Bár Nixa épületei ismét álltak, a város még mindig pangott az ürességtől: az egykori lakók nem tértek vissza. Ezen kívül rengeteg tennivaló akadt, hogy a hely nemcsak a régi fényében pompázhasson, hanem még szebbé váljon.
Shakara és Kicsi önkényesen elfoglalták a palotát - az a hely maradt meg a legjobban, minden berendezésével együtt. Javításokra ugyan itt is szükség volt, de így is kevésbé rongálódott a hatalmas mérete és vastag falainak köszönhetően, mint a többi épület. Itt töltötték az éjszakákat. A sötétség beköszöntésével a lány kifejezetten rettegett ebben az üresen álló szellemvárosban. A fekete mágus a karjaiba zárta, biztosítva őt afelől, hogy nincs mitől tartania. A tűzvarázsló mindig ódzkodott a sötétségtől. Elevenen éltek benne azok a mondák, hogy maga ez az isten milyen kegyetlenül lerombolta hajdanán Deghyomot, miután Nixa feláldozta neki a fényt.
Viszont Shakara fokozatosan megbarátkoztatta vele az éjszakát, a fénytelenséget. Lassacskán már ő sem úgy tekintett rá, mint a mindent elnyelő ürességre, a pusztítóra, hanem mint valami hatalmas, barátságos árnyra, mely védelmezően ráborul. Ahogy ez a gondolat átvillant az agyán, társára nézett. Sötét ruhát hordott, félhosszú haja és körszakálla fekete, szemei zöldek... akárcsak Sötétség. Egy pillanatra szöget ütött a fejébe, hogy talán maga az istenség jött le emberi alakban... hisz ez a mágus is csak úgy feltűnt a semmiből, és megválaszolni sem volt hajlandó, hogy honnan érkezett. Jobban belegondolva azonban... látta valaki egyáltalán Sötétséget emberi... vagy akár egyéb alakban? Halandó emlékezet óta mindig zöldszemű fekete árnyként jelent meg, akinek az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Ismét Shakarára pillantott. Társa már elaludt mellette. Az ő arcáról tisztán lehetett olvasni, méghozzá egyfajta jóleső fáradtságot és az édes álmot. Kicsi elmosolyodott, majd elkényelmesedett mellette. Alig pár napja ismerte ezt a jövevényt, de máris megkedvelte...
A város körüli munkálatok a reggel virradatával folytatódtak. A hangmantrákkal nagyszerűen lehetett köveket mozgatni, viszont a fák visszaültetéséhez nem tudtak semmilyen mágiát... saját erejükből kellett kivitelezniük. A szélisten olykor gyökerestül csavarta ki őket. Ezeket még könnyűszerrel vissza lehetett ásni. Viszont amelyeket megtépázott és széttört, azok menthetetlenek voltak. Helyükre a közeli erdőből ültettek át pár kisebbet.
Munkájukat gyerekzsivaj szakította meg. Mindketten felkapták a fejüket, egyenesen a hang irányába fordulva. Váratlanul, az egyik ház mögül megjelent egy 10 éves forma, fekete hajú, fekete szemű, lila ruhás kislány. Az akkori gyermek Echo volt. Megismerte Shakarát, és máris nagy örömmel rohant hozzá. Kegyeltje is hasonlóképp üdvözölte, és egymás nyakába ugrottak. Az istengyermek ezután körberohangálta, és kérte, hogy kapja el, a fekete mágus pedig örömmel beszállt a játékba: kergetőztek az épületek között, mint két testvér, Echo néha játékosan sikítva, próbálta kicselezni a férfit. Végül Shakara az egyik saroknál csak elkapta őt. A gyerek nevetve kapálózott, hogy tegye le.
Kicsi elnézte őket a távolból. Először értetlenül, hisz soha nem tapasztalt efféle viselkedést tanúsítani istenek jelenlétében. Jobban belegondolva... istentől sem látott még ilyen viselkedést. Ezek ketten olyanok voltak, mint két rosszcsont testvér. Vagy talán vendége mégiscsak végig egy isten lett volna? Akár mégiscsak az emberi alakot öltött Sötétség?
Ekkor véget ért a játék. A kegyelt letette az istengyermeket, és lehajolt hozzá. Echo pedig szorosan átölelte őt, hozzábújva:
-Úgy szeretlek, Shakara! Te vagy a legjobb barátom. Hallották az istenség szavait... hogyne hallották volna. De csak a hozzá kapcsolódó érzéseket értették, ahogy ők is kommunikáltak egymás közt. Azt istenek képesek voltak a beszédre, ami akkoriban egy sokkal magasabb szintű kommunikációnak minősült. Maga a látvány, hogy Echo mennyire közvetlen, és úgy bújik a fekete mágushoz, mint akármelyik halandó kisgyerek tenné, egészen meghatotta Kicsit. Részben azért, mert soha nem látott még ilyen kapcsolatot halandó és isten között, másrészről pedig, hogy az utóbbi időkben nemcsak a szélisten kegyetlen rombolását, hanem előtte a két város háborúját is megtapasztalta.
Echo lassacskán elengedte kegyeltjét. Megpillantott a tűzvarázslót. Kérdően fordult vissza Shakara felé:
-Ő kicsoda? A fekete mágus elmosolyodott, és ahogy lopva párszor társára nézett, majd a környékre, úgy az istennő értésére juttatta idekerülését, és hogy Kicsivel újjáépítik a várost. A gyermek elmosolyodott lelkesen:
-Ez csodálatos! Akkor most ő vigyáz rád! Shakara zavarba jött, a lány pedig értetlenül pillogott. Echo végül odament hozzá széles mosollyal:
-Kicsi, ugye? A tűzvarázsló egészen megilletődött. Letérdelt elé, ahogyan a tűzisten elé is szokott, amikor fogadja. Úgy tűnt, hogy az istengyermeket hidegen hagyják a formalitások. Mint ha mi sem lenne természetesebb, úgy ugrott a lány nyakába:
-Kösz, hogy vigyázol rá! Tudod, milyen sokat kóborol? Olyan nehéz őt nyomon követni! Kicsi ha tudott volna beszélni, akkor se tudott volna mit szólni erre. Hihetetlenül zavarba jött. Az eddigi etikettet, amit istenek jelenlétében kellett alkalmazni, most fejben dobhatta is ki a kukába... és fogalma sem volt, miként járhat el udvariasan. Amíg ezen töprengett, Echo folytatta:
-Ő a legkedvesebb kegyeltem, szeretek vele lenni, mert tudunk játszani. A többiek sokkal komolyabbak. Ezt követően jobb hüvelykujját a lány homlokára helyezte, és leírt vele U-alakban egy félholdat:
-Te is a kegyeltem leszel... a Holdé. És akkor téged is meglátogatlak, és jó barátok leszünk! Ekkor viszont Kicsi ölelte meg viharosan az istengyereket. Hihetetlen jóérzéssel töltötte el a tőle kapott áldás.
Shakara lassan odasétált hozzájuk. Mosolyogva fogadta magába a látványt, hisz társa bár vonakodva, de megbarátkozott a ténnyel, hogy Echo szokatlanul közvetlen. Ő is annak idején némi fenntartással fogadta, de a kislány addig nyúzta őt, halandó gyermeki lelkesedéssel, hogy könnyen szemet hunyt az etikett felett. Teljesítette, amit az istenség kívánt tőle... és némi játékot hogy tudott volna tőle megtagadni? Fejben mégiscsak egy kölyök, nem számít, hogy milyen szférából érkezett.
Echo elengedte Kicsit, majd visszafordult a fekete mágus felé:
-Holnaptól telihold lesz. Áldás szórok a fákra, hogy szép nagyra nőjenek. Shakara hálásan fejet hajtott, Echo pedig a megszokott gyermeki vidámsággal folytatta:
-A legutóbb apa megint rajtakapott, hogy veled lógok- mosolygott naivan- Megint kioktatott, hogy ne mászkáljak a halandókhoz. Nem tudja, miből marad ki, hogy ő nem jön velem... Végignézett mind a kettőjükön:
-Pedig olyan aranyosak vagytok! Főleg, amikor táncoltok- egészen belelkesedett- Annak annyira örülök! Szeretem látni, hogy így fogadjátok, amikor megszólaltatom a hangokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése