Az éjszaka csendes lepelként borult a Di világ maroknyi lakójára, akik az igazak álmát aludták. Semmi sem háborgatta őket ezen az idilli helyen, nyugalom honolt a legeldugottabb zugában is. Shakara is békességgel zárta karjaiba szeretett feleségét az ágyban. A csendet mégis megtörte, hogy Elisir riadtan megrándult, és felkiáltott, mintha csak lidérces álom gyötörné. Ura azonnal feleszmélt, nyugtatóan magához ölelte:
-Mi történt... mi az, kedvesem? Azonban a nő nem tudott beszélni. Akadozva jöttek ki a szavak a torkán. Shakara azonnal lámpát gyújtott, hogy jobban szemre vegye, mi történt.
A látványtól egészen elhűlt. Elisir kétségbeesetten, halálra vált arccal meredt felé, mellkasából és szájából ömlött a vér. A félisten lassan lefektette:
-Te magasságos...- majd felkiáltott- Alba! Azonnal gyere! Nem kellett kétszer mondani. A holdherceg szélsebesen viharzott át a szomszéd lakásból:
-Mi történt? Majd ahogy meglátta a sokktól remegő nőt, benne is meghűlt a vér:
-Hát itt meg mi a fene történt?- fakadt ki. De nem totojázott, azonnal megragadta a nő vállait, és halkan mormolt egy varázslatot. Vékony jégréteg kezdett el növekedni az egykori holdpapnőn, remegése lassult, szinte abba is maradt. Shakara fölé hajolt, és apró lángokkal nekiállt beforrasztani a sebet:
-Nem tudom... csak kiáltott, mint akit rémálom gyötör. Lopva Albára nézett:
-Köszönöm, hogy lelassítottad az életfunkcióit. Talán így a gyógytűzzel meg tudom menteni. A herceg bólintott, majd fogta tovább a nő vállait, fenntartva a finom jégréteget:
-Ez csak természetes, tesó...
Azonban a látszólag magatehetetlen Elisir is harcolt. Régi lila holdpapnő ruháját viselte, és egy halom fekete lidérccel hadakozott egy lándzsával. A bestiák erőszakosan hol a lábába, hogy a karjába kaptak, néha félig leszakítva róla a ruhát. Fel is szisszent minden karmolás után, de nem adta magát egykönnyen: keményen odasuhintott, átszúrta a fenevadakat. A probléma csupán abban állt, hogy a kis rohadékok nem akartak fogyatkozni. A leszúrtak helyére mindig újabbak jöttek. A nő hátrált, de kitartóan folytatta a csatát. Aztán amikor az egyik oldalról belé mart, felsikoltott fájdalmában, leejtve a lándzsát. A többi lidérc kapott a lehetőségen, és megrohamozták...
Hozzá viszont már nem jutottak el. Elisir még látta, hogy ki áll elé: embernek ember volt ugyan, de kifejezetten oroszlános vonásokkal: hosszú, dús, sörényszerű haj, macskás kék szemek, hatalmas kézfejek, rajta karmokkal, macskaszerű vörös bajusz, hegyes fogak... Épp megnevezte volna, mikor is az idegen macskaügyességgel, és -fürgeséggel csapott szét a lidércek között. A sok rémség visítva hullott alá, a maradék pedig ijedtében elinalt. Nyomukban előbukkant az aranysárga fű, és a lilás, fényes égbolt. A holdpapnő lassan evickélt talpra, kezét oldalára szorítva, értetlenül meredve megmentőjére. Akárhogy is nézte, nem tudta figyelmen kívül a nagymacskás vonásokat, melyek kísértetiesen ismerősnek bizonyultak. Megkockáztatta, hogy rákérdez:
-Argai? Az alak felé fordult. Nem a régi, megszokott arrogáns oroszlán pofa nézett vissza, hanem egy komoly, sokat tapasztalt férfié. Támadóállásból visszavett egy lazább tartást, majd válaszolt:
-Én lennék. Meglep? Elisir szemei elkerekedtek. Szólni sem tudott a meglepettségtől. Mikor utoljára találkoztak, Argai még a férje esküdt ellensége volt, és vérre menően harcoltak egymás ellen. Mielőtt bármit is szólhatott volna, megmentője folytatta:
-Te is sokat változtál, Cosee Proboujours. Amikor utoljára láttalak, nagypofájú kislányként harcoltál az emberek világába. A nő igyekezett kihúzni magát, ügyet sem vetve a sérülésére:
-A nevem Elisir Chiari- mondta határozottan, majd végigmérte a férfit- Hát te, hogy kerülsz ide?
Argai sejtelmesen elmosolyodott:
-A férjurad jóvoltából. De félre ne érts, nem ide, az asztrál síkra küldött. Viszont ez a hely tökéletesnek tűnt, hogy kapcsolatba lépjek veled. Tartott egy kis szünetet, várva, hogy a nő feldolgozza a hallottakat, majd folytatta:
-Tudom, hogy ismered az asztrál síkot, még a holdpapnőként folytatott tevékenységeid során. Elisir tett egy lépést hátra, gyanakodva nézve vissza rá:
-Honnan tudsz ennyi mindent? Az oroszlánszerű alak folytatta:
-Sok mindent tudok, rengeteg időm volt ideát elgondolkozni az életemről, és választani, hogy mit is kezdjek magammal. Azt is tudom, hogy kik támadtak meg, és miért. Egészen közel lépett a nőhöz, szinte leheletnyire az arcától:
-Shakara megérzése jó volt, mikor kifakadt, hogy ti soha nem lehettek együtt. Ugyanis valaki mindig tett róla, hogy ne is legyetek- megfogta a kezét- alaposan készülj fel, Elisir. Tönkre fognak tenni mindannyiótokat...
Az egykori holdpapnő épp visszakérdezett volna, azonban Argai nemcsak eltűnt, de ő maga is kezdett magához térni. A sérülés végre beforrt, és az Alba által fenntartott vékony jégréteg is kezdett leolvadni. Feje zúgott, majd rájött a köhögés a torkában ragadt vértől. Shakara óvatosan felültette, átkarolta a hátát:
-Jól van, drágám, minden rendben- mondta nyugtatóan- már nincs gond. Elisir még tompán érezte a mellkasában a fájdalmat, és a torkában a kaparást. Annyira irritálta, hogy könnyezett tőle. Megtörölte arcát. Alba kíváncsian leguggolt vele szembe:
-Mi történt?
Lassan összeszedte magát, majd végignézett a két bestián aggodalmasan. Helyére rakta minden gondolatát, és szavát, majd válaszolt:
-Megtámadtak... Argai megmentett. A holdherceg felkapta a fejét:
-Argai? Shakara aggodalmasan nézett vissza feleségére:
-Kik támadtak meg? Elisir válaszolt:
-Föld lidérceknek tűntek. Argai csak annyit mondott, hogy tönkre fognak minket tenni, mindannyiónkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése