Az ördögi kör ismét beindult, ahogy a szélisten pusztítása utána a két város talpra állt. A deghyomiak vadak voltak, Nixa teljes lakossága pedig nem tért vissza... sokakat az istenség pusztítása is akkora sokként ért, hogy inkább máshol próbáltak szerencsét.
Kicsin és Shakarán is idővel lassan kezdett eluralkodni az aggodalom. Minden napot úgy éltek, mintha az utolsó lenne. Bár teljes erővel harcoltak, védtek, és túléltek, a győzelem nem adott elég okot a nyugalomra... tartottak a deghyomiaktól.
Este is, lefekvés előtt is szóba került a téma, a nyugtalanság odáig kísérte őket. A tűzvarázsló a párjára nézett. Egy ideig csak némán figyelte vonásait, ahogy olvasott... vajon mi történik, ha ő már nem lesz? Egy fél életet leéltek már együtt. Ha ő nincs, akkor...
-Shakara...- buggyant ki belőle váratlanul. A fekete mágus letette a könyvet, és figyelmesen felé fordult:
-Mondd, kicsim. A nő hirtelen elakadt. Nincs sok ideje, hogy megtanultak beszélni. Viszont a szavaknak még mindig hatalmuk volt... nem szabadott őket fecsérelni... jól meg kellett őket válogatni. Nem akart rosszat mondani, vagy túlragozni bármit... de az őket körülvevő állapotok már egy jó ideje frusztrálták. Szerette volna kimondani mihamarabb... és úgy is tett:
-Én félek... Shakara megfogta a vállait, nyugtatóan simogatta:
-Ne mondj ilyesmit- még a hangja is megőrizte a melegséget- tudod, hogy nem igaz. Megfogta gyengéden az állát, és finoman feljebb emelte fejét. Az a mézbarna szempár... jól esett elveszni abban a tekintetben... kellemes, édes, barátságos szín. És így, hogy tudja, hogy lelki társa észleli őt, a helyén tudja őt, szavai még meggyőzőbbek lehetnek:
-Amikor legelőször láttalak, az elemekkel és a magánnyal dacolva próbáltad újraépíteni ezt a várost. Te vagy a legbátrabb, legelszántabb nő, akit valaha láttam. Szavai megerősítve elmosolyodott.
Kicsi érezte, hogy viszonozza a mosolyt. Hogy is tudott volna neki ellenállni... Viszont hamarosan leolvadt, ahogy az aggodalom kezdte visszafészkelni magát a szívébe. Sóhajtott, és férje csuklójára fonta ujjait:
-Dúl a háború... nap, mint nap küzdünk az ellenségeinkkel. A tenyerébe bújt:
-Mi lesz, ha egy nap elveszítelek? Ezt hallva, Shakara is megrémült. Végigsimította felesége arcát, majd szelíden magához ölelte. Megcsókolta homlokát, arcát enyhén a hajába fúrta. Az érintése... az illata... ennél valóságosabban nem is tudhatta a szeretett lényt a karjai között. Lehunyta szemeit:
-Az nem történhet meg. Végigsimította hátát, a csípőjét. Igen... megbizonyosodott róla még egyszer, hogy teljes lénye vele van. Folytatta:
-Soha nem hagylak magadra... Mindig, mindig melletted leszek.Végigsimította a tűzvarázsló fejét, és ahogy az felnézett rá, tekinteteik ismét találkoztak, hozzátette lezárásul a legbizalmasabb szót, amit ésszel akkor betudhattak:
-... ígérem.
Ígéret. Shakara most szórt el egy varázslatot. Kicsi szemei elkerekedtek. Érezte, hogy lelkét egyszerre rázza meg a félelem és a bizalom: ezzel a szóval a fekete mágus az ő kapcsolatukat adta zálogba, és a saját lelkét. Önző lenne, ha ő nem így tenne. Végigsimította két kézzel férje arcát, és elmerült a smaragzöld szempárba:
-Én is ígérem. Megpecsételte hát szavával ő is, hogy együtt maradnak...
A légkör máris érezhetően barátságosabbá vált. Shakara ismét feleségére mosolygott. Kicsit is lassan átjárta a békesség. Minden rendben lesz... mindketten tudják. A fekete mágus eltűrt finoman néhány tincset a szeretett lény arcából... szemeivel egy ideig itta a látványt... végül ajkaik szelíden összeforrtak. Szinte itták egymásból a csókot, mint a hűs vizet a kánikulában...
Kicsi félelme azonban nem volt alaptalan. Napokon belül hatalmas rombolás vette kezdetét. Azonban ezt nem Deghyom népe indította el... hanem egy óriási, vörös-fekete csíkos méhkirálynő. Erre senki sem volt felkészülve, nem volt stratégia, sem menekülési útvonal. Mire észbe kaptak, addigra a bestia elkezdte szórni átkait, amikkel átalakította vörös-fekete csíkos alattvalóivá a népeket, akik aztán engedelmeskedtek neki, és igyekeztek befogni a többieket is. Az uralkodói család menekült. Jena akkor már 17 évesen. Shakara az egyik épületnél előrelökte szeretteit, majd lezárta maga mögött a járatot. kicsi hisztérikusan kiáltott utána, még a torlaszt is próbálta elvakarni. A fekete mágus egy kis résen keresztül még visszanézett rájuk. Smaragdzöld szemeiben megcsillant a félelem, de igyekezett bátorítani elkeseredett feleségét:
-Menjetek csak!- kiáltott- Feltartom őket, amíg biztonságba vonultak!
-De...- Kicsi kezdte volna, de Shakara folytatta:
-Ne aggódj, ha végeztem, beérlek titeket. Csak menjetek! Azzal eltűnt... a harc mélyére vetette magát.
Jena megremegett. Tehetetlenül nézett a tűzvarázslóra:
-Anya... Kicsi teljesen letört. Nem tudott bízni Shakara szavaiba. Tudta jól, hogy őket menti, és viaskodott benne a kényszer, hogy visszaforduljon érte. Aztán ahogy egy másik utcából megjelentek a vörös-fekete csíkos szolgák, észbe kapott. Megragadta lánya karját, és már rohantak is. Ekkor érezte Jena, hogy elejt valamit. Fordította hátra a fejét, hogy lássa, mi az. Az alabástromlámpás volt... amit Echótól kapott. Fordult volna vissza, de anyja erősen megragadta:
-Mégis mit művelsz?- fakadt ki rá. Lánya kiáltott:
-A lámpás!- mutatta- A lámpás segíthetne! Alig, hogy végigmondta, látta, hogy a varázslatos tárgy eltűnik az óriási méhkirálynő szolgáinak rengetegébe... az ellenség vadul közeledett feléjük. Kicsi lőtt feléjük pár tűzgolyót, hogy megtántorítsa őket, és időt nyerjenek, majd ismét megragadta gyermeke karját, és rohantak:
-Felejsd el a lámpást! Meneküljünk!
Rohantak egész a városhatárig. A tűzvarázsló kisegítette lányát a falakon túlra, azonban ő nem mozdult. Jena megriadt:
-Anya... te mégis mit csinálsz? Kicsit azóta kerülgette a sírás, hogy Shakara hátramaradt... hogy megvédje őket. Döntött hát végül. Nyelt egy nagyot, hogy leplezze a keserűségtó elcsukló hangját, és válaszolt:
-Menj a tengermellékre... Shaiola partjaira. Én... és apád... majd utánad megyünk... Gyermeke megriadt, és próbált visszamászni a városba:
-Ne! Nem hagylak titeket magatokra!- kiáltotta- Nem hagyunk senkit se hátra, emlékszel? Mi egy család vagyunk! A tűzvarázsló ismét nyelt egyet. Ez a legjobb Jenának... ha ő megmenekül. Ő Nixa jövője, a trónörökös. Most visszamegy Shakaraért... de ha mégse sikerülne...
Kicsi három nyakláncot viselt, akár a fekete mágus. Az övé a holdköves ankh, a lyukas érmék, és a bagoly volt. Levette a nyakláncait, és lányának adta:
-Viseld őket méltósággal- rászorította gyermeke kezeit- és biztosítsd nekünk a helyet a tengermelléken. Mélyen Jena szemeibe nézett, ellenmondást nem tűrően:
-Megértetted, amit mondtam? A lány csak egy ideig habozott. Szeretete és tisztelete a szülei iránt mindennél nagyobb volt. Rászorított a talizmánokra, és határozottan bólintott. Kicsi homlokon csókolta őt:
-Akkor menj! Azzal megfordult, és lángokat idézve futott vissza a városba. Jena azonnal a másik irányba, a tengermellék felé. Shaiola annak idején nemcsak egy sziget volt, hanem egy hatalmas, part menti város. Azok, akik a szélisten támadása után nem mentek vissza többé Nixába, oda települtek le, és folyttaták az életüket. A város hatalmasra nőtte ki magát annak idején... itt még volt remény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése