A Nekromágus a határerdőben húzta meg magát. A patak partjára hasalt, bal vállár a vízbe mártva, annak gyógyító erejében reménykedve, hogy ismét kinő a bal karja. Másik kezével mert a vízből, félig feltolta a koponya maszkot, és arcot mosott. Alábecsülte ellenfeleit... ismét. Még úgy is, hogy neki isteni hatalom volt a kezében. Egyszerre volt dühös, és végtelenül fáradt. Ahogy rendbe szedte magát, halkan kántál egy mantrát. A félisten hatalmából rengeteg maradt még neki. Most egy részét arra használta, hogy visszanövessze a karját. A lopott erő, és a patak vize lassan megtette a hatását: a vállból lassan kibújt egy egész felkar, majd a könyéktől fokozatosan az alkar... a csukló... végül egyesével az ujjak is. A végkimerülés határán iszonyatosan kellett összpontosítania hogy minden csont és izom a helyére kerüljön. De mikor megpillanthatta a végeredményt, azt elégedetten nyugtázta.
Ahogy gyönyörködött a régi-új bal karban, magányából egy hang térítette magához:
-Te... itt? Ismerte a hangot. Ezer éve nem hallotta... milyen furcsa most mégis... A koponyasisak alatt teljesen elsápadt, és megfordult. Zitanával találta magát szemben. A varázslónő a megszokott madármaszkot viselte, kék szemei elkerekedtek a meglepettségtől. A Nekromágus lassan feltérdelt, és felé fordult:
-Zitana...- hörögte fáradtan- nem is tudom, mikor láttalak utoljára. A varázslónő végigmérte őt. A megrepedt sisakból, a véres ruhákból, és a szakadt palásból egyértelműen ki tudta venni a csata nyomait. Rezignáltan, kissé csalódottan létesített ismét szemkontaktust:
-Még mindig harcolsz?- még a hangja is elárulta csalódottságát- Tudod jól, hogy már semmi értelme. Én már beletörődtem... A szarvaskoponyás felállt, viszont az egyik közeli fa törzsének kellett hogy támaszkodjon, annyira kimerítette a harc, és az iménti varázslat:
-Te ezt nem értheted!- zihálta makacsul- én millenniákkal ezelőtt készültem erre, és addig nem nyugszom, míg be nem teljesül a bosszúm. Zitana sóhajtott:
-Ugyanaz a történet? A Sötétség hatalmának hajszolása? Nekromágus tompán a fa törzsére csapott öklével:
-Itt nem egyszerűen az ő nyers és vad erejéről van szó. El akarom pusztítani Shakarát... azt, aki a halandók között is isteni bánásmódban részesül... azt, aki újjáépítette Nixát, és akinek nem kellett álarc mögé rejtenie az arcát! A varázslónő megcsóválta a fejét:
-Hajthatatlan vagy...
Már fordult is volna el, azonban a szarvaskoponyás utána vetette magát:
-Ne merészelj ismét hátat fordítani nekem!- ordította, majd átkot bocsátott felé. A csapás azonban hárult... Ghí angyali ezüstvértjében kivédte az átkot, védve ezzel párját. Zitana a döbbenettől lemerevedett... ereiben meghűlt a vér. A félvér ezt követően azonnal átkarolta egyik kezével, miközben másikban a pallost tartotta:
-Minden rendben, nem esett bajod? A nő torkán akadt a szó. A Nekromágusén úgyszintén amikor meglátta a lovagot:
-Te!- fakadt ki döbbenten. Ghí felkapta a fejét. Elborzadva látta, hogy a mágus hozzábeszél, tekintetében az őrület lángja gyúlt a kimerültségtől:
-Hát megtaláltál, Shakara?- kiáltotta, majd kék kezében sötét izzással megindult felé- Most nem menekülsz előlem, te nyomorult! És külön azért számolok veled, hogy Zitanával szövetkezel... A félvér felmérte gyorsan a helyzetet. Miután kivédett újabb két átkot, arra a véleményre jutott, hogy ellenfele nem beszámítható. Ezt a harcot hiábavaló lenne megvívni. Eltette a pallost, majd karjai közt párjával elrepült.
A Nekromágus térdrerogyott a kimerültségtől, és öklét rázva kiáltott utána:
-Elkaplak még, Shakara! Hiába menekülsz, én úgyis megtalállak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése