világok hajnala, második évezred kezdete 5.

Deghyom egy időre ismét visszavonulót fújt, ahogy serege megritkult. Nixa lakóira újabb békés napok köszöntöttek. Shakara és Kicsi lassan elsajátította a beszédet, és elkezdték tanítani a tengerkék ég alatt. A nixaiak féltek az első szavaktól, még hatalmas erővel bírtak. Nagyon megfontoltan használták őket, szükség szerint.

Más is változott az évek során a városban... pontosabban a palotában, ahol a lakók száma eggyel nőtt. A mágus házaspárnak volt egy kislánya, Jena. Már korán elkezdték neki tanítani a varázstudományt, és a vele járó felelősséget. Ám nem tartották rövid pórázon: hagyták, hogy kísérletezzen, kitapasztalja a határait, próbálgassa erejét.

Még csak 10 éves volt, de remek mágikus érzékkel rendelkezett a szüleinek köszönhetően. Ezen kívül abban a kiváltságban részesült, hogy Echo őt is ugyanúgy meglátogattak. Bár az isten már megvolt pár száz éves, kinézetre és viselkedésre egyidősnek tűntek.

Aznap is a kertben játszottak. Az istengyermek épp próbálta előkeríteni társát, aki elbújt előle. Jena az egyik fa mögött lapult. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Nem tudta, de Echo mindig tudta merre fog bújni. De nem akarta azonnal tönkretenni a játékot... mindig megjátszotta, hogy keresi a másik lányt, hogy fogalma sincs, merre lehet. Nem látott abban semmi örömet, ha folyton azonnal nyerne... tisztában is volt a képességeivel az egyszerű halandókkal szemben, és épp azért, mert annyira szerette őket, nem akarta az éreztetni velük, hogy ő maga több lenne náluk bármivel is. Néhány perc cicázás után végül mégiscsak az ominózus fa felé vette az irányt.

Jena látta, hogy az istenség közeledik. Most lebukott! Azonnal kipattant a fa mögül, és futásnak eredt. Echo pajkosan utána kiáltott:
-Hé, ez nem ér!- majd a nyomába eredt- Ne fussál el, megtaláltalak! Azonban a mágusgyermek futott tovább. Nem akarta, hogy az isten utolérje. Echo elől azonban nincs menekvés. Ugrott, rávetette magát, majd mindketten végiggurultak a pázsiton. Az istenség nevetett, és ököllel megborzolta barátnője haját:
-Most megkapod a magadét!

Jena elhúzta magát, majd az arcára szorította kezét:
-Fáj...- mondta halkan, egy csipetnyi duzzogással a hangjában. Halhatatlan barátnője elkomorodott, majd megfogta a csuklóját, és lassan elhúzta arcáról a kezet:
-Mutasd csak... Közelebb hajolt, alaposan szemügyre véve a másik lány arcán lévő hatalmas horzsolást. Az esés közben szerezhette. Lelkesen elmosolyodott, majd ujjai ezüstösen felizzottak, és a horzsolásra helyezte:
-Ne haragudj, kicsit elszaladt velem a ló. De most meggyógyítalak. A mágusgyerek szemei elkerekedtek. Valóban érezte, hogy a kellemetlen égető érzés elmúlik az arcáról. Amint Echo végzett, maga is kitapogatta... valóban eltűnt a seb. Ámulattal nézett vissza az istenségre:
-Köszönöm! A halhatatlan barátnő szélesen visszamosolygott:
-Igazán nincs mit!

Ekkor, mintha eszébe jutott volna valami, szemei elkerekedtek, majd elkezdett a derekára kötött kendő redői közt turkálni:
-Majd elfelejtettem... Jena közelebb hajolt kíváncsian. Nem tudta mire vélni az istenség különös viselkedését. Végül Echo egy alabástrom lámpás emelt elő mind a két kezével, majd széles mosollyal átnyújtotta:
-Ezt én csináltam!- jelentette ki lelkesen- Neked! Szeretném, ha elfogadnád? Barátnője értetlenül nézett rá. Nem tudta mire vélni az ajándékot. Echo közelebb hajolt a lámpással:
-Vedd már el, te kuka! Na.... A mágusgyermek alaposan szemügyre vette a varázstárgyat, majd kérdően nézett vissza az istenre, mintha csak választ várna tőle a "Mit tud?" kérdésre. Echo szívélyesen mesélt:
-Van benne egy dzsinn is. Ha nagy bajba kerülsz, és igazán szükséged lesz segítségre, akkor dörzsöld meg.

Jena ismét végigmérte az alabástromlámpást... majd széles mosollyal, hálálkodva az istenség nyakába ugrott.