2013. augusztus 6., kedd

one step too far

Tiszta, csillagos égbolt húzódott az esti Vér-tó felett. A faluban már aludtak a népek. San Djan szemére viszont nem jött álom: a tó partján ült. A víz olyan nyugodt volt, olyan idilli, hogy visszatükrözte az éjszakai tűzvörös eget: mintha a világűr a mederben folytatódott volna.

Ahogy gyönyörködött ebben az idilli képben, hamarosan arra lett figyelmes, hogy társasága akad. Mint vezért, nem tudott annyira belefeledkezni a látványba, hogy ne hagyja figyelmen kívül a közeledő léptek hangját. Oldalra fordította fejét. Valamivel távolabb, épp megállt félszegen Starghost. Zavarában üdvözölte az indiánt:
-Szia... Leülhetek melléd? San Djan szívből jövő mosolyt küldött felé, majd intett. Ahogy a nő közeledett, látta rajta, hogy még mindig nem egészen találja a helyét. Valamit elültethetett benne, de még mindig nem egészen tudja, hogy mit kéne tennie... életében először látja őt bizonytalannak. Hagyta is, hogy némán helyet foglaljon mellette, nem firtatta... türelmesen várta, hogy kibontakozzon.

Anja valóban kissé mereven tartotta magát. Nem tudott dönteni. Az éjszaka minden esetre ígéretesnek tűnt, és még meg is pillantotta a törzsfőnököt a parton. Abból még nem lehet baj, ha megpróbál egy kicsit közeledni...

Közeledni...

Igaz is... milyen régen volt már, hogy bárkit is teljes természetességgel közel engedett magához. Sekost és a sámánt talán azért sikerült az első körben, mert az idekerülése óta ők foglalkoztak vele a legtöbbet... mint fogollyal. Azonban ő már nem fogoly... már szabad. Ám még mindig bizalmatlan. Nem került belsőségesebb kapcsolatba még senkivel ezen a két lényen kívül, mióta elítélték. Otthonát, a Zodiákust, egész egyszerűen megutálta... de hát az érzés kölcsönös, a szülőbolygóján is utálják őt. Fene egy dolog ez a gyűlölet... mindenkitől elválaszt, mint egy tömör fal...

Lopva az indiánra pillantott. Azon kapta magát, hogy San Djan őt nézi. Zavartan elkapta a fejét, és érezte, hogy arcát elönti a forróság. Maga elé nézett, és arra gondolt... ezt meg mégis miért csináltam? Máskor nem okozott gondot ennek a fickónak a szemeibe nézni. Mélyen belül megborzongott. Mi ez? Félelem? Szívesen elmenekülne ugyan... de nem is hagyná itt. Beletúrt a hajába... Miért ilyen káoszos ez az egész? Miért nem lehet egyértelmű?

Felpillantott a tó vízére... majd az égre. Mélyet sóhajtott. Igen, ez már sokkal jobb. Gyönyörű, tiszta, csillagos ég. Az ő szeretett csillagképei. Karjaira dőlt, kissé előre, ahogy ült. Hiába, ő egy zodiákusi: a csillagok a mindeneik. Ahogy képeket alkotnak, pislákolnak az égen, körbe haladnak, utat mutatnak... a csillagok járása is körforgás, mint minden más az életben. Ismét sóhajtott. Talán már sikerült erőt vennie magán. Visszanézett az indiánra.

Amaz észlelte a nő tekintetét, és felé fordult. Starghost ismét érezte a mélyről jövő remegést, és az arcába tóduló meleget. Végighúzta arcán a kezét. Szörnyen zavarba ejtő ez az egész... Mégis mit csináljon? San Djan azonban óvatosan közelebb húzódott hozzá, megtéve ezzel a következő lépést:
-Megengeded? A hideg végigfutott a hátán, de végül bólintott. Az indián megejtett felé egy újabb mosolyt, majd ismét a tó felé fordult.

A zodiákusi viszont azt tapasztalta, hogy a lelke mélyén lévő remegés ugyan nem szűnt meg, de sokkal nyugodtabbá, és kellemessé vált. Mégis, ott volt egy súlyos kő a szívében, ami akadályoztatta a továbblépésben. Meg tudta végre fogalmazni gondolatban, hogy iszonyatosan nehezen tudja bizalmába fogadni ezt a lényt... pedig itt van rá a kínálkozó lehetőség. Felpillantott a csillagokra.

Mily meglepő... még a csillagok állása is kedvező. Miért is ne merjen nyitni, ha még az égiek is azt mondják, hogy nem származhat belőle baja. Végigmérte az indiánt. A bal keze ott hevert nem messze a fűben, ahogy ülés közben támasztotta magát. Szép nagy erős tenyér... Ő pedig rácsúsztatta a valamivel kisebb, nőies kezét.

San Djan erre már úgy kapta fel a fejét, ahogy szembe fordult a nővel. Starghost érezte, hogy ismét elönti az arcát a forróság... de ezúttal nem fordította el a fejét. Sőt... a kezével még egy nagyon picit rá is szorított a vezér mancsára. Állta a tekintetét... de mégis, mélyen az érzés valahol a félelemre hajazott... olyasformán mint "Vajon ezt jól csináltam?". Kétségeit hamarosan szétoszlatta San Djan mosolya. Tekintete is szelíddé vált. Markába zárta finoman a nő kezét:
-Semmi gond... Anja felvonta egy pillanatra a szemöldökeit:
-Hogy mondod? Az indián folytatta:
-Látom, még mindig egy kicsit nehezen megy- ujjával simogatta a nő kezét- de semmi gond. Nem kell elsietni. A zodiákusi sóhajtott:
-Ne haragudj rám... Nem tudom, mit helyes ilyenkor tenni. A törzsfőnök szelíden visszamosolygott rá:
-Nem többet és nem kevesebbet annál, amennyi jól esik. Még azt is megteheted, hogy visszafordulsz, és ezt mondod, hogy erre még nem állsz készen.

Anja maga elé pillantott, és lassan végiggondolta az eddigieket. Még mindig ott nyomja a szívét az a súlyos kő. Viszont San Djan közelsége, és a kezének fogása valamit megmozdított benne... gyenge ugyan, ám kellemes. Összefonódtak az ujjaik, lassan felpillantott rá:
-Szeretném, ha itt maradnál mellettem ma este... Az indián bizalmasan visszamosolygott. Nem volt szükség több lépésre egyelőre. Most, a maga egyszerűségében az is megtette, hogy a csillagos ég alatt fogták egymás kezét...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése