2014. december 28., vasárnap

Tyx has it all under control

Usagiának csak nemrég akadt új hercege, de máris tevékenykedett - nyomában a kancellárral, aki serényen körmölte az intézkedéseit. Az egyik negyedben járta, amit Tyx szigorúan mért végig, majd intett:
-Ezt a lelakott részt dózeroljátok le! Az itt lakók új lakást kapnak a központban, vagy a sziget másik felén. Ide fekete márványból épül tér, obeliszkkel. Az utóbbin felirat: "Szégyenünket sosem feledjük". A kancellár rémülten rándult össze, majd felkapta fejét:
-Parancsol, felség? A herceg ránézett metszően sárga szemeivel:
-Ez lesz a tigris holocaust emlékműve- lépett közelebb hozzá- egyetlen nyúl sem felejtheti vagy rejtheti el ezt a szégyent, amit műveltetek. Intett a kancellárnak, hogy kövesse, amaz pedig ment vele tovább.

Útjuk a kikötőbe vitte. A kereskedőhajók békésen indultak és érkeztek a hullámokon, viszont a hadihajók szilárd merevséggel álltak, akárcsak legénységeik a part mentén, tiszteletet parancsolva. Tyx halkan morgott a sereget szemlélve és megvakarta állát. A kancellár már félve kérdezett rá:
-Valami nem stimmel, nagyuram?
-Valami?- morgott a herceg, majd végigmutatott a hadihajókon és a legénységen- ez az egész nem teszik! Mi ez itt, talán valami bemutató? A kancellár szinte a gallérja mögé bújt, Tyx pedig végigment a mereven vigyázzban állókon:
-Mégis kinek képzelitek magatokat? Usagia hőseinek?- ordított végig egyesével minden katonán- Ti mondjátok meg a tutit a határokon belül, ha az uralkodótok máshogy nem rendelkezik? Erre, mint egy parancsszóra, a katonák egyszerre tisztelegtek és válaszoltak:
-Uram, igen, uram! Tyx eléjük állt, középre, feléjük fordult:
-Pihenj, szánalmas banda! A katonák valóban lazább testtartást vettek fel, a démoni kinézetű nyúl pedig folytatta:
-Már az első nap világossá tettem, hogy a hócipőm tele van mindannyiótokkal. Az egyik oka ez az állandó feszültségkeltés, és hogy minden másik népnek még a tengerkék ég alatt is be akarjátok bizonyítani, hogy micsoda felsőbbrendű istencsászárok vagytok. Megmondom én mi lesz- végigmutatott ismét a hadihajókon- ezeket tüntessétek el. Egyetlen egy maradhat. Az utolsó mondatnál rábökött a legszélsőre. A többi hajó személyzete értetlenül, kétségbeesetten nézett körbe. Tyx folytatta:
-Mit toporogtok, mint a szarógalamb, tubicáim?- vakarta meg egyik hegyes szemfogát- Talán nem voltam elég világos? A kancellér libbent oda hozzá a lehető legdiszkrétebb módon, majd a fülébe súgta:
-Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, nagyuram... de talán amiatt aggódnak, hogy nem lesz más helyük. A katonaság nálunk nem önkéntes, hanem szabadon választott. Tyx halkan morgott, és komolyan, halkan válaszolt neki:
-Tudom. De attól még rájuk fér egy kis nevelés... A kancellár sűrű hajlongások közepette odébbállt, a herceg pedig még mindig a nyugtalankodók felé intézte szavait:
-Elrendezem a dolgotokat. Addig is, jelentkezzetek az építkezésnél. Ti is segíteni fogtok a lelakott negyed lebontásában, és a sötét emlékmű megépítésében. A hajókról pedig távolítástok el a fegyvereket. A méltatlankodók most disszonanciában bólogattak, majd máris mentek a hajóikra, ahogy uralkodójuk utasította.

