2012. január 31., kedd

fight with pride

A Vér-tó törzsének sámánja remek emberismerő volt. Napokon belül észrevette, hogy foglyuk nem egy kifejezetten türelmes típus, és a fölös energia levezetéséhez meglehetősen nehéz feladatokat kell neki adni. A vadászat ugyan megfelelt a célra, de nem volt állandó tevékenység. Úgy pedig, hogy Anja meglehetősen nagy vadakat zsákmányolt, még ritkábban is kellett menniük.

Így kénytelen volt edzeni vele. A rabbal ellentétben ő használhatott mágiát... és nem is finomkodott. Eleinte tűzvarázslatot vetett be, de a lánynak ez nem különösebben kottyant meg. Remekül cselezett, sőt, hárított... egyáltalán nem félte a tüzet, nem aggódott az apró égések miatt sem. Mintha már előzőleg rengeteg dolga és tapasztalata lett volna vele. A sámán ezért úgy döntött, hogy az elemi mágián tovább lép a földre. Megrengette, megrepesztette a földet a lány alatt. Starghost ugyan többször elvesztette egyensúlyát, de próbált talpon maradni. Az egyensúlyvesztést gyorsasággal próbálta kompenzálni: mivel nem állt sok ideig egy helyen, így nem kellett attól tartani, hogy elesik. A sámán utána nagyobb sziklákat küldött felé. A rab elmosolyodott:
-Ugyan, kérlek... Az első párral meg is birkózott, puszta ököllel szét tudta törni, vagy egyszerűen arrébb rúgni.

A helyzet akkor durvult el, mikor a sziklák méretei és számai nőttek. Egyszerre az erejét is összpontosítani és gyorsan mozogni elég szépen emésztette fel az energiáját.
-Csak így tovább- biztatta a sámán- emelek még a szinten, ha bírod. Anja két ütés között pimaszul elvigyorodott:
-Bírom én... Küldd csak. Az indián elmosolyodott, majd nagyobb sziklákat küldött, még gyorsabban. A lány kapkodni kezdett, az egyik gyorsabban érkező tömb mellbe vágta. Ettől megtántorodott ugyan, de nem esett el. Próbálta a többire koncentrálni. De amilyen gyorsan érkeztek, hamarosan a térdébe és az arcába is kapott egy-egy méretes darabot. Kissé megingott, mivel a fejét ért ütés után megtriplázódott a látása. Ismét meghátrált pár lépéssel, remélve, hogy addig a többi szikla nem éri el... majd kifakadt:
-Na ebből most már kurvára elegem van!

Azzal maga elé emelte karjait, és kiáltott:
-Ritorno massim! A varázsigére nemcsak, hogy a karjai több helyen felszakadtak, egészen a válláig, de a vaskos tömbök irányt változtattak... vissza a feladóhoz. A sámán épp az utolsó pillanatban vette észre a cselt, és egy gyorsan elmormolt varázsigével elporlasztotta a sziklákat. Anja pedig térdre rogyott, és igencsak fájlalta erősen vérző karjait. Az öreg odasietett, és letérdelt hozzá:
-Mégis mi a vérfoltos naplementét művelsz? Miért nem mondtad, hogy elég?

Azonban a lány válasza helyett egy másik hang szólt közbe:
-Mert túlságosan büszke hozzá. Sekos volt az. Látta az eseményeket, és a rab mögött ért földet. Starghost felé kapta a fejét:
-Téged meg ki kérdezett?- ordított rá. Az őr azonban nyugodt maradt, ahogy felé fordult:
-Akarsz beszélni róla?
-Mi a francról pofázol?- kiabált tovább ingerülten a lány.

Sekos látta, hogy nem megy vele semmire. Inkább ismét a sámánra nézett:
-Lásd el alaposan... Az öreg bólintott, és már vette elő leple alól az üvegcséket. A bestia ezután készült elmenni, mire Anja ismét rárivallt:
-Te meg mit gondolsz, hova mész? Nem végeztem veled, okostojás! Azonban az őr méltatta annyira, hogy mindhárom fejét visszafordította felé, és úgy válaszolt:
-Dehogy nem végeztél. Ebben az állapotban legalábbis egészen biztosan.

Erre a kijelentésre a rab felpattant, és vértől ázott remegő karjával a bestiára mutatott:
-Kihívlak! Itt és most. Sekos mind a három pár szemöldökét felvonta:
-Te lány... neked fogalmad sincs, hogy miket beszélsz! Ha nem mondtam el volna neked elég világosan... Starghost azonban ordibált vele tovább:
-Ó, tökéletesen világosan fogalmaztál, hogy mit tesz velem a harmadik adag méreg, és hogy az egyik fejed mindig ébren van. De tudod mit? Leszarom! Ugyanis te sem tudod, hogy kivel kezdtél! A bestia erre visszafordult, és komolyan nézett vissza rá:
-Akkor ide vele, kisanyám, ne csak a szád legyen nagy...

Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Anja a sérüléseire bámulatosan fittyet hányva rontott ellenfelének.... becélozva a középső nyakat. Rá is fogott erősen, de a jobb fej ezt nem egészen így gondolta. A már amúgy is vérző vállra harapott, majd egy határozott lendülettel elhajította a rabot. A lány látványosan kacsázott végig a sziklás talajon egészen a tóig, bele a vízbe. Sekos lassan meg is indult felé, de ellenfele felállt a sekély vízben, majd ismét nekiesett. Most a bal fejének, és egy határozott rúgással eltörte az állkapcsát. A bestia felordított, és elkezdte rázni bal felét. Ennek következtében Starghost a hegyes körmeit az arcába vágta, annyira kapaszkodott, hogy le ne essen. Így viszont a bal fej kapott egy csodás sebhelyet is. És mivel belátta, hogy ez a taktika nem működik, így a másik két fejjel kapta el a lány vállait, majd a földre szorította.

A rab érezte a becsapódást, amibe beleremegett a gerince, majd a rengés fájdalmasan végigment minden csontján, izmain, és   a látása is egy hosszabb pillanatra elsötétült. Ingert érzett, hogy köhögjön, és ezt meg is tette. A következő pillanat, ami tudatosult benne, hogy az őr a fél testével leszorítja, és mindhárom fejével egész közel hajol hozzá - a bal szélsőnek ráadásul vérzik a szája.
-Elég legyen...- mondta halkan a középső fej. Anja érezte, hogy a súlyos szörnyeteg kinyomja belőle a szuszt is. Alig tudott megszólalni... de azért kísérletet tett:
-Nem.... nem...- zihálta, miközben makacsul csóválta a fejét. A középső szempár elkomorult, majd tovább kérdezte a nyugodt hangnemben:
-Miért nem? Miért vagy ilyen megfékezhetetlenül makacs? Azonban a rab válasz helyett, csak remegő kézzel megkísérelt belekarmolni a szörny testébe, és lefejteni magáról... de a pikkelyek itt már különösen masszívak voltak, épp csak meg minimális sérülést tudott okozni, ahogy megtört a felszínük. Aztán elfogyott az ereje, karja élettelenül csúszott le, mikor is elájult. Sekos pedig ismét óvatosan a szájába vette, és elvitte a vérpermetes helyszínről...

2012. január 28., szombat

not a part of your life

Kicsi épp, hogy felöltözött, és épp a tükör előtt szépítkezett, mikor éktelen lármát hallott odakintről. Mintha valami becsapódott volna, majd ezt két meglehetősen mély, férfias ordibálás követte. Azonnal kiszaladt, hogy megnézze, mi történik. Épp a történet sűrűjébe csöppent, hogy Celestino és Shakara épp vadul párbajoztak egymással. A Sötétség leszármazottja ugyan erős volt, és többféle elementál mágiát is kiválóan ismert, viszont a sötét angyal ugyanilyen jó kardforgató is volt. A küzdelem elég heves volt kettejük közt, és elég szép számmal éktelenkedtek rajtuk a sérülések.

Mire az egykori hollónemes felfogta, hogy mit is lát, azonnal odafutott közéjük:
-Elég legyen!- kiáltotta harsányan, ellentmondást nem tűrő hangon. A testőr azonnal vigyázzba vágta magát, és azonnal meghajolt, azzal nem volt gond. Shakara viszont folytatta volna. Az első lépés után az állította őt meg, ahogy a hölgyre pillantott. Arcára jól láthatóan kiült a csodálkozás... mintha ott, akkor tudatosult volna benne, hogy azóta a győzelmi este óta nem is látta őt. És mennyit változott...
-Ezt meg mégis mire véljem?- folytatta a nemes felháborodva, ahogy végignézett a két jómadáron. Celestino fejet hajtott, és alázatosan válaszolt:
-Ez az alak nem kapott tőled felhatalmazást, hogy beléphessen, úrnőm. És miután ezt közöltem vele, ő erőszakkal berontott. Úgy hittem, hogy meg akar téged támadni. Azonban a bestia rárivallt:
-És te mégis ki vagy itt, hogy megszabd, hogy bejöhetek-e vagy nem?
-Pofa be, Shakara!- kapta visszakézből Kicsitől. A hívatlan vendég meg is lepődött, hogy egy egyszerű kisnemes így helyreutasítja. De működött, hisz volt a hanghordozásában valami ijesztő, ami miatt nem mert visszaszólni.

Ezt követően a hölgy bizalmasan megsimogatta a sötét angyal vállát:
-Semmi gond, Cielo, innen átveszem. Addig lásd el magad. A testőr meghajolt, majd odébbállt. A ház úrnője pedig visszanézett a bestiára:
-Mit keresel itt? Shakara az árkádoknál épp eltűnő sötét angyalra mutatott:
-Elárulnád, hogy ez ki a fene? Kicsi folytatta:
-Ő Celestino, a testőröm. Drága jó dédapád küldte hozzám, és őszintén szólva, meglehetősen jó szolgálatot teljesít- közelebb lépett hozzá- de mégis neked ehhez mi közöd? A Sötétség leszármazottja sóhajtott, és valamivel nyugodtabb hangnemben folytatta:
-Jena említette, és...
-Vagy úgy....- mondta szarkasztikus hangsúllyal a nemes- és máris azt hallod, hogy egy férfi van a közelemben, akkor fogod magad és kivágod a balhét?

Shakara ismét sóhajtott, felszínesen leporolta magát, majd komolyra fordította hangvételét:
-Nem, de attól még te vagy a lányom anyja. Éppen ezért őt és téged szeretnélek biztonságban tudni. Kicsi felvonta a szemöldökét:
-Igen? Mióta? Mióta pár éve megtudtad, hogy van egy lányod? Ment volna odébb, de a bestia megragadta a karját:
-Megkérlek, hogy ne csináld ezt a hisztit. Kicsi felé fordult, a hívatlan vendég pedig folytatta:
-Igaz, hibáztam. Ezt nem érdemelted a részemről. De szeretném jóvá tenni. A hölgy sóhajtott, és nyugodt hangon folytatta:
-Kezdheted azzal, hogy békén hagysz. Nem vagyok része az életednek, és ezt mindketten tudjuk. Neked más mellett a helyed. Különben is, azóta nem láttál... ne ennyi év után akard helyrehozni, amit tettél. Azon, ami történt, én már rég túltettem magam. Ami pedig Jenát illeti... ő szép és ügyes. Biztos rengeteget mesélt neked. Kiskorától mindenki szereti őt.

Amint befejezte, elhúzta a kezét a bestia mancsából. Shakara figyelte ezt a gesztust, majd ismét a nemesre nézett:
-Sajnálom... Kicsi viszont lassan csóválta a fejét:
-Ne sajnáld...- mondta halkan, majd teljesen visszafordult felé:
-Csak menj haza és légy boldog, jó? Shakara megejtett egy halvány mosolyt, majd hozzátette:
-Azért... örülök, hogy jól vagy. A hölgy halkan nevetett, de már nem szólt semmit. Feleslegesnek tartott ezek után bármilyen szót.

Hagyta, és figyelte, ahogy a Sötétség leszármazottja szárnyra kap, és elrepül az udvarról. A következő pillanatban pedig odalépett mellé a testőr:
-Minden rendben, úrnőm? Kicsi felé fordult, és elmosolyodott:
-Persze. Semmi gond. Végigmérte, majd hozzátette:
-Ilyen gyorsan elláttad magad? Celestino megejtett egy halvány mosolyt:
-Ezek a sérülések nekem semmiségek. A nemes a vállának dőlt, és a hátára tette kezét:
-De azért köszönöm, hogy így kiálltál. Rád mindig számíthatok...

nos verdad

A tanácsterem tömve volt. A tömeg vonakodott leülni, mivel az ektrek is eljöttek az eseményre... viszont hosszasan üdvözölték rég nem látott lekt testvéreiket. Azbah-Dzsan felkereste Tarát. Az első sorban meg is találta, majd leült mellé:
-Köszöntlek, gyermekem... A lánynak fülig ért a szája, mikor meglátta őt, majd átölelte a vörös főpapot:
-Azbah, de jó hogy látlak! Az öreg visszanézett rá:
-Minden rendben van? Jól bántak veled? Lady Spark bólintott:
-Igen, minden rendben. Fomalhaut vigyázott rám.

Az említett személy megjelent az emelvényen, és felmutatta a lemezt. Azonnal elhallgatott mindenki, ő pedig belekezdett:
-Testvéreim! Íme az igazság! Lássátok hát ti is, hogy nemcsak szóval igazolom, hogy Cor Serpens ártatlan, de a saját emlékeit nyújtom bizonyítékként. A lemezt a falba helyezte... majd a rajta lévő emlékképek hologramként jelentek meg. Tara lejjebb hajtotta fejét. Azbah aggódva felé fordult:
-Minden rendben? A lány bólogatott:
-Igen. Csak nem akarom ismét végignézni... Az ektre főpap szelíden elmosolyodott, és átkarolta a hátát:
-Semmi gond. Megértem. Felkavaró ilyesmit megélni... Lady Spark elmosolyodott. Örült, hogy az öreg nem követelte meg tőle a műsort, és támogatta. Így kellemesebben telt el az a pár óra.

Amint az emlékképek végigpörögtek, a kék főpap kivette a falból a lemezt, majd a többiek felé fordult:
-A lekt telepátia megcáfolhatatlan. Hiánytalanul látható volt minden emlékkép. Ezért vélem úgy, hogy Cor Serpens nemcsak, hogy ártatlan, de helye is van köztünk. Mit mondtok, testvéreim? A közönség nagy része kifejezetten sápadt volt, és az arcukra fagyott a sokk. De akiben volt lelki erő, az helyeselt.
-Ő is áldozat, ahogy a testvéreink!- kiabált be az egyik a tömegből.
-Ők is úgy akarnák, hogy Cor Serpens-t befogadjuk- tette hozzá egy másik.
-Sőt!- egy harmadik is felszólalt- olybá tűnik, neki köszönhető, hogy ektre testvéreinkkel ismét találkoztunk. Évtizedekre elvesztettük velük a kapcsolatot...

Ekkor eszmélt rá Tara, hogy ahogy kórusban helyeselt a tömeg, a hangjukba beleremegett a lelke. Bátorságot vett magán, és az első sorból hátrafordult. Kék-vörös tömeg...  szó szerint felvillanyozó hangulattal. Szélesen elmosolyodott, érezte, hogy iszonyatosan megkönnyebbül... és hogy nem valami különc, hanem ennek a kavalkádnak a teljes tagja. Fomalhaut is odasétált mellé, majd odahajolt hozzá:
-Nos, Cor Serpens... üdvözlünk itthon. Megtaláltál minket, és mi is tudjuk az igazságot. Remélem, sikerült magadban tisztázni, hogy hova is tartozol. Tara csak mosolygott, ahogy is végignézett a tömegen. Aztán elmerengett... úgy vonásai is elkomolyodtak... majd szomorkásan maga elé meredt:
-Ags...

2012. január 26., csütörtök

huntress shows no mercy

Napokon belül sor került az első vadászatra. Anja a Vér-tó törzsével tartott a Holterdőbe. Egyetlen aprócska különbség volt: míg ezek a furcsa indiánok viszonylag szervezetten, becserkészve vadásztak, a rab hanyatt-homlok rohant előre. Az első vadat, egy tigrisbölényt is így célozta meg. Egyszerűen nem foglalkozott vele, hogy a bestia nagyobb, talán még erősebb is nála. Az állat ugyanúgy támadt, mikor meglátta az ordítva felé rohanó lányt. Azonban Starghost egész egyszerűen rávetette magát, de olyan lendülettel, hogy mindketten elterültek a földön. A többi vadász hüledezve próbálta lebeszélni, hogy hülyeséget csinál, majd fegyvereikkel megindultak a kamikaze szökevény segítségére.

De úgy tűnt, Anja boldogul... nem is rosszul. Valóban, az állat végigkarmolta a hátát, és a vállába is harapott. De semmi gond. Ő alaposan a nyakára fogott mindkét karjával, majd egy határozott és erőteljes mozdulattal kitörte. A vad többé már nem kelt fel. A lány zihálva feltápászkodott, és végigmérte a zsákmányt. A törzs tagjai csak akkor értek oda. Ők is végigmérték az állatot, majd az egyik a lány vállára tette kezét:
-Minden rendben van? Azonban Starghost elkapta, és rárivallt:
-Te bunkó, ez fájt! Történetesen tényleg a sebes vállat érintette. Erre egy másik, jóval vállasabb alak, mindkét kezében egy-egy fejszével előlépett:
-Ugyan már!- szólt cinikusan- Nincs az a szellem, amely egy lányt erősebbé tenne, mint engem. Majd ismét végignézte a vadat:
-De azért be kell látni, szép teljesítmény...

Ezt hallva Anja közelebb lépett a kötekedő alakhoz:
-Hogy mondod? A fickó visszanézett:
-Jól hallottad. Én vagyok a törzs legerősebb vadásza. Fekete medvékkel bántam el, olyanokkal, mint Ursaner hadúr. Egy fehérnép nem érhet a nyomomba. A rab szemei összeszűkültek:
-Kihívást akarsz? Úgy lenyomlak, mint a bélyeget! A bajnok nevetett:
-Rendben. Az erdő legnagyobb vadjai az óriásszalamandrák. Akkorák, mint egy medve, és a bőrük legfelső rétege mérgező. Aki előbb hoz egyet, és élve marad, az győz. Starghost cinikusan elmosolyodott:
-Még sebesülten is simán teljesítem.

Azzal elfutottak, otthagyva a többi vadászt. A lány céltudatosan haladt előre. Ennek a világnak egy hírhedt bűnözőjévé vált, és pontosan a céltudatossága és a kitartása tette azzá. A magabiztosság ezek után már csak hab volt a tortán. Nem aggódott a sűrű erdő miatt. Azzal a nyugalommal vágott neki, hogyha nem ő találná meg az áldozatot, akkor majd az áldozat talál őrá... és ha még így is bizonytalan lenne az út, Sekos úgyis utána jönne. Az egykori kapuőr a világ minden kincséért se hagyná ellógni. Épphogy végigért a gondolatmenet, amikor meglátta a legelésző vadat. A hepciás bajnok tényleg nem túlzott: valóban egy medve nagyságú sárgafoltos gyík volt, aki épp a sűrűben legelt. De amint meglátta a rabot, felé fordult, és ráfújt. Anja elvigyorodott, és felvette a támadóállást:
-Gyere, pigmeus sárkány... gyere a mamihoz. Nem akarlak én bántani, csak olyan kis helyesen lecsavarom a fejed...

A szalamandra ismét ráfújt, majd megiramodott felé. A lány először félreugrott, de az óriás gyík sem volt rest: a farkával úgy oldalba küldte ellenfelét, hogy térdre rogyott. Starghost az ütés helyére szorította kezét:
-Mi a jó kurva élet... Azonban nem volt idő ezen idegeskedni, ugyanis a vad megfordult, és ismét megrohamozta őt. A rab visszafordult felé:
-Milyen kár, hogy most nem használhatok mágiát. Na de sebaj, voltam már nagyobb szarban is. Ismét támadóállást vett fel. Most viszont becélozta a hüllő fejét. Mihelyt elég közel ért hozzá, nekiugrott... majd átkarolta a torkát, és szorította:
-Nem menekülsz, senkiházi! Megdöglesz, ha mondom! A bestia vergődött, elvágódott a földön, próbálta lerázni magáról támadóját. De az makacsul szorította. És mikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább tartani, felemelte a lábát, és teljes erőből a bestia torkába taposott. A vad némi véres hörgés után, tátott szájjal azonnal kimúlt.

Anja elégedetten elmosolyodott, és már könyvelte is volna el magában a sikert, mikor meghallotta a bajnok hangját a háta mögül:
-Gratulálok- mondta, miközben lassan, kissé gúnyosan tapsolt- nem gondoltam volna, hogy sikerül. A lány ránézett:
-Mit keresel itt? A vadász halkan nevetett:
-Ó, csak bezsebelem a zsákmányom- odalépett a vadhoz- remélem, nem bánod. Azonban a szökevény harciasan elé állt:
-Ó, igenis bánom. Ez az enyém, én vadásztam le. A bajnok viszont félretolta őt az útból:
-A törzsem másként fogja ezt látni, mikor beállítok vele.
-Azt már ugyan nem!- kiáltotta Starghost, majd rávetette magát.

A fickó az egyik fejszével csapta le magáról a lányt- így annak a másik válla is mélyen megsebesült, majd gyomron vágta:
-Támadsz, söpredék? Kíváncsi vagyok, vajon Sekos mit szól majd ehhez... Épp sújtott volna le, mikor a lány megragadta a csuklóját:
-Kurvára nem érdekel, hogy mit szól. De én kicsinállak téged! Azzal ellenfele képébe térdelt, ezzel eltörve az orrát, majd egy erőteljes rúgást becélozva az öv alá. A bajnos kínjával le is térdelt, és mindkét fejszéjét elengedve inkább az ért pontot fájlalta. Anja ezt ki is használta. Megragadta ellenfele hosszú haját, és előre rántott... egyenesen az óriás szalamandra nyitott szájába.
-Remélem, szeretsz idomárt játszani- mondta gonosz vigyorral. Majd a következő pillanatba lecsapta rá a dög állkapcsát...

....
....

Estére már mind a táborhelyen voltak, a bőséges napi zsákmánnyal, a tábortűz mellett. Páran halkan gyászolták a nagy vadász társukat, közben a sámán áldotta a tűznél készülő ételt. Anja ott ült a lángok közelében, és élvezte, ahogy a meleg simogatja az arcát. Most nyugodt volt. Bár fájlalta sebeit, és a szalamandra mérge miatta még benne voltak a zsibbadás a karjában. De összességében most elégedettséget érzett. Sekos letelepedett mellé, és bizalmasan rákérdezett:
-Na... milyen volt az első vadászat? Starghost elmosolyodott:
-Isteni. Nem gondoltam volna, hogy a puszta két kezemmel levadászni az élelmet ilyen csodálatos, és egészségesen kifárasztó. Az őr mindhárom fejével bólintott, majd a középsővel ismét felé nézett:
-Elég csúnya baleset érte Hartot, nemde? A lány pedig tökéletesen meggyőző ártatlansággal folytatta:
-Ó igen... Nem volt szép látvány. Sekos felvonta középső fejének szemöldökét:
-Nem-e?- hisz látta, hogy a lány karjain még hat a bénító idegméreg. De Anja megőrízte a hidegvérét, és ugyanúgy a bestia felé fordult:
-Nem hát. Szegény, ragaszkodott hozzá, hogy levadássza azt a dögöt, de sajnos a fejére harapott. És hiába próbáltam szétfeszíteni az állkapcsát, sajna nem engedte... Szal inkább megöltem. Bár nem úgy tűnt, hogy Sekost ez a kis történtet meggyőzte volna, de azért bólintott:
-Rendben- majd ismét a tűz felé fordult- örülök, hogy boldogulsz...

eppur si muove

Yuz és Nina a Di világban szórakoztak. Tyxblack-et heccelték, aki kergette őket. A lány egyáltalán nem félt. Először is, mert tudta, hogy Yuz megvédi őt. Másrészt pedig, mert az egykori kapuőr indokolatlanul nem támad. Ez is csak egy túlméretezett fogócska volt. A srác megállt egy pillanatra, ahogy visszafordult a bestia felé, majd két kézzel integetett:
-Lassú vagy, nagy fiú! Úgysem kapsz el! Tyxblack Dark pedig felé vette az irányt:
-Arra te ne vegyél mérget, nagypofájú Sera. Azonban Yuz nem menekült tovább. Egész egyszerűen elhelyezkedett... majd a megfelelő pillanatban a szörnynek ugrott. Valóban volt is akkora ereje, hogy hanyatt döntse. Az egykori őr szépen el is vágódott. Az ifjú Sera pedig nekiállt csikizni:
-Nem szabadulsz tőlem! Nina is felbátorodott. Felmászott a bestiára, és megvakarta a nyakát:
-Elkaptunk! Tyxblack nevetett:
-Rendben, győztetek. De legközelebb nem fogom hagyni magam. Yuz pimaszul elvigyorodott:
-Nem is várjuk el tőled...

Távolabbról figyelte őket Shakara és Elisir. Előbbi átkarolta a nő derekát, aki a vállára hajtotta fejét:
-Jó ötlet volt hagyni, hogy Nixa harmadik kapujának őre idejöjjön- mondta az egykori holdpapnő- a skacok nagyon jól lekötik. Shakara visszanézett rá:
-De Tyxblack is őket. Bár az elemekből lett megteremtve, úgy viselkedik, mint egy nagy gyerek. Elisir vállat vont:
-Talán pont azért, mert eddig nem volt lehetősége kiélni a gyerekkorát.

A beszélgetést Jena törte meg, aki oldalról diszkréten megközelítette őket. Ideje se volt köszönni, mikor a nő kiszúrta őt, és máris átölelte:
-Szia, drága- megpuszilta jobbról-balról- Mi járatban ideát? A lány visszamosolygott:
-Apához jöttem. De a múltkori teázás meghívóját is behajthatod rajtam. Elisir bólintott:
-Kitűnő ötlet, be is hajtom. Beszéljetek csak nyugodtan, amíg előkészítem a teát. Azzal ellibbent, be a kastélyba. Shakara pedig megölelte a lányát:
-Szia, kicsim, üdv újra itthon. Jena halkan nevetett:
-Még mindig tudod, hogy nem ez az otthonom. A bestia elmosolyodott:
-Ez még nem jelenti azt, hogy nem próbálhatlak újra és újra meggyőzni. Mi újság odaát?

A legifjabb Sera kissé elkomolyodott, majd folytatta:
-Anyánál van egy testőr. És félelmetes... az első pillanatban azt hittem, hogy te vagy emberi alakban. Aztán amikor anya elmesélte, hogy miféle szerzet, akkor már világos volt a kép. De akkor is, furcsa egy alak. És sokat beszélt Sötétségről, biztos ő küldte. Shakara ezek hallatán elkomorodott:
-Neki néha vannak igen érdekes szokásai. Viszont ha neked sem egészen tiszta a fickó, akkor jobb, ha utána nézek. Jena megfogta a kezét:
-Ne csinálj túl nagy balhét, jó?- kérte valamivel halkabban. Apja bizalmasan visszamosolygott rá, bólintott... majd szárnyra kapott, és elrepült...

2012. január 25., szerda

named after the stars

A kék főpap az otthonába vezette Lady Sparkot, és minden szó nélkül a kanapéra fektette. Ezt követően egy kristálygömb-szerűséghez lépett, amit apró fémkarmok tartottak, oldalról pedig két vezeték lógott ki belőle. A főpap feltűrte ruhájának bal ujját, és a vezetéket egész egyszerűen az alkarjába csatlakoztatta. A lány nem látott ott semmiféle portot vagy implantátumot, és a vezetékek sem tűntek kifejezetten hegyesnek... mégis úgy süllyedtek be a lekt bőre alá, mint kés a vajba.
-Most mint csinálsz?- ült fel, ahogy rákérdezett. Fomalhaut visszafordult felé:
-Ez a szerkezet a memóriámról továbbítja az információt, és lemezre írja. A lány tovább kérdezősködött:
-Erre miért van szükség?
-A lektek főpapjaként az én módomban áll kihallgatni másokat, mivel az én szavam hitelessége túlmegy másoké felett- magyarázta a kék alak- ez telepátia útján történik. Csak maradj nyugton, nem szükséges beszélned. Az csak bezavar a gondolatokba, hogy szavakba öntsd a történteket. Ehelyett gondold végig az eseményeket, minden mozzanatát. Ha valóban ártatlan van, akkor nincs félnivalód. A tiszta gondolat nem hazudik.

Tara megértette, hogy a fickó mire akar kilyukadni. Kissé oldottabbá is vált, és ismét elfeküdt a kanapén. Fomalhaut a kezeit finoman a lány halántékára helyezte:
-Most pedig hunyd le a szemed. Csak a válaszodra koncentrálj, a történtekre... semmi másra. Lady Spark lehunyta a szemeit, és próbált meditáció útján tisztán kivenni az emlékeket. Talán az Örök Energiában való járás után, de mintha sokkal élesebb lett volna a kép. Még a kutatók szemeinek színét is ki tudta venni, pedig a fájdalmaitól és a rettegésétől erre figyelt a legkevésbé. Szép lassan végigzongorázott minden emlékén azokból az évekből, és néha önkénytelenül bizonyos szavakra és képekre most nagyobb hangsúlyt fektetett. Az egyike az ilyeneknek az az emlék volt, amit az Örök Energiában is megpillantott. Az élessége miatt különösen mély nyomott hagyott benne. És valóban... annak idején egyetlen lektet se látott. Hallotta, hogy burkoltan beszéltek valakikről, akiktől csontvelőt, vért, néhány csontot és izmot kapott... de mind a mai napig nem tudta ezt hová tenni. Nem is foglalkozott vele. Most értette meg csak igazán. De az emlékek nem álltak meg a labor lebukásánál. Gyorsítva bár, de jónak látta beszámolnia a megpróbáltatások utáni életről is: hogy az embereknek titokban segített, hogy Nixában a zoolookok befogadták, hogy kinek dolgozott, kinek a megbízásából szolgált, és miként reagált az ördögszikrák, a ronok, és végül az ektrek láttán. És végül, mikor kilépett az Örök Energiából...

-Annyira sajnálom...- mondta rekedten, ahogy ismét elsírta magát. Ez volt a 11. óra a kihallgatásból. A főpap finoman kihúzta a vezetékeket az alkarjából, majd felültette, és átölelte a lányt:
-Jól van, semmi baj- simogatta a hátát- valóban nem a te hibád volt. De büszkén láttam, hogy bár nem ismerted a fajtánkat, lekthez méltóan viselkedtél. Mindazok, akiknek a képességeidet köszönheted, büszkék lennének rád. Lady Spark megtörölte az arcát, majd visszanézett rá:
-Megvan minden? A kék alak bólintott:
-Igen- majd a kristálygömbre mutatott- a lemezre írás még tartani fog egy ideig, mert az nem megy olyan gyorsan, mint a memória átvitel. De igen, minden megvan. A lány vállára helyezte kezét:
-A többiek is megláthatják, hogy ugyanolyan áldozat voltál, mint a testvéreink, de ugyanolyan méltón is használtad a tőlük kapott képességeket, mint ahogy ők tették volna. És akkor üdvözölve leszel köztünk, Cor Serpens.

Tara sóhajtott:
-Miért hívtok így? Fomalhaut elmosolyodott, majd leült mellé az ágyra:
-Épphogy kipattant az élet szikrája, ami létrehozott minket, és az ektrekkel véletlenszerűen adtunk egymásnak nevet. Aztán egy nap minket, lekteket meglátogatott a nagyurunk, Ambran, és elvitt minket a materiális világba. Megmutatta nekünk a csillagokat, a legszebb és legnagyobb energiahordozókat, amiket valaha láttunk. Ő kezdett el minket a csillagok után elnevezni, és ezek az égi jelenségek minket is annyira lenyűgöztek, hogy azóta is a csillagok után kapjuk a nevünket. Ezért vagyok én Fomalhaut, a Déli Hal csillagkép egyik csillaga után. Tara elmosolyodott:
-Ambrannak mindig is megvolt ez a kedves bája...

2012. január 24., kedd

medicine

LadyDát leverte a lábáról a nyavalya. Magas láza volt, és nagyon szédült. Alde az ő utasítására kotyvasztotta a gyógyitalokat. Az egyik dózis utolsó csészéjével itatta, ahogy ült az ágya mellett, és simogatta a térdét. A gyógyítás mestere kellemesen kipirult, majd a kiürült csészét a földre helyezte, és nyakig visszabújt az ágyba. Aztán felpillantott. A tető ablakon kopogtak az esőcseppek. Elmosolyodott:
-Esik...- majd a saslordra pillantott- a szüleim azt mesélték, hogy ilyenkor az angyalok sírnak. Alde elmosolyodott:
-Mi úgy tartjuk, hogy a halott őseink ilyenkor lépnek velünk kapcsolatba. Dá ismét elmosolyodott:
-Ez kedves... Majd erősen elkezdett köhögni.

A nemes megsimogatta az arcát:
-Ne aggódj, hamar meggyógyulsz. A szakértelmeden még a betegség sem ejt csorbát. A gyógyító ismét magára erőltetett egy mosolyt:
-Igyekszem- sóhajtott- de most hogy mondod, ideje lenne egy új adagot csinálni. Időbe telik, mire megfelelően besűrűsödik és a kellő hőmérsékletre hűl. Alde elmosolyodott, bólintott, majd ment is a polcokhoz, válogatni az összetevőket. Alig kezdett bele, máris leállt, majd visszafordult a lány felé:
-Van egy kis gond. A tündérgyökér és a bíbor krémgyümölcs elfogyott. LadyDá még a szokásosnál is jobban lelombozódott:
-Azok a fő összetevők...- még jobban magára húzta a takarót, majd folytatta- Akkor viszont meg kell kérjelek, hogy kérj Zitanától. Neki minden bizonnyal van. A nemes odalépett hozzá, és megsimogatta a fejét:
-Ne félj, gyorsan visszajövök velük. Azzal homlokon csókolta, majd sassá változott, és elrepült. A gyógyító pedig elmosolyodott, és lehunyta szemeit...

A saslordnak viszont nem okozott gondot az esőben végigszáguldani a fél városon, majd az erdőn, és úgy a varázslónőhöz... még ha erős fenntartásai is voltak vele szemben. Ugyanis a múltban elég szépen alátettek egymásnak, többszörösen is. Végül csak visszaváltozott, és ázottan bekopogott hozzá. Az ajtó másik oldalán valóban a már ismert és hírhedt madármaszk nézett vissza. Látszólag Zitana is meglepődött a váratlan vendége láttán. Azonban az ajtót szélesebbre tárta, majd előre ment:
-Mi van, madárkám, eláztál? Alde követte, becsukva maga mögött az ajtót:
-Nagyon vicces... Csak ennyit válaszolt, ugyanis a helyzetre való tekintettel nem akart komoly sértéseket a mágus fejéhez vágni. Zitana visszafordult felé:
-Miért jöttél? Hangja bizalmatlan volt, és csak arra alapozta a látogató barátságos szándékát, hogy a két birodalom egyesült. A saslord folytatta:
-Összetevőket szeretnék kérni gyógyszerhez. Dának elfogyott, és szüksége lenne rá. A mágus folytatta:
-Miért, ki beteg és mivel?
-Ő -válaszolta Alde- és valami olyasmit magyarázott, hogy zöld láz.

Zitana bólintott:
-Az valóban alattomos- majd elkezdett válogatni az üvegei között- de nem kapsz tőlem semmit. A nemes szemei elkerekedtek:
-Hogyan?- kiáltott. Azonban a varázslónő leintette, majd felé fordult, néhány üveggel a karjaiban:
-Azért nem, mert veled tartok. Elmegyek segíteni neki. Alde most kifejezetten zavartan, sőt, megalázva érezte magát. Kínosan el is vörösödött...

LadyDá álmodott... A cseppek kopogó hangjára azt, hogy a vörösen izzó kánikulában az ritkás eső kellemesen hűsíti, végigfolyik arcán, vállán, kézfején... alatta kisebb tó gyülemlik a vízből. Ő pedig előbb beletérdel, majd elfekszik benne. Jólesően simogatja, de még így is szörnyen meleg volt. Zitana akkor kente  be finoman az arcát, a nyakát és a mellkasát illóolajokkal, a tőle hozott már kész gyógyitalt pedig felmelegíttette a saslorddal.
-Erre miért van szükség?- kérdezte Alde.
-Ha több napon át tároljuk a kész szérumot, akkor túlságosan besűrűsödik. Dá nem mondta neked, hogy fontos a hőmérséklete, és a sűrűsége. A nemes szemei ismét elkerekedtek, majd bólogatott:
-De, de.... említette. A mágus ismét alaposan visszatakarta a lányt, majd ismét a saslordra nézett:
-Ha felkelt, azonnal itasd meg vele az első csészével.

Épp indult volna kifelé, amikor Alde utána szólt:
-Miért segítettél? Zitana megállt, pont a kilinccsel a kezében, majd visszafordította a fejét:
-A fiam megálmodta ezt a jobb világot, Shaylával, mindannyiunk számára. Én okoznám neki a legnagyobb csalódást, ha elrontanám...

a méreg, ami itt tart

Ahogy azt eltervezte, Anja Starghost az éjszaka leszálltával azonnal megpattant a Vér-tó indiánjai közül. Miután meggyőződött róla, hogy már mindenki mélyen alszik, azonnal felpattant, és már iszkolt is, nyomában porzott az út. Tisztában volt a képességeivel, hogy milyen erős, milyen gyors....

Sekos képességeivel már kevésbé. A bestia ugyanis hátulról elkapta a vállát. A szökevény ijedtében csak felsikított, majd egyik kezével megpróbálta lefejteni magáról az őr állkapcsát. A szörnyeteg megszólalt:
-Látom, nem figyeltél arra, amit mondtam. Viszont értékelem, hogy ilyen kitartó vagy, és próbálsz ellenem harcolni. Anja felkapta a fejét:
-Nemcsak próbálok, hanem fogok is- a másik kezét az épp beszélő fej felé fordította- Incantestus! Egy parázsló szemcsékkel teli energialöveget lőtt, amivel telibe is talált. A második fej ordított kínjában. A harmadik döbbenten nézte a jelentet, majd az is lecsapott. A szökevény először egy újabb varázslattal hárított. Sekos ismét  felüvöltött. Aztán átharapta a lány testét.

Anja felordított, és már két állkapcsot próbált magáról lefejteni. Viszont azon kapta magát, hogy hiába olvas magára gyógyítást, vagy erősítést, csak erősebben vérzik. Ettől egy idő után már remegett a karja, kezdte belátni, hogy hiábavaló a próbálkozása. A vérveszteségtől el is ájult. Sekos elengedte őt, majd óvatosan a szájába vette, és vissza kúszott vele a táborba.

Amikor a szökevény magához ért, a szabad ég alatt volt, mellette egy sámánnal, és iszonyat nagy árnyékban találta magát. Érezte, hogy zsong a feje, és a sérüléseinek helyét. Ami kicsit bizarrnak tűnt, hogy a mély sérülések egész tompának tűntek, még a fejfájása is erősebb volt ennél. Talán már majdnem felgyógyult. Ha magára olvasna még gyógyítást... Ekkor viszont a fájdalom mélyen belényilalt... mintha csak ismét a szörnyetetgfogait érezte volta a testébe mélyedni. Keservesen felsikított.

Az árnyék bedőlt... és Sekos nézett rá vissza mindhárom fejével:
-Végre felkeltél. Ne gyógyítsd magad, arra itt van a sámán. Anja zihált, és majd erőt véve magán az őrre ordított:
-Honnan tudtad, hogy varázsolok? A szörnyeteg mindhárom feje elmosolyodott, majd sorban válaszoltak:
-Annak idején nem hiába voltam Nixa kapuinak második őre. Az első adag méreg csak egyszerűen lebénít. Mivel erre nem reagáltál, így bevetettem a második adag mérget is. Minél erősebb mágiát használsz, ugyanakkora hatásfokkal fordítja ellened. A lány morgott:
-Hogy szakadnál szét- sziszegte ingerülten- És ha olyan nagymenő vagy, akkor a harmadik adag méreg mit csinál? Sekos egész egyszerűen, puritán komolysággal csak ennyit válaszolt:
-Megöl.

Erre már a szökevény is elhallgatott. A sámán lassan felültette őt, és próbált megitatni vele egy rendkívül hideg italt. Starghost büszkesége viszont ennél nagyobb volt. Inkább maga vette át a csészét, és ivott belőle. Sekos pedig folytatta:
-Ismételten előre figyelmeztetlek, hogy a sámán csak a sebeid gyógyítja be. A mérget nem semlegesíti, és így jelentős időbe telik, mire kiürül. Úgyhogy a további szökési kísérletek hiábavalóak: ha nem én találok rád, akkor a saját mágiád fog megölni. Anja kiitta a csészét, majd indulatosan a földre vágta. A sámán meg is ugrott a repkedő szilánkoktól.
-Mégis mit akartok tőlem?- fakadt ki ismét a lány- Törődjetek a magatok dolgával, senkiháziak! Az őr viszont megőrizte hidegvérét:
-Az RTG-ről beszámoltak, hogy miket követtél el, és nem csak egy civilizáció, hanem több ellen is. Mi pedig úgy valljuk, hogyha a szép szó nem elég a magadfajták ellen, akkor kénytelenek vagyunk komolyabb eszközöket alkalmazni. Remélem, világos voltam. Anja pedig a fájdalmaira és az állapotára fittyet hányva egész egyszerűen felpattant a földről, úgy kiabált:
-Na idefigyelj, földi kukac! Miután elkaptak, az RTG-n meglehetősen válogatott módszerekkel kínoztak az ionsokktól kezdve a vérforraláson át különböző testi fenyítésekig. És nem sikerült megtörniük! Úgyhogy ne hidd, hogy csak ilyen könnyen engedelmességre bírhatsz!

Sekos ismét végigmérte a lányt, elmerengett:
-Valóban nem lesz veled könnyű dolgom. De ettől érdekes ez az egész, nem? Azzal a bal fejével finoman visszalökte, majd elhaladt mellette:
-De előbb szedd össze magad. Tökéletes állapotban kellesz a Vér-tó indiánokhoz vadászatra. Anja nézett a bestia után. Tehetetlennek érezte magát, de egyáltalán nem félt. Inkább lustának egy újabb visszavágóhoz...

2012. január 23., hétfő

provvidenza del Buio 2

Habár még mindketten tartották az előírt távolságot, Celestino érezte, hogy közte és úrnője között valamivel megenyhült a légkör. Kicsi olykor vele edzett a pályán, és bár sikertelenül, de próbálta rábeszélni a mágiahasználatra. Végül belátta, hogy a testőre a múltkori párbaj után jogosan preferálja a kardot. A Hold tóhoz is szívesen ment elmélyülni a hölggyel. Ezzel egy apró bökkenő volt: mindig csak ezt a rövid, néhány éves életét látta viszont, és a legkorábbi képnél, a Sötétség hatalmas zöld szempárjánál mindig megakadt a kép. Mintha elvágták volna a filmet, vagy zsákutcába ért volna... onnan nem tud tovább menni. A legutóbbi alkalommal változott a kép, mikor is a zöld szempár követően maga a kép elkezdett kavarogni... látta egy pillanatra a fény arcát... néhány sárkányt... a rohamosan épülő birodalmat a Vad világban... És mikor odaért, hogy Kicsi alázatosan, és szomorúan megválik a hollónemes páncéltól, felriadt.
-Úrnőm...- kapta felé riadtan a fejét. Azonnal megállapította, hogy félelme alaptalan. A meg se rezzent. Sőt, olyan mélyen átjárta őt a nyugalom, hogy testőre szinte a saját bőrén érezte. Nyugtázta, hogy minden rendben. 

Fél órával később Kicsi is magához tért. Mosolyogva fordult a sötét angyal felé:
-Na? Celestino alázatosan meghajolt:
-Bocsásd meg a tolakodásomat,  úrnőm, de lenne egy kérdésem. A nemes felé fordult kíváncsian:
-Mi lenne az? A testőr pedig a látomás alapján rákérdezett:
-Neked mi dolgod volt Sötétséggel? Elindultak vissza a villa felé, Kicsi pedig elmesélte a történetet:
-Hollónemes voltam. Ők Sötétség elit katonái, egyszemélyes kis hadseregek. Nem csupán a kegyeltjei, hanem mindenkitől függetlenek, csak is az ő szavára hajtanak vége parancsot, és az ő nevében járnak el. Hálás feladat, öröm volt őt szolgálni. Viszont ezzel a szolgálattal a függetlenség, pártatlanság miatt az is jár, hogy egyedül vagyunk. Elszakadunk a régi életünktől. Sötétség ezt nekem nem is hagyta sokáig, mivel ragaszkodott hozzá, hogy térjek vissza a lányomhoz. A sötét angyal felé fordult:
-Ő merre van? Kicsi halkan nevetett:
-A kék fővárosban a barátjával. Nagy lány, kijár neki a függetlenség.

Így elbeszélgetve az időt értek haza. Amint beléptek, a nemes meglepve tapasztalta, hogy valaki szemből a nyakába ugrik. És mielőtt a testőr még fegyvert rántott volna, akkor ismerte fel, hogy "támadója" nem más, mint Jena Sera:
-Meglepetés!- kiáltott a lány teli vigyorral az arcán. Kicsi megölelte őt:
-Na. ni csak, az emlegetett szamár. Épp rólad beszéltünk. Jena a többes szám hallatán felpillantott... és vigyora azonnal leolvadt, tekintete meglepetté vált. A sötét angyal nem tudta hová tenni ezt a reakciót. A pillanatnyi fagyos hangulatot végül a nemes oldotta, ahogy lány vállára vert:
-Ő Celestino, a testőröm. Erre a sötét angyal meghajolt, és kezet csókolt a vendégnek:
-Kisasszony... Jena azonban még mindig le volt döbbenve. Anyja felé fordult, és halkan odaszólt:
-Annyira hasonlít rá... Egész biztos, hogy nem... Kicsi pedig mosollyal nyugtázta:
-Ugye? De nem, nem ő az. Cielo az emberek világából való. A lány ismét visszanézett a testőrre, és alaposan végigmérte:
-Akkor is félelmetes. 

A társalgás már a nappaliban folyt, tea és sütemény mellett. Celestino nem igen tudott hozzászólni a beszélgetéshez, de szívesen hallgatta, ahogy a két hölgy csacsog. Megállapította magában, hogy kifejezetten dallamos a hangjuk. És legalább így is megtud egy s mást róluk...
-Randy?
-Ó, még mindig pompásan vagyunk. Az együttes csak jobban összekovácsol minket... na és persze a bátyámat. 
-Tényleg, és vele mi van? Még nem volt alkalmam találkozni vele. Jena itt legyintett:
-Semmi komoly. Gyakorol, Ninának segít. Éppen büszke rá, mert a kiscsaj sikeresen végzett egy zombi hordával. Bár egy kicsit remegett utána, de tényleg gyorsan megtanulja kezelni. Lehet, hogy sosem állt hozzá közel a vérengzés, de elbánik vele. Kicsi bólintott:
-Igen, rá emlékszem. Segítenem kellett neki, hogy meg tudjon birkózni ezzel a feladattal. Ő tényleg egy nagyon nagylelkű és önfeláldozó ember, remélem, a bátyád vigyáz rá. 
-Jaj, nagyon! Mint egy kis porcelán babára. Hiába no, neki is benőtt a feje lágya. Pedig milyen kis idióta volt még, mikor Sötétség szembesített minket egymással...

Erre Celestino viszont már felkapta a fejét. Nem tudta megállni kérdés nélkül:
-Ilyen jól ismeritek Sötétséget? Jena lelkesen válaszolt:
-Hát hogyne! A vér szerinti leszármazottja vagyok. A sötét angyal pedig folytatta:
-Minden meditáció során ő a végpont. Mintha a tudatom nem tudna onnan mélyebbre ereszkedni... mintha valami nem engedné... Jena értetlenül hallgatta, Kicsi viszont sóhajtott, és nyugodt hangon válaszolt:
-Említette nekem, hogy törölte az emlékeidet. Ha nem akarja, hogy emlékezz, annak oka van. A testőr szemei elkerekedtek, és előtört belőle a kíváncsiság:
-Szóval... előtted és az előző mesterem előtt voltak mások is? A nemes bólintott:
-Minden valószínűséggel. De ha tudni akarod... 

A sötét angyal elmerengett. Mi minden történhetett előtte? Hol járhatott? Kikkel találkozhatott még? Aztán felpillantott a most már kínos csendben ülő hölgyekre. Úgy tűnik zavarba hozta őket- de mily meglepő, most nem szégyellte el magát, hanem elmosolyodott. Valóban, Mauek jó mester volt, és most Kicsitől és rengeteget tanul. A kellemes társaságról nem is beszélve. Ismét felpillantott, pontosan úrnője szemeibe, és elmosolyodott:
-Nem akarom tudni...

2012. január 22., vasárnap

az igazság két színe

Azbah-Dzsan elkísérte Tarát. Utóbbi nagyon izgatott volt... nem tudta, hogy a többiektől mire számíthat. Vajon ők is úgy fogadják, mint az ektrek, vagy pedig megbotránkoznak, és száműzik? Még az is megfordult a fejében egy röpke pillanatra, hogy talán a társaik haláláért kivégzik őt. Persze a főpap egész úton nyugtatta őt, és biztosította, hogy majd vigyázz rá. A lány a kezdetektől fogva bizalmasan nézett rá. Volt valami az öregben, ami elűzte a félelmét. Talán, hogy kicsit a nevelőapjára emlékeztette...

Lady Spark nem egészen volt biztos az irányba, így többször túlmentek, vagy rossz helyen fordultak le. De még a nap folyamán sikerült megtalálniuk a rétegen belül a célállomást. Itt a nyomtatott áramkörök fémes, hideg színben szikráztak, a jelek egészen minimálisan tértek el az ektrek által használtaktól. Tisztes távolságban álltak meg, és a lány a többi kék alakot látva elbizonytalanodni látszott. Azbah felé fordult:
-Megérkeztünk. Most már tényleg nem fordulhatsz vissza, gyermekem. Tara rápillantott:
-Tudom...- mondta kissé idegesen. Kísérője felvonta a szemöldökét:
-Akkor meg mire vársz? A lány sóhajtott:
-Még mindig nem hiszem, hogy bizalommal fogadnának. Számon kérhetik rajtam a történteket, hogy mi történt a társaikkal. A főpap a vállára tette a kezét:
-Akkor sem a te hibád. És mondtam, hogy nem fogom hagyni, hogy bántsanak. Enyhén elkezdte rángatni, biztatásképp:
-Na, gyere... Lady Spark ismét a kísérőre pillantott. Majd nagy levegőt vett, erőt vett remegő térdein, és elindultak.

Ahogy közeledtek, a többi lekt is felkapta a fejét. Megindultak feléjük, és a csapat egyik fele Azbah nyakába ugrott, örömtelien üdvözölve őt. Ők se láttak ektret egy jó ideje. A másik fele pedig Tarát bámulta elég élesen. A lány úgy érezte magát, mintha valami bizarr tükörbe nézne: ugyanolyan kék, fekete hajú emberek, mint ő, fekete-vörös olykor sárga jeles ruhákban. Kicsit jobban szemügyre véve őket... olyan érzése támadt, mintha elhúztak volna előle egy tömör falat, ami eddig nem engedett számára betekintést bizonyos dolgokba. Az egyik, nála valamivel idősebb rövid hajú fazon aztán vette a bátorságot, és rákérdezett:
-Cor Serpens? Lady Spark felé kapta a fejét:
-Tessék? A fickó ismét rákérdezett:
-Te vagy Cor Serpens? Tara érezte, hogy elszégyelli magát. Talán ez valami alap lekt dolog, amit tudnia kéne, de lövése sincs róla:
-Nem, nem ismerem. Ekkor egy másik kérdezett:
-És nem is találkoztál vele? Nagyon hasonlítotok. A lány tovább csóválta a fejét:
-Nem, nem találkoztam. Egy kiskölyök aztán beüvöltötte:
-És neked mégis mi a neved, ha nem Cor Serpens? A lány válaszolt:
-Tara. A nevem Tara Lekt.

Látszólag a kék alakok szemek elkerekedtek, majd a rövid sokk után az egyik nyegle alak beordította:
-Ez meg mégis miféle név? Csak a szemétláda materiális lények használnak ilyet. Ennek hallatán Lady Spark azonnal elkezdett hátrálni, de beleütközött a vörös főpapba. Aztán ahogy konstatálta, hogy teljesen körül van véve, visszafordult, és a bátorságát ismét összeszedve válaszolt:
-Azért, mert az vagyok... Ekkor kissé közelebb lépett hozzá egy idősebb, teljesen fekete ruhás, hosszú hajú, rövid szakállas alak, majd rákérdezett:
-Hogy lehetnél te materiális? Egy materiális nem jut el ideáig. Tara ismét összeszedte magát, felkészülve, hogy ezt a válaszát kérdések hosszú sora fogja követni:
-Emberként kezdtem az életem. De más emberek kísérleteztek rajtam, egészen 16 éves koromig. És valószínűleg, hogy annak idején ennek a kegyetlenségnek nem csak én, hanem a társaitok is áldozatul estek. Éppen ezért... minden, amit lektként tudok... azt tőlük kaptam.

Újabb csend. Most viszont az egész kék népség elhallgatott. Aztán halk motyorgás. A lány épp csak foszlányokat tudott elcsípni. Éppen szóba hozták, hogy annak idején tűntek el lektek, és soha senki nem látta őket viszont. A talpig fekete ruhás végül ismét felé fordult:
-Láttál olyanokat, mint mi? Mit tudsz róluk? Itt már Lady Spark erősen elkezdett remegni. Nem tudott uralkodni félelemén:
-Mind meghaltak...- lejjebb hajtotta fejét- sajnálom...

Ahogy az várható volt, 4-5 kék alak azonnal elkezdett káromkodni, és már ugrottak is. Tarának csak annyi ideje volt, hogy maga elé kapja karjait. Aztán látta, hogy a teljesen fekete ruhás alak azonnal hárítja a támadókat. Nem is egyszer, hanem többszörösen is. El is képedt rajta, hogy milyen gyors és erős. A sikertelen kísérletek sorozata után a támadók végül feladták, majd az egyik ráüvöltött:
-Hibát követsz el, Fomalhaut! Nyilvánvaló, hogy a testvéreinknek ő a gyilkosa! És ezt nem úszhatja meg büntetlenül! A lekt főpap visszaszólt:
-Azt nem tudhatod, Spica. Egyikőtök sem ítélheti el felületes információk alapján. Az én dolgom, hogy alaposan kihallgassam, és ítéletet hozzak felette.

Erre már Azbah-Dzsan is felé fordult:
-Fomalhaut, kérlek téged, ne bántsd. Kezeskedem felőle, ő nem tehet a történtekről. A kék alak ránézett a másik főpapra, ahogy megfogta a lány kezét, és magához húzta:
-Tudod, hogy bízom benned, Azbah barátom. Te jó jellemismerő vagy. De ennek a történetnek a végére szeretnénk járni. Add át nekem. Ígérem, nem esik bántódása, amennyiben tényleg ártatlan. A vörös alak Tarára nézett. Amaz reszketett a félelemtől. Tudta is, hogy miért... az Örök Energiából visszatérve is teljesen össze volt törve. Viszont ugyanúgy bízott Fomalhaut ítélőképességében, és tudta, hogy annyi év után is adhat a szavára. Sóhajtott, és végül bólintott:
-Rendben- majd Lady Sparkra nézett- ne félj, gyermekem, nem lesz semmi gond. A lányt most egyáltalán nem nyugtatta meg Azbah szava. Csak tehetetlenül engedte, hogy a kék főpap magával vigye, el a vegyes érzésekkel kavargó tömegtől...

hülye negyedbeliek

Jena és Arklan kinn röhögtek az előtérben. A kardforgató nemrég tért haza, és a dzsinn azonnal beszámolt neki a történtekről. Ezt a pimasz unokaöcsi se tudta megállni nevetés nélkül... mindketten úgy szakadtak, hogy visszhangzott a márványfolyosó. Shah ekkor robbant ki az egyik szobából, és dühösen leteremtette őket:
-Mégis mi olyan vicces? Honnan tudhattam volna, hogy nem neki való az országunk ízei? Azonban a másik kettő csak tovább szakadt a nevetéstől. Arklan a szemei törölgetve próbált válaszolni nagybátyjának:
-Ne haragudj... De tényleg nem ártott volna többször kimozdulnod. A többi nép tényleg intenzívnek tartja a konyhánkat.... Jena azonban még visítva hozzátette:
-Arról nem is beszélve, hogy máshol a gyerekek nem isznak ilyen erős italt. Te leitattál egy kölyköt! A szultán ismét kifakadt:
-Mi az, hogy kölyök? A mi kultúránkban az ilyen korú lányokat már férjhez adják! A páros egy néma pillanatig összenézett... majd egymásra borulva röhögtek tovább.

Shah viszont tovább pattogott:
-Ez egyáltalán nem vicces! Hagyjátok abba! Nem hallottátok, ti anyaszomorítók? Hogy az az elferdült félhold zuhanna rátok.... Ekkor nyílt mögötte az ajtó... és Charmina lassan, kissé álmoskásan nézett ki rajta:
-Mi történt? Lemaradtam valamiről? Mind odakapták a fejüket, majd mielőtt bárki bármit szólhatott is volna, a dzsinn széles vigyorral odaszambázott hozzá, és átölelte:
-Ó, igazán semmiről, drágám- majd ránézett- mi ilyen vidám népek vagyunk itt az arab negyedbe. Nem fájdult meg nagyon a fejed? Charmina elmosolyodott, majd visszafogottan válaszolt:
-Nem, minden rendben. Remélem, nem voltam nagyon udvariatlan, amiért bekómáltam. Erre viszont már Shah válaszolt, aki átkarolta a lány derekát:
-Dehogyis. Ez az én hibám volt- homlokon csókolta- ne haragudj, nem tudtam.

Erre a gesztusra Jena és Arklan szemei elkerekedtek. Hisz az még nekik sem állt távol, hogy az ő kultúrájukban a 15 éves hölgyek már férjhez mennek... de Charmina és a szultán között legalább még egyszer ekkora évkülönbség is volt. Amikor Shah azt mondta, hogy nemes hölgyet keres magának, arra számítottak, hogy legalább egy korabeli nőt hoz haza. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy ez a vendég egyáltalán nem idegenkedett ettől a gesztustól. Korához képest meglehetősen éretten, és hozzájuk képest sokkal visszafogottabban reagálta le. Kicsit távolabb lépett a szultántól, és visszamosolygott:
-Tényleg minden rendben- körbenézett- és igen... tetszik a birodalmad. Viszont még szükség van rám Shaiola szigetén. Az uralkodó fejet hajtott:
-Hát hogyne- és kezet nyújtott- akkor engedd meg, hogy magam kísérjelek vissza. Charmina elmosolyodott, és kézen fogva elindultak kifelé.

A másik kettő csak csodálkozva nézett utánuk.
-Hát én komolyan behalok- fakadt ki Arklan- az apja lehetne. A dzsinn vállat vont, és a kardforgatóra nézett:
-Tudod, mit mondanak: a szerelem vak. Arklan felpillantott lefáradtan a plafonra:
-Meg hülye is...

2012. január 19., csütörtök

Anja Starghost

Bírósági tárgyalás az RTG-n. Meglehetősen zsúfolt volt a terem, mire a vádlottat elővezették... még holdfénytolvajok és más távoli, egzotikus fajok is képviseltették magukat a teremben. A bírónő komoran, szemrebbenés nélkül figyelte, ahogy a hét sárkányember alakban lévő őr bekíséri a titánium láncokra vert hosszú, vörös hajú, zöld szemű, kissé erős arcberendezésű, vállban erős, korban fiatal felnőtt hölgyet. A teremben mindenki leült... a rabot és a testőröket kivéve. A bírónő nem is rizsázott feleslegesen bevezetőkkel, azonnal a lényegre tért:
-Anja Starghost- megvárta, amíg a vörös hölgyemény veszi a fáradtságot, és ránéz, majd folytatta- Miután bolygódról, a Zodiákusról száműztek többszörös tiltott mágiahasználatért, zsarolásért, és honfitársaid élete veszélyeztetéséért. Ezt követően RTG-n nemcsak lázadást szítottál Rhynn gyíkharcosai és a főbolygón élők közt, ezzel rengeteg lakó halálát okozva, de még a főtemplomba is betörtél, majd az egyik lakó vérével megszentségtelenítve az oltárt próbálta megidézni Sötétséget, és a saját szolgálataiba állítsad. Igencsak lesújtó pillantást vetett a rabra:
-Mégis mit képzeltél? Hogy egy isten vagy? Starghost sötéten elmosolyodott:
-Egyáltalán nem képzeltem, tisztem bírónő... Hanem tudtam. Úgy, ahogy azt most is tudom. A törvény szolgája ismét lesújtó pillantást vetett rá:
-Remélem tisztában vagy vele, hogy minden szavad súlyosbítja a helyzeted. Anja halkan, sötéten nevetett:
-Az itt töltött évek után, még magánzárkában és fenyítéssel is úgy gondolom, hogy megérte. A tárgyalóteremben ekkor vadul elkezdtek sugdolózni a jelenlévők. A bírónő viszont azonnal rendre utasította őket:
-Csendet!- csapott a kalapáccsal az asztalra, majd visszanézett a vörösre- Ezzel mi is tisztában vagyunk, Starghost. Épp ezért ez a bolygó sem hajlandó megtűrni téged. Deghyom földjére száműzünk, a Vér-tó törzséhez. Ott a büntetésed közmunkára módosul, és ha ellenszegülni mersz, Sekosnak gondja lesz rád. 

A rab csak mosolygott magában. Ez olyan egyszerűnek tűnt. Talán még a megérkezés napján elszökhet, és ismét fenekestül felborítja a világot. A bírónő felvonta a szemöldökét:
-Nem is kívánsz hozzászólni? Anja felemelte a fejét, majd amennyire rablánca engedte, felemelte a kezét, és megmutatta a bírónőnek, hogy milyen szép középső ujja van:
-A soha viszont nem látásra, nyanya. Azonban a törvény szolgája megőrizte hidegvérét. Ismét csapott a kalapáccsal:
-Az ítélet végleges. Vihetik a rabteleporthoz! A hét őr azonnal megragadták a láncát, és cibálták elfelé. 

Az RTG lakók feleslegesnek tartják a teleportálót. Mivel mesteri alakváltók és remek járműveik is vannak, így nem okoz nekik gondot a nagy távolságok megtétele. A rabok esetében ez viszont más: a teleportáló csakis egyirányú, és egy adott pontra helyez át személyeket. Anja is ezzel a szerkezettel került a Földre, miután rázárták a kabin ajtaját, és beállították a koordinátákat. 

Úgy örült a fejének... egész eddig be volt zárva, most viszont amint szabad talajt ér a talpa, már rohan is. Azonban, mikor a Vér-tó partján, a tűzvörös ég alatt földet ért, nem egészen az történt, amit eltervezett. Kapásból egy indiánszerű törzs tagjai vették körbe, állig felfegyverkezve... vele szembe pedig egy óriási, szárnyas, három fejű kígyó... aki azonnal lesújtott rá. Anjának épp annyi ideje volt hogy felsikítson...

Aztán épp csak érezte a bestia forró leheletét, és premier planban is meg tudta csodálni a fogsorát, amint az szétharapta a láncokat. Ettől még megállt benne az ütő, és hanyatt vágta magát. Sekos pedig visszanézett rá, mindhárom fejével:
-Az RTG-ről már hetekkel ezelőtt értesítettek, hogy érkezel. Előre figyelmeztetlek, hogy minden szökési kísérleted hiábavaló. Jómagam Nixa második kapujának őre voltam, vagyis semmi... de semmi nem kerüli el a figyelmemet. A vörös megdörzsölte a csuklóját, majd a bestiára üvöltött:
-És mikor alszol? Sekos mindhárom fején legalább az egyik szemöldökét felvonta:
-Kisanyám... nézz meg alaposan! Az egyik fejem mindig ébren van, akár esik, akár fúj. Remélem, érthető voltam. Anja összeszorította a fogait, ahogy a helyzetet felmérve forrongott magában:
-Ez a vén satrafa még szorulni fog ezért... 

2012. január 18., szerda

nők... a saját érzéseiken nem tudnak kiigazodni

Celestino engedelmes testőre volt az egykori hollónemesnek. Bár mivel a szerény villa igencsak távol esett a kék fővárostól, így többnyire csak az erdőbe kísérte különböző növények után, vagy meditálni a Hold tóhoz. Az idő többi részében a villa belső kertjében edzett. Kicsi viszont nyugtalan volt testőre személyét illetően. Bizarrul ismerős volt neki, és épp ezért igyekezett tartani is tőle a távolságot. Ez a fegyver azonban visszafelé látszott elsülni, hisz azon kapta magát, hogy minden nappal egy kicsit jobban kötődik hozzá. Annyira tagadta a nyilvánvaló tényeket, hogy ebbe a paradoxon szép lassan kezdte ingataggá tenni. Ebből adódóan viszont be akarta bizonyítani, hogy igenis erős.

Erre a legjobb módot abban találta, hogy az egyik edzés folyamán odalépett a testőrhöz, és egész egyszerűen kihívta. Celestino épp félbehagyott egy formagyakorlatot, és kérdően a hölgy felé fordult:
-Nem lehet- alázatosan meghajtotta a fejét egy hosszabb pillanatra, majd folytatta- téged védenem kell.
-Ez parancs- erősködött Kicsi, majd kezeiben kék démonlángok lobbantak fel- és nem akarom, hogy ne finomkodj velem. Világos? A sötét angyal bólintott, majd támadóállást vett fel.

Kicsi ezt épp, hogy hajlandó volt kivárni, és nyomban nekiesett. Celestino kissé meglepődött a hárítás közben, hisz a démonláng épphogy súrolta az arcát. Azelőtt Mauek sziklákból vagy vízből varázsolt elő katonákat, akiket elég volt kettévágni. Élő mágiával, ráadásul ilyen közelségben, még soha nem találkozott. A nemes azonnal visszatámadt... és testőre ismét hárított, majd ellökte magától. Meglepte, hogy ez a törékeny lény ilyen agresszívan tud harcolni. Habár nem szolgált nála még sok ideig, de egy csendes, nyugodt, visszafogott személynek ismerte. És ahogy ezt végiggondolta, magát is azon kapta, hogy ennek a kérésnek a teljesítésében mintha valami akadályozná... Eddig soha nem okozott gondot bármilyen parancs teljesítése. Ez az első alkalom...

Az egykori hollónemes pedig ismét támadt... tűzcsóvát megidézve. A sötét angyalt a varázslat a falra kente. Épp csak volt ideje meglepődni, hogy a hölgyben mekkora erő van. Épphogy feleszmélt, mire Kicsi rávetette magát, és tüzes karmokkal támadt. Érezte, ahogy abban a pillanatban megcsillan benne a félelem szikrája. De nem vesztette ez a kontrollt. Fogta a karját, és a lapjával oldalba küldte a nemest. A nő kissé meghátrált. Celestino ezt a kis időt kihasználta, hogy visszanyerje lélekjelenlétét. Habár csak egy pillanatra is érezte a félelmet, komoly benyomást tett rá.

Közben az egykori hollónemes ismét nekiiramodott. Viszont most hárította a karddal és vállal nekiment. Kicsi egy szépet bucskázott hátra, majd mihamarabb felvakarta magát a földről. A testőrnek most ugyanúgy nem állt esze ágában várni... alig, hogy a nemes felállt, már a kard markolatával vitt be találatot. Ezt azonnal követte egy vágás. Mielőtt egy újabbat suhintott volna, a hölgy elkapta a csuklóját, másik kezének karmait pedig belé mélyesztette. A sötét angyal felordított, majd megragadta a nemes torkát, és egy határozott mozdulattal a földre nyomta. Reflexből emelte is fegyveres kezét, hogy lesújtson...

Ahogy ismét volt egy kis ideje, végigmérte. Ugyanazt a törékeny lényt látta, mint akit a legelső napon is... nem pedig azt a bestiát, akivel most párbajozott. Furcsa, kellemetlen érzés fogta el, hogy így bánik ezzel a lénnyel... mint egy hatalmas, ráboruló sötét lepel. Igen... ez lesz a szégyen. Eltette kardját, és lassan felsegítette a nemest:
-Sajnálom, úrnőm- mondta halkan, semleges hangon- képtelen vagyok. Kicsi sóhajtott, majd megpaskolta testőre vállát:
-Semmi gond, Cielo. Megesik... Lassan elhaladt a sötét angyal mellett, aki kissé tehetetlenül nézett utána. Már az esődémont is látta így járni, ilyen hanglejtéssel beszélni. Ilyenkor mindig az volt a forgatókönyv, hogy maradjon távol tőle, mert egyedül akar lenni. Celestino sosem értette, hogy miért. Viszont amíg Mauek parancsának engedett, úgy most ezt a lehetőséget nem adta meg Kicsinek. Követte is. A hölgy érezte a testőr tekintetét a hátán. Meg is fordult, kérdően nézve rá:
-Mit csinálsz? A sötét angyal fejet hajtott, és válaszolt:
-Szükséged lehet rám. Megsebesítettelek... A nemes sóhajtott:
-Ez csak egy karcolás- felelte halkan- Nincs semmi bajom. Azzal bement a belső kertből. A testőr nem tudott ezzel a válasszal mit kezdeni. Nem kérdőjelezte meg úrnője ítélőképességét, de a látottak alapján szavai merőben eltértek attól, ahogy kinézett...

Kicsi azonban a szobájába ment... és azonnal megidézte Sötétséget. A rejtelmes istenség azonnal megjelent, majd végigmért kegyeltjén:
-Drága Kicsim... nem megmondtam, hogy ne játssz a tűzzel? A hölgy azonban kifakadt:
-Ezt direkt csináltad, ugye? Te küldted hozzám! Sötétség halkan nevetett, majd a megszokott sejtelmes hangján folytatta:
-Ugye, mennyire hasonlít rá? Csak az az aprócska különbség, hogy ő úgy szolgál téged, mint egy harcra képzett kutya.
-Miért?- fakadt ki a nemes ismét. Az istenség kissé komolyabb hangnemen folytatta:
-Ő csak egy szerencsétlen, elveszett ember. Én csináltam belőle sötét angyalt. Törölnöm kellett minden emlékét és érzését, annyira átjárta őt minden, ami rossz. Most tanul újra mindent. Az előző gazdája sajnos nem bizonyult elég jó tanárnak, ezért gondoltam, hogy te folytathatnád a tanítását. Mint nő, megtaníthatnád szeretni... Kicsi viszont felállt, úgy nézett vissza Sötétség zöld szemeibe:
-Nem, és nem. Nem vállalom! Ez kegyetlen tréfa volt a részedről.
-Ó...- az istenség ismét visszaváltott a sunyi hangnemre- úgyse tudnád kidobni. Ahhoz túl jól ismerlek, Kicsim. Talán most felkavarodott az állóvíz, és te sem tudod, mit kezdj a helyzettel... de tudom, hogy nem dobnád ki. Erre a hölgy kihívóan rámutatott az istenre:
-Azt majd meglátjuk! Túlságosan is alábecsülsz! Azzal megindult kifelé. Sötétség egy ideig nézett utána... majd lemondóan megcsóválta fejét, és eltűnt.

Másnap reggel viszont Kicsi tényleg készült beváltani az ígéretét. Felkereste a testőrt:
-Cielo! Hívó szavára a sötét angyal azonnal jött. Mikor odaért, meghajolt:
-Parancsolj, úrnőm... A nemes pedig intett:
-Gyere!- majd elindult a kapu felé. Celestino engedelmesen követte őt. Nem merengett rajta, hogy gazdája mire készül. Miután kilépett, minden esetre igencsak meglepődött, miután Kicsi becsukta mögötte a kaput. Azonnal megfordult. Meglehetősen ordítónak tűnt a hirtelen magány. Mintha elvágták volna a világ többi részétől... Kicsi pedig a kapu innenső felének támaszkodott. Lehunyta szemeit... tisztában volt a ténnyel, hogy ez egy nehéz döntés. Nem mondhatni, hogy ismerte a sötét angyalt... de valóban emlékeztette őt valakire. És kénytelen volt bevallani magának, hogy ez a tény nemhogy elriasztotta Celestinótól... hanem még inkább vonzza. Csak túl büszke és egyben túlságosan fél is, hogy ezt beismerje.

Épphogy ezt végiggondolta, kopogást hallott a kapun. A sötét angyal volt az... de most nem a kopogtatóval, hanem a kezével. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Mauek nem zárta őt ki, hanem konkrét utasítással küldte el a szigetről. Kicsi viszont minden szó nélkül kizárta. Hol van a parancs?
-Úrnőm...- szólt némi bizonytalansággal alapból semleges hangjában- úrnőm.... Egy kis időre elhallgatott, amíg végiggondolta, hogy mi is történhetett. Aztán folytatta:
-Sajnálom, hogy csalódást okoztam tegnap- kissé lejjebb hajtotta fejét- tudom, hogy engedelmeskednem kellett volna a parancsodnak... de nekem az a feladatom, hogy vigyázzak rád. Ezért nem tudtam teljesíteni, amit elvártál tőlem. És ha emiatt nem vagy velem megelégedve...

Be se tudta fejezni, mire nyílt a kapu, és a hölgy megragadta a csuklóját. Azonnal berántotta, és a nyakába vetette magát. Celestino teljesen értetlenül áll ebben a helyzetben. Az őt ölelő Kicsire nézett:
-Úrnőm... Azonban az egykori hollónemes csak bújt a vállához:
-Én sajnálom- mondta halkan, komoran- ugyanúgy fájdalmat okoztam neked. És gondolom, most nem igazodsz ki rajtam.... de ez tényleg ne számítson. A sötét angyal csak annyit értett az egészből, hogy gazdája nem akar megválni tőle... és, hogy ő sem tökéletes. Valamint megállapította, hogy ez a helyzet jól eső érzéssel tölti el. Meg is próbálta viszonozni a gesztust... és Kicsit a karjaiba zárta.

2012. január 17., kedd

Charmina az arab negyedben

Shah nemcsak, hogy elvitte Charminát az ő szerény birodalmába, de alaposan végig is vezette őt. A lány akkor tudatosult csak igazán, hogy kivel is van dolga, ahogy a bazárt végigjárva minden kereskedő, kézműves és járókelő meghajolt. A selyemövében pihenő élő tőr sárga szeme megcsillant:
-Ez aztán az elismerés! Hozzá tudnék szokni. A lány rászorította a kezét:
-Hallgass Voltali! Vendégek vagyunk, ne tegyünk rossz benyomást. Ekkor megpillantotta a bazár sarkában ugrabugráló alakot. Értetlenül közelebb lépett:
-Ez meg mit csinál, menekül? Vagy valami más baja van? A szultán harsányan felkacagott, majd a kis hölgy vállára tette kezét:
-Dehogyis! Nadir mutatványos- majd kíváncsian felé fordult- ne mond, hogy nálatok nincsenek mutatványosok. Charmina zavarában még el is pirult. Rejtette is kezeivel az arcát:
-Ne haragudj- mentegetőzött kínosan- nem tudtam, soha nem láttam még ilyen mozdulatokat. Shah halkan nevetett, és közelebb léptek:
-Semmi gond... most láthatsz.

Nadir valóban ügyes mutatványokat produkált. Még egy lángoló fáklya segítségével tüzet is fújt. A láng látványosan felcsapott a közönség előtt, akik megtapsolták. Az ő akrobatikus műsorát már a palotában egy táncos váltotta fel. Jena úgy táncolt, mint aki extázisba van esve. A páros a trónteremben élvezte a műsort, miközben egy-egy kupa vörösbort szolgáltak fel nekik. A szultán átnyújtotta a kupát vendégének, és megemelte a sajátjáét:
-Egészségedre, szépségem! Hogy megtisztelsz jelenléteddel szerény birodalmamban. Charmina elmosolyodott, és viszonozta a gesztust. Majd belekortyolt a vörös nedűbe. Azonnal érezte, hogy az arcába szökik a vér, és lassú köd kezdi eltompítani az agyát. Ismét belenézett a kupába:
-Ez miféle nektár, jó uram? Shah halkan nevetett:
-Vörösbor, drágám. Az egyik legjobb.
-Ó- a lány csodálkozva felvonta szemöldökét- nem volt szerencsém még hasonlóhoz. Ez olyan kellemesen ellazítja az érzékeimet. Utána felpillantott, vissza a vadul táncoló dzsinnre. Még az alkoholtól kissé eltompult tudatban is csodálattal nézett rá.
-De szépen táncol...- állapította meg ábrándos, csodálkozó hangon. Shah most viccelődőre fogta a hangulatot:
-Táncot azért láttál már, ugye?

Charmina felé fordult, és bólogatott. Aztán megdörzsölte a szemét:
-Elnézést... azt hiszem, a vörösbor kissé megártott. Az uralkodó megsimogatta a hátát:
-Semmi gond. Kicsiny birodalmunk igen különös ízvilággal rendelkezik. Ezt követően átnyújtott neki egy tálcát, amin tortaszeletek sorakoztak:
-Ezt próbáld meg, talán segít. A lány tekintete kissé elidőzött a desszerten... majd leemelte az egyik szeletet, és beleharapott. Azonnal megállapította, hogy túlságosan is édes... az a fajta túl édes, ami súrolja az átlag ember ingerküszöbét. Érezte, hogy tüstént innia kell rá valamit... és jobb híján a vörösboros kupát húzta meg. Ennek köszönhetően az agyát ellepő köd csak még sűrűbbé vált.

Ekkor már Voltali is érzékelte, hogy gond van. Kiröppent gazdája övéből, szellemalakot váltott, és megfogta a vállait:
-Úrnőm, jól vagy? A dzsinn is abbahagyta a táncot:
-Mégis mi a fene?- odament hozzájuk, majd végigmérte a vendéget... és a szultán felé fordult- Te most komolyan leitattál egy gyereket? Shah ártatlanul vállat vont, és mentegetőzött:
-Honnan tudtam volna? A mi kultúránkban az ilyen lányok már férjhez mennek, főznek, takarítanak... és egyáltalán nem árt nekik az ital. Jena tovább pattogott:
-De róla mérföldekről látszik, hogy nem a mi kultúránkból való! Shah, te nem vagy normális!
-Minden oké- mondta Charmina kissé elferdült mosollyal, ahogy élő fegyvere vállának dőlt- nem kell aggódni, én ugyan jól vagyok...

Az uralkodó sóhajtott, majd a  fejét csóválta. Aztán átvette Voltalitól a lányt, és felkapta:
-Ezt bizony ki kell pihenni. Ne haragudj, szépségem... Az élő fegyver kissé gyanakodva nézett rá, majd követte:
-Mégis hova viszed az úrnőm? Shah visszanézett rá:
-Csak a vendégszobába. Kellemesen hűvös, ideális, hogy aludjon egyet...

2012. január 16., hétfő

polaritás

A főpap italának köszönhetően Tara mélyen, és álom nélkül aludt. Különösen pihenten és nyugodtan ébredt. Az első dolog, ami tudatosult benne, hogy meglehetősen komfortos helyen van. A második pedig, hogy a főpap egyik fehér ruháját viseli. Aztán végiggondolta az előző nap történteket... Furcsa a tudat, hogy nincs egyedül, sem a képességeit tekintve, sem mindabban abban a rosszban, amit megélt. És nemcsak az ektrek, hanem ő is hiszi, hogy maradtak túlélők.

Lassan kikecmergett az ágyból, és elindult kifelé. Az előszobában ott ült Azbah, az áramkörös falakat babrálva (a lány fejében megfordult, hogy ez valami kibertéri telefon lehet). Amint meglátta vendégét, elmosolyodott, és felé fordult:
-Hát felkeltél, gyermekem?- odalépett hozzá- remélem, kipihented magad. Lady Spark bólogatott, majd megfogta a tunikát:
-Ezt visszacserélném a sajátomra. Nem láttad véletlenül? A vörös alak halkan nevetett:
-Néha olyan furcsán fogalmazol. Megfogta a lány vállait, mire a rajta lévő fehér ruha pixelenként módosult... a régi fekete, sárga áramkörös ruhára. Végignézett magán:
-Ez új. Azbah elmosolyodott:
-Úgy látszik, a materiális világban máshogy mennek a dolgok. Az ilyesmi ideát természetes.

Tara a vörös alak felé fordult:
-Épp ezért lenne pár kérdésem. A múltkor találkoztam ördögszikrákkal és ronokkal. Azok miféle lények? A főpap elmosolyodott, majd kiléptek a lakásból:
-Az ördögszikrák maguknak való népek. Nem igen érintkeznek másokkal, nem is kedvelik a feléjük közeledőket. A ronok pedig semlegesek.
-Hogyhogy semlegesek?- kérdezett vissza a lány.
-Ahogy az ektrek képviselik a pozitív töltést, a lektek pedig a negatívat, úgy a ronok semlegesek. Mindkét nép tulajdonságait ismerik, úgyhogy ha harcra kerül a sor, nehéz velük elbánni. Lady Spark bólogatott:
-Igen, ez ismerős...

Lassan visszaérkeztek a szentélyhez. A lány ismét végigmérte. Azbah látta rajta, hogy egy kicsit habozik:
-Nem szükséges erőltetned. Tara felé kapta a fejét, majd a főpap folytatta:
-Habár fontos nekünk, hogy megtaláljuk a testvéreinket, és számítunk rád a segítségben. De nem várjuk el minden áron. Neked is akarnod kell, gyermekem. És ha a tegnap eltántorított...
-Semmi gond- vágott közbe a lány, majd ismét visszanézett a szerkezetre- valóban mélyen megrázott az igazság, de most hogy már tudom, hogy valójában mi is történt, úgy én is érdekeltté váltam, hogy találjak túlélőket. Ismét a főpapra nézett:
-Eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok. De mikor találkoztam az ördögszikrákkal, a ronokkal, és aztán veletek, már nem érzem egyedül magam. Azbah elmosolyodott, majd kicsit jobban szemügyre vette vendégét:
-Nem úgy tűnik nekem, hogy előtte annyira egyedül voltál. Lady Spark értetlenül nézett rá, majd a vörös alak folytatta:
-Meséltél a nevelőapádról. És érzem rajtad, hogy valahol te már megtaláltad a helyed. Talán nem energialények, mint mi, de elfogadnak téged ilyennek, amilyen vagy. Tara visszamosolygott:
-Ennél tisztábban nem is láthattad volna.

Azzal ismét felment a rövid lépcsősoron és belépett a fénybe. A régen hallott segélykiáltásokra koncentrált... a kapott vérre... elképzelt hozzá hasonló kék lényeket. Némi erőfeszítést vett igénybe, hisz a kiáltások félelmet keltettek benne. Ezt szép lassan kompenzálta a kíváncsisággal, ami jobban hajtotta... mire lassan kirajzolódott a kép. Valahol messze, kék áramkörös, primitív jelű falak közt, még ebben a rétegben.... egy maréknyi lekt, akik keresnek, jelentenek, elmennek és visszatérnek. Talán ők sem adták fel a reményt... Hátralépett, ki a fényből, Azbah felé fordulva, és reménytelien elmosolyodott:
-Tudom, hol vannak...

2012. január 15., vasárnap

Celestino

Kezdetektől fogva a sötétség uralja a világot, de teret ad a tisztító fénynek... akárcsak a gyűlöletnek, a rettegésnek, és a kegyetlenségnek. És ha a fény ezeket nem éri el, akkor ők érnek el valami mást. Vagy valaki mást...

Nem sokkal azután, hogy Shayla szülei meghaltak, és így megszabadult a szolgaságuk alól az esődémon azonnal megbízatást kapott Sötétségtől: az örökké rejtélyes és pártatlan isten egy embert bízott rá... pontosabban egy fekete hajú, körszakállas, zöld szemű férfit, akit sötét angyallá módosított. Maguk között elmesélte Maueknek, hogy ez a személy az emberek világából származik, viszont a párja elvesztése következtében olyan mélyen átjárta őt a kétségbeesés, a harag, és a depresszió, hogy megdöbbentő kegyetlenséggel vetett véget az életének. Ez spirituálisan is kihatott rá, úgyhogy Sötétség úgy gondolta, hogy új embert farag belőle. Először is, sötét angyallá változtatta, másrészt az emlékeit és az érzéseit törölnie kellett.

Maueknek tehát az volt a dolga, hogy ismét mindenre megtanítsa. Eleinte egész gördülékenyen mentek a dolgok, amikor kardforgatásra, harcra tanította. A rá bízott személy különösen engedelmes volt... mint valami gépezet. Az esődémon viszont elkövette azt a hibát, hogy miután annyi negatív érzés gyülemlett fel benne a szolgaság alatt, azt egy idő után a sötét angyalon vezette le. Amaz nem értette, hogy az esődémon miért ordibál vele, vagy miért ráncigálja, esetleg nekitámad. De nem is kérdezte. És vele szemben megvédeni se volt magát hajlandó. Úgy látta, hogy csakis Maueknek tartozik engedelmességgel, és bármi történik, nem fordulhat ellene. Így, a majdnem 4 év alatt egy alázatos, komoly, és engedelmes katona vált belőle.

Akkor döntött ugyanis úgy a sötét isten, hogy az esődémon eleget tanított neki. Minden mást talán jobb, ha ez a szerencsétlen magától tanul meg. Mauek ekkor szembesült a ténnyel, hogy meglehetősen pocsék tanár volt. Másra kellett volna szánni azt a rengeteg időt. A szabadságában előtört agressziója rányomta ezekre az évekre a bélyeget. Végül maga kísérte a parthoz a búcsú napján.
-Most jól figyelj rám, Celestino- mondta, ahogy a rá bízott személy vállára tette mancsát- menj észak-nyugat irányba, egészen a nagy szárazföldig. Ott keress magadnak másik személyt, akit szolgálhatsz. A sötét angyal rápillantott zöld szemével:
-És veled mi lesz?- kérdezte semleges hangon. Az esődémon pedig megejtett egy bizalmas mosolyt:
-Nekem csak az volt a dolgom, hogy tanítsalak. De felsültem, mint tanár. Te pont ezért nem kész, és pont ezért kell valaki mást találnod. A harcos kérdően nézett rá:
-Nem értelek... Erre Mauek enyhén meglökte:
-Csak menj, jó? Ezt viszont már nem kellett a sötét angyalnak kétszer mondani. Azonnal szárnyra kapott, és megindult a kijelölt irányba.

Kicsivel több, mint egy hétig kereste a helyét. A sok sziget és a tenger kéksége után könnyű volt megtalálni a nagy szárazföldet. De kissé tehetetlennek érezte magát. Mivel emberi emlékei törődtek, egyedül az esődémont ismerte az egész világon... csak vele volt kapcsolatban, csak neki szolgált. Most pedig szabad, a világ egyszerre óriássá és bizonytalanná vált. Annyi lehetőség lehet itt... annyi más lény... és az ő kezében van a döntés. Maga határozhatja meg, hogy kihez megy.

Amint a parttól az erdőkön és a mezőkön végigbandukolva ezen merengett, úgy a kék fővárostól 7-8 kilométerre, a réten, az erdőtől nem messze szemet szúrt neki egy magányosan álló, egyszerű díszekben tetszelgő villa. Mily érdekes... Mauek még azt mesélte, hogy az ilyen épületek városok központjában vannak, és rendszerint több egymás mellett... ez viszont itt árválkodott egymagában. Lassan odaorientálódott a kapujáig, majd az arany kopogtatóval háromszor hangosan a kapura vert. Ezt követően lopva végigmérte a pusztán kétszintes márványépületet, melynek teraszairól és lapos tetejéből omlottak le a különböző futó növények, virágos indák... Majd nyílt a kapu.

A másik oldalról a lila nemesi ruhában lévő, karmos szárnyú Kicsi nézett vissza rá a kapu mögül.
-Jó napot...- mérte végig felemás-leplezett csodálkozással, majd a szemeibe nézett- Miben segíthetek? A sötét angyal némán végigmérte őt tekintetével. Érdekes, törékeny és nemes lény... talán még Maueknél is törékenyebb. Viszont neki is fekete a szárnya, és a bőrszínük is hasonló. Nem emlékezett rá, hogy valaha látott volna hasonló lényt, de valami furcsa ragaszkodást váltott ki belőle... hasonlót, mint az esődémon. Talán nála érdemes próbát tenni. Alázatosan meghajolt, majd ismét állta a hölgy tekintetét:
-Celestino vagyok. Szeretnék itt szolgálni. Kicsi igencsak hezitálni látszott a kérdésen, és többször végigmérte az alakot, fürkészve az arcát. Utóbbi ezt nem tudta hová tenni, de nem is zavarta. Arra gondolt, hogy talán a hölgy sem látott olyan lényt, mint ő... Az egyszerű nemes tovább kérdezősködött:
-Harcos vagy, jól látom? Celestino bólintott:
-Igen, hölgyem. Előző mesterem kiválóan megtanított harcolni. Kicsi az állát fogva, részben a száját is takarva méregette megint a jövevényt- a sötét angyal ebben a néhány percben megállapította, hogy ez a lény meglehetősen több gesztussal és mimikával dolgozik. Soha nem látott még ilyen jeleket. Aztán a hölgy azokkal a meleg barna szemekkel rápillantott, és leengedte a kezét:
-Nem bánom, gyere- mondta végül- légy a testőröm. Celestino pedig ismét meghajolt, majd belépett a kapun, mely lomhán csukódott mögötte...

2012. január 13., péntek

vérből vétetve

Ghí körbenézett. Először az tudatosult benne, hogy tündéri alakban van... és tollas angyalszárnyakkal? Mielőtt kiborult volna ezen meglátta, hogy min is fekszik... pontosabban, hogy miben. Két szép női kéz volt... de kőből. Felületük olyan sima, mintha szellemek faragták volna. Ahol méricskélte a tenyereket, a benne futó életvonalakat, a kéz tulajdonosa megszólította:
-Mi az, csöppség, érdekesnek találod? A félvér azonnal a hang irányába kapta a fejét. Akkor szembesült a ténnyel, hogy aki vigyáz rá, az nem más, mint maga a földisten. Azonnal leborult előtte:
-Bocsáss meg, úrnőm! Meg se fordult a fejembe. A hölgy csengő hangon nevetett:
-Ugyan már! Amilyen kevés halandónak jelenek meg, nem csoda, hogy nem ismernek fel azonnal.

Ghí alázatosan letérdelt, és felnézett az istennőre:
-Szabad megtudnom, miért tisztelsz meg jelenléteddel?- kérdezte félénken. A földistennő elmosolyodott:
-Természetesen, picur- és belekezdett a mesélésbe- Magam teremtettem ezt a szigetet, amely a varázslatos gyógyfüvek erdeje, és elhelyeztem itt a tündéreket és az angyalokat, hogy vigyázzák ezt a földi kincset. De tudod,  egyfolytában dúlt a harc a tündérek és az angyalok között, és rengeteg vér folyt már hiába az értelmetlen háborúskodás miatt. Reméltem, hogy benő a fejük lágya, de miután láttam, hogy azok alatt az évek alatt semmit nem tanultak, így összegyűjtettem az áldozatok vértét. Ebből teremtettelek meg téged, és azzal a céllal küldtelek hozzájuk, hogy te majd kibékíted őket.

Ghí szemei elkerekedtek. Ezek hallatán meg is remegett:
-Ho-hogy én?- próbált uralkodni döbbenetén és remegő tagjain- Szó-szóval csak egy eszköz voltam? A földistennő barátságosan elmosolyodott, és folytatta:
-Örömmel láttam, hogy bevégezted, amire teremtettél. Büszke vagyok rád, nagyon szépen csináltad. És így, hogy a háborúnak már vége, már semmi nem köt téged oda. A félvér elmerengett, majd felpillantott a nőre:
-De igen- mondta halkan, de határozottan- egy valami mégis köt engem oda. Az istenségnek nem lehetett hazudni. Jól tudta, hogy kis teremtménye miről beszél. Szélesen elmosolyodott:
-Valóban talpig úriember vagy. Ezt tényleg nem tagadhatom meg tőled. Légy jó...

A következő Ghí kezdett magához térni. Először halványan, majd egyre élesebben kirajzolódva látta Zitana arcát... és ahogy megkönnyebbülten elmosolyodik:
-Csakhogy magadhoz tértél- mondta, miközben végigsimította a férfi fejét- hogy érzed magad? Az épp angyali alakban lévő félvér elmosolyodott, és a varázsló tenyerét az arcára szorította finoman:
-Csodásan- majd arckifejezése kérdőre váltott- hol vagyok? A mágus felsegítette, és körbemutatott:
-Az angyalok kastélyában. Aláírták a békét, épp fórumon vitatnak meg apró részleteket. Ghí elmosolyodott, ahogy tudatosult benne a látvány:
-Pompás- majd visszanézett a nőre- hát mégis sikerült.

Erre a tündérkirály odalibbent hozzá, és izgatottan csacsogta vékony hangján:
-Ghí, mégis mi a francot csináltál idáig? Nem tudtuk, hogy élsz-e vagy meghaltál! A félvér értetlenül nézett vissza rá:
-Miről beszélsz, felség? Spia tovább csacsogott vadul:
-Viszonylag gyorsan begyógyultak a sebeid, de mélyen aludtál. Semmi nem ébresztett fel téged, még az se, mikor maga a földisten jelent meg nekünk, és az áldását adta a békére. A férfinak leesett a tantusz, majd elmosolyodott:
-Semmi gond- majd Zitana felé fordult- valószínűleg mély transzban voltam. A varázslónő elmosolyodott, és bólintott:
-Minden bizonnyal...

pozitív töltés

Az átváltozás óta Tara gyakran visszaálmodta a labort... a sok fehér ruhás tudóst, a zajokat, az átható elektroszmog és mindenféle vegyszerek szagát, a fájdalmat és a félelmet. Ami ennél is bizarrabb volt... hogy mintha hozzá hasonló segélykiáltásokat hallott volna más termekből is... Nem tudta hová tenni, hogy ez az akkori szereknek volt betudható, vagy tényleg volt más rajta kívül... de az biztos volt, hogy rengetegszer végeztek rajta beültetést, bedrótozták, és sokszor kapott vért. Volt, hogy nem vett különösebb tudomást ezekről az álmokról, hisz reggel mindig biztonságban tudta magát. Viszont nem egyszer olyan valós, olyan rémisztő képek jelentek meg, hogy felriadt.

Ags is felkelt. Jó érzéke volt hozzá, hogy felismerje, ha baj van. Felgyújtotta a villanyt, és átölelte a lányt:
-Még mindig? Tara sóhajtott, ahogy a vállához bújt:
-Már megint... A srác lassan csóválta a fejét:
-Mit csinált veled aznap Ambran?- a szemeibe nézett- azóta jöttek elő megint az emlékeid. Lady Spark visszanézett rá:
-Más nem volt. Csak rávezetett, hogy miként tudom legyőzni az ördögszikrákat. Darko tovább kérdezősködött:
-Biztos más nem történt aznap? Valami szokatlan, amit eddig nem tapasztaltál? A lány vállat vont. Aztán a hippi elgondolkozott... és lassan felvonta szemöldökét:
-Előtte találkoztál már ilyen lényekkel? Tara szemei elkerekedtek, majd merengve maga elé meredt:
-Régóta járom a hálózatot, de addig a napig nem láttam hasonlókat. Ags megejtett egy mosolyt, és végigsimította a lány vállát:
-Szerintem nem voltál eddig elég milyen. Az elektromos hálózatok általában eléggé felszínesek. Jenisse annak idején mesélt mély rendszerekről. Néha onnan származtak olyan dolgok, ami a hálózatot blokkolják. Tara kissé elbizonytalanodott:
-Sosem jártam mélyebben. A hálózatok nekem mindig megtették, mind a Jenisse-től rám bízott munka, mind közlekedés miatt. Darko homlokon csókolta:
-Akkor lehet, meg kéne próbálnod. Ha valaki, akkor te kiderítheted, mi folyik odaát. A lány elmosolyodott, majd megnyugodva visszafeküdt. A hippi örömmel nyugtázta, hogy minden rendben, és leoltotta a villanyt.

Másnap Lady Spark nem is vesztegette az időt: azonnal a hálózatba vetette magát. Ahogy suhant az elektromos térben, próbálta visszaidézni a múltkori irányt... hogy miként is talált az ördögszikrára és a ronokra. Néhány órás cikázás után megtalálta a helyet. Most kihalt volt. Csodálkozott is a látványon. De nem hagyta annyiban, tovább ment. Ezzel hivatalosan is számára ismeretlen környékre tévedt. Hosszú ideig csak felmérte a területet. Esküdni mert rá, hogy a múltkori démonok még mindig itt tombolnak, de a kibertér ezen szegletét furcsán kihaltnak találta.

Amikor már a falak nyomtatott áramköre is a jól ismert fehéres-sárgáról kezdett vörösessé váltani, úgy érezte, hogy talán jobb lenne megállni. Körbenézett. Néhol a falak tövében meglehetősen primitív szimbólumok éktelenkedtek. Talán, ha ennél is mélyebbre megy, már a rendszer egy sokkal korábbi rétegébe is betekintést nyerhet? Minden esetre a látvány bizarrnak tűnt... mint valami elsüllyedt világ. Ismét végigmérte a környéket:
-Helló!- kiáltott- Van itthon valaki? Semmi válasz. Talán azóta kihaltak? Lehet, hogy a primitív jeleket valami ördögszikrákhoz vagy ronokhoz hasonló energialények hagyhatták, akik kihaltak. Vagy mégse? Ismét kiáltott, ezúttal a múltkori lényeket hívva:
-Visszajöttem, bosszút állhattok! Még nem fogok ellenállni! Csak adjatok magatokról életjelet! Szavai reménytelenül visszhangoztak az üres térben. Ez nyomasztó érzéssel töltötte el. Csalódóan sóhajtott... de úgy döntött, még egyszer, utoljára próbálkozik:
-Nincs itt velem Ambran! Tényleg nem haragszok a múltkori miatt, csak gyertek elő!

Ekkor döbbent suttogást hallott a válla mögött, ami számára felért a kígyók sziszegésével:
-Egy lekt... ő igazi egy lekt... Riadtan a hang irányába fordult. A falak közt megbújva, lent, fent, a háta mögött minden sarokba hozzá hasonló, de vörös bőrű emberek meredtek rá. Ruhájuk fehér volt, néha sárga, vagy kék, vagy mindkét színű jelekkel. Lady Spark kissé megtántorodott. A vörös emberek pedig lassan megindultak felé, tovább meredve rá. A lány lassan hátrálni kezdett:
-Mi az? Miért néznek így rám?- egészen összehúzta magát- kik maguk? Erre az egyik a háta mögött csuklón ragadta. Tara felsikított, majd hátranézett. Az őt elfogó vörös alak ruhája teljesen fehér volt, olyasmi, mint egy hosszú tunika, fején fehér süveg, melynek teteje lelógott oldalra, hosszú, fehér szakállal... mint a Mikulás és egy varázsló bizarr keveréke. A hangja egész megnyugtató volt:
-Ne félj, gyermekem- szólította meg bizalmasan- nem akarunk bántani. Lady Spark némileg megenyhült a szavaitól, de ahogy a többiek bámulták, az felettébb ijesztő volt. Futólag körbenézett ismét rajtul, majd vissza a számára elfuserált télapóra:
-Miért néznek így rám? És kik maguk? A szakállas alak elengedte, majd elmosolyodott, és készségesen válaszolt:
-Mi ektrek vagyunk. Jómagam az ektre főpap, Azbah-Dzsan Ektre- itt mélyen meghajolt, majd folytatta- ne haragudj, ha esetleg megijesztettünk, de a népünk már egy jó ideje nem találkozott lekttel. A lány szemei elkerekedtek:
-Micsodával?

A főpap vezetésével megindultak, beljebb, mögöttük a többi kíváncsiskodóval. Útközben mindent elmesélt a lánynak:
-Mi, az ektrek pozitív töltéssel bírunk, míg a lektek negatív töltéssel. Népeink tartották a rendet a kibertérben. Viszont úgy két évtizede a lektek, a testvéreink eltűntek- Lady Sparkra pillantott- te vagy az egyetlen, akit azóta láttunk. Tara érezte, hogy kellemetlenül összeszűkül a gyomra. Úgy érezte, hogy nagyon összetévesztik őt valakivel, és félénken próbálta is kimagyarázni magát:
-Valóban igaz, hogy a családnevem Lekt... vagyis, ezt kaptam a nevelőapámtól... de az az igazság, hogy nem tudok róluk semmit. Ember vagyok... vagyis, voltam. Egészen kiskoromtól kísérleteztek rajtam más emberek... míg egy nap a szervezetet lebuktatták és a tagjait letartóztatták. Akkor voltam 16 éves, és az egyik felszabadítóm a nevelőapámmá vált. Azbah figyelemmel kísérte a történetet, majd a végén felvonta a szemöldökét:
-Érdekes... ennek ellenére mégis birtoklod a lektek képességeit és külső tulajdonságait. Nem láttál lekteket odaát, gyermekem? Lady Spark zavartan megcsóválta a fejét:
-Nem emlékszem. Nagyon zavarosak voltak azok az évek. Mind a mai napig nem tiszta, hogy pontosan mit is csináltak velem... hogy mi volt a tervük.

