2011. április 30., szombat

suit up

Édes álom után még édesebb az ébredés... ha az ember a szeretett lénnyel a karjaiban ébred. Akárcsak azon a kellemes reggelen, ahogy bekúszott a napfény, és megvilágította a párost. Lehet, hogy Emanuel szemei nyitva voltak, de a látvány felért egy tökéletes álommal. Hátulról ölelte a lányt, feje a vállán, a szőke hajzuhatag pedig az arcára lógott. Végigsimította Nadine haját, és beleszagolt. Imádta a puhaságát, és az illatát... De ezzel nem merült ki vágyainak tára. Eltűrte a hálóing pántját a lány válláról, és végigcsókolta... és amennyire elragadta a telhetetlenség, eljutott a nyakáig is. Erre viszont már Nadine is felkelt:
-Jó reggelt, te drága- nevetett halkan, majd félig felé fordult- már megint nem bírsz magaddal? Manu is nevetett, és még jobban magához szorította a lányt:
-Sajnos nem- bújt a vállához, mint egy nagymacska- ugyanis nem tudok veled betelni. A szőkeség kedvesen felnevetett, és a srác kezére tette a kezét:
-Te kis telhetetlen- majd a szorításra nézett- na de várjál, ez így csalás... Emanuel kérdően nézett rá:
-Miért lenne csalás? Nadine rámosolygott:
-Mert háttal vagyok neked, és nem tudlak kényeztetni.

Ezen a helyzeten változtatott is, ahogy a srác felé fordult. Következő lépésként átkulcsolta a nyakát, és megcsókolta. Manu belemosolygott a csókba, és átkulcsolta a lány derekát. Ó igen, a kellemes reggelt még lehet fokozni... Még jó, hogy Nadine-t pont olyan embernek is ismerte meg, aki kapható az ilyesmire. Már az első naptól fogva. Érdekes... hogy is látták meg egymásban azt a bizonyos pluszt? Tudja már a fene... És habár kicsit kínosan is alakultak a dolgok az elején, mégis lassan kiforrani látszik a kapcsolatuk. És tényleg nagyon mélyen kötődik hozzá. Ahogy megtört a csók, a szemeibe nézett... gyengéden végigsimította az arcát... az ujjai közé fonta a haját... Szabályosan gyönyörködött benne, minden kicsi részletében. És mindig tökéletesnek látta. Csókot lehelt az ajkaira... majd a homlokára.. végül a nyakába. Nadine ismét halkan nevetett. Kifejezetten csikis volt azon a ponton. Manu ránézett:
-Nevess még, olyan jó hallgatni- és ismét a nyakába puszilt. A lány pedig húzta össze magát, és kellemesen ki is vörösödött:
-De nagyon csikiz! A srác nevetett:
-Jól van...- ismét a vállához bújt, és simogatta a hátát.

Ekkor a lány megfogta az arcát, és felé fordította a fejét. Őszinte, szívből jövő mosollyal nézett vissza rá. Megsimogatta az arcát, az ujjaival belefésült abba a barna bozontba... majd kedvesen megvakarta az állát. Emanuel halkan felnevetett:
-Látom, te is elemedben vagy. Nadine megpuszilta, majd végighúzta a tenyerét az arcától a nyakán keresztül egészen a mellkasáig:
-De te kezdted- összeért az orruk. Ez a srácnak kifejezetten tetszett. Szélesen visszamosolygott a szőkeségre. Nadine pedig megpuszilta a száját, majd lassan kimászott az ágyból. Manu próbált utána nyúlni, de kifeküdt:
-Hé.... hová mész?- mondta megjátszott csalódottsággal a hangjában- Gyere vissza... A lány visszafordult, és megsimogatta a fejét:
-Mindjárt jövök, csak behozom a reggeli kávét. Addig te szépen itt maradsz. Emanuel megragadta a kezét, és adott rá egy csókot:
-Siess vissza... Nadine visszamosolygott rá, és kiment. A srác pedig nézett utána. Szerelmesen sóhajtott. Egyszerűen olyan pompásak voltak ezek a pillanatok, hogy elfelejtették vele, hogy valaha is más bolygóról származott volna... vagy hogy egyáltalán valaha is robot volt. Ugyanis milyen olyan természetesnek tűnt, mintha ezt már a kezdetektől tudta volna... hogy miként közelítsen felé, hogy hogy bánjon vele, és viszonozza mindazt, amit kap tőle. És nem... Calának ehhez semmi köze nem volt. Neki alá volt rendelve, nemcsak az ő utasítására, hanem önként is alárendelte magát a tudósnak, méghozzá azért, mert a teremtményeként így látta helyesnek... így látta megfelelő tiszteletadásnak. Viszont, ami Nadine-nal történik, az egy ízig-vérig mellérendelt viszony. És nem azért védi őt, mert ez a parancs... hanem azért, mert mélységesen szereti... mert ő vele érzi magát teljesnek.

Épp ezért készült aznap estére valami különlegességgel, és ebbe "kis családját" is bevonta. Ők már előre a helyszínre mentek, és a terv utolsó fázisait Dorinával konzultálták. DJ kapott is az ötleten, és a disco-ból arra az estére mindenkit kicsukatott, zártkörű rendezvény címszó alatt. Emanuel pedig a szokásos módon, motorral érkezett a lány elé... de ezúttal teljes díszben: öltöny, fehér ing, vörös nyakkendő, és hosszú haját copfba kötve. Bekopogott. Nadine estére már teljes harci díszben fogadta: összefogott haj, ízléses esti smink, vérvörös rúzs, ezüstnyaklánc... és egy csillámló, vérvörös egyberészes estélyi. Láthatóan kölcsönösen elámultak egymáson... De a srác kezdeményezett ezúttal is. Kezet csókolt a lánynak, és meghajolt:
-Hölgyem...- majd kézen fogva kivezette. A szőkeség gyanakvóan mosolygott:
-Rendben, rossz fiú... elárulod, hogy miért kellett kikennem magam? Manu visszamosolygott:
-Hamarosan megtudod- felszállt a motorra- csak pattanj fel. Nadine felvette a sisakját, és némi izgatottsággal ült fel a srác mögé, stabilan belékapaszkodva. Manu pedig rákapcsolt, és már repesztettek is arrébb, beljebb a városba.

Odabenn már minden készen állt: az asztaloknál a zoolook-ok, emberi alakban, ugyanolyan elegánsan, nyugodt világoskék fény árasztotta el a termet, kellemes félhomályban, és maga Dorina is laza jazz-es háttérzenét tett fel... méghozzá abban az elegánsabb szerelésében, amit a németországi fellépésen is viselt. Ez a látvány fogadta a párost, mikor beléptek. Nadine-nak még a lélegzete is elállt, a többiek pedig fogadták őket egy-egy ital kíséretében.
-Na sziasztok- vigyorodott el Maurizio- milyen volt az út. Manu nevetett:
-Köszönjük szépen, eddig a két háztömbig nem estünk le a motorról. Nadine-nak kollégája nyújtotta át a poharat:
-Remélem, már nem veszed rossz néven, hogy aznap úgy rátok ordítottam a telefonból. A lány legyintett:
-Semmi gond, Phillie- átvette a poharat- olykor történnek meglepő dolgok. Jean-Phillippe rájuk nézett:
-Ráadásul így utólag elég aranyosan festetek...

Ekkor Deen félbeszakította a szerelőt, mikor is belé karolt:
-Uram... lenne olyan kedves, és elvinne egy táncra? Phillie felé fordult, és kezet csókolt neki:
-Ez csak természetes, hölgyem- majd egy kicsit odébb álltak. Renato ugyanúgy odasétált Cezhez, és meghajolt előtte:
-Kisasszony, felkérhetem? Casey szelíden elmosolyodott, majd belé karolt:
-Örömmel venném... Maurizio is Kita felé fordult, és kezet csókolt neki:
-Hölgyem... szabad egy táncra? Krisztofina szemei felcsillantak:
-Szívesen, uram... Végül Manu is látta, hogy ő sem hiányozhat a sorból. Miután Nadine letette a poharat, felé fordult, és szelíden rámosolygott:
-Szabad egy táncra, édesem? A lány sugárzó mosollyal és tekintettel válaszolt:
-Igen- suttogta. Majd ők is kivonultak a tánctérre.

Ahogy belekezdtek a lassúzásba, Emanuel lopva körbenézett: úgy tűnt, a többiek is jól mulatnak. Húga kifejezetten elegánsan táncolt, de Phillie ugyanolyan jól vezette. Valóban, tipikus francia sznob... még táncolni is tud. Velük szöges ellentétben Casey nagyon mereven mozgott. Renato próbálta benne oldani a feszültséget, és rávenni, hogy engedje át neki a vezetést. Kita pedig meglehetősen esetlen volt. Maurizio szerencsére biztosan tartotta. Micsoda sokszínű társaság... Végül visszanézett Nadine-ra. A lány szelíden nézett vissza rá, átengedte magát neki, bízott benne. Végigmérte őt:
-Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. A srác halkan nevetett:
-Hát... igyekeztem- egyszer megpörgette Nadine-t, majd ismét a karjaiba zárta- valami különlegességgel szerettelek volna megajándékozni. Ezért összeültünk a haverokkal, és... Ekkor a szőkeség a szájára tette a mutató ujját, ezzel elhallgattatva, majd befejezte helyette:
-Értem én, te fenegyerek. Emanuel elmosolyodott, és megcsókolta Nadine-t, aki hozzásimult, és átkulcsolta a nyakát...

2011. április 29., péntek

az esődémon szigete

A páros élt Tenoch tanácsával, és úgy döntöttek, hogy meglátogatják a nem messze fekvő szigetet. Másnap, miután a vendéglátást is megköszönték a gyöngyhalászoknak, azonnal vitorlát bontottak, és megindultak. Shayla kormányzott ezúttal... és egészen belelendült. Örült, hogy ilyen közel a következő cél, és ez szárnyakat adott neki. Repült is a Kék Zefír a keze alatt. Tom Focus elnevette magát:
-Nahát... teljesen megtáltosodtál. Shayla visszamosolygott rá:
-Kösz. Érzem is, hogy elememben vagyok- majd visszanézett- ez hamar átfutjuk. Remélem, itt találunk komoly szövetségeseket. Az előző két sziget elég sikertelen próbálkozásnak bizonyult. A király bólintott:
-Legalábbis nem egészen úgy sikerült, ahogy vártuk- átkarolta a lány derekát- de sebaj... ezek ilyen népek. Békén kell őket hagyni. A csíkos macska ismét rámosolygott, majd koncentrált tovább az útra.

A következő célnál egy nagyon gyatra kis kikötő volt kiépítve. Viszont maga a táj meglepően dús cserjéssel büszkélkedett... és egy kristálypalotával. Amikor a pár kiszállt, ezen meg is akadt a tekintetük.
-No, mi fene...- jegyezte meg Tom Focus, mikor végigmérte az építményt- akárki is ez a Mauek, egész el van eresztve. Shayla sóhajtott:
-Az bizony. És valahonnan ismerős a neve. A király felé kapta a fejét:
-Valóban? Honnan? A lány visszanézett rá:
-Már nem is tudom- majd ismét az épület felé fordult- talán, ha benézünk, megtudhatjuk. Ura elmosolyodott, és megfogta a kezét:
-Akkor lássuk. Remélhetőleg értékes szövetségest találunk a személyében.

Reményekkel teli vágtak neki. Arra se gyanakodtak, hogy a kapuk előtt nem álltak őrök. Viszont a palotában látványosan gyönyörködtek. Nem elég, hogy az egészet kristályból építették, de még tovább ékesített különböző domborművekkel, metszetekkel és a itt-ott a falakból kisebb vízesések folytak alá. A lakó aztán kitett magáért, az már egyszer fix. Ahogy haladtak, rácsodálkozva minden kis részletre, elértek a trónterembe. Egy meglehetősen érdekes lénnyel találták ott szembe magukat: kék, vörös szemű, macskaszerű vörös orral, hatalmas, szaggatott fülekkel, zöld ruhákban és palásttal. Meglepte őt a pár jelenléte, de felismerte őket. El is mosolyodott:
-Mily megtisztelő- láthatóvá váltak hegyes fogai- Deghyom ura és Nixa úrnője, személyesen.
-Mauek?- nézett rá Shayla gyanakodva. A figura meghajolt:
-Személyesen, felség. Maga az esődémon. Tom Focus elvigyorodott:
-Hát ez csodálatos!- majd a lány felé fordult- egy természetfeletti jelenés!

Ekkor hirtelen jégbe záródtak a király lábai. Maga a kristálypadlóból ejtette foglyul. Meg is riadt a jelenségtől. Shayla szintúgy, és kérdően a palota ura felé fordult:
-Ez meg mit jelentsen? Mauek kissé elhúzta a száját:
-Sajnálom, felség... nem én akartam így. Ekkor előjött a fal mögül egy másik páros: két csíkos macska, legalább még annyiszor idősebbek, mint az ifjak. Shayla szemei el is kerekedtek, amint felismerte őket:
-Anya... apa... ? Deghyom ura pedig teljes képzavarban szenvedett. Figyelme hol a feleségére, hogy az újonnan jött párra irányult:
-Most mi van? Mégis mi folyik itt? A nemesúr az esődémonra nézett:
-Hallgatassa el... Mauek pedig felemelte a karjait, és a kék macskát egy jégtömbbe zárta. Nixa úrnője rémülten felsikított, majd a jégtömbhöz szaladt, és kétségbeesetten próbálta kikaparni belőle a királyt:
-Ne! Focus.... Azonban a szülei elrángatták, minden szó nélkül. Ő visszafordult feléjük, szemeiből patakzottak a könnyek:
-Ezt miért csináltátok?- rivallt rájuk. Az anyja ridegen válaszolt:
-Hallottuk, hogy hozzámentél. És mikor arról is értesültünk, hogy erre tartasz, tervbe vettük, hogy elzárjuk előled ezt az alávalót. Apja folytatta:
-Nem azért taníttattunk a legkiválóbb mesterekkel annyi éven keresztül, hogy aztán az ősi ellenséggel packázz. Felixet is mi szántuk neked, de te ellökted magadtól... Shayla szemei elkerekedtek, és tovább ordibált velük:
-Mi az, hogy ellöktem magamtól? Szerettem őt! Pont, hogy ő hagyott el engem, és Focus még próbálta is megmenteni a kapcsolatunkat!
-Akkor most Felix hol van?- kérdezte ismét ridegen az anyja. A lány válaszolt:
-Elmenekült. Itt hagyott mindannyiunkat. Apja megragadta a csuklóját:
-Biztos csak ezt a deghyomi söpredéket próbálod védeni. Most velünk jössz... Erőszakkal elrángatták a gyermeküket, aki próbált kitörni a szorításukból, erősen ellenkezve, kétségbeesetten sírva...

Leszállt az éj, és felkelt a félhold. Csend borult az egész szigetre... még a madarak is elnémultak. A kristálypalota tróntermében Tom Focus egyedül maradt a jégbe zárva. Hirtelen a tűzistentől szerzett láng alakú hegek felizzottak... majd a szemei... és lassan jégbörtöne elolvadt körülötte. Térdre zuhant, zihált. De gyorsan átdörgölte magát. Kezei hihetetlenül átforrósodtak, végigmelegítve testét. Miután helyreállt a testhőmérséklete, és kitisztult a feje, fél szemmel a láng alakú jegyre nézett:
-Ahhoz képest, hogy világ életemben ódzkodtam a mágiától, az nagyon jól jött, hogy a tűzisten megáldott a tűzvarázslás képességével- gondolta, majd összecsapta tenyereit- Bászt istennő kegyelméből! Megjelentek az aranykarmok. Azután feltápászkodott, és elindult Shayla keresésére.

Végigosont a folyosókon, abba az irányba, amerre sejteni vélte. Habár jégbe volt fagyva, még épp tudatosult benne annak képe, hogy a két csíkos nemes merre indult el a lánnyal. Figyelt is feszülten, nehogy ismét kellemetlen meglepetés érje, mint a támadó padló. Ennek ellenére valami kellemetlenebb érte... az egyik sarkon belebotlott az esődémonba. Az ütközés után megugrott és felvette a támadó pozíciót:
-Te szemét alak!- sziszegte. Azonban Maueknek nem állt szándékában támadni. Sőt... Megragadta Tom Focus vállát:
-Te ezt nem értheted!
-Mit nem érthetek?- fújt rá a király- rám támadtál, akár meg is ölhettél volna!
-De nem tettem- mondta Mauek- méghozzá okkal. A kék macska kissé lecsillapodott, és kérdően nézett a kristálypalota urára, aki folytatta:
-Nézd, én nem akartam ebben részt venni. De annak idején Constructorék megmentették az életemet, és mint így, kötelességem szolgálni őket. Ez isteni törvény, amit nem szeghetek meg. Tom Focus sóhajtott:
-Igen... én is tudom, mivel tartozik egy démon, ha egy földi halandó megmenti az életét. Annyit viszont tehetnél, hogy megmondod, hol van Shayla...

A lány a takarójába bújva aludt. Álomba sírta magát. Mauek nyitotta ki a szobája ajtaját, és engedte be a királyt. Focus odasétált hozzá, megsimogatta az arcát, és odasúgta:
-Shayla, ébredj.... Fél álomban a királynő felismerte a hangot. Azonnal fel is ült, egyenesen urára nézve:
-Focus? A kék macska elmosolyodott, felesége pedig válaszként a nyakába borult, szorosan bújva hozzá:
-Jól vagy? Az hittem, elveszítelek.... A király megpuszilta a homlokát:
-Minden rendben, hála a tűzistennek- majd megragadta a csuklóját- de most gyerünk innen, mielőtt az őseid megint begizdulnak. Shayla elvigyorodott, és már rohantak is.
és már futottak is kifelé.

Egy ideig Mauek is elkísérte őket. Majd a palota bejáratánál megállt:
-El kell tűnnötök innen még hajnal előtt- Shayla felé nézett- ha a szüleid felkelnek, akkor ismét engedelmeskednem kell nekik. Tom Focus meghajolt:
-Köszönjük, Mauek. Örök hálánk. Ismét megragadta felesége kezét, és már pucoltak is a szigetről. Még hajnal hasadta előtt vitorlát bontottak. Shayla szomorúan tekintett vissza a szigetre:
-Ezt nem gondoltam volna- merengett- tudtam, hogy a szüleim elutaztak messze, a tengerre, miután a mesterekre bíztak. De azt nem, hogy még mindig beleszólhatnak az életembe, főleg azután, hogy így magamra hagytak. A király átkarolta a hátát:
-Sajnálom- majd ránézett- de te legalább ismerhetted őket. A lány a vállának dőlt:
-Tudod... ezek után inkább azt kívánom, bár ne ismertem volna...

2011. április 28., csütörtök

the reason why I have you

Éjszaka, csillagos égbolt, a zoolook-ok szellemligete. Emanuel nem először jár itt- már volt szerencséje a helyhez, többek közt akkor, mikor gyöngyöket materializált a fényből. A különbség csak annyiban állt, hogy most tényleg csendes elvonulás gyanánt jött ide... és teljes harci díszben: ugyanúgy törzsi jelekkel kikenve, egy fonattal és tollakkal a hajában, és az indián jelekkel díszített lepel volt a ruhái felett ráterítve, amit még Deentől és Ags-tól kapott azon a napon, mikor a testvérükké fogadták.

Ahogy arra számított, ismét megjelent a fekete párduc. Az utóbbi időkben egyre gyakrabban találkozik vele. A vadállat odasétált a jobbjára, leült mellé, és felé fordult:
-Úgy látom, még mindig tisztázni próbálod az érzéseidet. Manu bólintott:
-Valóban- majd a bestia felé fordult- mert még mindig hihetetlen a számomra, hogy itt vagy. Olyan ez, mint valami bizarr álom. A fekete párduc visszamosolygott:
-Pedig itt vagyok. A részed vagyok, mint a belélegzett levegő, vagy a vér az ereidben. 
-De miért?- kérdezte Emanuel- én csak ember vagyok. Az ilyesmi pedig kifejezetten a zoolook-ok kiváltsága. A fenevad halkan nevetett, majd szép lassan elmagyarázta:
-Mit gondolsz, ők mik?- majd az égre nézett, és folytatta- Annak idején, az ősidőkben, ahogy az emberek kezdtek kiválni az állatok közül, voltak olyanok, akik már akkor is olyan erősen ragaszkodtak a gyökereikhez, hogy fizikailag is ebben a köztes állapotban maradtak. Később aztán, ahogy lassan, de fokozatosan mélyült a szakadék a természet és az ember között, mindig voltak olyanok, akik erősen visszanyúltak a régi tradíciókhoz, a szellemvilághoz, a totemekhez... Ezzel maguk váltak az első zoolook-okká. A totemizmusnak köszönhetően a különböző vadakat emberi tulajdonságok szimbólumaként kezelték. Például ott vannak a Prezioso testvérek: az oroszlán erején, bátorságán és nagylelkűségén osztoznak. Vagy Gray Wolf: családcentrikus, szociális és vad, mint a farkas. Visszanézett a srácra:
-A lényeg, hogy ezek az emberek főleg azért váltak ilyenné, mert nyitottak voltak a tiszta, természetben megtalálható energia felé, és a totemizmusban való hit segítségével használták fel alakváltásra. Ugyanúgy felismerték a természet, a vadak közt és saját maguk közt az összefüggést, ahogy te a lelked és a fény között. 

Emanuel erre felkapta a fejét. A fekete párduc nyugodtan mosolygott rá vissza:
-Látom, most már megértetted. Téged nem az istenek rendeltek az egyszerű halandók közé, hanem egy másik  egyszerű halandó tépett ki a kozmikus energiából. És mivel halandó lévén mégsem tudott tökéletes munkát végezni, közted és a szabad energia közti kapcsolat nyitott maradt... nem zárult le teljesen. Bizonyos képességeidet már akkor is ennek köszönhetted. És most ezért vagyok itt én is. Manu ugyanolyan nyugodtan mosolygott most vissza:
-Most már minden világos. Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Felé emelte a kezét, de aztán egy pillanatra megállt, ugyanis jobbnak látta előbb megkérdezni:
-Ugye megengeded? A vadállat visszamosolygott:
-Még örömet is szereznél vele. A srác örömtelien elmosolyodott, és megsimogatta a nemes fenevad hátát. Jó érzés fogta el. Most valóban, fizikailag érezte, mélyen belül, hogy ez a csodás lény valóban az ő része. De a fejéhez nem nyúlt. Tudta, hogy azzal azt jelezné felé, hogy maga alá rendeli. Azonban tisztelte őt, és pontosan azért simogatta inkább a hátát és a vállát, mert azzal egy mellérendeltséget jelzett... azt, hogy egyenlő félnek ismeri el őt. Mindennek ellenére azt is érezte, hogy ennél közelebb nem tud menni hozzá. Ezt láthatóan a fekete párduc is érzékelte. Kérdően rá is nézett:
-Még mindig vonakodsz? Emanuel sóhajtott:
-Igen, egy kicsit. Nem érzem felkészültnek magam arra, hogy befogadjalak. A fenevad megértően elmosolyodott:
-Semmi gond. Láttam az életed, értem, hogy még kétségeid vannak. De még mindig várok rád. Itt vagyok a közeledben, várva a hívó szavadra. Ekkor megláttak az égen egy denevért... olyan ezüstfehér színe volt, hogy szinte világított. A fekete párduc elmosolyodott:
-Nézd csak, ki van itt... Üdvözöld!

A srác felnyitotta szemeit. Kellemesen sütött be a nap a ligetbe. Szembe vele, a fák közül pedig megjelent Kita. Amint meglátta a teljes harcidíszbe öltözött barátján, halkan nevetett:
-Szia Manu!- megölelte őt. Emanuel viszonozta a gesztust. Mindig jól esett neki Krisztofina közelsége. Már az első pillanattól... hisz ő volt az első zoolook, aki rátalált, és minden gondolkodás nélkül segített neki. Megpuszilta a lány homlokát:
-Szia! Mi járatban? Kita szemeiből ugyanúgy sugárzott a kedvesség, mint mindig, ahogy felnézett a nála jóval magasabb srácra:
-Este te is jössz? DJ hatalmas bulit tervez. Ennyi kikapcsolódás neked is jár.
-Még nem tudom- vakarta meg Manu a fejét- igazából kicsit más programom van estére. Krisztofina bólintott:
-Vagy úgy...- kedves mosolya egy pillanatra sunyiba váltott át.
-Tényleg- mérte őt végig Emanuel kérdően- hogyhogy te denevér vagy? Nem vagy egy vérszívó szörnyeteg, mint Cez... Kita felkacagott, majd válaszolt:
-Az lehet, hogy nem, de visszahúzódó vagyok, mint ők napközben...

A nap második felében- már arcfesték nélkül és a megszokott farmerban és fekete dzsekiben- ment be a városba, egy bizonyos garázshoz. Nadine Schumacher még javában a munkában volt, amint épp egy Volvót bütykölt. Nyakig olajosan vigyorgott vissza a srácra:
-Szia! Mindjárt készen vagyok, csak egy pillanat! Manu odasétált hozzá:
-Mennyire necces?- nézett be ő is a motorba. A lány visszanézett rá:
-Ó, nem komoly. Csak akadozik a drága... Alig, hogy végigmondta, riadtan kapta ki a kezét, és meg is hátrált. Ahogy elkalandozott a figyelme, a keze nemhogy becsípődött, de egy elég mély vágást is szerzett: egy tenyéren széltében végighúzódó sebet, ami erősen vérzett. Emanuel már mellette is termett egy kendővel, és lekötözte a sérülést, meg is szorítva, hogy elállítsa a vérzést. Viszont azzal, hogy az ellátást befejezte, nem engedte el Nadine kezét. Óvatosan a két keze közé fogta, gyengéden simogatva, és ránézett:
-Most már rendben van? 

Úgy tűnt a szőkeségnél nagyobb volt az ijedtség, mint maga a baj. Épp kezdte visszanyerni a színét... ami így Manu lovagiassága után kellemes pirosba váltott. Nem elég, hogy a srác azonnal ugrott, mikor látta, hogy gond van, de még így, ahogy fogta a kezét, olyan kellemesen átjárta őt a melegség... és ez a sérüléssel járó fájdalmat is tompította. Nem is jött ki hang a torkán, csak szelíden nézett vissza rá. Emanuel pedig elmosolyodott, és megpuszilta a kezét:
-Jól van... Nadine pedig elmosolyodott, és hozzábújt. A srác megpuszilta a fejét, simogatta a haját. Mindig jó érzés volt a karjai közt tartania, most pedig különösen, hogy egy kicsit vigyázhatott is rá. És úgy tűnt, a lánynak is jól esik mindez. Megmutatkozott a törékeny női aspektusa is egy hosszabb pillanatra. Hát még, amikor utána felnézett rá azokkal a kék szemekkel.... igaz szerelmes tekintet:
-Örülök, hogy te vagy nekem. Egy úriember vagy. Manu halkan nevetett:
-Máshogy nem is bánhatnék egy ilyen csodás lánnyal- simogatta Nadine kezét, majd összefonódtak az ujjaik- Szeretlek... A szőkeség végigsimította a srác arcát:
-Én is szeretlek téged.... 

2011. április 27., szerda

neonparádés hadicsel

Bármennyire volt jó helyettes, Elizisnek igencsak meggyűlt a napokban a baja egy kisebb radikális csoporttal. Az "Ősi Deghyom Gyermekei" ugyanis nem nézték jó szemmel ezt a szövetséget, mi több, az építkezéseket látva ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak: átmentek randalírozni Nixába, a műemlékszámba ment üresen maradt három kaput megrongálták, az erdőben sértő szövegeket és fenyegetéseket karcoltak a fák törzsébe- amivel különösen mély fájdalmat okoztak Shanbahacnak, és persze a majdnem elkészült harcos akadémiát is felgyújtották. Ez utóbbi elégését még időben sikerült megállítani, de a károk, amiket okoztak, hatalmasak voltak. Elizis halomszámra is kapta a panaszokat: mentek hozzá az építészek, mérnökök, leendő harci tanítók, mind nixaiak, mind deghyomiak... még maga Shanbahac istenség is. A fekete mágusnak különösen elszorult a szíve, mikor az istent látta ilyen kétségbeesett állapotban. Varázshasználó révén ő sokkal jobban kötődött a természetfeletti erőkhöz, ezért miután a növényi élet, a méreg, és halál ura is beszámolt neki a történtekről, úgy döntött, hogy keményebb eszközökhöz folyamodik...

Dorina Joris épp egy különleges estét tervezett. Épp Samassal és Soot-tal konzultált a részletekről.
-Ez lesz életetek leglátványosabb bulija- mesélte lelkesen- viszont rengeteg fénytechnikára van szükség. 
-Szólok pár szót a nevedben Jenisse-nek- mondta a fekete patkány- ő az áramszolgáltatás feje. Csak tud valakit ajánlani neked, aki segít. DJ elmosolyodott:
-Kösz Soot! 
-És?- nézett rá a hiúz- hogy is lesz ez pontosan?
-LED-ek, neon és pár kivetítő- magyarázta a lány- a ruhám még titok. Most nemcsak a zene lesz, hanem összekötöm látványelemekkel. Olyan show lesz, amit a tengermelléken túl is meg fognak emlegetni. Samas elvigyorodott:
-Büszke vagyok rád. Tudtam én annak idején, hogy itt a helyed. Isteni hangulatot varázsolt az éjszakákba. Dorina nyújtózott:
-Kösz, igyekszem. 

Kisétált egyet levegőzni két kábelbuhera között.Ekkor látta meg a fehér kobrát, aki nagyon sietett az Öttornyú palota felé. Nem tudta megállni, hogy meg ne szólítsa:
-Elizis!- vigyorodott el, ahogy leengedte a karjait- hova ilyen sietősen? Gyere, és lazíts egy kicsit... Holnap buli lesz.
-Nem lehet- mondta a helyettes sietve- gond van, és beszélnem kell Roccóékkal... DJ odalépett hozzá, és megfogta a csuklóját:
-Mégis milyen gond?- kérdezte aggódva. Elizis sóhajtott:
-Van nálunk egy radikális csoport, akik hatalmas pusztítást végeznek. Próbáltam már velük tárgyalni, de esélytelen. Félek, hogy komolyan be kell, hogy avatkozzak... Dorina egy percre komolyan elmerengett... majd ahogy kipattant az isteni szikra, szélesen elvigyorodott, és visszanézett a fekete mágusra:
-Te... nekem lenne itt egy ötletem...

Aznap estére a fehér kobra egy hamis levelet juttatott az "Ősi Deghyom Gyermekei" hadiszállására. A kevert, főként bérgyilkosokból álló csoport azonnal kapott is a lehetőségen, és már mentek is a levélben megadott címre... ami történetesen Nixában volt. A szóban forgó hely kívülről, az éjszaka sötétjében raktárépületnek tűnt. Valóban... jó lehetőségnek tűnt, hogy kifosszák. Ám amint beléptek, Elizis kívülről rájuk rázta az ajtót. A csapat ijedten megtorpant. A következő pillanatban pedig kigyúltak a fények... elindult a zene... és DJ megjelent abban a fénycsövekkel átszőtt ruhában, amit még a másik világ Franciaországából szerzett az őrült turnéja alatt. Előkapta a mikrofont, és ördögien belekacagott:
-Whahahahaaaaaa! Mi, az istenek követei eljöttünk, hogy elvigyük a lelketeket!

A látvány már önmagában elég volt, hogy a radikálisok összecsinálják magukat- hisz Deghyom sosem volt híres arról, hogy csúcsmodern technikákat alkalmazott volna. Így magukra a fénytrükkökre is azt hitték, hogy valami démon szabadult el. DJ megjelenése már csak hab volt a tortán. Ordibálva, ijedten menekültek volna tovább, másik kijáratot keresve, mikor a sötétből megjelent egy hatalmas, világító szemű egérfej, aminek a kezei szikráztak. 
-Egy újabb démon!- ordította az egyikük, és már menekültek is volna tovább. A harmadik helyről viszont egyenesen a szemükbe csapott a világítás, és Dorina igen csak durván scratch-elt, még bizarrabbá téve a helységben lévő hangzavart. 
-Kegyelem!
-Irgalom!
-Könyörüljetek, magasságos démonok!- rimánkodtak a radikális csoport tagjai. 

DJ a világító ruhájában látványosan felállt a színpad szélére, és a mikrofonba beszélt:
-Ígéritek, hogy nem háborgatjátok a két birodalom szövetségét, szánalmas halandók? A csapat tagjai rémületükben mind térdre borultak, és tovább rimánkodtak:
-Ígérjük, magasságos! Mindent megígérünk! Dorina pedig ismét a mikrofonba szólt:
-Akkor most kotródjatok innen, ti alávaló férgek! És ha az istenek még egyszer meglátják, hogy ilyen pusztításokat műveltek, akkor garantálom, hogy nem élitek meg a következő napot! 

A csapdába esett csoport tagjai pánikszerűen menekültek az ajtóhoz, amit kétségbeesetten elkezdtek verni ökleikkel, remélve, hogy sikerül kitörni. A helyzet ennél egyszerűbb volt. Miután Elizis is hallotta, hogy Dorina őrült terve bevált, és az "Ősi Deghyom Gyermeikei"-nek teli lett a gatyája, kinyitotta az ajtót, a radikális pedig eliszkoltak, futottak, amíg meg nem álltak. A fekete mágus elégedetten elmosolyodott, DJ pedig kacagva lépett ki az ajtón.
-Na, milyen volt az előadás?- fordult a helyettes felé. Elizis visszamosolygott:
-Megnéztem volna, pontosan hogy is sikerült elérned a kívánt hatást. De kicsit féltem, hogy engem is bekampóznál, ugyanúgy, mint őket. Ekkor kilépett az egérfejes illető is, aki levette a maszkot. Tara volt az. Ő is osztotta a jó hangulatot:
-Az nem olyan biztos. Elvégre, téged beavattunk. Elizis hálásan meghajolt:
-Nagyon szépen köszönöm a segítségeteket- majd az elinalt csapat után nézett- remélem, többé egyiküket sem látjuk viszont...

2011. április 25., hétfő

gyöngyhalászok

Shayla édes álmai tengerébe süppedt, miközben az igazi tenger hullámai kedvesen ringatták a hajót. Még éjszaka volt, így megengedhette magának, hogy pihenjen... talán a második éjszaka Sanbosco óta. Hiába jegyzetelték az eseményeket és az új szövetségesek adatait, már erősen súrolta az egész utazás kezdte súrolni az időérzékük határát. Sebaj... ilyen nászút bőven belefér. Álmából aztán ura keltette fel, aki gyengéden megsimogatta az arcát:
-Shayla... édesem... A királynő először magára húzta a takarót. De miután Tom Focus tovább szólítgatta őt, hamarosan megadta magát, és ránézett:
-Mi az? A kék macska visszamosolygott rá:
-Emlékszel, melyik szigetet mutatta a kis gyöngyhalász? Ó persze... még magánál sincs, majd pont erre emlékszik. Végighúzta a tenyerét az arcán, sóhajtott, lassan próbálta összeszedni a gondolatait, amit az álmosságtól újra és újra kicsúsztak, mint ahogy a víz kifolyik az ujjai közül.
-Várjál- mondta nyűgösen, majd nagy nehezen elővakarta az emléket- igen, megvan.
-Úgy képzeld el, hogy most ott vagyunk- újságolta a király lelkesen- már ki is kötöttem.
-Rendben édesem, de az éjszaka közepe van- Shayla ismét a fejére húzta a takarót- ilyenkor mindenki alszik. Majd napközben körbenézünk. Tom Focus sóhajtott, majd mellébújt, és hátulról átkarolta. A lány ezt érzékelte is. Bújt hozzá, majd elnyomta ismét az álom.

A nap kellemes időt hozott Sur-Sur szigetére. A bennszülöttek már reggel énekeltek, ahogy megindult az élet a faluban, ahogy kieveztek a tengerre halászni. A pár is erre az énekre kelt. Ki is másztak a Kék Zefír fedélzetére, hogy megnézzék, mi folyik odakinn. Valóban, Sur-Sur lakói már kinn voltak. Ugyanolyan fehér törpemacskák, mint az a gyöngyhalász, akivel Vasmacska Karmában találkoztak, a helyi becsületvesztőben. fekete hajuk volt, amik több kisebb fonatban végződtek. Ezeket néha egy copffá fogták még össze. Leszálltak a hajóról, Shayla pedig a két kezét feltartva integetett:
-Hahó! A helyiek egyből rámeredtek, hirtelen csend is támadt. Az egyik végül megtörte, mikor felkiáltott:
-Ospen! Majd ez a szó szinte futótűzként terjedt tovább.
-Ospen!
-Ospen!
-Ospen! Tom Focus odasétált úrnője mellé:
-Te érted, amit mondanak? A királynő zavartan visszanézett rá:
-Egy kukkot se. De remélem, semmi rosszat.

Viszont perceken belül, kisebb kísérettel megérkezett a falu vezére. Díszes bíborcsiga- és madártollas láncok lógtak a nyakában, kezében egy kígyófejes bot. A jövevényekre nézett mosolyogva:
-Ti lenni vendégek. Honnan jönni? Vicces volt hallani, ahogy beszél. Pontosan olyan akcentus, mint az előzőleg megismert társuké. Úgy látszik, más nyelv nem igen állt az ajkukra. Shayla és Tom Focus ismét bemutatkoztak, mint eddig, rangjukkal együtt. Erre, hogy uralkodókkal van dolguk, a vezérnek is felcsillant a szeme:
-Akkor jönni, jönni!- intett a botjával- ti lenni különleges vendég! Nektek nagy lakoma.
-Igazából másért jöttünk- szólt Shayla kissé zavarban- Tenoch-kal szeretnénk beszélni. A név hallatán a gyöngyhalászok azonnal elhűltek, és mind meghajoltak. A vezér utána elmagyarázta:
-Neki neve szent, mi meghajolni, mi tisztelni. Erre viszont Tom Focus vigyorodott el, majd egész ártatlanul elszólta magát:
-Tenoch, Tenoch, Tenoch! A bennszülöttek háromszor is meghajoltak, egymás után. A lány oldalba lökte a királyt, jelezve, hogy viselkedjen. Ura viszont visszavigyorgott:
-Bocs- mondta halkan- ezt nem tudtam megállni. A vezér folytatta:
-Én örömmel odavezet titeket bölcs és nagyhatalmú vezérhez. Shayla visszamosolygott:
-Nagyon szépen köszönjük.

A sziget nem bizonyult túl nagynak. A gyöngyhalászok falván kívül egy erdő terült el rajta. A vezér azon át vezette őket egy barlangig. Ott mélyen meghajolt és be szólt a bejáratánál, ugyanazon a páros számára érthetetlen nyelven. Válaszként moraj hallatszott mélyről, a vezér pedig még egyszer meghajolt, majd vendégei felé fordult:
-Én visszameni faluba. Ha már ti beszélni Tenoch, visszajönni falu. Tom Focus bólogatott:
-Persze, persze, visszamegyünk. A törpemacska mosolyogva bólintott, majd odébbállt.

A helyébe viszont a barlangból mászott elő egy félelmetes bestia... egy hatalmas tollaskígyó, fekete sörénnyel és szárnyakkal, aranysárga szemekkel, és sötétlila- és aranyszínű pikkelyekkel. A páros hirtelen el is hűlt a látványtól... megszólalni se tudtak a döbbenettől. A bestia viszont csapott párszor a szárnyaival, majd összetekeredett előttük, és békésen nézett vissza rájuk:
-Kérdezzetek, Nixa és Deghyom urai, és én válaszolok. Furcsa... az ő beszéde kristály tiszta volt. Mintha mindig is beszélte volna a nyelvüket. Ez csak fokozta a vendégek meglepett döbbenetét. Végül a király volt az első, aki bármit is ki tudott nyögni:
-Izé... esetleg elmondanád, hogy kerültél ide? Tenoch elmosolyodott:
-Sur-Sur népe mindig gyöngyhalászokból állt. Sokan mások fordultak meg náluk az értékes portékáért, amit élelemre és különböző nyersanyagokra cseréltek el. Az egyik ilyen hajóval jöttem én is... mint utas. De annyira magával ragadott a helyiek vendégszeretete és a sziget varázsa, hogy úgy döntöttem, maradok. Ennek már úgy jó ezer éve... Shayla szemei ismét elkerekedtek:
-Ezer éve? Tenoch halkan nevetett:
-Jól tartom magam, mi? Tom Focus tovább kérdezősködött:
-És a gyöngyhalászok... nekik van valamiféle istenük, vagy szellemük?
-Csak a vízisten- válaszolt a tollaskígyó- mint mindenki másnak úgy általában a tengerkék ég alatt. Meg még Mauek. Billentett egyet a fejével:
-Az ő szigete innen látszik. Ha gondoljátok, betérhettek hozzá is.
-És mondd- szólt a királynő- kötnétek népeinkkel szövetséget? Tudod, mi épp új szövetségeseket, társakat keresünk... Tenoch sóhajtott:
-Sajnos ebben nem lehetek a segítségedre. A gyöngyhalászok ugyan vendégszeretők, de senkinek nem szövetségesei. Elvannak ők a saját kis világukban, én pedig azért vagyok, hogy megvédjem őket. Előttem ugyanis sok erősebb birodalomból jöttek katonák, és előszeretettel hurcolták el őket rabszolgának. Shayla bólintott:
-Értem- majd az aranyszínű szemekbe nézett- remélem, azért nem voltam tolakodó. A bestia elmosolyodott:
-Egyáltalán nem. Kérdezni mindig lehet. Ti kérdeztek, én válaszolok.

-Akkor lenne itt még egy kérdés- szólt Tom Focus. A tollaskígyó felé fordította a fejét:
-Hallgatlak. A király elvigyorodott:
-Itt tölthetnénk a nap további részét? Ha már ilyen közel van Mauek szigete, azt majd holnap ejtenénk meg. Tenoch készségesen bólintott:
-Csak nyugodtan. Vissza is kísérlek titeket, és beszélek a vezérrel. A pár hálásan meghajolt a bestia előtt, majd követték őt vissza a faluba....

2011. április 24., vasárnap

képességek fejlesztése 2.

Öltöny, nyakkendő, fekete cipő... és utolsó lépésként összefogta hullámos sörényét. Így nézett ki Emanuel, az estére készülve. Nadine be is nézett hozzá, és szélesen elmosolyodott:
-Hú, micsoda talpig gentleman... Ő szintén végignézett a lányon: vörös, ujjatlan estélyi, copfba fogott hosszú, szőke haj, egy kis szemhéjfesték, ami csak még igézőbbé tette azt a kék szempárt, és az összképet egy ízléses, viszonylag egyszerű ezüstnyaklánc tette teljessé. Odalépett a szeretett lényhez, és lovagiasan kezet csókolt neki:
-Csodálatos vagy... Nadine halkan nevetett és megsimogatta a srác arcát:
-Adj még egy percet, mindjárt kész vagyok. Manu megpuszilta a lány arcát:
-Rendben. De aztán siess... Ahogy a hölgyemény elvonult, ő nézett utána. Még mindig szinte hihetetlennek tűnt... egy ilyen lány... és hogy ilyen mértékben képes hozzá kötődni... Valahogy bele se gondolt, hogy a kötődésnek különböző fokozatai vannak... még ilyen mélyek és veszélyesek is. 

Ekkor furcsa érzés kerítette hatalmában. Észlelte, hogy van valami a háta mögött. Megfordult. Egy fekete párduc nézett vele szembe... egy kifejlett, hatalmas, kecses... és meglehetősen kíváncsian vizslatta azokkal a borostyánsárga szemeivel. Azonban nem riadt meg tőle. Valahogy tudta, hogy ettől a nemes vadtól nincs félnivalója. Ennek ellenére furcsállta, hogy szembe találja magát vele... kicsit idegenkedve is mérte őt végig. A vadállat pedig lassan elindult felé, és láthatóan elmosolyodott:
-Látom, nem számítottál rám. Pedig ugyanúgy létezem, mint a föld, a víz, a tűz, vagy a levegő. 
-Én ezt nem értem- szólt vissza értetlenül Manu- neked nem kéne itt lenned.
-Ezt nem te döntöd el- mondta a fekete párduc- hanem az istenek. Részben én is. Emanuel sóhajtott, és elfordította a fejét:
-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem lennék rá méltó... Ekkor a vadállat ráugrott, leterítette, és végigkarmolta a mellkasát. A ruha alatt a fémváz és néhány kábel látszott. Manu felfigyelt rá, hogy ismét csak felületesen érzi a fájdalmat... és ami még furcsább, hogy ez a támadás semmiféle riadalmat nem keltett benne. Sőt... még furcsán jobban is bízott benne. A fekete párduc jobban szemügyre vette a sérülést:
-Tehát ezért nem tartod magad méltónak- majd a srác szemeibe nézett- nem egészen tudod elfogadni önmagad.
-Miért, mégis mire akarsz rávezetni?- fakadt ki Emanuel. A fekete párduc magyarázott:
-Arra, hogy jogod van hozzám, csak fel kéne ismerned az eredeted. Manu elgondolkodott, majd ismét a borostyánsárga szempárba nézett:
-Ha azt nézzük, hogy itt változtam emberré, lemondtam vagy elengedtem sok előző képességemet, többek közt a materializálást... hogy a zoolook-ok befogadtak, és már magam is az Agosto család tagja vagyok... akkor elég erős a kötődésem a Földhöz. A fekete párduc bólintott egyet, a srác pedig folytatta:
-Viszont, ha azt nézzük, hogy robotként kezdtem, és az azt alkotó fémek egy másik bolygóról származnak... Erre a vadállat ráordított.

Emanuel pedig felkapta a fejét. Pont előtte suhant el néhány madártoll, amik a mellette lévő fatörzsbe álltak. A támadás irányába nézett. Renato megtalálta őt. A matróz most sirály alakjában volt, és mint így, hajában, sárgává vált szemei körül, karján és hátán tollakkal. Ő pedig vele szemben... laza bőr ruhában, mint az indiánok, vörös harci jelekkel az arcán, hajában néhány tollal... és lám, oldalt az övén még egy tomahawk is van. 
-Ne aludjál!- kiáltott felé Renato, majd egy újabb sor pengetollal tüzelt felé. Manu odébb rohant. Viszont nem voltak egyedül. Biztonságos távolságból figyelték a többiek. Nadine a matriarcha felé fordult:
-Ennek a párbajnak mi a lényege? Deen elmosolyodott, és felé fordult:
-A testvérünk edz. A párbaj első vérig tart. Aki megsebzi a másikat, az győz. A szőkeség szusszantott:
-Ez nekem egy kicsit barbárnak tűnik. Maurizio halkan nevetett:
-Lehet, hogy a magadfajta modern embereknek idegen ez az egész, de számunkra ez fontos. A jó harcosnak több ismérve van, nem lehet csak annyival lerendezni, hogy minden nap csak erősítesz. Itt próbatételek is vannak. 

Ahogy beszélgettek, Manu úgy látta, hogy stratégiát kéne váltani. Előugrott a fa mögül, ahol meghúzódott egy pillanatra, majd a testében maradt fém segítségével töltést gerjesztett a levegőben, és elektromossággal támadt vissza a sirályra. Renato cselezett, majd visszanézett rá:
-Egy villám?- kitárta a karjait- nem te vagy az egyetlen, aki villámokkal harcol. Az én totemem a tenger és vihar egyben... A szemei erre sárgán felizzottak, a levegő pedig igencsak látványosan felszikrázott körülötte. Hatalmas energiát volt képes létrehozni. Emanuelt meg is lepte a látvány:
-Ahhoz képest, hogy te vagy benn a legkevésbé a harcban, elég félelmetes a fegyvertárad. Renato válaszolt:
-Azért, mert én nem harcolok, ha nincs rá szükség. Viszont most a többiek kifejezetten ragaszkodtak hozzá, hogy én legyek az ellenfeled. Azzal felé fordította a kezeit, ráirányítva a villámokat. A halálos támadás fenyegetően közelített. Viszont a legidősebb Agosto szerencsére még időben kapcsolt. Az egyik kezével felfogta a támadást, végigirányította a testén, majd a másik kezével egész egyszerűen visszafordította a villámokat. Renato nem számított erre a trükkre, de szerencsére még időben ki tudta cselezni. Ez a pár perc, míg ellenfele a kitérésre koncentrált, Manunak elég volt. Lehet, hogy a matróz sirállyá tudott változni... viszont nála ott volt egy másik fegyver. Megrohamozta Renatót, kezébe kapta a tomahawkot, és végigvágta a vállát. A támadás lendületétől a madár hanyatt vágódott a fűben. 

A többiek nyugodtan, elismerően tapsoltak, Emanuel pedig visszanézett. A sirály felkászálódott:
-Jól vagyok! Casey pedig azonnal odasietett hozzá, és megnézte a sérülést:
-Semmi gond, harcos. Nem fogod elveszíteni a karod. Renato halkan nevetett:
-Ezt örömmel hallom. Cez lassan elhúzta:
-Na gyere... különleges ellátásban lesz részed. A matróz felkacagott:
-Valóban? Akkor ezentúl minden nap lesérülök... Nadine pedig odafutott a legidősebb Agostóhoz, és a nyakába ugrott:
-Ez szép volt! Gratulálok! Manu is viszont ölelte a lányt:
-Köszönöm! Sokat jelentett, hogy szorítottál. A pilóta megpuszilta a száját:
-Ez csak természetes...

A beszélgetést Ags szakította meg, aki megfogta bátyja vállát:
-Velem jönnél egy percre? Testvére kissé értetlenül nézett rá, majd barátnője felé fordult:
-Csak egy pillanat. Nadine bólintott:
-Menj csak... Emanuel visszamosolygott, majd követte Darkót. A bozontos hippi hallótávolságon kívül vezette a többiektől, majd ránézett:
-Láttad? Bátyja kérdően pillogott:
-Micsodát? Ags folytatta:
-Amikor elbambultál a párbaj alatt. Még Renato is leállt egy pillanatra, mert láttuk rajtad, hogy nem egészen itt   jár az eszed. Sőt... én és Deen a tekintetedben is láttuk. Deen szerint láttad őt. 
-Vagy úgy- Manu megértette, hogy öccse miről beszél- igen... most találkoztam vele először. Kicsit elgondolkozott, majd rákérdezett:
-Helyénvaló ez? Darko sejtelmesen elmosolyodott:
-Ezt már csak ti ketten tudjátok. Nem tudom, mit beszéltél vele, de ha megjelent előtted, annak bizony komoly jelentősége van- megveregette testvére vállát- gondolkodj el rajta. Bátyja bólogatott:
-Meglesz...
-Ja, és apropó- vigyorodott el pimaszul Ags- szép voltál, öregem! Csak így tovább!

2011. április 23., szombat

a félvér

Egy nap, egy éjszaka a tengeren. Most Shayla állt a kormánynál. Tom Focus pedig a vitorlát állítgatta, majd megjegyezte:
-Nem is csodálom, hogy a tengeri népekkel nincs kapcsolatunk... még egymástól is piszok messze élnek. 
-Mondasz valamit- sóhajtott a lány- de most ne nyavalyogj, férfi, inkább engedj fél árbocra. Ura halkan nevetett:
-Értettem kapitány- és már intézkedett is. Félárbocra vonta a vitorlát, majd megnézte a térképet. 
-Már lassan odaérünk- állapította meg- körülbelül akkora ez a sziget is, mint az előző. A királynő félig hátrafordult:
-Mi a neve? A kék macska visszafordult felé:
-Sanbosco. Shayla a fejét csóválta:
-Nem ismerős. Focus elmosolyodott:
-Nekem viszont igen- majd belekezdett a mesélésbe- főként az olyan mágusok meséltek róla, akik nagyon kötődnek az erdőkhöz. A lány felé fordult:
-Csakugyan? És mi jókat?
-Csak azt, hogy a szigeten különösen erős, tiszta mágia lakozik. Magunkfajta halandók nem is tehetik be a lábukat- válaszolta a király. Shayla pedig elmosolyodott:
-Azért mégiscsak tegyünk egy próbát.

Pár órán belül meg is pillanthatták a sziget lombos partját. Egy kellemes ligeterdőnek tűnt az egész. Viszont a partközelben sehol egy dokk vagy kikötő. Úgy kellett a partközelbe manőverezni a hajót, mély víz, magas sziklák közelébe. Az uralkodói pár onnan mászott ki a partra. Az első benyomás meglehetősen kellemes volt: élettel teli fák, dús vegetáció, burjánzó virágok... és fűszeres levegő. Shaylának fülig ért a szája:
-Ez csodálatos! Olyan, mint egy menedék a világ bajai elől. A király megerősítőleg bólintott:
-Pontosan- majd megindult befelé- az egész erdő tele van varázslattal. Visszanézett a feleségére:
-Nem is értem, Deghyom mágusai mitől tartottak. A lány halkan nevetett, majd odalibbent hozzá, és átölelte:
-Biztos a távolság rémisztette meg őket. De mi csak nézzünk körül, még az is lehet, hogy valami új, hasznos növényt találunk nekik. Tom Focus visszamosolygott, átkarolta a királynő derekát, és elindultak befelé.

Kellemes, csendes környék volt. Egy pisszenést se hallottak sokáig, ahogy haladtak befelé. Alig egy óra után viszont kiabálást hallottak.Úgy tűnt, mégsem voltak teljesen egyedül. Összenéztek, majd a hang irányába szaladtak. A visítások meglehetősen élesek voltak... mintha valami kölyök vagy egyéb apró állat adná ki őket. De mikor közeledve a magas hangokból érthető szavakat véltek kivenni, már elég gyanúsnak tűnt az egész. Végül a zsivaj forrására egy pataknál találtak rá. Meglepődtek, mikor megpillantották a titokzatos szigetlakókat....

Tündérek. De nem a megszokott levél- és virágruhájú, békés és játékos tündérek, mint Deghyom varázserdejében, hanem kifejezetten harcias, és agresszív tündérek. Különböző színű selyemruháik voltak, hegyes füleik, bozontos hajuk, meglehetősen nagy szemeik.... és persze a jellegzetes tündérszárny. Épp egyik társuk baját látták el alaposan, aki egy fekete bozontos, zöld szemű, azúrkék ruhás srác volt. Vele szemben a tündérkirály, egy hasonlóan fiatal, hosszú, vörös sörényes, fekete szemű, sárga ruhájú... fején, mint szöges vaspánt, ékeskedett a korona. Az ő katonái pedig a piszkos munkát intézték. Az áldozat kétségbeesetten könyörgött:
-Kérem, felség, hagyja abba! Nem csináltam semmit! Azonban a király kérlelhetetlen volt. Ridegen válaszolt:
-Megmondtam, hogy a magadfajta korcsnak nincs itt keresnivalója! Ez volt az utolsó figyelmeztetésem, Ghí! Ha még egyszer a faluba látlak, kivégeztetlek! A katonák leálltak, szegény pára pedig zokogva emelte tekintetét az uralkodóra:
-De hát... én is tündér vagyok! A királynak döbbenten elkerekedtek a szemei:
-Hogy merészelsz...- majd kiadta a parancsot- katonák! Azonnal végezzétek ki ezt a becsmérlőt!

Azonban ezt Shayla már nem tudta annyiban hagyni. Előugrott, felkapta a pórul járt tündért, féltően a kezei közt tartva. A katonák azonnal leblokkoltak a látványtól... a kis sörényes királyról nem is beszélve. Shayla rájuk nézett:
-Miért bántjátok a társatokat? Az uralkodó erre erőt vett magán:
-Mert ő egy korcs! Egy félangyal. De különben is, ki vagy te, és miért avatkozol bele? A csíkos macska elkomorodott:
-Shayla Constructor vagyok, Nixa úrnője. És te ki vagy, ha szabad tudnom? A vörös bozontos kihúzta magát:
-Spia vagyok, a tündérkirály- majd fenyegetően a lány elé repült- most pedig add át nekünk az a megátalkodottat, különben nem állunk jót magunkért. Ekkor Tom Focus is előlépett... a két aranykarommal felvértezve:
-Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam... Ez viszont már elég volt Spiának, hogy visszavonulót fújjon a katonáival együtt. Tüstént eliszkoltak a helyszínről.

A kék macska odalépett úrnőjéhez, akinek a tenyerében épp kezdett megnyugodni az áldozatul esett tündér. 
-Ne aggódj- vigasztalta a lány-nem fogjuk hagyni, hogy bántsanak. Hogy hívnak? Az apróság megtörölte az arcát, és csak ennyit válaszolt:
-Ghí...
-És mondd csak, Ghí- szólt Deghyom ura- mi ez a kiközösítés? A tündér összeszedte magát, és válaszolt:
-Ezen a szigeten tündérek és angyalok osztoznak... az utóbbiak a túlsó végén, alabástrom palotákban. A két nép gyűlöli egymást, mióta csak áll ez a sziget. Én viszont pont ezért nem találom a helyem... mert félvér vagyok. Shayla szemei elkerekedtek, majd védence nagy zöld szemeibe nézett:
-Annyira mégse gyűlölhetik egymást, ha te vagy. Ghí viszont sóhajtott, lehajtotta a füleit, és elfordította a fejét.
-Szólunk pár jó szót a nevedben- mondta Tom Focus- merre vannak az angyalok? A félvér némán a megfelelő irányba mutatott, a páros pedig elindult vele. 

Egy újabb órába telt, mire megérkeztek az angyalok területére. Ahogy kis barátjuk leírta, valóban alabástrom paloták álltak végig... mindegyikhez művészien megmunkált kert tartozott. A felhők itt gyanúsan alacsonyan szálltak, minden palotának érintették a tetejét... a legnagyobbnak konkrétan gyűrűt vontak a két tornya köré. 
-Ott találjátok őfelségét- magyarázta Ghí- Aranel király, és Alana királynő. Tom Focus a lányra nézett:
-Ezt intézem én. Shayla bólintott. Bementek a főpalotába.Olybá tűnt, hogy a testőrség nem fordít rájuk különösebb figyelmet, de azért a tekinteteik követték őket. Az uralkodók érdeklődve fogadták a vendégeket, akik meghajoltak, a kék macska pedig ezután belekezdett:
-Tom Focus vagyok, Deghyom ura- majd egy pillanatra csíkos párjára nézett- ő pedig Shayla Constructor, Nixa úrnője.
-És mi járatban szerény városunkban?- kérdezte az angyalkirály. Focus folytatta:
-Bejárjuk a tengerkék ég alatti szigeteket, hogy szövetségeseket gyűjtsünk. És szeretnénk megérdeklődni ennek a szigetnek a történetét. Aranel halkan nevetett:
-Mi igazán békés népek vagyunk. Sanbosco angyalai békeszerető, segítőkész, és mágikus lények. Ekkor az angyalkirálynő sikítása félbeszakította, aki eltorzult arccal mutatott előre:
-Ő meg mit keres itt? 

Shayla ekkor vette észre, hogy a tündér eltűnt a kezei közül. Nézett riadtan jobb-balra... és így vette észre, hogy másik oldalán ott térdel alázatosan egy angyal... haja, bajsza, szakálla fekete, szemei zöldek, ezüstszínű páncélja pedig egy mestermunka. Nem is beszélve azokról a felséges, fehér, tollas szárnyakról... Elkerekedtek a szemei a döbbenettől. Egy pillanatig rá se jött, hogy a mellette lévő csodás lény ugyanaz a személy, mint a szerencsétlenül járt tündér. Tom Focus pedig válaszolt:
-Ő velünk van. Erre az angyalkirály komótosan felállt, és nyugodt hangon szólt:
-Akkor mihamarabbi hatállyal fel kell szólítanom titeket, hogy távozzatok. 
-De mégis miért?- fakadt ki Shayla- Miért csináljátok ezt? Mind a ketten békés népek vagytok, teljesen felesleges háborúznotok! Ekkor megragadta ura kezét, és tovább érvelt:
-A mi népeink is háborúban álltak, de most egymás szövetségesei vagyunk... segítjük egymást, ahol csak lehet, és...
-Azt mondtam, távozzatok!- emelte fel hangját Aranel, majd hozzátette- vagy talán a korccsal együtt a börtönben akarjátok végezni? Tom Focus sóhajtott, majd átkarolta feleségét:
-Menjünk innen- mondta bosszúsan- kívül úgy is tágasabb. Kicsit lejjebb hajtotta fejét, ránézve az ezüstpáncélos angyalra:
-Te is, Ghí. 
-Igenis- mondta a félvér engedelmesen, majd felállt, és követte a vendégeket.

Az uralkodói párost oly mértékben megdöbbentették a helyi viszonyok, hogy meg sem álltak a kikötőig. Bár, ott is volt némi vita.
-Próbáljunk meg még egyszer beszélni velük!- erősködött Shayla- talán szép szóval tudunk hatni!
-Ugyan már!- fakadt ki a király- mindkettő nép vaskalapos, előítéletes vadmarha! Te is láttad, hogy mit csináltak!
-De nem tudtunk velük eleget beszélni- erősködött a királynő- ha talán egy kicsivel is többet tudtam volna érvelni...
-Shayla, még te sem lehetsz ilyen naiv!- csattant fel Tom Focus- Vedd már észre, hogy nincs itt mit csinálni, ezek első kézből karóba húzzák egymást! Túlságosan elvakít ez az állandó jóságoskodásod! Azonban egyből észrevette magát, amint meglátta a lány döbbent, és könnybe lábadt szemeit. Megijedt tőle... komolyan megijedt. Deghyom ura most igazán szégyellte magát. Sóhajtott, és magához szorította Shaylát:
-Drágám... ne haragudj.... Csak annyira felidegesített...
-Tudom- a királynő ura vállára hajtotta a fejét- te se haragudj... Mindig ilyen vagyok, a jót keresem a másikba. Abba bele se gondoltam, hogy Ghít akár életveszélybe is sodorhatjuk. 
-Most már semmi baj- Focus megpuszilta a lány homlokát- megmentjük. Akarsz vele beszélni? Shayla ura szemeibe nézett, és bólintott:
-Igen... majd mondom én. 

Ghí, még mindig ezüstpáncélos alakjában, a szikra szélén ült, szomorúan meredve a horizont felé. Már megint lenyugvóban volt a nap. Shayla odalépett hozzá, letérdelt mellé, és a vállára tette kezét:
-Ghí... A félvér kíváncsian felé fordult:
-Igen, hölgyem? A csíkos macska szelíden elmosolyodott:
-Számunkra is világos, hogy itt nincsen számodra hely. Viszont mi tudunk számodra egy újat biztosítani. Az angyal szemei érdeklődve felcsillantak, és felpattant:
-Hol?
-Milyen gyorsan tudsz repülni?- kérdezte a lány.
-Viszonylag gyorsan- mondta Ghí kicsit zavartan- angyalként legalábbis. Igazából nem tudom, nem nagyon voltam még a szigeten kívül. Shayla pedig közölte az instrukciókat:
-Menj keletnek, egészen be a szárazföldig. A tengerkék és a tűzvörös ég határán találsz egy erdőt. Ott is vannak tündérek. Szelídebbek, mint a te fajtád, de befogadóbbak. Nixában, a kék fővárosban pedig van egy morf angyal, Unicornina... ha esetleg az ő tanácsai is kellenének. Ghí elmosolyodott, és alázatosan meghajolt:
-Hálásan köszönöm a segítséget. Sokat jelent nekem. Ekkor Tom Focus is odalépett:
-Ez csak természetes. Üdvözöld a nevünkben az otthoniakat... te pedig érezd otthon magad. 

Ghí bólintott, majd azonnal szárnyra kelt. Az uralkodói páros pedig visszamászott a Kék Zefír fedélzetére, ismét megindultak, új irányok felé...

2011. április 22., péntek

lezárás

Az uralkodók távollétében Nixában a madár testvérpár, Rocco és Riksy helyettesített, míg Deghyomban Elizis, a fekete mágus. És mivel még ilyenkor is nagy ütemben folytak az építkezések, a tanári kar felállítása, a szakanyagok, eszközök beszerzése, ezért igencsak gyakran kellett ingázni, és egyeztetni. Az ilyen gyakori megbeszélésekből viszont az tűnt fel a kobrahölgynek, hogy Rocco egyiken sincs jelen- mindig csak a húgát küldi. Nem mintha Riksy nem lenne ugyanolyan alapos, és felkészült, de a kissé konzervatív mágus szereti, ha mindenki jelen van a fontos döntéseknél, ha a másik féltől is teljes mértékben megkapja azt a tiszteletet, amit ő is tanúsít felé. Az egyik látogatása során viszont nem érte be csupán Riksy jelenlétével. Hangot is adott a véleményének:
-Rocco miért nincs jelen egyik tárgyaláson sem? A madárlány elkomorodott:
-Nem tudom- kissé zavartan elfordult- ilyenkor mindig elzárkózik. Már én is kérdeztem, hogy miért csinálja ezt, de mindig kitér a válasz elől. Sóhajtott, majd a fehér kobrára nézett:
-Remélem, nem volt semmi sértő visszhangja Deghyomra nézve. Elizis elgondolkodott. Itt valószínűleg komolyabb a baj, ha nyomozó a saját húgával nem hajlandó megbeszélni ezt a problémát. Válaszként csak megejtett egy nyugodt mosolyt:
-Nem, semmi gond. De ha megengeded, a mostani tárgyalásunk után beszélnék vele. Riksy bólintott:
-Ez csak természetes.

Miután újból egyeztették a terveket, és előnyösen módosítottak néhány adatot, az ifjabb nyomozó a bátyja szobájához vezette a fekete mágust. Egyben egy trükkhöz is folyamodott, hogy a vendéget biztosan beengedje:
-Tesó, véget ért a tárgyalás! Rocco hangja hallatszott odabentről:
-Tényleg? És, hogy sikerült?
-Remekül- szólt Riksy- de volt egy-két apróbb módosítás. Szeretnéd látni?
-Persze- mondta a testvére- gyere csak be! Itt történt, hogy Riksy mosolyogva intett a fehér kobrának, aki belépett. A hugi bezárta mögötte az ajtót, és lelépett

Rocco pedig igencsak látványosan elsápadt odabenn, mikor a varázslóval találta magát szemben.
-Szervusz, Rocco- kezdett bele Elizis a szokásos nyugodt hangján- némi magyarázattal tartozol...
-Az nem úgy van, ahogy gondolod- mutatott felé a nyomozó, láthatóan idegesen- hidd el, nem ellenséges szándék vezérel... ugye nem szívod mellre? A halál nyugalommal körülvett fekete mágus végigmérte a madarat: szemben lévő társa zavar volt, jól láthatóan reszketett, és igencsak nagy távolságot tartott.
-Mondd csak, minden rendben?- kérdezte. A másik helyettes kínosan felkacagott:
-Ó igen... minden tökéletesen rendben! Kutya bajom! Azonban Elizis nem így látta. Sóhajtott:
-Pedig valami gond van- majd lassan megindult felé, invitálóan felé nyújtva a kezét- nyugodtan mondd el, én tudok segíteni. Azonban, döbbenetére, Rocco csak tovább hátrált. Fél úton meg is állt, és értetlenül nézett rá. A nyomozó pedig csak félig nézett vissza rá:
-Nem lehet. Sajnálom... A varázslónő ismét sóhajtott, és újból megkísérelt közeledni felé.
-Te félsz tőlem...
-Dehogy félek- tagadta makacsul Rocco. A fehér kobra ránézett azokkal a mélyreható, sötétkék szemekkel:
-Akkor miért menekülsz? A másik helyettes ezen meglepődött. Valóban, érzékelte, hogy a hölgy nem támadóan közelít felé... mégis, egyszerűen kirázta tőle a hideg.

Elizis most végre elérhette a vállát. A madár látványosan megrezzen az érintéstől- de most nem szólt vissza.
-Csak nyugalom- a fekete mágus folytatta abban a kellemes hangnemben- segíteni fogok neked. Ahogy megfogta a másik vállát is, érezte, hogy Rocco ismét látványosan reszket... mi több, kifejezetten hideg a teste. Elizis ezzel szemben stabil állt, rendíthetetlenül... még a fogása is határozott volt- részben azért, hogy eloszlassa  a nyomozó félelmeit.
-Mire készülsz?- fakadt ki végül idegesen Rocco.
-Engedd el magad- mondta a kobra- varázsolni fogok. Igyekszek rájönni, hogy mi váltja ki belőled ezt az ellenérzést. Ettől a másik helyettes csak még idegesebb lett, Elizis viszont lehunyta a szemeit...

Kutatott a nyomozó emlékeiben... feltételezte, hogy az élete során történt valami, ami miatt így viselkedik. A gyanúja beigazolódott... talált egy emléket, úgy 13 évvel korábbról. Az akkori 14 éves Roccót elrabolták a deghyomi mágusok. Nem királyi parancsra- így valószínűleg ez csak egy kísérlet volt, amivel ki akarták vívni őfelsége elismerését, hogy olyan helyük legyen, mint a harcosok kasztjának. A kölyöknyomozót erős hipnózisnak vetették alá, és a tolvaj patkányokkal kötöttek szövetséget. Mivel nixai lakosként Rocco ismert minden utat, épületet, és az őrök helyét, így ő vezette be a tolvaj fekete patkányokat a kék fővárosba. A kapukon ugyan sikerült túljutni, de odabenn voltak, akik ébren őrködtek. A deghyomiak rajtaütéses támadása sikertelen volt, páran odavesztek, a többiek mihamarabb visszavonultak. Roccót pedig a helyi varázstudók kezelték néhány napig, mire ellátták a sérüléseit, és megtörték az erős hipnózist...

Elizis ekkor nyitotta fel a szemeit. A nyomozó már nem reszketett... inkább le volt hajtva a feje. Ahogy ez az emlék feltört, majd véglegesen lezárult, felszabadította ugyan, de ennek mellékhatásaként el is sírta magát. Csak nem akarta mutatni.
-Így történt?- kérdezte a fekete mágus. Rocco bólintott.
-Tud róla más is?- kérdezte ismét a varázsló. A másik helyettes halkan, komoran válaszolt:
-Csak Shayla... néhány katona... és azok a varázstudók, akik segítettek felépülni. Elizis elmosolyodott:
-Most már semmi gond- bizalmasan megsimogatta a madár vállát- Jaff uralkodása alatt gyakoriak voltak a különböző emberrablások, de te is tudod, hogy más időket élünk. Most is, épp hogy egy deghyomi segített rajtad. Rocco hálásan a hölgyre nézett, és bizalmasan rámosolygott:
-Köszönöm, Elizis. Igazán jóságos vagy. A fehér kobra halkan nevetett:
-Ugy ezután számíthatok a te jelenlétedre is a tárgyalásokon? Rocco bólintott:
-Természetesen.
Majd szelíden megölelte a fekete mágust...

2011. április 21., csütörtök

love at first drive

Egy ideje bevált szokás lett, hogy az Agosto fivérek játékkal indították a napot... de nem egy szokványos hülyüléssel, hanem komoly feladattal. Darko mindig bekötötte a bátyja szemét, és úgy kellett tájékozódnia az erdőben. Az érdekes az egészben az volt, hogy ezt az ötletet nem a pimasz hippi találta ki... hanem pont, hogy Emanuel. Azután az eldurvult este után látta kicsit másképp az erdőt, és úgy hitte, ezt a képességet máshogy is lehet fejleszteni. Némileg alapozott a zoolook-ok és az RTG lakóinak tudására, akik mind látták a különböző aurákat vagy léleklenyomatokat- ki hogyan nevezte. A fejlesztés viszont napról napra jobban ment. Most is elég otthonosan mozgott. Érezte maga körül a fákat, a kisebb állatokat, de ez a fajta érzékelés nem volt teljesen tökéletes. Egyelőre beérte azzal, hogy métereken belül képes tájékozódni. Elmosolyodott:
-Merre vagy, öcsém?- haladt tovább biztosan- ha csaláson kaplak, nem úszod meg szárazon.
-Te csak ne magyarázz!- hallatszott valahol távolabbról Ags hangja- Ne feledd, hogy még mindig egy sárkánnyal van dolgod! Vagy talán olyan nagyra lettél magaddal, miután emberré váltál? Manu elmosolyodott. A hang alapján némileg be tudta tájolni a mostohatestvérét. Meg is indult az irányába, és tovább próbálta szóval tartani:
-Látom, még mindig kiver tőlük a frászt. Minden negatívumot nekik tulajdoníttok? Akkor miért nem beszéltetek le engem?
-Deen megpróbálta, de ezt te is tudod- Ags hangja már kicsit közelebbinek hatott- akkor csak ő érezte, hogy elmentél... és azt is, hogy amire készülsz, az veszélyes. Biztos azért, mert mégiscsak ő a matriarcha... neki azért egy paraszthajszállal több a hatalma, mint nekünk.

Ekkor Emanuel érzékelte a méregzöld-fekete színárnyalatot, valamivel távolabb, kissé tétován fel-alá járkálva. Elvigyorodott, majd megindult felé:
-Nekem pedig több fifikám, mint neked! Mire Darko észbe kaphatott volna, testvére már nekiesett. Verekedtek, mint két hülyegyerek. A hippi próbálta is nem hagyni annyiban, és a bátyja arcába nyomta kezét:
-Elismerem, ez jó trükk volt! De nem eléggé! Azzal kigáncsolta Manut, aki látványosan elvágódott. Viszont mikor támadt volna vissza, testvére még időben kicselezte, elkapta, és összeborzolta a fejét:
-Hogy mondod? Hadd halljam, hogy legyőztelek! Ags felkacagott:
-Rendben, rendben, legyőztél! Hagyd már a hajam! Bátyja nevetett, elengedte őt, majd levette a szemeiről a kendőt. Igazán felhőtlen hangulatban volt. Darko végignézett rajta:
-Egyre jobb vagy... Emanuel kifújta magát:
-Kösz. De még ki kéne szélesíteni ezt a látótávolságot. Ez még mindig kevés. Ags megveregette a vállát:
-Meglesz az. Csak még néhány ilyen edzés.

Kisétáltak a sűrűből. A városba vezető útnál már ott állt Tara. A hippit várta, kezdődött a nap. Darko elbúcsúzott a testvérétől, és már ment is. Manunak már többször feltűnt a kettőjük viszonya. Sőt... az is, ahogy lassan, de fokozatosan mélyült. Most éppen azt szúrta ki, ahogy öccse csókot lop a lánytól... és ahogy elindultak, átkarolta a derekát is. Elmosolyodott. Meglehetősen aranyosan találta őket. Viszont neki is kezdődött a nap... méghozzá Phillie-nél.

Épp egy teljes átalakítást kellett végezni aznap az egyik járgányon. Gyilkos egy munka. Viszont Jean-Phillippe ezúttal sem bírt magával. Szerelő és a gépek iránti megszállottsága révén beszélt az autókhoz... néha egészen romantikus, édes szavakkal. Ezúttal viszont- hiába is nem volt már robot- Manunál is kivágta a biztosítékot. Most már rá is kérdezett arra, amire eddig csak késztetést érzett:
-Már nem azért, de a valódi nőknek is intézel ilyen szavakat? Phillie felkacagott:
-Ó, már hogyne intéznék!- vigyorgott fel a motorháztető mögül- A csajok bomlanak a romantikára. Ők érzelmi lények, tehát gyengédséggel és figyelmességgel kell rájuk hatni. Társa elábrándozott egy hosszabb pillanatra, majd visszakérdezett:
-Te... milyen a szerelem? Erre a kérdésre a szerelőből előbújt a hűvös eleganciával és némileg sunyi perverz francia énje, és nemcsak abból ahogy kihúzta magát és gesztikulált, de még a hanglejtésében is:
-Az barátom, olyan.... mint a vadászat. Meglátod a lányt... feltör belőled a vadászösztön, hogy ő már bizony a tiéd. És ha kell üldözöd is, nem számít, hogy milyen hosszú az út... de nem nyugszol, amíg utol nem éred, és magadévá nem teszed. Aztán egy teli vigyorral zárta:
-Hát... röviden és tömören ennyi.

Ekkor megszólalt a telefon. Emanuel már mászott volna ki a gépjármű alól, de Jean-Phillippe megelőzte. Lazán felkapta a kagylót:
-Hallo, Prezioso... aha... aha... ó, máris? Ö... rendben. Figy, elküldöm érte a társamat, én most nyakig ülök a motorolajban. Aha... jó, oké. Au revoir!- és letette. Társának két szava nem lehetett, csak annyit tudott csinálni, hogy kimászott, Phillie máris vázolta a helyzetet:
-Schumacher hívott, hogy érkezett hozzá néhány akkumulátor. Be kéne menned az ő műhelyébe, a városba. El tudnád most intézni? Manu elmosolyodott:
-Persze, tiszta sor- és már vette fel a kesztyűket és a sisakot- előbb itt vagyok, mielőtt egy újabb ódát költenél ennek a Daciának. Motorra pattant, és elrobogott. A szerelő pedig visszanézett a javítás alatt lévő autóra, és megpaskolta az oldalát:
-Ne törődj vele, édesem, baromságokat beszél....

Manu beért a városi forgalomba. Épp pirost kapott. Sóhajtott:
-Ezt a tetűt... nem lehetne egy kicsit gyorsabban? Ekkor begurult mellé egy tűzpiros Ferrari. Előbb az autón akadt meg a tekintete... aztán a vezetőjén. Vörös, feszülős dzseki, fekete kesztyűk, fekete sisak... és abból egy bűbájos kék szempár nézett vissza rá kihívóan. Csodálatos szemek. A srác elvigyorodott a sisak alatt. "Meglátod a lányt... feltör belőled a vadászösztön, hogy ő már bizony a tiéd..." Elfogadja a kihívást. Rajtra készen állt a motorral. A pilóta kék szemei visszamosolyogtak, és ő is rákészült a startra.

A lámpa zöldre váltott, ők ketten pedig vadul elzúgtak a többiek mellett. Emanuel érezte, hogy a rejtélyes hölgyemény mágnesként vonzza őt... és ő bizony követi. Nem fogja hagyni, hogy csak olyan könnyen lerázza őt. Ahogy az autós élesen bevette a kanyart, úgy ő is a motorján. Még extrém helyzetekre is hajlandó volt, például amikor át kellett ugratnia az egyik torlasznál, hogy ne veszítse el a lány nyomát.  "Ha kell üldözöd is, nem számít, hogy milyen hosszú az út..." És valóban... úgy érezte magát, mint a Prezioso testvérek, mikor oroszlánokká változnak. Az autós egyszer hátrafordult, és megbizonyosodott róla, hogy a motoros még mindig szorosan a nyomában van. Halkan nevetett, majd egy ügyes kormányrántással olyan manővert hozott össze, hogy a kocsit nemhogy a járdára, de egyenesen az egyik épület falára felhúzta, és úgy tűnt el egy szemben álló fal mögött. Manu egy pillanatra le is döbbent a mutatványtól. De ez nem akadályozta meg abban, hogy utána csinálja. Nagyobb sebességre kapcsolt, és ugyanúgy felsiklatta a motor a ház falára... majd a falnál ugratott. Utólag látta, hogy egy hasznos stratégia, hisz a "nemes vad" épp akkor szállt ki a Ferrariból. Ő pedig pontosan elé ért.

A lány meg is döbbent, és az ajtajának háttal támaszkodott. A motoros pedig levette a sisakját, és odalépett hozzá... egész közel. Azok a kék szemek elismerően néztek vissza rá, majd az autós is levette a sisakot... Egy húsz körüli, hosszú szőke hajú, meglehetősen északi kinézetű hölgyemény volt az... aki kacér mosollyal nézett vissza rá:
-Hello...- még a hangjában is ott volt a magabiztosság és a csábítás egyszerre. Emanuel érzékelte, hogy a lány tudta, hogy miért is követi. De nem törődött vele. Ő most a vadász... és bezsebeli a jutalmát. Azonnal megcsókolta a pilótát, átkarolva a derekát. A hölgynek ez tetszett is. Egyik karjával átkulcsolta a srác nyakát... a másik kezével pedig ajtót nyitott, és szépen araszolt a trófeájával befelé. Az események odabenn folytatódtak, amikor Manu elkezdte lehúzni a vörös dzsekin a cipzárt, és végigcsókolta a lány nyakát. Aztán a vörös dzseki egyszerre csak a földre került...
aztán a fekete dzseki is....
aztán a kesztyűk...
a cipők...
a pólók...
a gatya...
a hálószoba küszöbén egy melltartó....
az ágy szélén egy bugyi és egy alsó...
....
....
....

Úgy húsz perc telt bele és a kép már a következőképp festett: a lány alul, még mindig mámortól részegülten, félig a párnába süllyedve, egyik kezével a rajta fekvő srác hajába túrva, aki még mindig hol a nyakát, hol a vállát csókolgatta. Egyszerűen nem tudott betelni a szőkeséggel, sem mint látvánnyal, sem mint élménnyel. A lány halkan nevetett is, és megsimogatta Emanuel arcát:
-Te aztán telhetetlen vagy... A motoros visszamosolygott rá:
-Te pedig ellenállhatatlan. Nem is kísérlek meg ellenállni- és megcsókolta. A hölgyemény belemosolygott a csókba, átkarolta a srác nyakát, simult hozzá.

Épp mire kezdett volna folytatódni, megcsörrent a telefon. A lány először próbált vele nem törődni, de mivel a hívó fél elég kitartó volt, finoman elhúzta magát Emanueltől, és a szájára helyezte az ujját:
-Csak egy pillanat- mosolygott, majd felvette a kagylót- Hallo, Schumacher... A névre nemhogy Manu felkapta a fejét, de még Phillie hangját is hallani vélte a vonalból:
-Hello, én vagyok. A társam nem járt ott? Már rég vissza kellett volna érnie. A lány a fejét rázta:
-Nem, igazán nem járt itt senki- majd a rajta fekvő srácra nézett- csak egy motoros. Viszont ő az ágyamban van, és egy orbitálisat hegesztettünk....
-MICSODA????- Jean-Phillippe hallhatóan kifakadt a vonal másik végén- Azonnal adj át neki! A szőkeség átnyújtotta a telefont:
-Téged keresnek... Manu beleszólt:
-Igen?
-TE BAROM ÁLLAT!!!!- ordított tovább Phillie- az egy dolog, hogy elmondtam, miként hódíts, de mégis ki mondta neked, hogy egyből ess neki Nadine Schumachernek? Manu elvörösödött:
-Nem tudtam, hogy ő az.... Csak imponált, ahogy kihívott, és ahogy megláttam.... pontosan az történt, amit leírtál, a vadászösztön meg a többi....
-DE AKKOR IS!- Jean-Phillie tovább üvöltött- PONT NADINE-T? Emanuel sóhajtott:
-Viszlát, Phillie- majd letette a kagylót.

Egy hosszabb pillanatig igencsak kínosan néztek egymásra. Végül A lány törte meg a csendet:
-Hát... ez meglehetősen kínos. Emanuel vállat vont:
-Egy kicsit. De előfordul, nem? Nadine elvigyorodott:
-Valahogy úgy- megpuszilta a srác száját- de most jobb, ha hazamész a cuccossal, mert Phillie őrjöng. Manu halkan nevetett:
-Csak még egy kicsit... Viszonozta a csókot, végigsimítva a lány haját. Az utóbbi pedig inkább úgy döntött, hogy enged a kísértésnek, és folytatták ott, ahol a telefonbeszélgetés előtt abbahagyták....

az élő fegyverek

Tom Focus épp átvette a kormányt. Alig indultak el, de Shayla olyan jól elmagyarázott neki mindent, hogy gyorsan megtanulta, mi fán terem a hajón. Pár óra állt a hátuk mögött, néhány tengeri mérföld, és egy kis szél, amit vitte őket előre. Shayla pedig ismét elővette a tekercset, és bogarászta. A király félig felé fordult:
-Merre járunk?
-Itt van a közelben egy sziget- válaszolt a lány- egy nagyobb darab. A nevét nem egészen tudom kivenni, a térképen vannak kopott betűk. A kék macska elmosolyodott:
-Akkor ez egy remek lehetőségnek tűnik, hogy kiderítsünk. Nemde? Shayla visszamosolygott, majd ismét a térképre meredt.

Ott volt az a dokumentáció is. Eddig egy pillantást nem vetett még rá. Lecsatolta a tekercsről, majd elkezdte átolvasni. A lelkes kíváncsiság, és kalandvágy, ami eddig a szemeiben csillogott, hamarosan megfakult... vonásai elkomorodtak, talán kicsit el is sápadt.
-Mi az?- kérdezte Focus- nagyon elcsendesedtél. Talán valami gond van? A csíkos királynő ránézett:
-Alábecsültem ezt a dokumentációt. Sokkal fontosabb, és értékesebb, mint amilyennek látszik. A király kitámasztotta a kormányt, és odasétált hozzá:
-Miért, mit ír? A lány ránézett:
-Azt, hogy Nixa már egyszer elpusztult. Tom Focus halkan elnevette magát:
-Ugye csak viccelsz? Nixa elpusztíthatatlan. Azonban Shayla arckifejezése másra engedett következtetni. Átnyújtotta urának a dokumentációt, aki leült mellé, és ugyanúgy átolvasta. Közben a királynő kommentálta:
-Még a világok hajnalán a tengerkék ég alatt élő törzsek néhány csoportja a vándorlásuk alatt megállt még a tűzvörös ég előtt. Ott telepedtek le, és alapították meg Nixát. Hamar sikerült felvirágoztatniuk, szinte ugyanolyan gyorsan bukott is meg az egész. Az akkori vezető egész egyszerűen eltűnt, és az ő hiányában a lakosok nem tudtak megfelelően gondoskodni magukról. Először az egész szegénységbe bukott, majd kitört az éhezés, a járványok... végül az egész feledésbe merült, és a városból csupasz romok maradtak. Mindenki csendben és békében halt meg. Se lázadás, se zavargás...
-Úgy látszik a ti népetek mindig is mélyen pacifista volt- jegyezte meg a király, majd egy érdekes adatra tévedve elkerekedtek a szemei- 1999, 2003, 2010?
-A világ hajnalától számított idő- mondta Shayla- ti is gy számoljátok, nemde?
-De, igen- nyomatékosította Focus, majd visszameredt a papírra- de ezek kísértetiesen régi dátumok. És ezekből ítélve az akkori Nixa nem volt túl hosszú élettartalmú.
-1999-ban tűnt el a vezető- magyarázta a királynő- rá négy évvel már romokból állt az egész város, bár voltak kísérletek, hogy újjáépítsék. De végül csak 2010-ben szedték össze magukat ismét a törzsek, és fogtak össze ismét. Onnantól, az istenek kegyelméből, új vezetőt választottak. A kék macska bólintott:
-Tehát nektek is megvolt a magatok sötét időszaka...

Ekkor vették észre, hogy a tengeráramlat a már említett sziget felé sodorta őket. Tom Focus lelkesen elmosolyodott:
-Jé, itt is vagyunk!- és lelkesen a kormányhoz ugrott. Shayla pedig felállt, és elmosolyodott:
-A vízisten kegyelméből- majd alázatosan meghajolt. A király most bizonyíthatott. Lassan a parthoz kormányozta a hajót. Ahogy közeledtek, a kikötő vészjóslóan elhagyatottnak tűnt... de még állt. A márványdokkok szerencsére stabilan álltak... azokat nehezen kezdi ki az idő vasfoga. Miután sikeresen kikötöttek, körbenézek. A város teljesen elhagyatott volt... csak patinás, gazdagon díszített oszlopok, falak, néhol tetők látszottak, de mind igencsak megviselt állapotban. Mint ezer éve nem járt volna itt senki.
-Hahó...- szólt Shayla. Semmi válasz.
-Egy árva lélek sincs itt-állapította meg Tom Focus- nem igazán fogjuk így kideríteni a hely nevét.
-Azért csak nézzünk körbe- szólt a lány, majd a domb tetejére nézett- lehet, hogy fentről többet látunk. A király sóhajtott:
-Jó, rendben... Majd megindultak.

Nem volt egy túlzottan nagy emelkedő, könnyen feljutottak a tetejére. Viszont a a túloldalon sem találtak mást, csak újabb romokat. Mintha egy másik, nagyobb város is állt volna ott. Shayla lelkesen megindult, hogy jobban szemügyre vegye. A kék macska ezt kevésbé díjazta:
-Hé... hová mész? Felesége visszanézett rá:
-Ha már itt vagyunk, alaposabban körbenézek. Egyikünk sem járt erre, lehet, hogy találunk valami érdekeset. A király sóhajtott:
-Ezt a makacs asszonyt...- gondolta. A beljebb lévő városban sokkal nagyobb és díszesebb épületromok álltak. Valószínűleg egyfajta kereskedelmi és vallási központ volt. Emellett az utak macskakővel borították... de a kövek közt már kizöldült a fű... akárcsak az oszlopok egy részét is elkezdte belepni a borostyán. Csak három épületnek volt meg a teteje is... az egyik valahogy gyanúsan tisztán állt, nem borította növény, és alig erodálódott. Shaylának is feltűnt a jelenség. Közelebb ment, hogy jobban szemrevételezze.

Külsőleg valóban érintetlen volt, bár a falak tövében kibújt a fű- valószínűleg a város fénykorától ez nem változott. Végignézte a falat. Csak egy kis por fedte... az egyik szegletében való vasdomborművel együtt. Úgy tűnt, a kép a korabeli várost ábrázolja, a benne lévő nyüzsgő élettel. Valóban szép helynek bizonyult a maga korában. Mégis mi okozhatta a pusztulását? Miután körbejárta az épületet, a királynő belépett. A bejárat minden nyílászáró nélkül egy mozaikpadlós helységbe vezetett. A terem szélein gazdagon díszített oszlopok álltak, a közepén meg valami furcsa, kerek oltárkő-szerűség. A lány megindult lassan felé. A király pont ekkor érte őt utol. Körbenézett. Őt is magával ragadta a természetellenesen időtálló pompa. Viszont, ahogy észrevette, hogy felesége gyanúsan közelít az oltárkő felé, rossz előérzete támadt. Azonnal rohant is felé:
-Shayla, menj onnan!

