2012. április 13., péntek

will to return the medals

Régen volt a második évezred hajnala... akárcsak az ifjúsága, mely mára csak egy távoli álomnak tűnik. És Shanbahac az egyedüli, aki mellette van, hogy miután lehunyja szemeit, ő vigyázza álmát...

Jena Sera a végsőkig csodálatos nő volt. Még a halálos ágyán is egyenesre volt fésülve ősz haja, mint a ritka selyem, ruhája pedig elegáns, letisztult és fegyelmet megkövetelő. És bár már a kilencvenen is túl volt, vonásai alapján épp csak hatvannak tűnt. A rémisztő istenség megfogta a kezét - külön ebből kifolyólag az eredetileg száraz, fás kezeire apró, puha levelekből álló réteget növesztett, hogy ne sértse fel az uralkodó kezét.
-Kicsit aggódok, Shanbahac- szólalt meg halkan a hölgy, majd az istenség vörös szemeibe nézett- ki veszi át a helyem? Ki vigyáz majd rájuk? A növényi élet, a méreg és halál istene nyugtatóan végigsimította kezét:
-A vízisten már a kezébe vette az ügyet. Van egy tehetséges kegyeltje, aki kellő odaadással töltheti be a pozíciót.

Jena ugyan elmosolyodott, de a zöld szörnyeteg valamit még sejteni vélt a szemében:
-Bánt valami, kedves? Az öreg hölgy ismét rápillantott:
-Annak idején beteljesítettem a sorsom- másik kezét a három nyakláncra tette- de nem tudtam visszaadni anyám talizmánjait. Bevégezték annak idején a teendőjüket. Shanbahac szemei elmosolyodtak, ahogy válaszolt:
-Ne aggódj, kedves... hamarosan személyesen adhatod neki vissza. Feltéve, ha készen állsz rá. A uralkodó lassan, hálásan elmosolyodott:
-Köszönöm, Shanbahac. Te maradtál az egyetlen társam az utam végére... Azzal lehunyta szemeit, majd az istenség homlokon csókolta őt...

Ezek, az előző életéből visszamaradt utolsó képek pörögtek végig Jena szemei előtt, ahogy lelkesen sietett hazafelé. Hajtotta őt a lendület, a vágy, hogy ismét otthon lehessen. El is ért a félreeső villához, és vadul elkezdett kopogni a kapun. És ahogy Kicsi kinyitotta, úgy ugrott a nyakába... majdnem fel is döntötte.

Anya és lánya újra együtt. Kicsi is nagyon örült, hogy Jena egyben van. Arcon- majd homlokon csókolta. Azonban az ifjú Serából csak úgy ömlöttek a szavak:
-Annyira sajnálom, nem kellett volna így kiborulnom... és tudom, hogy csak jót akartál, és nem akartalak megbántani, és... és... Aztán eszébe jutottak a medálok. Az az egy nem csak álom volt, azok a talizmánok ebben az életében is léteztek, és hordta őket.
-Szeretném visszaadni a nyakláncokat- hebegte- elvégezték a feladatukat. Azzal leemelte mindhármat: a baglyot, amely Bagoly Apó szellemet szimbolizálta, a pénzt, amely a bőséget jelentette, és a holdköves ankhot, amely magában foglalta a férfit, a nőt, a teljességet, a földi és égi világot, és az örök életet. Azonban Kicsi elmosolyodott, és Jena kezeit visszaszorította ezekre a talizmánokra:
-Tarts csak meg- mosolyodott el, majd mikor lánya értetlenül nézett rá vissza, folytatta- ezek nemcsak a nyakláncok a védelmedül szolgálnak. Ezek az én örökségem, amit rád szeretnék hagyni. Hordd őket továbbra is büszkén, és használd őket bölcsen. Jena még egy ideig vonakodott... végül ismét elmosolyodott, és ismét átölelte anyját...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése