Forgiveness

Renato az éjszakai kertvárosban sétált Darien Vada társaságában. Az öreg maffiózó-szerű alak a múltkori találkozásuk óta rendbe tette a haját és a ruháját: egy fehér inget viselt, rajta sötét mellénnyel, és élére vasalt nadrággal... ehhez még a megmaradt, bal szemét átívelő sebhelye simán azt a hatást keltette, mintha a harmincas évekből, egy bűnbandából húzták volna elő.
-Azért csodálkozom rajtad, fiam- mondta rekedtes hangján, miközben egy cigit szívott- én egyikőjüknek se tudtam megbocsátani, hogy elvették tőlem a feleségem, és elüldözték a gyerekeimet. Renato sóhajtott:
-Ez mindannyiunknak nehéz... én se mondom, hogy könnyű. De sokszor eszembe jutott az évek során, és úgy döntöttem, hogy szeretnék velük szembenézni. Az öreg kujon elvigyorodott, és elismerően hátba vágta a srácot:
-Ezért tisztellek téged, fiam! Legény vagy a talpadon! És bármilyen kis szelídnek tűnsz, mélyen legbelül te nem félsz semmitől. Szerintem a lányom is ezt tiszteli benned. Atu visszamosolygott:
-Köszönöm, uram. Darien lazán legyintett:
-Hagyjuk már ezeket az udvarias formaságokat, édes fiam! Szólíts csak papusnak!- eldobta a csikket, és teli vigyorral fordult vissza- ez a legkevesebb azért, amiért az angyalkáimért tettél. A srác bólintott:
-Megtisztelsz...

Ekkor az egyik kapualjhoz értek. Az öreg Vada legyintett az ajtó felé:
-Ez lenne az. A haverjaim kiderítettek mindent- majd Renato felé fordult- egész biztos, hogy erre vágysz? Tudod, hogy nem érdemlik meg. És még lehet súlyosabb is a kimenetele, mint a legutóbbinak... A srác nagy levegőt vett. Érezte, hogy térde remeg az izgalomtól, és szívét nyomja a bizonytalanság, de az esze határozottan az ajtó felé húzza őt.
-Köszönök mindent...- majd némi habozás után udvariasságból hozzátette- papus. Darien bólogatott, majd intett, és elfordult:
-Sok sikert, édes öcsém!

Renato végigment, egészen az ajtóig. Még mindig remegtek a lábai... talán kicsit erősebben is. Hezitált egy pillanatig, hogy talán mit szólnak majd hozzá... de végül erőt vett magán, és bekopogott.
-Szabad!- hallatszódtak bentről az ismerős hangok. Ő pedig tétován megragadta a kilincset, finoman lenyomta, majd óvatosan benyitott, és belépett...

Pont az előszobára nyílt a bejárat, szembe egy kanapéval... ahol a szülei ültek. De amint belépett, szemeik elkerekedtek, szájuk tátva maradtak, és meglepetten pattantak fel a helyükről. Anyja jutott elsőként szóhoz:
-Renato? Körülbelül ilyen fogadtatásra számított. Összeszedte lélekjelenlétét, és megejtett egy félszeg mosolyt:
-Anya... apa...

Többet nem is tudott szólni, mert a következő pillanatba anyja sírva a nyakába ugrott, agyon ölelgette- homlokon csókolta:
-Kicsim, de jó, hogy újra láthatlak! Ne haragudj rám! Annyira sajnálom... Ő is átölelte, és hozzábújt:
-Nincs semmi gond- nála is eltört a mécses, de egyik kezével gyorsan megtörölte arcát, eltüntetve az árulkodó nyomokat.
-Hol voltál? Mi történt veled?- kérdezgette tovább a nő.
-Jól vagyok- válaszolta Renato- Minden rendben...

Ekkor odalépett mellé az apja. A srác félig ráemelte tekintetét. A férfi csak megfogta a vállát, egyet komoran bólintott, majd továbbállt. Renato nem értette. Miután apja kellő távolságba ért, megkérdezte anyját:
-Apának mi baja? A nő némileg lenyugodott, majd fiára mosolygott, és megfogta a kezét:
-Gyere velem... elmesélek mindent...

Úgy fél óra múlva a tengerparton ültek. A srác sóhajtott, ahogy hallgatta a morajló hullámokat:
-Még mindig tudod, hol érdemes igazán megbeszélni a dolgokat. Anyja egy rövid, világosbarna hajú nő volt, zöld szemekkel. Kinézetre igen fiatalos volt, ruhái egy egyszerű, sötétkék felsőből és egy farmerből álltak. Végigsimította fia fejét:
-Hogy felejthettem volna? Minden nap gondoltam rád. Renato maga elé nézett merengve... majd vissza a nőre, és halkan megkérdezte:
-Akkor, kérlek, válaszolj nekem arra a bizonyos "Miért?"-re...

Anyja elkomorult, el is engedte őt. Aztán összeszedte gondolatait, visszanézett rá, és válaszolt. Hangja nyugodt volt, egyenletes:
-Aznap azt mondta apád, hogy átváltoztál, és a társaidra támadtál... meg, hogy elment az eszed. Befolyásolt a félelmével, azért mentem vele, és hagytalak ott ugyanúgy. De aztán a bűntudat nem hagyott aludni, és másnap visszamentem a volt házunkhoz. Akkor már nem találtalak ott... elvitted a holmijaidat, és nem tudtam, merre keresselek. Később aztán az iskolád igazgatójától megtudtam, mi is történt valójában- elmosolyodott- és büszke voltam rád. Renato viszonozta a mosolyt. Majd ahogy elgondolkozott, ismét elkomorult, és ismét kérdezett:
-És apa?

A nő már határozottabban válaszolt:
-Emlékszel még a családi összejövetelekre, ugye? Nagyapádat nem zavarta, hogy apádban teljesen inaktív a génetek, viszont a többi rokona, az unokatesók, más felnőttek rengetegszer szekálták miatta... A srác bólintott:
-Igen, emlékszem. De nagyapa mindig kiállt mellette. Anyja bólintott, és folytatta:
-Engem soha nem zavart, hogy ők félig állatok. És ott is voltak olyanok, akik emberekkel házasodtak, szóval... egészen laza volt a légkör. Csak valamiért apád kiesett képességét nem nézték jó szemmel. És mikor kiskorodban már arra tanított nagyapád, hogy hogy használd a szárnyaidat, apád attól rettegett, hogy felnőttként ugyanolyan vadállat leszel, mint a rokonai, akik megvetették őt. Ezért volt olyan szigorú hozzád többek között... és ezért fújta fel annyira a támadást is azon a bizonyos napon. Akkor te tudva és akarva változtál át, szabad döntéssel... Ez rémiszthette meg... és ezért viselkedik úgy, ahogy.

Renato sóhajtott. Kissé elmerengve nézett maga elé pár percig. Majd visszanézett anyjára, és elmosolyodott:
-Azért örülök, hogy viszont láthatlak titeket. A nő ismét a nyakába borult, széles mosollyal az arcán:
-Én is örülök, kicsim. Mindig olyan voltál számomra, mint egy angyal... egy sirálytollal angyal.