Azonban a királynő akkor már végighúzta kezét az öt penge mintájával díszített oltárkövön. Azonnal elsuhant valami a feje fölött, ami aztán a szemközi falba állt. Shayla megrezzent. Aztán újabb 2-3 suhanás követte az elsőt. Focus ekkor ért oda a lányhoz, és a földre rántotta, védelmezve a testével. Shayla riadtan felnézett:
-Mégis mi történik itt?
-Elindítottál valamit!- förmedt rá a király- Mondd, neked egy percre sem volt gyanús, hogy ez az épület még mindig steril? Valószínűleg valami vallási központ, vagy a szellemek őrzik. Ekkor a törmelékekből megjelent öt különböző penge, amik ismét vészesen elkezdtek suhanni a páros felé. Tom Focus felugrott, és összecsapta kezeit:
-Bászt istennő kegyelméből! Megjelentek az aranykarmai, azzal hárította a pengék támadását. Shayla ugyanúgy előmászott, és ruhája ujjaiból arany, karmos mancsok jelentek meg, ezeket aranylánc közötte össze. Ő ezekkel védte ki a masszív támadásokat, ugyanis az életre kelt obszidián fekete, lila, kék, vörös és arany-fehér fegyverek igencsak belendültek . A páros háttal fedezték egymást. A királynő újabb két támadást védett ki:
-Valami terv? Az ura félig felé fordult:
-Maradj szorosan mögöttem. A lány engedelmeskedett, Tom Focus pedig a következő támadássorozat előtt gyorsan suhintott a karmaival. Ekkor körülöttük, és az oltárkő körül felcsaptak a lángok. A pengék megégtek, és ijedten ugrottak hátra a lángokból. A király pedig rájuk ordított:
-Úgy látom, valami látványos érdeklődéssel ragaszkodtok ehhez az oltárkőhöz- majd felemelte az egyik aranykarmos kezét, lesújtása készen- ha nem akarjátok, hogy baja essen, akkor mielőbbi magyarázatot várok! Kik vagytok?

Ekkor a pengék átalakultak. Különböző kő- és fémszellemek voltak, ugyanolyan anyagból, mint fegyver formájukban. Az első, a vezér, egy zöldszemű, fekete obszidián, a második egy lila kő, meglehetősen kecses, zöldszemű, kezei helyén ollókkal, a harmadik a vörös fém, fekete szemekkel, fekete obszidiánkővel a mellkasával, több hegyes pengével a fején, és az alkarján, a negyedik kék fém, szintén meglehetősen kecses, egyik szeme fehér, másik fekete, akárcsak a rajza lévő maszk, mellkasán egy yin-yang jellel, és végül az utolsó, aranyszemekkel, háta aranyszínű, arca és hasa fehér.
-El onnan!- ordította a vörös, és az ő teste is lángokban kezdett szikrázni- nem te vagy az egyedüli, aki a tűz erejével bír! Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, akkor szépen eltakarodsz! A fekete azonban kitartotta társa elé a karját, majd a párosra nézett:
-Az élő fegyverek vagyunk, Shaiola őrei. A templomot jelölték ki őrhelyünkül az istenek. És ti kik vagytok, és mit kerestek itt?
-Tom Focus vagyok, Deghyom ura- mondta a kék macska, majd a társára mutatott- ő pedig Shayla Consructor, Nixa úrnője.

A szellemek lenyugodtak a támadóállásból, a tűzfal pedig leomlott. A fekete tovább magyarázott:
-Kobrafog vagyok, az élő fegyverek vezére.
-Én Skorpió- a lila hölgy meghajolt. A vörös félig elfordult:
-Neked csak Killer vagyok... A kék hölgy oldalba lökte, majd a saját kedvességével próbált kompenzálni:
-Chin-Hana vagyok. Az utolsó aranyszínű pedig körbe-körbe röpködött, elektromosan sziporkázva:
-Én pedig Voltali. A vörös mogorván ránézett:
-Állj le, kölyök!
-És mi ez az őrködés?- kérdezte Focus- egy árva élek sincs Shaiolán. A fegyverek mély hallgatásba burkolóztak. A király zavarba jött:
-Valami rosszat mondtam? Skorpió komoran felpillantott:
-Annak idején Shaiola öt városában gazdag élet folyt. Mi ebből az öt városból származtunk annak idején. Chin-Hana folytatta:
-Itt, a központi városban, Cor Shaiolán szolgáltuk a lord admirálist. Mi voltunk az elit, uraltuk az elemeket, megvoltak a saját különleges fegyvereink.
-Igazából azok a pengék, amikké változunk- tette hozzá pajkosan Voltali- Tényleg tutik voltunk, a legjobbak az egész kis birodalmunkban. Sokan próbálták meghódítani a szigetet, de mi mindig visszavertük a támadást.
-Akkor?- kérdezte Tom Focus. Killer válaszolt:
-Olyan ellenség jött, amivel talán csak az istenek tudtak volna megbirkózni... egy árapály.
-Shaoila birodalmát egyik pillanatról a másikra pusztította el- fejezte be Kobrafog- mindenki odaveszett, mind egy szálig. Senki sem látta előre a veszélyt. Mi csak azért vagyunk még mindig itt, mert az istenek úgy ítélték meg, hogy odaadó munkát végeztünk. Ezért a saját fegyvereinkké változtattak minket, és Cor Shaiola templomába helyezett minket. Skorpió kinézett:
-De ahogy látjuk, hiába. Évszázadok óta nem szólított minket senki. A sziget most is lakatlan.

Shayla előrébb lépett:
-És ha visszahoznánk ide az életet? A birodalmaink szövetségeseket keresnek, kölcsönös együttműködést biztosítva. A fegyverek összenéztek. Kobrafog visszanézett a királynőre:
-Ha ismét benépesülne a sziget, akkor Shaiola régi romjai már nem lennének ugyanazok. Az új kiszorítani a hajdani dicsőség emlékeit.
-Viszont- mondta Voltali- mi még mindig őrök vagyunk. Ott vagyunk, ahol a szükség van ránk. Killer oldalba lökte a kölyköt, majd pontosított:
-Ez a kis taknyos csak azt akarja mondani, hogy szóljatok, ha bármire a segítségetekre lehetünk. Azóta alszunk itt, mióta Shaiola elpusztult, de most ismét szolgálatra készen állunk. A királynő elmosolyodott:
-Örömmel fogadnánk a szolgálataitokat.  Akkor talán ebben meg is egyezhetünk, és a szigetet sem háborgatjuk.
-Aztán a postagalamb belefér- tette hozzá némi humorral Chin-Hana- ha küldtök értünk...

A kellemetlen belépő után a tárgyalás meglehetősen barátságos hangnemben zajlott. A páros megszerezte első szövetségeseit, a halott szigeten tanyázó élő fegyvereket. Az egyezkedés olyan sokáig húzódott, hogy csak napnyugtakor tudtak útnak indulni. Tom Focus odalépett a lányhoz, és átkarolta a derekát:
-Igazán romantikus ez a naplemente, nemde édesem?- megpuszilta.
-De- mosolygott vissza a királynő- tökéletesen megkoronázza a mai napot. Ezután kissé elmerengett, a tenger hullámait nézve. A kék macska ránézett:
-Mi az?
-Én már hallottam erről a szigetről- válaszolta a lány- a szüleim meséltek róla, hogy egykor létezett ez a gazdag birodalom, és az öt harcos. Ők voltak a tengeri kereskedelem fellegvára. Azt mondták, hogy azért neveznek el a sziget után Shaylának, hogy ugyanúgy fel tudjam virágoztatni Nixát, mint amilyen ez a sziget is volt. A király elmosolyodott, és átkarolta a csíkos derekát:
-Nomen est omen... mégiscsak sikerült véghezvinni a tervet. És megcsókolta...

2011. április 19., kedd

hazalátogatás?

Emanuel a hajnali órákban már szedelőzködött. Izgatott volt, miután a fejébe vette, hogy visszanéz a bolygóra, ahonnan származik. Egyben nem akart nagy feltűnést sem kelteni a barátai körében, hogy egy időre eltűnik. Felöltözött, összeszedte minden holmiját, és lassan elindult kifelé. Az egyik ajtón közben benézett. Deen szobája. A lány az igazak álmát aludta. Manu elmosolyodott, és szelíden nézett a húgára. Felbecsülhetetlen érték, hogy ilyen testvérei vannak. Halkan odasétált hozzá, betakarta a vállát, és megpuszilta a fejét. Deen álmában elmosolyodott. Mostoha bátyja pedig ezt egy újabb mosollyal  nyugtázta. Már az első pillanattól érezte, hogy már akkor kimondva kialakult közte és a másik két Agosto közt egy különleges kötelék... és ez csak napról napra erősödött. Ő pedig ezzel együtt igyekezett jó testvér lenni, és tanulta a szokásokat, a legendákat, amiket ez a család őrzött.

Ismét elindult kifelé. De a bejárati ajtóhoz érve látta, hogy nem csak ő van ébren. Ott állt Ags, kissé kómásan, pizsamagatyában.
-Hát te?- Emanuel meglepődött, hogy ott találta öccsét.
-Szóval mégis elmész..- mondta kissé kedvetlenül a hippi. Manu sóhajtott:
-Nem véglegesen. Csak egy rövid látogatás. Darko megeresztett egy halvány mosolyt:
-Majd hozz szuvenírt... Bátyja halkan nevetett, majd kissé elmerengett:
-Az életfilozófiátok szerint valahol természetes, hogy ragaszkodom ahhoz a helyhez. Mégis csak onnan származik a fizikai valóm... Ags bólintott:
-Ezzel tökéletesen tisztában vagyunk. Mi viszont azért is tettünk a törzs tagjává és fogadtunk a testvérünkké, hogy legyen valami, ami ideköt- kissé pimaszul elvigyorodott, majd hozzátette- bár, hogy pontosak legyünk, arra mentünk ki, hogy legyen valami, ami szorosabban köt ide téged, mint az RTG-hez. Manu elmosolyodott:
-Eddig megvan a kívánt hatás. Ha a föld szelleme is úgy látja, hogy elfogad, akkor teljes lesz a kép. A mostohaöcsi kinézett, hátrafordulva, majd vissza a bátyjára:
-Na, nem húzom tovább az időd- megölelte- jó utat! Emanuel is megölelte testvérét:
-Kösz, Ags...

Az RTG-n változatlanul zajlott a megszokott zajos és meglehetősen mozgalmas élet. A szellős nagyvárosban mindig hatalmas volt a zaj és a forgalom. Cala épp próbált ezzel nem törődni, amint a laborjában írta az adatokat egy elektromos kísérletről. Egy kis srác volt vele... olyan 8-10 éves forma, nagy, kíváncsi zöld szemekkel, és aranybarna, fekete foltos hajjal... ami kísértetiesen hasonlított a leopárd mintára. A lány ránézett:
-Adj neki több energiát. A kölyök odasétált a vezérlőhöz, és feljebb tekert pár kapcsolót. Az áram megélénkült, a tudós pedig ismét a tanoncra nézett:
-Gyere! Jegyzetelj te is. A kis srác elmosolyodott, odasietett, és serényen körmölte az adatokat. Cala örömmel látta, hogy segédje milyen lelkes és szorgalmas. De mi ez? Felkapta a fejét. Furcsán ismerős léleklenyomat... az a borostyánsárga árnyalat... Csak nem...? Azonnal levágta a cuccát, és már rohant is fel a tetőre... merthogy a hajdani segédje ott parkolt az űrsiklóval. Pont meglátta őt, ahogy teljes feketében, a sisakkal és a kesztyűkkel kibotorkál a gépbe. Egy pillanatra el se hitte, hogy látja őt. Majd ahogy tudatosult benne, hogy a látszat valóban nem csal, örömtelien elmosolyodott:
-Manu!- rohant felé lelkesen. A volt segéd meglátta őt. És ahogy látta közeledni, megfogta a sisakot, és leemelte, hogy viszont üdvözölhesse.

Viszont ettől a lány teljesen leblokkolt. Ott volt, csupán pár lépésnyire tőle, és egész egyszerűen megállt a döbbenettől. Megszólalni alig tudott. Helyette a srác tette meg, aki szelíden rámosolygott:
-Szia Cala... hiányoztál. A tudós majdnem leült a döbbenettől. Némi fáziskéséssel reagált, ahogy közelebb lépett:
-Manu? A srác visszamosolygott:
-Igen, az vagyok. De az új nevem Emanuel Agosto. Erre a két szóra a lány kételkedve vonta össze a szemöldökeit... kicsit el is húzódott tőle:
-Nem, ez nem lehet- mondta halk döbbenettel- te nem lehetsz... Manu lehajtotta a fejét, de elnézően mosolygott:
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani- majd ismét a tudósra emelte tekintetét- épp ezért mondom el, hogy emlékszem arra az egy bölcsre, amelyik megvonta volna a jogot, hogy élhessek, és hogy az ő képe csak akkor tudatosult bennem, mikor visszaálmodtam az egész történetet. Utólag meg is kérdeztelek, hogy jogod volt-e nekem lelket adnod... Cala kissé közelebb lépett:
-Ami akkor, abban a teremben történt, arról senki más nem tud. Alaposan végigmérte a srácot, majd a szemeibe nézett... és megfogta az arcát:
-Tényleg te lennél? A volt segéd szelíden nézett vissza rá:
-Animus 963... a kollégád miatt írtad át a nevem. A lány megörült, és a nyakába ugrott:
-Manu!- ölelte szorosan- el se hiszem, hogy ez te vagy! Emanuel is átölelte őt:
-De, én vagyok- nevetett halkan- teljes egészében...

A tudós ismét ránézett, ezúttal mindkét kézzel fogva a férfi arcát:
-Ez egyszerűen hihetetlen! Tényleg emberré változtál? A volt segéd visszavigyorgott:
-Igen. A Földön volt lehetőségem gyakorolni a materializálást, és a támadás után úgy döntöttem, hogy teljesen átalakulok... Cala halkan nevetett, kissé kacéran az ajkaira harapva:
-Egész jóképű lettél.
-Kösz- mérte végig Manu a lány, majd ismét végigsimította a haját. Felsejlett benne ez a régi, kellemes érzés. Mennyivel más így tapintani. És mennyivel más most így ránézni arra a személyre, aki teremtette őt. Valamiféle csodálattal tekintett rá, amibe keveredett hála, és ugyanaz a kötődés, mint eddig. Habár felszínesen észlelte, hogy a bolygót, ahol van, már érzi az otthonának, még csak apró jelét sem, ami sejtetné vele, hogy jó itthon lenni, a tudós iránti érzések változatlanok voltak. Valamivel most ő is tartozik neki, hisz az utolsó találkozásuk kissé lezáratlan maradt.

