2013. augusztus 20., kedd

betraying till the very end

Giordi, miután felépült, és letisztult az elméje, elhatározta magát: úgy döntött, hogy segít a szultánnak felkutatni azt az embert, aki mindkettőjüket elárulta. A palota személyzetével az uralkodó visszaküldette hozzá minden holmiját: a csuklyás köpenyt, a tolvajkulcsokat, és a tőröket, amiket olykor igen változatos helyre rejtethetett az alkarvédőktől a lábszárán lévő bőrhüvelyekről az övéig.

Az utasíts szerint a palota udvarában találkoztak szürkületkor. Ki is ment valamivel korábban. Inkább rászánt mindenre kicsivel több időt, netán közbejönne valami. Úgy érezte magát, mint akit kicseréltek, nem feszítette homlokát a bizalmatlanság és a makacs hallgatagság. Lassan megérkezett a szultán is. A tolvaj hasonló egyszerű ruhára számított, mint legutóbbi találkozásukkor, lenn a tömlöcben. Azonban a jelenség igencsak meglepte: az, aki az arab negyed feje, olyan egyszerű ruhákban közeledett felé, mint egy hétköznapi csavargó: sötétkék felsőt, egyszerű vászonnadrágot, és bőrsarut viselt. Övében megvillant két tőr, másik oldalán hű szablyája. Fejét nem ékesítette turbán, viszont hosszú haját összefogta. Amint odaért Giordi mellé, megeresztett felé egy bizalmas mosolyt:
-Mehetünk hát? A zsebmetsző ismét magabiztossá vált, és bólintott, majd belevetették magukat a városba.

Az arab negyedben még az éjszaka beköszöntével is folyt az élet: az általában déli hőségben visszavonuló népek ilyenkor merészkedtek elő, mikor már nem égetett a nap. Giordi meglepetten tapasztalta, hogy az uralkodó meglepett könnyedséggel kerülgeti a járókelőket, egész otthonosan mozog idekinn.
-Elég jól kiismered magad- nem tudta szó nélkül hagyni- mintha a fél életedet idekinn töltötted volna. Arklan elmosolyodott:
-Talán meglep, de nem éltem egész életemben elefántcsont toronyba- mesélte- Bár az uralkodói család tagja voltam, a mestereim és a személyzet sosem bírt velem. Mindig kiszöktem a városba, sokkal kedvemre valóbb volt az ottani nyüzsgés. Nem egyszer keveredtem utcai balhéba vagy kocsmai verekedésbe is. Nem számított nekik, hogy ki vagyok, és ez így is tartottam jónak. Giordi hozzátette:
-Így ismerted meg Nadirt? Fekete macska bólintott:
-Pontosan... így.

Maguk mögött hagyták a bazársort, és még három macskaköves utcát. A tolvaj azon kapta magát, hogy társa tökéletesen tudja az utat... ő csak fedez. Szerencsére, nem akadt semmi gyanús járókelő, aki ártó szándékkal közeledett volna... se Nadir. Viszont, ha már az ördögöt emlegették... az ő házánál lyukadtak ki. Arklan lenyomta a kilincset. Beragadtad. Vállal neki ütközött az ajtónak. Még mindig semmi.
-Sejtettem- nézett végig a bejáraton, majd a zsebmetszőre pillantott- Lennél szíves? Giordi pillanatok alatt előkapta szerszámait, majd a kilincshez hajolt, és nekiállt a műveletnek. Némi piszka és körkörös mozdulat után a zár halkan kattant, és az ajtó kinyílt.

Ahogy beléptek az egyszerűen berendezett házba, a szultán máris barátja nevét kiáltotta:
-Nadir! semmi válasz. A tolvaj rosszmájúan morgott:
-Talán nincs itthon... Arklan meg se hallotta. Ismét elüvöltötte magát:
-Nadir! Idebent vagy? E szavakkal belépett a hálószobába. Giordi utána...

Első reakciójukként mindketten megtorpantak. A mutatványos félig az ágyon feküdt, teste remegett, szája habzott... a mérgezés jellegzetes tünetei. Valószínűleg megmérgezte magát, mikor hallotta, hogy ezek ketten belépnek az ajtón. Arklan a következő pillanatban feleszmélt, majd odarohant barátjához, és lefektette a földre. Ellenőrizte a pulzusát, majd a nyakánál széjjelebb húzta a felsőjét:
-Maradj nyugodtan...- szólt hozzá halkan, majd elővette a tőrét- a méreg elzárta a légcsöved. Gégemetszést hajtok végre, hogy ismét lélegezhess... Már emelte is a torkához a fegyvert, amikor Nadir körbepillantott a szobán.

A saját tőre... amivel meg akarta ölni a legjobb barátját... ott hevert nem messze. Még utolsó erejével megragadta, majd hatalmasat suhintott vele. Végigvágta Arklan arcát, aki a rémülettől és a fájdalomtól hátrahőkölt. Giordi riadtan vette észre a történteket. Azonnal ott termett, és megragadta a fegyveres kezet. Azonban az akkora elernyedt, és a tőr kicsúszott belőle. A méreg bevégezte... Nadir ott halt meg szemük láttára. Arklan látványosan elsápadt, majd ismét barátja mellett termett. Enyhén megrázta fejét:
-Nadir... Nadir ébredj!- ellenőrizte a pulzusát, majd szemhéját enyhén felhúzva a pupilláját- Hallasz engem? Nadir! Semmi válasz. Giordi lassan elengedte a halott kezét, majd felállt, és hátrált pár lépést:
-Arklan... már meghalt. A szultán másodszorra nem hallotta meg a tolvajt. Tovább szólongatta a mutatványost... mindhiába. Finoman összeért a homloka az övével... és csendben megsiratta.

A zsebmetsző egészen elképedt a látottakon: nem elég, hogy életében és halála óráiban is próbálta Nadir megölni a szultánt, ő mégis próbált rajta segíteni, és most megsiratja. Egyértelműnek tűnt ebből a pár perc leforgása alatt történt eseményből, hogy kinek is számított többet a másik. Ennek ellenére, idegen volt tőle ez az egész... ő nem bocsátott volna meg...

Egész éjjel fenn voltak. Arklan a ligetbe, egy méltó helyre temette Nadirt. Ahogy a Nap első sugarai ébren találták őket, akkor látszott igazán, hogy mennyire megviselték a történtek. A karikás szemeihez, a hullaszerűvé szürkült bőréhez képest semmiségnek tűnt az áruló barátjától szerzett vágás, ami az egész arcát vízszintesen keresztbe szelte. Giordi végig mellette maradt. Talán megszánta, vagy úgy érezte, hogy ennyivel tartozik... maga se tudta pontosan. Viszont esze ágában sem volt elmenni mellőle. A szultán megdörzsölte a gyásztól kivörösödött szemét, majd sóhajtott, ahogy ültek az egyik épület tetején. Igencsak keserédesnek tűnt a napfény íze. Szomorú és kialvatlan kábaságában mégis eszébe jutott valami, amire uralkodói szavát adta. Lassan a tolvaj felé fordult:
-Szabad vagy. A zsebmetsző egy pillanatra megrázta fejét, az álmatagságot kirázva elméjéből:
-Hogy mondod? Arklan rekedten megismételte:
-Azt ígértem, hogyha segítesz előkeríteni Nadirt, akkor szabadon távozhatsz. Elvégezted a feladatod, most már mehetsz...

Giordi bólintott. Felállt, hogy induljon, de lábai nem akaródzottak engedelmeskedni. Lenézett Fekete macskára:
-Ne kísérjelek előbb vissza a palotába? A szultán legyintett:
-Visszatalálok...- majd némi hatásszünet után hozzátette- meg... szeretnék egy kicsit egyedül lenni. A tolvaj halkan, semlegesen hozzátette:
-Megértem. Azzal elfordult, és lassan elindult.

Arklan utána nézett:
-Azt hittem, egy elköszönés még belefér a részedről. Giordi félig visszafordította fejét:
-Utálok búcsúzkodni- mondta hűvösen, majd hangjába némi bizalom költözött, ahogy folytatta- meg aztán... feleslegesnek tartom, ha hamarosan ismét találkozunk. Fekete macska értetlenül nézett rá, a zsebmetsző pedig hozzátette:
-A palotádban megtalálsz. Azzal eltűnt a szeme elől. Arklan pedig, a gyász ellenére is, megejtett egy halovány mosolyt...

2013. augusztus 18., vasárnap

just a little closer

San Djan ismét ment este a tó partjához. A távolban megpillantotta a zodiákusit... aki épp Lámpás-csillagkép szertartását végezte. Jobbnak látta megállni a távolban, és megvárni, amíg a nő a rituálé végéhez ér. Starghost valóban nagyon belemélyedt a szokásos szertartásába. Nem is érzékelte, hogy valaki éppen őt figyeli, nagyon koncentrált minden elmondott mantrára, minden lépésre... mert szüksége volt az erőre, amit a csillagoktól kért. Még mindig nem sikerült hová tennie az új tapasztalatot, és olybá látta, hogy némi égi áldással biztosabba halad tovább.

Amint befejezte a szertartást és a csillagkép tükörképét letörölte a porból, akkor érzékelte a mögötte álló indiánt. Félig felé fordult, és zavartan köszönt:
-Szia... Nem vettelek észre... A törzsfőnök elmosolyodott, majd odasétált hozzá:
-Nem is akartam, hogy észrevegyél. Ahogy leült mellé, hozzátette:
-Annyira belemélyedtél a dolgodba, nem akartam zavarni. Anja visszamosolygott:
-Figyelmes tőled. A múltkori után kicsit oldottabb volt. Automatikusan megfogta az indián kezét. San Djan pedig ráfonta az ujjait.

Felnézett az égre, majd kissé vonakodva rákérdezett:
-Szóval... Lámpás? Starghost bólintott:
-Igen, Lámpás-csillagkép- magyarázta- ami bevilágítja a célunkhoz vezető utat. San Djan bólintott:
-A sámán mesélt erről a konstellációról. Elmesélte, milyen tudást adtál át neki róla- a nő felé fordult- érdekes volt hallgatni. A zodiákusi nem érezte azt az őt nyomó követ, mint a múltkor. Mintha gördülékenyebben mennének a dolgok. Ő sincs annyira zavarban. Már meg is kapta volna a csillagoktól a kért erőt? Készségesen válaszolt az indiánnak:
-Örülök, ha érdekesnek találtad. A tó felé fordult. A csillagok képe idillien csillogott a háborítatlan víztükrön:
-Én vagyok az egyetlen zodiákusi, aki híve még a Lámpásnak. Mindenki mást megöltek.

San Djan szomorúan vette tudomásul a hallottakat. Nem akart belefolyni a részletekbe, de azt kivette, hogy ez a szellemiség mennyire fontos Anjának, és hogy a halottak megviselik őt. A hátára tette kezét:
-Lehet, hogy az egyetlen zodiákusi... de nem az egyetlen lény. A vörös némi értetlenséggel tekintetében fordult az indián felé, aki folytatta:
-A sámánnak átadtad már a tudást, ő pedig elkezdte tovább adni másoknak- elmosolyodott- úgyhogy, ha máshol nem is, a Vér-tó indiánjai között biztosan lesznek követői a Lámpásnak. Anja szélesen elmosolyodott. Mind a szavak, mind a mögöttük lévő tudat jól esett neki. Igen, most már határozottabban szavaz bizalmat a törzsfőnöknek. A vállának dőlt, egy kicsit helyezkedett, majd maradt, és onnan nézte a tavat és az eget. Most viszont San Djan pirult el egy pillanatra. Váratlanul közelebb került hozzá a szeretett lény. De amint észhez tér, átkarolta teljesen a nő vállát, finoman végigsimítva. Még egy lépéssel közelebb egymáshoz, mára nincs is szükség többre...

2013. augusztus 12., hétfő

levél Drinának

Martem felélénkült kissé az uralkodó látogatása óta: a Bászt szentélyben lévő szobrot felújították, egy új földműves család költözött be az egyik elhagyatott házba, akik a földeken is segédkeztek, a helyi becsületvesztő pedig két hordónyit kapott a legfinomabb nektárból.

Ez mind-mind nyilvánvaló jele volt őfelsége látogatásának - ami persze azért történt, mert legidősebb fia ide menekült. Drina, a fiatal varázslónő nem is feledte őt. Nagyon sokszor gondolt rá, olykor a tornácon ülve és meredve a messzeségbe. Talán nem is igazán rá várt... csak valami jelre, ami arról adott tanúbizonyságot, hogy még viszont láthatja őt.

Hassan bátyja lépett mellé, a vállára téve kezét:
-Még mindig hiányolod, ugye? Húga némán bólintott. Nehezen öntötte volna szavakba ezt az érzést, amely olyan határozottan nyomta a lelkét, mint ahogy testvére mellette. A halálfejes maszkos végigsimította a lány szőke fürtjeit:
-Tudod, hogy nem jön vissza. Mi és ő két teljesen más világ. Őt arra nevelték kiskorától fogva, hogy tisztelje a törvényeket, felelősséggel legyen a nép iránt, és aha eljön az ideje, átvegye a trónt. Mi pedig... Drina sóhajtott, és közbevágott:
-Egyszerű falusi népek vagyunk, akiknek az ősi törvény szerint takarniuk kell az arcukat? Hassan bólintott:
-Igen... pontosan így... Elengedte húgát, és lassan elfordult tőle:
-Ne emészd magad rajta, kistesóm... valószínűleg már rég mindannyiunkat elfelejtett. Belépett a házba

Alig, hogy eltűnt a színről, valami más lépett a helyébe az utca felől: egy határozott, szilaj, vörös unikornis pegazus. Nem sokkal előtte ért földet, majd odaügetett hozzá. A varázsló lány felismerte őt, izgatottan pattant fel ültéből:
-Rosina? A jószág hatalmasan bólintott, majd megrázta fejét. Ekkor repült ki egy összegöngyölt pergament tekercs - valószínűleg a kantárjából. A lány mohón a tekercs után nyúlt, majd szétnyitotta. Nemes királykék tintával állt benne az üzenet:


"Drága Drina,

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rátok. A veletek töltött idő alatt bepillantást nyerhettem olyan dolgokba, amikbe a palota falai között nem volt módom - és ez az élmény felér minden tudással, ahogy a saját szememmel láthattam az évszázezredes háború következményeit, az ősök törvényeinek mind a mai napig tartó meglétét, és a fővároson kívüli élet nemes egyszerűségét. A tapasztalataitokat, amiket személyesen mondatok el, nagyobb hitelt adok, mint a legtöbb történelem könyvnek.

És mindazonáltal, hogy rengeteget tanultam tőletek, mindannyian nagyon hiányoztok... legfőképpen te, Drina. Bár elmulasztottam az alkalmat, hogy hosszasan elbeszélgessek veled, remélem, még nem késő. Hű társammal, Rosinával, üzentesd meg mihamarabb válaszod.

Virágzó gondolatokkal üdvözölve,

Phernai Focus"


A mágus úgy megörült a levélnek, hogy a táltos nyakába borult. Amaz kissé idegenkedett a gesztustól, hisz csak Shaylát és Phernait volt hajlandó megtűrni maga körül. A liánmintás maszka aztán ránézett:
-Köszönöm drága!- majd izgatottan folytatta- Meg tudnád várni, kérlek, amíg erre megírom a választ? Ígérem, nem tart soká... Rosina hatalmasat bólintott, majd kissé eltávolodott a lány kezei közül. Drina pedig berohant szobájába, és már neki is állt a válasz megírásának...

2013. augusztus 8., csütörtök

new place for Usur

Az isteni sík egy rejtélyes, és elzárt világ. Igen nehéz oda eljutni, és ha halandónak sikerül is, különös kiváltsággal vagy keggyel kell rendelkeznie. Eleinte Shingo Sera is nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy ő már ennek a világnak a lakója - mint a holdpatrónus, Echo nagykövete. Épp egy tündér járult elé könyörgésével. Azonban ő hozta magával a halandó életéből származó uralkodói vonásokat: betartotta a szabályokat, nem személyeskedett, igyekezett igazságos lenni.
-Értsd meg, kérlek, hogy amíg a feltételek nem teljesültek, addig Echo nem részesíti kegyben az otthonotokat- magyarázta kimérten- Az istenek nem szórják csak úgy az áldásukat bárkire. A halandó oldalról is meg kell lennie bizonyos kritériumoknak. Lejegyzetelt valamit egy pergamenre, hatalmas arany toll pennával, közben hozzátette:
-Törődni és törődve lenni, ez az istenek igéje- visszapillantott a tündérre- Lehet bármekkora egy szentély, ha nem szívből adják. A lényeg, hogy ti is akarjátok, és őszintén adjátok. Sikerült megértenünk egymást? A tündér szégyellősen bólintott:
-I...Igen... A holdkövet bólintott:
-Rendben. Akkor, ha nincs több kérdésed, végeztünk mára. A tündér ismét bólintott, majd tovalibbent.

Shingo felállt az asztaltól, és a sörényébe túrt. Elfordult, kissé eltávolodva a sok kramanctól. Mikor leemelte mancsát a kezéről, szeretett felesége állt vele szembe. A látvány üdítően hatott rá, azonnal elmosolyodott, és csókkal üdvözölte őt:
-Szia, édesem...- szelíden rámosolygott- merre jártál? Echo vállat vont:
-A szokásos... tudod, hogy megy ez... valahol teliholdat ünnepelnek, máshol zene van... a Holdpapnők a fogyó hold rituáléját mutatták be... Férje sóhajtott, ahogy végigfésülte ujjaival az istennő haját:
-Naiv halandó fejemmel mindig azt hittem, hogy az istenek dolga könnyű... Bocsáss meg a könnyelmű előítéletemért. Felesége azonban tovább mosolygott és vállat vont:
-Törődni és törődve lenni, tudod. Felelősek vagyunk irántuk. Ezután hozzábújt urához, fejét kissé a vállához dörgölve. Shingo szorosan a karjaiba zárta:
-Te pedig azt a sok időt mind rám szántad... Echo halkan nevetett, majd felnézett rá, és megsimogatta az arcát:
-Bolond... -beletúrt a sörényébe is- hisz szeretlek. Olyasmit adtál nekem, amire egy halandó sem volt képes. Sőt... talán többet is, hisz azzal, hogy Lilithként elfogadtál, a többi halandó is elfogadott lassan. Shingo szívből jövően mosolygott vissza rá, majd megfogta a kis kezét, és a tenyerébe csókolt:
-Hogy tagadhatnék meg tőled bármit is. Láthatod... még a halálom után is a tiéd vagyok. Az istennő megcsókolta őt, majd lassan kilibbent a karjai közül:
-Lenne egy vendéged... személyesen kéne vele foglalkoznod. Férje értetlenül nézett rá:
-Valóban? Mégis ki lenne az?

Alig csúszott ki a kérdés a száját, Echo már el is tűnt. Helyében egy ismerős sárkányember alakja tűnt fel. Shingo még a vörös árnyalataiban tetszelgő álarc mögött is felismerte őt. A felismerétől örömében felkiáltott:
-Usur! A másik Sera bátortalanul mérte őt végig:
-Shingo? Te vagy az, kisöcsém? Válasz helyett azon kapta magát, hogy testvére a nyakába ugrik, és erősen szorítja őt magához. Szemeiből patakzottak az örömkönnyek:
-Drága Usur...- hangja elcsuklott- annyira hiányoztál, szeretett nővérem! Testvére hozzábújt, és ahogy a hátát simogatta, egyben valahogy nyugtatni is próbálta. Régi, beidegződött mozdulat volt ez, még Shingo kiskorából, amikor még ő is élt:
-Kistesóm...- majd halkan nevetett- már nem is vagy annyira kistesó... Ránézett, megtörölte az arcát, és szeretetteljesen rámosolygott:
-Láttam minden mozdulatod. Olyan uralkodóvá váltál, amilyet a Vad világ még csak nem is álmodott. Végigmérte őt:
-És most nézzenek oda... A feleséged, Echónak vagy a nagykövete? Már-már olyan vagy, mint egy isten... Shingo egy pillanatra a szája elé emelte a kezét, mintha csak letörölt volna valamit:
-Ne hozz zavarba, kérlek...

Jobban végigmérte őt. Tényleg, ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékezett rá. Mégis a viselkedése...
-Sokkal önfeledtebb vagy, nővérem. Pedig annak idején merev voltál, szigorú... nem tűrtél ellentmondást. Usur mosolya lassan leolvadt... majd sóhajtott:
-Én voltam az esélyes a trónra... az utód, akit apánk méltónak látott. Be akartam neki bizonyítani, hogy ez így is marad, és nem fog bennem csalódni. De... Elharapta a végét. Mindketten tudták, miként folytatódott ez a történet. Shingo odalépett, és homlokon csókolta testvérét, vállaira téve két kezét:
-Már semmi gond...- egész közel hajolt az arcához- Echo azért küldött hozzám, hogy keressek számodra egy jobb helyet, igaz? Usur felpillantott, bólintott... majd némi hezitálás után hozzátette:
-Olyan helyre akarok kerülni, ahol nem kell senkinek megfelelnem... és azért szeretnek, aki vagyok.

Shingo elmosolyodott, majd megfogta a kezét, és arrébb vezette. Másik kezét az ég felé emelte. A sötét kékség kavargott, majd megnyílt előttük egy fényes világ képe, mintha egy üveggömbből nézték volna. A holdkövet kissé felnagyította a képet, beljebb ment, pontosan ráközelítettek az egyik párra. Usur ismét elbizonytalandott:
-Egy újabb uralkodói család?- öccsére nézett- biztos, hogy jó ötlet ez? Shingo nyugodt hangon válaszolt:
-Meglesz mindened, amire szükséged lenne... Nővére ismét a képre nézett, jobban fürkészve az alakokat, a tájat...
-Ezek fénnyel dolgoznak. Mit fognak szólni, ha meglátják, hogy hű maradok az Ősatyánkhoz? Testvére megfogta a kezét:
-Ezeknek a népeknek vannak rokonaik egy olyan helyen, ahol Sötétség kultusz van. Úgy hívják őket, hogy a sötét testvéreik - ismét a képre mutatott- nem fognak elítélni, bár kicsit különc leszel. Itt azért fognak szeretni, aki vagy. Csak merj nyitni feléjük, és bízz bennük... főleg az új anyádban. Elhallgatott, és ismét Usur felé fordult:
-Ő fog a legjobban szeretni. Úgy fog bánni veled, mint egy kinccsel, hisz csak te leszel neki. Nővére megborzongott mélyen belül:
-Nem lesz apám? Visszanézett a párra. Szinte már sajnálta a férfialakot. Úgy tekintett rá, hogy az ő napjai már meg vannak számlálva. Shingo szomorúan sóhajtott:
-Sajnos nem. Még megéli a születésed, de nem sokkal utána... Testvére határozottan szusszantott egyet:
-Talán nem is gond. Annak idején anyám nem volt...- visszanézett öccsére- különben is, bízom benned, hogy jó helyre teszel. Shingo visszamosolygott rá:
-Akkor már csak egy kérdésem maradt: szeretnéd a régi neved? Usur bólintott:
-Igen, szeretném. Súgd meg kérlek az új anyámnak. A holdkövet bólintott. Azonban mielőtt útjára bocsátotta volna testvérét, amaz megragadta a csuklóját:
-Azért néha meglátogatsz, ugye? Láttam, hogy sok hold van ott... Shingo szelíden visszamosolygott, majd ismét homlokon csókolta őt:
-Persze, hogy meglátogatlak. Figyelni foglak, ahogy te figyeltél rám...

2013. augusztus 6., kedd

one step too far

Tiszta, csillagos égbolt húzódott az esti Vér-tó felett. A faluban már aludtak a népek. San Djan szemére viszont nem jött álom: a tó partján ült. A víz olyan nyugodt volt, olyan idilli, hogy visszatükrözte az éjszakai tűzvörös eget: mintha a világűr a mederben folytatódott volna.

Ahogy gyönyörködött ebben az idilli képben, hamarosan arra lett figyelmes, hogy társasága akad. Mint vezért, nem tudott annyira belefeledkezni a látványba, hogy ne hagyja figyelmen kívül a közeledő léptek hangját. Oldalra fordította fejét. Valamivel távolabb, épp megállt félszegen Starghost. Zavarában üdvözölte az indiánt:
-Szia... Leülhetek melléd? San Djan szívből jövő mosolyt küldött felé, majd intett. Ahogy a nő közeledett, látta rajta, hogy még mindig nem egészen találja a helyét. Valamit elültethetett benne, de még mindig nem egészen tudja, hogy mit kéne tennie... életében először látja őt bizonytalannak. Hagyta is, hogy némán helyet foglaljon mellette, nem firtatta... türelmesen várta, hogy kibontakozzon.

Anja valóban kissé mereven tartotta magát. Nem tudott dönteni. Az éjszaka minden esetre ígéretesnek tűnt, és még meg is pillantotta a törzsfőnököt a parton. Abból még nem lehet baj, ha megpróbál egy kicsit közeledni...

Közeledni...

Igaz is... milyen régen volt már, hogy bárkit is teljes természetességgel közel engedett magához. Sekost és a sámánt talán azért sikerült az első körben, mert az idekerülése óta ők foglalkoztak vele a legtöbbet... mint fogollyal. Azonban ő már nem fogoly... már szabad. Ám még mindig bizalmatlan. Nem került belsőségesebb kapcsolatba még senkivel ezen a két lényen kívül, mióta elítélték. Otthonát, a Zodiákust, egész egyszerűen megutálta... de hát az érzés kölcsönös, a szülőbolygóján is utálják őt. Fene egy dolog ez a gyűlölet... mindenkitől elválaszt, mint egy tömör fal...

Lopva az indiánra pillantott. Azon kapta magát, hogy San Djan őt nézi. Zavartan elkapta a fejét, és érezte, hogy arcát elönti a forróság. Maga elé nézett, és arra gondolt... ezt meg mégis miért csináltam? Máskor nem okozott gondot ennek a fickónak a szemeibe nézni. Mélyen belül megborzongott. Mi ez? Félelem? Szívesen elmenekülne ugyan... de nem is hagyná itt. Beletúrt a hajába... Miért ilyen káoszos ez az egész? Miért nem lehet egyértelmű?

Felpillantott a tó vízére... majd az égre. Mélyet sóhajtott. Igen, ez már sokkal jobb. Gyönyörű, tiszta, csillagos ég. Az ő szeretett csillagképei. Karjaira dőlt, kissé előre, ahogy ült. Hiába, ő egy zodiákusi: a csillagok a mindeneik. Ahogy képeket alkotnak, pislákolnak az égen, körbe haladnak, utat mutatnak... a csillagok járása is körforgás, mint minden más az életben. Ismét sóhajtott. Talán már sikerült erőt vennie magán. Visszanézett az indiánra.

Amaz észlelte a nő tekintetét, és felé fordult. Starghost ismét érezte a mélyről jövő remegést, és az arcába tóduló meleget. Végighúzta arcán a kezét. Szörnyen zavarba ejtő ez az egész... Mégis mit csináljon? San Djan azonban óvatosan közelebb húzódott hozzá, megtéve ezzel a következő lépést:
-Megengeded? A hideg végigfutott a hátán, de végül bólintott. Az indián megejtett felé egy újabb mosolyt, majd ismét a tó felé fordult.

A zodiákusi viszont azt tapasztalta, hogy a lelke mélyén lévő remegés ugyan nem szűnt meg, de sokkal nyugodtabbá, és kellemessé vált. Mégis, ott volt egy súlyos kő a szívében, ami akadályoztatta a továbblépésben. Meg tudta végre fogalmazni gondolatban, hogy iszonyatosan nehezen tudja bizalmába fogadni ezt a lényt... pedig itt van rá a kínálkozó lehetőség. Felpillantott a csillagokra.

Mily meglepő... még a csillagok állása is kedvező. Miért is ne merjen nyitni, ha még az égiek is azt mondják, hogy nem származhat belőle baja. Végigmérte az indiánt. A bal keze ott hevert nem messze a fűben, ahogy ülés közben támasztotta magát. Szép nagy erős tenyér... Ő pedig rácsúsztatta a valamivel kisebb, nőies kezét.

San Djan erre már úgy kapta fel a fejét, ahogy szembe fordult a nővel. Starghost érezte, hogy ismét elönti az arcát a forróság... de ezúttal nem fordította el a fejét. Sőt... a kezével még egy nagyon picit rá is szorított a vezér mancsára. Állta a tekintetét... de mégis, mélyen az érzés valahol a félelemre hajazott... olyasformán mint "Vajon ezt jól csináltam?". Kétségeit hamarosan szétoszlatta San Djan mosolya. Tekintete is szelíddé vált. Markába zárta finoman a nő kezét:
-Semmi gond... Anja felvonta egy pillanatra a szemöldökeit:
-Hogy mondod? Az indián folytatta:
-Látom, még mindig egy kicsit nehezen megy- ujjával simogatta a nő kezét- de semmi gond. Nem kell elsietni. A zodiákusi sóhajtott:
-Ne haragudj rám... Nem tudom, mit helyes ilyenkor tenni. A törzsfőnök szelíden visszamosolygott rá:
-Nem többet és nem kevesebbet annál, amennyi jól esik. Még azt is megteheted, hogy visszafordulsz, és ezt mondod, hogy erre még nem állsz készen.

Anja maga elé pillantott, és lassan végiggondolta az eddigieket. Még mindig ott nyomja a szívét az a súlyos kő. Viszont San Djan közelsége, és a kezének fogása valamit megmozdított benne... gyenge ugyan, ám kellemes. Összefonódtak az ujjaik, lassan felpillantott rá:
-Szeretném, ha itt maradnál mellettem ma este... Az indián bizalmasan visszamosolygott. Nem volt szükség több lépésre egyelőre. Most, a maga egyszerűségében az is megtette, hogy a csillagos ég alatt fogták egymás kezét...

2013. augusztus 4., vasárnap

convincere un ladro

Az arab negyed palotájának börtönében épp kemény vallatás folyt. Miután minden szerszámától és a köpenyétől megfosztották, Giordit a fő fegyőr korbácsolta, miközben másik kettő tartotta:
-Beszélj végre, te nyomorék!- újabb kettőt csapott a hátára- Miért törtetek őfelsége életére? Mit akartatok? Azonban a tolvaj makacsul hallgatott. Első fogadalma volt, hogyha valaha elkapják, nem fog beszélni. Ezt a kényelmet nem adja meg senkinek, hogy információt nyújt nekik. A fő fegyőr most állba rúgta. Betört az orra, és a szájából is kibuggyant a vér.
-Beszél már!- ordított vele- Különben olyan halált halsz, hogy megbánod, hogy valaha világra jöttél! Giordi makacsul a fenyegető lábai elé köpött. Az felmérgesedett, és ismét lesújtásra emelte a korbácsot tartó kezét.

Egy hang azonban közbeszólt:
-Elég legyen, Abdul! A fegyőrök mind a hang irányába fordultak... de még a fogoly is felpillantott, hogy tanúja legyen a váratlan vendégnek. A szultán érkezett be... a lehető legegyszerűbb ruhákban, mint bármilyen utcai járókelő. Ha Giordi nem látta volna őt előzőleg, meg se tudta volna mondani, hogy ki ő. A fő fegyőr méltatlankodott:
-Felség, ez a féreg nem hajlandó beszélni!- ordított- sehogy se tudjuk kihúzni belőle... Arklan hűvösen végigpillantott rajtuk:
-Talán rosszul közelítitek meg a témát- majd a tolvajra nézett- Kérlek, hagyattok minket magunkra. Abdul szemei elkerekedtek, és ismét méltatlankodásba kezdett:
-De felség, ez itt egy veszélyes bűnöző! Akár meg is fojthatja a puszta kezével. Fekete macska szúró pillantást vetett rá, hangján megkeményítette:
-Azt mondtam, kifelé! A fegyőrök elpucoltak, becsukva maguk mögött az ajtót.

Giordi a fájdalomtól négykézláb ereszkedve remegett, fel sem nézve az uralkodóra:
-Nincs szükségem a szánalmadra- mondta nyersen. Arklan azonban felsegítette őt, és a vállára tette a kezét:
-Nem is azért jöttem. Csak válaszokat akarok... A tolvaj komoran nézett vissza rá. Ismét köpött egyet:
-Nem mondok semmit. A szultán bólintott:
-Érthető- egyfajta ironikus mosolyra görbült a szája, majd teljes természetességgel folytatta- gondolom, köt a tolvajbecsület. Ismerem az ilyesmit, mit a rossz pénzt. Jut eszembe, rossz pénz...

Elővett egy kis zsákot, majd felmutatta:
-Ha jól tudom, ez a tiéd. Giordi makacsul hallgatott tovább. Csak bólintott, hisz felismerni vélte a fizetségét. Arklan pedig találomra belenyúlt... és elkezdte látványosan elhajlítgatni az érméket. A nagy része elgörbült az ujjai alatt. A fogoly szemei elkerekedtek, fekete macska viszont tovább fenntartva a természetes hangnemet elmagyarázta:
-Nadir nagyon régi trükkje ez: ha valami kockázatosba fog, akkor egy harmad rész aranyhoz két harmad rész hamis pénzt kever. Leejtette az érméket és a zsákot a földre, majd folytatta:
-Úgyhogy, barátom, téged alaposan rászedett. Nem is beszélve arról, hogy amikor menekültetek, ő akadályoztatott és hátrahagyott téged. Hatásszünetet tartott, megvárva, hogy a tolvaj feldolgozza a hallottakat, majd folytatta:
-Még mindig tartod magad a tolvajbecsületedhez, vagy pedig megbízol bennem? Ha segítesz, a Holdistennő legyen a tanúm, szabadon engedlek.