Ekkor vette csak észre, hogy megérkeztek: az ektrek városa vörös áramkörökkel díszített épületekből állt, a kibertér ezen részén a falakat végig primitív kódok borították. A város határán pedig, egy dombszerű emelvényen pedig egy furcsa szerkezet állt: úgy nézett ki, mint egy az apró ókori római szentélyek egyikre, három oszloppal és kupolával... de gépiesített változatban. A szentély közepétől a kupolán át egészen a fenti végtelenségig egy fényes, hatalmas sugárnyaláb vibrált. Mint valami állandó energiaforrás. Ide vezette őt a főpap. Tara értetlenül nézett rá:
-Ez meg micsoda? Azbah ismét készségesen válaszolt:
-Ez itt az Örök Energia. Akkor használjuk, ha mentálisan próbálunk kapcsolatba lépni másokkal, ha meg akarjuk szüntetni a fejünkben az ellenállást, ha emlékezni akarunk, vagy csak választ keresünk a kérdéseinkre. A lány visszakérdezett:
-Ez olyasmi, mint a meditáció? A főpap viszont ezt a kifejezést nem tudta hová tenni. Csak vállat vont. Lady Spark visszanézett a szerkezetre:
-Így találtatok rám? A bizarr télapó bólintott, majd némi szünet után hozzátette:
-Talán a segítségével eszedbe jut, hogy mi történt a lektekkel. Nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy találkoztál velük, a hasonlóság kísérteties. Tara kissé elbizonytalanodott a szerkezet láttán... majd erőt vett magán, és bólintott. Lassan felsétált a rövid lépcsősoron, majd kérdően visszanézett a főpapra. Az bátorítóan elmosolyodott:
-Csak lépj a fénybe, gyermekem. Annyi a dolgod, hogy a kérdésre összpontosítasz. A lány bólintott, és belépett...

Most a mind eddiginél élesebben látta az emlékeket. Mintha csak ismét átélné hús-vér lényével. Az elektroszmog és a vegyszerek szaga is sokkal áthatóbb. Ő pedig ott fekszik a vizsgálóasztalon... de sokkal tisztább érzékekkel. Mintha a szerek nem tompították volna el az agyát. Ismét hallotta a jajveszékeléseket a másik teremből. A hangok fagyosan a szívébe martak.
-Mégis mi folyik itt?- a kérdés valahogy nem akaródzott elhagyni a száját. Csak végiggondolni tudta. Aztán megjelent az egyik fehér ruhás tudós egy vérrel teli zsákkal, amit aztán bekötött a lány karjába. Tara, ha akart se tudott volna ellenkezni. Valami mintha akadályozta volna őt a beszédben. Ennek ellenére teljesen tudatában volt, hogy mi történik vele: mindent látott, érzett, és hallott. Utána ugyanez az alak odament egy másikhoz, és jól hallhatóan hangzott el a következő:
-Biztos, hogy most erre szükség volt. Kettőtől is kapott csontvelőt. A másik, kezében egy mappával folytatta:
-Egészen biztos. A szervezetének minél gyorsabban kell alkalmazkodnia. Még nem tudjuk, hogy ezeknek a lényeknek mennyire kompatibilisek a szervei az emberekével.
-Azért még mindig nem értem, hogy miért nem volt egyszerűbb egyet befogni közülük, és módosítani a tudatát.
-Hányszor mondjam még el... Lehet, hogy nem voltál jelen azon a kísérleten, de századszor is elmondom: ezeknek olyan erős a kollektív tudatuk, hogy nem lehet tudatmódosítást végrehajtani! Ezért kell egy embert a saját szolgálatainkba hajtanunk. Azok még demagóg beszéddel is könnyen irányíthatók. Pontosan ez az oka annak, hogy a mi titkos fegyverünk megkap tőlük mindent, amit lehet. Ekkor a mappás fickó elhaladt mellette... Tara ekkor jobban ki tudta venni a kezében lévő tárgyat. A mappára az "Lekt tanulmány" volt írva. És akkor esett le neki... Hogy talán a megmentése napján nevelőapja megtalálhatta ezt a mappát... és így kaphatta a nevét. A felismerést követően viszont belé hasított a fájdalom. A testében egész egyszerűen tombolt a 220, és égette, rángatta... nem tudta irányítani. Csak sikított. Az előző alak odarohant, majd kiáltott a többiekkel:
-A teste nem kompatibilis az új szervekkel! Azonnali kezelésre van szükség! Még épp látta, hogy egy orbitális tűvel megindul felé egy másik fickó... majd elsötétült előtte a kép.

Egész egyszerűen kidőlt a fényből, ahogy összeesett a sokktól. A vörös emberkék azonnal odasiettek hozzá, a főpap, először megemelte a fejét, majd a háta alá nyújt és finoman felültette:
-Semmi gond, itt vagyunk, gyermekem. Mit láttál? Lady Spark könnyes szemekkel fordult felé, majd összeszorult torokkal, rekedten válaszolt:
-Az egész az én hibám... miattam haltak meg... Azbah elképedt:
-Miket beszélsz? A lány eltakarta az arcát:
-Amikor rajtam kísérleteztek az emberek... őket használták fel... miattam mészárolták őket le... Csakis ezért vannak ilyen képességeim.... A főpap magához szorította, és nyugtatgatta:
-Semmi gond... nyugodj meg, gyermekem. Már vége van. De Tara hajthatatlan volt. Kétségbeesetten kesergett tovább:
-De akkor is az én hibám... Hisz engem használtak fel... A bizarr mikulás pedig az egyik társától egy zöldes-kékes sűrű folyadékkal tálat kapott, amit átnyújtott a lánynak:
-Akkor se tehetsz róla. Ezt idd meg... bízz bennem, segíteni fog. Tara valóban bízott az öregben. Átvette a tálat és könnyeivel küszködve elkezdte kiinni. Azonban a feléhez érve érezte, hogy teste minden porcikája ellazul, gondolatai lágyan elnémulnak, és elsötétül előtte a kép. Azbah még időben elkapta a tálat, hogy ki ne boruljon, és az egyik lépcsőre helyezte. Ezután felemelte a lányt, és elindult vele:
-Ne félj, gyermekem. Nem kell egyedül szembenézned ezzel a problémával...

2012. január 10., kedd

nem a vér, hanem a becsület kötelez

Sanbosco angyalai nagyon ráérősen készülődtek a következő támadásra. Habár a tündérek igencsak vad méregkeverők és a zöld mágia tudói voltak, mégis az eddigi harcok során alul látszottak maradni az angyalok fénymágiájával és masszív páncéljaival szemben. A király is még ráérősen iszogatott egy vörösbort, megcsodálva az erdő felégetett részét.
-Csodálatos- gondolta- hamarosan az erdő másik fele is így végzi, a kis semmirekellőkkel együtt. És Sanbosco szigete csakis a miénk lesz. Nem lesz több nagypofájú tündér. E gondolatokkal egy újabbat kortyolt az isteni nedűből, mire a távolból szinte megcsapta egy ismerős hang:
-Aranel! A király a felismerés döbbenetétől sugárban köpte ki a bort, majd a hang irányába kapta fejét. Ghí volt az, fenségesen az ezüst páncéljában, egy tündérektől kapott amulettel a nyakában, pallosával, megdönthetetlenül közeledve a tábor felé. Az őrök azonnal felpattantak, hogy leterítsék, de őfelsége megállította őket:
-Megállni! Az őrök értetlenül felé fordultak, majd Aranel komótosan letette a poharat:
-Hadd jöjjön csak... Kíváncsi vagyok, mi hozta ide ezt az árulót.

A félvér tisztes távolságon belül megállt. Nem is fecsérelte az időt protokollra vagy bevezető szövegre... egyből a lényegre tért:
-Kihívlak téged, Aranel angyalkirály!- emelte rá pallosát- Ha elbuksz, úgy magad ülteted vissza a kipusztított erdőt, és néped békét köt a tündérekkel! Az uralkodó sötéten elmosolyodott:
-És ha nyerek? Ghí ezen egy pillanatig nem gondolkodott. Annyira feltüzelte a harci vágy, és a bizonyítás Spia felé, hogy küldetésében biztos volt. Megfeledkezett a másik félről. Az angyal azonban komótosan előhúzta pallosát, és válaszolt:
-Ha nyerek, enyém az egész sziget. És nem érdekel, ha a kis vakarcsok hova mennek.... de ha maradnak, elpusztítom őket. A félvér magabiztosan felvette a támadóállást:
-Ez az, amit nem hagyhatok. Aranel halkan nevetett:
-Ezek szerint áll a fogadás- majd hátrapillantott a válla felett katonáira- aki beleavatkozik, annak a fejét veszem. Ez a korcs az enyém, és ebbe senkinek nem lehet beleszólása.

A katonák vigyázzba vágták magukat, a párbajozók pedig azonnal egymásnak estek. Az arany és az ezüst színek csak úgy szikráztak, ahogy a pallosok vadul csattantak, hol egymáson, hol a másik páncélján. Ghí egyből látta, hogy ellenfele meglehetősen fürge ahhoz képest, hogy elég szépen benne van a korban. És ahogy elnézi, a páncélja is elég masszív, úgyhogy nem biztos, hogy fegyvere élével olyan sokra viszi. És a markolatával? Meg is fordította a pallost, és a markolattal becélozta a király arcát. Aranel meg is hátrált, méghozzá felfelé, a levegőbe, ahogy kezét a vérző orrára nyomta.
-Hogy az a ménköves mennykő! Ghí viszont nem várta meg, hogy ellenfele feleszméljen. Azonnal újabb támadást indított ellene... most lecsapva a vállvértjét. Az ezt követőt viszont az uralkodó már felfogta alkarvértjével:
-Jobban teszed, ha nem játsszasz a figyelmemmel, korcs... Ghí viszont elmosolyodott:
-Viszont te is jobban teszed, ha nem becsmérelsz. Az ismét arcon küldte Aranelt, ezúttal a vasalt csizmájával. Az angyalkirály látványosan bukfencelt egyet a levegőben.

Érezte is, hogy ettől az ütéstől kissé megszédült, viszont megpillantotta halványan az ezüst csillogást, mikor is a félvér egy rohamot indított ellene.
-Azt ugyan már nem!- kiáltott, majd az utolsó pillanatban lecsapott. Meglehetősen tekintélyes darabot kivágott Ghí páncéljából azzal az erőteljes csapással. Ellenfele meg is lepődött.
-Mi az, korcs?- szólt vissza- megnémultál? Ezekkel a szavakkal újabb támadást indított, amit a félvér épp az utolsó pillanatban védett pallosa lapjával. Valóban meglepte a csapás, de összeszedte lélekjelenlétét, és egy határozott lökéssel hátrébb tolta ellenfelét. Ezt követően intézett felé egy újabb rohamot. Aranel úgyszintén.

Újabb csatakiáltások. Újabb vad fegyvercsattogások a magasban... majd egy lehulló aranyvállvért, ezüst alkarvért, pár toll és ver. De nem úgy tűnt, mintha ettől akár egy kicsit is lankadt volna a párbajozók harci kedve. A király újabb rohamot indított a félvér ellen, aki azóta már beszerzett egy látványos sebhelyet arca bal felére. Kitért az uralkodó támadása elől, majd hátulról támadt vissza, pont betalálva az egyik szárny tövéhez. Aranel megingani látszott a levegőben, de megfordult, és egy szép íves suhintással átütötte Ghí mellvértjét. Az utóbbi kissé meghátrált, de visszavette a támadóállást.
-Talán alábecsültelek- kiáltotta az uralkodó- viszont az biztos, hogy most kettéhasítalak! E szavakkal meg is rohamozta a félvért.

Ghí hárított, majd ököllel képen vágta ellenfelét.
-Nem... még egyben vagyok- tette hozzá némi zihálással, miközben kitért a király újabb támadása elől. Aranel utána fordult:
-Minden erőlködésed hiábavaló!- csapott, de a félvér ismét védte- nem vagy olyan erős, mint mi, pont azért, mert tündérvérrel vagy szennyezve. Így semmi esélyed, nem tudsz úgy harcolni, mint mi. Itt viszont átütötte ellenfele oldalát, és hozzátette:
-Mégis ki fia vagy te, korcs? Hisz mióta világ a világ a két nép háborúban áll. Nem osztozunk! A félvér meghátrált, a sérüléstől megremegett és próbálta mihamarabb visszanyerni lélekjelenlétét. Erősebben rámarkolt a pallosra:
-Az az igazság, hogy nem tudom- mondta határozottan- ahogy azt se, hogy hogy kerültem ide, közétek. Vér szerint mindkettőhöz tartozok.... és egyikhez se, mert pont az egymás elleni háború miatt. Aranel ismét megrohamozta őt. Kitért a támadás elől, megvágva ellenfele immár fedetlen vállát.

A király mérgesen felmordult:
-Akkor most mégis mit keresel itt?- támadt vissza, ezúttal átütve az ezüstvértet- Mi vitt rá, hogy állást foglalj, és kiállj ellenem? Ghí ismét meghátrált, most viszont védekezőállást vett fel. Meglehetősen mély találatot szerzett most, és a vele járó fájdalom kissé elbódította. Amíg ismét összeszedte magát, válaszolt:
-Mindkét nép szigorú lovagi szabályok szerint küzd, melynek része, hogy fegyvertelenre nem támadunk. Spia ott és akkor fegyvertelen volt, mi több, harcképtelen. És te rátámadtál volna. Ez nem a tündér énem erősítette, vagy az angyal énem gyengítette... hanem úgy jártam el, ahogy a lovagi kódex előírja. Lassan ismét felvette a támadóállást, bár kissé megremegett:
-És ha ez állásfoglalással jár, hát legyen. De a becsületem így diktálja...

Aranel átgondolta a hallottakat, majd végigmérte ellenfelét: Ghí még mindig igen elszánt volt, és még az általa elszenvedett súlyos sérülések ellenére is kitartóan tartotta magában a lelket. Felvonta a szemöldökét. Jobban belegondolva, ilyet nem igen tapasztalt a katonáitól... talán maga volt csak ilyen, még fiatalkorában, amikor az első lovagi leckéket kapta apjától, az akkori királytól. Tényleg sokra tartotta a lovagi kódexet. És most itt van ez az ellenfele... egy szerencsétlen, megtépázott korcs, akit többször kitagadott mindkét nép, és hisz abban, amit csinál... és ez a hit és becsület ad neki olyan hihetetlen kitartást, és lelkierőt. Valahol a tény, hogy nem is tiszta vérű ez a lény, eltörpülni látszik... milyen fura.

Leengedte a pallost, majd a sérült szárnya miatt kissé diszorientálva közelebb libbent hozzá:
-Vége van, Ghí. Győztél. A félvér szemei elkerekedtek:
-Hogy mondod? Aranel eltette fegyverét:
-Nem a fizikai, hanem a lelki erőddel ugyan, de legyőztél. Intett a fejével:
-Szólj a tündér haverjaidnak. Azzal lassan elindult lefelé.

Ghí még egy ideig értetlenül nézte. El sem akarta hinni, amit hallott... az oly magas rétegekből származó angyalkirály elismerte őt? Belegondolva, erre a kimenetelre számított a legkevésbé, de örült, hogy ilyen szerencsésen ért véget a párbaj. Eltette a pallost, majd megindult az erdő felé... és a sűrűbe érve a vérveszteségtől és a fáradtságtól elájult...