sárkányok

Yorrick titokban elhagyta Nandunt. Nem akarta, hogy Spot tudomást szerezzen arról, amire készül. Ma az előkészület is renget időt vett igénybe... és nem is akárhol, hanem az otthonába, a két ég határán elterülő Sárkányvölgyben. Innen származott, innen csatlakozott a vándorcirkuszba... viszont visszajött, hogy az összes régi tudását felelevenítse, egykori énjét ismét megtalálja.

Ugyanis Yorrick nem akárki volt, mielőtt bolondnak szegődött... hanem egy becses vérvonalú család utolsó tagja. Régi mesterét, minden sárkányok bölcsét, az ezüstszínű Mairamot is megtalálta. Az öreg bestia ember magasságú volt, hatalmas szarvakkal, sárga szemekkel, állán pedig a bőrnyúlványok szakáll beütését keltették. Varázslócsuhát viselt, és rendszerint mindig akadt nála valamilyen varázstárgy. Ismét átvette egy év alatt a lánnyal az udvari etikettet, az öltözködést, az ékesszólást, és megkérte őt, hogy meséljen mi minden történt, amíg távol volt.

A már hosszabb sörényű, és elegánsan felöltözött Yorrick pedig alaposan beszámolt:
-Nandun királyságát Nendi alapította, Zsazsával, Spottal és velem a saját falvának romjai helyére. Ez a hely a tengermelléken található, és rengeteg cirkónia költözött oda. Úgy vélik, hogy a tenger zúgása inspirálja őket az álomsíkon, amikor ott munkálkodnak. Mairam bólintott, és elmosolyodott:
-Hallottam a helyről. Azt mondják, hogy egy ékszerdoboznyi paradicsom. A kék sárkánylány bólintott:
-Valóban így van. És mivel távol van, kiesik szinte mindentől, és ezért többnyire háborítatlan.

A bölcs előrébb dőlt, közelebb hajolva a hölgyhöz:
-És mondd csak- tekintete mélyre hatolt- mi vett rá téged arra, hogy miután elhagytad az örökséged, visszagyere? A te klánod, a Kaeldesh az egyik legnemesebb és legtitokzatosabb mind közül. Yorrick sóhajtott:
-A Kaeldesh klán már pár száz éve elkorcsosult, de ezt te is jól tudod- mondta lehangoltan- én már nem vagyok arra képes, mint a család alapítói, akik annak idején ideköltöztek ki tudja honnan...
-Az egekből, kedvesem- szólt közbe Mairam- az egekből...

Yorrick ismét sóhajtott, kissé kedvetlenül oldalra fordítva a fejét. Az ezüst sárkány látta rajta, hogy valami bántja. A lány térdére helyezte mancsát. A kék sárkány visszanézett rá:
-Sajnálom...- szólt végül- de ezért is hagytam el az örökségem, mert úgy érzem, hogy már nem vagyok rá érdemes. Én vagyok az utolsó... és nálam már olyan szinten felhígult a vérvonal, hogyha az elődeim látnának, nem ismernének fel, mint sajátjukat. Azonban Mairam bizalmasan rámosolygott:
-Elsősorban nem a véred határozza meg a presztízst, amit viselsz, hanem a viselkedésed. És ha büszkén tudod viselni a Kaeldesh nevet, akkor ugyanolyan csodálatos leszel, mint az elődeid. Még megpaskolta finoman a vállát, és hozzátette:
-Nincs miért aggódnod. Meglásd, menni fog...