Látszott Giordin, hogy meglehetősen kellemetlenül érzi magát a jelen helyzetben. Duplán szembesült azzal, hogy aki felbérelte őt, bizony gazul elárulta. Viszont a szultán megmagyarázhatatlanul emberséges vele: felsegítette a földről, bizalmat szavaz neki, a hangneme eltér a foglárokétól... Valami itt rosszul van összerakva. Fel-alá járt, majd félszegen elhátrált a falig. A hűvös kövek enyhítést hoztak égő sebeire. Figyelte közben a szultán. Ő nem mozdult, csak várt... nagyon türelmesen várt. Végül a tolvaj sóhajtott, és megeredt a nyelve:
-Nem mondott túl sokat, mikor rákérdeztem, hogy miért akar megölni. Csak annyit, hogy igazságtalan, hogy a tiéd a trón, és a nő. Tovább nem akartam firtatni, úgy éreztem, hogy nem az én dolgom. Csupán annyi, hogy feltöröm a zárakat...

Arklan határozott tekintete viszont láthatóan csalódottá vált. Lehorgasztotta fejét, egy hosszabb pillanatra el is fordult, megvakarva a fejét... Valami határozottan zavarta. Miután a fizetség hamisnak bizonyult, és megbízója elárulta őt, Giordi úgy látta, hogy neki is kijár az információból:
-Szolgáltathatnál te is némi magyarázattal, felség. A módszereit elemezve, úgy tűnik, hogy ismerted Nadirt... A szultán felpillantott a falhoz simuló fogolyra. Rossz szájízzel válaszolt:
-Én és Nadir együtt nőttünk fel. Giordi szemei elkerekedtek. Meglepettségében leült. Fekete macska folytatta:
-Ő, a jelenlegi feleségem, és én nagyon jó barátok voltunk sokáig: a város rosszaságaiként ismertek minket, mindig kevertünk valami balhét. Azóta nem beszéltünk, mióta a nagybátyám lemondott, és átadta nekem a kormányzást... A tolvaj tekintete ismét elkomorult:
-Irigy lett rád. Arklan bólintott:
-Olybá tűnik... Majd ismét a fogolyra pillantott:
-Szóval... hajlandó lennél segíteni? Megkeressük Nadirt? Giordi sóhajtott, és lehajtotta fejét, a hajába túrva:
-Adj egy kis időt, kérlek... A szultán bólintott:
-Csak nyugodtan. Kisétált az ajtón, azonban a helyében megjelent a dzsinn. A fogoly értetlenül meredt a jelenésre:
-Ez meg miféle boszorkányság? Jena odasétált hozzá, és előre döntötte:
-Maradj nyugton. Azért jöttem, hogy ellássalak. E szavakkal elkezdte begyógyítani a tolvaj sebeit...

2013. augusztus 2., péntek

will be together... in another life


"Minden érzés, amit adtál,
Jó volt nekem.
Minden, mi Te voltál,
Jó volt nekem.
Minden szavad,
Megérint, megéget,
Bezár szívembe Téged..."

/Edda: Érzés/


Jena Sera látogatóba ment a Di világba. Habár magának való volt kissé, mint az anyja, akivel felnőtt, azért apjával a kapcsolata sose szűnt meg teljesen. Szerette őt, és örömét lelte abban is, hogy visszalátogathat. Most is, amikor meglátta Shakarát, széles mosollyal ugrott a nyakába:
-Szia! Apja is magához szorította őt, kissé meg is emelve, majd ránézett:
-Szia, kis drágám- simogatta meg a fejét- mi van veled? Jena mosolya némileg konszolidálódott, amikor visszanézett néz. Végigsimította az arcát, ahogy állta a tekintetét:
-Hát igaz... - hangja kissé szomorkás volt- anya mesélte, hogy talán a fél szemedbe kerülhetett az a szilánk, amit adtál neki. Shakara megcsóválta gyengéden a fejét:
-Bár a látásomat a Psicadelica szemnek köszönhetem, amit anyám a testembe helyezett... egy kis része nem volt nagy áldozat ahhoz, hogy Kicsit visszahozhassam... Aztán félszegen hozzátette:
-... nektek.

Lánya mosolya egy pillanatra pimaszra görbült:
-Valld be, hogy azért még szereted. Shakara komor pillantással válaszolt:
-Sokakért hoztam már különböző áldozatokat. Ebben az életben ő egy ebből a sokból. Jena sóhajtott:
-Ahogy gondolod- majd átnyújtott egy összetekert pergament- minden esetre ezt ő küldi. Amint apja gondosan átvette, tovább kérdezősködött:
-Alba itt van? Vele is beszélnem kéne, mégiscsak családtag... vagy valami ilyesmi. A szörnyeteg válaszolt:
-Nagyapád a testvéreként szerette őt... én pedig a barátomként. Lényegében, ő egy tiszteletbeli rokon- majd hátramutatott- Tíával bóklásznak a hegyek felé. Jena elmosolyodott, majd útnak eredt.

A félisten viszont a patak partra sétált, ahol leült a fűbe. Finoman kikötözte a pergament, és szétnyitotta. Egy levél volt, Kicsitől. Ismét végighúzta mancsát a pergamenen, és nekiállt olvasni:

"Kedves Shakara,

Nem volt szükség Celestino magyarázatára, hogy tudjam, mi történt. Elég volt egész egyszerűen éreznem...
Tudom, hogy ez elég kényes és nagylelkű áldozat volt a részedről... és mint tudod, én sem cselekedtem volna máshogy... Ezzel valóban velem marad egy részed.

Akárhogy is, nem feledtem az első találkozásunkat még a világok hajnalának második évezredében. Olybá tűnik, hogy a köztünk lévő kapcsolat évezredeket vészelt át, és újra összehozott minket, még ha nem is egészen egymásnak... hisz most mindketten más mellett találtuk meg a boldogságot.

Ennek ellenére, szívemben egy különleges hely van számodra.... És hiszem, hogy egy következő életben ismét egymás mellett találjuk meg a boldogságot. Szeretném, ha tudnád, hogy a legszebbeket kívánom neked, és vigyázz a szeretteidre. Nekik ugyanis egy nagyon értékes lélekhez van szerencséjük.

Köszönöm, hogy voltál nekem,

Kicsi"

Mire a levél végéhez ért, Shakara sóhajtott, és a fejét a pergamenbe süllyesztette. Lehunyta szemeit. A nemes szavai mélyen átjárták lényét, a lelkét, az ereit... az elméjét. Mintha valami keserédes szirup folyt volna le a nyelvén. Visszanézett az írásra. Szíve beleborzongott... Visszaidézte az a távoli életet a világok hajnalának második évezredébe, mikor emberek voltak. Gyönyörű volt... álmodni se lehet szebbet. Viszont ahogy végignézte jelen életét, nem érezte úgy, hogy bármilyen döntést megbánt volna. Ezt így érezte helyesnek, így kellett történnie...

Összetekerte a pergament, felállt, és megfordult. Meglepetésére, Jena ott állt vele szemben. Értetlenül nézett rá vissza:
-Hát te? Nem Albához igyekeztél? Lánya vállat vont:
-Azt mondta, inkább a házában beszéljünk- majd elmosolyodott- és te? Végig is értél? Shakara a pergamenre nézett... majd gyermekére:
-Lenne egy válaszom anyádnak. Át tudnád neki adni? Jena szemei felcsillantak:
-Persze! Mi lenne az üzenet? Shakara szelíden elmosolyodott:
-Ez...
Azzal lendületesen, erősen magához szorította lányát...

2013. augusztus 1., csütörtök

undecided

Anja Starghost csak feküdt az őrhelyén a fűbe, és bámulta a vérvörös eget. Tiszta volt, színe ellenére barátságos... sőt, szenvedélyes. Csak épp az ő fejében dúlt a vihar: sem gondolatait, sem érzéseit nem tudta rendre tenni. Mi történt egyáltalán? Mit kezdjen ezzel a helyzettel?

Évődése nem kerülte el Sekos figyelmét. A bestia odasétált hozzá, lejjebb hajtva a fejét:
-Nem kéne, hogy elkalandozzon a figyelmed. Nem aludtál eleget talán? A zodiákusi csak rápillantott a sárkányra, még a tekintetén is látszott, hogy agyilag valahol a távoli éterben jár.
-Hö? - csak ennyit tudott kinyögni. Sekos elmosolyodott, majd folytatta:
-Nem ide figyelsz... Starghost megcsóválta a fejét, mintha mi sem lenne természetesebb... ezzel csak azt jelezte, hogy valóban nem itt van az esze.

Sekos mosolya legörbült:
-Aggódom miattad. Jól érzed magad? A nő sóhajtott, és ismét az eget bámulta:
-Voltál már szerelmes? A sárkány szemei elkerekedtek ugyan, de nem csinált nagy cécót a kérdésből. Ehelyett nyugodtan válaszolt:
-Annak idején azonnal kiképzés kiképzést követett, majd a kapuőrséget. Barátaim se nagyon voltak, nemhogy társam- megvakarta a fejét egy néma intermezzo kíséretében- Szóval nem... nem voltam soha.
-Én se- válaszolt Starghost.

Kivette feje alól a kezeit, úgy folytatta:
-De van ez a figura... aki szimpatikus volt mindig is. És a napokban olyan furcsán viselkedett- kezdte ecsetelni- hol került, hogy lopva őrzött a szemével... mint kiderült, végig féltett, de nem akarta mások előtt mutatni, mert félt, hogy gyengének nézik. Sóhajtott:
-Az évek során minden esetre a javára változott... Megcsóválta a fejét, majd némi kétségbeeséssel zöld szemeiben ismét a sárkány felé fordult:
-Nem tudok mit kezdeni a helyzettel... Nem tudom, mit tehetnék... Az érzéseim nem biztosak, csak kavarognak, mint a tenger...

Sekos sokatmondóan pillantott rá vissza:
-San Djanról beszélsz? Anja fülig elpirult... arca már a haja vörösségével vetekedett:
-Honnan tudod, hogy róla beszélek? A bestia megejtett egy aprócska mosolyt:
-Amikor megválasztották, láttam, hogy téged keres a tömegben. Előttem nem lehet leplezni semmit, megtanultam már olvasni a jelekből. Mosolya tovább szélesedett:
-Tényleg szerethet téged...

Starghost ismét sóhajtott:
-És mégis mit adhatnék neki? Meg aztán...- hangja valahová a távolba révedt- fényévek választanak el minket. Ő innen származik, én pedig egy távoli bolygóról jöttem. A képességeink is mások... Sekos ismét megvakarta a fejét:
-Én erre csak azt mondom, hogy olyannak szeret, amilyen vagy. A részéről biztosak az érzések. Végigmérte társát:
-Csak arra vár, hogy tudasd vele, vajon te is ugyanúgy érzel iránta és tudnád viszonozni, avagy nem... Anja ismét az égre meredt. A végtelen térbe próbálta kiüríteni kavargó elméjét... mindhiába:
-Sekos... ezt magam sem tudom...