ott volt, egyként mantrázva baljósan:
-Átkozott legyen a név, amely megsebezte a Zodiákust, átkozott legyen a Lámpás konstellációs, amely az igazság helyett a hazugságra vetette fényét... Anja teljesen elborzadt. Annyi éven át... és a gyűlölet mélyebb az egész bolygón, mint benne annak idején. Ráadásul az üzenetet is félreértelmezték: valóban furcsa egybeesés, hogy a Lámpás vezérlése alatt mészárolt, hisz ennek a csillagképnek az volt az attribútuma, hogy a fénye kivezeti a homályból az eltévedteket. Ő pontosan azért gyilkolt, mert elborzasztották az itteni szokások, és úgy érezte, hogy szakítani kell velük... erre próbált rávilágítani. De nemhogy nem sikerült megértetni velük, hogy amit tettek, az nem volt egészen helyénvaló, de még félre is értelmezték.

Az egykori társ hozzátette:
-Azóta az egykori Lámpás tagok igyekeztek más klánokhoz kerülni, olyanokhoz, amik közel vannak a csillagzatukhoz. Azokat a gyermekeket pedig, akik a Lámpás csillagzata alatt születtek az utóbbi években, mind kivégeztük. Erre Starghost kifakadt:
-Ti nem vagytok normálisak! Miféle szörnyetegek vagytok ti??? Azonban a nő ezúttal komoly, rezzenéstelen arccal nézett vissza rá:
-Ezek a szokásaink. Mint kívülálló, nem kell, hogy egyetérts velük. Viszont nincs jogod elítélni minket érte.

Ekkor érezte Anja úgy, hogy ez neki bőven elég volt. Megfordult... és már ment is vissza a hajójához, hogy ismét a Vér-tóhoz érkezhessen... vissza azokhoz, akiket igazán a családjának ítél meg.

2012. november 7., szerda

H3-RM35

Élénken látja a képet maga előtt, és szinte érzi újra, amikor a mélyen tisztelt lény elbúcsúzott tőle. Nagyon hálás volt, hogy láthatta, hogy ismét szolgálhatott egy Kaeldesht. Szeretett volna vele tartani, hogy tovább szolgálhassa, de Yorrick eszébe juttatta, hogy neki van a helye, hisz nemcsak ő az egyik vezér mecha, de új gazdája is van, akivel ugyanúgy szolgálattal tartozik. Végül megölelte... Próbált gyengéd, mégis ragaszkodó lenni az úrnőjéhez... nem akarta elengedni, de összeroppantani sem. Végül Yorrick levette a bolond sapkáját, és odaadta neki, majd Manu oldalán távozott.

Most is nála van ez a sapka. Megrázta kicsit. Olyan kellemes, ahogy csilingel. Vajon az úrnőnek miféle rituáléhoz kellhetett ez a csengés? Vagy talán csak szerette a csengők hangját? Ismét megrázta... Kicsit kellemesebben érezte magát a csengők hangjától. Aztán kissé feljebb emelte fejét. A tó partján ült, egymaga, közel s távol senki, minden békés napfényben úszott. Neki viszont hiányzott Yorrick. És áhította, hogy tovább szolgálja őt...

Ekkor egy tiszteletet parancsoló hang szólalt meg a háta mögül:
-H3! A hang irányába fordult. Egy volt katonatiszt rája volt az, akinek nemcsak hangja, de a megjelenése is tiszteletet parancsolt. Közelebb ment a mechához:
-Hiányolod az a hölgyet, nemde? A szárnyas robot bólintott:
-Igen... A volt tiszt folytatta:
-Már egyszer te és a társaid túlléptetek ezen. Ideje, hogy ismét megtedd. H3-RM35 ismét a bolond sapkára nézett:
-Nem könnyű...

A rája enyhén bólintott:
-Tudom, hogy nem könnyű, katona. Én és a többiek is szolgáltuk őfelségét, és állandóan hadban álltunk. Képzelheted, mekkora változás volt, amikor ezen a bolygón vetettük meg a lábunk, és úgy döntöttünk, hogy annyi év után végérvényesen le kell tennünk a fegyvert. Eddig más célunk se volt... most újat kellett keresnünk magunknak. És én hiszem, hogy te is képes leszel továbblépni, ahogy előtte is, és ahogy mi is. Elvégre- itt a mecha vállára tette a kezét- nekem is szükségem van rád. E szavakkal H3 lassan felállt, szembe a volt katonával, és fegyelmezetten bólintott:
-Igen, jó uram.... Igazad van.

2012. november 2., péntek

siblings apart2

Pherai először azt hitte, megvakult... de mivel saját magát látta, ahogy végignézte, hogy mindene megvan-e, úgy megbizonyosodott róla, hogy csak egy üres térbe került. Viszont se előre, se hátra.... se egy út, se egy ablak, se egy ajtó... se fényforrás. Semmi... Kezdett bepánikolni, és a tagjai elkezdtek remegni, kívánva, hogy fusson valamerre... de merre? Hol van a hova? És hol van az itt?

Nagy levegő...

Próbált úrrá lenni rémületén, bár még mindig remegtek a tagjai. Talán elterelhetné gondolatait a pánikról, ha meditál, ahogy Kitsu tanította. Azonnal fel is vette a lótuszülést, és próbált egyre mélyebbre tekinteni, maga mögött hagyva a páni félelmet, megnyugvást keresve a kétségbeesésben...

A meditációban lévő sötétség mégiscsak barátságosabb volt... lassan elengedtek az izmai, légzése stabilizálódott... és egy kék fény pislákolt előtte? Jobban rákoncentrált a fényre. Lassan az izzás egy vele szemben térdelő, vörös-fekete páncélos alakját öltötte fel. Ahogy a vonásai is kirajzolódtak, a herceg megállapította, hogy a jövevény igencsak hasonlít az apjára... bár pár évvel idősebb kiadásban.
-Ki vagy?- szólította meg. A jövevény válaszolt:
-Shamu Focus vagy, az utolsó Chomuu, aki az évezredes háborúban halt meg. A kölyök meglepődött:
-Tehát az egyik felmenőm vagy? Shamu bólintott:
-A nagyapád, hogy egész pontos legyek.
-Miért jöttél?- kérdezett tovább Phernai. A lovag pedig békésen elmosolyodott, és készségesen válaszolt:
-Azért jöttünk, mert láttuk, hogy bajban vagy, és hallottuk a segélykiáltásod. Mind tudjuk, mit történt, de nem mi fogunk kijuttatni innen. Viszont utat mutatunk, hogy miként teheted meg? A herceg megrázta a fülét:
-Mi ez a királyi többes így hirtelen? Rajtad kívül nem látok senkit... Shamu sejtelmesen elmosolyodott:
-Nézz mélyebbre magadban, és te is megláthatod.

A kölyök tovább összpontosított a képre. Először a homályból nagyapja mellett látott kibontakozni egy alakot. Fazu volt az, a nagyanyja. Majd lassan, mögöttük, füstszerűen jelentek meg szépen fokozatosan a többiek... először egészen kékek, majd távolabb szürke macskák. Az egész Chomuu klán a kezdetektől a nagyszülőkig. Amint teljessé vált a kép, a herceg érezte, hogy valami hihetetlen nagyságú megnyugvás önti el: most láthatta igazán, hogy mennyire nincs egyedül. Shamu folytatta:
-Mi, a Chomuu klán vagyunk a tűz kegyeltjei. Beleolvadunk mindenhová és elegyedünk minden réteggel, mint maga a hamu. Használd ezt a tulajdonságot, Phernai, és használd jól. Ahogy a családunk többi tagjának, úgy neked is ez lehet a siker záloga...

Ekkor Phernai kinyitotta a szemeit... és ahogy felkelt, és megindult, hamuvá vált, és szóródott elfelé, akár egy fuvallat...

                                                                                * * * *

Sheo pár tőrrel és egy utazóköpennyel felturbózva vágott neki még otthonról az útnak. Nem tudta igazából, hogy melyik irányba haladjon, csak ment neki a vak világnak, remélve, hogy az az irány a helyes, és megtalálhatja testvéreit. Hajtotta őt az aggodalom, és a szélisten iránti bosszúvágya - őt aztán nem rémisztette meg, hogy egyszerű halandóként nem sok esélye lehet vele szemben.

Épp az éjszaka kellős közepén haladt egy magas füvű pusztában, feje felett a tengerkék égen a csillagokkal, mikor a távolban egy jegesen derengő alakot pillantott meg. Azonnal végigfutott a hátán a hideg... hisz bár kísértet még nem látott, hallani már hallott róluk... a leírás erre a jelenségre tökéletesen illett. Azonnal egy-egy tőrt kapott mindkét kezébe, támadóállásba vágta magát, és ordított:
-Fegyver van nálam, és nem félek használni! Úgyhogy mondd meg, hogy ki vagy, és mit keresel itt, vagy számolj azzal, hogy alaposan ellátom a bajod! Én nem félek senkitől! A jelenés a távolban megszólalt, hangja visszhangzó volt, de a legkevésbé sem ellenséges:
-Úgy gondolod, hogy egy szellemre hatással vannak a materiális fegyverek? Sheo tovább kiabált:
-Engem ugyan nem érdekel, akkor is legyőzlek, és megtalálom a tesóimat!

Ekkor a jelenés lassan megindult felé, tovább folytatva mondandóját:
-Egykori önmagamra emlékeztetsz... valaha én is ilyen türelmetlen voltam, és készen voltam kiállni bármi ellen, hogy megvédjem a szeretteimet. Egy valamiben jelen pillanatban tévedsz... Megállt közvetlenül előtte, és hozzátette:
-Nem ellened vagyok, hanem melletted. Sheo ki tudta venni már a jelenés arcát: csakugyan szellem volt... egy jeges szellem, fehér alapos sötétkék csíkokkal, világoskék szemekkel.

-Ki vagy te?- kérdezett rá. A jövevény elmosolyodott:
-Felix vagyok, az utolsó Contrast, a jégoroszlánok patrónusa. Azért jöttem, hogy a húgodhoz vezesselek. Sheo szemei elkerekedtek, és leengedte fegyveres kezeit:
-Tudod, hol van Mora? Felix bólintott:
-Igen, tudom. És ha elfogadod a segítségem, én azonnal hozzá viszlek. E szavakkal a kezét nyújtotta a kölyök felé. Sheo bizalmasan elmosolyodott, és megragadta a szellem kezét. Együtt egyetlen óriási jégoroszlánná változtak, amely sebesen megindult Észak felé...

                                                                     ****

Mora egyedül fagyoskodott a hóviharban. Átkulcsolta magát, összegömbölyödött, de semmi haszna... a hideg csontig hatolt. Körülbelül fél óra múlva arra lett figyelmes, hogy társasága akadt: jégoroszlánok kezdtek egymás után, lassacskán megjelenni körülötte. Megriadt, hogy a fenevadak esetleg szétmarcangolják, azért állták így körbe. Azonban egy biztató hang megszólalt a háta mögül:
-Ne félj tőlük... Megfordult. Aiskhülé jég szellem mosolygott rá bizalmasan.
-Mi-Mit csinálnak?- kérdezte Mora vacogva.
-Hagyd, hogy közrefogjanak- magyarázta a szellemlány- azért jöttek, hogy segítsenek. Te nemcsak Chomuu, hanem Contrast leszármazott is vagy. Köztük voltak jégoroszlánok leszármazottjai is. Ők itt pedig felismerték benned az egyik társukat.

Ahogy beszélt, úgy egészen közel másztak a bestiák a hercegnőhöz, bújva hozzá. Mora érezte, hogy lassan átmelegszik, és maga is közéjük bújt. Az egyiknek, akit ért, megsimogatta a hátát:
-Köszönöm... Aiskhülé bólintott és elmosolyodott:
-Kitartás, kis felség. A testvéreid már úton vannak feléd...

2012. november 1., csütörtök

Kicsi nyomában

Celestino arra kelt, hogy úrnője, társa nincs mellette. Egész egyszerűen, nyom nélkül eltűnt. Megriadt, hogy nem észlelte az eltűnését, és vajon ki vihette el, hol lehet. Sebtében átkutatta az egész lakást, minden szobát, minden ajtó mögé benézve... de semmi. Végül a veranda lépcsőjére ült, és merengett, hogy mégis mit nem vett észre eddig. Valóban... hölgye túlságosan csendes és visszahúzódó volt mostanában. Talán történt valami, ami elkerülte a figyelmét... pedig próbálta oldani Kicsi lehangoltságát. Mi lehetett? Ki tudna erre választ adni?

Aztán hirtelen beugrott neki Shakara Sera, aki láthatóan régebbről ismerte úrnőjét, mint ő maga. Talán ő tudna valami tanácsot adni az ügyben. Eltette kardját, és szárnyra kapott, meg sem állva a Di világig.

Odaát Shakara mindenkit készültségbe parancsolt, hisz hírt szereztek a szélisten támadásairól, ő maga pedig épp indult elfelé, hogy a nyomába eredjen. Így, a rohanásban érte őt a sötét angyal, útját állva. A bestia felpillantott:
-Már megint te? Majd sóhajtott:
-Mindegy, nincs rád időm. Ment volna tovább, de Celestino vállon ragadta, és hűvösen ennyit szólt:
-Kicsiről van szó...

A név hallatán Shakara a testőr felé fordult, és komolyan rákérdezett:
-Mi van vele? Történt vele valami?
-Eltűnt- válaszolt a sötét angyal kimérten. A félisten szemei elkerekedtek, majd tovább kérdezősködött:
-Nyomok voltak? Esetleg előjelek? Celestino nyugodt hangon válaszolt:
-Semmi nyom. Viszont az elmúlt hetekben mintha bizonytalan lett volna: csendes volt is visszahúzódó. Nem igen beszélt...

Shakara vonásai kissé kisimultak ezt hallva, majd némi merengés után hozzátette:
-Talán valamiért nem biztos magában. Akkor viszont nem rabolták el, hanem elment. A sötét angyal felvonta a szemöldökét:
-Elment? Hova? A sárkány megejtett egy félmosolyt:
-Ahová annak idején is ment, mikor az én tanácsom után is elbizonytalanodott: vissza a gyökerekhez...