will be together... in another life

"Minden érzés, amit adtál,
Jó volt nekem.
Minden, mi Te voltál,
Jó volt nekem.
Minden szavad,
Megérint, megéget,
Bezár szívembe Téged..."

/Edda: Érzés/

Jena Sera látogatóba ment a Di világba. Habár magának való volt kissé, mint az anyja, akivel felnőtt, azért apjával a kapcsolata sose szűnt meg teljesen. Szerette őt, és örömét lelte abban is, hogy visszalátogathat. Most is, amikor meglátta Shakarát, széles mosollyal ugrott a nyakába:
-Szia! Apja is magához szorította őt, kissé meg is emelve, majd ránézett:
-Szia, kis drágám- simogatta meg a fejét- mi van veled? Jena mosolya némileg konszolidálódott, amikor visszanézett néz. Végigsimította az arcát, ahogy állta a tekintetét:
-Hát igaz... - hangja kissé szomorkás volt- anya mesélte, hogy talán a fél szemedbe kerülhetett az a szilánk, amit adtál neki. Shakara megcsóválta gyengéden a fejét:
-Bár a látásomat a Psicadelica szemnek köszönhetem, amit anyám a testembe helyezett... egy kis része nem volt nagy áldozat ahhoz, hogy Kicsit visszahozhassam... Aztán félszegen hozzátette:
-... nektek.

Lánya mosolya egy pillanatra pimaszra görbült:
-Valld be, hogy azért még szereted. Shakara komor pillantással válaszolt:
-Sokakért hoztam már különböző áldozatokat. Ebben az életben ő egy ebből a sokból. Jena sóhajtott:
-Ahogy gondolod- majd átnyújtott egy összetekert pergament- minden esetre ezt ő küldi. Amint apja gondosan átvette, tovább kérdezősködött:
-Alba itt van? Vele is beszélnem kéne, mégiscsak családtag... vagy valami ilyesmi. A szörnyeteg válaszolt:
-Nagyapád a testvéreként szerette őt... én pedig a barátomként. Lényegében, ő egy tiszteletbeli rokon- majd hátramutatott- Tíával bóklásznak a hegyek felé. Jena elmosolyodott, majd útnak eredt.

A félisten viszont a patak partra sétált, ahol leült a fűbe. Finoman kikötözte a pergament, és szétnyitotta. Egy levél volt, Kicsitől. Ismét végighúzta mancsát a pergamenen, és nekiállt olvasni:

"Kedves Shakara,

Nem volt szükség Celestino magyarázatára, hogy tudjam, mi történt. Elég volt egész egyszerűen éreznem...
Tudom, hogy ez elég kényes és nagylelkű áldozat volt a részedről... és mint tudod, én sem cselekedtem volna máshogy... Ezzel valóban velem marad egy részed.

Akárhogy is, nem feledtem az első találkozásunkat még a világok hajnalának második évezredében. Olybá tűnik, hogy a köztünk lévő kapcsolat évezredeket vészelt át, és újra összehozott minket, még ha nem is egészen egymásnak... hisz most mindketten más mellett találtuk meg a boldogságot.

Ennek ellenére, szívemben egy különleges hely van számodra.... És hiszem, hogy egy következő életben ismét egymás mellett találjuk meg a boldogságot. Szeretném, ha tudnád, hogy a legszebbeket kívánom neked, és vigyázz a szeretteidre. Nekik ugyanis egy nagyon értékes lélekhez van szerencséjük.

Köszönöm, hogy voltál nekem,

Kicsi"

Mire a levél végéhez ért, Shakara sóhajtott, és a fejét a pergamenbe süllyesztette. Lehunyta szemeit. A nemes szavai mélyen átjárták lényét, a lelkét, az ereit... az elméjét. Mintha valami keserédes szirup folyt volna le a nyelvén. Visszanézett az írásra. Szíve beleborzongott... Visszaidézte az a távoli életet a világok hajnalának második évezredébe, mikor emberek voltak. Gyönyörű volt... álmodni se lehet szebbet. Viszont ahogy végignézte jelen életét, nem érezte úgy, hogy bármilyen döntést megbánt volna. Ezt így érezte helyesnek, így kellett történnie...

Összetekerte a pergament, felállt, és megfordult. Meglepetésére, Jena ott állt vele szemben. Értetlenül nézett rá vissza:
-Hát te? Nem Albához igyekeztél? Lánya vállat vont:
-Azt mondta, inkább a házában beszéljünk- majd elmosolyodott- és te? Végig is értél? Shakara a pergamenre nézett... majd gyermekére:
-Lenne egy válaszom anyádnak. Át tudnád neki adni? Jena szemei felcsillantak:
-Persze! Mi lenne az üzenet? Shakara szelíden elmosolyodott:
-Ez...
Azzal lendületesen, erősen magához szorította lányát...