Végül a nap a határnál ért véget. Usagia szigetéhez uszály vagy komp viszi át az arra járókat, de a szárazföldi szakaszon is állomásoznak határőrök. Most viszont a herceg elé sorakoztak fel. Tyx szánalommal nézett végig rajtuk, majd megmasszírozta orrnyergét, lehunyva két szemét:
-Őszintén... mit csináljak veletek, szánalmas banda?- felpillantott- az elődeim most komolyan ekkora határőrséget tartott fenn? Az egyik összeszedte bátorságát, és megkockáztatta a választ:
-A kereskedelmi monopóliumot féltették, nagyuram. És miután megnyíltak a jáde bányák, úgy megduplázták a számunkat, tartva az esetleges tolvajoktól. A herceg csípősen szólt vissza:
-Gondolom, sok tolvajt fogtatok, nagyokos... Vagy talán csak újabb erőfitogtatásként tettek ki titeket? A határőrök zavartan összenéztek. Tyx végül sóhajtott:
-Négyőtök elég: kettő a szárazföldön, kettő ideát. Okmányokat kérjetek azonosításként, semmi megkérdőjelezés, szigorúbb ellenőrzést csakis a saját parancsomra...

Az őrök épp, hogy elkezdtek bólogatni, mikor az egyik előállt:
-Felség, és vele mi legyen? Tyx odapillantott. A határőr valakinek erősen szorította a karját: egy alacsony, galócakalapos, fehér ruhás, galléros, vörös rókáét. Vagy fele olyan magas volt, mint az usagiaiak, tekintetéből rémület sugárzott. A démoni kinézetű nyúl alaposan szemügyre vette, majd a karját szorító határőrre pillantott:
-Hol találtad? Amaz tisztelgett:
-Jelentem, felség, a mostani jáde szállítmányban. Nem volt túl közreműködő, hát behoztuk. A herceg ismét a jövevényre meredt. A gombakalapos róka látványosan reszketett, de egy árva hang nem jött ki a torkán. Megfogta a jövevény karját, átvéve őt a határőrtől:
-Gondom lesz rá- szabad kezével intett- ti addig intézkedjetek, ahogy utasítottam. A határőrök bólintottak, majd mentek a dolgukra.

A palotába menet a kancellár kérdésekkel bombázta az uralkodót:
-Mit kíván tenni a betolakodóval, nagyuram? A fejét veszi? Netán felakasztja? Esetleg vízbe fojtja? Tyx rápillantott metszően sárga szemeivel:
-Vége a barbár időszaknak, kancellár- átkarolta a kis róka hátát- ez a jövevény a vendégem. Készítsetek neki elő egy szobát. A kancellár szava elakadt, láthatóan a szemei is kidülledtek... végül előzékenyen fejet hajtott:
-Ahogy parancsolod...

2014. december 27., szombat

totem takes over

Hetekkel később megint visszatért a harc. Szerencsére, Mauriziónak sosem lankadt a figyelme. Álmában ismét nekiesett az oroszlán, ő pedig ordítva a földre szorította. Megragadt az állát, hogy a gyilkos fogak nehogy találatot ejtsenek rajta. A fenevad még így is kapálózott, a karmai elől kevésbé lehetett menedéket találni. Maurizio összedte magát, és leszorította az egyik mellső lábát is:
-Elég lesz!- kiáltott rá, közben tovább egyensúlyozva, összpontosítva. Még egy kicsit kellett lenn tartania... csak még egy kicsit...Az oroszlán egész testében megvonaglott, hátha sikerült levetnie magáról a szőke srácot:
-Nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen legyőzz. Maurizio szerencsére csak egy pillanatra billent ki, azonnal ismét visszanyerte egyensúlyát, most már egész testével a bestiára nehezedve, hogy ne fészkelődjön:
-Még mindig nem értem, hogy miért csinálod ezt évek óta. Te választottál engem, és hozzád méltó módon viselkedek... Feladtál. Kicsit enyhített az állkapocs szorításán, csak annyira, hogy az oroszlánnal szemkontaktust létesítsen. Amint a vadállat viszonozta a tekintetét, hozzátette:
-Én viszont nem adlak fel. A kötelék elválaszthatatlanná vált, együtt kell élnünk...

Alig, hogy végigmondta, erős nyilallást érzett a mellkasában: akár egy vaskos ütés. Egész testén végig futott a fájdalom, a szívéhez kapott. Egy szorítással kevesebb, a fenevadnak ez épp elég volt. Amint Maurizio elkapta a kezét az álláról, ő harapott... a srác vállába mélyesztette fogait. Maurizio nem tudott vele foglalkozni különösebben, a mellkasából nyilalló fájdalom és az agyát elborító sötétség erősebbnek bizonyult. Levegő után kapkodott, most minden energiáját arra összpontosította, hogy ne veszítse el az eszméletét, és nem a fenevad elleni harcra. Így is tompán érezte, ahogy az oroszlán a vállánál fogva cibálja. Felé fordult, szólni próbált... de csak a levegőt kapkodta. A páni félelem kezdett rajta eluralkodni... aztán még egy erőteljes, fájdalmas nyilallás, egész testét megrázta. Az oroszlán erőszakosan megrázta őt a vállánál fogva:
-Pontosan ezért mondtam, hogy nem vagy hozzám méltó!- bömbölte- vesztettél, Maurizio Prezioso...

Phillie szólongatta öccsét, olykor finoman megpofozta. Semmi reakció. A többiek értetlenül állták körbe. Phillie aggódó tekintette pillantott fel rájuk
-Nem válaszolt...- tekintete Casey-n állapodott meg- Mi folyik itt? A fekete denevér komoran megcsóválta a fejét:
-Nem tudom... de spiritálisnak tűnik. Az idősebb Prezioso felállt, és kifakadt:
-Ezzel nem vagyok előrébb!- hangjától még Cez is megriadt, pedig nem volt az az ijedős fajta- Az öcsém nincs magánál, és a totemem se tudja őt elérni! Én meg csak itt állok tehetetlenül és nem tudom mi a baja, és valószínűleg így is fog meghalni! Mert a bátyja, akinek gondoskodnia kell róla, nem képes megvédeni! Deen libbent oda hozzá, megragadva a két vállát, és mélyen a szemébe nézett:
-Kérlek, nyugodj le!- épp csak annyira emelte fel a hangját, hogy magára vonja Phillie figyelmét- Blando barátnője segítségért ment. Hamarosan ideér, nem lesz semmi gond. Jean-Phillippe némileg megenyhült, ahogy a matriarcha fellépett vele szemben. Sóhajtott, kétségbeesése fojtogatta:
-A testvérem, Deen... tudod, hogy milyen... A matriarcha határozottan bólintott, majd bizalmasan megveregette Phillie vállát:
-Nem fogjuk elveszíteni, megígérem.

Anna Szelina érkezett segítséggel: Zitana varázslónő személyével. Rögtön előrerohant, ahogy beléptek a Prezioso testvérek lakásába:
-Bocs a késésért- hadarta, ahogy a helyére billentette szemüvegét- a legjobbat szereztem, akit csak ismerek. Deghyomig kellett érte mennem, de ismerem, rajtam is segített.... A zoolookok egy pillanatra elhallgattak, és mind a madármaszkosra. Zitana komoran körbenézett rajtuk:
-A maszkom marad- mondta tényszerűen, majd a matriarchára pillantott- hol a beteg? Deen az eszméletelen Maurizio mellé vezette. Zitana letérdelt az ifjabb Prezioso mellé, majd két kezével megfogta a fejét. Lehunyta szemeit a maszk mögött, és koncentrált. A zoolookok feszülten figyelték a folyamatot, a térségre feszült csend telepedett, amit szinte tapintani lehetett.

Hosszú perceket követően a varázslónő elengedte Maurizio fejét, majd a többiekre pillantott:
-Olyan, mintha a spirituális síkon rekedt volna. Nem értek ahhoz a területhez... a test gyógyításához és mérgezése a területem. Phillie majdnem kifakadt kétségbeesésében, de Deen megragadta a vállát. Az idősebb Prezioso rápillantott. A matriarcha egy bólintással elhallgattatta, majd a madármaszkos nő felé fordult:
-Esetleg valaki más tudna? Zitana sóhajtott, ahogy felállt:
-Ismerek valakit... egyetlen személyt, aki tudna segíteni. Ő megjárta alaposan a spirituális síkot, istentől lopott, és jelenleg talán elegendő hatalommal is rendelkezik, hogy megmenthesse a társatokat. Komolyan felpillantott:
-Viszont utálja a magatokfajtát. Valószínűleg alaposan megkéri a segítségetek árát. Phillie mordult:
-Az öcsém életéért semmi sem drága. Ki ez az ismerősöd?

2014. december 20., szombat

let it go, little Usur

Usur felkelt az éjszaka közepén. A látott vízió nem hagyta nyugodni. Kiosont a hold herceg lakásából a sötét éjszakába. Magasan járt a hold, pompás ezüsthidat festve a folyóba. Usur óvatosan belecsúszott a partról, majd besétált, hagyva, hogy körbeölelje őt az ezüsthíd. Ő nem gyáva... bizonyítani fogja, hogy rátermett. Akármi is volt az a vízió, ismét előhívja, és megbirkózik vele. Lehunyta szemei, és koncentrált...

Fröccsent a vér, és egy fej nélküli test puffant mellette tompán. Ő zihált, majd lassan elengedte a leszakított fejet, ami halkan koppant, majd eldőlt. A padló, a mancsa, az egész ruhája ázott a vértől. Most először hajtott végre hivatalosan kivégzést, és minden erejét össze kellett szednie, hogy azonnal véget vessen az elítéltnek. Sikerült... talán túl jól is. Azel a trónon ülve bólintott:
-Kitűnő, kislányom- majd felállt- még egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy méltó utódomként kövess a trónon. Usur érezte, hogy végigfut rajta a borzongás, de semmi érzelmet nem volt képes mutatni. Még csak a rosszullét sem fogta el. Ő már eleget készült erre, számított rá, hogy ilyen lesz. Kihúzta magát, mint egy tiszt, és alázatosan meghajolt:
-Értettem, apám. Köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal. Azel intett, hogy elmehet. Lánya kiment a teremből... és a hálók felé vette az irányt. Mancsairól lassan letörölte a vért egy vászonzsebkendővel, amit aztán a zsebébe rejtett. Benyitott öccse szobájába. A kis Shingo nem botránkozott meg a látványon. Sőt, talán fel se fogta, hogy nővére miért ázik vérben. Csak az számított neki, hogy most megjelent, és épp bejött hozzá. Mosolya és csillogó kék szemei minden kinccsel felértek. Usur is elmosolyodott, ahogy átölelte:
-Szia kicsi Shingo... 

Érezte, hogy az emlék szinte szabályosan agyonvágja. Térdre rogyott a vízbe, és csak ömlöttek belőle a könnyek. Rosszat tett... kimondhatatlanul rosszat... és mindezt azért csinálta végig, mert szerette Shingót, és nem akarta ugyanúgy elveszteni, mint az anyját. Keservesen kiáltott ahogy sírt, próbálta a keserű nyomot mihamarabb kiűzni magából.
Lelki csatáját egy hang zavarta meg:
-Nem szabadna egyedül kinn lenned. A Di világ egy mély és sötét hely. Usur felpillantott. Shakara guggolt vele szemben a parton, aggódó tekintettel nézve rá. A kis holdfénytolvaj feltápászkodott, és megtörölte az arcát:
-Te... Te vagy Shingo fia...- szipogta. Shakara bólintott:
-Az lennék. Usur még szipogott párszor, próbálta összeszedni lelkierejét, de az emlék utórengése még mindig rezonált a csontjaiban:
-Az emlékek... az előző életemből...- ismét keserves zokogásban tört ki- Shingo! Shakara becsúszott a partról a folyóba, és odament hozzá. Letérdel a vízbe, szembe a holdfénytolvajjal, és a vállaira tette kezét:
-Ő is szeretett téged. Épp azért tett megfelelő helyre ebben az életben, és küldött téged hozzánk. Usur felpillantott reszketve. Már majdnem hogy egy kisegér benyomását keltette.
-Usur Sera vagyok, Azel Sera és Doroo lánya... és szörnyű dolgokat tettem... A félisten gyengéden megtörölte a kölyök arcát:
-Már nem vagy Usur Sera. Usur Manac vagy, Aluh Manac és Hermes lánya, a Lumanix jövendőbeli trónörököse. Ami történt, már nincs kihatással az életedre. A holdfénytolvaj megcsóvált a fejét:
-TUDOM, hogy én tettem.... Meg akartam felelni apámnak, jó uralkodó akartam lenni... és féltettem Shingót.

Shakara sóhajtott, majd ismét a kölyök vállaira tette kezét:
-Segítek elengedni mindezt a rosszat. De neked is akarnod kell. Mit gondolsz, meg tudod csinálni? Usur állta a felemás szempárt: egyik smaragzöld, máris ezüstösen tompa - a vak szem. Lassan megnyugodott. A félisten lénye, amely előzőleg olyan rémisztő volt, most valami földöntúli nyugalommal és magabiztossággal árasztotta el, ami lassan átjárta a lelkét. Nagy levegőt vett, tekintete egy hosszabb pillanatig elidőzött a Holdon, majd ismét a felemás szempárba nézett:
-Készen állok... meg akarok szabadulni tőle. Shakara elmosolyodott:
-Hunyd le a szemed és engedd el magad- megvárta, amíg a holdfénytolvaj lecsukja szemeit. Egyik hüvelykujját a homlokára helyezte, másikat a torkára:
-Megnyitom a harmadik szem és a tiszta beszéd csakráját. Ne koncentrálj semmire, csak hagyd, hogy az elméd ellazuljon. Hamarosan vendéged érkezik, akinek mindent elmondhatsz, és visszaadhatsz.

Usur épp visszakérdezett volna, hogy "ki?" de mintha nem lett volna a torkában rá erő. Mi több, az egész testét furcsán lazának és könnyűnek érezte, a gondolatok pedig csak könnyen kicsúszta a fejéből, akár egy fürge gyík. Mondhatni, kellemesen is érezte magát... már épp megfeledkezett róla, hogy várnia kell valakire, mikor az üres feketeségből felnyílt egy zöld szempár. Még megijedni sem volt ideje, már kecsesen ki is rajzolódott Sötétség alakja, aki odalibbent hozzá, egészen közel:
-Kit látnak szemeim- szólt némi közönnyel, ahogy lehajolt hozzá- családunk újabb egykori tagja, akire nem vagyok túlságosan büszke. Usur mintha elfelejtett volna félni. Nem riasztották meg az istenség szavai. Furcsa módon, mintha tudta volna, mi a teendője, egyfajta fél-automatikán mentek a dolgok. Már a régi, felnőtt, Sera alakjában állt Sötétség előtt, fegyelmezetten, akár egy tiszt. Sötétség körüljárta őt, majd megállt előtte:
-Pontosan erről van szó. Te csak egy katona vagy, aki parancsokat hajt vége... úgy táncoltál, ahogy apád fütyült. Közelebb lépett hozzá, és egészen az arcába hajolt. Hangja nemcsak halkabbá vált, de el is lágyult:
-Viszont nem vagyok hülye, kedves Usur. Pontosan tudom, hogy miért tetted. Usur meglepetten felvonta szemöldökeit:
-Akkor miért nem segítettél?- hangja tisztán csengett- Hagytál aznap engem is meghalni, apámmal együtt. Sötétség a vállaira tette kezét, és sokatmondó komolyságra szűkítette szemeit:
-Ha akkor életben hagylak, más öl meg, méghozzá Shingóval együtt. Csak így szabadíthattalak fel... Ahogy lassan elengedte, Usur csak némán, szomorúan nézett vissza rá:
-Fel...- szinte sóhajként hagyta el a száját. Az istenség ismét felvette a szokásos távolságot, amit a halandókkal szokott tartani. Tartása felséges volt:
-Sajnálom, hogy így kell megtudnod. Viszont ha jól érzem, valamit vissza szeretnél nekem adni...
Usur ismét összes magát. Tartása már a fegyelmezett és katonásból, nőiessé és törékennyé vált.
-Valóban... - bólintott- szeretném, ha visszavennéd tőlem mindazt, ami a tiéd: az előző életem, a sötétséggel való kapcsolataimat, a rémálmokat... Széttárta karjait. Sötétség szemei mosolyogtak:
-Ám legyen. Usur Sera helye üresen marad, és senki más nem teheti oda a lábát. Te már Usur Manacként folytatod az éledet. Intett maga felé... Usur testéből árnyak áramoltak az istenség kezébe. Az egykori Sera bizonyos fokig fájdalmasan élte meg a procedúrát, viszont vele egyidejűleg a jótékony tisztulást is. Ahogy lassan minden árny elhagyta testét, a kép vakító világossággal felizzott...

Shakara elkapta a majdnem vízbe eső kölyköt, majd gyengéden felemelte a karjaiba. A holdfénytolvaj magához tért, bár küzdött azért, hogy nyitva tartsa szemeit. A procedúra rengeteg energiáját felemésztette.
-Jól vagy?- kérdezte a félisten. Usur erőtlenül bólintott:
-Igen...- motyogta- azt hiszem, sikerült...
-Ki vagy?- kérdezett rá Shakara.
-Usur Manac vagyok... Aluh Manac és Hermes lánya... - ásított- Lumanix leendő trónörököse... Shakara elmosolyodott, ahogy vitte hazafelé:
-Rendben. Minden helyreállt. A kölyök még egyszer utoljára felpillantott rá:
-Shakara?
-Hm?
-Az gond, ha már nem érdekelnek a sötét varázslatok? A félisten mosolya tovább szélesedett:
-Egyáltalán nem- válaszolt bizalmasan- sőt, ez csak megerősíti, hogy már nem akarod a régi életed élni, és elindultál a gyógyulás felé...

2014. december 17., szerda

lion totem

A zoolookok maréknyi csapatában a Prezioso testvérek töltötték be a védelmező szerepét. Mind a kettő oroszlán totemmel rendelkezett, és mind így, feladatukként érezték a csapat védelmét, a végsőkig való küzdelmet, hogy bátorítsanak és maguk is bátran álljanak ki, valamint a nagylelkűséget.

Maurizio azonban tinédzser évei óta küzd a saját totemével. Minden egy rohammal kezdődött, és hogy az orvosok kivizsgálták. Megállapították nála a szívgyengeséget. Onnantól kezdve a toteme időről időre fellázadt, és álmában rátámadt. Maurizio folyton harcolt ellene, és ha bár rengeteg idejét és energiáját felemésztette minden alkalommal, de maga alá gyűrte az oroszlánt. Mindig minden erejét latba vetette, és bátran kiállt... viszont ezzel egy időben félt, hogy mi történik ha a toteme akkor támad rá, ha éppen rájön egy roham.

Volt már rohama többször, szép sorban követték az elsőt. De a szerencse mindig mellé állt, és a totem nem járt arra. De mi lesz legközelebb? - tette fel mindig magában a kérdést. Minden esetre igyekezett, hogy ne verjen belé gyökeret, és ne növekedjen róla félelem, ami megbéníthatja.

Ezen az éjszakán ismét legyőzte a totemét. Alaposan maga alá szorította, és zihált:
-Nem adod végre fel?- kiáltott- Tudod, hogy sosem fogom hagyni, hogy legyőzz! Az oroszlán kissé megalázottan morgott:
-Már egy jó ideje nem vagy méltó hozzám. És csak idő kérdése, hogy be is bizonyítsam. Maurizio még jobban ránehezedett teljes testével:
-Annak idején te választottál engem. És tetszik vagy nem tetszik... már kialakult köztünk az elválaszthatatlan kötődés. Ezzel neked is együtt kell élned. A bestia ismét morgott, majd egész egyszerűen elillant.

Maurizio pedig felriadt. Sötét volt... talán kora hajnal lehetett. Ázott a verejtékben. Ilyenkor csak egyetlen dolgot tehet, ami már rutinná vált nála: felvette a melegítőjét, a csuklyás felsőt, a sport cipőt, és kiment futni. Erőnléti edzés, pár kör a zoolook tábor körül.
-Akkor is megmutatom, hogy méltó vagyok hozzád- gondolta- lehet, hogy te már rég feladtad felém a reményt, de én feléd még nem...