-Cala...- szólította meg kissé félszegen.
-Mondd csak- mosolyodott el a tudós.
-Van egy ajándékom a számodra- mondta Emanuel, végigsimítva a lány arcát. Az utóbbi halkan nevetett:
-Még egy rózsa? A srác csóválta a fejét, és sejtelmesen mosolygott vissza:
-Nem... ez most egészen más. Kérlek, hunyd le a szemed... A tudós kissé tétovázott, hisz nem tudta, mire számítson. Végül engedett a kérésnek, és lehunyta a szemeit. Emanuel pedig odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta...

Cala ezután igencsak látványosan elvörösödött, és meglepetten nézett vissza a srácra:
-Ez mi volt?- kérdezte megilletődve. Manu megfogta a lány kezét:
-Nem találtam megfelelő szavakat, hogy kifejezzem...- válaszolta kissé zavartan. A tudós megcsóválta párszor a fejét, majd hozzábújt. Volt segédje ismét magához ölelte, simogatta a hátát.
-Többet is mondott mindennél- szólt végül Cala- köszönöm, Manu. Ezután sóhajtott és folytatta:
-Biztos nem gondoltad meg magad? Nem térsz vissza véglegesen? Emanuel tartott ettől a kérdéstől. De készült rá. Megfogta Cala állát, gyengéden megemelte, és a szemeibe nézett:
-Nekem már az az otthonom. Testvéreim vannak. A lány megértően, és örömtelien elmosolyodott... de ebben volt némi keserűség is:
-Testvérek?- szólt halkan- ezt örömmel hallom. Akárcsak nekem Gita... Manu bólintott, majd végigsimította a tudós arcát.

Kissé aggódott érte. A vállára helyezte a kezét:
-Cala... ugye nem bántad meg? A tudós sóhajtott, majd szelíden nézett vissza rá:
-Nem. Egy percét sem- a kezére helyezte a kezét- te egy nagyszerű ember vagy. Emanuel visszamosolygott:
-Nélküled nem ment volna...Ezt követően ő ölelte meg a lányt, és- észrevehetően némi alázattal- a vállára hajtotta a fejét...

2011. április 18., hétfő

új képességek fejlesztése

Éjszaka volt, sűrű sötét... csak a csillagok és a telihold világította meg az utat az erdőben. Manu pedig rohant előre... Csak erre a szerény fényforrásra tudott támaszkodni ebben a sűrű sötétségben, és igyekezett nem elesni. Sajnos arra nem volt idő, hogy külön a lába elé is nézzen... inkább az, hogy biztonságban beérjen a zoolook-ok negyedébe, mielőtt elkapják. Távolabb hallani is vélte a vadak csaholását, és ahogy a nyomukban zörgött a bozótos. Egy pillanatra visszanézett. Nem látta az üldözőit... talán van némi előnye. Majd ismét visszanézett. Épp elkezdett magában szitkozódni, hogy miért is kellett belépnie az erdőbe, pláne ilyenkor, és miért is nem mondták el neki a többiek, hogy itt mi várhat rá. Ez egy csontig hatoló páni félelem volt, ami átjárta... egyáltalán nem kellemes. Néha úgy érezte, hogy ez az érzés egész egyszerűen lebénítja, a következő lépésnél akár eleshet... és neki már ott annyi. Egyszer érzett ilyet... mikor a Prezioso testvérek terhelésnek vetették alá. Milyen más volt még az... Sokkal biztonságosabbnak tűnt minden. És bár ha az ösztöne nem is, de a program előírta, hogy meneküljön, védje magát, nem fájt annyira, amikor Maurizio találatot vitt be. Csak felületesen érezte... a lendületet és az erőt részben elnyelte az a fémtest... részben pedig tovább irányította a talaj felé. Phillie akkor még meg is tudta őt győzni, hogy nem eshet komoly baja... most viszont senki nem tudná. Egyszerűen hallja, hogy vadásznak rá, és ez arra ösztönzi, hogy meneküljön, bármi is történik.

Felpillantott az égre. Meglátta a teliholdat. Habár még mindig rohant, egy pillanatra alább hagyott a félelme. Eszébe jutott, hogy odahaza kettő is volt az égen- sokszor nem is ugyanabban a fázisban. Ráadásul T'het maradványai, jégszilánkokként, gyűrűvé formálódva a bolygó körül még külön megédesítették a látványt. Gyakran volt kinn éjszakánként. Eszébe jutott, hogy Cala sokszor beszélt hozzá, de ő nem válaszolt- méghozzá azért, mert nem volt tudata... így nem tudott válaszolni se. Viszont a képek és a hangok rögzültek. És utólag azt is sikerült megértenie, hogy Cala miért csinálta akkor ezt. Mert valahol magányos volt... és egyben bizalmatlan másokkal. Hozzá, a néma bábuhoz bármikor beszélhetett. Tudta, hogy nem adhatja ki a titkait. De kinek is tudta volna, hisz sem akkor, sem a kísérlet utána nem is volt neki más, csak a tudós. Ebbe most gondolt bele igazán... hogy mennyire egyedül volt... ő is és Cala is. És most is egyedül van az erdőben... csak magára számíthat.

A zajok kissé alább hagytak hátul. Ezt észlelte is. Meghúzódott az egyik fa mögött, a törzsének támaszkodva. Úgy döntött, hogy kihasználja az előnyét, és pihen egy kicsit. Érezte is, hogy fárad, egész testében remegett, a torka égett. Gyilkos dolog ez... Ismételten... miért is kellett neki az erdőbe jönnie az éjszaka közepén? Körbenézett. És milyen messze lehet még a tábor? Lehunyta a szemeit. Olyan volt, mintha egy hosszabb pillanatra látta volna a fák szellemeit. Mind világítottak, mint egy-egy élet. Felnyitotta a szemeit.
-Adjatok erőt, kérlek- suttogta rekedten. A bal keze erősebben megremegett, és előpattant belőle már kisebb szikra. A másik kezével megragadta a csuklóját, majd leszorította:
-Ne most...- sziszegte idegesen. Ekkor ismét meghallotta a morgást. Úgy tűnt, hogy a vadak is lelassítottak, és szimatot fogtak... most azt tervezték, hogy alattomosan becserkészik őt. Emanuel nagy levegőt vett:
-Azt már nem!- gondolta, majd kirohant a menedéke mögül.

Hallotta, hogy a vadak azonnal utána iramodtak megint. Egy pillanatra hátra fordította a fejét. Az egyik ott csaholt mögötte. Ahogy hébe-hóba rávetült a holdfény, a színe alapján farkasnak tűnt. Manu halkan morgott:
-Na ebből elég!- gondolta, és megfordult. A fenevad nekiugrott ugyan, viszont a srác ököllel orrba vágta, majd áthajította, egyenesen neki a legközelebbi fa törzsének. A bestia fájdalmasan felnyüszített, majd leesett a bokrok közé. Emanuel rohant tovább. Tudta, hogy ennyivel nem sikerült megoldania, hisz hallotta a többieket, amint követik. És furcsa... valahogy mintha megtáltosodott volna. Úgy érezte, hogy több ereje van, és hogy képes kijutni ebből a kutyaszorítóból. Talán az erdő mégis a pártjára állt? Vagy csak farkas legyőzése adott neki plusz lendületet?

Ekkor egy másik fenevad ugrott neki szemből... egy sokkal nagyobb. Hatalmas volt a lendület, Manu épp, hogy nem esett hanyatt a fenevad súlyától. Érezte a vállába mélyedő karmokat, fel is ordított. De próbálta megőrizni lélekjelenlétét. Amint a vad belé akart harapni, ő erőt vett magán, és telibe ütötte állkapcson. A bestia fájdalmasan felmordult. Viszont az üldözött ezt most nem vette félvállról. Még szemközt is vágta, hogy biztosan megbénítsa egy időre. Ahogy a fenevad elfordult, Manu menekült tovább... legalábbis próbált. Merthogy még egy ugyanolyan nagy dög támadt rá hátulról. Vagy talán ugyanaz? Nem volt ideje ezen morfondírozni. Lendületet vett, és nekinyomta a fenevadat az egyik fának. Utána még kétszer belé térdelt, mire a vad elengedte.

Előrébb futott, majd megállt. Zihált. Ez az utolsó támadás némileg leblokkolta, hisz nagyon megrémült. Még szerencse, hogy elég gyorsan tudta kezelni a helyzetet. Mennyien lehetnek még? Alig, hogy ezt végiggondolta, egy újabb támadás érkezett... ezúttal fentről. Egy nagy szárnyas valami, karmokkal, és fogakkal. Emanuel felordított ijedtségében. Első reakciójaként a szörnyeteg szájába nyomta kezét, mert azt remélte, hogy elég erős, hogy széthúzza az állkapcsát. Azonban elszámította magát, ugyanis a bestia elég súlyosan végigcsócsálta a kezeit. Miután tudatosult a srácban, hogy ez nem volt egy jó stratégia, elkapta a kezeit, és próbált tovább menekülni. Azonban a vad utána ugrott, és leterítette. Végigkarmolta a hátát. Manu ismét felordított, majd a következő reakciójaként lendületből hátraütött, és képen találta a szörnyeteget. Ezt követően pedig már ösztönösen jött minden: habár megsérültek a kezei, a fémszerkezetes ujjak és a kábel épp maradt. Azokkal generált feszültséget a levegőben, elektromos kisüléseket gerjesztve. Villámokat idézett, és azzal támadt vissza a fenevadra. A bestia erősen meg is tántorodott, fájdalmasan felordítva. Manu pedig úgy érezte, hogy ennyi elég... elemelte kezeit.

De még mielőtt tovább mehetett volna, érezte, hogy valami megint a hátára ugrik, és a nyakába harap. Szólni nem tudott. Hirtelen elhomályosult a kép, olyan érzése volt, mintha minden erejét elszívnák... és térdre rogyott. Az a valami ugyan nyomban elengedte, és ő is magánál volt, de hihetetlenül tompának érezte minden érzékét. Mintha lebénult volna. Valahogy félni is elfelejtett, és a fájdalom is valami tompa bizsergésnek tűnt... de rázta a hideg. Egyre lassabban vette a levegőt. Az utolsó támadója pedig előre lépett, és megszólalt azon az ismerős, kissé rekedten de mégiscsak lány hangján:
-Jól van, fiúk... vonszoljátok elő a valagatokat!

Casey utasítására előmászott a távolból Grey Wolf, a bokorból Phillie, a fa mellől Maurizio, és szemből feltápászkodott Ags. Az összkép úgy nézett ki, hogy volt egy vérző orrú farkasember, egy vérző szájú monoklis oroszlán, egy szédelgő oroszlán, és egy vérző szájú, vérző orrú, és statikus égésnyomokkal tarkított sárkány. Ezek mellé párosult Emanuel a vértől patakzó kezekkel, a felhasított vállal és háttal, valamint nyakán a két apró, vörös ponttal. A denevér végignézett rajtuk és ironikus elismeréssel bólogatott:
-Gratulálok idióták!- hordta le a bandát- nem megmondtam, hogy ne durvuljatok?
-Ő kezdte!- mutatott Grey Wolf a srácra, miközben törölgette az orrát- úgy a fához vágott, mint az ágyú! A fene gondolta volna, hogy ennyi kraft van benne.
-Megijedtem, na...- mondta Manu kissé kómásan. Cez kicsit több vértől vonta meg a kelleténél, és olyan volna, mint aki most kelt fel egy őrült buli után.
-Megijedtél?- ordított rá Ags- te nem vagy normális! Azt se tudtam, hogy állítsalak le, miután láttam, hogy  Prezioso tesókat is jól helyben hagytad. Emanuel vállat vont:
-Bocs, öcsém....  A denevér megint végignézett rajtuk, és csóválta a fejét:
-Mindig is tudtam, hogy a pasik nem normálisak. Ags, Phillie, Manu... ti velem jöttök! Jean-Phillippe elvigyorodott-ami egy kicsit groteszknek tűnt az enyhén elferdült állkapcsával:
-Hámmé? Tök jól vagyok! Cez végigmérte:
-Na persze! Ezt mondd a tükörnek! Helyben összetörik, amint meglát- majd intett- gyertek utánam!

Casey ellátta az egész csapatot, szépen sorban. A már emberi alakban lévő srácok a sorra kerülő Emanuelre néztek. Darko halkan nevetett:
-Megint vesztettél. Bátyja kómásan visszamosolygott rá:
-Igen, tudom... Ő volt az utolsó hármójuk közül. Cez először a harapásnyomot kente le fertőtlenítővel:
-Nem értelek titeket! Miért kell halálra szekíroznotok Manut?
-Hogy segítsük fejleszteni az új képességeit- mondta immár helyrerakott állkapoccsal Phillie- Sok mindentől meg kellett válnia, amit csak mechaként volt képes alkalmazni. Viszont emberként más képességei vannak, amit próbálunk belőle előhozni és segíteni, hogy fejlessze.
-Sikerült is- nevetett halkan Emanuel- gyorsabb vagyok és erősebb.
-Ja, és még megrázó élményben is részesítettél- mondta Ags- azt hogy csináltad? Manu kissé feljebb emelte a még mindig vértől patakzó kezét:
-Én sem értem teljesen. Valahogy ösztönösen irányítottam az energiát, amit eddig tudatosan csináltam. Ez lehet az oka az elektromos kisülésnek. Casey megfogta a kezét, és alaposan megnézte:
-Ez elég rondán fest- megfogta a másikat is- és ez is. Ezt követően Darkora nézett:
-Mégis mi a fenét műveltél, te idióta? A bozontos hippi kínosan elvigyorodott:
-Ne nézz rám, ő nyúlt a számba. A lány ismét a fejét csóválta, majd kivett egy lilás folyadékkal teli tálból pár kötszer. Ezek már mind át voltak itatva az elixírrel, ezekkel kötötte be óvatosan Emanuel kezeit:
-Te is ugyanolyan hülye vagy!- tolta le őt is- ezt mégis hogy képzelted? A srác vállat vont:
-Hirtelen az tűnt a jó védekező stratégiának.
-Ennyi erővel akár a karmaiba is dőlhettél volna- tette hozzá gúnyosan Cez.

Manu ismét elgondolkozott. Az elixírrel átitatott kötszer valóban kellemes érzést nyújtott neki, viszont a fájdalom kivételesen mélyre hatolt. Soha nem érzett még ilyet... akárcsak olyat, mint mikor utoljára találkozott Calával, és a lány megpuszilta. Az emlék némi melegséget lopott a szívébe.
-Hé, tesó- hallotta Darko hangját, amint megbánóan megszólítja- ne haragudj, hogy eldurvultunk a végén. Főleg én... Emanuel ránézett, és visszamosolygott:
-Semmi gond. Sajnos velem is elszaladt a ló. Sajnálom, Ags. Casey befejezte a kötözést, majd áttért a karmolások kezelésére:
-Na ezt már jobban szeretem, fiúk- őszintén elmosolyodott- végre, normális szavak. Manu is ugyanúgy elmosolyodott, de tekintetén látszott, hogy megint elrévedt valahová.
-Hé- szólította meg megint az öccse- biztos, hogy minden rendben van? Tényleg nem akartam...
-Nem, nem az- mondta Emanuel, és visszafordult Darko felé- csak eszembe jutott Cala. A hippi és Phillie látványosan elsápadt, Manu pedig lezárta a mondatot:
-Honvágyam van...