Folytak az utcán a tisztogatások. Mind menekültek, amerre csak tudtak. Deen mind a mai napig nem tudja, miként találták meg az átjárót - vagy az átjáró találta meg őket? - de annyi bizonyos, hogy Spartacus szinte úgy lökte át őt és a bátyját. Nem akartak menni... apjuk viszont ragaszkodott hozzá. Biztos helyen akarta őket tudni, távol ettől a gyűlöletes helytől. Egy erős lökésbe került neki... és a kis vörös pár a másik világ porába zuhant. Az átjáró bezárult.
A feje zsongott a félinformációktól, nagyon gyorsan történt minden: a nap elején még nem vette komolyan, hogy az emberek mégis levadásszák őket - hiába voltak előzőleg pletykák és fenyegetések. Akkor még az a mindenbe beleszarok, könnyelmű és balhét keresőt rőt ördög volt. Most pedig kifordult a világ a négy sarkából: úgy mészárolják őket, mint a barmokat. Mintha csak menekülő vadak lennének az erdőben. A szülei... a családja... vezető család. A következő matriarchát közülük jelölték volna ki. Igazis... mi történt a matriarchával? Egyáltalán... hányan menekültek meg?
Még mindig a bolydult gondolatokkal kavargó fejjel, és a menekülés ösztönétől remegő izmokkal lassan felvánszorgott a földről. Körbenézett. A szeme sarkából látta, ahogy Ags áll a jobbján... a többiek pedig szép lassan előmerészkedtek a bokrok és a fák közül: mindenkin éktelenkedett kisebb-nagyobb karcolás, Phillie a lábát fájlalta erősen, bokájára tapadt a véráztatta nadrágszár, Kita ájultan feküdt Casey mellett - agyrázkódás lehet, ikertestvére úgy vonszolhatta át. Deen akkor érezte, hogy hirtelenjében végigfut rajta a jeges rémülettel kevert fájdalmas valóság... és hogy ez évekkel megöregíti. Térdre rogyott:
-Ennyi? Ennyien vagyunk? - torka elakadt, karmos mancsok szorították. Grey Wolf sóhajtott:
-Ennyien... de mind élünk. Deen kétségeesetten nézett körbe:
-És a felnőttek? Vagy egy vezető? Szavait néma csend követte. A többiek nem szóltak - egy részük elfordította a fejét, másik része viszont kérdően vissza a kis vörösre.
A hippi lány nem értette a reakciót... választ akart, épkézláb választ. Valami támpontot, vagy bíztatót, hogy itt van helyük, hogy minden rendben lesz. Uralkodó pánikját bátyja szakította meg, ahogy a vállára helyezte kezét:
-Nem tudunk semmit, Deen. Menekültünk, és apáék úgy úgy löktek minket át, hogy mentsenek minket. Mind félünk, és mind válaszokat keresünk. Ekkor lejjebb hajolt, egy fagyöngyökkel és madártollakkal ékesített nyakláncot nyomva húga kezébe:
-Csak annyi bizonyos, hogy te vagy a matriarchánk, Deen. Bízunk benned...
A felelősség ott pihent a lány kezeibe... és ez hirtelen akkora nyomást gyakorolt még a lelkére a történtek után, hogy rászorított a nyakláncra, majd hisztérikusan könnyekben tört ki:
-Én nem akarom ezt!- fakadt ki Ags felé fordulva- nem vagyok matriarcha! Annyi nem volt bennem, hogy komolyan vegyem a fenyegetéseket, vagy hogy apáékat is áthozzam, nemhogy még összetartsalak titeket is! Kéz kezével ütötte a földet, nyomában szállt a por:
-Én erre képtelen vagyok! Nem tudom megcsinálni!- ordította, tehetetlensége teljesen eluralkodott rajta- én is félek, sőt, rettegek... tanácstalan vagyok... És különben is, miért én legyek a matriarcha? Tudom, hogy sokkal felelősebbek zoolookok is vannak köztünk.
A többiek csak hallgattak. Deen a kezeibe temette arcát, és kétségeesetten, tehetetlenül zokogott tovább. Ags letérdelt mellé, és átkarolta, próbálta nyugtatni. Renato ugyanúgy letérdtel Cez mellé, és odasúgta:
-Teljesen összetört. Nem hisz a képességeiben - félig Cezre pillantott- Gondolod, hogy képes lesz rá? Casey bólintott:
-Képes lesz rá - válaszolt halkan, de a fáradtságtól szenvtelenül- de hagynunk kell neki egy kis időt. Mindannyiunk élete felborult, türelemmel kell lennünk vele. Addig pedig meg kell oldanunk azt, amit önmagunk is el tudunk intézni. Renato bólintott:
-Igazad lehet. Adjunk neki időt...
Azóta évek teltek el... Deen már nem is számolja, mennyi. De abban biztos, hogy az akkori lázadozó kiscsitriből egy érett fiatal hölggyé vált, ismerte a protokollt, felelt a csapatáért, védte őket, és tartotta az ősi szokásokat. Amíg él, nem felejti - ekkora változás hatalmas lecke volt számára, és ebből is merít erőt. Most ezt az emléket a Hold tó partján hozta elő. Phillie-vel ültek ott, ő szelíden a vállának dőlve - régen ültek már így, ez hozta elő a régi képeket, érzéseket is. A szerelő rápillantott sejtelmesen:
-Elmélyedtél valamiben? A matriarcha megeresztett egy szelíd félmosolyt:
-Csak a vízben... - eltűrte vörös haját - olyan szép nyugodt ma a felszín. Phillie felé fordította fejét, elmélyült a lány jégkék szemeiben, és végigsimította arcát. Deen felpillantott rá:
-Megszelídültünk, nem igaz? A szerelő halkan, némi pajkossággal mosolyában nevetett:
-Mondhatni... bár a bátyád annak idején majdnem letépte a fejem. Védte a kicsi, de lázadó húgát. E szavakkal közelebb hajolt, nagy mancsában pihent már a matriarcha arca. Ez utóbbi mosolya lágyan szélesebbre húzódott:
-Lám a kicsi lázadónak benőtt a feje lágya - finoman megvakarta a srác arcszőrzetét- a vad ragadozóból pedig egy figyelmes és védelmező oroszlán vált. Phillie mosolya is ellágyult... végül ajkaik finoman összeérte és gyengéd csókká olvadtak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése