2011. november 27., vasárnap

Tora mon-To

Az első, Keleten töltött éjszaka után Hobi az átlagosnál is kipihentebben érezte magát. Talán az előző napok hosszú gyaloglása és a helyi atmoszféra együtt kifejtette jótékony hatását. Ahogy reggel gyalogolt az udvarban, meglátta az éppen edző tigrist. Azonnal inspirálódott. Odasietett hozzá:
-Hé, Traxx! A nagydarab harcos lassan felé fordult. Hobi lelkesen vigyorgott:
-Mondd csak, lenne kedved edzeni velem? A tigris elmosolyodott, majd támadóállást vett fel:
-Már egy jó ideje vágyok egy külsős kihívóra. Mutasd meg, mit tudsz. A fehér puma levette felsőjét, és oldalra hajította. Ezután mély, erőteljes ordítással megindult felé.

Traxx bezzeg szép türelmesen állt a helyén. Szépen megvárta, míg ellenfele felugrik, zuhan felé a lábát kinyújtva, hogy pofánrúgja... erre megragadta a bokáját, és egy laza mozdulattal falhoz vágta. Hobi szépen nyekkent, majd meglepetten nézett vissza a tigrisre:
-Hú, erre nem számítottam- tápászkodott fel- te tényleg jó vagy. A tigris elmosolyodott:
-Köszönöm. Viszont alig, hogy kimondta, a cowboy ismét támadásba lendült. Épp az utolsó pillanatban blokkolta... majd négy-öt egymást követő támadást is. Végül megragadta a puma csuklóját, és áthajította. Hobi most a földön nyekkent, majd felpillantott a harcosra:
-Ne is próbálkozzak, ugye? Traxx bizalmasan elmosolyodott:
-Próbálkozni mindig lehet.

Jungela ezzel szemben szokatlanul csendes volt. Még Levát is diszkréten kerülte. Különösen megriadt tőle. Ez a viselkedése a nagymesternek is feltűnt, amikor együtt teáztak.
-Teljesen más vagy tegnap óta, gyermekem. Akarsz beszélni róla? A mókus belebámult a csészébe, majd nemes egyszerűséggel válaszolt:
-Nem... nem akarok. A szájához emelte a csészét. Ekkor látta, hogy szemben vele Kai ugyanúgy üríti a csészéjét, és közben felvonja a szemöldökét. Jungela sóhajtott:
-Ismét meggondolva... azt hiszem, igen. A róka letette a csészét, majd a lányra nézett, figyelmesen várva beszámolóját.

Jungela kissé habozva, de belekezdett:
-Hol van Tora? És miért akadt ki úgy Leva, mikor megemlítettem? Egészen megijesztett. A nagymester mélyen sóhajtott, majd nyugodtan elmagyarázta:
-Le van-Te és Tora mon-To nagyon jól összedolgoztak. Még a Tanuki testvérek sem érhetnek a nyomukba. Viszont Tora úgy vélte, hogy túl sok a jóból, és ez megbillenti az egyensúlyt. Így maga keresett gonoszt, hogy arról az oldalról állítsa helyre az egyensúlyt. Megkeresett egy elátkozott kristályt, ami szörnyeteggé változtatta, és átvette szelleme és teste felett a hatalmat. Le van-Te amint tudomást szerzett róla, azonnal mindannyiunk elé rohant, és szállt szembe a bátyjával. Saját kezűleg vetett véget az életének, megakadályozva, hogy Tora akár nekünk, akár másnak árthasson. Azóta Leva nemcsak végig a bal vállán visel egy kígyó alakú sebhelyet, de a tény, hogy saját magának kellett megölnie a bátyját, azóta is kísérti. Nagyon szerette őt...

Ahogy ezt hallgatta, Jungela egyre megsemmisültebben ült a székben, és bámult a csészébe. Lassan könnybe lábadtak a szemei, és egész testében megremegett:
-Nem tudtam...- szipogott- én is szerettem Torát. Annak idején olyan dolgokra világított rá, amikbe azelőtt bele sem gondoltam. Kai megsimogatta a lány vállát:
-Nincs semmi baj- majd töltött neki teát- nem is tudhattad. Sok idő telt el, mióta itt jártál. Tora mon-To pedig sajnos magának köszönhette a bajt. Jungela bólogatott, majd könnyek közepette kiitta az elszorult torkának enyhülést biztosító teát...

doesn't count at all

Gita deira Ardis T'het körülbelül két hónapja elkezdett visszatérően húgáról álmodni. Ilyen Cala halála után nem volt. Most viszont egyre többször, egyre sűrűbben, egyre élethűbben. Nem egyszer felriadt miatta az éjszaka közepén is. Az egyik ilyen alkalmat követően már annyira elege volt ebből a sorozatos álmatlanságból, hogy inkább felvett egy hosszú kabátot, és kiment egyet sétálni, hogy kiszellőztesse fejét.

A város utcái különösen csendesek éjszaka. Mindenki alszik. Talán a bolygó másik, napcsillag-világította felén van valami, de Gita ezt csak elképzelni tudja. Felnézett az égre. A Garutea teljes fázisában volt, és a T'het gyűrűszerűen összeállt maradványai sejtelmes ezüstcsillámként derengtek az égen. Hosszasan nézte a teli holdat...  A garuteai alakváltók... milyen fura lények. Az őseik egy sokkal távolabbi helyről származnak, olyan nyelvet beszélnek, amit Rhynnen és T'heten senki más... és még ez a reinkarnáció dolog is, amely hihetetlenül magas materiális szinten valósította meg az "energia nem vész el, hanem átalakul" elméletet. Nem is csoda, hogy ezen hold lakói váltak az első alakváltókká...

Ekkor ismét felvillant előtte a húga léleklenyomata. A hideg végigfutott a hátán. Talán Cala tényleg él? Felnézett a teli holdra. Talán a Garuteán van? Ekkor bevágott még egy kép... Kaaelidasché. Ott fénylett az az ezüstös aura. Innen már semmi kétsége nem volt. Azonnal, úgy ahogy van, fogta magát, és beszállt az űrsiklójába, és elszállt...

M1-UT3 ismerős objektumon észlelt az égen. Utána fordította a fejét, majd elindult, mikor látta, hogy a gép a palotától nem messze száll le. Gita meglepetten nézett körbe, mikor kilépett, több napos utazás után. Nem egészen így nézett ki a bolygó, mióta utoljára látta. Aztán megpillantotta a lelkesen elégszáguldó mechát, aki aztán mélyen meghajolt előtte:
-Gita deira Ardis T'het... örülök, hogy visszatértél- felegyenesedett, és szembe fordult vele- felismertem a járműved. A lány ismét körbenézett, majd vissza a robotra:
-Szépen megváltozott a hely. Mi történt itt? Maya készségesen válaszolt:
-Azóta, hogy visszahoztátok ide az életet, új gazdáink is lettek, akiket szolgálhatunk. Ők más, távoli világokból jöttek. Gita bizalmasan rámosolygott:
-Ezt örömmel hallom. Akkor már kiteljesedhettetek. Aztán elkomorult, és közelebb lépett a mechához:
-Mondd csak, Maya... nem láttál egy hozzám hasonló lényt a bolygón, egészen véletlenül? M1 alaposan végigmérte a jövevényt, helyenként hosszabban elidőzve, majd válaszolt:
-Hogy nem ismertem fel eddig- jegyezte meg- valóban hasonlít rád. Megragadta Gita kezét, és elindult vele:
-Gyere...

Jóval arrébb, Ny-Uraniborg városa és a régi város romjai közötti réten Ferlex és C4 játszottak. Utóbbi most ezüst páncéljában,sebesen rohangált, az oroszlán pedig próbálta levadászni. Úgy tűnt, barátnője túlságosan is gyors... viszont amint elég türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot, úgy sikerült lecsapnia rá. Átbukfencelt, olyan lendülettel kapta el Silvert, aki ezt követően átváltozott a karjai között, és nevezett. Ugyanúgy bújt a hatalmas bestiához. M1 pont akkor ért oda Gitával. A jövevény szemei elkerekedtek, mikor meglátta az ezüstpáncélost átváltozni, majd a fenevad karjai közt felszabadultan nevetgélni.
-Cala!- kiáltott fel. C4 meghallotta őt. Mélyen elgondolkozott... az egyik foszlányból ismerős volt neki a hang. Felnézett az oroszlán mögül. Ő is ugyanúgy megpillantotta Gitát... aki közben meghatottan elmosolyodott. Silver egy pillantással közölte Ferlex-szel, hogy bocsásson meg neki egy percre, majd elindult a jövevény felé.

Gita viszont nem várta meg, míg a másik lány odaér hozzá. Egész egyszerűen a nyakába ugrott:
-Hát itt vagy... Semmit nem változtál. Ugyanúgy nézel ki, mint mikor utoljára láttalak- hebegte. C4-nek már szerencsére nem volt ismeretlen ez a helyzet... de ugyanolyan kellemetlen volt. Megfogta a jövevény kezeit, majd ránézett:
-Te vagy, Gita, igaz?- nézett rá érdeklődve- te voltál a nővérem... Gita kissé szomorkásan felkacagott:
-Még mindig az vagyok, te kis lüke- ismét átölelte- ne haragudj rám... Sokszor túl szigorú voltam veled. Túlságosan el akartalak határolni az érdeklődési köreidtől, a vágyaidtól. Pedig nem ártottál azzal, hogy bizonyos határokat átléptél... sőt...

Silver sóhajtott. Eszébe jutottak azok az előző életbeli emlékek, melyek során Gita ezeket a dolgokat mondta. De az egész olyan távolinak tűnt, hogy egyáltalán nem érezte, hogy bármi hatással lennének rá. Ismét a jövevényre nézett, és a vállára tette a kezét:
-Ez már nem számít. Már nem azt az életet élem. Gita kissé értetlenül nézett rá. Aztán mögötte, kissé távolabb meglátta a zöld oroszlán... és megértette. Visszanézett Silverre:
-Mégis... hogy kerültél ide? C4 elmosolyodott:
-Nem tudom... de különösen élvezem, hogy felfedezhetem az új képességeimet.

M1-UT3 közelebb lépett:
-C4... Gita deira Artis T'het ugyanúgy benne volt abban a csapatban, mint Manu. Annak idején ő is segített visszahozni az életet. Silver felkapta a jövevényre a fejét:
-Valóban? Gita kissé zavartan elmosolyodott, majd C4 ismét a vállára tette a kezét:
-Kérj tőlem bármit. Kaaelidasch hálája jeléül bármiben segítek. Gita maga elé meredve elgondolkozott, majd ismét visszapillantott:
-Talán lenne itt valami...

2011. november 25., péntek

Kelet

Két hét masszív menet után Hobi és Jungela maguk mögött hagyták az arab negyedet, a sivatagot, a buja őserdőt... és kiértek a keleti hegyek gyűrűjében fekvő, békésen elterülő zöld pusztába. Ott álltak a falak... mint valami fenséges kőgyűrű, stabilan védelmezve, amit magában rejt. A lány elégedetten elmosolyodott, majd nagy lendülettel megindult. A fehér puma értetlenül nézett utána:
-Hékás!- rohant utána- mégis hová ez a nagy sietség? Megérkeztünk? Jungela hátrafordította a fejét:
-Igen, ez az! Ezek a falak nem akárkit engednek be maguk mögé. Majd meglátod, micsoda világ van odabenn... A mókus lelkesedése oly ragadós volt, hogy a cowboy is elvigyorodott, és érezte, hogy lábai lendületet kapnak. Sikerült lépést tartania társával.

A lány szinte úgy csapódott a kapunak, majd izgatottan elkezdte verni:
-Visszajöttem!- kiáltotta fülig érő szájjal- nyissátok ki! Én vagyok az, Jungela! Majd néma csend, amíg zihált, és míg a puma is odaért mellé... majd lassan, nagy recsegéssel nyílt a kapu. A két hírszerző becsusszant a még kicsi nyíláson.

Odabenn különböző aprólékos munkával épített házak sorakoztak, a főtér tiszta volt, és rendezett, körben különböző őrszellemek szobraival. Ezen kívül egy kis csapat fogadtak őket: egy filigrán, sárga róka, aki egyben a nagymester is volt, egy mosómedve testvérpár: a fivér fekete ruhában, húga vörösben, egy hatalmas, masszív felépítésű tigris, és Jungela számára egy régi ismerős arc: egy hosszú, befont copfos gepárdlány. A mókusnak azonnal fülig ért a szája, és a nyakába ugrott:
-Leva! Le van-Te viszont ölelte. Régi barátokként üdvözölték egymást.

De itt nem álltak meg. Jungela megragadta kollégája csuklóját, és odarántotta a többiekhez:
-Ő itt Hobi. A már egyesült birodalom képviseletében jöttünk, hogy kapcsolatot teremtsünk veletek, és őfelségével szövetségre lépjetek. A róka szelíden elmosolyodott, és lassan bólintott:
-Reméltem, hogy eljön ez a nap, mikor a tűzvörös és a tengerkék egek alatt lakók végre testvérekként tekintenek egymásra. Annak idején az őseink is azért zárták el kicsiny országunkat, mert megunták az örökös háborút, és hogy Nixa állandóan hadba szólította őket. De így, hogy már véget ért a több ezer éves viaskodás, úgy gondolom, hogy a birodalom érdemes a szövetségünkre. A fehér puma elmosolyodott:
-Köszönjük a bizalmat.

A róka folytatta:
-Kérlek, maradjatok pár napot, és élvezzétek a vendégszeretetünket. Én Kai vagyok, a harcművészek tudója. Látom, Le van-Tét, a tai chi bajnokomat már ismeritek- a tigrisre mutatott- ő Traxx, a karatemester. A bemutatott személy fejhajtással köszönt, a nagymester pedig a testvérpárra mutatott:
-Ők pedig Rick és Nia Tanuki, a ninják. Ők fognak titeket körbevezetni.

Alig, hogy megindultak, Hobinak máris volt kérdése:
-Hogyhogy mindegyik tanítványod mást tanul? Azt hittem, hogy egységesen tanulnak az itteniek harcművészetet. Kai elmosolyodott, és nyugodt hangján válaszolt:
-Mint látod, mindannyiuknak más a felépítése, mindannyiuk eltérő adottságokkal rendelkeznek. Úgy láttam jónak, hogy az adottságuknak megfelelő harcművészetet tanítok nekik- majd érdeklődve a cowboy felé fordult- de mondd csak. Hogy vannak kedves tanítványaim, Mao Zhu és Hana Baima? Hobi készségesen válaszolt:
-Köszönik, jól vannak. Mao Zhu a tűzherceg, nagyjából azóta, mióta egyesült a két birodalom. Maga a király tette azzá, miután kiderült, hogy egészen testvéri szálak fűzik őket egymáshoz. Kai halkan nevetett:
-Mindig is furcsa volt nekem az a macska. Volt benne valami deghyomi vadóc vonás...

Közben Jungela is traktálta a gepárdlányt. Látszott rajta, hogy nagyon hiányzott neki, és hogy alig várta az újbóli találkozást:
-És hogy vagy, hogy mennek a tanulmányaid? Leva szolidan elmosolyodott:
-Köszönöm kérdésed, jól. Persze, mindig van mit fejlődni. A mókus hátrapillantott a tigrisre, majd vissza barátnőjére:
-És Traxx? A múltkor még nem láttam itt. A tai chis továbbra is tartotta a szolid hangnemet:
-Ő vagy négy éve került hozzánk. Egy nagyon agresszív és dühöngő személy volt. Viszont Kai legyőzte, és felajánlotta neki, hogy segít neki megtalálnia az útját. Azóta itt él és tanul, és ez alatt a pár év alatt rengeteget fejlődött. Még nálunk is sokkal fegyelmezettebb harcos.

Jungela örömmel hallgatta a tigris történetét, majd hiányérzete támadt. Körbenézett. Valóban... valaki hiányzott a csapatból... nem más, mint Le van-Te bátyja. Visszafordult a gepárd felé:
-Amúgy Tora hol van? Ebben a pillanatban Leva megragadta az alkarját, hátrafordította, majd a falhoz nyomta a mókust:
-Ne merészeld e falak között a szádra venni a nevét! Jungela egészen elhűlt az ijedtségtől. A róka hangja enyhített némelyt a megfagyott hangulaton:
-Leva... Hangja csalódott volt, egyben kérlelő. A gepárd észrevette magát, majd elengedte barátnőjét:
-Ne haragudj...- mondta közömbösen, majd tovább mentek. A mókus viszont annyira megriadt ettől a reakciótól, hogy csak Le van-Te után biztonságos távolságban lemaradva mert tovább menni....

2011. november 23., szerda

esti mese

Volt egy mesés, gazdag birodalom, melynek határai túlnyúltak a tengereken, folyókon, tavakon, büszke hegyeken, és vadregényes erdőkön. Ennél fogva rengeteg törzset és embertípust foglalt magában. Olyan sokfélék is voltak ezek a törzsek, hogy a király ki is hirdette: minden törzs, mely birodalma területén él, képviseltesse magát egy lovagként. Jelentkeztek is a különböző népek: volt lovag a mediterrán kereskedő nomádok közül, volt lovag a félhold kultusz tagjai közül, volt lovag északról, keletről, délről... csak az erdőből nem.


Az erdőben ugyanis mindenféle vadállatok laktak. Nemcsak rőtvadak és ragadozók... hanem volt egy törzs... tartásuk, beszédük, mint az emberé... és emberek közelében is emberien viselkedtek. Viszont testfelépítésük masszívabb volt, érzékeik, fogaik élesebbek, külsőre bozontosabbak. Ez a törzs annak idején annyira ragaszkodott állati őseihez, hogy félúton megakadtak az evolúcióban: félig emberek voltak, félig állatok. Külsejük és életterük ellenére igencsak békés teremtmények voltak. Az emberektől elzárkózva éltek, visszahúzódva, az erdőben, amely mindenféle földi jót kínál nekik. 


Ennek a törzsnek volt az egyik erős tagja Grum, egy világosbarna bozontos, borostás, aranybarna szemű férfi. Kitűnő halász és favágó volt. Egy nap a király emberei őt találták meg az erdő határában, őt is értesítve a rendeletről. Azonban Grum nem kívánt részt venni a lovagok gyülekezésében. Elmagyarázta, hogy ő és törzse az emberektől visszahúzódva élnek. Az emberek ennek ellenére elkapták, ráerőszakoltak egy fekete páncélt, és magukkal vitték a kastélyba. 


Ott volt már a többi lovag is: mindegyik más színű vértben. Mikor meglátták az akarata ellenére berángatott bestiát, a vörös páncélos Derai szarkasztikusan elmosolyodott. Derai az éppen megalakult lovagok közt a magas termetével, hosszú, göndör, fekete hajával, szakállával, és a sötét szemeivel már tekintélyt parancsolt. A többiek ösztönösen is meglátták benne a vezért. Így aztán, a sorakozó és az eligazítás után, mikor a lovagokat elküldték az étkezőbe, egyből elkezdett fúrni Grum ellen. Eleinte csak a megjelenésére tett megjegyzéseket, miszerint ilyen külsővel nincs helye köztük, és menjen vissza a vadállatok közé. De a csendes természetű Grum nem foglalkozott vele. Csak folytatta a vacsorát. 


Derai pedig még inkább felbátorodott, majd felállt:
-Szóval, ha nem nemesinek, hát erősnek tartod magad?- elkérte egyik társától a buzogányt, majd a bestia mögé lépett- Hát lássuk! Azzal olyan erővel csapta hátba a súlyos fegyverrel Grumot, hogy az a terítéket lehúzva zuhant le a földre. Az ütés fájt neki... iszonyatosan. De nem annyira, mint Derai és a többi lovag gúnyos kacagása. Ennek ellenére lassan, a fájdalomtól kissé szédelegve felállt, némán leporolta magát, majd kivonult az étkezőből. Nem szerette a felesleges, értelmetlen harcot. Ő és a törzse úgy vallotta, hogy a harc az élelemszerzésről és az önvédelemről szól... nem pedig jelentéktelen provokációról. 


Ahogy teltek a hetek, jelentéseket tett a királynál, mint az ember-állatok képviselője, és edzett a többi lovaggal, Derai egy percre sem állt le. És miután a többiek is látták, hogy büntetlenül kitolhatnak Grummal, hisz nem üt vissza, így ők is különböző csapdákat állítottak neki, kötéllel, vakajtóval, vagy ellopták a cuccait. Szerencsére, Grum nem maradt a problémáival teljesen egyedül. A kastélyban szolgáló királyi testőrsében ugyanis volt egy különleges kadét... egy rövid vörös hajú, zöld szemű lány, aki mindent megtett azért, hogy a férfiak közt szolgáljon, és elfogadják. Ő volt Caina. Egyik alkalommal, mikor Grum az udvarban lévő kútban próbálta lemosni arcát- mely a többi lovag újabb gonosz tréfájának volt az eredménye, a kadét odalépett hozzá. Szemügyre vette a fekete páncélos lovak beszakadt szemöldökét, eltört fogát, és felpuffadt arcát... majd átvette tőle a kendőt, amit maga mártott a vízbe, és törölgette a sérüléseket. Grum először megriadt tőle.    A hetek alatt nem volt túl sok bizalma az emberekben. De amint a lány biztosította őt, hogy nem akar rosszat, lassan elengedte, és hagyta magát. 


Caina valóban figyelmes volt vele. Hamar összebarátkoztak. Jó érzés volt számítania valakire, a családjától távol, egy ilyen pokoli verembe zárva. A kadét is hamar felismerte a bestiában nemcsak az emberséget, de a gyengédséget is. Olyannyira, hogy mellette valóban úgy érezte magát, mint egy nő, és nem úgy, mint egy másik katona. Viszont amikor Derai egy gonosz tréfaként egész egyszerűen rövid sorozatot lőtt a bestiára, amaz elszaladt, vissza az erdőbe. 


Grum számára itt telt be a pohár. Nem elég, hogy pár golyó átütötte a páncélját, és kellemetlenül marta, de az eddigi szekálások után ez tényleg sok volt. Leszaggatta magáról a páncélt, amit maga mögött elszórva hagyott,  majd különböző vadak felkutatására indult az erdőben. Erős vadakat keresett, mint a farkasok, a medvék, vagy épp a muflonok. Az állatokból próbált magának összeszedni egy kis sereget, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen Derainak, és mindazokért a támadásokért, amiket ellene irányított. 


A rohammal azonban egy kicsit várt. Először a lőtt sérüléseit ellátta, és várni akart, amíg begyógyulnak. Ahogy az éjszaka leple alatt, az erdőszéli tábortűz mellett, ahogy kötést cserélt magán, ismerős illat csapta meg ez orrát. Mikor az illat irányába kapta a fejét, meglátta a kadétot. El is érzékenyült, hogy ez a számára kedves és törékeny teremtés képes volt utána jönni az emberek számára zord és félelmetes erdőbe. Caina pedig átölelte őt, és hozzábújt. Grum érezte, hogy elönti őt a kellemes melegség, és magához szorította a lány törékeny testét. A kadét pedig megfogadta neki, hogy segíteni fogja a Derai elleni csatában...

-És aztán mi lett?- kérdezte Kitsu kíváncsian, ahogy azokkal a nagy kék szemekkel bámult az ágyból. Grey Wolf az ágy mellett ült, és szelíden visszamosolygott rá:
-Nem tudni. Sajnos itt a történet abbamaradt. Viszont jól tükrözi a kapcsolatunkat az emberekkel a másik világban. Ahogy az első, ember és állat közé ragadt zoolook-okat, úgy minket is nehezen fogadtak el.
-De hát nem mások, mint mi- mondta a rókakölyök- ezt még Caina is felismerte. Farkas halkan nevetett, és megdörzsölte fia fejét:
-Mert az ő szíve tiszta volt, és nem a felszínes különbségeket tartotta szem előtt. Hanem azt, hogy mi a bennük a közös. Kitsu elmosolyodott:
-Úgy, mint Salvadora? Grey Wolf kissé ábrándosan sóhajtott, majd válaszolt:
-Igen... pontosan úgy mint Salvadora. És mint Anna Lisa. Kitsu elmosolyosodott, majd elfeküdt, féloldalt dőlten nézve apjára:
-Jó látni, hogy kijöttök. Mindkettőtökhöz ragaszkodom. Wolf megpuszilta a kis srác felét, majd betakarta:
-Mi is hozzád, kis haver. Na de most aludj, hogy olyan nagyra nőhess, mint Grum...

2011. november 22., kedd

negatív töltés

Napok óta gyűlnek a blokkok a hálózatban. Tara Lektnek soha nem volt nagy ügy, hogy Jenisse kérésére a kisebb blokkokat megszüntesse a hálózatban. Viszont most úgy tűnt, hogy alig, hogy egyet megszüntet, valahol máshol másik három bukkan fel. És ezek egyre erősödtek. A negyedik napon már a kék lány a hálózaton belül hanyatt vágódott, és lihegett.
-Tara, mi történt?- hangzott alig pár perccel később Jenisse hangja, ahogy a hálózaton belül rátelefonált- miért nem tűnnek el a blokkok?
-Kérlek, adj öt percet- zihált Lady Spark, ahogy lehunyta szemeit- egyre nehezebben bírom a tempót.
-Nem lehet- mondta az egér- így nemhogy akadozik az áramellátás, de akár ki is éghetnek a vezetékek. Meg kell állítanod ezt a járványt. A kék lány lassan feltápászkodott:
-Rendben... megteszem a tőlem telhetőt. Azzal már ment is a következő pontra.

A legutóbbi jelentés szerint egy egész blokád van a nyugati hálózaton. Oda vette az irányt. Viszont nem csak egy füstszerű akadállyal találta szemben magát, mint eddig... hanem orbitális nagyfeszültséggel. Le is merevedett a látványtól. Hatalmas szikra lények ugráltak jobbra-balra, vigyorogtak... olyan voltak, mint az ördögök, csak villámként, kék szemekkel. Mikor meglátták a lányt, ugyan felé fordultak, de a cikázást, az ugrabugrát egy percre sem hagyták abba.
-Egy idegen...- hangjuk elektromosan torz suttogásnak tűnt. Összeálltak, és egy nagy szikradémont alkottak, a fenyegetően beállt a lánnyal szemben:
-Te nem vagy közénk való! Tara kifakadt:
-Arra én is rájöttem! Ti blokkoljátok a hálózatot? A hócipőm tele van veletek! Viszont a lény nem válaszolt, hanem rátámadt. Lady Spark megijedt, és félreugrott. Azután saját elektromos támadását vetette be ellene, amit felé irányított.

A lény cselezett, majd ismét apró villámlényekké esett szét, akik most alaposan végigmérték a hívatlan vendéget:
-Habár olyan trükköket tudsz, mint mi- hangzott kórusban a hangjuk. Tara sóhajtott, majd szigorúan visszaszólt:
-Örülök, hogy ezt sikerült megállapítani. Most pedig tegyünk egymásnak egy szívességet: ti szépen elvonultok, és nekem sem kell bajlódnom veletek. Ekkor ingerülten visszaszólt a kórus:
-Külsős nekünk nem parancsol. Ronok!

A felkiáltásra, egy csomó apró lény bukkant elő. Úgy néztek ki, mint egy halom kis manó, hatalmas, vörös sisakkal, vörös ruhában, fekete pofával, kesztyűkkel, és cipőkkel, kéken izzó szemekkel, felsőjük közepén kék mintával, és ugyanilyen színű övvel. Mielőtt a lány felhőkölhetett volna, hogy mégis mi ez, a ron sereg megrohamozta őt. Úgy tűnt, ők ugyanolyanok, mint maga Tara, csak manóméretű kiadásban. Ráadásul nem is voltak olyan ártalmatlanok, ahogy megrohamozták őt. Lady Spark sikított, és próbálta magáról levakarta a többfelől támadó mitugrászokat. Hamar be kellett látnia, hogy igencsak tisztességgel érvényesül rájuk, a "kicsi a bors, de erős" kifejezés. Ráadásul, amit ők tudtak, hogy elnyelték az ő elektromos támadásait. Tara ilyet nem tudott... mintha csak más töltéssel rendelkeztek volna a ronok.

Ahogy a vérfoltok egyre jobban festették a digitális teret, az ördögszikrák ismét megvetéssel néztek a lányra.
-Tudtuk... te mégiscsak egy hús-vér bábu vagy. Semmi keresnivalód olyan tiszta és erőteljes energiaforrás közelében, mint mi. Lady Spark már térdre borult, de a ronok tovább szaggatták, tépték, sújtották.
-Egyáltalán nem vagyok olyan, mint a többi ember- hebegte, ahogy próbálta magát megtartani, hogy össze ne essen teljesen- ők tettek ilyenné... És az erőmet a jó célra fordítottam, nem úgy, mint ti... Megremegtek erősen a karjai, ahogy érezte a gerincébe csapódó villámot, majd ezután az egyik kis gonosz kisember egész egyszerűen eltörte az állát. Tara odakapott, szorítva rá kezét. Az egyik ördögszikra intett, mire a ronok leálltak, feszülten figyelve, körbe állva áldozatukat, majd egy másik villámlény folytatta:
-Hogy van bátorságod ilyesmit a szádra venni?- kiáltott- utolsó materiális hulladék! Ambran nevében, ez csúnyán meg fogod bánni?

-Ambran?- hangzott igen halkan, de csengőn a lány hangja- jó érzés ezt a nevet hallani. Majd lassan felpillantott vérfoltos, zilált haja mögül támadóira, és elmosolyodott:
-Történetesen Ambran jó barátom. Erre, egészen ösztönösen, ököllel belecsapott a nyomtatott áramkörökbe... olyan erővel, hogy áttörte azt. Az ördögszikrák és a ronok ledöbbentek a látványtól. Lady Spark zihált, és hagyta, hogy a törésből kicsapódó energia egészen elmerítse. Zihált, és egy pillanatra se volt kellemes élmény... de valahogy úgy tűnt, hogy ez kiút lehet ebből a szarból. Megérzése akkor igazolódott be, mikor egy hatalmas robbanás kíséretében hátra faralt, a többiek látótávolságán kívül... majd a következő pillanatban villámsebességgel tért vissza, tekegolyószerűen feldöntve a ronok által képzett sorfalat, majd egyesével felrúgva az ördögszikrákat.

Az utóbbiak magukhoz sem tértek a csodálkozásból. Akkor tudták csak kivenni áldozatukat, mikor az megállt. Lady Spark teljesen megváltozott: hosszú, fekete hajában most két oldalt egy-egy fehér villámjel volt, ruhája teljesen fekete, rajta sárga integrált áramkör nyomat, szemei fehéren izzottak... és mikor megszólalt, hangja visszhangzó és elektromosan torz:
-Ismét felkérek titeket, hogy menjetek el! Blokkoljátok az energia ellátást- majd beállt, és megropogtatta az ujjait- de ha a szép szó nem elég... Az egyik ördögszikra kifakadt:
-Elég lesz, bőven elég... már itt sem vagyunk! Azzal az egész bagázs, a ronokkal együtt, elszivárgott.

Tara sóhajtott. Habár a sérülések eltűntek, fájdalma megszűnt, ez a szintlépés némi utórezgés-érzéssel járt. Végignézett magán... és ahogy felmérte új megjelenését, megjelent mellette a villámisten:
-Nos? Hogy tetszik?- kérdezte. A lány ránézett:
-Ez a te műved? Ambran elmosolyodott:
-A tiéd. De valóban, az intuíciódon keresztül magam vezettelek rá, hogy törd át az áramköröket. Lady Spark bizalmasan rámosolygott:
-Köszönöm. Megmentettél. Az istenség sejtelmesen, barátságosan visszamosolygott:
-Ugyan... Te mentetted meg magadat.

2011. november 21., hétfő

Expedíció Keletre

Keleten volt egy kisebb birodalom- mint Nandun, vagy az Arab negyed. Viszont évszázadokig elzárták magukat nemcsak a tűzvörös ég alatti vidék lakóitól, de még a kék fővárostól is. Páran megfordultak arrafelé, de nagyon ritka azoknak a száma, akiket be is engedtek. Jungela hírszerző annak idején egy ilyen szerencsés kiválasztottnak mondhatta magát. Volt is alkalma elsajátítani pár hasznos mozdulatot, és beleízlelni az ottani szokásokba. Ezért is örült meg különösen, mikor a királyi pár kijelentette, hogy őt és Hobit, a másik felderítőt Keletre küldi, hogy nyissák meg velük a kapcsolatokat, és szövetségre lépjenek.

Maga Kelet egykor Nixa része volt. Hogy miért zárkózott el évszázadokkal ezelőtt, arra nem derült fény. A duót ez nem is érdekelte különösebben. Inkább fűtötte őket a láz, hogy láthassák ezt az elzárt kis birodalmat. Hobi izgatottan rámolt össze, széles vigyorral ábrázatán:
-Az agyam eldobom! Még sosem jártam a kék fővároson kívül... leszámítva Deghyomot, amíg kémkedni kellett a háború alatt. A mókuslány felé fordult:
-Ú, akkor ezt két kanállal fogod habzsolni- ugrott rá a bőröndjére, hogy jobban összeszorítsa, hisz zsúfolásig telepakolta- annyi szép hely van a városon túl. És ez az egyik legszebb. Le van-Te és Tora mon-To rengetem mindent tanítottak nekem... ők a legjobb arcok a világon. A puma értetlenül felé kapta a fejét:
-Miféle tanárok ezek? Jungela elvigyorodott:
-Harművészek. Hobi mosolyogva csóválta a fejét, és visszafordult, hogy lezárja hátizsákját:
-Ha fele annyira szadisták, mint a Baima nővérek, akkor csakis jó lehet.

A lány ekkor lendületesen felkapta a motyóját:
-De ne is jártassuk a szánkat! Menjünk már!- izgatottan elkezdett topogni- Nem érsz abból semmit, ha csak mesélek, úgy az igazi, ha te is látod. A nagymacska halkan nevetett, és ő is felcuccolt:
-Nyugi már, kész vagyok- és megigazította cowboy kalapját- irány kelet!

2011. november 18., péntek

DJ egy másik stílusból

Dorina szerette járni az emberek világát, és bulit adni. Feltörekedni itt valamivel nehezebb volt, mint otthon- főleg, mert itt rengeteg riválisa volt, meg kellett őket nyernie, a közönséggel együtt. Egyik nap, viszont egy nem mindennapi párbajra kérték fel: a német DJ Tomekk hívta fel őt személyesen az ügyben. A lány pillangózott is, hogy róla még nem is hallott a szakmában.
-Naná, hogy nem hallottál- szólt vissza Tomekk- azért, mert másik stílust képviselek, nem az általad ismert mosógép-frekvenciát. Dorina erre berágott, és a kagylóba üvöltött:
-Hogy merészelted hívni? A hívó fél röhögött, majd folytatta:
-Akkor legyen igazán nagy a szád, ha rap-ben le tudsz engem győzni. Hatalmas rapperekkel dolgoztam együtt, úgyhogy semmi esélyed. A lány még inkább bepöccent, és kihívóan belesziszegett a telefonba:
-Adj egy címet és egy időpontot, és úgy elpuhatollak, hogy sírva mész haza.
-De felvágták a nyelved- nevetett Tomekk- Gyere Dortmundba jövő héten. Válassz magad mellé rappert, és majd meglátjuk, melyikünk a jobb.

DJ dühödten csapta le a kagylót. Így még sose pöccent be. Mégis mit képzel a kolléga, hogy csak alábecsüli? Azonnal Németországba is utazott, és mélyen beleásta magát a helyi rapbe. Kínálatban egyáltalán nem szűkölködött: a boltokban rengeteg lemezhez hozzájutott, és a különböző underground bandáktól is tanult egy s mást. Az egyik csapat még fel is ajánlotta neki, hogy gyakoroljon velük. Dorina élt is a lehetőséggel, belecsapott a lecsóba. A fiúkkal könnyű volt dolgozni, mivel a freestyle vonalat képviselték: nem volt előre megírt szöveg, hanem improvizáltak. Ez a lánynak azért jött jól, mert így szabadon kísérletezhetett.

Már a legelején arra jött rá, hogy ez sokkal könnyebb, mint az általa megszokott techno, trance, house, disco, jumpstyle, shuffle, dubstep vagy miegymás... mert itt jóformán csak a ritmus és a basszus volt. Neki csak a scratch-csel, a küléönböző váltásokkal és egyéb trükkökkel kellett törődnie. Hamar bele is tanult a témába. Mikor a neki segítséget nyújtó fiúktól tanácsot kért, hogy melyik rappert ajánlják neki, az egyik így válaszolt:
-Próbáld a Beginnert. Igaz, az ő DJ-üket ki kell túrnod ideiglenesen, de ketten vannak, fiatalok, jól nyomják. Dorina elvigyorodott:
-Kösz a tippet, skacok!

Hamarosan elérkezett az ominózus nap. A kihívó már állig fel volt fegyverkezve, legjobb lemezeivel, és három rapperrel: az afrónémet Afrobbal és Sammy Deluxe-szel, valamint a fiatal és szemtelen Ferris MC-vel. Szakmabeliek voltak, ismerték egymást, mint a tenyerüket... volt, hogy már dolgoztak is együtt. Lassan Dorina el előmászott, sarkában a Beginner két rapper tagjával. Tomekk elvigyorodott, majd nekiállt tapsolni:
-Már azt hittem, elő se kerülsz. De úgy látom, volt elég vér a pucádban, hogy megmutasd magad. A lány (aki az alkalomhoz híven visszavette régi, megszokott vörös baseball sapkáját, és lila felsőjét) bólintott, majd beizzította a keverőpultot:
-Túlságosan alábecsülsz. Én bárhol, bármikor, bármilyen stílusban kiállok. Ferris MC visszaordított neki:
-De nagy a szád, tuccerkám! Dorina felpillantott, majd felvonta a szemöldökét:
-Nadine barátom mesélte, hogy ez volt az egyik ok a kismillió közül, amiért elhagyta Németországot. Ezután hátrapillantott szövetségeseire:
-Bocs fiúk... azért mindennek van határa. Az egyik Beginner srác elvigyorodott:
-Semmi gond. Azért annyira ne szívd mellre, ez csak a szokásos szívatás ilyenkor. Úgyse gondolják komolyan. DJ bizalmasan elmosolyodott.

Tomekk pedig belekezdett. Nem sokat tökölt, máris benyomott egy combosabb ritmust. Nála Afrob nyitotta a sort, csak úgy lökte magából a rizsát. Dorina egy pillanatra lesápadt, majd gyorsan összeszedte magát. Ő kicsit lassabb felvezetéssel kezdett... ugyanúgy a Beginner srácok is. Valahol jó ötletnek tűnt, hogy kreáljon egy "bevezetőt" is, és ne pedig azonnal a közepébe vágjon. Ellenfelénél már Ferris MC vette át a szót... ugyanúgy hipergyors szófosással. Tomekk pedig élvezettel vigyorgott, hogy milyen élvezettel forgatja a fegyvert. A lány pedig még csak most kapcsolt rá. Pár scratch... és a mellette álló rapperek máris belekezdtek. Ők a gyors és viszonylag agresszív stílus helyett inkább szójátékokkal szórakoztatták a közönséget. Az emberek tapsoltak is.

Tomekk ezzel nem sokat törődött. Egy pillanatra leállította a lemezt, míg Sammy Deluxe átvette a fonalat... majd keményen visszakapcsolt. Dorina pedig úgy gondolta, hogy belecsempész egy kis dubstep-ritmust. A közönséget egy pillanatra sokkolta is ezzel, de a vele lévő két rapper egész jól alkalmazkodott a váltáshoz. Még akkor is, mikor a lány úgy döntött, hogy két-két basszus után meg-meg szakítja a zenét. Tomekk felvonta a szemöldökét:
-Ez meg mi a szent szart csinál? Ekkor hátrafordult, és intett a három rappernek, hogy mind tolják a szöveget. nem kellett kétszer mondania. Azok hárman kórusban nyomták is.

Ugyanúgy a két Beginner fiú is követte ezt a stratégiát. Dorina pedig elvigyorodott:
-Micsoda szánalmas trükk- gondolta- mint a palota pincsi, aki a nagy hangjával próbálja ellensúlyozni a törpe méretét. Ekkor látványos scratch sorozatba kezdett. Pár percen belül már majdnem hogy füstölt a lemez. Viszont a közönség ovációban tört ki.

Ahogy az előadók végeztek, mindketten feltartották karjaikat, az emberek pedig tomboltak. DJ érezte, hogy baromira leizzadt, és zihál. Rég összpontosított ennyire, és még nem akarta így legyőzni egy ellenfelét se, mint most. A fiúk a vállaira tették kezüket:
-Azért ez szép volt.
-Ja... még nem találkoztunk női lemezlovassal. Dorina visszafordult feléjük:
-Kösz... igyekeztem. Alig, hogy végigmondta, akkor hallotta meg igazán a közönség kántálását:
-DJ... DJ... DJ...DJ... Szája öntelt mosolyra görbült, majd visszanézett a fiúkra:
-Jól hallom, hogy Tomekk-et nem mondanak? Azonban a Beginner rapperei sejtelmesen elmosolyodtak, és az egyik a lány mögé mutatott. Dorina megfordult... és látta, ahogy Tomekk teljes fapofával, kissé bosszúsan pakolászik. Elkapta a tekintetét, mikor kihívója rámeredt... így élt is a lehetőséggel, és széles vigyor kíséretében bemutatott neki:
-Így becsülj alá legközelebb, scheisskerl!

2011. november 16., szerda

elders

Darien az emeletes ágy felső részén ült... a helyén. Kezében egy kissé gyűrött fénykép, rajta egy csodálatos, hosszú, fekete hajú, fekete szemű, fekete ruhás, vörös ajkú nő, kinek tekintete egyszerre volt vonzó és rejtélyes. Az emberi alakban lévő Leona lépett oda hozzá:
-Még mindig rajta legelteted a szemeid? A megviselt fickó a nőre pillantott:
-Egy pillanatra sem tudom feledni- eltette a képet az ingzsebébe- és miután a gyerekek így ránk találtak, úgy él bennem még mindig a remény, megtalálhatjuk őt is, és a többieket is. Leona sóhajtott:
-Én is így vélem...

Ekkor távoli léptek hangzottak. Azonnal felkapták a fejüket, Darien lemászott az ágyról. Majd látták, ahogy Spartacus bevezeti a vendégeket: Renatot és a Vada ikreket. A lányok a pillanatnyi döbbenet után azonnal apjuk nyakába ugrottak. Darien szorította magához őket:
-Kis drágáim... de jó látni titeket- homlokon csókolta mindkettőt- jól vagytok? Kita felnézett rá, majd arckifejezése aggódóvá vált:
-Az arcod... az a sebhely... mióta van? Az apa halkan nevetett, és megsimogatta a fejét:
-Ne törődj vele. Nem olyan rossz, amennyire ti hiányoztatok. Cez is felnézett rá:
-Büszke vagyok rád, fater- majd kíváncsian pillogott- muterról tudsz valamit? Darien a fejét csóválta:
-Nem, sajnos semmit. Azóta nem láttam.

Amint beszélgettek, Renato elégedett mosollyal figyelte őket a sarokból. Leona végül odalépett hozzá:
-Jöttél őket elkísérni? A matróz bólintott:
-Igen. Úgy érzem, ez a legkevesebb. A nő tovább kérdezősködött:
-És te? Tudsz valamit a szüleidről? Renato kissé komorabban, de ugyanabban a kellemes hangnemben folytatta:
-Igazából semmit. Az én családomban a gén egy generációban teljesen passzívvá vált... apáméban. Habár nagyapám nem csinált belőle ügyet, apám nem nézte jó szemmel, ha nagyfaterom valaha átváltozott. Ő mindig is túlságosan normális életet akart. Állítólag meg is döbbent, mikor megtudta, hogy nálam ismét aktív a gén. És bár, amíg nagyapám élt, és tudtam vele gyakorolni, fejlődni, apámék már korán szigorúan fogtak, hogy csak a legvégső esetben használjam az erőm... és a társaimmal szembeni megmérettetéseket maximálisan zárjam el. Ezzel nem is volt gond... Csak aztán...- kissé sötéten elhúzta a szája szélét- miután a főiskolán megtámadtak, és mentem hazafelé, a házat már üresen találtam. Ott voltak a cuccaim, két bőröndbe elcsomagolva, és sehol senki. Még elérhetőség sem. A szüleim egész egyszerűen kitagadtak.

-Szégyellhetik magukat!- vágott közbe Darien. Renato és Leona felkapta a fejét. A meggyötört fickó még mindig szeretettel ölelte a lányait, és folytatta:
-Egy igazi szülő nem tenne ilyet, mikor a gyermeke bajban van, akármilyen is legyen. Akár tiszta ember és fogyatékos, akár félvér, mint az én drágáim, vagy teljes egész zoolook, mint te, Leona vagy Spartacus... egyszerűen főben járó bűn a saját gyerekét a szükség idején cserben hagyni. Közben Krisztofina már olyan szinten meghatódott, hogy elkezdett sírni. Szorosabban apjához is bújt. Darien észlelte is, majd homlokon csókolta, és nyugtatgatta:
-Semmi baj, hercegnőm, ne sírj...

Renato szelíden elmosolyodott:
-Nem számít. Főleg, amíg Deen vezetése alatt biztosnak érzem a helyzetem. És persze Cezzel az oldalamon. Darien büszkén elmosolyodott:
-Mindig is tudtam, hogy megbízható gyerek vagy, Atu. Már akkor is rád mertem bízni Casey-t. Ezután sem lesz ez másképp...

2011. november 13., vasárnap

mester nemes

Habár a Sötétség kellő lendületet adott Nina harci fejlődéséhez, a kis szöszi úgy érezte, hogy ez messze nem elég. Nemcsak véletlenszerűen kell  a levegőben a karddal, hanem irányítottan kell használnia. Így keresett valakit, aki tudott segíteni... akinek már volt hasonló tapasztalata.

Így esett a választás Kicsire, az egykori hollónemesre. Már régebb óta ismerte, hogy mégiscsak egyik legjobb barátjának, Jenának volt az anyja. Egyik délutánján, miután végzett a Napmecsetben, felkereste a hölgyet. Kicsi örömmel hajlandó volt segíteni. Megidézte saját kardját, és a városon kívül sétáltak, a mezőre. Ehhez a felkészüléshez sok térre, és csendes környezetre volt szükség.

Formagyakorlatokkal kezdtek. Nina teljes páncélban díszelgett. Kicsi egyfolytában koordinálta:
-A súlypont áthelyezése kulcsfontosságú. Úgy hatékony a védekezés, nem billensz ki az egyensúlyból. A kis szöszi bólintott, majd engedelmesen ismételte a nemes hölgy után a mozdulatokat. Az egyiknél Kicsi megigazította a csuklóját:
-Így. Így stabilabban tartod a fegyvert. Ha át akarod törni az ellenfél páncélját, akkor ez fontos.

Nina azonnal vizualizálta ezt a képet, és gyomra görcsbe szorult. Leengedte a kezét:
-Nekem ez nem fog menni- a hölgyre nézett- sosem voltam képes ilyen erőszakra. Kicsi megfogta a lány csuklóját:
-Alapjáraton sokunk tényleg nem ilyen. De ha támadnak, és a szeretteinket meg kell védeni, akkor megtesszük. Te is megtennéd, nemde? Nina kissé félszegen bólintott:
-Hollónemessé is azért váltam... A nő visszamosolygott rá:
-Erről van szó- felemelte a fegyvert tartó kezet- ne gondolkozz a részleteken, csak csináld. Egyedül azt tartsd szem előtt, hogy ezzel milyen célt szolgálsz. A kis szöszi bólintott, és folytatták a formagyakorlatokat.

Egész beesteledett, mire a feladat ennek a részével, végeztek. Kicsi elmosolyodott:
-Látom, megértetted. Nagyon alaposan begyakoroltál mindent. Nina bólintott:
-Igen, igyekeztem. Erre a nemes megfordult, kezeiben egy-egy orbitális lidérclánggal:
-Akkor ideje felmérnünk, hogy miként tudod hasznosítani ezt a tudás. Azzal elkezdett tüzelni. A kis hollónemes meg riadt, és menekülőre fogta. Azonban a Kicsi üldözőbe vette. Neki alapjáraton is voltak szárnyai, nem okozott neki gondot, hogy a lányt a levegőbe is kövesse. Ezt pedig Nina is felismerte... A következő alakalommal, miután cselezte a felé hajított lidérclángokat, visszafordult, és kardjával a nemesre támadt. Kicsi meglepődött, de az utolsó pillanatban cselezett. A kis szőkeség ismét utána fordult. A nő pedig ismét támadt. Mindig is mesterien űzte a démon mágiát, ezúttal is ezt használta. Rémeket idézett meg, amiket ellenfelére küldött. Nina viszont most egyáltalán nem gondolkozott. Kombinálta a formagyakorlatokat, és lekaszabolta a megidézett lényeket. Nem rémisztette el sem a sikoly, sem a kénes átható szag. Ahogy áthatolt a rémségek alkotta akadályon, úgy elért a sötét szárnyú nemeshez is... és azonnal készült lesújtani.

Az utolsó pillanatban fékezte le a kardot, leheletnyire Kicsi nyakától. Zihált. A nő visszamosolygott rá:
-Ez aztán szép volt. Látom, megértetted. Nina eltette a kardot, majd eltüntette magáról a sötét páncélt. Ismét a zöld-sárga száriban állt előtte:
-Igen. valóban könnyebb úgy megbirkózni a feladattal, ha nem gondolkozok részleteken, hanem arra koncentrálok, hogy miként tudom elhárítani a veszélyt...

2011. november 11., péntek

kerestem, de eddig nem találtam

"I know I've felt like this before

And now I'm feeling it even more
'Cause you're a dream to me..."

Dario G-Dream to me




C4 megkapta a királytól beígért házat. Be is rendezte ízlése szerint, a hozzá járó bútorokkal. Mily érdekes rádöbbenés... soha nem gondolkozott azon, hogy bizonyos dolgok hol mutatnának jobban. Mintha nem is lett volna érzéke az ilyesmihez. Bár... mecha emlékezete szerint nem is volt ilyesmire szüksége. Nem úgy volt programozva, hogy lakberendezzen, vagy egyéb apróságokkal töltse az időt. Most viszont sokat elszöszmötölt egy-egy kellékkel... olykor napokat is. Az fürdőnek, és főleg az ágynak a helye biztos volt, hogy mióta megváltozott az élete, szinte létfontosságúnak tartja a fényt. Az a legfőbb, legtisztább energiaforrás, amiből meríthet. Már azt, hogy a különféle világítótesteket, asztalokat, ülőalkamatosságokat és konyhai berendezéseket hogy helyezett el... az már fikiásabb volt. Az egyéb dísztárgyakról és szobanövényekről nem is beszélve. De végül megoldotta... Saját lakás! Megcsodálta rendezésének remekművét. Mily kellemes, és halványan ismerős érzés... úgy látszik, az orgáknak örömet okoz a teremtés... bármily jellegű is legyen. Amikor újonnan találkozott Manuval, akkor ugrott be neki ugyanez az érzés. Valóban, abban a furcsa emlékfoszlányban is látta az elkészült szerkezetet, és csodálattal mérte végig... büszke volt a munkája eredményére, és habár más célt szolgált, ő kifejezetten szépnek találta. Egy pillanatra visszazökkent a jelenbe... Vajon rá is így néztek annak idején a gazdái? És most is így néz rá a többi kaaelidaschi?

Ekkor kopogtak az ajtón. Meglepődött. Máris jött egy vendég? Odafáradt és ajtót nyitott. A maga 2 és fél méter magasságával tornyosult fölé Ferlex. Amint meglátta a lányt, elvigyorodott:
-Szia Silver... C4 egy pillanatra megtorpant, majd intett neki:
-Ö... hello. Majd némi fáziskéséssel folytatta:
-Gyere csak be... A zöld oroszlán bemászott, körbenézett:
-Takaros lett- majd visszanézett a lányra- jó helyed van? Az egykori mecha bólogatott:
-Igen, minden oké itt. Ferlex elvigyorodott:
-Remek- majd némi habozással a háta mögül elővarázsolt egy dobozt, és átnyújtotta- ezt lakásavató gyanánt. C4 kíváncsian átvette, majd felhajtotta a tetejét:
-Ó... mi van benne? Látványra a doboz tartalma édes illatú, mártott bogyóknak tűnt. A bestia válaszolt:
-Hazámból való édesség. Bevallom, Jiggin adta az ötletet, hogy ezt hozzam. Szerinte ezzel nem lehet melléfogni.
-Édesség- hagyta el halkan a lány száját, hisz magára a szóra izgatottan felcsillantak a szemei. Mindig is látta, hogy ez valami nagyon jó dolog, de soha nem volt lehetősége megtapasztalni. Ki is vette az egyik mártott bogyót, és a szájába csúsztatta....

Micsoda mámor! Orga életében nem jutott még ilyen finomsághoz! Igaz, az életváltással rájött, hogy most már a különböző ízeket is megtapasztalja, de ilyen finomsággal még nem találkozott. Ahogy a bonbon szétolvadt a nyelvén, úgy érezte, hogy maga is mindjárt elolvad.
-Ez valami csodálatos!- fakadt ki lelkesen. És már vette is a következőt. Közben Ferlex egy kicsit körbenézett, alaposan szemügyre vette a lakást, úgy válaszolt:
-Örülök, hogy tetszik. Közben nézem, hogy ezekkel jól elszöszmötölhettél. Szó, ami szó, ez járt neked, Silver... A lány értetlenül felpillantott rá:
-Miért hívsz Silvernek? A nevem C4... Az oroszlán visszamosolygott:
-A múltkori akciód alatt mindenki silver bulletnek hívott, vagyis ezüst tölténynek, mert úgy mentél, mint a puskagolyó.

Valamivel később már a szabadban folytatódott a beszélgetés, miközben céltalanul sétáltak. Ferlexnek határozottan tetszett a lány. Még sosem látott hasonló lényt. És mivel a ráják között nemcsak hogy viszonylag kevés volt a nő, de nem is igazán tetszettek neki, úgy gondolta, hogy megpróbál ehhez a törékeny, ezüsthajú jelenéshez közeledni. A keze is olyan kicsi volt... sokkal kisebb, mint az ő hatalmas mancsa. És tényleg nem tűnt a lány sem egy masszív alkatnak. Ez fel is vetette a kérdést:
-Hol tanultál meg így harcolni? Silver válaszolt:
-A C-típusokat harcra fejlesztették ki, de nekünk nem az erőre és a teherbírásra fektették a hangsúlyt, hanem a gyorsaságra és a könnyedségre. Mi voltunk azok, akik gyorsan reagáltak: golyó elé álltunk vagy az elöljárókat lefegyvereztük. Sajnos a harci mechák nagy része már a napkitörések alatt odaveszett, hiszen ott is pajzsként próbálták védeni a gazdáinkat... A bestia figyelemmel hallgatta... majd tekintete visszasiklott a kezére. Úgy döntött, hogy tesz vele egy kísérletet. Ahogy C4 nagyban mesélt, ő lassan óvatosan megfogta a kezét, tenyerébe zárva. A lány először csak akadozott a beszéd, de mikor a bestia tenyere végleg bezárult, elhallgatott. Érezte, hogy az arcába szökik a vér, ahogy tehetetlenül, némán áll. Ferlex felé fordult, feltűnt neki a hallgatás. Némi habozással rákérdezett:
-Minden rendben? Silver elmerengett kissé, majd némi késéssel válaszolt:
-Ez kellemes... A bestia halkan nevetett, majd ismét elindultak. A lány pedig merengett tovább...

Ilyen mély, melegséggel eltöltő érzésben még nem volt része. Mechaként nem is lehetett, viszont a távoli emlékfoszlányok közt sem talált hasonlót... semmit. Magányos lett volna? Kicsit jobban rászorított a nagy mancsra... már amennyire tudott. Ferlex ismét ránézett, majd C4 válaszolt:
-Azt hiszem, megtaláltam, amit előző életemben annyira kerestem. Az oroszlán elmosolyodott... majd homlokon csókolta a lányt...

familiáris

Deen, Phillie és Manu együtt mentek az emberek világába. Az idősebb Prezioso abba a városba vezette őket, ahol a nyakláncot találta. A látvány magáért beszélt: a hely, ahová kerültek úgy nézett ki, mintha többszörös világrengés és tűzvész pusztította volna... égéscsíkokkal tarkított épületromok, feldöntött kukák, oszlopok, oldalra dőlt, ronccsá szedett járművek. Alig maradt épen épület, talán az áram is minimális. A matriarcha szíve egész elszorult... minden olyan, mint amikor menekültek. Visszaidézte, hogy az emberek lángszórókkal, különböző puskákkal, pisztolyokkal üldözték őket, mint az erdei vadakat. Phillie osztozott az érzéseivel. Átkarolta a hátát. Edina felpillantott rá jégkék szemeivel, mire a szerelő biztatóan elmosolyodott:
-Itt vannak... tudom... Phillie bólintott.

Emanuel viszont egészen el volt borzadva a látványtól.
-Itt meg mi történt?- kérdezte döbbenten. Jean-Phillippe felé fordult:
-Amiről eddig meséltünk. Íme, az emberi kegyetlenség, teljes életnagyságban. Mielőtt Manu valami igazán cifrát káromkodhatott volna, a matriarcha előrébb lépett:
-Még így is túl nagy ez a terület. Külön kell válnunk, akkor nagyobb eséllyel megtalálhatjuk őket. Phillie bólintott:
-Osztom. Én megyek jobbra- a lány bátyjára nézett- Manu, te menj balra. És ne változz át, ha csak nincs rá komoly indokod. Lehet, hogy még mindig vadásznak a fajtánkra. Emanuel bólintott, majd húgára nézett. Edina előre fordult:
-Hát... akkor megyek előre- majd visszanézett a fiúkra- ha bárki találkozik velük, az jelezzen.

Azzal elindultak. Manu kifejezetten frusztrálttá vált a kihalt és sötét helytől. A sikátorok fala helyenként megrepedezve, helyenként a zoolook-okat sértő, fajgyűlölő feliratokkal és különböző rossz ómenű szimbólumokkal. Micsoda értelmetlen pusztítás lehetett itt... hányan estek áldozatául a puszta emberi kegyetlenségnek? Eszébe jutott, amit Nadine mesélt neki a világháborúról, kicsit bővebben. A másodikban nemcsak egyszerűen nyersanyag hiány volt... hanem a válságban az emberek összefogtak egy másik embercsoport ellen, őket vádolva minden szerencsétlenségért. Valóban... az emberek mindig könnyebben fognak össze valami ellen, mint valami mellett.

Ahogy a baljós falak között merengve baktatott, az egyik sarokra bekanyarodva beugrott fenyegetően elé egy alak. Megugrott ijedten, és rámeredt. Egy zoolook... egy oroszlánnő. Dús, szőke sörénnyel, nőhöz képest kicsit masszívabb testalkattal, macskaszerű, sötét szemeben apróbb ráncokkal. Megjelent mögüle egy másik alak is... egy medve. Egy hatalmas, fekete bundás, fekete szemű, vörös indián jelekkel tarkított medve. Amint Emanuel felmérte a helyzetet, felöltötte fekete párduc alakját, majd ordított. A másik kettő megtántorodott... nemcsak azért, mert Manu igencsak testesen üvöltött, hanem mert fajtársukat is fel vélték benne fedezni. Emberi alakot öltöttek. Az oroszlán egy kissé nyúzott, de erős nőt takart, aki most melegen elmosolyodott. A medve pedig egy kreol bőrű, hosszú, fekete hajú, fekete szemű indián, kis szakállal. Olyan furcsán nézett a párducra... mintha ismerte volna. Érdekesen... Manunak ugyanez az érzése volt a fickóval kapcsolatban. Ő is visszaváltozott.
-Excusez-moi- szólalt meg a nő nyugodt hangon, kissé rekedten- je ne savais...

Emanuel épp válaszolni akart, mire Phillie berohant:
-Hello, értem bömböltél? Ekkor meglátta a másik kettőt. A nő láttán egészen elérzékenyült... majd egész egyszerűen a nyakába ugrott:
-Méreça va? A nő elsírta magát, és homlokon csókolta... a fiát. Ők megtalálták egymást. Ahogy Manuban is tudatosult, a nő valóban egy anyatigris: valószínűleg mindig is ilyen erős volt, és masszív, hogy védje a családját. Beszáguldott Deen is. Ő is ismerőst látott, a másik alakban. Minden szó nélkül odafutott hozzá, és viharosan hozzábújt. A férfi letérdelt, és simogatta a lány haját. Edina valamit elcsukló hangon motyogott, de az alak csak tovább nyugtatgatta, homlokon csókolta. Ahogy a matriarcha kissé megnyugodott, megfogta a férfi kezét:
-Apa, szeretnék bemutatni valakit- majd Manu felé fordult- ő Emanuel, a bátyánk. Manu meglepődött a kijelentésen... Spartacus nem különben, de úgy tűnt, hogy megértette, miért tűnt számára az új fiú ismerősnek. Mint az egyik legidősebb zoolook tisztában volt a vér szavával. Bólintott:
-Így már érthető- kezet fogott a sráccal- üdvözöllek a családban, fiam. Manu nem talált szavakat. Egyszerűen csak kellemes, mély bizalommal töltötte el a kézfogás. A hovatartozás fogalma számára bővülni látszik...

Phillie közben anyjával beszélt:
-És a többiek? Tudtuk róluk valamit? Leona vonásai lassan elkenődtek, majd lassan csóválta a fejét:
-Semmi. Csak mi vagyunk... és Darien. A szerelő meglepődni látszott:
-Veletek van? Nem volt kötelessége ezt az utat választania.
-De ezt választotta- mondta a nő- az ő döntése. Emanuel felkapta a fejét:
-Ki az a Darien? Ekkor megszólalt még egy hang:
-Na, elállt a veszély? Mind odafordultak. Egy késő negyvenes, hosszú, fakószőke hajú, fekete szemű férfi lépett oda hozzájuk, arcán egy hatalmas vágással, ami végigment a bal szemén is. Fehér inge már összepiszkolódott, helyenként tépett. Amint megállt, eldobta a füstölgő cigarettát.
-Ő Darien- válaszolt Deen, ahogy bátyja felé fordult- Darien Vada. Az ikrek apja. Ő nem zoolook, hanem ember. A szóban forgó fickó felvonta a szemöldökét:
-De kiállok a társaim mellett. Ők is elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. És ott van még a feleségem, a gyerekek... A matriarcha felé fordult:
-Hogy vannak? Edina bizalmasan elmosolyodott:
-Jól vannak. Örülni fognak, ha megtudják, hogy te úgyszintén. Darien bólintott, és rosszfiúsan elvigyorodott:
-Várni fogom őket. Szólj nekik...

2011. november 10., csütörtök

Silver Bullet

Elképesztő robaj rázta meg Ny-Uraniborgot. Rejazz azonnali készültségbe parancsolt mindenkit, és kivonult a sereggel együtt. A látvány mind a ráják, mind a mechák számára elképesztő volt... 
Hadihajók... egy egész flotta, egy gigászi anyahajóval. A járművek lassan, baljósan landoltak, majd az anyahajó kinyílt. Furcsa szerzetek léptek elő belőle: olyanok voltak, mint a békák, annyi különbséggel, hogy nem csupaszak voltak, hanem rozsdavörös bunda borította őket. Mind állig felfegyverkezve... a középen lévő rangjelző kalappal és kitüntetésekkel. 

A rájakirály épp, hogy felismerni vélte a jövevényeket, és el is képedt, mire a békaszerű vezér elkiáltotta magát:
-Azt hittétek, hogy megtorlás nélkül marad, amit tettetek a bolygónkkal?- majd intett- támadás! A gyalogság azonnal meg is indult. Mások a hadihajókba maradtak, és onnan lőtték. A mechák megrémültek, és míg a többi rája és az oroszlánok a seregnek rohantak, viszont támadva, ők menekültek. Az egyik katona utánuk nézett:
-Ti meg mégis mit műveltek? Védjétek magatokat? A saját robotja visszafordult felé, és válaszolt:
-Sajnálom uram... de az erőszak nincs belénk programozva. 
-De itt a saját védelmetekről van szó!

Rejazz annál elfoglaltabb volt, hogy nekiálljon vitázni a mechákkal. Mint uralkodó, felelős volt Ny-Uraniborg városának teljes lakosságáért. Úgyhogy nemcsak előre rohant, de elég masszívan harcolt is. Habár a látogatók fegyverei rengeteg okot adtak a félelemre, a ráják nem voltak azok a típusok, akik egykönnyen megadták magukat. Annak ellenére sem, hogy a létszámuk fogyatkozni látszott... 

Ekkor valami ezüstös fénnyel elsuhant a rájasereg mellett... be az ellenséges csapotok közé. A következő pillanatban már robbanások sorozata látszott, majd röpködő katonák. Rejazz és társai elképedtek. Egy pillanatra még meg is álltak, hogy jobban kivegyék, mi az. Ekkor felrobbant az egyik hadihajó... és egy ezüst színű, filigrán alak ugrott le róla látványos szaltóban. Amint földet ért, máris megrohamozta az egyik békaszerű katona. Ő átfordult, és pár villámgyors ütéssel a hasba és a fejre harcképtelenné tette. Fémnek tűnt, határozottan... fehér copffal? Miféle mecha lehet ez?

Az ezüst jelenség ekkor felugrott egy másik hajóra, és elkiáltotta magát:
-Figyelem mechák!- hangja gépiesen, vérfagyasztóan torz volt. A pánikoló robotok azonnal felkapták a fejüket. Furcsa... még a frekvencia, amit észlelnek ettől a harcostól, olyan bizalmas és megnyugtató. A filigrán alak folytatta:
-Mestereitek védelmében, rohamozzátok meg az ellenséget. Csak fegyverezzétek le őket, így nem lépitek át az élet védelmére írt programot. A gépek egy pillanatig haboztak, de úgy tűnt, hogy ez az érv elég meggyőzőnek tűnt. Azonnal munkához is láttak. A ráják így elképesztő túlerőben voltak. Az oroszlánok két pofon között, vágásoktól tarkítottan szúrták ki az új harcost. 
-Ez meg ki a fene lehet?- lihegett Jiggin. 
-Nem tudom- mondta Ferlex, miután egy újabb vörösbundást küldött fejbe- de meg kell hagyni, nagyon érti a dolgát. Úgy megy mint a kilőtt golyó... 

Ny-Uraniborg lakói lassan fölénybe kerültek ellenfeleikkel szemben. A támadók lassan hátráltak, de a vezér nem nagyon hagyta saját csapatait megfutamodni. Maga is elég kitartóan harcolt tovább. Rejazz ezt jól látta. Célbe is vette a másik vezért, áttörve a tömegen. Azonban amint odaért volna, az ezüst harcos a vezér mögé ugrott, és átkulcsolta a nyakánál fogva, erősen szorítva. A békasereg azonnal leblokkolt. A vezető ordibált:
-Ne csak álljatok ott, szerencsétlen! Lőjjetek tovább, a ráják tette nem maradhat büntetlen!- közben próbálta lefejteni magáról a filigrán alak karját- igazi is... olyan törényenek tűnik ez a figura. Hogy lehet ilyen erős a szorítása? Az ezüst harcos odahajolt hozzá:
-Vondd vissza a csapataidat, de azonnal- kicsit jobban rászorítok- vagy kitöröm a nyakad...  Igen csak feszült volt mindkét csapat- hát még a csapdába esett vezér, aki egyre nehezebben jutott levegőhöz. Ráadásul úgy találta, hogy a szorító fémkart képtelenség lehúzni- egyszerűen túl erős. 

Végül beadta a derekát:
-Rendben- krákogta már erősen kékülő ajkakkal, majd felemelte a kezét- vissza! A csapatai megindultak visszafelé, az ezüst harcos pedig elengedte őt. A vezér fellélegzett, és térdre rogyott. Kicsit megszédült a szorítástól. A filigrán alak arcnélküli fejét lehajtotta, mintha csak ránézne:
-Meg ne lássalak itt még egyszer- mondta torz hangján. A jövevény morgott, majd feliszkolt a hajójára. Amint mindenki visszavonult, a flotta elhagyta Kaaelidascht. 

A ráják fellélegeztek, örvendtek, majd a király a két oroszlán kíséretében odalépett az ezüst figurához:
-Köszönöm a segítséget- mosolyodott el hálásan, ahogy a vállára tette a kezét- nélküled nem ment volna, még a mechákat is meggyőzted. Kinek fejezhetjük ki hálánkat mindezért? Ekkor a páncél lassan, ívenként felcsúszott először a jövevény arcáról, majd testről... majd fény kíséretében eltűnt. Az arabszerű ruhában lévő C4 volt ez, kiengedett hajjal. Fejet hajtott, majd egész egyszerűen ennyit válaszolt:
-Csak a kötelességemet végeztem. Mindenki elképedt a látványtól... a mechák pedig vad elemzésbe kezdtek, hogy ezt a jelenséget nem tudták hová tenni. A hatásszünet után Rejazz kifakadt:
-Ezt meg hogyan? A lány zavarában eltűrte a haját:
-Rengeteg energiagyakorlat ráment. Machuu ráébresztett, hogy koncentráljak... hogy állítsam valaminek a szolgálatába a képességeimet. És mivel mechaként is szolgáltam, így kifejlesztettem ezt a páncélt. A király bólintott, tudomásul véve a tényeket. Úgy látszik ebbe az egykori robotba sokszor belefut a napokban. Aztán elmosolyodott:
-Szeretném, ha Ny-Uraniborgban laknál a romváros helyett. Saját lakást biztosítok neked, amivel csak szeretnéd. C4 kínosan körbenézett. A tömegben Ferlex mosolygott rá vissza látványosan... és bizalmasan bólintott felé. A lány elmosolyodott, majd visszanézett az uralkodóra:
-Az enyém lenne a megtiszteltetés... 

2011. november 9., szerda

karma

Emanuel nehezen tudta kiverni a fejéből a történteket. Felüdülés volt látni teremtője arcát. És mily ironikus... az egykori alkotó most ugyanazt az utat járja végig, amit egykoron ő. Neki kellett ellátnia őt tanácsokkal, útbaigazítania, hogy mit is kéne tennie, felkészítenie, hogy ebben az életben mi vár rá. Olyan keserédes ez... egyszerre érzi a melegséget a szívében és a futkosó hideget a hátán.

A merengésből Nadine térítette magához, amint megpuszilta, majd ledobta magát mellé, és belé karolt:
-Már megint máshol jár az eszed? Manu elpirult, majd kissé zavartan válaszolt:
-Találkoztam vele... azzal, akinek az életemet köszönhetem. A lány értetlenül elcsodálkozott:
-Azt hittem, hogy meghalt- jegyezte meg halkan. Emanuel bólintott:
-Úgy történt. De...- maga elé bámult- nem tudom, mi történt. Azt mondta, hogy csak halvány emlékei vannak, és kaaelidaschi... szóval, ugyanúgy mechából lett orga, ahogy én is. A szerelő szemei elkerekedtek, majd meglepetten elhúzta a száját:
-Ez aztán a karma...

A szóra a srác felkapta a fejét:
-Micsoda? Nadine elmosolyodott, majd válaszolt:
-Karma. A keleti filozófiai szerint, amit cselekszel az kihat rád. Nem csak a jelenlegi életedben, hanem a következőben is. Manu értetlenül nézett rá:
-Szóval... szerinted... azért kapta ezt az életet, mert megteremtett engem? A lány vállat vont:
-Legalábbis nem egészen mérte fel, hogy mekkora felelősség, ha lélekkel és szabad akarattal ruház fel téged. Most majd megtanulja, hogy nem is volt olyan könnyű dolgod. Emanuel némi negatív kicsengést vélt felfedezni a lány szavaiban, ami nem tetszett neki:
-Ezt úgy mondod, mintha rossz lenne. Nadine vállat vont:
-Ő meg könnyen beszélt.

Mielőtt komolyabb vitába keveredtek volna, Deen belépett:
-Manu? Bátyja felé fordította a fejét, majd felállt:
-Igen? A matriarcha sokatmondó pillantással nézett rá:
-Én és Phillie visszamegyünk az emberek világába. Nyomot talált, hogy talán a többiek életben lehetnek. Darkónak nem akarok szólni, mert úgysem engedne, szétaggódja magát feleslegesen... de te velem jössz? Emanuelt furcsa, mély, bizalmas érzés fogta el... valami ősi. Érezte, hogy ez kötelesség, ami az ösztönein keresztül szólítja. Bólintott:
-Igen. Elkísérlek...

2011. november 8., kedd

alkalmassági vizsga

Nina tudta, hogy azon a bizonyos napon megpecsételődött a sorsa. Innentől kezdve csak idő kérdése volt, hogy Sötétség mikor hívja őt szolgálatra, és mit kell teljesítenie. De eddig úgy érezte, hogy ez igazán nem nagy ár Yuz életéért cserébe. Valahol mégis félt. Ez az istenség számára sosem volt éppenséggel bizalomgerjesztő, ráadásul személyesen meg is tapasztalhatta, hogy az ereje milyen hatalmas és brutális.

A Napmecsetben folytatódó szolgálat valamelyest oldotta benne ezt a feszültséget. Amilyen szelíd és csendes természet volt, sokkal inkább tetszett neki ez a fajta segítségnyújtás. Azt a nézetet is vallotta, hogy szép szóval minden elérhető. Pont az egyik ilyen nap érezte az izzást a vállán lévő fekete félhold tetoválásban. Hát eljött az a bizonyos nap... az első alkalom, hogy Sötétség szolgálatra hívja. Alázatosan elkéredzkedett Amirától, és már sietett is, kifelé a városból.

Az istenség a sivatag határában várta őt. Nina már a teljes páncélzatban érkezett, hollószárnyon. Leszállt elé, és mélyen meghajolt:
-Itt vagyok, uram- zihálta. Sötétség sejtelmesen elmosolyodott:
-Pompás. Akkor végezz vele!- e szavakkal a távolba mutatott. A homoktengerből egy hatalmas, fekete, ötfejű hidra emelkedett fel, fenyegetően bömbölve. A lány érezte, hogy a látványtól egészen a szíve mélyéig érinti őt a félelem jeges lehelete. Elsápadt. A sötét úr látta rajta, hogy hezitál. Rászólt:
-Menj! A kis hollónemes megremegett, majd bólintott:
-Igen, uram!

Megindult, felszállt, és kivonta a kardját. Közeledett a bestia felé. A hidra meglátta őt, majd mind az öt fejével ráordított. Úristen... öt fej... öt száj... tele tűhegyes fogakkal. Amint ez tudatosult a lányban, ismét inába szállt a bátorság, és egész egyszerűen lelassított, majd megállt a levegőben. A szörnyeteg ekkor rohamosan megindult felé. Nina megremegett, a kardot is alig tudta tartani. Sötétség a távolból rákiáltott:
-Ne csak állj ott! Csinálj valamit!

Hangjára a kis hollónemes valamivel határozottabban fogott rá a kardra, amit aztán felemelt. Sikított, hogy kompenzálja félelmét, és nekilódult a fenevadnak. Azonban a hidra gyorsabb volt. Egyszerre két fejjel is a lányra rontott. Az elsőt Nina még épphogy ki tudta cselezni, viszont a másik a szárnyára harapott, és annál fogva megrázta. Ismét sikított, majd kardját a szörnyeteg orrába vágta. Ahogy a hidra a fájdalomtól felordított, úgy engedte el a hollónemes szárnyát. Amaz pedig ijedten megfutamodott, visszarepülve.

Sötétség sem hagyta annyiban. Amint a lány a föld közelébe került, megragadta a csuklóját, és magához rántotta:
-Te meg mi a fenét művelsz?- rivallt rá. A kis szöszi reszketett, és sírt. Szégyenkezve lehajtotta a fejét:
-Én ezt képtelen vagyok megcsinálni- szipogta- túlságosan félek, sosem ment nekem az ilyesmi. Az istenség szemei elkerekedtek, majd megfogta Nina vállait:
-Tisztában voltál vele, hogy ez lesz a következménye, nemde?- folytatta nyugodt hangon- akkor miért tetted? A hollónemes felemelte fejét:
-Azért, hogy megmentsem Yuzt. Az épp elég ok volt rá. Az istenség folytatta:
-Pedig az önfeláldozás sokkal több lelki erőt kíván, mint az, hogy legyőzd ezt a szörnyeteget- lassan elengedte- hatalmas erőt adtam neked, Nina. Azért, hogy az én parancsomra másokat megvédelmezz. Neked csak annyi a dolgod, hogy használd. A lány némileg összeszedte magát, majd bólintott:
-Igen, uram... Sötétség elmosolyodott:
-Akkor mire vársz még? Használd a tőlem kapott hatalmat, és pusztítsd el ezt a fenyegető veszélyt.

E szavakra Nina már egészen felbátorodott. Ismét előhúzta kardját és felrepült. A hidra ismét megpillantotta őt a távolból, és fenyegetően bömbölt. A kis hollónemes viszont nem riadt meg. Nagyobb sebességre kapcsolt, és azonnal lecsapta az egyik fejet. A szörnyeteg felordított, majd ahogy fordult volna utána, a lány már keresztül is vágta a bordáit. Furcsa... ez most érezhetően könnyen ment. A szőkeségnek feltűnt, hogy így, felbátorodva mennyivel egyszerűbbnek tűnt a feladat. Ahogy hallotta a hidra halálhörgését, és felpillantott rá, megértette, hogy miért.

A szörnyeteg lassan felszakadozott, mint egy füstfelhő... csak egy illúzió volt. A következő pillanatban pedig hallotta, ahogy Sötétség mögé lép, és lassan, elismerően tapsol:
-Gratulálok, drágám! Sikerült legyőznöd a félelmed. Nina értetlenül fordult felé:
-Te átvertél... Az istenség csóválta a fejét:
-Tévedés- mondta a már megszokott sunyi stílusában- nem vertelek át. Csak próbára tettelek. Tisztában voltam vele, hogy távol áll tőled ez a vérengzés. De mint hollónemesnek, pontosan ilyen feladatokkal kell megbirkóznod. Tedd csak fel magadnak a kérdést: így, hogy most már tisztában vagy a képességeiddel, és átlépted a korlátaidat, hogy érzed magad? A lány eltette a kardot, és megkönnyebbülten elmosolyodott:
-Sokkal jobban...

2011. november 7., hétfő

hátrahagyott nyom

Phillie épp oroszlánalakban volt. Úgy ment be a matriarcha lakásába, és ment fel nyugodtan, komótosan az emeletre. Deen is állati alakjában mutatkozott. Az erkélyen ült, szokásos hosszú leplében, tollas fülbevalóival, és fejdíszével. A szerelő lekuporodott mellé, átkarolta a hátát. A rőt macska rápillantott jégkék szemével:
-Merre jártál? A másikl bestia közömbösen vállat vont:
-Erre-arra- kissé fürkészte az arcát- és te mi jót csinálsz? Kémleled a távolt, hogy talán jön valaki?

Deen ismét előre meredt, és válaszolt:
-Elgondolkoztam azon, amit a bátyáim mondtak. Nemrég voltak odaát, mind a ketten azért, mert a barátnőiket kísérték. Halvány, játékos mosoly jelent meg az arcát:
-Tetszett, amit Manu mondott. Ő sosem tapasztalta az odaát lévő hierarchiát és kultúrát. Annyira új volt neki minden- majd elkomorodott- de Darko úgy látta, hogy Tara még mindig fél. Még annak ellenére is, hogy hősként ünnepelték, miután felismerték. Visszanézett Phillie-re:
-Kicsit mi is ilyenek vagyunk, nemde? Még mindig túlságosan félünk. Az az időszak nagyon rányomta a bélyeget az emberiség iránta bizalmunkra. Úgy látszik, hogy mindig megkülönböztetik egymást, és ha nem kisebb csoportba verődve, maguk közt csinálják, akkor olyanba keresnek közös ellenséget, ami számukra természetellenes. Valóban... nem hiszem, hogy valaha visszatérhetnénk. Az oroszlán végigmérte a matriarchát, majd ismét az arcát kezdte el fürkészni:
-Ha egyetlen halvány reménysugár lenne rá, hogy a többieket megtaláld, akkor se? Deen kissé sötéten elmosolyodott:
-Ez meglehetősen nehéz kérdés. Hisz, habár a félelmünk erős, de a szeretteinkért bármit képesek lennénk megtenni. Nagyon hiányoznak.

Phillie elmosolyodott, majd a zsebébe nyúlt:
-Az az igazság, hogy odaát voltam- mondta sejtelmesen, és elővett egy medvefogas bőrláncot, melynek medálja egy faragott medve volt- és ezt találtam odaát. Azt hiszem, Spartacus életben van. Deen, ahogy meglátta a láncot, azonnal kikapta az oroszlán mancsaiból. Izgatottan megszimatolta, és miután ismerős szagot fogott, könnybe lábadtak a szemei:
-Ez tényleg apáé... A szerelőre nézett:
-Hol találtad? Találkoztál vele? Volt ott bárki is? A másik bestia lassan csóválta a fejét:
-Nem láttam senkit. De a magunkfajta nem hagy hátra ok nélkül személyes tárgyat. Te mit gondolsz? A rőt macska magához szorította a nyakláncot:
-Azt, hogy keressük meg... Majd Az oroszlánra mosolygott, és viharosan megölelte.

2011. november 6., vasárnap

C4: halandó istenség

C4 rájött, hogyan juthat közvetlenül a tiszta energiához. Csodálatos érzés volt... még sosem érzett semmit az anyagi valón túl. És ahogy egyre gyakrabban csinálta, nemcsak egyre könnyebben tudott vele bánni, hanem egyre inkább azt is érezte, hogy eddigi teste egy börtön volt- és valahol még mindig az. Próbált is kitörni, vagy legalább úgy formálni fizikai valóját, hogy mint a szellem a palackban, könnyen elhagyhassa, és elszabadulhasson.
... De nem ment. Ez az új fizikai való valahol mintha kicsit jobban is kötötte volna, hisz organikus léte miatt rendelkezett életösztönnel is. Ez akadályozta meg a teljes elszakadást. Az egész kísérlet így eddig csak annyiban nyilvánult meg, hogy a masszív fénytöltéstől teste ezüstösen felizzott, és vadul formálódott. De mivel maga az alakváltás sem volt fókuszált, így az őrült kavarodás után fizikai valója újra és újra visszatért az eredeti, fehér hajú humanoid valójába.

Az őrült fényjátékok azonban rövid időn belül a helyieknek is szemet szúrtak. Rejazz is figyelmes lett a jelenségre, és magához hívta az oroszlánokat, hogy a jelenés után járjanak. A lány még a régi, romos város, és a ráják által felépített új város közti területen tartózkodott. Ezeket az energiakísérleteket jobbnak látta biztonságos helyen, a többiektől távol csinálni. Manu nem említette, hogy akár veszélyesek is lehetnek, de így biztosabbnak látta. Pont az egyik őrült alakváltós-kavarcos kísérlet alatt talált rá a trió, ahogy ismét az ezüst izzásból ismét visszaállt fizikai valója az eredeti állapotába. Rejazz, ahogy meglátta az arcát, azonnal elé lépett:
-Te ott! C4 riadtan felkapta a fejét. Az, hogy a király a két oroszlánnal jelent meg, nem tűnt számára túl bizalomgerjesztő látványnak. Azonnal futásnak is eredt. A rája pedig kiadta a parancsot az unokatestvér-párnak:
-Kapjátok el!

A két bestia meg is iramodott a lány után. Természetüknél fogva igencsak sebesen tudtak futni. C4 nagyon megriadt tőlük. Sikított, majd ösztönösen maga mögé legyintett, ahogy fordult Ferlex felé... így generálva egy energiahullámot, ami a zöld oroszlánt vagy 20 méterrel arrébb repítette. Jiggin viszont nem tántorodott meg, ugyanúgy üldözte tovább. A lány megállt, felé fordulva. Kétségbeesésében próbált az elfajzott alakváltásokra gondolni, talán abban talál valami hasznosat.... mindhiába. Viszont ismét feltöltötte magát energiával, és a fény sebességét felhasználva egész egyszerűen feldöntötte Jiggint. A lila oroszlán hatalmasat koppant a földön.

C4 maga mögé nézett zihálva, és örömmel nyugtázta, hogy sikerült a két fenevadat harcképtelenné tennie, és megúszta. Alig, hogy ez a gondolat végigsuhant az agyán, valami pokoli fájdalom nyilallt a lábába. Lenézett... egy hatalmas, lándzsaszerű szarutüske fúrta át bokáját. Még soha nem érzett ilyen mély, egész testében megrázó fájdalmat... és a forró vért, ahogy végigfolyik lábfején, fájdalmasan lüktetve. Érezte, hogy nem bírja megtartani magát, és összeesik.

Az utolsó pillanatban kapta el a rája király, finoman a földre fektette:
-Ne haragudj, hogy ilyen drasztikus eszközhöz folyamodtam. Nem akarlak bántani, csak beszélni akarok veled. Hiába a barátságos megközelítés, a lány kimondottan rettegett az uralkodó közelségétől. Ez még akkor sem enyhített a helyzeten, mikor Rejazz saját maga húzta ki a lándzsaszerű tüskét bokájából.
-Hol voltál eddig?- kérdezte őt tovább- vannak itt még hozzád hasonlóak? Azt mondták a mechák, hogy nincs senki más ezen a bolygón. Ekkor a seb egész egyszerűen összeforrt... a jövevény pedig valami furcsa, mély révületbe esett. A maradék energiáját ösztönösen saját gyógyítására használta. Még éppen hogy tudott válaszolni a királynak:
-Nincs is más... senki... Rejazz alaposan feltételezte, hogy a jövevény félrebeszél. Óvatosan felemelte, és elindult vele:
-Ne félj tőlem, bárki is vagy. Elviszlek a palotámba, ahol felépülhetsz...

Ezt C4 már nem hallotta. Teljes volt a filmszakadás. A következő dolog, amit észlelt, az hogy egy kényelmes ágyban fekszik, és az ablakból rásüt a fény. Tökéletes hely! Érezni vélte, hogy a sugarak melegétől rohamosan tér vissza ereje. Lassan fel is tápászkodott, és elindult kifelé a szobából.

Alig, hogy kilépett az ajtón, egy meglehetősen masszív alakba botlott. Mikor megpillantotta, ijedten elképedt:
-M1 mester! Azonnal megölelte a robotot, hálásan mosolyogva:
-Végre egy barátságos mecha. Úgy megijedtem. El sem tudod képzelni, hogy mi történt velem, M1 mester. Amint elengedte, Maya értetlenül mérte őt végig:
-Bizonyára te vagy az isten, akiről őfelsége beszélt. Honnan tudod a nevem? A lány elképedt, majd kifakadt:
-Én vagyok C4!  C-típus, 4. széria, előző gazdáim Thutem, Ga'ar, Din és Halef-Ardene... M1-UT3 kissé meghátrált... majd ismét végigmérte őt:
-C4? A lány bólogatott, a mecha pedig folytatta:
-Az azonosítást stimmel- majd megfogta a kezét, és azt nézegette- de mégse stimmel. A lány rápillantott:
-A szerelő nem mesélte, mi történt? Maya visszanézett rá:
-De igen. De csak annyit, hogy organikus valót öltöttél, majd elkötötted az egyik hajót, és leléptél. Többet nem. C4 tovább magyarázott:
-Említette, hogy meséltél egy Manu nevezetű egyénről, aki már megtapasztalta ugyanazt, mint én. Őt kerestem fel... A mecha elengedte a kezét:
-Ez meglehetősen furcsa....

Ekkor lépett be a rája király. Amint megpillantotta a jövevényt, elmosolyodott:
-Ó, pompás- majd a mechára nézett- Maya, miért nem mesélted, hogy ébren van? M1 meghajolt:
-Magam is most vettem észre, uram. Rejazz megragadta a lány kezét, és mohó kíváncsisággal vizslatta:
-Akkor mesélj, miféle vagy te? Vannak társaid? A jövevény megriadt, helyette M1-UT3 válaszolt:
-Felség, itt félreértés történt. Ő az egyik egység, C4. A király értetlenül Maya felé fordult... majd vissza a fehérhajú lányra. Amaz kínosan elmosolyodott, mire a rája felvonta az egyik szemöldökét:
-Te most biztos szórakozol velem... C4 elkomorodott, és kissé lejjebb hajtotta fejét:
-Nem, uram... Rejazz kifakadt:
-Dehát az erőd, meg azok a varázslatok, amiket véghez vittél... Maya ismét helyette válaszolt:
-A C4-es egység új erők birtokába került, felség. Olybá tűnik, hogy meg kell tanulnia bánni velük.

Az uralkodó lelkesedése hirtelen elült, majd ismét a riadt lányra nézett. Amaz csak annyit kérdezett:
-Most már elmehetek? A rája király bólintott:
-Menj csak- válaszolt halkan. C4 némán, kissé szorongva elindult a folyosón. Rejazz csalódottan nézett utána. M1-UT3 a király felé fordult:
-Minden rendben? Az uralkodó bólintott:
-Persze, Maya. Csak azt hittem, hogy nem vagyunk egészen egyedül. Azt hittem, hogy Machuu-n kívül még van itt egy sokkal nagyobb, sokkal erősebb hatalom...

2011. november 3., csütörtök

él matróz

A tengerészeti főiskolán éppen diplomaosztó volt. A szépen kivasalt egyenruhás, végzős fiatalemberek közt ott virított az átlagnál valamivel fiatalabb Renato. Míg a többiek a húszon is túl voltak, ő épp, hogy betöltötte a tizennyolcat. Viszont különleges tehetsége és kitartása volt hajókhoz: mind a szerkezeti felépítésükről, mind a navigálásukról. Nem használt mágikus örökségéből egy cseppet sem. Egyedül az érdeklődése, a lelkesedése volt végig, ami a hajtotta. És lám, meg is hozta a gyümölcsét: itt van a végzősök között, mint az évfolyam legfiatalabb tagja.

Az ünnepség nyitóbeszéde már elkezdődött. Az igazgató nem győzte sorolni az iskola sikereit és támogatóit. Amint velük végzett, és tért volna rá a következő gondolatra, berobbant az épület fala. Egy félkatonai csapat vonult be, átcsörtetve mindenkin, és mindenen. Az egyik kiszúrta Renatót, és rámutatott:
-Ott van az a korcs dög! Kinyírni!- e szavakkal elővett egy gránátot, amit kibiztosított, és felé hajított. A fiatal tengerész látta a felé közeledő veszélyt... és hogy a rémülettől a körülötte lévő társai is ledermedtek. Alapjáraton azt diktálta volna az ösztöne, hogy fusson. Viszont az itteni képzés folyamán olyan mélyen belé nevelték a csapatmunkát, hogy azonnal társai épségét helyezte előtérbe. Így nem rohant el, hanem átváltozott... a riadt végzősök egy madárszerű bestiát látta felrepülni maguk közül, aki egy megidézett villámmal hatástalanította a gránátot... Viszont a következő pillanatban már olyan sortüzet kapott, hogy levágódott a földre... vagy 5-6 méter magasságból.

Ekkor már a tanár kar is elkezdett intézkedni, és próbált intézkedni, és az iskola tulajdonában lévő fegyverekkel kipaterolni a csőcseléket. A sirály csak sokkos állapotban feküdt a földön. Nagyon elsápadt, és még épp, hogy látni vélte, hogy csoporttársai körbeveszik, nemcsak sorfalat alkotva, de alaposan meg is bámulva őt.
-Szerintetek él még?
-Hé, Atu? Hallasz?
-Mi történt vele?
-Más is tudott róla, hogy ilyen szörnyeteg?
-Ezek után már nem is csoda, hogy ő a csoport legjobbja. Mindig is mondtam, hogy tud valamit, amit mi nem...

A nagy diskurában és alapzajban az igazgató utat vágott magának a bámészkodó tömegben, és lehajolt. Ő is elképedt a látványtól, de a többiekhez képest látványosan megőrizte hidegvérét. Lehajolt és lassan felnyalábolta a bestiát:
-Jól vagy, fiam? Nem esett bajod? Renato a fájdalomtól és a vérveszteségtől kábán nézett rá vissza:
-Nem akartam baj... mindenki jól van?- kérdezte rekedten. Az igazgató a fejét csóválta:
-Nem vagy eszednél, fiam. Na gyere!- és elindult vele, ki a tömegből.

A következő képkocka Renato számára már egy félhomály szoba volt... és hogy épp felkelt. A fájdalmat még érezni vélte, viszont azt is, hogy megfelelően ellátták. Halk diskura hangzott a sarokból. A hang irányába fordította a fejét. Az igazgató volt az... és láthatóan valami orvossal beszélt. A zoolook lassan feltápászkodott, és kissé félénken megszólt:
-Uram... A két alak azonnal felkapta a fejét, majd az igazgató odalépett hozzá:
-Minden rendben, fiam? Hogy érzed magad? Renato kissé kómásan bólogatott:
-Jól, uram... Ezután tudatosult benne, hogy nem változott vissza emberi alakban. Valószínűleg az úton a kórház felé a fél város látta, hogy miféle szörnyeteg is ő. Az iskolájáról nem is beszélve... és persze a támadóiról.

Felpillantott az igazgatóra:
-Uram, biztosíthatom, hogy ezt a képességemet nem használtam a tanulmányaim során. Minden akadályt úgy akartam venni, mint a társaim, mert velük szemben úgy tartottam igazságosnak. A mentor bólintott:
-Hiszek neked, fiam. Renato kissé meglepődött, majd az igazgató folytatta:
-Minden tanulómon rajta tartom a szemem. És láttam, hogy valóban a magad erejéből oldottál meg mindent, de még így is többet adtál bele, mint a többiek. Már az elején se volt kétségem afelől, hogy valóban azért vagy az iskolánkban, mert ez érdekel téged, és nem csupán a vele járó presztízs. Éppen ezért, nemhogy nem ítélem el a származásod, de ugyanúgy ragaszkodom ahhoz, hogy a mostani évfolyammal végezz, és az iskola felajánlásából kapj egy saját hajót.

Renato maga elé pillantott, és elmerengett. Ez már az elején is olyan mesés ajánlat volt, ami csak további motiváció volt a tanulmányaihoz. És úgy látszik, az igazgató szemszögéből az sem számít, hogy ő egy zoolook... félig ember, félig állat. Viszont abban már nem egészen volt biztos, hogy a többiek is ugyanúgy fognak rá nézni... sőt, talán még kockáztatja is az épségüket, hisz mindazok, akik vadásznak a többi zoolookra is, intézhetnek egy sokkal nagyobb erejű támadást. Így inkább feltápászkodott, és tiszteletteljesen fejet hajtott:
-Sajnálom, uram. De a történtek után nem fogadhatom el. Nem is maradhatok itt egy percnél sem tovább. Megtiszteltetés volt, hogy az iskola diákja lehettem, de nem kockáztatom meg, hogy az itt dolgozókat további veszélybe sodorjam, és megismétlődjön az, ami ma történt. Az igazgató a vállára tette a kezét:
-Így beszél egy igazi csapatjátékos, fiam. Igazán sajnálom, hogy nem maradsz velünk...

Az a nap visszatért párszor Renato mindennapi gondolataiba. Mennyi év is telt már el azóta? Már ki tudja. Úgyis időcsúszás van a két világ között. Most is ezen merengett, a Hold-tavon, hajója oldalában ücsörögve, mikor Cez leült mellé, és belé karolt:
-Tudom, hogy hiányzik. Ha a vizet bámulod, szinte mindig az iskolán nosztalgiázol. A srác visszanézett rá:
-Ags és Tara azt mondták, hogy rengeteget változtak odaát a dolgok. Szerinted megérné visszamenni? Casey elkomorodott, és lassan csóválta a fejét:
-Soha többé nem mehetünk vissza. A vállának dőlt, majd folytatta:
-A többségükben bíztunk, méghozzá éveken keresztül. Hogy tudnál visszamenni oda, ahol így elárultak? Emlékezz, hogy miután megtudták, mik vagyunk, egy percnyi biztonságérzetünk nem volt. Senkiben nem bízhattunk. Renato átkarolta a lány hátát:
-Tudom, tudom- majd ránézett- de hát mégiscsak ilyen a lényünk, hogy a kellemesebb részleteire ugyanúgy visszavágyunk. Cez rámosolygott:
-Szerencsére rád nem kell várni- hozzábújt- mert te itt vagy. Renato halkan nevetett, majd homlokon csókolta a lányt...