világok hajnala, második évezred kezdete 1.

Nehéz megmondani, hogy odaát mennyit írnak...
Viszont ami biztos, hogy a tengerkék és tűzvörös ég alatt a világ keletkezésétől számolják az időt. Az első pár száz év az istenek születését, az anyag keletkezését foglalta magában. Az első évezred közepén már megjelent az élet, valamint Nixa és Deghyom kezdeményei. A második felében történt meg a fényáldozat, Semifar azóta képes újjászületni.

Hogy érzékeltessük, milyen régiek az események, és maga a világ a "világok hajnala" az első hat évezredet foglalja magában. Ezt követi a "világok ébredése" amely a 45. évezredig tart. Ebben az időszakban Nixa ismeri meg a más bolygókon élő szövetségeseit. A sorban a "tettek érája" jön, mely a 127. évezreddel zárult, méghozzá azzal, hogy Nixa és Deghyom annyi millenia után letették a fegyvert. Bár ha az idő fogalmát vesszük, odaát teljesen más tempóban telik az idő...

Visszakanyarodva a második évezred kezdetéhez...

Csak romok maradtak mind Nixából, mind Deghyomból. Ez nem háború volt... Rosszabb...
A szélisten már annak idején értelmetlenül rombolt, ahol csak tehette. Úgy gondolta, hogy a két birodalom nem pusztítja egymást elég gyorsan... így "rásegített". Mindkét falatnyi városból csak romok maradtak, amik szanaszét hevertek. A Chomuu klán megmaradt tagjai a romok között kerestek menedéket, míg a Contrast túlélők a tengermellékre húzódtak, és ott próbáltak új életet kezdeni, megépítve saját otthonukat.

Azonban valaki még hitt a kék fővárosban. Valaki még megpróbálta újjáépíteni. Az akkori Kicsi volt az... emberként. A tűz- és démonmágia szakértője volt. Az általa ismert varázslatok azonban nem voltak alkalmasak építésre. Viszont elég erőt és szenvedélyt adtak neki ahhoz, hogy a saját két kezével próbálja meg felépíteni, ami megmaradt. Sokáig egyedül volt. Éjszakánként, némi magánnyal a szívében bámulta a csillagos eget. De nem adta fel... egyszerűen képtelen volt rá. Menteni akarta a menthetőt, és hitt benne, hogy képes rá. Napok teltek el így, hogy egyedül pakolta a helyére a köveket, talán két vagy három épületet ismét felállítva, amikor olyasmi történt, amit hinni sem mert volna...

Shakara egy másik világból érkezett. Olyan fekete mágus volt, aki egyben Echót szolgálta. Emberként félhosszú fekete haja volt, körszakálla, zöld szemei, sötét, arab stílusú ruhája, nyakában pedig három talizmán: a felsőbbrendű szárnyaké, a sötétségé, és a dupla félhold - Echóé. Hüledezve nézett körbe, mire ésszel betudta, hogy hova került. A romok elborzasztották. Aztán meglátta a távolban gürcölő Kicsit. Odament hozzá és megkérdezte, mi történt.

... egész pontosan, képletesen kérdezte meg. A tengerkék és tűzvörös egek lakói sokáig nem tudtak beszélni... a számokat előbb ismerték, mint a betűket - ezt az istenek miatt, miután mindegyikőjük képviselt egy számjegyet. Beszédre egész egyszerűen nem volt szükség. A kommunikáció a telepátia egyfajta primitív formája volt, hisz nem egészen gondolatok olvasásával történt, hanem érzésekkel. Sokkal könnyebben tudták a másikkal éreztetni a kérdésüket, a kérésüket, a bajukat, a boldogságukat, mint a beszéd után.

Shakara is a kíváncsiságát éreztette, miután Kicsi vállára tette kezét. Ahogy a lány visszanézett rá, és kiolvasta a kérdést az idegen szemeiből, ahogy amaz értetlenül körbenézett, megértette, mit szeretne. Ő felmutatta az öt ujját. 5... vagyis a szél száma. A szélisten tette ezt. Ezután rámutatott az idegenre, és kíváncsian rápillantott. Tudni akarta, hogy ki ő, és honnan jött. Shakara nem válaszolt, helyette sejtelmesen elmosolyodott. Végigmutatott a romokon, majd magára. Érdeklődött, hogy segíthet-e helyrehozni. Kicsi hálásan, de nyugodtan elmosolyodott. Szívesen vette a segítséget.

Már nyúlt is a következő kőért, amikor a fekete mágus megragadta a dupla félholdas talizmán. Megidézte erejét. Hangmantrákat használt, annak a segítségével építette fel a várost. A lány egészen elképedt. A hangmantrák egyfajta földöntúli zenének tetszettek... sosem hallott még ilyet. Meghatározott sorrendben szóltak a hangok... a romok darabjai pedig egész egyszerűen a helyükre másztak, és összeillesztődtek. Minden épületnél más dallam szólt... az határozta meg a zenét, hogy mekkora az épület, mennyire roncsolódott, és milyen sorrendbe kerülnek a darabok a helyére. Sokkal gyorsabban ment így a helyreállítás, mint amikor Kicsi egyedül, puszta kézzel csinálta. Csodálta a látványt ahogy sorba nőnek ki újra az épületek, és a hangmantrák csodálatos zenéjét...

Ahogy teltek az órák, úgy Shakara is egyre fáradt. Kérően Kicsi felé pillantott, némi segítségért. A lány egy lángot idézett a kezébe, alaposan megmutatva. Jelezte, hogy ő tűzmágus, az ő hatalma nem képes építésre. Az idegen szomorúan vette tudomásul, de megejtett felé egy halovány mosolyt. Kicsi viszonozta. Jól esett neki a gesztus. Egészen felmelegítette belülről.

És ekkor jött az ötlete. Odament a fekete mágushoz, átkulcsolta a nyakát, és hozzásimult. Shakara értetlenül nézett rá, bár egészen elvörösödött, hisz a gesztustól zavarba jött. Kicsi a reakciója láttán szélesen elmosolyodott, és hevesen bólogatott. Ezt akarta belőle kihozni: mint tűzmágus képes adni neki erőt, inspirációt, szenvedélyt... és ez lendületet ad a varázslat folytatásához. Shakara megértette. Visszamosolygott szelíden, és ismét belekezdett a hangmantrákba. Tovább épült a város, a vérükben lévő tűz pedig lassan összeolvadt...