Usur felkelt az éjszaka közepén. A látott vízió nem hagyta nyugodni. Kiosont a hold herceg lakásából a sötét éjszakába. Magasan járt a hold, pompás ezüsthidat festve a folyóba. Usur óvatosan belecsúszott a partról, majd besétált, hagyva, hogy körbeölelje őt az ezüsthíd. Ő nem gyáva... bizonyítani fogja, hogy rátermett. Akármi is volt az a vízió, ismét előhívja, és megbirkózik vele. Lehunyta szemei, és koncentrált...
Fröccsent a vér, és egy fej nélküli test puffant mellette tompán. Ő zihált, majd lassan elengedte a leszakított fejet, ami halkan koppant, majd eldőlt. A padló, a mancsa, az egész ruhája ázott a vértől. Most először hajtott végre hivatalosan kivégzést, és minden erejét össze kellett szednie, hogy azonnal véget vessen az elítéltnek. Sikerült... talán túl jól is. Azel a trónon ülve bólintott:
-Kitűnő, kislányom- majd felállt- még egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy méltó utódomként kövess a trónon. Usur érezte, hogy végigfut rajta a borzongás, de semmi érzelmet nem volt képes mutatni. Még csak a rosszullét sem fogta el. Ő már eleget készült erre, számított rá, hogy ilyen lesz. Kihúzta magát, mint egy tiszt, és alázatosan meghajolt:
-Értettem, apám. Köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal. Azel intett, hogy elmehet. Lánya kiment a teremből... és a hálók felé vette az irányt. Mancsairól lassan letörölte a vért egy vászonzsebkendővel, amit aztán a zsebébe rejtett. Benyitott öccse szobájába. A kis Shingo nem botránkozott meg a látványon. Sőt, talán fel se fogta, hogy nővére miért ázik vérben. Csak az számított neki, hogy most megjelent, és épp bejött hozzá. Mosolya és csillogó kék szemei minden kinccsel felértek. Usur is elmosolyodott, ahogy átölelte:
-Szia kicsi Shingo...
Érezte, hogy az emlék szinte szabályosan agyonvágja. Térdre rogyott a vízbe, és csak ömlöttek belőle a könnyek. Rosszat tett... kimondhatatlanul rosszat... és mindezt azért csinálta végig, mert szerette Shingót, és nem akarta ugyanúgy elveszteni, mint az anyját. Keservesen kiáltott ahogy sírt, próbálta a keserű nyomot mihamarabb kiűzni magából.
Lelki csatáját egy hang zavarta meg:
-Nem szabadna egyedül kinn lenned. A Di világ egy mély és sötét hely. Usur felpillantott. Shakara guggolt vele szemben a parton, aggódó tekintettel nézve rá. A kis holdfénytolvaj feltápászkodott, és megtörölte az arcát:
-Te... Te vagy Shingo fia...- szipogta. Shakara bólintott:
-Az lennék. Usur még szipogott párszor, próbálta összeszedni lelkierejét, de az emlék utórengése még mindig rezonált a csontjaiban:
-Az emlékek... az előző életemből...- ismét keserves zokogásban tört ki- Shingo! Shakara becsúszott a partról a folyóba, és odament hozzá. Letérdel a vízbe, szembe a holdfénytolvajjal, és a vállaira tette kezét:
-Ő is szeretett téged. Épp azért tett megfelelő helyre ebben az életben, és küldött téged hozzánk. Usur felpillantott reszketve. Már majdnem hogy egy kisegér benyomását keltette.
-Usur Sera vagyok, Azel Sera és Doroo lánya... és szörnyű dolgokat tettem... A félisten gyengéden megtörölte a kölyök arcát:
-Már nem vagy Usur Sera. Usur Manac vagy, Aluh Manac és Hermes lánya, a Lumanix jövendőbeli trónörököse. Ami történt, már nincs kihatással az életedre. A holdfénytolvaj megcsóvált a fejét:
-TUDOM, hogy én tettem.... Meg akartam felelni apámnak, jó uralkodó akartam lenni... és féltettem Shingót.
Shakara sóhajtott, majd ismét a kölyök vállaira tette kezét:
-Segítek elengedni mindezt a rosszat. De neked is akarnod kell. Mit gondolsz, meg tudod csinálni? Usur állta a felemás szempárt: egyik smaragzöld, máris ezüstösen tompa - a vak szem. Lassan megnyugodott. A félisten lénye, amely előzőleg olyan rémisztő volt, most valami földöntúli nyugalommal és magabiztossággal árasztotta el, ami lassan átjárta a lelkét. Nagy levegőt vett, tekintete egy hosszabb pillanatig elidőzött a Holdon, majd ismét a felemás szempárba nézett:
-Készen állok... meg akarok szabadulni tőle. Shakara elmosolyodott:
-Hunyd le a szemed és engedd el magad- megvárta, amíg a holdfénytolvaj lecsukja szemeit. Egyik hüvelykujját a homlokára helyezte, másikat a torkára:
-Megnyitom a harmadik szem és a tiszta beszéd csakráját. Ne koncentrálj semmire, csak hagyd, hogy az elméd ellazuljon. Hamarosan vendéged érkezik, akinek mindent elmondhatsz, és visszaadhatsz.
Usur épp visszakérdezett volna, hogy "ki?" de mintha nem lett volna a torkában rá erő. Mi több, az egész testét furcsán lazának és könnyűnek érezte, a gondolatok pedig csak könnyen kicsúszta a fejéből, akár egy fürge gyík. Mondhatni, kellemesen is érezte magát... már épp megfeledkezett róla, hogy várnia kell valakire, mikor az üres feketeségből felnyílt egy zöld szempár. Még megijedni sem volt ideje, már kecsesen ki is rajzolódott Sötétség alakja, aki odalibbent hozzá, egészen közel:
-Kit látnak szemeim- szólt némi közönnyel, ahogy lehajolt hozzá- családunk újabb egykori tagja, akire nem vagyok túlságosan büszke. Usur mintha elfelejtett volna félni. Nem riasztották meg az istenség szavai. Furcsa módon, mintha tudta volna, mi a teendője, egyfajta fél-automatikán mentek a dolgok. Már a régi, felnőtt, Sera alakjában állt Sötétség előtt, fegyelmezetten, akár egy tiszt. Sötétség körüljárta őt, majd megállt előtte:
-Pontosan erről van szó. Te csak egy katona vagy, aki parancsokat hajt vége... úgy táncoltál, ahogy apád fütyült. Közelebb lépett hozzá, és egészen az arcába hajolt. Hangja nemcsak halkabbá vált, de el is lágyult:
-Viszont nem vagyok hülye, kedves Usur. Pontosan tudom, hogy miért tetted. Usur meglepetten felvonta szemöldökeit:
-Akkor miért nem segítettél?- hangja tisztán csengett- Hagytál aznap engem is meghalni, apámmal együtt. Sötétség a vállaira tette kezét, és sokatmondó komolyságra szűkítette szemeit:
-Ha akkor életben hagylak, más öl meg, méghozzá Shingóval együtt. Csak így szabadíthattalak fel... Ahogy lassan elengedte, Usur csak némán, szomorúan nézett vissza rá:
-Fel...- szinte sóhajként hagyta el a száját. Az istenség ismét felvette a szokásos távolságot, amit a halandókkal szokott tartani. Tartása felséges volt:
-Sajnálom, hogy így kell megtudnod. Viszont ha jól érzem, valamit vissza szeretnél nekem adni...
Usur ismét összes magát. Tartása már a fegyelmezett és katonásból, nőiessé és törékennyé vált.
-Valóban... - bólintott- szeretném, ha visszavennéd tőlem mindazt, ami a tiéd: az előző életem, a sötétséggel való kapcsolataimat, a rémálmokat... Széttárta karjait. Sötétség szemei mosolyogtak:
-Ám legyen. Usur Sera helye üresen marad, és senki más nem teheti oda a lábát. Te már Usur Manacként folytatod az éledet. Intett maga felé... Usur testéből árnyak áramoltak az istenség kezébe. Az egykori Sera bizonyos fokig fájdalmasan élte meg a procedúrát, viszont vele egyidejűleg a jótékony tisztulást is. Ahogy lassan minden árny elhagyta testét, a kép vakító világossággal felizzott...
Shakara elkapta a majdnem vízbe eső kölyköt, majd gyengéden felemelte a karjaiba. A holdfénytolvaj magához tért, bár küzdött azért, hogy nyitva tartsa szemeit. A procedúra rengeteg energiáját felemésztette.
-Jól vagy?- kérdezte a félisten. Usur erőtlenül bólintott:
-Igen...- motyogta- azt hiszem, sikerült...
-Ki vagy?- kérdezett rá Shakara.
-Usur Manac vagyok... Aluh Manac és Hermes lánya... - ásított- Lumanix leendő trónörököse... Shakara elmosolyodott, ahogy vitte hazafelé:
-Rendben. Minden helyreállt. A kölyök még egyszer utoljára felpillantott rá:
-Shakara?
-Hm?
-Az gond, ha már nem érdekelnek a sötét varázslatok? A félisten mosolya tovább szélesedett:
-Egyáltalán nem- válaszolt bizalmasan- sőt, ez csak megerősíti, hogy már nem akarod a régi életed élni, és elindultál a gyógyulás felé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése