requiem for a loved one

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka. 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy. 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse. 

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. 

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

Nadine és Manu nem ültek sokat a témán... a következő napra elkészültek, és már mentek is az emberek világába. Emanuel még soha nem járt az emberek világában. De az észak-német külvárost meglehetősen kellemesnek találta: minden szellősen elhelyezve, nincs tömeg, minden precíz, nett... mint valami kis tündérmese... olyasmik, mint amiket Sanbosco apró lakóinak lakásairól mesélnek. Az emberek ismerték egymást, minden ablakban muskátli virágzott. A lány felé fordult:
-Szép helyről származol. Barátságos itt a légkör. Nadine sötéten elmosolyodott:
-És véres a múlt- visszanézett a srácra- ez a nép precíz, határozott... de olykor kissé nagyképű és sznob. Emanuel kissé elkenődött:
-Nem kéne ilyeneket mondanod a népedről. Próbáld csak a jó oldaluk látni. Nadine sóhajtott, és végighúzta arcán a kezét:
-Sajnálom, Manu... nem vagyok jól. A srác biztatóan átkarolta a hátát:
-Ne aggódj... nincs semmi baj.

A következő utcában volt a ház. Nadine félénken bekopogott. Látszott rajta, hogy baromira izgul. Végül anyja nyitott ajtót... majdnem olyan, mint Nadine, csak idősebb, rövid hajú kiadásban. Azonnal megismerték egymást, egymás nyakába ugrottak, a lány sírt.
-Annyira sajnálom, anya... annyira sajnálom... De a nő homlokon csókolta, és nyugtatgatta:
-Semmi baj, kicsim. Jó látni, hogy itt vagy. Minden rendben?
-Igen, igen- a szerelő az arcát törölgette- minden oké. Jó helyem van. Ekkor a nő megpillantotta lánya válla felett a Manut. El is csodálkozott:
-Hát ez az úriember? Nadine nagy nehezen összeszedte magát, és válaszolt:
-Ő Emanuel- majd elmosolyodott, és lelkesen hozzátette- képzeld, eljegyzett. A nő ennek úgy megörült, hogy azonnal megragadta a srácot- aki ijedtében lemerevedett- berántotta a lakásba, és örömében agyon-vissza csókolta:
-Micsoda úriember! Ugye jól bánsz a kicsimmel? Manu pedig megilletődve bólogatott:
-Igen, hölgyem... a lehető legjobban... nincs rám panasz... Az anya elmosolyodott, és elengedte őt:
-Megnyugtat a gondolat, hogy a kislányomra egy ilyen lovag vigyáz. Nadine belekarolt a srácba, és rámosolygott:
-Azt hiszem, megkedvelt téged. Ez kissé oldotta a hangulatot, Emanuel visszamosolygott rá.

A szülői házban meg lettek vendégelve. Nadine és az anya rengeteg dolgot beszéltek meg. Ebben a néhány évben rengeteg dolog történt. Míg a szerelő Nixában csinálta a kis vállalkozását a garázsban, addig rokonai szétszóródtak... sokan lesüllyedtek a legaljára. Anyja is eléggé le volt törve emiatt, de miután a nagyszülők beköltöztek hozzá, nem érzi magát egyedül, a munka és a tartalékok pedig biztonságos anyagi hátteret nyújtanak.
-És mikor temettétek?- kérdezett végük rá a lány. A nő sóhajtott:
-Tegnap délután- mondta komoran- még kint vannak a virágok is. Lányára pillantott:
-Kimész hozzá? Nadine csak némán bólogatott. Emanuel megfogta a kezét:
-Elkísérlek... A lány hálásan rápillantott. A szomorúságtól nem tudott megszólalni, de a mellett a tekintet mellett, amelyből sugárzott, hogy mennyire köszöni ezt Manunak, nem volt szükség szavakra...

Késő délutánra értek ki. A sírt valóban elborították a virágok... alig látszott tőlük a felirat. A srác most úgy érezte, hogy jobb, ha távolabb marad. Hagyta, hogy Nadine a saját csokrával odalépjen a sírhoz, és ráhelyezze. Ezután letérdelt, és simogatta a sírt. Milyen fájdalmas, ha úgy veszti el valaki egy szerettét, hogy nincs mellette... És habár Emanuel tisztában volt vele, hogy át tudja segíteni a lányt ezen az időszakon, úgy azzal is, hogy ennek ellenére nincs semmi, ami ezt a szerettet pótolhatná, vagy visszahozhatná...

sosem késő

Emanuel nem találta Nadine-t. Átfésülte az egész lakást, a hálószobától a konyháig. Végül a kerti verandán lelte, teljesen magába roskadva. Aggodalommal fogta el a látványtól. Odasétált hozzá, leült mellé, és azonnal rákérdezett:
-Valami gond van? A lány sóhajtott, és elfordította a fejét:
-Nem... semmi...

Manu nagyon jól ismerte ezt a gesztust. Eszébe jutott, hogy még annak idején, mikor nem tudatosultak benne a dolgok, már megtapasztalhatta. Akkor még nem értette. Az még talán az első évében lehetett, és Calának egy elég nehéz időszaka volt. Mindig összekapott valakivel. Először is a kollégájával, aki egy idő után nem nézte jó szemmel, hogy egy ilyen segéd van a laborban, mint ő. Ott veszekedtek az orra előtt... mintha csak egy bútordarab lett volna... és valóban az volt, mivel nem tudatosultak benne az események, nem tett semmit. Nem kapott rá utasítást, hogy bármit is tegyen. Így csak rögzítette az eseményt, amely azzal végződött, hogy Cala kiüldözte kollégáját a laborból, utána dobva az egyik üveget. Szerencsére nem találta el, de így is szilánkokra tört a falon. Ezután dühöngve elfordult, és elvonult. A mecha ekkor érzékelte, hogy a tudósnak baja lehet. Azonnal odament hozzá, és ránézett:
-Mester.... Cala félszegen ránézett:
-Semmi baj, Manu. Nincsen semmi bajom... Utána ismét elfordult. És hiába a megerősítő válasz, Manu bizonytalan maradt. Az alkotó mást mond, mint aminek a helyzet valóban látszik...

Pár nappal utána már a nővérével veszekedett. Akkor az egyik kísérletről volt szó. Cala bírálta őt, amiért az óriássá változás képességét a nixai háborúban bevetette. Gita viszont azzal érvelt, hogy Nixa szövetséges, és minden segítséget meg kell adni, valamint rá hivatkozott, hogy jelen helyzetben ő se tett volna mást. Cala- az akkor még földhöz ragadt tudós- pedig a bölcsekre, hogy ezért megbüntethetik Gitát... így is már volt náluk egyszer, mikor az óriássá változáson még csak kísérletezett. Gita ekkor vesztette el a türelmét, és lekevert neki egy pofont, mondva, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. A mecha akkor ezt támadásnak vette, és Cala védelmére sietett. A lány azonban az utolsó pillanatba leállította:
-Ne, Manu... nem történt semmi! A robot értetlenül felé fordította a fejét:
-De megütött téged... Gita sóhajtott:
-Látod, húgom? Semmi sem kétoldalú. Ahogy most a mechádat megfékezted, úgy át kell látnod az én érvemet is, hogy miért tettem. Azzal elfordult, és kiment...

Az utolsó ebből az időszakból az volt, amikor Cala sírva rohant hozzá. Olyan erővel ölelte át, hogy majdnem elesett. Meg is rendült. Ránézett:
-Mi történt, mester? A tudós pedig csak tovább zokogott, szorítva a hideg fémtestet, mert úgy érezte, hogy csak a segédjére számíthatott abban a pillanatban:
-Anya meghalt, Manu... Lehettem volna vele többet, ha nem dolgozok ennyit... de nem voltam. Mellette kellett volna lennem.... A mecha nem értette mindezt. Mi az, hogy meghalt? Miért kellett volna vele lennie? Nem tudott mit kezdeni ezekkel a szavakkal... sőt, a helyzettel se. Nem talált megfelelő válaszprogramot a memóriában. Egy feltételezést talált csak, hogy talán viszonoznia kéne a mozdulatot, hisz erről van rögzítve kép. Így átölelte alkotóját... még ha érintésében semmi érzés nem volt.

Most ugyanúgy átölelte Nadine-t... és biztos volt benne, hogy ez legjobb dolog, amit tehet. Homlokon is csókolta, simogatva a hátát:
-Nekem elmondhatod, mi bánt. Tudnék segíteni...
-Nem, nem tudsz- a lány hangja elcsuklott- apa meghalt. Ma kaptam a hírt... A halál... Emanuel most már ezzel is tisztában volt, miként látta a saját teremtőjét eltávozni... hogy milyen az, amikor egy szerettünk nincs köztünk. Nadine folytatta:
-Nem kellett volna a barátaimmal átjönnöm ebbe a világba... mellette kellett volna maradnom... Manu ismét homlokon csókolta, és tovább próbálta nyugtatgatni:
-Nem tudhattad. Nem a te hibád. Viszont, ha úgy érzed, hogy visszamennél, én veled tartok. Úgy tűnt, ettől a kijelentéstől Nadine némileg megnyugodott. Erősebben bújt a sráchoz, fejét a vállára téve, Manu pedig simogatta a hátát...

a szabad akarat törvénye

Enyhébb időszak köszöntött be Északon. A hóoroszlánok a jeges tóban áztatták magukat. Aiskhülé pedig a herceget nyaggatta:

-Na, gyere már! Neked is kijár egy kis szórakozás. Felix elmosolyodott, és finoman elhúzta a szellem kezeiből a mancsát:

-Nem lehet. Figyelnem kell rájuk. A lány nem hagyta annyiban:

-Ugyan már! Nincs a közelben semmi. Gyere! A jégherceg elmosolyodott:

-Jó rendben. Menj csak előre. Én még egyszer körbenézek. A jégszellem ezt már elfogadhatónak találta. Lerohant a tóhoz a többiekhez. 

A macska közben feltápászkodott, és ismét körbejárta a környéket, hogy a dombok mögül nem-e leselkedik rájuk veszély. Viszont ahogy leért a domb másik oldalán, kellemetlen meglepetésére nemhogy átok jégkentaurokkal, hanem magával a vízistennővel találta szembe magát. Azonnal ráfogta a lándzsát:

-Te meg mit keresel itt? Nem tartozom neked semmivel! Az istenséggel való legutóbbi véres találkozás igencsak mély nyomot hagyott benne. De ez alkalommal a vízisten nem tanúsított támadó szándékot. Épp ellenkezőleg:

-Gyere vissza, Felix- kérlelte- sajnálom mindazt, amit tettem, és bármivel hajlandó vagyok kiengesztelni, csak gyere vissza... 

A jégherceg meglepődött. Értetlenül nézett vissza rá. Jól hall? Lassan leeresztette a fegyvert, majd ahogy jobban átgondolta, visszakérdezett:

-Mégis mi okom lenne visszamennem hozzád? A vízistennő folytatta:

-Te vagy a Contrast klán utolsó tagja. Shayla már döntött, és valószínűleg az ő ágáról kihal az egész vérvonal. Viszont te még fenntarthatod... Ezeket a szavakat hallva a herceget szabályosan elfogta az undor. Megrázkódott tőlük, majd válaszolt:

-Felejtsd el! Először is, torkig tele vagyok ezekkel a fajtiszta nemesi hacacárékkal. Másrészt... hogy feltételezheted, hogy miután elárultad a bizalmam, és hidegvérrel képes lettél volna megölni, csak úgy visszatérek hozzád, és ismét a kegyelteddé válok? Elfordult tőle:

-Sajnálom... magadnak kerested a bajt. A halandók nem így működnek. 

Már indult volna vissza, mikor a vízisten egész egyszerűen levetette magát, elkapva a lábát. Szabályosan megalázkodott azért, hogy visszakönyörögje a herceget a kegyeibe:
-Kérlek, Felix- kissé meg is szorította- bármit kérhetsz. Isten vagyok, akármivel kiengesztelhetlek. A jégherceg visszanézett rá. Milyen ironikus... Az az istenség, akit annyi éven át tisztelt, akiben megbízott, most épp megalázkodik ő, egy egyszerű halandó lábai előtt. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre... Kitépte a lábát a kezei közül:
-Rengeteg szabályt áthágtál. Épp most hágod át a szabad akarat törvényét. Jogom van választani. És azok után, amit velem tettél, Semifar kegyeltje maradok. Hiába nézett olyan elkeseredetten utána a vízisten, ő ment tovább... vissza a domb túloldalára. Ahogy Aiskhülének beígérte, csatlakozott a tóban a csapathoz, a valódi családjához... 

minden út összefut

Jena kellemes napokat töltött a Di világban. Testvérével remekül kijöttek, Yuz megmutatta neki a környéket, Shakara mesélt neki a családról, az örökségéről, megtanította egy sokkal kifinomultabb alakváltásra. Jena örült a két pasinak, akik az életébe kerültek, rengeteg figyelmet kapott tőlük, és próbálta is viszonozni a kedvességet. Ennek ellenére viszonya Elisirrel nem volt rossz... sőt. Az egykori holdpapnőnek tetszett, hogy a lány ilyen tisztelettudó. Egyik reggelen, míg a két pasi távol volt, ők szertartásosan teáztak. Ahogy töltött a lánynak, az felemelte az apró csészét, és fejet hajtott, ezzel nemcsak köszönetet mondva, hanem egyben áldást is. Elisir letette a kannát, és felemelte saját csészéjét:
-Hogy érzed magad nálunk? Jena szelíden visszamosolygott:
-Csodálatosan, köszönöm. Rengeteg mindent tanultam- kissé merengve belebámult a csészébe. A hölgy észre is vette, hogy valahol a távolba kalandozott:
-Mondd csak, minden rendben?- megfogta a lány csuklóját. Jena kissé megrezzent, majd visszanézett rá:
-Nem, semmi... csak úgy döntöttem, hogy ma hazamegyek. Elisir kicsit nógatta:
-Dehát itthon vagy. A Sera lány megcsóválta a fejét:
-Nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetetekkel- letette a csészét, és visszanézett rá- egyszerűen úgy érzem, hogy itt lenne a helyem...

Elisirt kissé elszomorította, hogy a lány távozni kíván. A nap folyamán ezt tovább is adta Shakarának. Ő pedig felkereste Jenát, hogy maradásra bírja. Lánya épp a szobájában volt, és azokat az apróságokat csomagolta, amit itteni családjától kapott. Apja, ahogy rátalált, viharosan átölelte. A legifjabb Sera szólni se tudott, olyan váratlanul élte. A szörny pedig magához szorított, simogatta a fejét.
-Ne menj el, kincsem- mondta neki halkan. Jena megriadt egy pillanatra, majd hozzábújt:
-Kérlek, engedj vissza... Shakara ránézett, és megsimogatta az arcát:
-Talán nem érzed itt jól magad? Jena megfogta a mancsát:
-Nem arról van szó. Egyszerűen nem érzem magam ennek a helynek a részének. Mindig is Nixa volt az otthonom, anya mellett... Erre Shakara elérzékenyült. Ismét magához szorította lányát. Tudta, hogy tarthatja erőszakkal maga mellett, viszont túlságosan szereti ahhoz, hogy elengedje.

Hagyta is, hogy Jena készülődjön. Viszont elvonult a lakásoktól távol, hogy Sötétséggel beszéljen. Számon kérte a történtekért:
-Mégis miért csináltad ezt?- ordított elkeseredetten- egyenesen az arcomba nyomod, hogy van egy lányom, aztán pedig elszakítod tőlem? Az istenség azonban még a saját vérével szemben is megőrizte nyugalmát, és sunyi stílusát:
-Nem kell ekkora drámát csinálni, fiam. Úgyis olyan gyakran ingázol a két világ között. Bármikor láthatod a lányod. Különben is ez az egész nem ellened szól. Shakara ismét rárivallt:
-Akkor mégis ki ellen? Sötétség sejtelmesen elvigyorodott:
-A fiad ellen. Erre nemhogy Shakara felkapta a fejét, de távolban Yuz is meghallotta. Épp apja keresésén volt, mikor tanúja lett a párbeszédnek közte és az istenség között. Sötétség folytatta:
-Túlságosan elszállt magától, miután ráébredt, hogy milyen hatalom birtokában van a vérvonaladnak és a tőled örökölt áldások következtében. Ideje volt megtanulnia, hogy nincs egyedül ezzel a hatalommal, és nem tehet meg bármit, mint egy követelőző taknyos. Yuz pedig úgy érezte, hogy eleget hallott. Azonnal eliszkolt a helyszínről.

Jena épp visszafelé indult a másik világba. Bátyja pont összefutott vele. A kellemetlen információ ellenére örült, hogy megtalálta testvérét:
-Jena! A lány megfordult, Yuz pedig a nyakába ugrott. Húga meg is lepődött. Direkt nem akart nagy búcsúzkodást tartani, mert neki ugyanúgy nehéz volt megválni a többiektől, mint nekik tőle. Yuz vállán el is sírta magát, ahogy hozzábújt. Bátyja homlokon csókolta, majd halkan, kissé hadarva folytatta:
-Jaj ne... ne csináld, nincs semmi baj- megtörölte az arcát- nem haragszom, és nem is azért jöttem, hogy visszatartsalak. Jena lassan megnyugodott, majd visszanézett:
-Akkor miért jöttél, te lüke? Yuz megsimogatta húga vállát, és elmagyarázta:
-A saját üknagyapám csőbe húzott. Úgyhogy veled tartanék egy időre Nixába. Nem lenne sok, de ha nem bánod... A lány mosolya a füléig ért, és testvére nyakába ugrott:
-Dehogy bánnám! Egy percre se... A srác pedig ismét homlokon csókolta őt.

fekete-fehér, szürke

A királyi pár hosszabb ideje nem nagyon mozdult ki a palotából... viszont, ami a napokban történt rendbontás, épp elég okot adott nekik is, hogy személyesen megnézzék, mi történt. A határon lévő palotához az út fel volt dúlva, a testőrség máris körülállta a palotát Mao Zhu vezetésével, hisz félő volt, hogy őket is megtámadják. Viszont ahogy a rendbontók megérkeztek, a szemük elé kerülve, a nagy döbbenettől lejjebb engedték a fegyvert... hisz a határpalotához vezető utat nem más dúlta fel, mint Shayla szülei.

A királynő azonnal hangot is adott a felháborodásának:
-Ti meg mit kerestek itt? Apja szigorúan válaszolt:
-Megpróbálunk ismét észhez téríteni. Még mindig ezzel a senkiházival vagy? Ő nemcsak egy deghyomi, de ellenségeink, a Chomuu klán leszármazottja. Azonban Shayla átkarolta Focust, és ura is féltően őt. Mao Zhu pedig tett az őrökkel egy lépést előre:
-Felkérem Önöket az azonnali távozásra. A királynő anyja elhűlve fordult felé:
-Mao Zhu! Hát te is? A herceg bólintott:
-Ő a testvérem. Mint a bátyja, kötelességem kiállni mellette.

Az apa tovább fenyegetőzött:
-Ezt nem fogjuk ennyiben hagyni! Hatalmas sereggel jövünk vissza, és véget vessünk ennek. Tom Focus megőrizte hidegvérét a fenyegető szülőkkel szemben, és eképp is reagált:
-Méltóztassanak befejezni ezt a viselkedést. Mint a kettős birodalom királyának, ezért módomban áll bezáratni magukat. Csak azért nem teszem, mert a feleségemet tisztelem ennyire. Shayla felé fordult, majd vissza a szülei felé:
-Én viszont nem habozok lépni ezek után- feléjük mutatott, és a dühtől remegve folytatta- visszaűzlek titeket Mauek szigetére, ahová eddig is bújtatok. És ha el merészelitek hagyni, akkor halálbüntetéssel sújtalak benneteket. A szülők elképedtek. Láthatták, hogy lányuk nem viccel, és így, hogy mégis két birodalmat irányít, és meglehetősen tekintélyes testőrség védi, egy szavuk nem lehet ellene. Nem tehettek mást, mérgelődve elfordultak, és lassan odébb álltak. Tom Focus megölelte feleségét, és nyugtatgatta:
-Semmi gond, édesem... vigyázni fogunk rád. Shayla letörölte könnyeit reszketve:
-Na és rá? Ura átkarolta a hátát, és visszamentek a palotába.

Az egyik szobában mentek, ahol Mei állt, és egy szürke kölyökmacskát próbált nyugtatgatni a karjai között. Megörült, mikor meglátta a királyi párt:
-De jó, hogy jöttök- elmosolyodott- szegénykém, nem akar megnyugodni. Hiányolja a szüleit. Shayla átvette a csöppséget, magához ölelte, és simogatta a kis fejét:
-Semmi baj, kincsem, itt van anya... A király is csatlakozott, ahogy átkarolta Shayla hátát, és ő is megsimogatta nyugtatóan a kicsit. A kölyök érezte, hogy biztonságban van, és lassan kezdett megnyugodni.
-Minden rendben, Phernai- mondta Focus, ahogy a kicsi fejét simította végig- itt vagyunk. A királynő sóhajtott, majd megpuszilta a csöppség fejét:
-Én örülök, hogy szürke- nézett az urára- egy olyan szín, amely mindkét oldalt magában foglalja. De félek, hogy a szüleim bánthatják... Focus ránézett, és megsimogatta a hátát:
-Ne félj, édesem... azt se fogják tudni, hogy Phernai az unokájuk...

Jena a Di világban

A lelkesedéstől fűtve, hogy nincs egyedül, Yuz azonnal magával rángatta a lányt. Alig magyarázott bármit is, hogy mit csinál, vagy hova mennek... ha nem ejti meg véletlenül, hogy a sötét világba indulnak, akkor Jenának fogalma se lesz az egészről. Hogyne hallott volna a Di világról... csakhogy a nixaiak mindig kerülték. Nemigen volt odaát senki. Ki tudja, talán ő az első.

És valóban, semmi árulkodó jel nem utalt arra, hogy a másik oldalt teljes mértékben a sötétségre épült volna: a fű zöldellett, körbe hegyek, a völgyet pedig folyó szelte ketté, mely még a hegyekből folyt alá, és az ég kellemesen derűs. Yuz lelkesen felé fordult:
-Ugye, milyen szép? Itt lakom... Apám alkotta meg ezt a helyet... Jena körbenézett ámulva, majd vissza a srácra:
-Szóval... aki mindezt csinálta... Végig se tudta mondani, megjelent előttük egy magas, sötét bestiális alak. Shakara volt az, teljes pompájában. Fia lelkesen a nyakába ugrott:
-Szia apa!- majd vissza a lány mellé, és tovább mesélt- Nézd, kit hoztam! Ugyanolyan, mint mi. A meglepetéstől Shakara szóhoz se jutott. Alaposan végigmérte a vendéget, aki fiával ellentétben alázatosan fejet hajtott. A Di világ ura az arcát fürkészte, majd megkérdezte:
-Hogy hívnak, kis hölgy? A lány tisztelettudóan válaszolt:
-Jena Sera, uram...

Mielőtt Shakara ledöbbenhetett volna, a tudattól, hogy kivel is áll szemben, megjelent Elisir:
-Sziasztok!- majd fia felé fordult- Yuz, ki az új barátod? A srác átkarolta a lány derekát:
-Ő Jena. Gondoltam, megmutatom neki a világunkat. Shakara pedig megfogta az egykori holdpapnő kezét, és  halkan odaszólt neki:
-Drágám, beszélnünk kell. A mélyreható tekintetből és a bizalmas hangnemből Elisir sejteni vélte, hogy a dolog igencsak komoly. A két gyerekre nézett:
-Vezesd körbe a vendéged, Yuz. Biztos kíváncsi a környékre. Nem kellett kétszer mondani. A nyegle kis srác azonnal rángatta magával tovább a lányt.

A szülők közben bevonultak a lakásba. Elisir figyelemmel hallgatta urát. Shakara igencsak vonakodva, és láthatóan idegesen kezdett bele mondanivalójába:
-Annak idején, mikor több világon át kerestelek, az egyik helyen nagy hibát követtem el. Felszabadítottam egy népet, és a győzelem után hatalmas ünneplésbe kezdtünk. Elvetettem a sulykot, és elvesztettem a fejem... ugyanis lefeküdtem valaki mással. Abban az állapotban nem gondoltam bele a következményekbe, és az egész éjszaka képe is homályosan maradt meg. Szóval... nem akarok mentegetőzni, sajnos kitérőt tettem, és ezek után minden jogod megvan, hogy haragudj rám.

Elisir azonban egy szót nem szólt. Némán, némi döbbenettel hallgatta végig Shakarát. Ahogy befejezte, először sóhajtott, és csendben meredt maga elé. Igyekezett feldolgozni ezt az új információt, és valahol csalódottságot is érzett... de hidegvérrel akarta ezt a problémát megoldani. Shakara közben csak feszülten figyelte, hogy mégis mit reagál ezek után. Marad? Elhagyja őt? Talán száműzi a lányt?

A feszült merengés után végül Elisir felállt, majd az ablakhoz sétált. Kifelé nézve mélyedt gondolataiba még egy ideig, ahogy még egyszer végigment minden egyes megvitatandó ponton. Végül sóhajtott, és visszanézett urára:
-Valóban nincs mentség arra, amit tettél, főleg így, hogy látható bizonyítéka van. De akkor, azon az estén nem maradtál ott, hanem mentél és kerestél engem tovább- halványan elmosolyodott- és azt hiszem, ez a mérvadó.  Shakara erre felkapta a fejét. Milyen megbocsátó asszony az ő felesége, annak ellenére, hogy szerelmüket így elárulta. Elisir intett:
-Gyere... Shakara nemcsak odament hozzá, de át is ölelte. Az egykori holdpapnő is hozzábújt szorosan... majd ahogy elengedték egymást, kimutatott az ablakon:
-Nézd csak- pont a két gyerekre láttak, ahogy a griffel játszanak- Yuz olyan boldog, hogy egy vele egykorúval lehet együtt. Visszanézett az urára:
-Még ha így is történt, örülök, hogy van testvére. Eddig egyedül volt, és követelőzővé vált. Ahogy Shakara is elnézte őket, ő is láthatta, hogy azok ketten milyen jól megértették egymást. Elmosolyodott.

Elisir visszanézett rá:
-Nem akarod méltóképpen üdvözölni a lányod? Ura visszanézett rá:
-Csak, ha te is jössz, és ugyanúgy el tudod őt fogadni. Az egykori holdpapnő örömmel bólintott, és elindultak kifelé...

Bászt gyermekei: a tűz és a víz kegyeltjei

Még a világ hajnala volt. Az istenek épphogy megtalálták a helyüket az épphogy kiforrt égen és földön. Az anyagi élet istenei között Bászt volt az első, a macskaistennő, így elsőként gyermekeit, a macskákat hagyta a földön. A tűzisten és vízistennő már akkor felosztották maguk közt a föld egét... így Bászt rájuk bízta gyermekeik nevelését.

Így lett a tengerkék víz alatti első macskák a Contrast klán: fehér alapon fekete csíkosak, mivel a vízistennő mindenhol az ellentétet látta: a fény-sötétségben, a hideg-melegben, magában és a tűzben... sőt, még önmagának is ellent mondott azzal hogy egyszerre volt gőz, víz, és jég. A lángvörös ég alattiakból viszont a Chomuu klán lett: szürkék voltak, mint a hamu, beleolvadva a földbe, a vízbe, a levegőbe, elvegyülve más közt, mint a tűz, amely annak idején kereste a helyét az elemek közt, végül helyet találva az élet tüzeként.

Az ellentét viszont igen korán kiéleződött, főleg a vízistennek köszönhetően. Azonnal nemesi rangot adott a Contrast klánnak, és fontos ügyekkel bízta meg őket. És habár nem is mindig, de gyakran került Contrast a trónra, miután Nixa fővárosa is felépült. Ezek a macskák nemcsak egyszerű kegyeltjei, hanem odaadó szolgái is voltak az istenségnek. Gyakran keveredtek a jégoroszlánokkal is, hogy bebiztosítsák erejüket, erősítsék vérvonalukat. Ezzel szemben a Chomuu klán elszórva volt, minden rétegben, minden osztályban. Békésen és csendben tevékenykedtek, a tűz tanítása szerint ott segítve, ahol lehetett, legyen az kicsi, vagy nagy. De egy Chomuu leszármazott se tudott trónra kerülni.

Az idők folyamán aztán nemcsak a szokások, a lakosok, de a nevek is változtak: az évezredek során a vértiszta Contrast klán neve először, Conductóra, végül Constructorra változott, mint vezető és építő. Olyannyira megőrizték az ősi vér nemességét és tisztaságát, hogy a fehér alapon fekete csíkok tökéletesen megmaradtak. Ezzel szemben a Chomuu klán, akik annyiféle kaszttal keveredtek, ahogy minden társadalmi rétegben jelen voltak, a nevük nemcsak Haira, Hire, majd aztán Focusra változott, de szürkéből egészen kékre váltott a színük is: hamuból tűzzé váltak, így aztán ösztönösen elindultak felfelé a ranglétrán is, a tűz szenvedélyétől megindítva.

Végül ketten maradtak mindkét oldalon: a Contrast klán utolsó tagja, Shayla Constructor, mely nemesi származásánál fogva érdemelte ki Nixa trónját, és a Chomuu klán utolsó tagja, Tom Focus, klánjából a legelső, aki eljutott a trónig...

Yuz

Álmos reggel a kék főváros határán. A Nap épphogy felkelt, a levegő balzsamos volt... és a föld finoman, de jól érezhetően megremegett. A lakosság fel is kapta a fejét, hisz a környéken nagyon ritka a szeizmikus aktivitás. Ha mégis van... az bizony rossz előjel. A határhoz közeli lakosok ki is rohadtak, hogy megnézzék, mi az ördög folyik. Valaki volt is ott... Egy fiatal, hosszú barna hajú, zöld szemű, zöld ruhás suttyó. Ő gerjesztette a szeizmikus tevékenységet, ahogy a földet fogta. Miután meglátta, hogy előjöttek, a népek, felállt, és kihívóan elvigyorodott:

-Előjöttetek végre? Feltartotta a kezeit, és villámokat szórt az égbe:

-Melyikőtök mer kiállni ellenem, Yuz, az elemek ura ellen? Meglepetésére a válasz azonnal érkezett, határozottan, az egyik sarokból:

-Én...

A srác arrafelé kapta fejét. Jena Sera nézett rá vissza. A lány emlékezett, amit Sötétség mondott neki az ellenfeléről... hogy meg fogja ismerni. És mióta ez a kölyök a városban van, azóta valami furcsa, ismerős vibrálást érzett a levegőben. Yuz meglepetten nézett rá. Úgy tűnt, ő is sejteni vél valamit a levegőben. Végül csak elvigyorodott:

-Egy lány?- majd körbenézett a többieken- ennyire vesz engem Nixa komolyan? Jena közelebb lépett, ki a tömegből:

-Felkérlek, hogy állj le- mondta- ne háborgasd őket. A kölyök elvigyorodott:

-Ki mondja meg? Te? Ekkor egy sötét nyíl suhant el közvetlen az arca mellett... épphogy csak súrolta. A felismeréstől a földbegyökerezett. Jena pedig még kitartott kézzel állt még mindig vele szemben:

-Igen- válaszolt- pontosan én. 

Yuz még mindig pillogott:

-Ez sötét mágia lett volna az imént?- gondolta, majd visszanyerte lélekjelenlétét- nem érdekes, ilyet bárki tud. Azzal megindította ellene az első támadást, tűzzel. Öklei tűzben égtek. A lányt meglepte ellenfele gyorsasága, nem is tudott időben kapcsolni. Az első ütéssel végigfarolt a földön. A lakosok megijedtek, és már futottak volna a segítségére, hisz Jenát mindenki szerette. De a lány egész egyszerűen feltápászkodott. Maga a látvány csúnyább volt, mint a kár, amit elszenvedett. Yuz pedig ismét támadt. Ezúttal viszont Jena felkészült. A srác felé fordult kezeit felé fordítva, és felsikított. Olyan hangrobbanást idézett elő, hogy a bámészkodók inkább fülüket fogva elmenekültek... a srác pedig pár száz métert repült arrébb. Alig ért földet, Jena máris a nyomába volt, egy újabb hangtámadással:

-Echódárda! 

Yuz épp az utolsó pillanatban eszmélt fel, és egy sötét falat húzott fel maga elé. Ez elnyelte ellenfele támadását.   Mielőtt a lány felocsúdhatott volna, a srác elkapta a lábát, így elhasalt a földön. Yuz pedig felállt:

-Honnan ismerted ezt a támadást? Közben megidézett egy fekete lándzsát, amivel készült leszúrni őt. Szerencsére Jena azonnal megfordult, megragadva a srác karját:
-High voltage! Az elektromos támadástól Yuz megidézett fegyvere eltűnt, és meg is hátrált. A lány pedig felvette lila sárkányember alakját, és támadóállást vett fel:
-Figyelmeztettelek, hogy állj le! A srác ugyanúgy alakot öltött... zöld sárkányemberét. Ellenfelére fújt:
-Ki vagy te? Honnan ismered ezeket a technikákat? Meg se várta a lány válaszát... úgy irigyelte tőle a sajátjáéhoz oly hasonló erőt, hogy azonnal nekiesett.

Jena felsikított a karmok és fogak váratlan támadásától. Még mielőtt bármit is léphetett volna, Yuz rátett még egy lapáttal:
-Gömbvillám támadás! Ellenfelét szabályosan a földbe fúrta. A lány érezte, hogy még mindig nem elég gyors sráchoz képest. Ahogy próbált feltápászkodni, Yuz újabb elektromos támadással készült. Jena ijedtében csak egyetlen ésszerű lépét tudott tenni:
-Veloce, come il lampo! A villám sebességével tűnt el arról a helyről, ahová a következő másodpercben már a srác támadása sújtott le. Szerencsésen kiért az üregből, zihálva. Yuz észlelte, hogy a másik sárkány mögötte van. Lassan megfordult:
-Nem vagy ellenfél számomra. Látom, már fáradsz. A lány felnézett, és elmosolyodott:
-Viccelsz?- lassan lenyugodott, és ismét felállt- most kezdek belejönni.

Yuz elvigyorodott:
-Ahogy én is. Majd összecsapta tenyereit:
-Yuz Smeralda! Egy hatalmas, lila, keleti szellemsárkány alakjában jelent meg, akinek aranyszárnyai, aranysörénye, és smaragdszemei voltak. Diadalmasan felordított, majd a lány felé fordult:
-Az arany psicadelica vére... apám legbecsesebb öröksége az áldások és képességek mellett. Azonnal le is sújtott. Jena azonban még mindig a villám gyorsaságával ügyesen cselezte a bestia csapásait. Végül egy kicsit arrébb libbenve felnézett rá:
-Tudod... nekem is van még pár trükk a tarsolyomban. Azzal felállt, kezeit feltartva a magasba, leírt maga körül egy kör:
-Aco, ti invoco! A kör zölden felizzott, és megjelent benne egy lila, fekete szárnyú, fekete sörényű griff, csőrén zöld csíkokkal. Ahogy Jena megidézte őt, egyesítette vele erejét. A fényjelenség után az ő arcán jelentek meg a zöld csíkok, szárnyai nagyobbakká váltak, mancsai, lábai sárgák, griffszerűek. Azonnal megindult Yuz felé. Ezutóbbi teljesen ledöbbent:
-Micsoda? Hogy idézhetted meg apám griffjét! Hiszen az...

Végig se tudta mondani, a lány már le is sújtott, méghozzá többszörösön. Ebben az alakban kisebb, és gyorsabb volt, mint Yuz. Így mikor ellenfele észbe is kapott, és próbált támadni, egyszerűen nem tudott. Nem tudta utolérni. Jena pedig nemhogy több sérülést ejtett a srácon, de a szárnyát, és a hátsó lábát is eltörte. Az egyik manőver során ráadásul Yuz olyan rosszul időzített, hogy a lány helyett sikerült saját magát vállon harapnia. Ekkor már fel is ordított, és megtántorodott. Leszállt a földre, mert ezek után biztonságosabbnak érezte számára a stabil talajt. Zihált.

Jena pedig elé libbent, tisztes távolságot tartva, fürkészve a tekintetét. A bestia nem épp bizalmasan nézett rá vissza... de látszott, hogy nincs több ereje támadni. A lány rákérdezett:
-Elég volt? Yuz dünnyögő morgása igent jelentett. Jena nyugtázhatta magában, hogy most már vége. Elengedte Acót, a griff távozott a lelkéből, a zöld csíkok eltűntek. Ezután széttárta karjait. A megidézett fény egy tökéletes gömbben izzott békésen körülötte. Úgy tűnt, a látványtól ellenfele is lassan kezd megnyugodni. A barátságos fény hatására lassan leült, bár kissé ügyetlenül a sérülések miatt, smaragdzöld szemeivel pedig itta a jelenséget. Jena elmosolyodott. Valóban, a fényen keresztül csillapította le a srácot. Lassan oda is repült hozzá, és megsimogatta a fejét. A nagy sárkány ezt nagyon jó néven vette, jól esett neki. Még a szemeit is lehunyta. A lány szelíden elmosolyodott:
-Meggyógyítalak...

A fény ekkor vakítóan elkezdett izzani körülöttük... majd a következő pillanatban, ahogy lassacskán kialudt, már emberi alakban voltak mind a ketten, a sérüléseik mind eltűntek, és egymással szemben térdeltek. Yuz még mindig lehajtott fejjel, amint Jena keze volt. A lány lassan elengedte őt, és kíváncsian fürkészte az arcát. A srác sóhajtott, majd felnézett érdeklődve:
-Fura vagy te, hogy ennyi mágiát tudsz- mondta, kivételesen nyugodt hangon- ki vagy te? A lány elmosolyodott:
-A nevem Jena Sera. A srác gúnyosan felhorkant:
-Az nem lehet... Teljességgel kizárt, hogy te Sera légy! Jena kérdően nézett vissza rá:
-Miért? Mégis mire alapozva? A srác felállt:
-Azért, mert én vagyok az utolsó. Yuz Sera... Shakara Sera és Elisir Chiari egyetlen gyermeke... 

provvidenza del Buio

A tanítási időszak igencsak masszív volt, Jena Serának nemcsak az eddigi képességeit kellett igen keményen fejlesztenie, hanem újakat tanulnia, és ugyanolyan magas szinten tartania, mint az eddigieket. A sűrű hónap végén ráadásul külön Sötétségnek be is kellett mutatnia a tudományát. Az istenség külön a Hold tó partján figyelte a lány bemutatóját.

Jena valóban nem aprózta el, minden mágiából a leglátványosabb prezentálta: lila sárkányember alakját öltötte, hangrobbanást idézett elő, mellyel földmozgást indított meg. Ezt követően felrepült, teste lángokban égett, gömblángokat dobált, majd egy egyszerű mozdulattal a tüzet elektromos árammá változtatta. A fél mezőt csúnyán végigégette. Ezt követően fekete cirádák jelentek meg arcán és kézfején. Ezzel készült rá a démonmágiára, mellyel különböző alvilági lényeket idézett meg. De nemcsak megidézte őket, hanem morbid módon saját maga ellen is fordította őket. Ehhez mindig nagy akarat kellett, hogy a démonmágiával megidézett bestiákat valaki saját maga ellen merje fordítani, hisz a túlélési ösztön ezt a parancsot erőteljesen blokkolja. De a lánynak sikerült. Ahogy a rémségek megindultak felé, úgy ő fekete lángokat idézett, és darabokra szelte őket. A megidézett lények ezután elhamvadtak. Hatalmas pusztítás maradt Jena mögött.

Leszállt ezután a földre, és felnézett az istenségre. Sötétség épp vele szemben ült, és bólintott:
-Szép...- majd sejtelmesen elmosolyodott- de mintha valami hiányozna. Jena visszamosolygott:
-Valóban nem végeztem még. Letérdelt, és kezét a földre tette, széttárva szárnyait. Fénykör keletkezett körülötte, és a sugár szelíden végigkúszott a tájon esett sérüléseken. Minden, amit a bemutató során a lány okozott, lassan helyreállt: a föld, a kiégett fű visszanőtt, a félelmetes hatalom feszültsége szépen szertefoszlott. Ahogy a legifjabb Sera végzett a fénymágiával is, ismét emberi alakot öltött, elengedte a földet, és tisztelettudóan nézett vissza az istenségre.

Sötétség elmosolyodott:
-Csodálatos volt, gyermekem. Készen állsz. Jena értetlenül nézett vissza rá:
-Mire? A sötét isten ismét sejtelmesen elmosolyodott, és a megszokott színészies stílusában kezdett el magyarázni:
-Tudod, kedvesem, van itt valaki, akinek a fejébe szállt a hatalma. Azt szeretném, ha te megállítanád. Ne öld meg... csak győzd le. Éreztesd vele, hogy nem körülötte forog a világ. A lány kissé elbizonytalanodott... majd végül rákérdezett:
-Honnan fogom megismerni? Sötétség sejtelmesen elmosolyodott:
-Minden bizonnyal meg fogod ismerni- majd felállt, és odalépett hozzá- de talán nem árt, ha még egy apróságot megtanulsz. A legifjabb Sera szemei elkerekedtek:
-Micsodát? Az istenség ábrázatán titokzatos félmosoly jelent meg:
-Hallottál már Aco megidézéséről?

alle tombe

Mao Zhu a Háromtornyú Vár kertjében cirkált, mikor meglátta öccsét az egyik fa alatt. A jelenségre felkapta a fejét, és lassan elindult felé. Ahogy közeledett, látta, hogy Tom Focus egész pontosan két emléktáblával szemben térdel. A lapok fehér márványból készültek, tökéleresen simára csiszolva, mindkettőbe, a nemesi család jele mellett ősi deghyomi írással egy-egy név volt finoman belefaragva: Shamu Focus és Fazu Aylan.

A herceg letérdelt testvére mellé, majd végigmérte a síremléket:
-Nagyon szép lett- visszanézett öccsére- ez méltó emlék lesz számukra. Focus bólintott:
-Igen, én is úgy vélem... Szerettem volna valami különlegeset adni, amivel meghálálhatom, amit tettek. Mao Zhu átkarolta a hátát:
-Minden rendben? A király bólogatott:
-Persze, persze...- majd kissé elmélyedten folytatta- csak jól esett, hogy megjelentek álmomban. A lidércnyomás végén tökéletesebb megerősítést nem is kaphattam volna.

A herceg ránézett:
-Szóval igaz? A lelkiismeret-furdalásod csapdájába estél? Testvére bólogatott:
-Igen- majd ránézett- de te is emlékszel, mi történt aznap, ugye? Mao Zhu bólintott:
-Tisztán. Nem nézték jó szemmel, amit tettél, és tapintható volt a feszültség a levegőben. Mindketten éreztük, de mivel voltál értük a felelős, így téged mindez sokkal erősebben ért. Nem is okollak azért, amiket akkor mondtál... Ezután elmosolyodott, és biztatóan megpaskolta a hátát:
-De akkor a békekötés a legjobb dolog volt, amit tehettél. Nemcsak Nixa érdekében, hanem Deghyoméban is. Eddig az állandó háború minden fejlődés elől elvitte a pénzt, mind a fegyverkezésbe, a katonaságba... és nemhogy fejlődni nem lehetett így se gazdaságilag, se kulturálisan, de minden harc rengeteg életet követelt... Tom Focus bólintott:
-Igen, utólag beláttam, hogy jól döntöttem... is ki is használtam a fejlődések adta lehetőségeket.

Mao Zhu elengedte őt:
-Akkor nincs mi miatt szégyenkezned. A néped jól él, és boldog- majd a síremlékre nézett- a szüleink büszkék lennének rád. Öccse visszanézett rá:
-Rád is. Ha nem talállak meg akkor, és állítalak a helyemre, akkor az elfuserált tervemből nem lesz békekötés...

luz de la suevidad

Kicsi valóban komolyan vette Jena tanítását. Nemcsak azért, mert Sötétség ezt különösen meghagyta ezt neki, hanem mert szerette volna, hogy lánya a lehető legtöbb tudást elsajátítsa. Jena az apjától öröklött erő és áldások mellett anyja a démon mágiát tudta vele megosztani. Kicsi ennek ugyan nem volt mestere, de remekül bánt vele, és úgy vélte, hogy ez elég, hogy gyermeke is megtanulja. Az igazán meglepő lépés mégiscsak az volt, amikor felvitte őt Északra, Semifar udvarába.

Jena ragaszkodott hozzá, hogy a kristálypalotába egyedül menjen be. Az elmúlt napok intenzív tanulásától úgy belendült, hogy nem érzett lehetetlent: mindent vállalt, mindennel szembenézett. Most is, ahogy egyedül sétált a trónterem felé a hűvös oszlopok közt. Az istennő valóban ott volt... sárkány alakban. Úgy tűnt, már várt rá, ahogy olyan figyelemmel, tiszteletteljesen ült. Jena Sera letérdelt vele szembe, és meghajolt. A bestia ekkor megindult felé, és odahajolt hozzá. A lány egy cseppet sem félt. Sőt, merészelte a bátorságot, hogy megsimogassa az istenség fejét.

Ekkor Semifar emberi alakot öltött. Vendégével szemben ült, szelíden mosolyogva:
-Üdvözöllek, Jena Sera. Rengeteget hallottam már rólad. A lány először nem tudott mit szólni. Csak gyönyörködött az istennőben. A fény ura elmosolyodott ismét:
-Elvitte a cica a nyelved? Pedig mikor eredeti alakomban voltam, nem féltél tőlem. Jena észbe kapott, és állta Semifar tekintetét:
-Nem értek valamit, úrnőm. Hirtelen ebbe a masszív tanulásfolyamatba találtam magam. Nem mintha nem élvezném, sőt... örülök, hogy ennyi mágiát képes vagyok használni. De hogyhogy tőled is kell tanulnom? Sötétség miatt?

A fehér istennő pedig türelmesen mesélt:
-Sötétség és én valóban összetartozunk. Ahogy folytatta, a terem elsötétült, és csak körülöttük világított sejtelmesen a fény- leszámítva azt a pár pontot, ami a felettük fénylett:
-Te, mint a távoli leszármazottja tudod, hogy a sötétség uralja a világot... az mindennek a kezdete és véget. De teret enged a tisztító fénynek.
-Ha teret enged neked- kérdezte Jena- akkor miért tartják gonosznak? Semifar sejtelmesen rápillantott:
-Mert minden másnak is teret enged. Mint az első teremtő erő, ugyanúgy származik tőle a rossz, mint a jó. Így helyet talál nála a gyűlölet, a rettegés, a kegyetlenség, és ő így marad pártatlan. Én viszont csak a türelemnek, a gyengédségnek, a szeretetnek adok teret... mindannak, ami épít, ami jobbá tesz. Ezért vagyok a Sötétséggel, hogy újra és újra megtisztítsam, ahogy ő újra és újra feltámaszt valahányszor kialszom.

Jena meglepettnek tűnt. Végigmérte az istennőt:
-Nem gondolnám rólad, hogy annyi kegyetlenséggel meg tudsz küzdeni. Annál sokkal gyengédebb vagy... Semifar elmosolyodott:
-Jól látod... és tévedsz is. A szeretetnek és a szelídségnek sokkal nagyobb ereje van, mint gondolnád. A lány fejére helyezte tenyerét, és közelebb hajolt:
-Ha megtalálod magadban ezt a fajta fényt, akkor a legfélelmetesebb akadály is eltörpül. Ha pedig egyensúlyban helyezed a vérvonaladdal, akkor könnyebben mérlegelsz. Meglátod minden helyzetben a helyes utat.

Végigsimította a lány fejét, aki lehunyta a szemeit. Ahogy elmélyedt, átadva magát a hely varázsának, és az istennő jelenlétének, egyre tisztábban látta a célt. Az apró fények kialudtak feledtük, és a körülöttük lévő fény is lassan gyengült. Semifar egy percig sem aggódott. Soha nem félte a sötétet. A fény már épphogy csak derengett körülöttük, sejtelmes félhomályba burkolva őket... mikor Jena elmosolyodott, és erősen könnyezni kezdett. A könnyek erősek fénylettek. Az istennő nyugtatóan simogatta a lány fejét, aki végül csak ennyi mondott:
-Megtaláltam...

finalmente, ci sei

Jena Sera egyedül kelt. Általában ez volt a megszokott, tudta, hogy Randy később érkezik. Viszont amitől más volt ez a reggel, az a friss sütemény és tea illata, amely felkúszott hozzá az emeletre. Kissé meg is lepődött. Barátja megérkezett volna már? Ki is kászálódott az ágyból, hogy megnézze, mi folyik odalenn.

Egy tálca sütemény és a tea már ott volt az asztalon... az egyik széken pedig egy régi, de ismerős alak: egy fiatal, barna hajú, nemes ruhás nő. Jena szemei elkerekedtek. Rosszul lát vagy még mindig álmodik? Kissé elbizonytalanodott, hogy érzékei becsapják... végül rákérdezett:
-Anya? Kicsi elmosolyodott, majd felállt:
-Szia...

Jenának ennyi elég is volt. Azonnal a nyakába ugrott, és bújt hozzá:
-Hol voltál ennyi ideig?- fakadt ki, ahogy ölelte. Kicsin úrrá lett a szégyen. Ahogy végigsimította gyermeke haját, úgy kereste a keserű szavakat, hogy elmondhassa, hogy mindent elrontott. De amikor szóra nyitotta a száját, Jena folytatta:
-Tudod mit? Nem is fontos- majd örömteli tekintettel nézett fel rá- az a fő, hogy te itt vagy. És tudtam, hogy vissza fogsz jönni... mindig tudtam. A gyermeki ártatlanság és megbocsátás... micsoda kincs. És habár Kicsinek nem kellett magyarázkodnia, így is érezte, hogy mennyivel kevesebb, mint lánya. Megsimogatta Jena fejét:
-Hogy vagy? Rég láttalak.

Lánya megragadta a kezét, és azonnal belekezdett a lelkes mesélésbe:
-Jaj, képzeld... volt egy alabástrom lámpás, amit elvittem az arab negyedbe. Aztán van az a srác az RTG-ről, aki itt maradt a járvány után. Emlékszel rá? Azóta együtt vagyunk! Aztán Shayla hercegnő és Tom Focus összekötötték a birodalmat, és eltűnt a határsivatag. A három kapu is üresen áll...  Kicsi viszont elmosolyodott:
-Örülök, hogy jól vagy- és homlokon csókolta a gyermeket- mi viszont tanulni fogunk egy kicsit. Jobban meg kell ismerned az erőd. Jena elvigyorodott:
-De hát ismerem az erőm. Az enyém a hang, a tűz, a villám, és a sötétség. Kicsi sejtelmesen elmosolyodott:
-Ez még csak a jéghegy csúcsa...