A holdfénytolvajok úrnője a férjét siratta. Hermes olyan mozdulatlanul és méltóságteljesen feküdt az ágyon, mintha csak istenek faragták volna. Viszont már nem hallhatta, nem érezhette, ahogy felesége zokog, miközben fogja és bújik a kezéhez. Megfizette az organikus élet árát: mivel C4 még természetfeletti segítséggel sem tudott mindenható csodákat művelni, ebben a létformában az egykori H3-RM35 élete iszonyatosan megrövidült. A sejtek nem voltak képesek arra az ütemes regenerációra, mint már orgánál, hanem sokkal hamarabb felmondták a szolgálatot. Viszont nem bánta. Utolsó szavaival még elmondta szeretett Aluh Manacnak, hogy minden életet megér, hogy megismerhette és szerethette őt.
És most a holdfénytolvajok ismét egy kaaelidaschi rokontól búcsúznak. Hermes halálával ez a faj tisztaságában már teljesen kihalt. Aluh is igen keservesen zokogott, hogy nemcsak szeretett férjét, hanem egy egész fajt temet el. Rajtuk kívül csak az orvos tartózkodott benn a szobában. A látvány ugyan őt sem hagyta közömbösen, de igyekezett a szakmájából adódóan tartást mutatni. Különben is, úrnőjének is támaszt kell nyújtania. Megfogta a hercegnő vállait, ahogy finoman hozzálépett:
-Tudod, felség, hogy nem tehettünk semmit. Miután tudtuk, miféle is ő, számoltunk a ténnyel, hogy a szervezete nem tarthat ki sokáig. Sajnálom... Aluh engedett az orvosnak, hogy lassan elhúzza őt a holttest mellől, majd csóválta a fejét:
-Én is tudtam, de nem akartam beletörődni- mondta elcsukló hangon- ki akartam vele élvezni minden percet, minden pillanatot, ami a lénye adhatott...Az orvos lassan kikísérte őt a teremből, közben próbálta mind simogatással, mind szóval vígasztalni:
-Átérzem a fájdalmad, felség. A szeretteink elvesztését sosem könnyű feldolgozni.
Hangjában ekkor megcsendült valami kellemes sejtetés:
-Viszont Hermes urunk nem hagyott itt teljesen. Te is jól tudod, hogy egy részét köztünk hagyta. És most nem csak képletesen beszélek. Aluh Manac megtörölte arcát:
-Tudom...- mondta, ahogy beléptek egy kisebb szobába. Az orvos elhúzta a függönyt, hogy beszűrődjék a fény... a hercegnő pedig leült a kiságy mellé... és megsimogatta kislánya fejét. A gyermek szülei hosszú fekete sörényét örökölte, és apja hatalmas tollakkal ékesített szárnyait - amelyek már most, kiskorában látványosak voltak. Azonban a bőrét, hogy bordóvörös, és tollait ez, valamint a fekete szín ékíti, senki nem tudta megmagyarázni... holdfénytolvajok közt még sosem láttak hasonlót. Az anyjának nem is számított... csak az, hogy egészséges. Aluh Manac elmosolyodott, ahogy a látvány némi édeset lopott lelkébe:
-Tiszta apja... Az orvos nem szólt, csak mosollyal nyugtázta, hogy gyermeke jelenléte enyhít az anya fájdalmán. Ahogy az uralkodó tovább simogatta a kis fejét, tovább beszélt. Hangja kezdett nyugodttá válni:
-Habár félvér, ő fogja tovább vinni a kaaelidaschi testvéreink örökségét. Különleges lesz a mieink között. A gyermek anyja kezéhez bújt, és folytatta édes álmát. Aluh Manac elmosolyodott:
-Igen, drága Usur. Itt van anya...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése