Phernai herceg épp az 5. életévének küszöbén állt. Korához képest meglehetősen éretten viselkedett, de ez az eddigi neveltetéséből is fakadt. A bűvös szám közeledtével pedig elérkezettnek érezte, hogy a vízisten szentélyénél is tiszteletét tegye. Nem tudott róla, hogy valaha is volt szerencséje az istennőhöz... de mint a két birodalom első közös trónörököse, illőnek tartotta megejteni az alkalmat.
Kissé félve, de egyedül ment a szentélyhez. Ennek ellenére a tűzisten úgy látta jónak, ha egy ideig kísérőjének áll. A herceg meglepetten vette tudomásul, hogy ki társult mellé. Azonnal meghajolt. A tűzisten legyintett:
-Hagyd csak... Most nem hivatalosan vagyok itt, nyugodtan mellőzheted a formalitást. Phernai félszegen rákérdezett:
-Minek köszönhetem látogatásodat? Ahogy mentek a szentély folyosóján, az istenség válaszolt:
-Azért jöttem, hogy egy kis lelket öntsek beléd. Különleges pillanat lesz ez a mostani- meglehetősen jó kedélyű volt- de nem kell aggódnod. Csak azért, mert eddig egy Chomuu sem lépett kapcsolatba a vízistennel, még nem jelenti azt, hogy ő sem fog szólni hozzájuk...
Hiába a biztatás, ennél a mondatnál ugyan a kis macska ugyan megtorpant. Érezte, ahogy a félelem öklömnyi jégkockaként csúszik le a torkán, lehűtve teste teljes egészét. A tűzisten észre is vette, majd megérintette a vállát, melegségével oldva a kölyök félelmét:
-Ne aggódj... ügyes, céltudatos kisfiú vagy. Biztosra veszem, hogy az istennő értékelni fogja, hogy egyedül jöttél megtisztelni a jelenléteddel. Phernai ismét összeszedte magát, majd tovább sétált az oltár felé.
Ahogy odaért, a tűzisten eltűnt. Neki csak odáig állt módjában kísérni a herceget. Helyette viszont feltűnt a vízisten. A trónörökös azonnal letérdelt, és alázatosan meghajolt. Az istennő először hideg közönnyel az arcán mérte végig a kölyköt. Hiába a beletörődés, hogy elvesztette kegyeltjeit, hogy megváltozott a dolgok menete, még mindig nem igen tudott beletörődni a ténybe, miszerint a határok eltűntek, és a Chomuu klánnal keveredett az utolsó túlélő kegyeltje. A tűzisten már sokszor próbált a lelkére beszélni, hogy ezzel nem veszett el semmi, és a világ jobb felé halad, csak félre kéne a tenni a büszkeségét. Emellett legyen a deghyomiakkal kedvesebb...
Erőt is vett magán, és megszólította a trónörököst:
-Anyád örökségét is tovább viszed, jól látom? Phernai félig felnézett rá, majd bólintott:
-Igen úrnőm...- a csend kínossá vált ezután, úgyhogy hozzátette- úgy láttam illőnek, ha nálad is tiszteletemet teszem, miután anyám lévén Contrast leszármazott is vagyok. Az istennő közelebb lépett, körbejárta a herceget:
-Nem látok rajtad semmi Contrastot... egyetlen csíkot sem... A kis macska megrezzent a vízisten kimért és hűvös hangjától. Kissé össze is húzta magát, majd csak ennyit felelt:
-Sajnálom, úrnőm... Az istenség ismét szembeállt vele:
-Apró, de számomra jelentős hiba. Ezt bizony helyre kell hozni...
Azzal erőteljesen suhintott karjával, melynek következtében egy erős vízsugár találta telibe a trónörököst, aki ezzel együtt végig is bucskázott a folyosón. Megriadt a váratlan támadástól, de igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét, ahogy elállt a víz. Ahogy törölte az arcát, érezte, ahogy szemei körül mélyen belészúr a fájdalom.Kicsit pislogott... a látását nem vesztette el, ez nyugtázta is. Viszont ahogy kitapogatta... mintha szerzett volna egy-egy vágást mindkét szeméhez, hasonlóan ahhoz a fekete csíkokhoz, amilyen Shaylának is volt. Fájlalta, remegve tapogatta a finoman vérző vágásokat. Kicsordult ugyan a könnye, de ez inkább a pillanatnyi ijedtségnek, mint a fájdalomnak volt köszönhető.
Annyira belemerült az frissen szerzett vágások elemzésébe, hogy észre sem vette, hogy az istennő időközben odatelepedett mellé. Kissé megsajnálta a szerencsétlenül gubbasztó herceget, ahogy megszeppenve ült a sarokba. Valamivel barátságosabb hangon elmagyarázott mindent:
-Ezek egy életen át megmaradnak. Ez az én jelem, az én áldásom. A vérvonaladnál fogva ez kiváltság, mint a többi Contrasté. Phernai ruhája ujjával még egyszer, óvatosan megtörölte arcát, különös tekintettel a vérző vágásokra, és visszanézett az istennőre. Fejet hajtott:
-Köszönöm...- a remegés miatt elharapta a végét. A vízistennő ezt jól látta. Sóhajtott, és hűvös ujjait végighúzta a sebhelyeken:
-Jól van, na- halványan elmosolyodott- nem kell ennyire megszeppenni. Mindjárt elmúlik a szúrás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése